Nem él tovább, nem lüktet, és nincs ez jól

Mindig elszorul a szívem – vagy inkább: elémelyedem (elundorodom) –, amikor a Ferenciek terén az Egyetemi Könyvtárral szembeni sarkon meglátom a kivilágított szerencsejátéktermeket. Ordító, ordináré Luna-park. E falak közt valamikor a Centrál Kávéház volt, ahol íróvá avatódtam én is. Szinte érzem a kezemben az üveges csapóajtó súlyát, lendületét. Az ajtó mögött a félkörívben felfüggesztett bőrszegélyes függöny legyintését arcomon.

Belépve, a lélek fölszárnyalt, mint templomban, ahol a közös hitben testvérekre és istenségre lelhetünk. A harmincas évek legvége volt; amikor a Nyugat nagy nemzedékének egyik-másika még a földön járt: egy Karinthy, egy Füst, Szép Ernő, Babits, Schöpflin… És vajh kik lehetnek azok, akik a bokszok díványain olvasnak, vagy merengenek a Kecskeméti utcára néző ablakok mellett? Már voltak olyan kalauzaim, akik mindenkit ismertek. Devecseri ismerte az írókat, mind. Tóth Miklós László (maga is professzorfi) az idejáró presztízs-dús professzorokat: Szekfűt, Thienemann Tivadart, Mátrai Lászlót. Hogy és mikor jutottam oda, hogy a Cukor utcai szárny fordulójában álló nagy kerekasztal mellé ülhettem? Nem egyedül, persze. Olyan volt, mint egy honfoglalás. Első könyves, vagy még azelőtti fiatalok. Végh György, Körössényi, Bárány Tamás…, az akkoriban születő Magyar Nemzet néhány újdondásza: Arató András, Thiry Laci. Őket Gogolák Lajos hozta. Vagy Katona Jenő? Vagy Erdős Jenő? És ki is volt az a meglettebb, bajuszos író-akarnok, aki frissen megjelent (saját kiadású?) könyvét dedikálta nekünk degesz aktatáskájából? A neve elmerült a feledésben, a könyve címe fennmaradt: Nobody Nemo. Olyan volt, mint a szerző önvallomása. – „Nobody úr itt járt” – mondta a főúr. Ez fájt Nobodynak. Humorérzéke nem volt. El is maradt.

Gyula, a főpincér számon tartott minket, mint a jó kotlós. Az első főpincér volt, akit láttam, így archetípus lett nekem örökre. Ha a Centrál szentegyház volt, Gyula úr volt benne Sarastro. Bámulatos volt, ahogy a zsakettja szárnya alatt rejlő fényes bőrtárcájából egyetlen mozdulattal elénk szórta, fillérre, a visszajáró pénzt. G. Gy. szerint kölcsönért is lehetett folyamodni hozzá. Nem próbáltam meg.

Amikor aztán az ostrom után hazalátogattam Genfből, talán semminek nem örültem úgy, mint annak, hogy megvan a Centrál.

És talán soha nem volt oly sűrű benne az irodalmi élet, mint akkoriban. Úgy rémlik, mintha minden asztalnál egy-egy folyóirat szerkesztődött volna. Egyiknél a Magyarok, másiknál az Újhold és így tovább: az Alkotás, a Budapest – s a boldog munkatársak ide-oda röpködtek a zsongó méhkasok között, aszerint, hogy Lengyel Balázs, vagy Kassák, vagy Grandpierre, vagy Németh Andor baráti pillantását érezték hívogatólag magukon.

Persze, lehet, hogy a hazatérés boldog izgalmában egybemosódott szememben a budapesti látomás.

S a Centráltól nem messze, a Szerb utca és a Fehér György utca sarkán, a kis üzlethelyiségben Sárközi Márta várt ránk, körülötte Czibor, Sarkadi, Lakatos s néha ott volt Szabó Lőrinc és Illyés.

Ma is megesik (ma pláne), hogy megkérdik tőlem: miért jöttem haza ’48-ban? Hisz aki tehette: menekült innen. Kiment. Tört szívvel. Mint Cs. Szabó. Mint Márai. Mint Thienemann. Vagy kint maradt. Mint sok muzsikus barátom. Gérecz Árpi. Böszörményi-Nagy Béla. Anda Géza. Véghék. Cserfalvi Eliz. Siki Béla. Marczy Johanna… Ez a kis ország kistafírozta a világ zenei életét. Emlékszem, összetört szívvel lábaltak a bizonytalan sors elébe, fejük fölött tartva a senki mástól oly tisztán és oly indulattal meg nem szólaltatható Bartók- és Mozartpartitúrákat.

Megvesztegetett engem a Centrálban az az élet. Igen, egyedül ezért jöttem haza.

Miután végképp hazajöttem, a Centrált azon nyomban bezárták. Egyetemisták klubja lett. Nem irigyeltem tőlük. Néha megállok ma is az ajtajában. De most ez a második kisajátítás számomra undor és iszonyat. Odabenn a Las Vegas olcsó játékbarlangjainak csiricsáré fényei. Ordító zene. Valahol, Zürichben vagy a Rózsadombon van valaki, aki a zsebére üt: „nekem fütyül!”

Nincs erőm bemenni.

Csak a baloldali falon szeretném megnézni szegény Zuboly (Bányai Elemér) márvány emléktábláját, és eldünnyögni alatta Ady alkalmi versikéjét:

 

Zuboly, nézz bennünket! Te szabad hajdúságod S halálos nagypénteked Él tovább és lüktet Ereinkben, valónkban S mikép te mondtad: Jól van.

 

Vajon megvan-e még az a márványtábla?