Lekopasztott Életfáink alatt

Mostanában (mióta szeptember végén vissza kellett igazítani az órát) rettenetes korán ébredek. A karórám szerkezetéhez nem értek, ha hozzányúlok, összevissza száguldani kezdenek a mutatói, csengetnek egyet, s örülök, hogy egy idő múlva maguktól megint a helyükre pörögnek. Átállítani nem tudom. Tehát a nyári időt mutatja ősszel is, télen is: s én fejben visszaszámolok. Nappal megy ez, könnyedén. De álmomban, félálomban – miközben bennem valami ugyancsak méri az időt, éjjel még pontosabban is, mint nappal – úgy érzem, mintha az időzónák folyton összekuszálódnának a fejemben. A leglehetetlenebb időpontban felébredek. Nem úgy, mint aki nem tud aludni. Hanem mint akinek „ütött az óra”, s ki az ágyból…

S aztán látom, hogy még csak éjjel két óra, vagy fél három.

Azt hittem, már reggel van.

 

*

 

Az éjszaka közepén megfőzöm a reggeli kávét és elkezdem a napot.

Csak nehogy elcsábuljak, s belemerüljek valamelyik heverő újság vagy hetilap olvasásába!

Félórás újságolvasás elég volna hozzá, hogy testem-lelkem elólmosodjék. Olyankor úgy vagyok, mint Csongor a lekopasztott Élet Fája alatt. Elfog a tehetetlenség érzése. Nem érdemes élni, és főként: nem érdemes magyarnak lenni.

Nem ismeretlen ez az ólmos fáradtság, amihez émely is járul.

Valamikor, írószövetségi választmányok után fogta el ilyesmi a hazafelé oszladozókat. Utána vége lett – legalábbis egy-két napra – az amúgy is oly sérülékeny írói munkakedvnek.

Most is hajnal felé, miután mégiscsak elolvastam a legfrisebb hetilapokat, ugyanezt a jóra való restséget érzem eluralkodni tagjaimban. S tűnődhetem rajta, hogy ez az új viszonyok közt hamarabb rámtörő öregség tünete-e. Alkalmazkodni nem tudás, tehetetlenség. De lehet, hogy egy egész nép kedve nehezedik el mostanában hasonlóképpen. S mire felocsúdunk: már le van tarolva az aranyalmafánk.

Horváth Imre egyik verse jár az eszemben. Diákkorom óta őrzöm. Akkor hallottam tőle, akkor komponálta, csosszanó lépéseivel mérve a váradi utcákat. Akkor úgy hallgattam ezt tőle, mint a túlérzékeny idegrendszerrel megvert-megáldott költő személyes sorsa-vallomását, mely távol volt az én becsvágyó kamasz lelkületemtől.

S most előtűnik bennem – „feljön” a vers –, mint az én sorsom. S talán az új kor hajnalán a népem sorsa is. 1990 októberében.

 

Úgy kémlelem, mint gyermeket a bába, S hogy elterül sárgán, élettelen, Titkolt mély borzalommal kérdezem: Milyen nap ez, mely holtan jött világra?

 

Milyen nap? Milyen évtized?

 

*

 

A nyári alma savanykás ízére vásik a fogam.

Járom a Belvárosban a zöldségeseket. Mindenütt méregzöld, kifényesített spanyol almák. A Dunát lehetne rekeszteni vele. (Fognak is.)

– Magyar almája nincs?

– Nem igényli a piac.

Hamarosan ez lesz majd a válasz, ha a könyvesboltban Weöres Sándort keresek.