„Erkölcsömben van eleganciám”

Tegnap a Pen Klubban Lengyel Menyhért-ünnepség. Sokan voltak.

Ott volt Majoros István is, a nemes, diszkrét, homályba húzódó drámaíró. Lengyel Menyhért most volna százéves, ő most volt nyolcvan. Súgtam is az elnöknek, köszöntse őt – de ez valahogy elmaradt.

Majoros írt egyszer régen Karinthyval közösen egy színdarabot: A nagy ékszerész címen. Mostanában is felújítgatták, de a kritikus, a tévéprogram el-elhagyja az egyik társszerző nevét. A Majorosét.

Éppen elég ok lehet ez arra, hogy Majoros szívén rágni kezdjen a legsárgább szemű drámaírói féltékenység. Így képzeltem.

De nem.

Amikor ott tartok az előadásomban, a Lengyel Menyhért idézetnél, hogy „két zsenivel találkoztam életemben: Adyval és Bartókkal” – egy érces-öreg hang belekiált: „Karinthy is zseni volt!”

Ki szólt közbe?

Majoros. Merészségétől kipirultan ül.

És elegánsan, mint a kisemmizett Cyrano, amikor azt mondta: „…és lángész Molière.”