Látóhatárom

Tallózó folyóirat. (Ottlik úgy mondja: szemétben guberáló.)

Minden szerkesztőségi ülés: nekem csendes leégés. Ők, a többiek, nemcsak mindent elolvastak (én nem), hanem mindig biztos értesülésük van arról is, amiért a jót éppen nem kell közölni s a rosszat igen – vagy hogy a jót most szabad közölni, s a rosszat meg nem muszáj. Ezek a minősítő szempontok a legritkább esetben felülről jött utasítások – inkább az erőviszonyok kiegyensúlyozását szolgálják, avagy egy elbúsult sértődöttnek az elégtételét. (Ezekből aztán végképp semmit nem értek.)

Ha megszólalok: olyan galuskás idegenül cseng ott a hangom, hogy magam is zavarba jövök tőle. A fizetésem nevetségesen csekély. (700 forint.) A többieknek van még mellette két-három bővebben eresztő stallumuk. Nekem ez az egyetlen. Igaz, hogy nem is dolgozom.

Nincs igaza Ottliknak. Gyémánttelep a magyar irodalom. Ebben turkálhatni – megéri.