Ébredés

Róma

Nem tudom, mikor éreztem ilyen egész valómat kimerítő fáradtságot, mint amilyenre ma reggel, hetvenkettedik születésnapomon ébredtem.

Először az éghajlat-változásra gyanakodtam. Lehet, hogy ennek is része van benne. Ólmos, szürke lett a hónapokon át töretlenül ragyogó olasz ég.

Lehet, hogy éjszaka történt valami a légkörben. Talán az viselt meg.

Rosszul is aludtam. Felébredtem arra, hogy rosszul alszom. Mintha este megterheltem volna a gyomrom, vagy ittam volna. Holott keveset ettem, s jóformán semmit se ittam. Viszont belül, a mellkasomban éreztem, hogy a szívem kihagyásosan verdes. Vén társbérlő; házsártos, mániás, kötekedik, fenyeget. Úgy teszek, mintha nem is hederítenék rá. Pedig egyszer beváltja, tudom. Ámde mégse szorongatom a pulzusomat, hogy számon tartsam, hányadikat hagyja ki, és ha megáll, akkor meg lessem, vajon újrakezdi-e. Nem érdekel, hogy első kézből tudjam meg a végem.