Egy szép napom az Aranykéz utcában

Valahol a Bastille mögött, elhagyva az új Opera lenyűgöző, hófehér csodáját, a régi Párizsra bukkantam. Minden olyan volt, mint az egykori filmeken:

Egy kis egyszobás könyvesboltban olvasgattam féllábon álldogálva, jó órácskát. Ez a „Fekete Íriszhez” címzett könyvesbolt a legnyugalmasabb hely, amit Párizsban találtam. Amíg ott voltam, senki se tette be a boltba a lábát. Miből élhet ott a kasszában az az öreg Fekete Írisz? Félig kiolvastam egy megfizethetetlenül drága kétnyelvű kiadvány első kötetét. Tematikusan gyűjti egybe a régi görögök bölcsességét. A Talányról szóló fejezetbe merültem el, így derült ki számomra, hogy az antik drámákban milyen sűrűn van utalás találóskérdésekre, kettős értelmű feleletekre, a lét megfejthetetlenségére. A végén becsületből vettem is egy könyvet. Persze nem ezt. Ebben a poros pókhálóban ma én voltam az egyetlen legyecske. Még csak nem is valami kiadós legyecske. Harminc frankot hagytam ott Freud kamaszkori leveleiért. Bezzeg tegnap a Szent Mihály útján egy háromszintes könyváruházban hosszú sort kellett végigállnom, amíg a kasszához kerültem. Csak úgy röpködtek a száz- és ötszáz frankosok, meg a hitelkártyák…

A Faubourg Saint Antoine mellékútjának egyik mellékutcájában találtam utána egy borozót – a könyvárus asszony útbaigazításával és beajánlásával. Az utca túloldalán az első mellékutcában.

– Építkezés van a sarkon, nagyon rövid utca – mondta – baloldalt lesz „À l’ami Pierre”. – Könnyen megtaláltam. Itt ültem le új könyvemet olvasgatni. A frissen vásárolt könyv felgyújtja a képzeletet, mint az első találkozások. A borozó épp alkalmasnak látszott a légyottra. Átadván a Fekete Írisz üdvözletét, a szertartásosan iszogató törzsközönség befogadott. Borgőzülte meditatív letargiájukban, mégis, esemény lehettem. Sancerre-t ittam és morue-t ettem. Az első pohár bort, aperitifnek, a bárpult mögül a vendégeit egyfolytában szóval tartó korcsmárosné-aranyvirág ajánlotta fel, egy kiköpött Simone Signoret, aki ezúttal korát meghazudtoló szőke bubifrizurát viselt, kicsit csapzottan. A falakon fényképek és rajzok idézték fiatalságát. Egy Jean Gabin, az isten tudja hanyadik poháron túlról, az érdeklődésnek némi pisla szikrájával tekintett irányomba.

Egy nyugalmazott olajmérnök átült az asztalomhoz. A múlt héten barátnőjével végiglátogatta Prágát, Bécset és Budapestet. Mára már egyetlen közép-európai Disneylandbe olvadtak össze tudatában az emlékek. – Nincs szebb, mint a Hradzsinból letekinteni a Dunára. – Na ja! – ezt gesztussal is lehet mondani, s még megtoldom. – Shakespeare szerint szép kilátás nyílik onnan a cseh tengerre is – erre meg az olajmérnök bólogatott. – Sajnos, borult volt az idő. Majd legközelebb.

A végén előhozták az intézmény Aranykönyvét. Írtam bele. A könyv aztán körbejárt, mindenki olvasni akarta rögtönzött hódolatom.

„Ilyen kocsmákat szeretnék Budapesten is minél többet felfedezni, ahol megnyilatkoznának a magyar borok és a magyar emberek egykori erényei.”

Franciául ez azért valahogy jobban hangzott.

Bár az egyik igét az olajmérnök nem találta illőnek a helyzet magaslatához. Brillírozni akartam és a „felfedezni”-t úgy írtam franciául, hogy „dénicher”.

Az öreg olajmérnök felhúzta a szemöldökét.

– „Ebben a szóban, hogy dénicher, van némi pejoratív mellékíz. Mintha ön itt valami odúban megbújó állatokat fedezett volna fel… Egy kihaló faj utolsó példányait. Vagy talán minket annak tekint?”

De nem volt harag.

Figyelmeztetett, hogy kevesebb borravaló is elég Simone Signoret-nak, vegyem csak vissza a felét a tányérkáról… Mindnyájan felkerekedtünk, hisz már délután öt óra volt, s azzal váltunk szét, hogy vacsorára visszatérünk, akkor van itt igazán együtt a jó kompánia.

Mindenki csókkal búcsúzott Simone Signoret-től, velem sorra kezeltek.

Amikor délben az utcába betértem, a felállványozott sarokházon nem tudtam elolvasni az utcácska nevét. Búcsúzóban, a borozó előtt még megmagyarázták, hogy ha előre megyek az utca végéig, húsz lépés sincs, ott egy átjáróházon átosonva, s utána balra fordulva épp a metróhoz lyukadok ki, a Ledru-Rollin állomáshoz.

Az utolsó házon mégis megnéztem a névtáblát, ha csakugyan vissza akarnék jönni ide, ahogy megígértem.

Rue de la Main d’Or.

Ezért gondoltam hát annyit a hosszú ebédelgetés során, a sancerre mellett, Krúdyra. A párizsi Aranykéz utcában jártam, amely itt megmaradt igazi Aranykéz utcának.