Elégtétel

Bori Imre Móricz-tanulmányából azt a részt olvasom, amelyik a Sáraranyról szól. Boldogan hagyom magam meggyőzetni a regény nagyszerűségéről. Ezt a Móricz-regényt évtizedek óta elkerültem. Diákkoromban olvastam, s persze akkor nagyon tetszett. Később megtanultam, hogy Móricz elmaradt író, s hogy ebben a regényben a legelmaradottabb, s valószínűleg elmaradt az is, akinek ez tetszik. De mivel több boldogságot köszönhetek Móricznak, mint igen sok formai leleményben dúskáló más regényírónak, képtelenségnek tűnik, hogy megtagadjam őt. Valamit azért fel kellett áldoznom a közízlés oltárán. Feláldoztam Túri Danit.

Nemcsak a magyar kritika fanyalgásai vittek rá. Egy francia kritikus is lefitymálta a szemem előtt a Sárarany-t.

A Tribune de Genève irodalmi és zenei kritikusával valahol Svájcban összebarátkoztam. Ha jól emlékszem, Jean Marteaunak hívták. Benne voltunk javában a háborúban. Örültem volna, ha jobb véleményre is alkalmat adhattunk volna mi magyarok, mint amilyenre politikánk szomorú tehetetlenségét látva jutott a világ – a háborúban való gyász-szereplésünkről naponta olvasható újsághírek alapján. Elmentünk Jean Marteauval Anda Gézához – aki akkoriban nekikeseredve küzdött az elismerésért, amit a gőgös és metronóm-szívű genfi polgárság megtagadott tőle. Anda úgy zongorázott, hogy az már inkább Mercalli-skálával mérhető természeti tünemény volt. Marteau küldött aztán egyik könyvéből egy példányt Andának, hódoló dedikációval – emlékszem a jelzőjére: „magisztrális” – írta. Én keveselltem ezt a szuperlatívuszt – süket genfije, nem hallotta meg a „sonus diabolicus”-t Anda zongorajátékában.

Két magyar irodalmi alkotásom volt meg franciára fordítva: a Sárarany és a Puszták népe. Mindkettőt elküldtem Marteaunak. Tanuljon bele abba, hogy mi a magyar…

Pár hét múlva, a Tribune de Genève vasárnapi számában nyugtázta a küldeményt. Terjedelmes beszámolót írt a két könyvről. Illyést fennen méltatta, Móriczot levágta.

Ha még föllelem valahol Marteau-t, lefordítom neki Bori tanulmányát.