Új év első rossz napja

Későn kerültem ágyba. Jóval két óra után. Kerényi Károly népszerű (népszerűnek szánt) könyvét olvasgattam a görög istenekről és héroszokról, különösebb lelkesedés nélkül. Sehol nem éreztem benne a mítoszfejtés örömét, ihletét. Talán a könyv szerkezete nem ad alkalmat rá. Minden egyes alakról elmondja az összes – vagy majd’ összes – adatot. Annyit, amennyit egy jó ókori lexikon is közöl, csak ő nem ábécérendben sorolja a fél- és egész isteneket, hanem csoportonként. Mintha elszállt volna öregségére Kerényi istenidéző bűbája, amely valamennyiünket megbabonázott csütörtök esténként a XIII. tanteremben… – „Én is egy görög isten vagyok!” – vetette oda, előadás közben, mint szóra se érdemes nyilvánvalóságot. De azért megtapsoltuk.

Hajnaltájt már felriasztott álmomból a fürdőszobaajtó nyikorgása. A lányom jött haza szilveszterezéséből.

Ilyenkor már nem bírok még egyszer elaludni, korán kelő (vagy csak korán kelésre idomított?) természetem nem engedi.

Kialvatlanul kezdem az új évet. És ráadásul messzi úttal, aztán visszautazással. Térülök, fordulok. Talán alváshoz se jutok a következő éjszakán.

Genovába kell mennem, a Római karnevál próbáira.

A buszban veszem észre, már az állomásra menet, hogy a vasúti félárú igazolványom otthon hagytam. Így nemigen fog maradni pénzem az étkezőkocsiban enni valamit.

Alvás és evés nélkül kezdem tehát az új évben a munkát. A fáradtság és ingerültség mérgeivel óhatatlanul inficiálni fogom a színészeket, a rendezőt, a fordítót. Ezek a mérgek beszívódnak majd az előadás szövegébe is. Még a közönségnek is jut majd belőlük valami. Aztán a kritikákba. Ismét vissza belém.

Általános szepszis.

Nem volna szabad elindulnom. Ezt latolom, amíg a jegypénztár előtt a soromra várok.

Persze, elindulok.