Írókongresszusi beszámoló

Bejön a politikai vezérkar, a pártfőtitkár az ún. második emberrel, az államelnök, a miniszterelnök és velük együtt az Írószövetség főtitkára, Markov. Megnyitás. A halottak listája. Az elnökség megválasztása. Ezt még szépen végigcsinálja Markov, protokollhoz illő komótos unalomban. Minden listát egyhangúan megszavaznak.

Aztán az elnöki mikrofonbokortól egy lentibb teraszra megy le, egy másik mikrofonbokor közepébe, immár mint előadó. Beszámolóját olvassa fel. Csupa általánosság, felsőfok, alkalomadtán egy-egy „azért ne bízzuk el magunkat, elvtársak” meg „nem állíthatjuk, hogy egyáltalán nincsenek hibák”… Jár-jár az üres malom.

Egyszerre csak, mintha történt volna valami vele, vagy körülötte… Megállt az olvasásban, csendesebben beszélt, elhallgatott. De csak állt a lábán, öreg, elszürkült arccal nézte azt a pár ezer írót, mint aki rájött valamire: hogy nem érdemes ezt a sok blablát tovább őrölnie. De aztán mégiscsak felemelte megint a papírjait, és – kissé csodálkozó hangsúllyal – megint felolvasta a mondatot, amit már hallottunk tőle: „A kritikánk becsülettel teljesítette magasztos feladatát.” S mint aki nem akar hinni a szemének, még egyszer elkezdte olvasni: „A kritikánk…” S megállt, elgondolkozott, mint akinek most jut eszébe egy kritikus, aki mégsem teljesítette magasztos feladatát.

De már akkor körülötte álltak az írószövetségi vezetők. A kéziratot mutatta nekik, talán azt, hogy túl hosszú, jó lenne átugrani esetleg pár száz oldalt.

A mikrofonok gyűrűje ezeket a suttogó szavakat is érthetően közvetítette. És a szimultán tolmácsok, akik talán nem is látják az előadót, világnyelveken közölték a főtitkár felébredő kétségeit.

Mindenki érezte, hogy egy kivételes világirodalmi pillanat tanúja. A főtitkárral épp a jelentése olvasása közben történt valami. Megszállta a Szentlélek, vagy megőrült (ami szinte ugyanaz), vagy infarktust kapott. Mintha még ő se tudta volna, hogy melyiket válassza.

A politikusok részvétlenül nézték az emelvény felsőbb padsoraiból: mi lesz?

Markov nem tanúsított semmi ellenállást, amikor kollégái karon fogták és ki akarták vezetni. Sőt, mintha most elhagyta volna az ereje, lába megroggyant, s ő rájuk borult.

Elvitték.

Aki odafent az előbb mellette ült, lejött a szónoki emelvény mikrofongyűrűjébe, és folytatta tovább a blablát.