„…az akkor felcsillagzó magyar Czóbel”

A világháború előtti években világvégeket festő expresszionista festő Ludwig Meidner.

Ludwig Meidner nevével itt, Darmstadtban ismerkedtem meg. Itt halt meg, itt van eltemetve. Kíváncsi lettem a két világháború élményeiből és előérzeteiből táplálkozó festészetére (a háborúról szóló első litográfiai sorozatát még egy-két évvel az első világháború kitörése előtt adta ki – apokaliptikus látomások, amelyeket iszonyatban majd csak a második világháború ér utol), de sajnos a darmstadti Landesmuseum XX. századi gyűjteményét – ahol Meidnernek néhány fontos képét őrzik – zárva találtam. Maradtak hát a róla szóló könyvek, a mostanában kiadott nagy kétkötetes monográfia.

Meidnert talán a világháborúnál is jobban izgatta „egyedüli példány” mivoltunk: az emberi személyiség. A magáé és a barátaié. Senki annyi önarcképet nem csinált még, mint ő. És az expresszionista festőkollégákról, költőbarátokról is nagyon sok portréja maradt fönn. Irodalmi hagyatékának egy része szintén portré. Nagy élménye volt fiatalkori találkozása Modiglianival. Sokszor írt róla. (A Burlington Magazinban, a Neue Zürcher Zeitungban stb.) Az a mondat, amelyet itt most kiírok a nagymonográfiából, szintén egy Modiglianiról szóló írásból való, a kéziratos hagyatékból.

Arról ír Meidner, hogy kik tették rá a legnagyobb hatást 1906-ban Párizsban. Íme a lista: Gauguin, Toulouse-Lautrec, Ensor, Munch – „und von den jüngsten Leuten in Paris verehrten wir Picasso und Rouault und den damals gerade auf kommenden Ungarn Czóbel”.