Kétfajta olasz szocializmusRózsaszín pünkösdi rózsát viszek vendéglátóimnak. Milánóban a fiuknál laktam, most hogy feljöttem Rómába, a szüleihez igazított szállásra, a Via Salarián. A háziasszony – s ez rávall lakberendező művészetére, amelyről monográfiák szólnak – egy pillanat alatt megtalálja a virágok helyét, egy hasonló halvány peoniákat ábrázoló festmény alatt. – De Pizis! – örülök meg a képnek, amelyet csak most fedezek fel a nagy szalonban. A két virágcsokor boldog Santa Conversazionéba merül egymással, ahogy a trónoló Madonna szokott a többi Szűzzel. – Igen, De Pizis – mondja a háziasszony –, szereti? – Most ismertem meg igazából Milánóban – lelkendezem. – A Brerának az egyik folyosóját teleaggatták a modern olasz festészet remekeivel. Van egy egész sorozat De Pizis. Ott jöttem rá, milyen nagy festő… A háziasszony elneveti magát, és nem veszem észre, hogy akár egy árnyalattal is szárazabb lenne a hangja: – Az a modern gyűjtemény a mienk volt. De az apósom, tudja, amolyan régi vágású szocialista, úgy érezte, nincs joga ennyi szépséget magának megtartani és egész gyűjteményét az államnak adta. Szép helyet találtak neki ott a Brerában, ugye? De Pizistől nekünk csak ez a kettő maradt… Nézze meg a másikat is, az előszobában.
*
Az újságok hónapok óta mást se közölnek, mint hogy a szocialista párt vezetői mikor hány milliárd kenőpénzt sajtoltak ki maguknak az olasz nagyiparból. Évtizedek óta csinálják. Ezt valószínűleg a mecénás após is pontosan tudta. Bámulatos! Ilyen széltében elúrhodott korrupció klímájában – amely kedvez a gyomorfekélynek és a kiábrándulásnak – megőrizni a nagyvonalú önzetlenséget az egyre elvontabb nép iránt, vezérei szégyentelenül lopnak, a párt klasszikus eszményei nevében a köznek ajándékozni a család kincseit – hát igen, talán ez az, amit valamikor római erkölcsnek neveztek.
1993. május |