Sorsvonalak

Szabó Dezső életrajzát olvasom. (Gombos Gyula könyve, New Yorkban jelent meg.) Szívszorító kép: Kolozsvárt a tízgyerekes Szabó család a kicsi, mindig udvari lakásban (hányfelé! mert a kifizetetlen lakbér miatt gyakran kellett odébb költöznie), a mártírpózban tetszelgő apa alakjával, aki a szomszéd tanítóéktől kölcsönkért hegedűn zokogva húzza a sírvavigadót… „Azt írjátok a sírkövemre, hogy honvédjáger voltam 48-ban!”

A diák Szabó Dezső könyörtelenül és örökre szakít ezzel az apával.

Aztán az életrajzot tovább olvasva feltűnik megint ugyanez a kép. Egy bútorozott szobáról bútorozott szobára hurcolkodó férfi képe (család nélkül ezúttal), aki a nemzetért és az eszméiért viseli – parádézva – a mártíriumot, és ha tűzbe jön – ha a cigány a fülébe húzza – felpattan és szavalni kezd, legszívesebben a Marseillaise-t…

Ez már a fiú képe, Szabó Dezsőé.

És a könyv végén, ahol a szabódezsői életmű mérlege következik: egészen más nagyságrendben, mégis megint felismerhető lesz az őskép, a kolozsvár-hóstáti udvari lakásnak oly dicső eszmék közt fellengző nyomora.

Egy csődből csődbe vitt eszmevilág, amely forradalmi indítású volt, s amelyet a háborgó indulatok gőzköre folyton és végleg diszkvalifikált. Lényegében olyan ez az eszmevilág is, mint az otthon mártírként ágáló idősebb Szabóé volt, a kvietált honvéd-jágeré.