A világ legszebb panorámája

 

Revelációról van szó, messzebbről kezdem.

Hatéves voltam, amikor először Budapestre hoztak. Megharapott Gyulán a Lauferék kutyája. Fatelepükön a deszkarakások között bújócskáztunk Laufer Gyurival, s a telep őr-ebe kutyakötelességét teljesítette, vagy csak játszani akart ő is. Irány a Pausteur-intézet.

Nagynéném, aki épp látásunkra utazott le Pestről Gyulára (mi határátlépővel keltünk át Váradról) ideadta pesti lakása kulcsát. Késő este érkeztünk a fővárosba. Anyám vacsorát csinált. Éjszaka gyanús hascsikarásra ébredtem. – „Kitört!” – gondoltam. Anyám, hasát fájdítván ő is, utánanyomozott a vacsora alkatrészeinek. S a konyhaasztalon megtalálta a szalmiákos sóval teli staniclit. Ebből tett pár csipetnyit a rántottába konyhasó helyett, ami valahová gondosan el volt dugva.

Rengeteget nevettünk. Csengősó a hasunkban!

Reggel felfedeztem a falon az elbűvölő kis képet. Hatalmas kapujú hidat ábrázolt, a híd mögött zöld hegyekkel… – Az Erzsébet-híd – mondta anyám, és csillogó szemmel magyarázta, hogy egyetlen íveléssel visz át a Dunán. Fellelkesedtünk. Ő azért, hogy tíz év után ma viszontlátja Budapestet, én meg azon, hogy milyen csodákban lehet részem, mielőtt meg fogok veszni. De lehet, hogy csak csengetni fogok.

A kis vízfestmény egy másik nagynéném műve volt; tiszti asszony létére folyton festegetett, karácsonyra ilyen akvarelleket kapott tőle a rokonság. Nászajándékba Murillo-madonna járt olajban, amit a Szépművészetiben másolt. – „A férje meg a rossz gyomrával hideg vacsorát eszik” – mondták róla a lekenyerezhetetlen sógornők, a Murillo-kép alatt teázva.

Az Ilka utcából a Hőgyes Endre utcáig hiába lestem a villamosokról a Dunát.

A Pasteur-intézetben csak legyintettek a Lauferék kutyájára, így mehettünk az Üllői úton a Duna felé.

Egy sötét boltív alatt átmenve tűntek fel azok az akvarellzöld hegyek, s egyszerre csak ott állt, balra tőlünk a Híd. A két hatalmas, sárga kapu, itt és odaát, közte egy égi hárfa. Melléje a szem egy pillantással befoghatta a könyvekről már annyiszor megbámult jó ismerőst, a Gellért-szobrot, a Citadellát, a királyi várat, a Lánchidat, a Mátyás-templomot… Mind együtt volt.

Később, amikor már egyetemistaként pesti kollégiumi lakos lettem, gyakran jártam a Duna-parton, mindig megújuló gyönyörűséggel. Láttam Bethlen Istvánt baktatni ott, zsakettban és cilinderesen. És láttam ott a Bethlenről örökbecsű pamfletot író Szabó Dezsőt is. (Betéve tudtuk a Feltámadás Makucskán idevonatkozó sorait.)

Itt ismertem meg, a Dunacorso kávéházban Szerb Antalt, Schöpflint, Gyergyait. S találkoztam Illyéssel, Gellért Oszkárral. Itt volt a Nyugat. És esténként a Magyari muzsikáját hallgató sűrű sorból megpillanthattam a Hungária teraszán szerkesztőségi főnökömet, Balogh Józsefet, amint a magyar bennfentes ellenállás valamelyik közismert hősével vacsorál, a szárnysegéddel, Tost Gyulával vagy Frey Andrással, az újságíróval. – Most beszélik meg a kiugrást – rebegte a jólértesült tömeg.

És egy áprilisi vasárnap délelőtt ültem magam is a Carlton teraszán, egy színdarabnyi terjedelmű kézirat fölé hajolva Somlay Artúrral, miközben az arrajárók suttogó kórusa kánonban mondogatta: – „Nézd, a Somlay.”

Ez volt az apoteózis. Több, mint majd a premier. Ott szerző lettem. Itt pesti.

Mostanában, a Duna-parthoz közel lakva, gyakran kerülök errefelé. Majd mindennap.

Tavasztól őszig nem látok egyetlen ismerős arcot sem. Se személyes ismerőst, se színházból, de még tévéből ismerőst sem.

Idegenebbül bolygok itt, mint Rómában a Via Venetón, ahol láthatom sétálni Spadolinit, nyomában két civil testőrrel, s az Imperiál Szálló falán ott van Ady Endre neve… Kiöregedtem Budapestből? Lehet. Vagy a magyar társadalom vonult volna vissza innét? Lehet. És ezért nem jelennek meg többé ismert, jeles személyiségek Budapestnek (a világnak!) ezen a legszebb sétányán…

– Hová lett a Dunakorzóról a magyar közélet? Az a bizonyos elit?

– Ül a dácsájában és pecsenyéjét süti a flekkensütőn.

Nem bolond, hogy itt beszélje meg Veesenmeyerrel a kiugrást.