Rembrandt, Ruby, Johnson

Amszterdam

Itt várom az átutazóvízumot.

Végre eredetiben látom mindazt a Rembrandtot, amit egy negyedszázaddal ezelőtt Hekler Antal szemináriumában fiatalon és rajongva a képeskönyvekből és a vetítéseken magamba gyűrtem. Azért jó volt ez élesztőnek a további évtizedekre. Az Éjjeli őrjárat fekete-fehér reprodukciója egy tizennyolc évesnek sokkal többet jelenthet, mint most negyven fölött egy eredeti, a Rijks-múzeumban. Féltékeny gyanakvással lesem a kép körül velem együtt tolongó többi turistát (én is turista vagyok, menthetetlenül), hátha ők igazán élveznek. Párás, báva tekintetek sora a képre függesztve. (Bennem a bánki felsajdulás: „Melinda élvezett!” Ezek vajon miféle hevítőt ihattak?) Csakugyan így hat rájuk a kép? Tudatában vagyok frigiditásomnak, amit felszedett műveltséggel leplezek. Azzal vigasztalom magam, hogy más is így van, s csak eszével tudja, hogy itt most élvezni illik.

Pedig én egyszer (nem mint bölcsész gólya, ám mégis akkoriban, mint drámaíró-süvölvény) még bele is bújtam Rembrandt bőrébe. Fletcher-Lee álnéven Németh Antal megrendelésére színdarabot írtam róla. A Nemzetit meg valami még Hevesitől örökölt szerződés kötelezte ennek az angol dilettáns hölgynek a bemutatására. Hevesinek esze ágában se volt bemutatni. És most a szerződés lejáróban volt. Hogy játszható darab lett, azt nem annak köszönhettem, hogy az egyetemen művészettörténetet tanultam és újból mindent összeolvastam Rembrandtról, hanem annak, hogy rájöttem, szerelemmel kell írnom minden egyes szerepet. Azzal a kamasz-szerelemmel, amely nem válogatós. Egyszerre voltam szerelmes Saskiába, Hendrikjébe, a kis Titusba, doktor Tulpba és a hullába. Kilestem életüket, amikor nem voltak a színpadon; képzelegtem róluk, mint egy onanista. Az angol kékharisnya álarca mögött mindent megengedhettem magamnak. Rembrandt is. „Ugyanazok a nevek legyenek a szereplők listáján, különben azt ír, amit akar. Szeptemberre úgyis háború lesz, a szerzőt elfelejthetjük meghívni.” 1939 nyarán volt. Magamnak írtam őket. De Lehotay Árpád el tudja játszani a körükben felizzó rembrandti szellemet. Kollégiumi szobám falára föstött naiv árnyalakaim közül az egyik – Olty Magda – hús-vér színésznőként becsülettel viszonozta is a szerelmem. És halálig jó barát maradt. Döntöttem: drámaíró leszek.

Napok óta rostokolok Amszterdamban. A KLM fizeti. Az amerikaiak még mindig nem adták meg az Egyesült Államok átrepüléséhez a vízumot. Hál’ Istennek. Így holnap megint visszamehetek a múzeumba. (Saját elnöküket ügyesen kilövik, s a konzulátuson engem úgy kezelnek, mint egy potenciális vörös merénylőt. – „Mióta foglalkozik filmírással?” – ilyesmit kérdeznek, hazafias éberséggel. A KLM gépe a sötét éjszakában hat órát lesz az Egyesült Államok fölött, tízezer méter magasban. Ha jól tájékozódom, felismerhetem majd Dallas fényeit.)

Doktor Tulp anatómiájával sikerült spontán lelki kapcsolatot teremtenem. Eszembe jutott ugyanis Bródy Rembrandtjának zseniális indítása. Mozdulatlan élőkép a színpadon. Kürtőkalapos orvosok boncolnak. Rembrandt fest. Csend, iszony és elegancia. Egyszer csak a hulla felkel és kimegy szarni. Úgy felröhögtem, hogy a többi turista nem tudta hová tenni ezt a szentségtörést. Már csak az hiányzik, hogy egy nyitott borotvát húzzak elő… Elvégre, miért csak embert lehessen trancsírozni? Festményt miért ne lehessen? (Az vesse rám az első követ, akinek nem járt ilyesmi az eszében a Mona Lisa láttán.)

Érdekes, hogy Bródy színdarabjának felmerülő jó emlékétől a kép festői valőrjeit is egyszeriben mélyebben kezdtem élvezni. Menthetetlen szakbarbár a drámaíró! Amint dráma: persze érti.

A szállóban Makláry Zoltán azzal fogad, hogy Kennedy gyilkosát, amikor kihallgatásra vitték, egy méter közelről agyonlőtte egy kuplerájtulajdonos. Hazafias felháborodásában. Nem bírta elviselni, hogy ilyen elnökgyilkosok éljenek ezen a világon. Előbb azt hittem, Makláry viccel. De azt mondja, a televízió direktben közvetítette is. Most ismételgetik a hollywoodi pif-puf filmsztorikat lepipáló sztorit. A szálló bárjában Rubyt éltetik.

Makláry fogadást ajánl Révésznek: szerinte hamarosan Rubyt is elteszi láb alól egy még nálánál is hazafiasabb Ruby. Nagy ország! Nagy tisztelettudással megyek holnap a konzulátusra a vízumért – non sum dignus.

Ma az újságok első lapján az új elnök képe. Johnson. Ha az államfők között szépségversenyt rendeznének, bizonyára nem nyerné meg. Pláne az oly megnyerő tekintetű Kennedy után. Rotáció.