Búcsú Giramontétól

 

 

János-nap. Firenze egész éjszaka a nyári napforduló pogány ünnepét ülte. Megteheti: a városnak Keresztelő Szent János a védnöke. Áll az utcabál a templomok előtt, és az ablakokból rakétákat eregetnek. Éjfél már elmúlt, mire hazaértem. A kerti útról is látszott, hogy a dombon túl, a város felett világosabb az ég, mint máskor. A tűzijáték ropogása ide már nem hallatszik át, de néha egy-egy rakéta virágos ága idehajlik. Mért is menjek még be a házba? Nemcsak a városban tart az ünnep, az egész természet ünnepel. Akad is kint egy pokróc; úgy látszik, a lányom hagyta ott, a délelőtti napozás után. A jázminok sűrű illata mellett a bergamott-olajé is érződik. Miért ne aludnék ma éjjel szabad ég alatt? Hány ezer év asztrológiája kellett hozzá, hogy ilyen érzékelhetővé tette ezen az éjszakán az ünnepet? Hogy ez egy különös és kivételes éjszaka, nem olyan, mint a többi, pedig épp csak pár másodperccel rövidebb a tegnapinál és a holnapinál…

Az év legeslegrövidebb éjszakája.

Odafent a csillagos ég, és a fejem körül, a fejem fölött, amerre csak ellátok a völgyben – éppoly rendben és éppoly értelmetlenül, akárcsak a csillagok – köröznek édes Mars-lakók. Egész picik, fejlett technikájukkal már megoldották az abszolút miniatürizálást. Borsószem-ufók. Most foglalják el a völgyet inváziós seregeik. Szentjánosbogarak? Ez az elnevezés azért nem illik rájuk, mert ha nem is ufók, de nem is bogarak ők (nem az a fajta, mondják itt), pontos benső kronométerre járó fényforrások, olyan szabályos időközökben oltják-gyújtják lámpájukat, mint az éjszaka járó repülőgépek. Lassan rajzanak, valami számunkra felfoghatatlan terv (haditerv?) szerint, mintha mindegyik egy előírt pályán vonulna, nem túl gyorsan, de nem is túl lassan. A május végi első igazán meleg és szélcsöndes este jelennek meg a kert fái és bokrai között-fölött-alatt. És itt sirítenek szeptember elejéig. Most mintha több volna belőlük, mint máskor. Mégiscsak Szent János volna az ő védőszentjük is? Ha shakespeare-esebben mondjuk, mindjárt elfogadhatóbb lesz: Szentivánéji-álom-bogarak.

Ez az az éjszaka, amikor a lányok tüzet ugranak, lángol a szoknyájuk – és a szép tündérkirálynő szamárral fajtalankodik.

Kár, hogy ilyen rövid lesz ez az éjszaka. Reggel el kell kezdenem a csomagolást.

 

*

 

Pár nap múlva elhagyom a Via Giramontét.

Minden költözködés szomorúvá tesz. Ez most különösen. Egy olyan tájat hagyok itt, amilyenhez foghatót talán látni se fogok többet, nem hogy lakhassam ilyenben. Olyan szép és olyan zárt ez a völgy, hogy az a két család, amelyik itt él – egy lyukas tető alatt velem ebben a Medici-korabeli udvarházban –, már észrevehetően kiszakadt kissé a világból. Ez várt volna rám is? Lehet. Pedig a világ itt van, csupán tízpercnyire, bármelyik irányban.

Firenze.

De ide semmi nem látszik a városból. Mintha a föld nyelte volna el. Vagy minket nyelt volna el a föld?

Egy ilyen völgyön át tévedhetett ki e világból Dante.

Lehet, hogy ez a völgy nincs is rajta Firenze térképén? Egy középkori temetőfal mentén (micsoda várfalakat építettek itt a halottaknak?) nyolcas sorban ültetett ciprus-fenyők alatt húzódik az inkább lovasoknak, mint gyalogosoknak szánt „hegykerülő út” – a Giramonte. Élők és holtak közül ez vezet a kertünk kapujához.

És kertünk: az egész völgy.

Lent az aljában, innen fentről láthatatlanul, a kis patak. (Mondanom se kéne: egy vízimalom maradványaival.) Középen, a szemben levő lankán, az egyetlen látható épület a mi házunk. Az első emeletén a jobboldali ablaksor a miénk. Előtte áll a kápolna, mögötte az istállók és a majoros háza. Mindez az ezerötszázas évekből. További építkezésre a tilalmat még a Mediciek hozhatták, mert a túlsó lankán egy középkori toronyba ügyesen belopott lakáson kívül – nyaranta a fehér zekéjű, aranygombos lakáj, hűsítőkkel tele tálcával néha megjelenik a lőrések fölött – nem látható más épület az elvarázsolt völgyben.

A költözködés legmélyebb nyomorúsága, azt hiszem, akkor tör fel, ha be kell vallanunk, hogy ez a lakás is, hogy az elhagyott lakás is kudarc volt. Hogy ott sem írtuk meg a főműveket. Hogy ott sem oldódott föl rettentő magányunk… Folytassam? Úgy fogom itthagyni Giramontét, mint aki megint csatát vesztett.

Itthagyom a kapu előtt sorakozó kétszáz ciprust. (Annyian vannak, tudom, mindennap megszámláltam őket az ablakomból. Mi mást is csinálhattam volna?) Itthagyom a folyton virágzó rózsabokrokat (télen is, igen, télen is találtam rajtuk friss rózsákat), ők minden nap – és hány sötét éjszakán – végigkísértek a vaskaputól a villáig vezető hosszú kanyargó úton. És a kis kápolnát is itthagyom az ablakom alatt, anélkül, hogy egyetlen egyszer is láttam volna vasárnap reggel megjelenni azt a fehér reverendás papot a szemben levő hegy kolostorából – San Miniato sul Monte –, akit, amikor kivettem a lakást, még megcsillogtattak előttem, ráadásként erre az egész érintetlen és valószínűtlen, bár kissé dohszagú reneszánszra. (Gulácsy festett ilyeneket.) Itthagyom tehát a soha nem látott fehér atyát, aki majd, ha már elköltöztem, idejön misézni a házikápolnámba, melynek ajtaja előtt egyre áthatolhatatlanabbnak látszottak a pókháló-lepte bukszusbokrok. A sanminiatói fehérpap helyett csak egy fehér kancával szoktam találkozni, vele aztán annál többször, még éjjelente is, s ha a túlsó domboldalon legelészve meglátott, hogy baktatok haza a sötétben a kerti úton, mindig felnyerített, talán nem akarta, hogy kísértetnek nézzem őt a szénakazlak sötét árnyai között. Itt marad most már a kanca is, együtt a lovat-autót-gyalogost letámadó kilenc korcs kutyával („cani mordaci!” írta rá leveleimre a postás, magyarázatul, hogy miért tűzi őket a kerti kapu előtt a vadrózsa ágára), mert hamis kutyák voltak csakugyan, alamuszi, gonosz, harapós dögök, mind a kilenc önálló egyéniség és önálló jellemtelenség, és folyton falkában jártak, mint sakál-őseik. Úgy is ordítottak; tökéletesen feledve az emberrel való kommunikáció évezredek során úgy-ahogy kialakult egyezményes hangjait. A nyitott ajtómon, ha csak tehették, berontottak, felborogatták a konyhában a szemetes vödröt, felfalták benne a spagetti-zsírtól átázott dialógusaimat, és izgalmukban lepisilték a faragott székek lábait…

És akárhány esztendőt érjek meg, soha többé nem lesz találkozásom azokkal az éjszakánként itt köröző élő lámpácskákkal, akik folyton jeleznek (mit jeleznek?), és egyszerre idézik az egzotikus dzsungel és az otthoni gyermekkori karácsonyest varázsát.

A fehér kanca a túlsó dombról, most elkésve felnyerített.

Én meg félig nyitott szemmel lestem tovább az élő és élettelen égitestek keringését. A nemlét boldog közönyét tanultam.

Már világos volt az ég, az év legrövidebb éjszakáján.

 

*

 

(Ádám utolsó éjszakája lehetett ilyen a Paradicsom-kertben. Az almát már megette, s tudta, hogy másnap jön a kardos angyal és szidalmak özönével kikergeti őket innét.

Mi lesz most vele odakint a nagyvilágban? Ezen tűnődött az oly fiatal és máris halálos bűnnel terhelt lelkű ősünk. Arca verítékével keresi majd a kenyerét, és meg fog halni, akárcsak az állatok.)