Dum spiro, scrivo

Hetvenöt év oly rettentően sok, hogy nem vigasztal, hiába mondogatják, hogy letagadhatok belőle tízet vagy akár húszat is…

Hatvanöt év is rettentően sok.

Ötvenöt év is.

Illyés, amikor ötvenéves lett, micsoda indulattal tiltakozott; legmeggyőzőbb erejű verse talán az, amelyben hajtogatja: nem igaz, nem igaz! Utána már szissz nélkül tűrte évei hóhatár fölötti halmozódását.

A köszöntők, amelyekben most részem van, valószínűleg arra szolgálnak, hogy rituáléjuk segítsen minél kisebb megrázkódtatással átesni (túlesni!) ezen az évfordulón, amiután már csak a beesni következik. („Bizton tekintem mély sírom éjjelét…” – hány éves is volt Berzsenyi, amikor ezt írta?)

A közelállók (legközelebb állók) történelmi feladata az, hogy kiszorítsák a szemérmetlen túlélőjét. Nagyon igyekezni kell a magam korabeli öregeknek, ha nem akarják, hogy a családjuk elunja őket. Anyám, amikor nyolcvanhárom éves korában ágynak esett, zavartan mondta: „Félek, hogy nem tudom magam ezután hasznossá tenni” – és úgy döntött, hogy nem él tovább. Többet nem is szólt. Pár nap múlva kimúlt a világból, ahol meg kell fizetnünk azért, hogy megtűrjenek. Kovács Sophie nekem hasonló példával szolgált. Húsz éven át figyeltem: ha muszáj volt betegnek lennie, péntek délben kezdett lázas lenni és hétfő reggelre meggyógyult. Nyolcvanéves rég elmúlt és három kórházban dolgozott. Nélkülözhetetlen – mondták róla mind a három helyen.

Lilla nagynéném mikor a rák szintén utolérte (hány éves is lehetett már? soha nem árulta el a korát, de néha elszólta magát, például, hogy látta a millénniumi ünnepségeket), egy szép napon közölte tanítványaival, hogy elutazik – jó ideje már vak volt, de ezt leplezte (tanítványai is szemet hunytak, amikor észrevették, hogy fordítva tartja kezében a könyvet, amelyből úgy tesz, mintha olvasná a leckét) – és rengeteg kedves levelét elkezdte égetni, hogy ne kerüljenek majd a szemétre; és aztán besétált a kórházba, ahol a sok orvos, egykor és most tanítványai, azzal tartották életben, hogy dolgoztatták. Tanulmányaikat, kongresszusi beszámolóikat fordíttatták vele: angolra, franciára, németre. Az egyikkel lassan haladt, mert az orvosa csak oldalanként szállította készülő művét.

– Siessen egy kicsit jobban a referátumával, doktor úr, mert nem fog sikerülni engem életben tartania addig, amíg elkészül vele – mondta, őszintén méltatlankodva, ahogy hanyag tanítványaival szokott volt beszélni.

Az irodalom még könyörtelenebb a kiszorítósdijában, mint a család. „Únt tavalyi vendég” – ennek érezte magát Babits, talán ötvenévesen, azoknak a fiataloknak a körében, akiket szerdánként otthonában fogadott és megadóan olvasott, elemzett, közölt és jutalmazott, s akik – nem győzték jelét adni – imádták őt mindhalálig. Hiába, a rím aztán kibökte az öregedő költő gyanúját arról a szerdánként elébe járuló új nemzedékről: „Nekem már a tavasz is ellenség.”

Rómáig, Avignonig, Sepsiszentgyörgyig kell elmennem, hogy a fiatalok szemében ne kelljen meglátnom a türelmetlenséget.

Minden esetre dolgozom tovább, hogy azok a fáradhatatlan asszonyok majd meg ne dorgáljanak, mint Lilla néném a kéziratával soha el nem készülő orvosát.