Hamvazószerda, bűntudat nélkül

Armando Zimolónak

 

Késő estére szólt a meghívás.

A Procurazie Nuove ablakából mint páholyból nézhettük végig a többi meghívott vendéggel együtt (vendég vagyok Venedig városában – hol egy etimológiai szótár?), hogyan áll össze a Szent Márk téren egyre szilárdabb halmazállapotba a velencei karnevál. A hetek óta szertekavargó tömeg utolsó éjszakára hagyományszerűen mind ide tódul. S a vasúti állomás felől, meg a Piazzale Roma felől egyre özönlik az újabb turisták serege, álarcban és hátizsákkal. Jóval éjfél előtt már olyan vastag masszává gyűlt odalent a tömeg, mint a túl sok olajjal sűrített majonéz. Mozdulni se lehetett. Jegesmedvék, Dominók és Bajadérok, Háromkirályok és Udvari Bolondok. Arlecchinók és Szitakötők, Kardinálisok, Csodálatos Mandarinok és Doni Kozákok nyüzsögtek egymás hegyén-hátán. Így legalább a lenge Háremhölgy se fagyott agyon. Állítólag mínusz tíz fok volt odakint. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a maskara alatt mindegyiknek megvan a maga saját kis emberi arcocskája és sorsocskája, amelyet otthon és a munkában visel. Szüntelenül hullott rájuk a konfetti, mint az áldás. Én is dobáltam a magam páholyából. Mögöttünk, a szalonokban körbejárt egy inas, ezüst vödörből kínálta a konfettit és a színes szerpentint.

Valamiféle ébredező közép-európai családiassággal hívta össze a vendégeket az Assicurazoni Generali egyik igazgatója, ide a velencei székházba, a Szent Márk tér északi palotasorába. Úgy vettem észre: a legtöbb venedigi vendég azokból az országokból rekrutálódott, amelyekben valamikor jelen volt a biztosító Szent Márk oroszlánja. Hoztam is Pestről egy Rohbock-metszetet a szíves vendéglátóknak, a Duna-parti palotával, ahol valamikor szintén székhelyük volt. De partibus infidelium.

Amikor a tér északi kapuja fölött, az Óratorony tetején előjöttek a bronzemberek és nehéz kalapácsaikkal elzengették a nagyharangon az éjfelet: odalent a tömegben – mintha csak föld alól termett volna elő – feltűnt a Halál. (Lehet, hogy eddig Virágárus-lánykának álcázta magát?) És nem is egy Halál. Egyre több Halál kaszált. A Jegesmedve is menekült előlük. Sokan elhányták az álarcukat. Saját sorsával futott már ki-ki…

Vége a karneválnak.

A palotasor ablakai mellé kitűzött fáklyákat kioltogatták. A gyertyákat is az ablakban. A fényszóró is kihunyt, amely a Campanile csúcsáról pásztázta a forgatagot.

Sötétbe borult a város.

Reggel, hamvazószerda reggelén harsány napfényre és nagy harangozásra ébredtem a Luna Hotelban (később tudtam meg, hogy ez az elegáns szálló már a középkorban is megvolt, ugyanezen a néven.) A Királyi Kertek sötétzöld babérfáira nyíltak az ablakaim. És az Arzenál felől belátszott a tenger és fölötte az egész jólfűtött, ragyogó naprendszer.

Bűnbánatra hívtak Velence harangjai. Mind egyszerre. De engem hiába hívtak. Itália kék ege alatt nem bírok a lelkemből előcsiholni egy szikra bűntudatot sem. (Pedig odahaza de könnyen megy!)

Hacsak ez a kora ébredés nem! Hisz a tegnapi karneválozók még mind alusznak. Mi az, ami engem nem hagy aludni?

Visszamentem a Szent Márk térre. Üres volt. Üres volt és ragyogott. Akkor vonult el onnét az utolsó utcaseprő brigád. Most csakugyan olyan volt a tér, ahogy Napóleon mondta (a jó mondásai végül halhatatlanabbak, mint a csatái): „Európa szalonja.” Aki ilyen jó világítás mellett ide kilép, annak ez a bon-mot eszébe jut. Az is, milyen jó volt, amit Napóleon a piramisokra mondott. Meg az is, amit Goethére. Lehet, hogy a hódításai öröméhez hozzájárult, hogy ilyen jó szövegeket hozott forgalomba. Bár a győri csata után Magyarországra vonatkozólag nem mondott semmi halhatatlant.

De „Európa szalonja” – ez jó. A hetekig tartó bál után egy szem konfetti nem sok, de annyit se láttam sem a téren, sem a környező utcácskák legeldugottabb szögletében sem. Még egy kokakólás dobozt sem láttam ringatózni a csatornák vizén. Vagy annak nyomát, hogy a szükség elfogott volna egy Dominót, vagy egy Szitakötőt… Ugyan!

Hogy itt tegnap százezrek tolongtak?

Az oly törékeny város nyom nélkül állta ki az ostromot és a megszállást.

Csoda.

Az utcaseprőtől megkérdem: ilyen korán merre nyit kávézó a környéken. Mondja, hogy a Cavalletto Szállóval szemben. Hajnali csodatételük után ott már javában iszogatja a kupica grappával „korrigált” kávéját a többi utcaseprő. A Cavalletto melletti kis gondola-kikötőre néző könyvkereskedés kirakatában felfedezek egy Malaparte-könyvet… Karakterológia lehet az áldott olasz népről: Benedetti italiani. Az átkozott toszkánokról szóló könyvét már ismerem, és minden sorának igazságát megtapasztaltam Firenzében. Ez is érdekelne, de csukva a bolt.

Így hát bementem a Bazilikába, megnéztem, hogyan jelöli meg a pátriárka hamuval az elébe járulók homlokát: „Porból vagy és porrá leszel…”

Úgy dolgozott, mint a téren a Halál.

Közben az üzletek kinyitottak, visszamentem a könyvért és kiültem vele a Danieli elé, szembe a Szent György szigettel, amelynek szép fehér falú kolostorából indult el Magyarországra Gellért pap. Várta már nálunk a kis Szent Imre, meg Koppány.

 

*

 

Malaparte könyvében bölcseleti szinten találtam meg azt a jelenséget, amely hajnalban úgy megfogott a ragyogó tisztára söprögetett Szent Márk téren.

Itt nyílt ki kezemben a könyv, a IV. fejezetnél.

„Az első dolog, amin az idegenek elámulnak Olaszországba lejőve: az égnek a tisztasága, meg a földé, a fáké, a folyóké. Elámulnak ezen az égen, mert kék és áttetsző, oly tisztára mosott, mint egy tisztára mosott ablak, egészen más, mint az ő födőszerűen rájuk nehezedő piszkos, alacsony égboltjuk, mint az ő hazájuk szürke és hideg levegője… És nem is gondolnak arra, mennyi fáradsággal jár nekünk ily tisztán tartani az eget, minden reggel lemosni, megadni a módját előbb nedves ruhával, aztán szárazzal, hisz úgy kell tisztán tartani, mint az ablaküveget… És hogy micsoda munka a földet megkapálni, bevetni, boronálni, hanem minden áldott reggel fel is kell söprögetni, felszedni a követ, papírhulladékot, szemetet, amit az idegen hadak erre táborozván folyvást szertehagynak a mi mezeinken…”

Kár, hogy kora reggel a bárban, a rumos kávéjukat szürcsölgető utcaseprők közt még nem volt nálam Malaparte könyve. Tetszett volna nekik, ha felolvasom munkájuknak ezt a kis elismerő méltatását.