Kisfaludy Károly és J.-né kilátásba helyezi a kicsiny, néma lakást

Kezdek vissza-visszatérni a régi lakásba, a József Attila utcába, ahonnét az Ingatlankezelő kiköltöztetett minket három vagy négy éve, magam se tudom már, hogy mikor. (Elvesztettem közben az időérzékemet is, mint egy leszerelt toronyóra.) Itt hagytam ebek harmincadjára a mozdíthatatlan könyvtárat, s a nagyobb méretű, legszebb bútorokat. Il faut laisser – mondtam magamban, Radnótival. Tudtam, hogy egy kis meghalás lesz ez.

Most, hogy visszatérek a szűkös Váci utcai házból, élvezem a „nagy terek pátoszát” (ahogy a költő mondja az Egy szerelem három éjszakájában). Kieresztem a hangom, egy-egy verssort skandálok néha én is. A félig üres szobák visszhangzanak. Semmi sem adja úgy a világbírás igézetét, mint egy kétszáz négyzetméteres otthon. Hadd élvezzem a hazatérést arra a kis időre. Majd lesz nemsokára az a másik, az a „kicsiny néma lakás”, amelyet Kisfaludy Károly említ, oly békülékeny részvéttel szegény hősködő, hebehurgya Tomori iránt, akinek szintén minden tér kevés volt. („Szűk vala egy ország…”)

J.-né, az IKV-tól, az első nap megmondta: „önök innen hamarosan kihalnak, a felújítást azoknak csináljuk, akik majd a helyükbe jönnek.”

Most gyorsan még szépítgetjük a lakást, mint a három árva mamája, aki éjfélkor hazajár sepregetni… Kakasszóig.

A frissen behúzott díványon elheverve, feledve Kisfaludyt és a halálmadár J.-nét, mintha életem oly tágas volna, mint a lakásom, élvezettel olvasom a legfrissebb Magyar Naplót. Benne Domokos Mátyás gyönyörű filippikáját Arany és Babits védelmében. Említi a Ráth-féle Összes Verseket. Ez réges-rég megvan nekem. Talán ez volt a könyvtáram kristályosodási pontja. Az örökséget és a személyiséget hordozó első sejt. Büszkeségem, rangom az a tizenkét piros bőrkötésű könyv. A díványról, ahol olvasok, nem látok oda a könyvtár bal sarkába, ahol az Arany-Ráth áll.

De egy hirtelen bennem felszirénázó hiányérzet közli, hogy a sorozat nincs a helyén. Hogy amikor birtokba vettem a régi otthont, Isten szeme nem nézett vissza rám a könyvtárpolcról.

Hát igen. Nincs. Csakugyan nincs.

És tudom, hogy ha nincs, akkor most már végképp nincs.

Még egyszer nem fogom tudni megszerezni.

Egyszer s mindenkorra nincs.

Becsületből azért kutatok utána.

Hátha a malter letakarításakor többfelé dugdosták szét a tizenkét kötetet, hátha csak szétszóródtak… Sok könyv van oszlopban felstószolva a polcokon. Ahol valami piros bőrkötés sarka villan elő, húzom ki. „Nem ez… Újra nem ez” – mondhatnám Arannyal. A tizenkét kötet közül egyik se üzen.

Pedig ez a tizenkét kötet már milyen itthon érezte magát nálam. Jóleshetett nekik hallani, hogy fel se kell nyúlnom értük, betéve mondom a balladákat meg a Toldit.

Nehéz is lehetett elcipelni őket. Két kuffer is kellhetett. Vagy egy ruháskosár. Az antikvárius nagy szemeket meresztett. Mindig azt mondta, ha valaki érdeklődött: – A Ráth-féle Arany! Évek óta nem láttuk! Ritka kincs.

Aki elvitte, nem tudhatta, hogy a húsomból vágott ki egy fél fontot. A velencei kalmárt is féltették, hogy elvérezhet egy efféle operációban.

Elment a kedvem a maradék könyveimtől. Nem tud megvigasztalni az egész világirodalom se.

A nagy lakásban elfogott a mulandóság érzete. Igaza lesz J.-nénak. Mi innen úgyis kihalunk.