Mint két tojás

Lukácsy Andrással ebédelek a Hungáriában. (Cikket adtam neki a most induló Magyar Hírlap számára.)

Már nem is tudom, milyen apropóból – talán abból, hogy Kaposvárt az előző napokban együtt láttunk egy darabot az emigráns-lélek és az emigráns-lét aberrációiról – Rákosiról beszélünk: mi van most Rákosival?

Lukácsy mondja, hogy Rákosi Alma-Atában lakik, harmadosztályú nyugdíjt kap, s rendőrségi engedélyt kell kérnie, ha utazni akar, sőt, ha a belvárosba akarna bemenni. Állítólag a múlt évben arrafelé járt egy magyar repülőtiszti küldöttség, s eszükbe jutott, jó volna látni Rákosit, engedélyt kaptak rá, meglátogatták. Nagyon nevetséges figurának találták, aki csak magáról beszél, arról, hogy neki igaza volt. És a beszélgetésük elején selymálkodón megkérdezte a fiatal repülőtiszteket:

– Mondják csak, elvtársak: maguknak nem lesz ebből bajuk odahaza, hogy eljöttek hozzám?

– S tudod, mit feleltek erre a repülőtisztek? – kérdi Lukácsy, s már csillog a szeme, hogy mondhassa a csattanót.

De én nem hagytam, közbevágtam, mert nekem is volt egy csattanóm.

– Te, tudod-e, hogy ’56 nyarán Horthyt is meglátogatták Portugáliában magyar sportolók? S tudod-e, hogy Horthy mit kérdezett tőlük? Pontosan ezt, szóról szóra ezt. Csak éppen nem nevezte elvtársnak őket. – „Mondják, uraim, nem lesz maguknak bajuk odahaza, hogy engem meglátogattak?” Én Szepesi Györgytől hallottam a történetet.

Lukácsy: – Most ment el épp az asztal mellett Szepesi.

S csakugyan, már jön is vissza – végszóra, ahogy mondani szokás. A mosdóban járt.

Lukácsy int neki.

Odajön. Emlékeztetem, hogy egyszer mi is találkoztunk, s mondom, hogy épp most idéztem feledhetetlen történetét. S azt is, hogy milyen apropóból.

Lukácsy újra kezdi mesélni a Rákosi-vizitet, Szepesi pedig, mondatonként átvéve a szót, a Horthy-vizitet. A párhuzamosságok tökéletesek, szinte szédítőek, röhögni valók. Hogy idült emigráns, sok ezer kilométerre Budapesttől, egyik keletre, másik nyugatra, mint két tojás…

Eljutnak ahhoz a mondathoz, ahol a történetet abbahagytuk:

– „Nem lesz maguknak bajuk belőle?”

– Ezt kérdezte Rákosi?

– Ezt. Horthy is?

– Pontosan ezt.

Diadalmaskodhatom a tökéletes koincidencián.

– Ugye, mondtam?

Mire Lukácsy:

– De a csattanót nem mondtam el, mert a csattanó az volt, hogy Rákosi kérdésére az egyik repülőtiszt azt mondta: – Nem kell féltenie minket, Rákosi elvtárs, elmúltak már nálunk azok a sötét idők.

Egy kis csend. Szepesin a sor. Mi lesz erre a rím az ő történetében?

– Mi ilyesmit nem mondhattunk Horthynak. Rákosi még volt akkor.