Dialógus a mexikói bikaviadalokról Ferenczy Bénivel

Mindig nagy élmény volt Ferenczy Bénivel beszélgetni. Mióta hallgat, bölcsességének csöndes sugárzása pótolja az élőszót.

És a rajzai.

Bornemisza Péter egykor olyasmit mondott, hogy ha szólani nem tudna, az igazság az oldalán fakadoznék ki…

Ferenczy Béninek pedig az ujjain. Épen maradt bal kezének az ujjain. Mintáz velük, rajzol, újrafogalmazza hitét az asszonyban, az emberben, töretlen hitét, meg-megtörő vonalakkal. Elmondja meghatott örömét gyerekek és virágok láttán, s elmeséli emlékeit a gyerekkor nagybányai paradicsomából, és az öntudatlanságnak a poklából, ahová nyolc évvel ezelőtt alászállt, s ahonnét visszajött.

Egy beszélgetést próbálok itt rögzíteni. Én beszéltem, ő pedig egy-egy rajzával válaszolt vagy kérdezett.

Mexikóból hazajöttöm után először telefonon beszéltem neki az útról, mondtam, hogy láttam bikaviadalt is… – „Igen? Igen?” – ez az egyetlen szó, amit mondani tud. De ezt mennyi szívvel! Benne van az egész szótár. Most azt mondja: – „Várunk délután teára.”

Mikor felkerestem, néhány rajzzal lepett meg. Bikák voltak rajtuk és torreádorok.

Így kezdődött ez a dialógusunk a mexikói bikaviadalról.

Én: A bikaviadalokat mindig olyannak képzeltem, amilyen Toldi Miklós küzdelme volt az elszabadult bikával.

„Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán…” Igazi, villásszarvú, hatalmas magyar bika.

S vele szemben Toldi, a „szörnyű gyermek”, aki két szarvánál fogva megragadja a bikát, s a vágóhídra hurcolja.

Szilaj bikával szemben egy szilaj Herkules.

Ferenczy Béni (egy nevetéssel és egy rajzzal válaszol. Íme, ilyen a bikaviadal):

 

 

 

Én: A nagy kör alakú arénában, a különlegesen magas és meredek betonkráter közepén éppen ilyen kicsinek látszik a bika. És nem Toldi Miklósok azok a legények sem, akik kiállnak vele. Az első érzés: a részvét. Hiába harsog a zene a bevonuló torreádorok üdvözlésére… Elöl jön a három mester (mindegyikükre két-két bika megölése vár ma délután) arannyal-ezüsttel gazdagon hímzett zekében, bársony térdnadrágban, mögöttük a lovas és gyalogos embereik, leghátul az öszvérek. Ó, hogy vonulnak ezek keresztül az arénán, a matadorok kapujától át az elnök páholyáig, kényesen, fölényesen! Harsog a zene, a taps, s egyszerre csak egy külön kürtszó jelzi, hogy hátuk mögött megnyílt a másik kapu, a bikák kapuja, s beügetett az arénába a kis fekete bika…

Az első érzés a részvét. Az egymásnak kiszolgáltatott emberek és állatok iránt, akik a kíváncsiság, a közöny és a vérszomj görbe falai közé vannak bezárva ebben az arénában.

Egy sértődött bikaműélvező (afecionado) aztán megmagyarázta nekem, hogy ez a részvét nagyon helytelen érzés, ez se nem humanizmus, se nem állatbarátság, hiszen nincs is állatbarátabb és humánusabb intézmény a bikaviadalnál. Nemhiába hívják ezt vitézi ünnepnek. Mert ez a neve: Fiesta brava.

– Ön kicsinyelli a mi bikáinkat. Ajánlom, menjen be az arénába, s ott majd meglátja, hogy kicsi-e vagy nagy az a bika, amelyik elkezd ön felé vágtatni. Ha egyáltalán támadásra méltatja önt… Lépjen át, uram, nyugodtan a barrerán, hiszen, ha hősiesen viselkedik, a törvényszabta büntetéstől sem kell tartania, mi majd viharosan tapsolunk önnek, amikor szembeszáll a bikával, és akkor a bikabíró a közönség rokonszenvtüntetésének hatására eltekint attól, hogy önt átadja a rendőröknek… Odalent az arénában kissé jobb véleménnyel lesz a bikáinkról. Ott módja lesz megállapítani, hogy egy négymázsás bika nem is olyan kicsi. S ott majd észreveszi ön, hogy micsoda harci szellem él ezekben a bikákban. Az évszázados, gondos tenyésztés eredményeképp. Odalent majd meglátja, hogy a természetrajzi órákon ön téves fogalmakat tanult. A mi bikánk nem háziállat. Vadállat. A vadállat. Ha látná, hogyan nevelik őket! Okvetlenül iktassa úti programjába egy harcibika-nevelő farm meglátogatását. Ott majd megszabadul attól a téveszméjétől, hogy a bika szarvasmarha. Képzeljen el egy tigrisfarmot vagy oroszlánfarmot, ahol a tenyésztésnek más célja sincs, mint hogy felszabadítsa a nemes vadállatokat az ember domesztikáló közellétének gátlásai alól. Vissza a természethez! – Rousseau-nak ez a jelszava igazán a bikákhoz szól. Minden utód legyen egy fokkal vadabb, mint tenyészapja volt!… Ha akar menni, most menjen le az arénába, uram, most még nincs különösképpen felizgatva a bika. Csak épp az ősi vadságtüze parázslik már a kis szemében, hála kiváló farmereink nevelő munkájának.

Ferenczy Béni (közben lerajzolta, milyen lesz e kiváló tenyésztés eredményeképp a jövő harci bikája).

 

 

 

Én: Odalent közben a soros matador a korlát mögül nézte, hogy legényei hogyan élesztgetik a bikában a harci tüzet. A legények különös fürgeségről tettek tanúságot, amikor a nekilóduló bika elől a faparavánok mögé menekültek, vagy szökelltek át a barrerán… (Peónok – így hívják ezeket a legényeket. Gyalogost jelent a peón, parasztot, szegénylegényt.) A matador ebben az előversengésben igyekszik kitanulni a bikája természetét. Minden bika egy-egy rejtélyes és szeszélyes személyiség.

A matador most még csak figyel.

Évezredek óta nyilván ugyanazzal a mechanizmussal torpan meg a bika, amikor bokszából kihajtják az arénába, megérzi talán a sokat gereblyézett homokból felpárálló vérszagot, s évezredek óta mindig ugyanúgy kezd vágtázni, mert megörül a szabad térnek, s inkább csak játékosan, mintsem fenyegetően (hisz fiatalok még ezek a bikák!) utánaered valamelyik heccelődő legénynek. Az eltűnik a faparaván mögött. A bika kicsit próbálkozik, feszegeti a deszkát, majd odébbáll. De többé már nem hagyják nyugton, akármerre néz, innen is, onnan is elébe ugrik egy-egy fickó, de ha nekimegy, megint csak a fapalánkot éri.

Évezredes reflexek, de azért minden bika más. Ezt tanulja most ki a matador. Ezért figyel.

S a bika? Ő vajon nem tudja kitanulni az embert? De igen. Nagyon hamar rájön, hogy nem érdemes a deszkába törni tűhegyes szarvát. S nagyon hamar rájönne arra is, a későbbiek során, hogy ne a lengetett köpeny mögött keresse ellenfelét…

De mire ezt kitanulná, már nem él. Tizenöt percet, legföljebb húsz percet van egy bika az arénában. S hiába jön rá közben az ember minden fortélyára. Nem hasznosíthatja és nem fejlesztheti többé tudását. Utódainak sem adhatja tovább, a szerzett tulajdonságok átörökítésével.

Fejében a megismerés éppen fellobbanó fényével, menthetetlenül lemészároltatik. S innen már csak a tetemét húzzák ki láncon az öszvérek.

Azt mondják, azért kell ilyen hamar végezni egy bikával, mert húsz perc múlva a legbutább bika sem dől be többé a matador fifikáinak.

Viszont a tetemével díszkört csinálnak az öszvérek, és a közönség megtapsolja a döglött bikát is, éppúgy mint a véres kardját körbevivő matadort, ha a bika derekasan viselkedett utolsó leheletéig.

Tudniillik, ha nem árult el félelmet, s betartotta a játékszabályokat.

Ha végig az ősi-hősi buta természetének engedelmeskedett, és nem az intelligenciájának.

A bika kezdte már unni a peónokat. Lágy gyomrok helyett egyre csak szálkás deszkát haricskolt.

– Nem kell odafigyelni – mondja a bikaműélvező ismerős. – Most még csak futtatják a bikát. Ez még nem az igazi. Most még csak egy kézzel lengetik a köpenyt a bika előtt… A bikaviadal akkor kezdődik, amikor a porondra lép a matador, és elkezdi a két kézzel fogott köpeny forgatását a bika orra előtt. Most! Figyeljen! Most majd meglátja, hogy a bikaviadal micsoda. Hogy ez sem sporthoz, sem egyébhez nem fogható egyedülálló művészet. Látja? Már ott a matador, s úgy száll szembe a vadállattal, mintha ez semmi se volna neki. Ez a nagy pillanat! Szemben áll az ember a természet vad erőivel…

A bika nem mozdult.

A matador toppantott egyet, s rászólt a bikára: Toro! (Ezt Toldi is így csinálta, vagy legalábbis Arany János tudta, hogy ezt így szokás csinálni: „lábával elébe toppantott, rémítő szavával erőset kurjantott”. Arany János mindent tudott.)

Ferenczy Béni (mint aki szintén mindent tud, ráüt a papírra, itt a rajz róla!):

 

 

 

Én: A bikaviadal első harmadában vagyunk, a köpönyegjátéknál. Tercio de capa. A matador hol maga előtt húzza el a köpenyt, lassan, de kiszámítva, hogy mire a bika odaér, ő már oldalvást legyen a lenge köpenyén áttörő bikától, hol pedig a bika előtt egy csuklómozdulattal fellebbenti a köpenyt és magára tekeri, ami oly váratlanul éri a bikát, hogy megtorpan… Hol a háta mögé feszíti a köpenyt, hol meg ő maga fordít hirtelen hátat a bikának.

Veronica – így hívják ezeket a játékokat, amelyek arra vannak alapozva, hogy a bika a maga vak indulatai szerint lódul előre, s hogyha köpeny helyett emberrel kerül szembe: megzavarodik, s megáll. Talán Veronika kendőjére utal?

A bikának most még nincs oka haragudnia az emberre. Még nincs megsebezve.

– Figyelje meg – mondja a bikaműélvezőm –, hogy a matador egyre közelebb engedi teste mellett elszáguldani a bikát. S hogy közben milyen szilárdan, s milyen kecsesen áll a talpán, moccanás nélkül…

Ferenczy Béni (azzal a mozdulattal nyújtja a rajzot, hogy így? – Pontosan így):

 

 

 

Én: De egyszerre csak ott állnak, bal felükkel a barrerához tapadva a lándzsás lovasok, vastag vattapaplanokba bugyolálva. Igazi nehézlovasok. Lovuk szeme bekötve. A lovak idegesen szagolják a bikaszagot.

A bika szeme, amint megakad az első lovon, feléje rohan, hogy azzal a nagyon szarvára eső mozdulattal, fejét a ló lába közé dugva úgy vágja föl a ló hasát, mintha csak egy cipzárat nyitna ki.

Ekkor kapja a bika az első döfést a hátába, a nyeregből föléje hajló picadortól.

A vérszomj indulata és önnön vére omlásának fájdalma ugyanabban a pillanatban…

– Ja-aj! – mondja nagyon rosszallóan Ferenczy Béni, és leteszi a ceruzáját. Ezt már nem rajzolja le.

Nem, ezt már nem.