Aranyak, fulladás

Öntelt Harpagon, újabb és újabb jegyzeteket dugdosok a pattanásig tele nejlonszatyrokba, kufferokba, irattartókba, amelyeknek mindenikére egy-egy megírandó dráma, esszékötet, regény címe van felírva… S ami túlcsordul, az mindig a magánakvaló naplójegyzet. Mint ez is.

Szépen tollasodom.

Mintha magamnak hizlalnám őket, témáimat, s nem látnám sorsukat, hogy az egyéb használhatatlan limlommal kerül a sok jegyzet, vázlat, töredék is majd a kukába.

De hisz csak egy nagy lélegzetet kéne vennem, s megírni az egyiket, mindegy melyiket, találomra, rajta! Utána már könnyebben menne a második, a harmadik…

S ki tudja? Egyszer aztán a telefon is megszólalna: – Mondd, nem írnál színdarabot nekünk?

Igen, egy ilyen telefon sokat lendítene, biztos.

De hogy évtizedek óta nem szólalt meg a telefon, az mégse lesz mentségemre a bíró előtt.

Sem ez a pár mázsányi jegyzetfecni.

Találomra felveszek egyet a könyvespolchoz támasztott nejlonzsákok közül.

– Milyen nehéz… Túl nehéz.

Igaza van a magyar nyelvnek, amikor a súlyt is nehéznek mondja s a munkát is.

S eszembe jut Gaston Bachelard mondása: „Aki meggazdagszik, elnehezül.” A legeslegnehezebb: a túl nagy gondolatgazdagság, amikor írni kezd az ember…