Cuius visio, eius regio, avagy a Berlusconi-jelenség

Virágvasárnap. Az olasz látványgyáros megnyerte a választásokat. Hétfőn már itthon ér a hír.

Szombat este abban a kis római vacsoratársaságban még inkább csak mosolyogtak rajta… Képtelenségnek tartották, hogy azért, mert reklámszakember, magát is el fogja tudni adni.

Vették, mint a cukrot.

Velencéből telefonál egy kedves ismerősöm – férje, gyerekei után olasznak számít, bár Genf szülötte –, tanácstalan és sértődött. Mint aki visszavonul a Mont Blanc mögé. Régtől megszoktuk, hogy franciául beszélünk: „Hová tette az eszét ez az oly okos olasz nép? Ennyire igaza lett volna McLuhan-nak, amikor azt jósolta, hogy a Guttenberg-galaxisból átmegyünk a televízióéba?”

– Ez afféle húsvéti jelenség – mondom, mint aki annyit tapasztalt az elmúlt pár ezer évben, hogy neki semmi sem új a nap alatt. – Jeruzsálemben is így volt. Az akarták mondani: Jézus, és azt kiáltották: Barabás.

És mivel Pestre hazaérve asztalomon találtam a győri Műhely legújabb számát, Vasadi Péter versét olvasom fel belőle a telefonba, kommentárul ehhez a legújabb olasz belpolitikai fordulathoz. A vers – nagy vers – persze általánosabb érvényű. A címe is: A történelemhez.

De van benne egy sor, amely mintha a televízió-dipendenciában egyre csökkent látásúbb kortársainkról szólna, az ezredvégi emberiségről:

„A kortársak látó vakok.”

Franciául ez még csattanósabb lett: „Des aveugles voyeurs”.

Ó, mi mindnyájan, cukrozott képernyőre ragadt hatmilliárdnyi voyeur vakok!