A Latin-negyedben

A Panthéon mögött, a Latin-negyedben néztem ki még tegnap egy kis vendéglőt. A délutáni órákban, amikor arra jártam, csendes diákbisztrónak látszott. Csukva volt, az ajtaja mellett kifüggesztett étlap mindenféle jó dolgokat ígért. Most este kiderült, hogy sikkes vacsorázóhely, ahol egymás mellé szorított kis asztalok mellett a konyhafőnök ajánlatait fogyasztják a péntek este kiruccanó párok. Tévedtem, de már nem lehetett visszacsinálni. Ide hívtam ma vacsorára D. P.-t, akit Pesten a családi körben úgy ismertem meg, hogy felnőtt-társaságban jólneveltségből meg nem szólaló kisfiú, majd váratlanul nagyfiú, s most itt ül velem szemben, nemzetközi konferenciákra hivatalos elméleti fizikusként, aki posztgraduális ösztöndíjjal van Párizsban, a kitűnőek iskolájában, a szomszédos École Normale-on. Huszonnégy éves. Próbálom elképzelni, ennyi idős lehettem, amikor Genfbe mentem. Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal voltam. Valószínűleg ő se tudja magáról. Én akkor már Nemzeti Színház-beli premierek után. Ezt nem győztem emlegetni. Akkoriban is, mostanában is… D. P. pedig – úgy tudom – egy-két fontos publikáció után van, mérvadó nemzetközi folyóiratokban. Erről nem beszél. Ez nagy különbség. Apjától hallottam, hogy az, amivel foglalkozik, csak tíz év óta ismert (vagy pedzett?) jelenség a világegyetemben. Tud-e olyasmit elmondani a programjából, ami számomra is felfogható? Persze, tudomásul véve, hogy én még legföljebb a ptolemaioszi világképnél tartok… Így faggatom a kissé zajos vendéglőben. Magyarul beszélünk, legalább a szomszédaink nem értik.

– „Szavakkal nehezen megközelíthető…” – de azért belemegy a fejtegetésbe, az arcomról olvassa le, hogy követem-e. Annyit megérteni vélek, hogy az igen-vagy-nemre alapozott komputervilágban számot kell vetni egy harmadik eséllyel: ez valami egyszerre igen is – nem is.

Nem merem bevallani, hogy közben azon tűnődöm, vajon nem erre a srófra járt-e, vénségükre, Szophoklész és Euripidész esze, amikor legutolsó tragédiáikban túlléptek a drámai konfliktusok vagy-vagy-jain (például azon a tipikus Antigoné-dilemmán, hogy temessen vagy ne temessen), és eljutottak olyan finálékhoz, amelyekben nyomtalanul eltűnik az egymást kizáró két esély. Az öreg Szophoklésznél például Odysseus és Philoktétész idült antagonizmusa érvénytelen lesz a serdülő Neoptolemosz felléptével és egy soha eddig nem látott paradox akciójával. (Megszerzi a csodafegyvert az ellenséges Philoktétésztől – ahogy azt Odysseus vezér neki megparancsolta –, s kötelességét így teljesítvén, visszaadja a fegyvert Philoktétésznek.) Neoptolemosz „kiszámíthatatlan” viselkedése új erkölcsi világrendet hoz. Talán az is figyelemre méltó, hogy a kétesélyű, polarizált helyzetben a harmadik megoldást általában egy fiatal hozza. Aki tud nem sémákban is gondolkozni – s pláne: érezni!

Talán el is mondhattam volna a drámatörténeti utalást, talán nem botránkoztattam volna meg fiatal fizikus barátomat a vulgáris párhuzammal, hisz lehet, hogy elménk ugyanazon képességeit veszi igénybe az ő klasszikus fizikán egyre messzebb-túli logikája, mint amiket megmozgat a drámaíró erőfeszítése, amikor új kiutat keres a végzet csapdájába ejtett hősének és az emberiségnek. Feltűnt, hogy amikor az elmismásolt ízű articsóka fölött szemléltető példát idézett egyik kitűnő professzorától egy szavakkal szintén nehezen megközelíthető vizsgálati módszerre, novellisztikus részletekben bővelkedő történetet mondott el (írhatta volna Krúdy is, vagy Hunyady Sándor). Egy vidéki hölgy milyen kritérium szerint ellenőrzi nevelt lánya erkölcseit…

Idült mániám szerint én Madách-idézetekkel szolgáltam a felvetődő témákhoz, de ez inkább csak játék volt (mint a Vargha Balázsé, aki azt állította, hogy nem mondhatnak a fiai olyat, amire ő ne tudna Arany Jánosból egy verset idézni), de aztán úgy tetszett, hogy a fiatal fizikusok sem vetik meg a játékos gondolkodást. – „Nézzük a világot a nyúl után futó farkas szemével.” – „Nézzük a világot egy végtelen rövid pillanatig élő emberi lény szemével, miféle civilizációt tud így teremteni?” – persze, hogy erre az utóbbi példára könnyű volt idéznem Tragédiánkból azt, hogy „Minden mi él, az egyenlő soká él…” S amikor az óvodában kezdődő kísérleti matematikaoktatásról szó esett, persze idézhettem a megfelelő passzust a Falanszter-színből. Hogy a dajkák ott már a magasb egyenletekről beszélnek…

A francia lovagi dicsőséggel megtetézett fagylalt fogyasztása közben (glace panachée) próbáltam valamit megtudni arról, hogy csakugyan eltekinthetünk-e, bizonyos esetekben, az ok és okozatiság érvényétől.

– „Egy jelenséget előidézve, ugyanazon pillanatban, igen nagy távolságban tőle, mielőtt a fény is odaérne, ugyanazon jelenség bekövetkezhet…”

Ez a kozmikus válasz engem megint visszahozott a földre. Vacsoravendégem apja nemrég folyóiratban közölte egy Jung-szövegnek a fordítását, amelyet nagyon régen csinálhatott. A szövegben szó volt azokról az okkult koincidenciákról, amelyeket nem – vagy csak nehezen – lehet az okozatiság elvével magyarázni.

– Ismered-e apádnak ezt a fordítását?

– Nem.

Mindketten elgondolkozhattunk a kimutatható okok nélkül is egybehangzó jelenségekről. És nem is csak azokról, amelyekről az elméleti fizikusok beszélnek. Hanem egy ilyen „családi ügyről” is. (A fordításokkal soha nem foglalkozó D. M. miért is fordított le réges-rég – amikor a fiai még talán meg se voltak – egy olyan szöveget, amelyben Jung azt intuicionálja, amit a fia nekem most egészen más összefüggésben fejteget.)

Hic Numen adest – mondanák most szent borzongással az antik bölcsek.

Könnyű kimért bort ittunk a vacsorához. Côte du Rhône-t, ketten épp csak egy fél litert, tehát nem a bor vert a földhöz. A vacsora végén mégis olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam lábra állni a szűk asztalok között. Talán az idegennyelvű zsivaj, amelyben megpróbáltam magyarul fogalmazni. Ezeknél a zsúfolt piciny francia vendéglőknél csak a pesti eszpresszók viszolyogtatnak jobban, az a konyak- és kávégőz – és a gyógyíthatatlan tragédiák gőzei – az asztalok fölött, amikor a nők kiöntik egymásnak szívüket.

Szavakkal csakugyan nehezen megközelíthető dolgokat próbáltunk itt most ésszel felérni. Talán ez is.

Vagy inkább az, hogy egy nálamnál ötven évvel (pontosan: ötvenkét évvel) fiatalabb ember gondolkozását igyekeztem követni?

Rettenetes távolságok vannak ebben a világegyetemben.