A politikusokat kísértő arroganciáról

Odaát Franciaországban csak nem akar véget érni a sztrájk. Hiába vettem meg még odahaza a jegyet Brüsszelből Párizsba és vissza ide Brüsszelbe; a nemzetközi vonatok se járnak a két szomszéd ország között. Mindennap újabb és újabb telefonok párizsi ismerőseimnek, akik mindenféle szép programokkal várnak. Biztatnak: holnap, talán holnap… Párizsban is csak a hajók közlekednek, a Szajnán.

A televízióban éjjel-nappal a francia sztrájkról van szó. „Irracionális” – mondják. S Descartes hazájában ez nem kis vád. A kormány ott is elkezdett Bokros-csomagozni az egészségügyi ellátás csökkentésével, némi gyógyszeráremeléssel. „Alig érezhető változások” – mentegetőzik a kormány. S erre ekkora égszakadás-földindulás. „Tant de bruit pour une omlette?”

Valaki azt magyarázza a televízióban, hogy nem is az intézkedések váltották ki a robbanást, hanem a pimasz mosoly, amelyet egyes miniszterek nem tudtak elfojtani, amikor kommentálták a szükséges megszorításokat. Fölényeskedtek a bársonyszékből. Lefricskázták az ellenvéleményt. S a nép baját. Vagy amit annak hisz.

Pedig igyekszik az istenadta elit. Chiracról még főpolgármester korában írták, hogy leckéket vesz a tévé-imázs kialakítása végett. – Élénk színű nyakkendőket, főpolgármester úr! és kezet a világért sem ökölbe szorítani!…

Nem könnyű mesterség az övé se.

Napóleon a nagy Talmától vett leckéket magatartástanból: koronázáskor hogy kell a pápát lejátszani, hogy kell a válását bejelenteni egy nem császári vérből való feleségtől, akit még szeretünk is. Nem, valóban nem volt könnyű mesterség soha reflektorfényben állni.

Ámde könnyebb a parvenünek a grandeur-t megtanulnia (erre mindig voltak színházi klisék), mint demokráciában a sikeres polgári politikusnak az arroganciát levezetnie.

Jó Tartuffe-színészek kerestetnek! Pénzügyminiszterek számára magánórák!