A legmegbocsáthatatlanabb bántalom

Felébredek arra, hogy Keresztury megsértett.

Álmomban.

Megtévesztésig életszagú volt az álom.

Társaságban voltunk, karom a vállán, vagy karja a vállamon, ahogy az jó barátokhoz illik. S akkor ő azt mondja: – Sajnos, a barátaim közül senki se képes épkézláb drámát írni!

Tehát vagy én se, vagy nem tekint barátjának.

Úgy éreztem, mindenki rám nézett.

Aztán nevetve otthagyta a társaságot. Én meg néztem, milyen délceg még mindig.

Felébredtem, s tudom, hogy ezt nem fogom tudni neki sohasem megbocsátani.

 

*

 

Egyszer már ért tőle apróbb szúrás. Nem álmomban.

’74 áprilisában volt. Éppen indultam (végre, annyi hercehurca után) Firenzébe.

A kapu előtt találkoztunk össze, a Váci utcában.

– Mi van azzal a firenzei katedrával? – kérdi.

– Holnap indulok.

Egy pillanatnyi csend után: – „Hamar kitelik majd az esztendőd. Ott is.”

Ez is egyike volt azoknak az elbocsátó szép üzeneteknek, amelyeket akkoriban itt-ott kaptam.

 

*

 

Ez nem bántott engem.

Talán azért nem, mert én is csak fenntartással tudtam nézni a paradox-professzort, akivé lettem.

S ez az ingerültség megbocsátható volt, mert az életben, az esetlegességek csapda-rendszerében ilyesmi kicsúszhat az ember száján… Meg aztán segített is, hogy kiálljam azt a másfél évtizedet. Lehet, hogy ezért is mondta. Pedagógus is volt.

De az álom, az más. Ott először is drámáról volt szó, amely nekem, handabandázva, élet-halál ügyem. (Titokban, sóváran, Kereszturynak is az, tudom.) És az álmainkban mindannak, amit látunk és hallunk: fedezete van valahol.

 

*

 

„Hamar kitelik az esztendőd. Ott is.”

Akkor már több mint tizenöt éve koldultam hiába valamiféle állást Pesten, de az ’57 tavaszi elbocsátásom papírján (a Főiskoláról és a Nemzetiből) úgy látszik, rajta volt az életfogytigos pecsét.

 

*

 

Miért olyan fontos nekem K. D. véleménye, hogy álmodom is vele?

Valószínűleg azért, mert húszéves koromban nála kellett jelentkeznem „fejkopogtatásra”. Balogh őméltósága (valóban csak e címmel volt szabad illetni Balogh Józsefet, a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly legendás – társadalmi rangkórságában itt-ott önmaga karikatúrájába átcsapó – főszerkesztőjét) az akkor még oly fiatal, de már nagytekintélyű kritikusnak szólt, hogy véleményt mondjon, vajon alkalmas vagyok-e rá, hogy oly válogatott cigánylegényekből álló szerkesztőségének (elnök: Bethlen István, olvasószerkesztő: Illyés Gyula, francia korrektor: François Gachot) én is tagja legyek.

Úgy látszik az első szerep rögződik. Majd’ fél évszázad után is, tudom, megvesztegethetetlen bírám Keresztury Dezső. Álmomban ő a rossz lelkiismeretem.