A gyöngyházfényű ég alatt

Még csak október eleje, és a tél beszökött Párizsba. Hideg van, egy-egy percre kisüt a nap. Az égen a pasztell- és kagylószínek megunhatatlan felhőjátékai. Ez hát az a híres födő, amely alatt az alkotó szellem olyan jól párolódik saját levében…

Tolnay Károlytól hallottam én ezt, Párizs klímájának a dicséretét, miután Firenzében plántált engem, s én hülyén a váratlan megtiszteltetéstől, hálát rebegtem, ő elhúzta a száját, kiült arcára – ritka nemes arc! – az elítélt lelkek kéjes elégtétele, amikor új társra találnak a kárhozatban.

– Ne hidd, hogy szerencséd van. Nekünk ez kelepce. Én is megjártam itt. Firenze tökéletes. Itt már minden kész. Századok óta. Itt nincs szükség rá, hogy valami egyedülállót alkoss. Itt már nincs is helye új műnek. És kinek csinálnád? A Mediciek kivesztek. Innen már Michelangelo is megszökött. Lehet, hogy Dante is jobban járt, hogy száműzték… Párizsban kellett volna találkoznunk. A párizsi atmoszférában magad is elhiszed, hogy van értelme annak, amit kigondolsz. S hogy minél eredetibb a gondolatod, annál inkább van értelme. Ezért pezseg ott a gondolat. Firenzében már régóta nem pezseg. Párizsban pezseg. Ehhez az is kell, hogy egy olyan csodálatos gyöngyszürke ég legyen fölötted. Párizs fölött a felhők nem engedik, hogy elszálljanak a semmibe a gondolatok, mielőtt még formát kapnának. De ott a felhők nem is deprimálnak. Párizsban sohasem ólomszürke az ég, és nem is olyan azúr, mint itt Itáliában. Az örökké kék ég nagyon veszélyes. A Hortobágy poétájának is az volt a fő baja. Abba a nagy magyar égbe („a hortobágyi magas ég” – Illyés is így mondta) illan el a kreativitásunk. A magunkfajtának nem tesz jót, ha a kék világűr borul ránk. A szellem irtózik a világűrtől. – Nevetett. – Horror vacui!… Párizs gyöngyházfényű ege! Ott jutottam én is a legtöbbre. Próbálj odajutni!

Hát akkor most itt vagyok. Ha csak egy hétre is, de egyszer kilendült pályájáról az inga, amely több mint tíz éve jár Pest és Firenze között.

Minden városban ez a legszebb. Az első reggel.

A Montparnasse körúton most nyitnak a boltok. Egy kis könyvesbolt kirakatában megüti a szemem Bachelard neve. Diákként találkoztam vele először, Genfben, ahol első barátom, mesterem, André Prudhommeaux nem győzte őt dicsérni. A tűz pszichoanalízisét olvasta akkoriban, és olvasott föl belőle nekem is, a Nemzetközi Diákház szép, XVIII. századi fűtetlen szalonjában, ahol vacsora után a kandallóban néha megpróbáltunk tüzet rakni, és késő éjfél utánokig süttettük magunkat féloldalasan és másik felünkben csontig átfázva. Bachelard szép passzusai a tűz titkos értelméről jobban melegítettek, mint az az egy-két senyvedő fahasáb. Kezembe került később aztán Bachelard könyve a vízről, s a másik, a térről. S ha a címben százszor pszichoanalízisnek mondja is, amit csinál, egyáltalán nem volt az; a költészet és a filozófia határvidékéről való eszmélkedéseket írt ezekben a könyvekben, mint a szellem hajnalkorában a Szókratész előtti bölcselők. Azok is egy-egy elem körül futtatták gondolataikat.

Ez a kis könyve, amit megvettem: Az álmodozás költészettana (La poétique de la Ręverie). Keresek egy zavartalan helyet, hogy belemerülhessek. Emlékeztem erre a két kis kertre az Invalidusok terének két oldalán, az alacsony kerítésre, a kis vasajtókra. Bent a néhány fa alatt egy-két pad. A dél felé néző kerthez megyek, ez a naposabbik (ha kisüt megint a nap). Rodin múzeumára látok innét.

A nap kegyes, rámvet időnként egy-egy sugarat, mint a színházi fejgép. Mások is betérnek néha a kis kertbe. Leülnek, néznek maguk elé, nézik az eget, aztán felállnak, tovább mennek. Akinek dolga van, siet a föld alá, metrón utazik. Mi itt, felszíniek, ráérünk. Flangálunk. (Ez az ige eredetiben szebben szól: „flaner”.)

Bachelard fejezeteket ír az álmunkban hallott szavakról, rímekről. Irigykedve olvasom, hogy mások milyen könnyen tudják betörni az álomkapukat. Zsákmányt is hoznak. Én legtöbbször kint strázsálok csak a küszöbén. Igazában nem vagyok otthon az álomban. (Hiába írom ki a Freud-darab színlapjára, hogy oniromachia… Nem vagyok tehetséges álmodó.) Nem győztem ámulni az új, teljes – vagy majdnem teljes – Kosztolányiban az álomban hallott rímeit. Persze, az írói munka intenzitása is hathat tovább alvás közben. – Jó, ha félálomba hagy merülni. Úgy rémlik, Török Sophie is mondja, hogy a haldokló Babits rímeket álmodott… Újabb példákról nem hallok. Lehet, hogy ez az onirikus ihletésű költészet a század első negyven évében talált csak fogékony szellemekre? Freud-Bachelard-Ady-Csáth-Kosztolányi-Babits…

Az Írószövetség körlevelet küldhetne szét a tagságnak a költő szakosztályban: A legutóbbi közgyűlés óta álmodtál-e rímeket?

Milyen kár, hogy Bachelard – óriási az olvasottsága is, nem csak az invenciója – nem ismeri a magyar költészetet. Neki kár ez. Élvezettel dolgozhatta volna föl a mi onirizmusunkat.

Arról is ír Bachelard, hogy a gyerekek milyen közel vannak a világegyetem titkaihoz. Ezeket a passzusait most különös figyelemmel olvasom, mert itt van annak a rejtett aknajáratnak az igazolása, amellyel Az ember tragédiája mélyrétegeit filmben megközelítette Jeles András. Mintha csak a film felett kerekedett otthoni (Aczél-gerjesztette) vitához szólna hozzá Bachelard: „A gyermek a világmindenség fiának érzi magát, ha csak az emberi világ egy kissé békén hagyja. Így van az, hogy a gyerek, ha magányosságában eljut oda, hogy kormányozni tudja álmodozásait, olyan örömét leli az álomban, mint felnőtt korában majd a költő…” Ez igaz a kis Weöres Sándorok, József Attilák esetében (hogy is írja Attila a Curriculum vitae-ben? „Tehetségesnek tartottak, pedig csak árva voltam.”), a Pax gyerekotthonban 1946-ban versírásra kapatott Orbán Ottó esetében… De a legtöbb gyerek akármilyen közel kerülhetett is a világegyetem, a létezés és a nemlétezés forró, izgalmas titkaihoz, mire iskolába kerül, már tudja, hogy ezekkel nem kell foglalkoznia, és örökre elfordul tőlük. Talán csak egymás közt suttognak még egy ideig ilyesmiről azok, akik „beavatottak” maradnak… Ezek olyanok, mint a Jeles András-féle Angyali üdvözletben voltak azok a gyerekek, akik beleélték-játszották magukat a halálos komolyan vett szerepbe, hogy ők az emberiség ős-szülei…