Névtipológia 2.

Czibor mondogatta gyakran ezt a szót – terítve dúsan hátborzongatóan ízes nevekkel.

A színészek nem szeretik azokat a szerepeket, amelyeknek az író nem adott nevet. (Második Sírásó, Negyedik Titkár stb.) Efféle színlapalji szerepben a legjobb alakítást sem dicséri meg a kritika. (Ha csak nem éppen ezzel akarna feltűnni.)

Igaz, az író fantáziája se szárnyal föl nevenincs figurákban. A Freud-darabom legutóbbi változatában színpadra léptettem a Fiatal Orvost. Őt hívta a professzora, hogy kiszolgáltassa neki az eutanáziát. Pár mondata volt. Féltem, hogy a színészt sérteni fogja az anonimitás, tehát próbáltam előpörgetni a fejemből valami megfelelő nevet neki. Bécsi fiatal orvos, tehetséges is (zseniális?), ha Freud arra méltatja, hogy az ő kezéből kérje a halált… Megvan! Legyen Ottó! Természetesen Otto Weininger után. És a szerep (mely eladdig puszta funkció volt) most hirtelen elkezdett felmagzani, sarjadozni, köbre emelődni. Az öngyilkos Weininger máris sugallta, hogy a fiatal tanítvány is legyen hajlamos önpusztításra – ezt Freud persze analízisből tudhatja róla – s akkor pedig egy ödipikus apa-gyilkosság a fiatal (zseniális!) doktor számára megváltás lehet… Alig győztem ezt a kiszabadult újabb drámát visszadugdosni a palackba.

Mit nem hozhat inspirációban egy névtipologice telibetaláló „Ottó”?