Titkaim nyomában

Bibliográfiát olvasok (A magyar irodalomtudomány bibliográfiája, 1982). Mi minden jelent meg? Mennyi izgalmas olvasmány, amit kihagytam.

Az irodalomelmélet rovatában még az ábécé elején tartok Almási Miklósnál, Bécsy Tamásnál – az egyik a neoavantgárdról, a másik a dráma műneméről írt, számomra sürgősen bepótolandó cikkeket – s amíg a margóra felkiáltójeleket teszek a nevük mellé, a szemem látóterébe már beugrott, tíz sorral lejjebbről egy mindennél ígéretesebb közlemény címe: Beszédültem, felsültem. Ez az! Ebből valamit megtudok majd a kudarcaimat előidéző mechanizmus titkairól.

Mohón villan le tekintetem erre a Magyar Nyelvőrben megjelent, oly szubjektív hangvételű cikk címére (Elekfi László írta), és akkor látom, hogy szó sincs beszédülésről, felsülésről. A cikk címe: Beszédütem, versütem.

Miféle be nem vallott szégyenek emlékei, az akarat kontrolljának miféle hiányai kínozhatnak, hogy lám, rejtett sebeimre gyógyírt keresek minden áron? Gyógyírt azzal is, hogy kicégérezést.

A félreolvasás ténye is arra vall, hogy csakugyan szükségem volna olyanfajta felvilágosító műre, amely többek között a beszédüléseim (hová? miféle társaságba?) és a felsüléseim (miféle hiúságok leckéjeként?) pszichoterápiáját adná.