Börtönök, vágóhidak, hormonok

Ma reggel megkeresett Eötvös Péter. Kölnben tanul Stockhausen mellett. Operát szeretne csinálni. Elolvasta a Zsenik iskoláját, s el is vitte mindjárt magával.

Ebéden Károlyinénál. Radnótiné van még ott. Mindhárman jártunk Indiában, így van miről beszélni. S no persze az állatvédelemről, amelyet Károlyiné szeretne intézményesen meghonosítani. Nem is tudom mennyien (nagy számot mondott) írták már alá a beadványát. Csodálkoztak is odafönt, amikor látták. Még szerencse, hogy csak állatok védelmére mozgósít – gondolták, bizonyára megkönnyebbülve.

A csirkegyárak, a borjúgyárak ellen is harcolni akar. Elmondom, hogy Amerikában ezeknek a mesterségesen hizlalt állatoknak a húsával az emberek megették azokat a növekedést serkentő hormonokat, amelyektől aztán ők is hízni kezdtek és szexuálisan eltompultak. Volt, aki nemet váltott. A gyermektápszertől a bölcsőben a kis Karcsinak – a család büszkeségének – lefonnyad a bögyörője és a mellei megnőttek, akár szoptathatott volna. Az ember, úgy látszik, csakugyan azzá válik, amit megeszik.

Hogy hazajöttem, meglepődve olvasom majdnem ugyanezt Seneca leveleiben. (Erkölcsi levelek, XX. könyv, ötödik levél.) „A lakomára szánt madarakat, hogy ne mozogjanak, s így könnyen kövéredjenek meg, sötétben tartják: így lepi meg az erejük gyakorlása nélkül heverő állatok renyhe testét puffadtság, s hatalmasodik el tagjaik fölött lassan lomha kövérség. Így azoknak teste is, akik a sötétséghez szoknak, rút látványt nyújt…” stb.

A Zsenik iskolájában van egy ilyen madár: a Másik Rab.