Találkozó

A régi világ „elit” kollégiumának öregdiákjai az ötvenéves találkozóra meghívták az egykori inasokat is. Ma már ők is éppolyan skatulyából kihúzott öregurak, mint amilyenek lettek az egykori földbirtokos úrfik. Csakhogy ők most is az asztal végén keresnek helyet maguknak.

Egyikük mondja, hogy hányas szobában laktam, s hogy milyen nehezen tudott reggelente kihúzni az ágyból, amikor ministrálni kellett vinnie… Én nem emlékszem, egyáltalán nem emlékszem.

– Még! mesélj még! – biztatom.

Író vagyok, s az egykori inasok emlékei jobban érdekelnek, mint a nyugalmazott kitűnőségek által ki tudja hányadszor felelevenített diákstiklik.

– Nem tudom, most hogy kell szólítanom – vallja be őszintén zavarát, aki ötven év óta sem felejtette el a szobaszámomat. Bátorítást kér rá – amit ő is természetesnek tart –, hogy visszategezhessen. Megköszöni a biztatást, de továbbra is kerüli a megszólítást.

Elkérem a címét. Amíg írja, szétpillant: nem nézik-e?

Senki nem nézi. De mindenki észreveszi.

Fraternizálunk.

Ki tudja, talán most van, aki arra gondol, hogy mégse kellett volna a régi inasokat is meghívni a találkozóra. S van, aki arra: nem kellett volna mindenféle bölcsészfélét és írósüvölvényt beengedni annak idején az elit kollégiumba.

A címét elteszem.

– Jó volna egyszer elbeszélgetni – mondom.

– De nem lesz ott magnetofon, vagy a falban: poloska? – mondja nevetve, de látszik, komolyan tart ilyesmitől. Tudja, hogy egy jó inas ötven év múltán sem lehet konfidens.