Szent szövegek nem a szövegüktől lettek szentek

Kezdetben volt a Mű. Erre függesztett szemmel írtak már a nagy görög elődök. Szophoklész drámáinak kéziratát még életében az állami kincstárban helyezték el, nehogy színészi szájhagyomány, rögtönzés szétzilálja a jelenetek szőttesét. A drámák kilenctizede elveszett, de a maradék fölött kétezer év óta őrködik egy papi rend: a klasszika-filológia.

Nálunk Babits körében kulminált a Mű kultusza. Tőle tanulták, hogy ha versbe szedi szerelmesét a költő, elmondhatja: „Örök dolgok közé legyen híred beszőtt”.

Babits barátja tette aztán előttem nevetségessé is ezt a Mű-kultuszt: Basch Lóránt, a Baumgarten-alapítvány ügyvéd-kurátora. Kelleténél egy fokkal mindig áhítatosabban mondta azt, hogy „mű” – valahogy úgy mondta, hogy mmű, sőt mmű-ű… Mint az a bozontos, bús tinó Petőfi versében, aki télen az istállóban nosztalgikusan el-elbődül. Valahogy úgy mondta.

Ma már nincs többé mű-kultusz.

Mi van?

Az író „szövegel”. Csak minél lezserebbül.

– „Vágyom egy mű után, egy mmű után, kerget a vágy…” – oly szívrepesztően tudnám ezt elénekelni Basch Lóránt sírján, hogy betöltené az egész írói parcellát.

Ám hiába. Az egész rádiós és televíziós civilizáció azt célozza, hogy kitapossa belőlünk a megkomponált művek iránti igényt és az élvezésükhöz szükséges odaadást és fogékonyságot.