Szégyeneimből

Van valami hebehurgya idétlenségre való hajlam bennem.

Hogyan történhetett meg például, hogy egy épp elkészült egyfelvonásosomat – minden előzmény és ok nélkül – felolvastam özvegy Rajk Lászlóné lakásán (akivel jó viszonyban voltunk, de nem ilyen jóban), e célból összehívott társaság előtt, és csak olvasás közben vettem észre, hogy a darabomban minduntalan visszatér egy vicces song: szegény Johnny akasztásáról, „Himbálózott a kötélen, Szegény Johnny a kötélen…” Így, és még egy tucat egyéb változatban. A pillanat kínosságát olvasás közben felismerve, megpróbáltam átugrani a verssorokat, szakaszokat, amivel csak nyilvánvalóbbá tettem a rémséget, amit addig mindenki merev arccal próbált elviselni.

A háziasszony feje fölül Rajk László nagyított fényképe nézett – szigorú szemmel – a felolvasóra.

Sem azelőtt, sem azután nemigen olvastam fel idegen lakáson új drámát. (Kassákéknál a Késdobálókat, vendégeknek is, és Vargha Balázséknál, de náluk mindig csak Ágnesnek és Balázsnak.)

Mi volt ez?

 

*

 

Lehet, hogy ugyanarról a tőről fakadt ez az otrombaság, mint az, amelyet legkedvesebb, legnemesebb (folytathatnám a szuperlatívuszokat) Lilla nagynéném, anyám legkisebb húga, ellen követtem el.

Egyik rossz darabomban a komikus figurát – amelyhez néhány konkrét vonást legnyilvánvalóbban az ő életrajzából kölcsönöztem – mindennek tetejében Lilla névre kereszteltem.

A tettem nem jött fel a tudatomig. A könyvet – a szerető unokaöcsi dedikációval – elküldtem neki a kitelepítésbe.

Amikor dermedve rájöttem, hogy mit követtem el, kisürgettem egy második kiadást (azelőtt se, azután se érte ilyen tisztesség egyetlen könyvemet se), amelyik csak abban különbözött az elsőtől, hogy az előzőleg Lilla nevű tábornoknét Ellának hívták. Különben méretre, tipográfiára, kötésre ugyanaz volt. Elmentem vele Gyulára, ahová akkorra már a berényi pusztáról beköltöztették: a gyerekkorom óta megszokott szíveslátásban volt részem – s amikor nem volt bent a szobában, a könyvből egy példányt, az újat, az előző kiadás helyére loptam, persze már beleírtam, szóról szóra az első dedikációt is. A régit meg be a pakktáskámba.

Ha újból olvassa, legföljebb azt hiszi, hogy a kitelepítésben megőrült.

 

*

 

Ehhez a történethez hozzátartozik még, hogy később – jóval később –, amikor már vakon és özvegyen (de mindig elragadó pedagógus lendülettel) adta angol-francia-német óráit, s amikor a fiam számára szerette volna biztosítani mindazt a gondoskodást és szeretetet, amelyet egy emberöltővel azelőtt Romániából Magyarországra átvetődött diákként én kaptam tőle, Miklós fiamnak megvallotta, hogy micsoda sebet ütött rajta, hogy viszontlátta magát mellékes komikus figuraként egy darabomban s az ő oly szépen csengő nevét is. (Hogy még a tanítványainak se lehessen kétségük, ha kölcsönkérik tőle a neves rokon művét.)

Nekem erről a sebéről soha nem tett említést.