Babona, babona

Harminc – jaj, harminc! – éve annak, hogy az Egy szerelem három éjszakáját írtuk.

Akkor már megvolt és legbecsesebb kincsem volt az Arany–Ráth. Az esély, hogy elveszíthetem (a gyerekek is szeretik játszani: most tegyél úgy, hogy nagyon megijedsz), súgta azt a jelenetet, hogy a Költő – már megint visszatér a Költő – kedves könyvei az antikváriushoz vándorolnak. S amit a jelenet dalához motívumként súgtam még Vas Istvánnak, azt ő bravúrosan kitűzte a verse csúcsán: a tizenkét kötetes Aranyt.

Kihívtam a sorsot. Megpiszkáltam a végzetet. Tudhattam volna, nem marad következmény nélkül, ha költői formában megfogalmazódik valami, pláne, ha valami rossz. Jóslatszerűen lebeg eztán fölöttünk az ilyesmi. A költő, amit leír, Damokles kardja lesz fölötte.

Ha elég soká élünk, meglátjuk a beteljesedését.

Tulajdonképpen, bevallhatom, hogy szorongásaim mélyén már vagy harminc éve várok erre a pillanatra. Valahányszor megjöttem hosszabb útról, az egyik első pillantásom ezt az élénkpiros sorozatot kereste. Csodával volt határos, hogy ez idáig mindig helyén találtam.

Hát ez az Arany túl akar élni engem?

Most mégis fáj a hiánya. Persze, megúszhattam volna ezt a kínt, ha egyszer végképp nem jöttem volna haza.

A firenzei Tolnay Károly csuda-könyvtárának sorsát látva gazdája hirtelen halála után, tudom, hogy a hátramaradottak kezén szétcincálódik egy élet szívós gyűjtőmunkájának gyümölcse.

Mint ahogy az után is, aki valahol kint maradt, disszidált…

 

*

 

Az Egy szerelem három éjszakájában az antikváriushoz eladni vitt Arany–Ráth jelképszerűen megelőzi a Költő halálát.

Az önpusztítás impulzusa van ebben is, abban is. Bohéméletes derű a halál peremén. S Vas István részéről e dalba is beszőtt szemérmes kikottyintása annak az önéletrajza egyéb dokumentumaiból ma már köztudott ténynek, miszerint Vas István Arany Jánosnak legegyeneságibb unokája. („Gavallér minden klasszikus, ha unokája bajban van” – így írta az antikváriusról szóló songban.)

A könyvektől vett végbúcsúra a darabban már csak az apollinaire-i Búcsú következhet: a lét-búcsú. „E földön többé sose látlak.”