Zsibbadás

Tartós használatban a közéleti emberek lassanként mind átlátszókká lesznek. Csakugyan felesleges átvilágítani őket. Minek? Ahogy az anatómiai plexibábukon: belátunk a zsigereikbe. Vizsgálóbírák, pörök és meghurcoltatások nélkül is átderengenek imédzsükön múltjuk homályos foltjai. És a legújabb áttételek.

De kit érdekelnek már ezek a foltok? Engem se. Mi mindenen kell átmennie egy feltörekvő embernek ahhoz, hogy bejusson a népszerűségi versenyek élbolyába? Illúziók nélkül vártam a rendszerváltást. Még Olaszországban veszítettem el illúzióimat.

Húsz éve elmúlt, hogy Firenzébe vándoroltam. Másnap megfájdult a fogam. Épp nemzeti ünnep volt. A finn lektornő egy magyar fogorvos címét adta meg, aki honfitársainak nemzeti ünnepen is húz. Amíg a zsibbadás beállt, a fogorvos Andreottiról fecsegett. Lelkes híve volt. Elmondta, hogy az örökös miniszterelnök mindent tudó kartotékjában hány tízezer emberről őriz adatot, és hogy ezek nem lettek az ellenségei, hanem egytől egyig jóbarátai az ellenállhatatlanul megnyerő államférfinak. Neki is volt valamilyen ügye a diplomájával kapcsolatban, Andreotti elintézte. Akkor hallottam először a legendát, hogy Andreotti lett volna a maffia vezére… A fogorvos ezt is csillogó szemmel mondta, én elzsibbadtan hallgattam. Az anesztézis kiterjedt Andreottira. A fájdalomcsillapító úgy hatott, hogy meg se éreztem, amikor darabokban szedte ki a bölcsességfogamat, és amennyire az arcidegeim engedték, félszájjal nevettem én is a fogorvosom bon motján, hogy Machiavelli, ne féltsd ősi nemzeted…

Most karácsony előtt Olaszországban voltam. Újságot már ott se olvasok. De a taxiban a rádió helyszíni közvetítést adott az Andreotti-tárgyalásról. Egy megtért maffiavezér számolt be állítólagos kapcsolatairól a volt miniszterelnökkel. – Érdekli? – kérdezte a taxis. – Nem. – mondtam. Erre zenét keresett. Őt se érdekelte. A zsibbadás általános.