„Úgy hívják, élet”

Könyörületet!

Natalia Ginzburg családi krónikája apja ordításával kezdődik. Valamelyik gyerek feldöntötte az asztalnál a vizespoharat. Aztán a további oldalakon sem fogy ki az elfeledhetetlen atyai ordítások emlékeiből.

Én is emlékszem… Nálunk is így volt.

Soha védtelenebb nem voltam, mint amikor a vasárnapi asztalnál feldúlt családfőként ordítanom volt muszáj. És soha könyörületre méltóbb. De senki sem könyörült rajtam. Hagyták, hogy magamon kívül legyek.

A családban most már örökké élni fog egy üvöltő szörnyeteg képe. Mint Ginzburgéknál.

Rembrandt, Ruby, Johnson

Amszterdam

Itt várom az átutazóvízumot.

Végre eredetiben látom mindazt a Rembrandtot, amit egy negyedszázaddal ezelőtt Hekler Antal szemináriumában fiatalon és rajongva a képeskönyvekből és a vetítéseken magamba gyűrtem. Azért jó volt ez élesztőnek a további évtizedekre. Az Éjjeli őrjárat fekete-fehér reprodukciója egy tizennyolc évesnek sokkal többet jelenthet, mint most negyven fölött egy eredeti, a Rijks-múzeumban. Féltékeny gyanakvással lesem a kép körül velem együtt tolongó többi turistát (én is turista vagyok, menthetetlenül), hátha ők igazán élveznek. Párás, báva tekintetek sora a képre függesztve. (Bennem a bánki felsajdulás: „Melinda élvezett!” Ezek vajon miféle hevítőt ihattak?) Csakugyan így hat rájuk a kép? Tudatában vagyok frigiditásomnak, amit felszedett műveltséggel leplezek. Azzal vigasztalom magam, hogy más is így van, s csak eszével tudja, hogy itt most élvezni illik.

Pedig én egyszer (nem mint bölcsész gólya, ám mégis akkoriban, mint drámaíró-süvölvény) még bele is bújtam Rembrandt bőrébe. Fletcher-Lee álnéven Németh Antal megrendelésére színdarabot írtam róla. A Nemzetit meg valami még Hevesitől örökölt szerződés kötelezte ennek az angol dilettáns hölgynek a bemutatására. Hevesinek esze ágában se volt bemutatni. És most a szerződés lejáróban volt. Hogy játszható darab lett, azt nem annak köszönhettem, hogy az egyetemen művészettörténetet tanultam és újból mindent összeolvastam Rembrandtról, hanem annak, hogy rájöttem, szerelemmel kell írnom minden egyes szerepet. Azzal a kamasz-szerelemmel, amely nem válogatós. Egyszerre voltam szerelmes Saskiába, Hendrikjébe, a kis Titusba, doktor Tulpba és a hullába. Kilestem életüket, amikor nem voltak a színpadon; képzelegtem róluk, mint egy onanista. Az angol kékharisnya álarca mögött mindent megengedhettem magamnak. Rembrandt is. „Ugyanazok a nevek legyenek a szereplők listáján, különben azt ír, amit akar. Szeptemberre úgyis háború lesz, a szerzőt elfelejthetjük meghívni.” 1939 nyarán volt. Magamnak írtam őket. De Lehotay Árpád el tudja játszani a körükben felizzó rembrandti szellemet. Kollégiumi szobám falára föstött naiv árnyalakaim közül az egyik – Olty Magda – hús-vér színésznőként becsülettel viszonozta is a szerelmem. És halálig jó barát maradt. Döntöttem: drámaíró leszek.

Napok óta rostokolok Amszterdamban. A KLM fizeti. Az amerikaiak még mindig nem adták meg az Egyesült Államok átrepüléséhez a vízumot. Hál’ Istennek. Így holnap megint visszamehetek a múzeumba. (Saját elnöküket ügyesen kilövik, s a konzulátuson engem úgy kezelnek, mint egy potenciális vörös merénylőt. – „Mióta foglalkozik filmírással?” – ilyesmit kérdeznek, hazafias éberséggel. A KLM gépe a sötét éjszakában hat órát lesz az Egyesült Államok fölött, tízezer méter magasban. Ha jól tájékozódom, felismerhetem majd Dallas fényeit.)

Doktor Tulp anatómiájával sikerült spontán lelki kapcsolatot teremtenem. Eszembe jutott ugyanis Bródy Rembrandtjának zseniális indítása. Mozdulatlan élőkép a színpadon. Kürtőkalapos orvosok boncolnak. Rembrandt fest. Csend, iszony és elegancia. Egyszer csak a hulla felkel és kimegy szarni. Úgy felröhögtem, hogy a többi turista nem tudta hová tenni ezt a szentségtörést. Már csak az hiányzik, hogy egy nyitott borotvát húzzak elő… Elvégre, miért csak embert lehessen trancsírozni? Festményt miért ne lehessen? (Az vesse rám az első követ, akinek nem járt ilyesmi az eszében a Mona Lisa láttán.)

Érdekes, hogy Bródy színdarabjának felmerülő jó emlékétől a kép festői valőrjeit is egyszeriben mélyebben kezdtem élvezni. Menthetetlen szakbarbár a drámaíró! Amint dráma: persze érti.

A szállóban Makláry Zoltán azzal fogad, hogy Kennedy gyilkosát, amikor kihallgatásra vitték, egy méter közelről agyonlőtte egy kuplerájtulajdonos. Hazafias felháborodásában. Nem bírta elviselni, hogy ilyen elnökgyilkosok éljenek ezen a világon. Előbb azt hittem, Makláry viccel. De azt mondja, a televízió direktben közvetítette is. Most ismételgetik a hollywoodi pif-puf filmsztorikat lepipáló sztorit. A szálló bárjában Rubyt éltetik.

Makláry fogadást ajánl Révésznek: szerinte hamarosan Rubyt is elteszi láb alól egy még nálánál is hazafiasabb Ruby. Nagy ország! Nagy tisztelettudással megyek holnap a konzulátusra a vízumért – non sum dignus.

Ma az újságok első lapján az új elnök képe. Johnson. Ha az államfők között szépségversenyt rendeznének, bizonyára nem nyerné meg. Pláne az oly megnyerő tekintetű Kennedy után. Rotáció.

Kommentárok az úti beszámolóhoz

Hazajövet, a mexikói útijegyzetemet felolvastam Ferenczy Béniéknél. Ahogy olvasok, ahogy mesélek, Béni kezében jár a ceruza. Illusztrálja, amit írtam? Csak beszélget. Így vesz részt a társalgásban. A Johnsonról szóló soroknál Erzsi megjegyezte: – „Kocsonyában szeretném látni azokat a szőrös füleket.”

Dialógus a mexikói bikaviadalokról Ferenczy Bénivel

Mindig nagy élmény volt Ferenczy Bénivel beszélgetni. Mióta hallgat, bölcsességének csöndes sugárzása pótolja az élőszót.

És a rajzai.

Bornemisza Péter egykor olyasmit mondott, hogy ha szólani nem tudna, az igazság az oldalán fakadoznék ki…

Ferenczy Béninek pedig az ujjain. Épen maradt bal kezének az ujjain. Mintáz velük, rajzol, újrafogalmazza hitét az asszonyban, az emberben, töretlen hitét, meg-megtörő vonalakkal. Elmondja meghatott örömét gyerekek és virágok láttán, s elmeséli emlékeit a gyerekkor nagybányai paradicsomából, és az öntudatlanságnak a poklából, ahová nyolc évvel ezelőtt alászállt, s ahonnét visszajött.

Egy beszélgetést próbálok itt rögzíteni. Én beszéltem, ő pedig egy-egy rajzával válaszolt vagy kérdezett.

Mexikóból hazajöttöm után először telefonon beszéltem neki az útról, mondtam, hogy láttam bikaviadalt is… – „Igen? Igen?” – ez az egyetlen szó, amit mondani tud. De ezt mennyi szívvel! Benne van az egész szótár. Most azt mondja: – „Várunk délután teára.”

Mikor felkerestem, néhány rajzzal lepett meg. Bikák voltak rajtuk és torreádorok.

Így kezdődött ez a dialógusunk a mexikói bikaviadalról.

Én: A bikaviadalokat mindig olyannak képzeltem, amilyen Toldi Miklós küzdelme volt az elszabadult bikával.

„Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán…” Igazi, villásszarvú, hatalmas magyar bika.

S vele szemben Toldi, a „szörnyű gyermek”, aki két szarvánál fogva megragadja a bikát, s a vágóhídra hurcolja.

Szilaj bikával szemben egy szilaj Herkules.

Ferenczy Béni (egy nevetéssel és egy rajzzal válaszol. Íme, ilyen a bikaviadal):

Én: A nagy kör alakú arénában, a különlegesen magas és meredek betonkráter közepén éppen ilyen kicsinek látszik a bika. És nem Toldi Miklósok azok a legények sem, akik kiállnak vele. Az első érzés: a részvét. Hiába harsog a zene a bevonuló torreádorok üdvözlésére… Elöl jön a három mester (mindegyikükre két-két bika megölése vár ma délután) arannyal-ezüsttel gazdagon hímzett zekében, bársony térdnadrágban, mögöttük a lovas és gyalogos embereik, leghátul az öszvérek. Ó, hogy vonulnak ezek keresztül az arénán, a matadorok kapujától át az elnök páholyáig, kényesen, fölényesen! Harsog a zene, a taps, s egyszerre csak egy külön kürtszó jelzi, hogy hátuk mögött megnyílt a másik kapu, a bikák kapuja, s beügetett az arénába a kis fekete bika…

Az első érzés a részvét. Az egymásnak kiszolgáltatott emberek és állatok iránt, akik a kíváncsiság, a közöny és a vérszomj görbe falai közé vannak bezárva ebben az arénában.

Egy sértődött bikaműélvező (afecionado) aztán megmagyarázta nekem, hogy ez a részvét nagyon helytelen érzés, ez se nem humanizmus, se nem állatbarátság, hiszen nincs is állatbarátabb és humánusabb intézmény a bikaviadalnál. Nemhiába hívják ezt vitézi ünnepnek. Mert ez a neve: Fiesta brava.

– Ön kicsinyelli a mi bikáinkat. Ajánlom, menjen be az arénába, s ott majd meglátja, hogy kicsi-e vagy nagy az a bika, amelyik elkezd ön felé vágtatni. Ha egyáltalán támadásra méltatja önt… Lépjen át, uram, nyugodtan a barrerán, hiszen, ha hősiesen viselkedik, a törvényszabta büntetéstől sem kell tartania, mi majd viharosan tapsolunk önnek, amikor szembeszáll a bikával, és akkor a bikabíró a közönség rokonszenvtüntetésének hatására eltekint attól, hogy önt átadja a rendőröknek… Odalent az arénában kissé jobb véleménnyel lesz a bikáinkról. Ott módja lesz megállapítani, hogy egy négymázsás bika nem is olyan kicsi. S ott majd észreveszi ön, hogy micsoda harci szellem él ezekben a bikákban. Az évszázados, gondos tenyésztés eredményeképp. Odalent majd meglátja, hogy a természetrajzi órákon ön téves fogalmakat tanult. A mi bikánk nem háziállat. Vadállat. A vadállat. Ha látná, hogyan nevelik őket! Okvetlenül iktassa úti programjába egy harcibika-nevelő farm meglátogatását. Ott majd megszabadul attól a téveszméjétől, hogy a bika szarvasmarha. Képzeljen el egy tigrisfarmot vagy oroszlánfarmot, ahol a tenyésztésnek más célja sincs, mint hogy felszabadítsa a nemes vadállatokat az ember domesztikáló közellétének gátlásai alól. Vissza a természethez! – Rousseau-nak ez a jelszava igazán a bikákhoz szól. Minden utód legyen egy fokkal vadabb, mint tenyészapja volt!… Ha akar menni, most menjen le az arénába, uram, most még nincs különösképpen felizgatva a bika. Csak épp az ősi vadságtüze parázslik már a kis szemében, hála kiváló farmereink nevelő munkájának.

Ferenczy Béni (közben lerajzolta, milyen lesz e kiváló tenyésztés eredményeképp a jövő harci bikája).

Én: Odalent közben a soros matador a korlát mögül nézte, hogy legényei hogyan élesztgetik a bikában a harci tüzet. A legények különös fürgeségről tettek tanúságot, amikor a nekilóduló bika elől a faparavánok mögé menekültek, vagy szökelltek át a barrerán… (Peónok – így hívják ezeket a legényeket. Gyalogost jelent a peón, parasztot, szegénylegényt.) A matador ebben az előversengésben igyekszik kitanulni a bikája természetét. Minden bika egy-egy rejtélyes és szeszélyes személyiség.

A matador most még csak figyel.

Évezredek óta nyilván ugyanazzal a mechanizmussal torpan meg a bika, amikor bokszából kihajtják az arénába, megérzi talán a sokat gereblyézett homokból felpárálló vérszagot, s évezredek óta mindig ugyanúgy kezd vágtázni, mert megörül a szabad térnek, s inkább csak játékosan, mintsem fenyegetően (hisz fiatalok még ezek a bikák!) utánaered valamelyik heccelődő legénynek. Az eltűnik a faparaván mögött. A bika kicsit próbálkozik, feszegeti a deszkát, majd odébbáll. De többé már nem hagyják nyugton, akármerre néz, innen is, onnan is elébe ugrik egy-egy fickó, de ha nekimegy, megint csak a fapalánkot éri.

Évezredes reflexek, de azért minden bika más. Ezt tanulja most ki a matador. Ezért figyel.

S a bika? Ő vajon nem tudja kitanulni az embert? De igen. Nagyon hamar rájön, hogy nem érdemes a deszkába törni tűhegyes szarvát. S nagyon hamar rájönne arra is, a későbbiek során, hogy ne a lengetett köpeny mögött keresse ellenfelét…

De mire ezt kitanulná, már nem él. Tizenöt percet, legföljebb húsz percet van egy bika az arénában. S hiába jön rá közben az ember minden fortélyára. Nem hasznosíthatja és nem fejlesztheti többé tudását. Utódainak sem adhatja tovább, a szerzett tulajdonságok átörökítésével.

Fejében a megismerés éppen fellobbanó fényével, menthetetlenül lemészároltatik. S innen már csak a tetemét húzzák ki láncon az öszvérek.

Azt mondják, azért kell ilyen hamar végezni egy bikával, mert húsz perc múlva a legbutább bika sem dől be többé a matador fifikáinak.

Viszont a tetemével díszkört csinálnak az öszvérek, és a közönség megtapsolja a döglött bikát is, éppúgy mint a véres kardját körbevivő matadort, ha a bika derekasan viselkedett utolsó leheletéig.

Tudniillik, ha nem árult el félelmet, s betartotta a játékszabályokat.

Ha végig az ősi-hősi buta természetének engedelmeskedett, és nem az intelligenciájának.

A bika kezdte már unni a peónokat. Lágy gyomrok helyett egyre csak szálkás deszkát haricskolt.

– Nem kell odafigyelni – mondja a bikaműélvező ismerős. – Most még csak futtatják a bikát. Ez még nem az igazi. Most még csak egy kézzel lengetik a köpenyt a bika előtt… A bikaviadal akkor kezdődik, amikor a porondra lép a matador, és elkezdi a két kézzel fogott köpeny forgatását a bika orra előtt. Most! Figyeljen! Most majd meglátja, hogy a bikaviadal micsoda. Hogy ez sem sporthoz, sem egyébhez nem fogható egyedülálló művészet. Látja? Már ott a matador, s úgy száll szembe a vadállattal, mintha ez semmi se volna neki. Ez a nagy pillanat! Szemben áll az ember a természet vad erőivel…

A bika nem mozdult.

A matador toppantott egyet, s rászólt a bikára: Toro! (Ezt Toldi is így csinálta, vagy legalábbis Arany János tudta, hogy ezt így szokás csinálni: „lábával elébe toppantott, rémítő szavával erőset kurjantott”. Arany János mindent tudott.)

Ferenczy Béni (mint aki szintén mindent tud, ráüt a papírra, itt a rajz róla!):

Én: A bikaviadal első harmadában vagyunk, a köpönyegjátéknál. Tercio de capa. A matador hol maga előtt húzza el a köpenyt, lassan, de kiszámítva, hogy mire a bika odaér, ő már oldalvást legyen a lenge köpenyén áttörő bikától, hol pedig a bika előtt egy csuklómozdulattal fellebbenti a köpenyt és magára tekeri, ami oly váratlanul éri a bikát, hogy megtorpan… Hol a háta mögé feszíti a köpenyt, hol meg ő maga fordít hirtelen hátat a bikának.

Veronica – így hívják ezeket a játékokat, amelyek arra vannak alapozva, hogy a bika a maga vak indulatai szerint lódul előre, s hogyha köpeny helyett emberrel kerül szembe: megzavarodik, s megáll. Talán Veronika kendőjére utal?

A bikának most még nincs oka haragudnia az emberre. Még nincs megsebezve.

– Figyelje meg – mondja a bikaműélvezőm –, hogy a matador egyre közelebb engedi teste mellett elszáguldani a bikát. S hogy közben milyen szilárdan, s milyen kecsesen áll a talpán, moccanás nélkül…

Ferenczy Béni (azzal a mozdulattal nyújtja a rajzot, hogy így? – Pontosan így):

Én: De egyszerre csak ott állnak, bal felükkel a barrerához tapadva a lándzsás lovasok, vastag vattapaplanokba bugyolálva. Igazi nehézlovasok. Lovuk szeme bekötve. A lovak idegesen szagolják a bikaszagot.

A bika szeme, amint megakad az első lovon, feléje rohan, hogy azzal a nagyon szarvára eső mozdulattal, fejét a ló lába közé dugva úgy vágja föl a ló hasát, mintha csak egy cipzárat nyitna ki.

Ekkor kapja a bika az első döfést a hátába, a nyeregből föléje hajló picadortól.

A vérszomj indulata és önnön vére omlásának fájdalma ugyanabban a pillanatban…

– Ja-aj! – mondja nagyon rosszallóan Ferenczy Béni, és leteszi a ceruzáját. Ezt már nem rajzolja le.

Nem, ezt már nem.

Börtönök, vágóhidak, hormonok

Ma reggel megkeresett Eötvös Péter. Kölnben tanul Stockhausen mellett. Operát szeretne csinálni. Elolvasta a Zsenik iskoláját, s el is vitte mindjárt magával.

Ebéden Károlyinénál. Radnótiné van még ott. Mindhárman jártunk Indiában, így van miről beszélni. S no persze az állatvédelemről, amelyet Károlyiné szeretne intézményesen meghonosítani. Nem is tudom mennyien (nagy számot mondott) írták már alá a beadványát. Csodálkoztak is odafönt, amikor látták. Még szerencse, hogy csak állatok védelmére mozgósít – gondolták, bizonyára megkönnyebbülve.

A csirkegyárak, a borjúgyárak ellen is harcolni akar. Elmondom, hogy Amerikában ezeknek a mesterségesen hizlalt állatoknak a húsával az emberek megették azokat a növekedést serkentő hormonokat, amelyektől aztán ők is hízni kezdtek és szexuálisan eltompultak. Volt, aki nemet váltott. A gyermektápszertől a bölcsőben a kis Karcsinak – a család büszkeségének – lefonnyad a bögyörője és a mellei megnőttek, akár szoptathatott volna. Az ember, úgy látszik, csakugyan azzá válik, amit megeszik.

Hogy hazajöttem, meglepődve olvasom majdnem ugyanezt Seneca leveleiben. (Erkölcsi levelek, XX. könyv, ötödik levél.) „A lakomára szánt madarakat, hogy ne mozogjanak, s így könnyen kövéredjenek meg, sötétben tartják: így lepi meg az erejük gyakorlása nélkül heverő állatok renyhe testét puffadtság, s hatalmasodik el tagjaik fölött lassan lomha kövérség. Így azoknak teste is, akik a sötétséghez szoknak, rút látványt nyújt…” stb.

A Zsenik iskolájában van egy ilyen madár: a Másik Rab.

A szürrealizmus bibliája

Nagyon szeretem olvasni Voraginei Jakab Arany Legendáját. A csudatételek könyvét. Mindig sajnálom, hogy nem rendezhetek filmet, mert hogy micsoda szürrealista játékokat lehetne ezekből a hajmeresztő csodákból előpörgetni! Ki hinné például, hogy az Evangéliumból annyira ismert Szent Péter élete is tele van a legfantasztikusabb epizódokkal? Itt van például ez, hogy versenyre kél Simon mágussal, hadd lássa Néró, hogy kettőjük közül melyik a nagyobb taumaturgus. Simon mágus kezdi. Ő fel fog emelkedni az égbe – bizonykodik. A keleti varázslók tudják a „levitáció” trükkjét. Koncentrálni kezd – és lám! már lebeg, egyre feljebb, feljebb… Szent Pál odasúgja Szent Péternek: ezt nem tűrhetjük, teljes leégése a kereszténységnek. Kérlek, csinálj valamit, vedd elő a karizmád. – Szent Péter felfohászkodik az Úrhoz: adjon erőt neki, tehessen csodát! S Péter is koncentrálni kezd. Fixírozni kezdi a mágust, aki már alig látszik, s Péter tekintete, mint egy láthatatlan laser-sugár fúródik utána, az istenkísértő nem menekülhet, lebukfencezik, le a felhők közül, és Néró Hórusa előtt szétlapul, mint egy béka. Az apostolfejedelmek kacagnak. Néró émelyeg, feldühül, micsoda sportszerűtlen ez a két alliteráló zsidó: Péter és Pál. Végezzék ki őket!

Ugyancsak a Szent Péterről szóló fejezetben olvastam a béka történetét. Élve nyelte le a békát Néró, hogy megtapasztalja egy várandós kismama érzéseit. Miután a békát megint világra hozta, per os, megkövetelte, hogy a békaporontyot trónörökösként tiszteljék. Amikor Galba katonái Nérót megölték, az új császár, ezt a kételtű Néró-fattyút is ki akarta végeztetni, de a királyfi a kristályvázájából kiugrott s már nem érték utol. Ahol elbújt az üldözői elől, az lett a rejtőzködő béka szigete – a latens rana – ligete. Ma: a Laterán.

Ezt a jelenetet bele is írtam a Nérómba, de ezt ki szokás hagyni.

A taumaturg-világcsúcsot tartó spanyol San Vicente (2000 igazolt csodatettel) egyik bravúros csodáját pedig beleírtam egy Csontváry-film forgatókönyvébe. Ezt meg, sajnos, nem vették filmre.

Mint két tojás

Lukácsy Andrással ebédelek a Hungáriában. (Cikket adtam neki a most induló Magyar Hírlap számára.)

Már nem is tudom, milyen apropóból – talán abból, hogy Kaposvárt az előző napokban együtt láttunk egy darabot az emigráns-lélek és az emigráns-lét aberrációiról – Rákosiról beszélünk: mi van most Rákosival?

Lukácsy mondja, hogy Rákosi Alma-Atában lakik, harmadosztályú nyugdíjt kap, s rendőrségi engedélyt kell kérnie, ha utazni akar, sőt, ha a belvárosba akarna bemenni. Állítólag a múlt évben arrafelé járt egy magyar repülőtiszti küldöttség, s eszükbe jutott, jó volna látni Rákosit, engedélyt kaptak rá, meglátogatták. Nagyon nevetséges figurának találták, aki csak magáról beszél, arról, hogy neki igaza volt. És a beszélgetésük elején selymálkodón megkérdezte a fiatal repülőtiszteket:

– Mondják csak, elvtársak: maguknak nem lesz ebből bajuk odahaza, hogy eljöttek hozzám?

– S tudod, mit feleltek erre a repülőtisztek? – kérdi Lukácsy, s már csillog a szeme, hogy mondhassa a csattanót.

De én nem hagytam, közbevágtam, mert nekem is volt egy csattanóm.

– Te, tudod-e, hogy ’56 nyarán Horthyt is meglátogatták Portugáliában magyar sportolók? S tudod-e, hogy Horthy mit kérdezett tőlük? Pontosan ezt, szóról szóra ezt. Csak éppen nem nevezte elvtársnak őket. – „Mondják, uraim, nem lesz maguknak bajuk odahaza, hogy engem meglátogattak?” Én Szepesi Györgytől hallottam a történetet.

Lukácsy: – Most ment el épp az asztal mellett Szepesi.

S csakugyan, már jön is vissza – végszóra, ahogy mondani szokás. A mosdóban járt.

Lukácsy int neki.

Odajön. Emlékeztetem, hogy egyszer mi is találkoztunk, s mondom, hogy épp most idéztem feledhetetlen történetét. S azt is, hogy milyen apropóból.

Lukácsy újra kezdi mesélni a Rákosi-vizitet, Szepesi pedig, mondatonként átvéve a szót, a Horthy-vizitet. A párhuzamosságok tökéletesek, szinte szédítőek, röhögni valók. Hogy idült emigráns, sok ezer kilométerre Budapesttől, egyik keletre, másik nyugatra, mint két tojás…

Eljutnak ahhoz a mondathoz, ahol a történetet abbahagytuk:

– „Nem lesz maguknak bajuk belőle?”

– Ezt kérdezte Rákosi?

– Ezt. Horthy is?

– Pontosan ezt.

Diadalmaskodhatom a tökéletes koincidencián.

– Ugye, mondtam?

Mire Lukácsy:

– De a csattanót nem mondtam el, mert a csattanó az volt, hogy Rákosi kérdésére az egyik repülőtiszt azt mondta: – Nem kell féltenie minket, Rákosi elvtárs, elmúltak már nálunk azok a sötét idők.

Egy kis csend. Szepesin a sor. Mi lesz erre a rím az ő történetében?

– Mi ilyesmit nem mondhattunk Horthynak. Rákosi még volt akkor.

Világirodalom

Drámát írok. Kivettem megint azt a kiadó szobát a kertészéknél, az Istenhegyi úton.

Reggel megjelent a hegyen egy pompás autó. Értem jöttek. Menjek le az Írószövetségbe. Szurkovot fogadják, s nincs, aki beszélgessen vele.

Nem nagyon tudom, kicsoda is ez a Szurkov.

Első látásra kellemes őszhajú, impulzív öregember. (Ez még nem jelent semmit, vagy éppen nem jót jelent. Igaza van R. P.-nek, aki szerint legdekoratívabb, becsületben megőszült fejük épp a legnagyobb csibészeknek szokott lenni. Sok példát is tudott erre. Annak a fejét is, aki most az autót küldte értem az Írószövetségből.)

Szurkov felajánlja, hogy verset fog írni a magyar véradókról. Milyen szép gondolat, mondja, hogy a magyar vér vietnámi erekben kering. Megmutatja azt a versét, amelyet a bulgár véradókról írt. Ez már meg is van zenésítve. Elzümmögi az autóban.

Élők és drága árnyak

Délután Horváth Ádámnál voltam. (Tv-ügyben.) Valahogy szóba került Molnár Ferenc s aztán a többi nagyszülő, rokon és mostoha: a Vésziek, Bíró Lajosék, Darvas Lili, Sárközi György, az igényesség és ambíció, ami fűtötte őket, a hírességük, a kalandosságuk…

Ebből a családból személyesen csak Sárközi Mártát ismertem. Két éve hunyt el. Benne is micsoda intenzitással élt a szellem, a vállalkozókedv, a kihívás ingere a hatalommal szemben, s az emberi kicsiségek fölötti könyörtelen irónia… És micsoda vitalitással támadnak fel most az emlékei is bennem, hogy a nevét kimondja a fia.

*

Este – utána – felmentem Mesterházihoz. Vas Zoltánék voltak nála. Meg Erki Edit, László Gyula és Maróti Lajosék.

Vas mulatságos, de csak amikor történeteket mond el. Az anekdotái jók, gyilkosak, bennfentesek. Azt az ügyet pletykálja ki, amelyért 15 évet ült.

Egész este a kommunistákat szidja – a pártvezérek magánéletéről mesél cifrábbnál cifrább történeteket –, s ezt teszi oly önfeledten, mintha egy világ választotta volna el tőlük. Én aztán cserében elmeséltem Génó bácsi történetét, a császári és királyi hadsereg nyugalmazott altábornagyáét, aki két világháború és kitelepítés után egyszer elmondott egy exkluzív, de egyáltalán nem tiszteletlen anekdotát – amit ő még apjától hallott – Ferenc Józsefről, s közben térdemre tette a kezét és szavamat vette, hogy ez ugye köztünk marad.

Épp száz éve annak, hogy a gyulai vár oldalában az újonnan kinevezett honvédelmi miniszter a katonai szemlén elsírta magát őfelsége oldalán lovagolva… Tovább én nem mondhatom, mert megígértem Génó bácsinak, hogy ezt a történetet nem terjesztem. A császár személye körüli „Maul halten” fegyelme hetedíziglen kötelező.

A nemzetközi munkásmozgalom legbelső piszkos ügyeit széltében-hosszában csacsaneroló Vas Zoltán nem vette észre, hogy Génó bácsiról a példázatom neki szólt.

(Az egész társaságból ezt csak Erki Edit vette észre.)

Ajánlat

Levelet kaptam egy napilaptól. „Terveink szerint augusztustól megjelentetjük a heti mellékletünket” –, s felajánlják, hogy publikálhatok benne. Így invitálnak:

„Szeretnénk ezt a mellékletet a tág ölelésű szocialista kultúra fórumává tenni, és ezért arra kérünk…” stb.

Máris elfogott az impotencia. Egy óriásnőstény hajol felém ebből a mondatból, és népfrontos gerjedelmével tág ölébe akar tömni engem, együtt száz olyan íróval, akikre addig nem vetett szemet. Most kezd sárlani.

Ráadásul meg is sértett az ajánlat. Ha meg akar nyerni munkatársnak, miért hangsúlyozza, hogy ehhez tágat kell ölelnie a szocialista kultúrának?

Rang és kór

Moszkva

A magyar dráma fesztiválját – az ünnepi hetet, mert a darabokat persze a szezonban tovább játsszák – díszebéddel fejezik be a művészeti szövetségek házában. U alakú asztal, az U két szára nagyon hosszú; a terem felső végében a két szárat összeköti a díszebéd díszasztala – ennek csak az egyik oldalán ülnek, a teremmel szemben, a díszvendégek.

Az egyik oldalasztal legvégén telepedtem le, ahol már csak ritkásan ültek. Geiger Béla (önkéntes tolmácsom? hivatalos kísérőm?) velem tart, de sóváran pillant feljebb, hogy ha a mellékasztalnál is, de legalább a közepe táján ülhetnénk… Vous ętes tombés si bas? – olvassa ki a magasabb helyekről fölötte elsuhanó pillantásokból – ő, aki a hősi időkben Sztálin tolmácsa volt és akkor nem is Geigernek, hanem Grigorjev ezredesnek hívták. És Vorosilov marsall faktótumjaként (tótumfaktumaként?) Magyarországnak volt II. Gritti Alajosa. Bezzeg, ha Darvas itt volna, vele most a díszasztal fejénél feszíthetne. Vigasztalom, hogy megehetjük a szomszédos terítékhez odatett kaviárt is; tőlünk lejjebb már üresen maradtak a székek… Deklasszáltsága mélyéből úgy pillant rám, pókhas magyarra, mint aki, egy tányér kaviárért eladom az ő elsőszülöttségét is…

Örkény érkezik, kicsit elkésve, a legédesebb tolmácsnővel, Irinával. Ahogy elhúznak mellettünk, Geiger kiabál utánuk: – Örkény elvtárs, Örkény elvtárs, van itt hely, ide jöjjenek! – Irina megállt, de Örkény kinézte magának a díszasztal díszhelyét, s legragyogóbb mosolyával – a magyar drámák versenyében egy abszolút győztesnek a mosolyával – törtet végig a termen, az oldalt ülők tapsától kísérve az U íve felé. Ez most igazán kijár neki. Van is ott egy üres szék – Darvas nem jött el. Nincs az az internacionalista drillel szerkesztett sajtó, amely képes lett volna elleplezni darabja bukását; a közönség az első szünetben elszökött. Nehéz ezt elviselnie egy elnöknek, aki megszokta, hogy a béketáborban csak jót szabad róla írni. Darvas tehát most beteget jelentve búskomoran bolyong a Rosszija Szálló tornyának tetején lévő körkilátásos, hatszobás lakosztályában. (Könyvtár, szalon zongorával, tanácsterem, két hálószoba, valamint a kihallgatást kérők várószobája.) Az sem tudja megvigasztalni, hogy Simónak csak négyszobás lakosztály jutott. Geiger hordja neki az orvosságot a káderkórházból, olyan külföldi ritka gyógyszert szerzett, ami egy szívhalált halt aktív szovjet miniszternek volt rendelve… Az orvosságokat Darvas visszaadta Geigernek – bolond lett volna bevenni – azzal, hogy próbálja a feketepiacon értékesíteni. Ez már Geigernek is sok volt. Sziszegve meséli.

Az U betű összekötő szárán – mint egy lelátó első sorában, páholyban – ül a magyar delegáció vezérkara: Bízó Gyula, Simó, Kazimír és mellettük egy szovjet Bízó, egy szovjet Simó és még néhány szovjet Kazimír stb.

Látják, hogy jön Örkény, megcélozva az üres székeket. Kazimír felpattan.

– Pistám, ne haragudj, de ez itt a protokollasztal. Másutt keress helyett!

Így aztán Örkény, Irinástul – ugyanúgy mosolyogva – visszatáncol az U két hosszú szára között, s leül mellém, s nekilát ő is az asztalvégi kaviáreldorádónak.

Ott kezdődött a barátságunk Irinával.

*

Maurois emlékirataiban olvastam:

A háború elején egy angol hadihajón utazott vissza Franciaországba, Londonból. Maurois kapitányi rangban van és három angol kapitánnyal kerül egy fülkébe. A hajó parancsnoka szabályszerűen lejelentkezik nála.

– Uram, ön az irodalomban legalábbis tábornok. Kérem, foglalja el hajómon a tengernagyi kabint.

De hát Kazimír nem olvassa még Maurois-t se.

Látóhatárom

Tallózó folyóirat. (Ottlik úgy mondja: szemétben guberáló.)

Minden szerkesztőségi ülés: nekem csendes leégés. Ők, a többiek, nemcsak mindent elolvastak (én nem), hanem mindig biztos értesülésük van arról is, amiért a jót éppen nem kell közölni s a rosszat igen – vagy hogy a jót most szabad közölni, s a rosszat meg nem muszáj. Ezek a minősítő szempontok a legritkább esetben felülről jött utasítások – inkább az erőviszonyok kiegyensúlyozását szolgálják, avagy egy elbúsult sértődöttnek az elégtételét. (Ezekből aztán végképp semmit nem értek.)

Ha megszólalok: olyan galuskás idegenül cseng ott a hangom, hogy magam is zavarba jövök tőle. A fizetésem nevetségesen csekély. (700 forint.) A többieknek van még mellette két-három bővebben eresztő stallumuk. Nekem ez az egyetlen. Igaz, hogy nem is dolgozom.

Nincs igaza Ottliknak. Gyémánttelep a magyar irodalom. Ebben turkálhatni – megéri.

A Hegemon

Firenzéből hazafelé a repülőgépen. Kiosztják a hazulról hozott magyar lapokat. Van köztük egy Esti Hírlap is. Már benne van Fencsik Flóra ma reggeli telefonjelentése a színház sikeréről. A vastagbetűs cím: A színészek diadala.

A rendező-hegemon kapja meg elsőnek, olvassa és szólítja oda Fencsik Flórát.

– A színészek diadaláról ír, amikor ezek mind rendezőcentrikus darabok…

– Ott van a szövegben, hogy a rendezés is. – Fencsik próbálja mentegetni magát.

Körülöttük a színészek hallgatnak. Hallgatják a rendezőjüket, aki így folytatja:

– A szövegben! Mi az, hogy a szövegben! A főcímben miért nincs ott a rendező? Külföldön bezzeg ki tudják emelni a rendezőt! Ott a rendező számít, nem a színészek! Ez a modern színház!

Az újságírónő előkeresi a jegyzeteit és most már azt próbálja bizonyítani, hogy nem ő tehet róla. Ő eredetileg más címet akart, csak a szerkesztőség átszerkesztette.

– A maga címe mi lett volna?

– A színház mágiájának a diadala. Itt van. Nézze.

Nem segít. A Hegemon ugyanolyan rosszkedvű:

– Ez majdnem ugyanaz. Nem a színészeket dicséri, hanem a színházat. De hol marad a rendező?

*

(A sértett Hegemon arról elfeledkezett, hogy Fencsik a riportban tapintatosan elhallgatja, hogy a firenzei újságok levágták mindkét rendezését. A Nazione kritikájának ez volt a címe: Csodálatos színész, nem meggyőző rendezés.)

Micsoda különbség!

Veres Péter síremlékét avatják a Kerepesiben. Kint vagyunk páran.

T. visszavisz a városba, kedvesen invitál hivatali kocsijába. Felhasználom az alkalmat, hogy kiöntsem előtte dühünk-mérgünk-értetlenségünket az Alpár utcai sarokház most már egyre közelebbről fenyegető felrobbantásán. Nemrég hozták teljesen rendbe. Most építettek új liftet bele. Van benne vagy ötven lakás, néhány szerkesztőség… És egyáltalán, mi lesz a helyén? Állítólag semmi. Sóval vetik be.

T. nem felel. Aztán mintha másról beszélne, úgy felel.

– Látod, micsoda különbség van a Rákosi-korszak és a miénk között. Akkor is robbantottak sok mindent. Ha akkor így kinyitod a szád, mi történik? Vagy az, hogy menten lecsuknak, vagy az, hogy leállítják a robbantást. Most nyugodtan mondhatsz, amit akarsz. Nem fogsz börtönbe kerülni! De a robbantást se fogják leállítani, bár mindenki tudja, hogy abszurdum.

Aztán még hozzáteszi:

– Hát igen. Veres Péter „guvernamentális” bölcsessége kint nyugszik a temetőben.

Cinquecento

Felfedezni a természetet.

Ezzel együtt: felfedezni az embert, a természet csodáját. („Sok van, mi csodálatos…” stb. Szophoklész) Fölfedezni „tested lankás tájait.” (J. A.) S mindenekelőtt: az arc „kimeríthetetlen tájait”. (Ady).

A Mesternél

Meghív, ott tart, szállást kínál. Kulcsot ad… S aztán elkezdi kikeresni egy kitöltött csekkjét. Megvan. De most meg a betétkönyvéért teszi tűvé a házat…

– „Nem láttad? Véletlenül nem láttad a bemutatóra szóló betétkönyvemet?”

Mindig keres valamit. Amíg csak a szemüvegét, rendben van, de a platina öngyújtója is minduntalan elvész. – „Ide tettem erre az asztalra! Nem járt itt azóta senki, csak mi.”

A Vatikánnak egyik Őszentsége személye körüli papja is ott kanalazza a füstölt cotiche ízeitől mennyei bablevest. Tudja értékelni az ízeket, a kedvesnővérek ilyesmit náluk nem főznek, mert őszentsége hajlamos a szelekre. Most tréfásan kifordítja a reverendája zsebeit. Tényleg nincs nála az öngyújtó.

Jobbnak látom más szállást keresni. Másnap utánamtelefonál. Betörtek nála. Számba veszi, ki tudhatta, hogy melyik fiókjában tartja a napóleonokat. Vagyunk páran. Kér, hogy látogassam meg.

Megint felajánlja lakását. Jobb, ha látja az alvilág, hogy nem egyedül lakik.

Egyre a tolvajokat és a rablókat szidja. És úgy általában a rómaiakat. Mindenki tolvaj és rabló. Hosszú telefonbeszélgetéseiben majd’ mindig erről van szó. És szidja az éjjeliőröket, őket gyűlöli csak igazán.

Idegháborút folytat ellenük.

– Hány óra?

– Mindjárt éjfél – mondom.

– Akkor kiteszem az üzenetet, mindjárt jönnek.

– Kik?

– Éjfélkor járnak körbe az éjjeliőrök… Ezt elolvashatják!

Előhúz egy táblát. Ezen dolgozott délután. Félbe hagyva, amit élete főművének szán: a Szent Péter-templom utolsó, hiányzó bronzkapujának a tervét. A táblán szöveg. Az éjjeliőröknek címezve.

Így szól: Próbáljátok megérteni azzal a buta fejetekkel, hogy én szarok a ti éberségtekre!

(Latinos formulával írta: SZAROK ARRA, HOGY ÁLTALATOK LEGYEK ŐRIZVE!)

– Mért sérted meg őket?

– Mert összejátszanak a rablókkal. Ezért nincs betörés azoknál, akik jól fizetik az éjjeliőröket.

– Ha meg összejátszanak a rablókkal, akkor mit hecceled őket?

Hirtelen dühvel néz rám.

– Hát te is az ő pártjukat fogod?

– A te pártodat fogom. Mert ha úgy állnak a dolgok, ahogy mondod, féltelek a bosszújuktól. Megint rádszabadítják a banditákat.

– Engem ne félts – morogja. – Most már van fegyvertartási engedélyem. Keresztüllövöm őket. Csak jöjjenek!

Búcsú Giramontétól

János-nap. Firenze egész éjszaka a nyári napforduló pogány ünnepét ülte. Megteheti: a városnak Keresztelő Szent János a védnöke. Áll az utcabál a templomok előtt, és az ablakokból rakétákat eregetnek. Éjfél már elmúlt, mire hazaértem. A kerti útról is látszott, hogy a dombon túl, a város felett világosabb az ég, mint máskor. A tűzijáték ropogása ide már nem hallatszik át, de néha egy-egy rakéta virágos ága idehajlik. Mért is menjek még be a házba? Nemcsak a városban tart az ünnep, az egész természet ünnepel. Akad is kint egy pokróc; úgy látszik, a lányom hagyta ott, a délelőtti napozás után. A jázminok sűrű illata mellett a bergamott-olajé is érződik. Miért ne aludnék ma éjjel szabad ég alatt? Hány ezer év asztrológiája kellett hozzá, hogy ilyen érzékelhetővé tette ezen az éjszakán az ünnepet? Hogy ez egy különös és kivételes éjszaka, nem olyan, mint a többi, pedig épp csak pár másodperccel rövidebb a tegnapinál és a holnapinál…

Az év legeslegrövidebb éjszakája.

Odafent a csillagos ég, és a fejem körül, a fejem fölött, amerre csak ellátok a völgyben – éppoly rendben és éppoly értelmetlenül, akárcsak a csillagok – köröznek édes Mars-lakók. Egész picik, fejlett technikájukkal már megoldották az abszolút miniatürizálást. Borsószem-ufók. Most foglalják el a völgyet inváziós seregeik. Szentjánosbogarak? Ez az elnevezés azért nem illik rájuk, mert ha nem is ufók, de nem is bogarak ők (nem az a fajta, mondják itt), pontos benső kronométerre járó fényforrások, olyan szabályos időközökben oltják-gyújtják lámpájukat, mint az éjszaka járó repülőgépek. Lassan rajzanak, valami számunkra felfoghatatlan terv (haditerv?) szerint, mintha mindegyik egy előírt pályán vonulna, nem túl gyorsan, de nem is túl lassan. A május végi első igazán meleg és szélcsöndes este jelennek meg a kert fái és bokrai között-fölött-alatt. És itt sirítenek szeptember elejéig. Most mintha több volna belőlük, mint máskor. Mégiscsak Szent János volna az ő védőszentjük is? Ha shakespeare-esebben mondjuk, mindjárt elfogadhatóbb lesz: Szentivánéji-álom-bogarak.

Ez az az éjszaka, amikor a lányok tüzet ugranak, lángol a szoknyájuk – és a szép tündérkirálynő szamárral fajtalankodik.

Kár, hogy ilyen rövid lesz ez az éjszaka. Reggel el kell kezdenem a csomagolást.

*

Pár nap múlva elhagyom a Via Giramontét.

Minden költözködés szomorúvá tesz. Ez most különösen. Egy olyan tájat hagyok itt, amilyenhez foghatót talán látni se fogok többet, nem hogy lakhassam ilyenben. Olyan szép és olyan zárt ez a völgy, hogy az a két család, amelyik itt él – egy lyukas tető alatt velem ebben a Medici-korabeli udvarházban –, már észrevehetően kiszakadt kissé a világból. Ez várt volna rám is? Lehet. Pedig a világ itt van, csupán tízpercnyire, bármelyik irányban.

Firenze.

De ide semmi nem látszik a városból. Mintha a föld nyelte volna el. Vagy minket nyelt volna el a föld?

Egy ilyen völgyön át tévedhetett ki e világból Dante.

Lehet, hogy ez a völgy nincs is rajta Firenze térképén? Egy középkori temetőfal mentén (micsoda várfalakat építettek itt a halottaknak?) nyolcas sorban ültetett ciprus-fenyők alatt húzódik az inkább lovasoknak, mint gyalogosoknak szánt „hegykerülő út” – a Giramonte. Élők és holtak közül ez vezet a kertünk kapujához.

És kertünk: az egész völgy.

Lent az aljában, innen fentről láthatatlanul, a kis patak. (Mondanom se kéne: egy vízimalom maradványaival.) Középen, a szemben levő lankán, az egyetlen látható épület a mi házunk. Az első emeletén a jobboldali ablaksor a miénk. Előtte áll a kápolna, mögötte az istállók és a majoros háza. Mindez az ezerötszázas évekből. További építkezésre a tilalmat még a Mediciek hozhatták, mert a túlsó lankán egy középkori toronyba ügyesen belopott lakáson kívül – nyaranta a fehér zekéjű, aranygombos lakáj, hűsítőkkel tele tálcával néha megjelenik a lőrések fölött – nem látható más épület az elvarázsolt völgyben.

A költözködés legmélyebb nyomorúsága, azt hiszem, akkor tör fel, ha be kell vallanunk, hogy ez a lakás is, hogy az elhagyott lakás is kudarc volt. Hogy ott sem írtuk meg a főműveket. Hogy ott sem oldódott föl rettentő magányunk… Folytassam? Úgy fogom itthagyni Giramontét, mint aki megint csatát vesztett.

Itthagyom a kapu előtt sorakozó kétszáz ciprust. (Annyian vannak, tudom, mindennap megszámláltam őket az ablakomból. Mi mást is csinálhattam volna?) Itthagyom a folyton virágzó rózsabokrokat (télen is, igen, télen is találtam rajtuk friss rózsákat), ők minden nap – és hány sötét éjszakán – végigkísértek a vaskaputól a villáig vezető hosszú kanyargó úton. És a kis kápolnát is itthagyom az ablakom alatt, anélkül, hogy egyetlen egyszer is láttam volna vasárnap reggel megjelenni azt a fehér reverendás papot a szemben levő hegy kolostorából – San Miniato sul Monte –, akit, amikor kivettem a lakást, még megcsillogtattak előttem, ráadásként erre az egész érintetlen és valószínűtlen, bár kissé dohszagú reneszánszra. (Gulácsy festett ilyeneket.) Itthagyom tehát a soha nem látott fehér atyát, aki majd, ha már elköltöztem, idejön misézni a házikápolnámba, melynek ajtaja előtt egyre áthatolhatatlanabbnak látszottak a pókháló-lepte bukszusbokrok. A sanminiatói fehérpap helyett csak egy fehér kancával szoktam találkozni, vele aztán annál többször, még éjjelente is, s ha a túlsó domboldalon legelészve meglátott, hogy baktatok haza a sötétben a kerti úton, mindig felnyerített, talán nem akarta, hogy kísértetnek nézzem őt a szénakazlak sötét árnyai között. Itt marad most már a kanca is, együtt a lovat-autót-gyalogost letámadó kilenc korcs kutyával („cani mordaci!” írta rá leveleimre a postás, magyarázatul, hogy miért tűzi őket a kerti kapu előtt a vadrózsa ágára), mert hamis kutyák voltak csakugyan, alamuszi, gonosz, harapós dögök, mind a kilenc önálló egyéniség és önálló jellemtelenség, és folyton falkában jártak, mint sakál-őseik. Úgy is ordítottak; tökéletesen feledve az emberrel való kommunikáció évezredek során úgy-ahogy kialakult egyezményes hangjait. A nyitott ajtómon, ha csak tehették, berontottak, felborogatták a konyhában a szemetes vödröt, felfalták benne a spagetti-zsírtól átázott dialógusaimat, és izgalmukban lepisilték a faragott székek lábait…

És akárhány esztendőt érjek meg, soha többé nem lesz találkozásom azokkal az éjszakánként itt köröző élő lámpácskákkal, akik folyton jeleznek (mit jeleznek?), és egyszerre idézik az egzotikus dzsungel és az otthoni gyermekkori karácsonyest varázsát.

A fehér kanca a túlsó dombról, most elkésve felnyerített.

Én meg félig nyitott szemmel lestem tovább az élő és élettelen égitestek keringését. A nemlét boldog közönyét tanultam.

Már világos volt az ég, az év legrövidebb éjszakáján.

*

(Ádám utolsó éjszakája lehetett ilyen a Paradicsom-kertben. Az almát már megette, s tudta, hogy másnap jön a kardos angyal és szidalmak özönével kikergeti őket innét.

Mi lesz most vele odakint a nagyvilágban? Ezen tűnődött az oly fiatal és máris halálos bűnnel terhelt lelkű ősünk. Arca verítékével keresi majd a kenyerét, és meg fog halni, akárcsak az állatok.)

Isten kanyargós útjai

A szállodai szobában az éjjeliszekrényen ott vár a Biblia, hogy elalvás előtt azt olvasgassam.

De hoztam én könyvet a táskámban. Inkább ezt olvasom tovább. Theodor Reik könyve: A Biblia pszichoanalízise. (Új olasz kiadása, 1978.)

Megtudom belőle, hogy Éva teremtésének a meséjét az a másik szerző (Mózes) azért terjesztette, hogy ezzel leszoktassa a sivatagi pásztornépek fiait az állatokkal folytatott édeni fajtalankodásról.

Ez persze nem szentírás. Reik nem Mózes. De azért figyelemmel olvasom.

Sorsvonalak

Szabó Dezső életrajzát olvasom. (Gombos Gyula könyve, New Yorkban jelent meg.) Szívszorító kép: Kolozsvárt a tízgyerekes Szabó család a kicsi, mindig udvari lakásban (hányfelé! mert a kifizetetlen lakbér miatt gyakran kellett odébb költöznie), a mártírpózban tetszelgő apa alakjával, aki a szomszéd tanítóéktől kölcsönkért hegedűn zokogva húzza a sírvavigadót… „Azt írjátok a sírkövemre, hogy honvédjáger voltam 48-ban!”

A diák Szabó Dezső könyörtelenül és örökre szakít ezzel az apával.

Aztán az életrajzot tovább olvasva feltűnik megint ugyanez a kép. Egy bútorozott szobáról bútorozott szobára hurcolkodó férfi képe (család nélkül ezúttal), aki a nemzetért és az eszméiért viseli – parádézva – a mártíriumot, és ha tűzbe jön – ha a cigány a fülébe húzza – felpattan és szavalni kezd, legszívesebben a Marseillaise-t…

Ez már a fiú képe, Szabó Dezsőé.

És a könyv végén, ahol a szabódezsői életmű mérlege következik: egészen más nagyságrendben, mégis megint felismerhető lesz az őskép, a kolozsvár-hóstáti udvari lakásnak oly dicső eszmék közt fellengző nyomora.

Egy csődből csődbe vitt eszmevilág, amely forradalmi indítású volt, s amelyet a háborgó indulatok gőzköre folyton és végleg diszkvalifikált. Lényegében olyan ez az eszmevilág is, mint az otthon mártírként ágáló idősebb Szabóé volt, a kvietált honvéd-jágeré.

Tisztelgés egy Ismeretlen Katona előtt

Tullio Kezich a forgatókönyvírót a filmművészet Ismeretlen Katonájának nevezi. És még ismeretlenebb lesz – pláne külföldi forgalmazásban – az az író, aki szuverén alkotóként írta meg a filmre vitt művet, mint például Vészi Endre az Angi Verát.

Itt Olaszországban Vészi lemaradt az Angi Vera filmsikeréről, mindenütt csak X. Y. neve szerepel, a derék rendezőé, holott a film minden mozzanata Vészi Endre fantáziájában, komponálásában fogalmazódott meg, az ő történelem- és emberismeretéből született, s az ő dialógusait és szituációteremtését követi.

Nem beszélve a történelmi jelentőségű írói tettről: nagyobb civil kurázsi és lényeglátás kellett az ötvenes évek végén Angi Verát írni, mint a hetvenes évek végén ebből Angi Verát forgatni.

Elégtétel

Bori Imre Móricz-tanulmányából azt a részt olvasom, amelyik a Sáraranyról szól. Boldogan hagyom magam meggyőzetni a regény nagyszerűségéről. Ezt a Móricz-regényt évtizedek óta elkerültem. Diákkoromban olvastam, s persze akkor nagyon tetszett. Később megtanultam, hogy Móricz elmaradt író, s hogy ebben a regényben a legelmaradottabb, s valószínűleg elmaradt az is, akinek ez tetszik. De mivel több boldogságot köszönhetek Móricznak, mint igen sok formai leleményben dúskáló más regényírónak, képtelenségnek tűnik, hogy megtagadjam őt. Valamit azért fel kellett áldoznom a közízlés oltárán. Feláldoztam Túri Danit.

Nemcsak a magyar kritika fanyalgásai vittek rá. Egy francia kritikus is lefitymálta a szemem előtt a Sárarany-t.

A Tribune de Genève irodalmi és zenei kritikusával valahol Svájcban összebarátkoztam. Ha jól emlékszem, Jean Marteaunak hívták. Benne voltunk javában a háborúban. Örültem volna, ha jobb véleményre is alkalmat adhattunk volna mi magyarok, mint amilyenre politikánk szomorú tehetetlenségét látva jutott a világ – a háborúban való gyász-szereplésünkről naponta olvasható újsághírek alapján. Elmentünk Jean Marteauval Anda Gézához – aki akkoriban nekikeseredve küzdött az elismerésért, amit a gőgös és metronóm-szívű genfi polgárság megtagadott tőle. Anda úgy zongorázott, hogy az már inkább Mercalli-skálával mérhető természeti tünemény volt. Marteau küldött aztán egyik könyvéből egy példányt Andának, hódoló dedikációval – emlékszem a jelzőjére: „magisztrális” – írta. Én keveselltem ezt a szuperlatívuszt – süket genfije, nem hallotta meg a „sonus diabolicus”-t Anda zongorajátékában.

Két magyar irodalmi alkotásom volt meg franciára fordítva: a Sárarany és a Puszták népe. Mindkettőt elküldtem Marteaunak. Tanuljon bele abba, hogy mi a magyar…

Pár hét múlva, a Tribune de Genève vasárnapi számában nyugtázta a küldeményt. Terjedelmes beszámolót írt a két könyvről. Illyést fennen méltatta, Móriczot levágta.

Ha még föllelem valahol Marteau-t, lefordítom neki Bori tanulmányát.

„Erkölcsömben van eleganciám”

Tegnap a Pen Klubban Lengyel Menyhért-ünnepség. Sokan voltak.

Ott volt Majoros István is, a nemes, diszkrét, homályba húzódó drámaíró. Lengyel Menyhért most volna százéves, ő most volt nyolcvan. Súgtam is az elnöknek, köszöntse őt – de ez valahogy elmaradt.

Majoros írt egyszer régen Karinthyval közösen egy színdarabot: A nagy ékszerész címen. Mostanában is felújítgatták, de a kritikus, a tévéprogram el-elhagyja az egyik társszerző nevét. A Majorosét.

Éppen elég ok lehet ez arra, hogy Majoros szívén rágni kezdjen a legsárgább szemű drámaírói féltékenység. Így képzeltem.

De nem.

Amikor ott tartok az előadásomban, a Lengyel Menyhért idézetnél, hogy „két zsenivel találkoztam életemben: Adyval és Bartókkal” – egy érces-öreg hang belekiált: „Karinthy is zseni volt!”

Ki szólt közbe?

Majoros. Merészségétől kipirultan ül.

És elegánsan, mint a kisemmizett Cyrano, amikor azt mondta: „…és lángész Molière.”

Bérlet

Megvettem a vasúti bérletet május hóra: Villa Claudia – Roma Termini (53 km).

Harmincéves koromig csak álmodoztam róla, hogy milyen lesz, amikor először megérkezem majd a Termini pályaudvarra. Most mindennap utazhatom Rómába. Akár kétszer is, háromszor is… Öreg Róma-rajongó. Azzal a múlhatatlan forró borzongással a hátamban, valahányszor a sűrülő sínek mentén meglátom a feliratot: ROMA.

Debuisset pridem – mondták ilyenkor az antik rómaiak, akik tudták, hogy Fortuna a legadakozóbb pillanatában is csal. Akkor csal csak igazán.

Diákbérletet miért nem adott?

Új szomszédság

Tenyérnyi kert, mint amekkora a balatoni házacskáké. Viszont lent a Földközi-tenger annál nagyobb.

A kertben négy píneafenyő. Az egyik alá kihurcolkodom. Itt fogok dolgozni, amíg kupán nem vág egy gyerekfejnyi píneatoboz. (Formára, mint egy első világháborús gránát.) A földön már hever belőlük néhány. A fejem fölött a többi, tíz méter magasságban, csúcsukkal lefelé, kioldatlan bombák.

– Bélatelep – mondja S. Jancsi, amikor ide kihozott minket, a betyárbútorral. Csakugyan, még a neve is olyasmi. „Claudia villatelep.”

A balatoni telepalapító Béla talán egy somogyi főispán lehetett. És ez a mediterrán Claudia? Egy telekügynök felesége? Vagy egy római császárné?

Miért ne? Hisz a szomszédok kertjét, amely egy másik községhez tartozik, úgy hívják: Cincinnatus Villája.

Délebbre pedig, Anzio felé, a szomszéd telep: Villa di Nerone. Örülök, hogy az egyik drámahősöm nyaralójához ily közel vettem ki a magamét, erre a vakációra. Van egy legenda, mely szerint Néró sohasem halt meg. Ugyanis ő az Antikrisztus. Talán vizitelhetnék is nála. Hátha számon tartja, akik irkáltunk róla: Tacitust, Feuchtwangert, Kosztolányit… De a visszatértét Rómába Néró mégiscsak nekem köszönheti. Úgy vonult be az Argentína Színházba, mint Napóleon száz napra a Tuilériákba. És nem hagytam befolyásolni magam sem a sértett patríciusok, sem pedig az első keresztények mendemondáitól. Olyan volt az én Neróm, amilyennek a Trastéverén látták őt, amikor tengerész ruhában éjszaka lejött a matrózkocsmába verekedni. A nép körében máig is Néró maradt a legnépszerűbb császár. Ahogy idejöttem a villája romjainak szomszédságába, lesántultam. Bejött hozzám egy javasasszony, aki látott a villasoron végigbicegni.

– La gotta – mondja ki az azóta is helytálló diagnózist a néha azóta is be-begyulladó öregujjamra.

– Az mi? – kérdem. – Féltékeny asszony harapása. De mondják podagrának is. – Miközben beteg lábamat keni, a szomszédokat kibeszéli. Sor kerül Néróra. – Az nem igaz, hogy ő gyújtotta fel Rómát, ezt csak rákenték – súgja. – Tudom – mondom –, a darabomban Róma égését én nem is említettem. Meg is rótt ezért a Vigília.

Aztán elmesélte, hogy milyen volt, amikor Néró, itt az öbölben, megpróbálta az anyját vízbe fullasztani. – „Igen, igen, az a trükk, hogy nyílt tengeren kettészakadt a hajója!” – Egy-két olyan részletet hallottam most erről, amit csak a szemtanúk tudhatnak, akik innen a partról nézték, amint Agrippina kiúszott. – „Pedig ötödik hónapban volt – mondta a kenőasszony –, s tudja-e ki csinálta föl? A saját fia. Ezt hallotta?” – „Félfüllel – mondom zavartan – Dio Cassiustól.”

Új év első rossz napja

Későn kerültem ágyba. Jóval két óra után. Kerényi Károly népszerű (népszerűnek szánt) könyvét olvasgattam a görög istenekről és héroszokról, különösebb lelkesedés nélkül. Sehol nem éreztem benne a mítoszfejtés örömét, ihletét. Talán a könyv szerkezete nem ad alkalmat rá. Minden egyes alakról elmondja az összes – vagy majd’ összes – adatot. Annyit, amennyit egy jó ókori lexikon is közöl, csak ő nem ábécérendben sorolja a fél- és egész isteneket, hanem csoportonként. Mintha elszállt volna öregségére Kerényi istenidéző bűbája, amely valamennyiünket megbabonázott csütörtök esténként a XIII. tanteremben… – „Én is egy görög isten vagyok!” – vetette oda, előadás közben, mint szóra se érdemes nyilvánvalóságot. De azért megtapsoltuk.

Hajnaltájt már felriasztott álmomból a fürdőszobaajtó nyikorgása. A lányom jött haza szilveszterezéséből.

Ilyenkor már nem bírok még egyszer elaludni, korán kelő (vagy csak korán kelésre idomított?) természetem nem engedi.

Kialvatlanul kezdem az új évet. És ráadásul messzi úttal, aztán visszautazással. Térülök, fordulok. Talán alváshoz se jutok a következő éjszakán.

Genovába kell mennem, a Római karnevál próbáira.

A buszban veszem észre, már az állomásra menet, hogy a vasúti félárú igazolványom otthon hagytam. Így nemigen fog maradni pénzem az étkezőkocsiban enni valamit.

Alvás és evés nélkül kezdem tehát az új évben a munkát. A fáradtság és ingerültség mérgeivel óhatatlanul inficiálni fogom a színészeket, a rendezőt, a fordítót. Ezek a mérgek beszívódnak majd az előadás szövegébe is. Még a közönségnek is jut majd belőlük valami. Aztán a kritikákba. Ismét vissza belém.

Általános szepszis.

Nem volna szabad elindulnom. Ezt latolom, amíg a jegypénztár előtt a soromra várok.

Persze, elindulok.

Halászhalál, kutyahalál

Micsoda idillek, micsoda rémfilmek pergő képeit nézi az ember kimerült (halálos) fél- és egész-álmaiban? Hemingway öreg halászának az álma feledhetetlen: oroszlánokat lát a hajóról, a parton játszanak…

Fent az emeleten agonizál Puck, a nagy fekete kutya. (Belga juhász.) A neve szerint bizonyára tündéri játékos jószág lehetett fiatalkorában. Most már alig vonszolta magát. Kutyában huszonhat éves. Emberben ez mennyi? Kétszáz? Egy Matuzsálem. Vasárnaponként, amikor megérkeznek nagy autókon a rokonok, az unokák, a legtöbben kutyástul jönnek, vadul szétcsörtető fekete belga juhász kutyákkal. Puck pátriárkai törzséből valók mind.

Puck most haldoklik. Be van zárva egy szobába. Nem eszik, nem iszik, mindent kihány. Nehéz szag van a szobában, mint a régi ispotályban.

Mióta én ismerem, már se nem látott, se nem hallott. Lábra se bírt állni magától. Csak kötelességtudása élt túl mindent. Úgy feküdt a nyíló kapuszárny elé, hogy ha valaki bejön, a kapu beléakadjon. Érintésről ismeri fel az embert, mint Izsák vélte felismerni Ézsaut szőrös kezéről. A szaglása se a régi.

Várjuk az állatorvost a szabadító injekcióval.

Alszik, nincs magánál. Csak a lábai járnak néha. Talán futkározik álmában…

A belga tengerparton futkározik le s fel, a homokos dünék között. Szeretne beúszni a hajóhoz, amelyik a tengeren megy. Egy fiatal halász ül rajta és őt hívogatja.

Kik távol élnek e nemzeten…

Velük nem botlunk egymásba nap mint nap ezen a hazai – ezen az oly kisvárosi – gyűlölde-korzón.

Zavartalan odaadással olvashatjuk tehát, amit írnak. És szívesen vállalnók őket első olvasóinknak. Hisz ők is bizonyára előítéletek nélkül olvasnának minket. Nem úgy, mint itthon a brancs.

*

Vészi azt mondja:

– Elhitetem magammal, hogy Cs. Szabó olvassa a novelláimat.

Soha nem is látta Csét. De bízik benne, hogy melléje áll majd az Ítéletnél.

Az éjféli előadás elmarad

Az ír szabadságharcosok kezdenek olyan ütemben halni – bár nem látványos máglyákon, hanem a sorozatos éhségsztrájkok csöndesen égre suttogott búcsúszavával –, mint ahogy haltak Arany versében a walesi bárdok.

Edward királyról el tudom képzelni (pláne, ha Arany mondja), hogy a kivégzettek miatt a „király nem alhatik”.

Ma nincs az a költő Aranyszájú Szent János, aki meg tudna győzni, hogy bármelyik politikus, diktátor, koronás uralkodó egy idő óta lelkiismereti okból (!) csak altatóval tud aludni, vagy úgy se, mert rossz a lelkiismerete.

Lehet, hogy a mai költőknek csakugyan nincs oly bűvös szavuk, mint volt Arany Jánosnak, és ezért nem tudnák elhitetni velünk, hogy a pártfőtitkárok bűntudat-mozijában az áldozatok nonstop horrorral szolgálnak; valószínűbb azonban, hogy a modern demokratikus és diktatórikus államférfiak nem engedhetik meg maguknak, hogy oly bonyolult lelkük legyen, mint volt a balladák és tragédiák királyainak. Ki tudja?

Vagy mégiscsak van éjféli előadás?

Vajon a televízió éjféli hírei és helyszíni felvételei a világ négy sarkában történő vérfürdőkről, merényletekről nem arra szolgálnak-e, hogy a kollektív felelősség egy cseppjét elkeverjék álmaink közé? Mert tudjuk a homeopátiából, hogy ami nagyobb adagban izgató hallucinogén méreg, minimális adagban nyugtatóul szolgálhat.

A lelkiismeret elandalításának erre a gyógymódjára – még amikor javában benne éltünk a Gutenberg-galaktikában – Illyés már figyelmeztetett: „este, letéve a könyvet, elnyeltél Bottyánért egy könnyet”.

Nincs is jobb nyugalmat adó párna mártírjainkkal való meleg együttérzésnél.

A könnycsepp, amelyet televíziónk oltván elnyelünk, bizonyára valami kollektív mentálhigiénét szolgál…

Hamvazószerda, bűntudat nélkül

Armando Zimolónak

Késő estére szólt a meghívás.

A Procurazie Nuove ablakából mint páholyból nézhettük végig a többi meghívott vendéggel együtt (vendég vagyok Venedig városában – hol egy etimológiai szótár?), hogyan áll össze a Szent Márk téren egyre szilárdabb halmazállapotba a velencei karnevál. A hetek óta szertekavargó tömeg utolsó éjszakára hagyományszerűen mind ide tódul. S a vasúti állomás felől, meg a Piazzale Roma felől egyre özönlik az újabb turisták serege, álarcban és hátizsákkal. Jóval éjfél előtt már olyan vastag masszává gyűlt odalent a tömeg, mint a túl sok olajjal sűrített majonéz. Mozdulni se lehetett. Jegesmedvék, Dominók és Bajadérok, Háromkirályok és Udvari Bolondok. Arlecchinók és Szitakötők, Kardinálisok, Csodálatos Mandarinok és Doni Kozákok nyüzsögtek egymás hegyén-hátán. Így legalább a lenge Háremhölgy se fagyott agyon. Állítólag mínusz tíz fok volt odakint. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a maskara alatt mindegyiknek megvan a maga saját kis emberi arcocskája és sorsocskája, amelyet otthon és a munkában visel. Szüntelenül hullott rájuk a konfetti, mint az áldás. Én is dobáltam a magam páholyából. Mögöttünk, a szalonokban körbejárt egy inas, ezüst vödörből kínálta a konfettit és a színes szerpentint.

Valamiféle ébredező közép-európai családiassággal hívta össze a vendégeket az Assicurazoni Generali egyik igazgatója, ide a velencei székházba, a Szent Márk tér északi palotasorába. Úgy vettem észre: a legtöbb venedigi vendég azokból az országokból rekrutálódott, amelyekben valamikor jelen volt a biztosító Szent Márk oroszlánja. Hoztam is Pestről egy Rohbock-metszetet a szíves vendéglátóknak, a Duna-parti palotával, ahol valamikor szintén székhelyük volt. De partibus infidelium.

Amikor a tér északi kapuja fölött, az Óratorony tetején előjöttek a bronzemberek és nehéz kalapácsaikkal elzengették a nagyharangon az éjfelet: odalent a tömegben – mintha csak föld alól termett volna elő – feltűnt a Halál. (Lehet, hogy eddig Virágárus-lánykának álcázta magát?) És nem is egy Halál. Egyre több Halál kaszált. A Jegesmedve is menekült előlük. Sokan elhányták az álarcukat. Saját sorsával futott már ki-ki…

Vége a karneválnak.

A palotasor ablakai mellé kitűzött fáklyákat kioltogatták. A gyertyákat is az ablakban. A fényszóró is kihunyt, amely a Campanile csúcsáról pásztázta a forgatagot.

Sötétbe borult a város.

Reggel, hamvazószerda reggelén harsány napfényre és nagy harangozásra ébredtem a Luna Hotelban (később tudtam meg, hogy ez az elegáns szálló már a középkorban is megvolt, ugyanezen a néven.) A Királyi Kertek sötétzöld babérfáira nyíltak az ablakaim. És az Arzenál felől belátszott a tenger és fölötte az egész jólfűtött, ragyogó naprendszer.

Bűnbánatra hívtak Velence harangjai. Mind egyszerre. De engem hiába hívtak. Itália kék ege alatt nem bírok a lelkemből előcsiholni egy szikra bűntudatot sem. (Pedig odahaza de könnyen megy!)

Hacsak ez a kora ébredés nem! Hisz a tegnapi karneválozók még mind alusznak. Mi az, ami engem nem hagy aludni?

Visszamentem a Szent Márk térre. Üres volt. Üres volt és ragyogott. Akkor vonult el onnét az utolsó utcaseprő brigád. Most csakugyan olyan volt a tér, ahogy Napóleon mondta (a jó mondásai végül halhatatlanabbak, mint a csatái): „Európa szalonja.” Aki ilyen jó világítás mellett ide kilép, annak ez a bon-mot eszébe jut. Az is, milyen jó volt, amit Napóleon a piramisokra mondott. Meg az is, amit Goethére. Lehet, hogy a hódításai öröméhez hozzájárult, hogy ilyen jó szövegeket hozott forgalomba. Bár a győri csata után Magyarországra vonatkozólag nem mondott semmi halhatatlant.

De „Európa szalonja” – ez jó. A hetekig tartó bál után egy szem konfetti nem sok, de annyit se láttam sem a téren, sem a környező utcácskák legeldugottabb szögletében sem. Még egy kokakólás dobozt sem láttam ringatózni a csatornák vizén. Vagy annak nyomát, hogy a szükség elfogott volna egy Dominót, vagy egy Szitakötőt… Ugyan!

Hogy itt tegnap százezrek tolongtak?

Az oly törékeny város nyom nélkül állta ki az ostromot és a megszállást.

Csoda.

Az utcaseprőtől megkérdem: ilyen korán merre nyit kávézó a környéken. Mondja, hogy a Cavalletto Szállóval szemben. Hajnali csodatételük után ott már javában iszogatja a kupica grappával „korrigált” kávéját a többi utcaseprő. A Cavalletto melletti kis gondola-kikötőre néző könyvkereskedés kirakatában felfedezek egy Malaparte-könyvet… Karakterológia lehet az áldott olasz népről: Benedetti italiani. Az átkozott toszkánokról szóló könyvét már ismerem, és minden sorának igazságát megtapasztaltam Firenzében. Ez is érdekelne, de csukva a bolt.

Így hát bementem a Bazilikába, megnéztem, hogyan jelöli meg a pátriárka hamuval az elébe járulók homlokát: „Porból vagy és porrá leszel…”

Úgy dolgozott, mint a téren a Halál.

Közben az üzletek kinyitottak, visszamentem a könyvért és kiültem vele a Danieli elé, szembe a Szent György szigettel, amelynek szép fehér falú kolostorából indult el Magyarországra Gellért pap. Várta már nálunk a kis Szent Imre, meg Koppány.

*

Malaparte könyvében bölcseleti szinten találtam meg azt a jelenséget, amely hajnalban úgy megfogott a ragyogó tisztára söprögetett Szent Márk téren.

Itt nyílt ki kezemben a könyv, a IV. fejezetnél.

„Az első dolog, amin az idegenek elámulnak Olaszországba lejőve: az égnek a tisztasága, meg a földé, a fáké, a folyóké. Elámulnak ezen az égen, mert kék és áttetsző, oly tisztára mosott, mint egy tisztára mosott ablak, egészen más, mint az ő födőszerűen rájuk nehezedő piszkos, alacsony égboltjuk, mint az ő hazájuk szürke és hideg levegője… És nem is gondolnak arra, mennyi fáradsággal jár nekünk ily tisztán tartani az eget, minden reggel lemosni, megadni a módját előbb nedves ruhával, aztán szárazzal, hisz úgy kell tisztán tartani, mint az ablaküveget… És hogy micsoda munka a földet megkapálni, bevetni, boronálni, hanem minden áldott reggel fel is kell söprögetni, felszedni a követ, papírhulladékot, szemetet, amit az idegen hadak erre táborozván folyvást szertehagynak a mi mezeinken…”

Kár, hogy kora reggel a bárban, a rumos kávéjukat szürcsölgető utcaseprők közt még nem volt nálam Malaparte könyve. Tetszett volna nekik, ha felolvasom munkájuknak ezt a kis elismerő méltatását.

Titkaim nyomában

Bibliográfiát olvasok (A magyar irodalomtudomány bibliográfiája, 1982). Mi minden jelent meg? Mennyi izgalmas olvasmány, amit kihagytam.

Az irodalomelmélet rovatában még az ábécé elején tartok Almási Miklósnál, Bécsy Tamásnál – az egyik a neoavantgárdról, a másik a dráma műneméről írt, számomra sürgősen bepótolandó cikkeket – s amíg a margóra felkiáltójeleket teszek a nevük mellé, a szemem látóterébe már beugrott, tíz sorral lejjebbről egy mindennél ígéretesebb közlemény címe: Beszédültem, felsültem. Ez az! Ebből valamit megtudok majd a kudarcaimat előidéző mechanizmus titkairól.

Mohón villan le tekintetem erre a Magyar Nyelvőrben megjelent, oly szubjektív hangvételű cikk címére (Elekfi László írta), és akkor látom, hogy szó sincs beszédülésről, felsülésről. A cikk címe: Beszédütem, versütem.

Miféle be nem vallott szégyenek emlékei, az akarat kontrolljának miféle hiányai kínozhatnak, hogy lám, rejtett sebeimre gyógyírt keresek minden áron? Gyógyírt azzal is, hogy kicégérezést.

A félreolvasás ténye is arra vall, hogy csakugyan szükségem volna olyanfajta felvilágosító műre, amely többek között a beszédüléseim (hová? miféle társaságba?) és a felsüléseim (miféle hiúságok leckéjeként?) pszichoterápiáját adná.

Pro domo

Sokan zokon veszik itthon, hogy elmentem Bukarestbe barátkozni román írókkal.

Az volt az érzésem, hogy az erdélyi magyar írók jóindulattal és szívesen látták ottani igyekvésemet.

Hogy Szabó T. Attila Nyelv és irodalom sorozatának tanulmánykötetei a bukaresti Kritérionnál sorra megjelennek-e vagy sem (megjelenhetnek-e vagy sem), az az erdélyi magyarság jövője szempontjából nem mindegy. Minden kisebbségnek erőt ad, ha egyetemes értékekben érzi gazdagodását…

Most jelent meg az ötödik kötet. Eddig már több mint háromezer oldal. Ruffy Péter azt írja a Magyar Nemzetben: „héroszi munkálkodás”.

És akkor ott van még az Erdélyi Szótörténeti Tár. Szabó T. Attila szuperhéroszi munkája. Ennek hány kötete vár kiadásra? Ezeket a virtuális köteteket emelem föl pajzsul: ezért barátkozom! Ilyesmiért.

S amit nem vallhatok be: hogy nem is csak ezért. Hanem a barátkozás elemi, emberi öröméért, amely old valamit bennem, s talán a vendéglátóimban is.

A ki tudja még meddig tartó jégkorszakot egy nappal megrövidíteni…

Aranyak, fulladás

Öntelt Harpagon, újabb és újabb jegyzeteket dugdosok a pattanásig tele nejlonszatyrokba, kufferokba, irattartókba, amelyeknek mindenikére egy-egy megírandó dráma, esszékötet, regény címe van felírva… S ami túlcsordul, az mindig a magánakvaló naplójegyzet. Mint ez is.

Szépen tollasodom.

Mintha magamnak hizlalnám őket, témáimat, s nem látnám sorsukat, hogy az egyéb használhatatlan limlommal kerül a sok jegyzet, vázlat, töredék is majd a kukába.

De hisz csak egy nagy lélegzetet kéne vennem, s megírni az egyiket, mindegy melyiket, találomra, rajta! Utána már könnyebben menne a második, a harmadik…

S ki tudja? Egyszer aztán a telefon is megszólalna: – Mondd, nem írnál színdarabot nekünk?

Igen, egy ilyen telefon sokat lendítene, biztos.

De hogy évtizedek óta nem szólalt meg a telefon, az mégse lesz mentségemre a bíró előtt.

Sem ez a pár mázsányi jegyzetfecni.

Találomra felveszek egyet a könyvespolchoz támasztott nejlonzsákok közül.

– Milyen nehéz… Túl nehéz.

Igaza van a magyar nyelvnek, amikor a súlyt is nehéznek mondja s a munkát is.

S eszembe jut Gaston Bachelard mondása: „Aki meggazdagszik, elnehezül.” A legeslegnehezebb: a túl nagy gondolatgazdagság, amikor írni kezd az ember…

Írói becsvágy

Lassan már beletanulok úgy fogalmazni mondataimat telefonba, hogy szórakoztassam (megrendítsem, elbűvöljem, irgalomra bírjam) azt, aki valahonnét lehallgat.

Íróiskolai proszeminárium ez.

Igen, igen, tulajdonképpen ő is egy nyájas olvasó. Fülén lehallgató, előtte egy kazal magnószalag. (Mind én vagyok.) Unottan várja, hogy megszólaljak…

Múzsa segíts!

Dilemmák nélkül

A Démonok (Ördöngösök) előadásán megüti a fülem egy mondat. Kirilov mondja: „az igazi szabadság ott kezdődik, ahol mindegy, hogy élni vagy nem élni.”

József Attila dilemmája – a „mért legyek én tisztességes? mért ne legyek tisztességes?” – az abszolút szabadságot határolja be – határtalanítja be –, mert e két kérdésre adott válaszba minden, de minden tett belefér, minden ami tisztességes, és minden ami tisztességtelen.

Ehhez az abszolút szabadsághoz az alap: az élet vagy halál dilemmájának a kiküszöbölése, hiszen kiterítenek így is, kiterítenek úgy is.

A legmegbocsáthatatlanabb bántalom

Felébredek arra, hogy Keresztury megsértett.

Álmomban.

Megtévesztésig életszagú volt az álom.

Társaságban voltunk, karom a vállán, vagy karja a vállamon, ahogy az jó barátokhoz illik. S akkor ő azt mondja: – Sajnos, a barátaim közül senki se képes épkézláb drámát írni!

Tehát vagy én se, vagy nem tekint barátjának.

Úgy éreztem, mindenki rám nézett.

Aztán nevetve otthagyta a társaságot. Én meg néztem, milyen délceg még mindig.

Felébredtem, s tudom, hogy ezt nem fogom tudni neki sohasem megbocsátani.

*

Egyszer már ért tőle apróbb szúrás. Nem álmomban.

’74 áprilisában volt. Éppen indultam (végre, annyi hercehurca után) Firenzébe.

A kapu előtt találkoztunk össze, a Váci utcában.

– Mi van azzal a firenzei katedrával? – kérdi.

– Holnap indulok.

Egy pillanatnyi csend után: – „Hamar kitelik majd az esztendőd. Ott is.”

Ez is egyike volt azoknak az elbocsátó szép üzeneteknek, amelyeket akkoriban itt-ott kaptam.

*

Ez nem bántott engem.

Talán azért nem, mert én is csak fenntartással tudtam nézni a paradox-professzort, akivé lettem.

S ez az ingerültség megbocsátható volt, mert az életben, az esetlegességek csapda-rendszerében ilyesmi kicsúszhat az ember száján… Meg aztán segített is, hogy kiálljam azt a másfél évtizedet. Lehet, hogy ezért is mondta. Pedagógus is volt.

De az álom, az más. Ott először is drámáról volt szó, amely nekem, handabandázva, élet-halál ügyem. (Titokban, sóváran, Kereszturynak is az, tudom.) És az álmainkban mindannak, amit látunk és hallunk: fedezete van valahol.

*

„Hamar kitelik az esztendőd. Ott is.”

Akkor már több mint tizenöt éve koldultam hiába valamiféle állást Pesten, de az ’57 tavaszi elbocsátásom papírján (a Főiskoláról és a Nemzetiből) úgy látszik, rajta volt az életfogytigos pecsét.

*

Miért olyan fontos nekem K. D. véleménye, hogy álmodom is vele?

Valószínűleg azért, mert húszéves koromban nála kellett jelentkeznem „fejkopogtatásra”. Balogh őméltósága (valóban csak e címmel volt szabad illetni Balogh Józsefet, a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly legendás – társadalmi rangkórságában itt-ott önmaga karikatúrájába átcsapó – főszerkesztőjét) az akkor még oly fiatal, de már nagytekintélyű kritikusnak szólt, hogy véleményt mondjon, vajon alkalmas vagyok-e rá, hogy oly válogatott cigánylegényekből álló szerkesztőségének (elnök: Bethlen István, olvasószerkesztő: Illyés Gyula, francia korrektor: François Gachot) én is tagja legyek.

Úgy látszik az első szerep rögződik. Majd’ fél évszázad után is, tudom, megvesztegethetetlen bírám Keresztury Dezső. Álmomban ő a rossz lelkiismeretem.

Írókongresszusi beszámoló

Bejön a politikai vezérkar, a pártfőtitkár az ún. második emberrel, az államelnök, a miniszterelnök és velük együtt az Írószövetség főtitkára, Markov. Megnyitás. A halottak listája. Az elnökség megválasztása. Ezt még szépen végigcsinálja Markov, protokollhoz illő komótos unalomban. Minden listát egyhangúan megszavaznak.

Aztán az elnöki mikrofonbokortól egy lentibb teraszra megy le, egy másik mikrofonbokor közepébe, immár mint előadó. Beszámolóját olvassa fel. Csupa általánosság, felsőfok, alkalomadtán egy-egy „azért ne bízzuk el magunkat, elvtársak” meg „nem állíthatjuk, hogy egyáltalán nincsenek hibák”… Jár-jár az üres malom.

Egyszerre csak, mintha történt volna valami vele, vagy körülötte… Megállt az olvasásban, csendesebben beszélt, elhallgatott. De csak állt a lábán, öreg, elszürkült arccal nézte azt a pár ezer írót, mint aki rájött valamire: hogy nem érdemes ezt a sok blablát tovább őrölnie. De aztán mégiscsak felemelte megint a papírjait, és – kissé csodálkozó hangsúllyal – megint felolvasta a mondatot, amit már hallottunk tőle: „A kritikánk becsülettel teljesítette magasztos feladatát.” S mint aki nem akar hinni a szemének, még egyszer elkezdte olvasni: „A kritikánk…” S megállt, elgondolkozott, mint akinek most jut eszébe egy kritikus, aki mégsem teljesítette magasztos feladatát.

De már akkor körülötte álltak az írószövetségi vezetők. A kéziratot mutatta nekik, talán azt, hogy túl hosszú, jó lenne átugrani esetleg pár száz oldalt.

A mikrofonok gyűrűje ezeket a suttogó szavakat is érthetően közvetítette. És a szimultán tolmácsok, akik talán nem is látják az előadót, világnyelveken közölték a főtitkár felébredő kétségeit.

Mindenki érezte, hogy egy kivételes világirodalmi pillanat tanúja. A főtitkárral épp a jelentése olvasása közben történt valami. Megszállta a Szentlélek, vagy megőrült (ami szinte ugyanaz), vagy infarktust kapott. Mintha még ő se tudta volna, hogy melyiket válassza.

A politikusok részvétlenül nézték az emelvény felsőbb padsoraiból: mi lesz?

Markov nem tanúsított semmi ellenállást, amikor kollégái karon fogták és ki akarták vezetni. Sőt, mintha most elhagyta volna az ereje, lába megroggyant, s ő rájuk borult.

Elvitték.

Aki odafent az előbb mellette ült, lejött a szónoki emelvény mikrofongyűrűjébe, és folytatta tovább a blablát.

A gyöngyházfényű ég alatt

Még csak október eleje, és a tél beszökött Párizsba. Hideg van, egy-egy percre kisüt a nap. Az égen a pasztell- és kagylószínek megunhatatlan felhőjátékai. Ez hát az a híres födő, amely alatt az alkotó szellem olyan jól párolódik saját levében…

Tolnay Károlytól hallottam én ezt, Párizs klímájának a dicséretét, miután Firenzében plántált engem, s én hülyén a váratlan megtiszteltetéstől, hálát rebegtem, ő elhúzta a száját, kiült arcára – ritka nemes arc! – az elítélt lelkek kéjes elégtétele, amikor új társra találnak a kárhozatban.

– Ne hidd, hogy szerencséd van. Nekünk ez kelepce. Én is megjártam itt. Firenze tökéletes. Itt már minden kész. Századok óta. Itt nincs szükség rá, hogy valami egyedülállót alkoss. Itt már nincs is helye új műnek. És kinek csinálnád? A Mediciek kivesztek. Innen már Michelangelo is megszökött. Lehet, hogy Dante is jobban járt, hogy száműzték… Párizsban kellett volna találkoznunk. A párizsi atmoszférában magad is elhiszed, hogy van értelme annak, amit kigondolsz. S hogy minél eredetibb a gondolatod, annál inkább van értelme. Ezért pezseg ott a gondolat. Firenzében már régóta nem pezseg. Párizsban pezseg. Ehhez az is kell, hogy egy olyan csodálatos gyöngyszürke ég legyen fölötted. Párizs fölött a felhők nem engedik, hogy elszálljanak a semmibe a gondolatok, mielőtt még formát kapnának. De ott a felhők nem is deprimálnak. Párizsban sohasem ólomszürke az ég, és nem is olyan azúr, mint itt Itáliában. Az örökké kék ég nagyon veszélyes. A Hortobágy poétájának is az volt a fő baja. Abba a nagy magyar égbe („a hortobágyi magas ég” – Illyés is így mondta) illan el a kreativitásunk. A magunkfajtának nem tesz jót, ha a kék világűr borul ránk. A szellem irtózik a világűrtől. – Nevetett. – Horror vacui!… Párizs gyöngyházfényű ege! Ott jutottam én is a legtöbbre. Próbálj odajutni!

Hát akkor most itt vagyok. Ha csak egy hétre is, de egyszer kilendült pályájáról az inga, amely több mint tíz éve jár Pest és Firenze között.

Minden városban ez a legszebb. Az első reggel.

A Montparnasse körúton most nyitnak a boltok. Egy kis könyvesbolt kirakatában megüti a szemem Bachelard neve. Diákként találkoztam vele először, Genfben, ahol első barátom, mesterem, André Prudhommeaux nem győzte őt dicsérni. A tűz pszichoanalízisét olvasta akkoriban, és olvasott föl belőle nekem is, a Nemzetközi Diákház szép, XVIII. századi fűtetlen szalonjában, ahol vacsora után a kandallóban néha megpróbáltunk tüzet rakni, és késő éjfél utánokig süttettük magunkat féloldalasan és másik felünkben csontig átfázva. Bachelard szép passzusai a tűz titkos értelméről jobban melegítettek, mint az az egy-két senyvedő fahasáb. Kezembe került később aztán Bachelard könyve a vízről, s a másik, a térről. S ha a címben százszor pszichoanalízisnek mondja is, amit csinál, egyáltalán nem volt az; a költészet és a filozófia határvidékéről való eszmélkedéseket írt ezekben a könyvekben, mint a szellem hajnalkorában a Szókratész előtti bölcselők. Azok is egy-egy elem körül futtatták gondolataikat.

Ez a kis könyve, amit megvettem: Az álmodozás költészettana (La poétique de la Ręverie). Keresek egy zavartalan helyet, hogy belemerülhessek. Emlékeztem erre a két kis kertre az Invalidusok terének két oldalán, az alacsony kerítésre, a kis vasajtókra. Bent a néhány fa alatt egy-két pad. A dél felé néző kerthez megyek, ez a naposabbik (ha kisüt megint a nap). Rodin múzeumára látok innét.

A nap kegyes, rámvet időnként egy-egy sugarat, mint a színházi fejgép. Mások is betérnek néha a kis kertbe. Leülnek, néznek maguk elé, nézik az eget, aztán felállnak, tovább mennek. Akinek dolga van, siet a föld alá, metrón utazik. Mi itt, felszíniek, ráérünk. Flangálunk. (Ez az ige eredetiben szebben szól: „flaner”.)

Bachelard fejezeteket ír az álmunkban hallott szavakról, rímekről. Irigykedve olvasom, hogy mások milyen könnyen tudják betörni az álomkapukat. Zsákmányt is hoznak. Én legtöbbször kint strázsálok csak a küszöbén. Igazában nem vagyok otthon az álomban. (Hiába írom ki a Freud-darab színlapjára, hogy oniromachia… Nem vagyok tehetséges álmodó.) Nem győztem ámulni az új, teljes – vagy majdnem teljes – Kosztolányiban az álomban hallott rímeit. Persze, az írói munka intenzitása is hathat tovább alvás közben. – Jó, ha félálomba hagy merülni. Úgy rémlik, Török Sophie is mondja, hogy a haldokló Babits rímeket álmodott… Újabb példákról nem hallok. Lehet, hogy ez az onirikus ihletésű költészet a század első negyven évében talált csak fogékony szellemekre? Freud-Bachelard-Ady-Csáth-Kosztolányi-Babits…

Az Írószövetség körlevelet küldhetne szét a tagságnak a költő szakosztályban: A legutóbbi közgyűlés óta álmodtál-e rímeket?

Milyen kár, hogy Bachelard – óriási az olvasottsága is, nem csak az invenciója – nem ismeri a magyar költészetet. Neki kár ez. Élvezettel dolgozhatta volna föl a mi onirizmusunkat.

Arról is ír Bachelard, hogy a gyerekek milyen közel vannak a világegyetem titkaihoz. Ezeket a passzusait most különös figyelemmel olvasom, mert itt van annak a rejtett aknajáratnak az igazolása, amellyel Az ember tragédiája mélyrétegeit filmben megközelítette Jeles András. Mintha csak a film felett kerekedett otthoni (Aczél-gerjesztette) vitához szólna hozzá Bachelard: „A gyermek a világmindenség fiának érzi magát, ha csak az emberi világ egy kissé békén hagyja. Így van az, hogy a gyerek, ha magányosságában eljut oda, hogy kormányozni tudja álmodozásait, olyan örömét leli az álomban, mint felnőtt korában majd a költő…” Ez igaz a kis Weöres Sándorok, József Attilák esetében (hogy is írja Attila a Curriculum vitae-ben? „Tehetségesnek tartottak, pedig csak árva voltam.”), a Pax gyerekotthonban 1946-ban versírásra kapatott Orbán Ottó esetében… De a legtöbb gyerek akármilyen közel kerülhetett is a világegyetem, a létezés és a nemlétezés forró, izgalmas titkaihoz, mire iskolába kerül, már tudja, hogy ezekkel nem kell foglalkoznia, és örökre elfordul tőlük. Talán csak egymás közt suttognak még egy ideig ilyesmiről azok, akik „beavatottak” maradnak… Ezek olyanok, mint a Jeles András-féle Angyali üdvözletben voltak azok a gyerekek, akik beleélték-játszották magukat a halálos komolyan vett szerepbe, hogy ők az emberiség ős-szülei…

Tűz volt

Módszeresen, nagy akaraterővel felvertem magam ólomnehéz alvásomból, éreztem, hogy még nincs éjfél, s álmomban – első álmomban – elfogott a szorongás, hogy I. most odaát a másik lakásban egyedül van, hogy elkeseredik, hogy baja lehet… Fel kell hívnom, gondoltam az álom mélyeiből. Mintha egy rámsúlyosodó homokhegyet kellett volna leráznom magamról. Kimentem az előszobába. Felhívtam.

– Aludtál?

Élénk, friss hangon válaszolt. Reggel se szokott ilyen csengő lenni a hangja mostanában.

– Képzeld, kigyulladt a kuka! A földszintről bevilágított hozzánk a lángja. Már az egész ház aludt. Leszaladtam és eloltottuk.

Megnyugodtam.

Nálunk mindig történik valami. Most kigyulladt a kuka. Így volt kit-mit megmenteni. Irkének ez hivatása az életben. Ezért ragaszkodnak hozzá úgy a legesendőbbek.

De még egyszer már nem tudtam elaludni. Hajnalig fent voltam.

Most van hajnal.

Lehet, hogy reggelig fent maradok.

Pedig nehéz napom lesz holnap.

Nem csap át…

Rezzenetlenül álltak glédában a lovas rendőrök – akár egy jól sikerült parádén –, miközben részeg angol sportrajongók halálra tapostak negyven olasz sportrajongót. De lehet, hogy ez a rendőri nonsálansz csupán a tehetetlen televíziónéző benyomása volt. Vagy az operatőrök nem előnyös szögből fényképezték a rendfenntartó erőket.

Másnap a világsajtó megírta, hogy a rendőrség csakugyan nem volt a helyzet magaslatán. Inkább mondhatni: a helyzet kútfenekén volt. S megírták azt is, hogy létszámát tekintve a belga rendőrség az első a világon. Minden 33. állampolgárra esik egy rendőr.

Rátermett szociológus talán eljuthat e ténytől afféle tovább gyümölcsöztethető következtetésre, hogy nem feltétlenül csap át a rendfenntartó erők mennyisége a rend minőségébe.

Szégyeneimből

Van valami hebehurgya idétlenségre való hajlam bennem.

Hogyan történhetett meg például, hogy egy épp elkészült egyfelvonásosomat – minden előzmény és ok nélkül – felolvastam özvegy Rajk Lászlóné lakásán (akivel jó viszonyban voltunk, de nem ilyen jóban), e célból összehívott társaság előtt, és csak olvasás közben vettem észre, hogy a darabomban minduntalan visszatér egy vicces song: szegény Johnny akasztásáról, „Himbálózott a kötélen, Szegény Johnny a kötélen…” Így, és még egy tucat egyéb változatban. A pillanat kínosságát olvasás közben felismerve, megpróbáltam átugrani a verssorokat, szakaszokat, amivel csak nyilvánvalóbbá tettem a rémséget, amit addig mindenki merev arccal próbált elviselni.

A háziasszony feje fölül Rajk László nagyított fényképe nézett – szigorú szemmel – a felolvasóra.

Sem azelőtt, sem azután nemigen olvastam fel idegen lakáson új drámát. (Kassákéknál a Késdobálókat, vendégeknek is, és Vargha Balázséknál, de náluk mindig csak Ágnesnek és Balázsnak.)

Mi volt ez?

*

Lehet, hogy ugyanarról a tőről fakadt ez az otrombaság, mint az, amelyet legkedvesebb, legnemesebb (folytathatnám a szuperlatívuszokat) Lilla nagynéném, anyám legkisebb húga, ellen követtem el.

Egyik rossz darabomban a komikus figurát – amelyhez néhány konkrét vonást legnyilvánvalóbban az ő életrajzából kölcsönöztem – mindennek tetejében Lilla névre kereszteltem.

A tettem nem jött fel a tudatomig. A könyvet – a szerető unokaöcsi dedikációval – elküldtem neki a kitelepítésbe.

Amikor dermedve rájöttem, hogy mit követtem el, kisürgettem egy második kiadást (azelőtt se, azután se érte ilyen tisztesség egyetlen könyvemet se), amelyik csak abban különbözött az elsőtől, hogy az előzőleg Lilla nevű tábornoknét Ellának hívták. Különben méretre, tipográfiára, kötésre ugyanaz volt. Elmentem vele Gyulára, ahová akkorra már a berényi pusztáról beköltöztették: a gyerekkorom óta megszokott szíveslátásban volt részem – s amikor nem volt bent a szobában, a könyvből egy példányt, az újat, az előző kiadás helyére loptam, persze már beleírtam, szóról szóra az első dedikációt is. A régit meg be a pakktáskámba.

Ha újból olvassa, legföljebb azt hiszi, hogy a kitelepítésben megőrült.

*

Ehhez a történethez hozzátartozik még, hogy később – jóval később –, amikor már vakon és özvegyen (de mindig elragadó pedagógus lendülettel) adta angol-francia-német óráit, s amikor a fiam számára szerette volna biztosítani mindazt a gondoskodást és szeretetet, amelyet egy emberöltővel azelőtt Romániából Magyarországra átvetődött diákként én kaptam tőle, Miklós fiamnak megvallotta, hogy micsoda sebet ütött rajta, hogy viszontlátta magát mellékes komikus figuraként egy darabomban s az ő oly szépen csengő nevét is. (Hogy még a tanítványainak se lehessen kétségük, ha kölcsönkérik tőle a neves rokon művét.)

Nekem erről a sebéről soha nem tett említést.

Megvilágosodásunk egy életen át tartó Odysseiája

Meghalt Mircea Eliade.

Megkeresem naplójában azt a passzust, ami a múltkor úgy szíven ütött. Gondolom őt is, amikor írta, mert a végén biztatja magát, hogy e naplójegyzetét tovább kéne fűznie tudományos formában is.

Az 1960-ik év első napjáról szól a feljegyzése. Január 1-jén írja.

Amikor az életszámvetéseket végzi az ember.

„Minden száműzött: Itaka felé tartó Odysseus. Itaka felé, önnön központunk felé vezet utunk. Tudtam én ezt már régóta. Mostani váratlan felfedezésem az, hogy bármilyen száműzöttnek meg van adva a lehetőség, hogy új Odysseusszá legyen (épp azért, mert a száműzöttet is elítélik az »istenek«, azaz a történelmi, földi sorsokról határozó hatalmak). De hogy ezt felérje ésszel, a száműzöttben kell lenni fogékonyságnak arra, hogy behatoljon bujdosásának rejtett értelmébe, és hogy az útját mint beavatási próbatételek hosszú sorát tekintse (e próbákat is az »istenek« akarták), és belássa, hogy ezek az akadályok hazavivő útján (önnön központja felé vivő útján) támadnak. Ez pedig azt jelenti: mindennapos szenvedéseiben, depresszióiban, eltikkadtságaiban ismerje föl a jeleket, a rejtett intéseket, a jelképeket. Lássa őket, olvassa őket – még akkor is, ha nincsenek. Mert ha látja őket, kialakíthat egy struktúrát és üzenetet olvashat ki a dolgok amorf menetéből és a történeti események monoton folyásából.”

Paranoiára biztat? Vagy a világ rejtőzködő lényegét így csakugyan megközelíthetjük?

Eliade száműzött volt Amerikában. Nem politikai hangsúllyal „száműzött” – sorsában és lelkében az. Én is száműzött vagyok Firenzében. Magyar „bujdosó”. (Lásd Prohászka Lajos nemzetkarakterológiai tanulmányát.) Két „extrapolált” dunavölgyi vagyunk és így jobban felérjük a többi ember sorsát is, minden emberét, akik bujdosnak e földi téreken…

A nekrológok azt írják, hogy nemrég tűz ütött ki abban az egyetemi intézetben, ahol Mircea Eliade nyugdíjasan is tovább dolgozgatott, s ahol készülő műveihez a jegyzeteit tartotta. Minden kézirata odaégett. Ebbe aztán belehalt.

Felismert egy rejtett intést.

Névtipológia 1.

Shakespeare Viharjában akármilyen megejtő bája lehetett az öreg varázsló lányának, a neve engem mindig tartózkodásra intett: Miranda.

Az olaszoknak ez a név azt sugallja, hogy a napra lehet nézni, de rá nem.

Ám bámulja Miranda szépségét az egész világ, mi magyarok tudjuk, amit tudunk. És ez ki is fog derülni előbb vagy utóbb. Talán majd akkor, ha levetkőzik. A nászéjszakán vagy a strandon… Lehet, hogy szőrös a melle. Ha már a nyelvünk ilyen határozottan állítja róla, hogy miranda.

A mi nyelvünk nem szokott tévedni.

*

Hasonlóképpen nem számolt a Magyar Dolgozók Pártja azokkal az asszociációkkal, amelyeket Vég Béla neve ébreszthet a dolgozókban. Ezt az oly Árpád-kori magyarossággal csengő nevet (lásd Vak Béla) maga Rákosi Mátyás kreálta a mozgalmi anonimitásból a legfőbb vezetésbe emelt új főelvtárs számára. Bár az is lehet, hogy Rákosi – a nagy selyma – nagyon is tudta, mit csinál. Finom fülével meghallotta ő azokat az alhangokat, amelyek Vég Béla nevét körüllengték. De nem szólt ezekről (mások meg bizonyára nem mertek neki szólni), és saját hatalmát illetően megnyugtatónak találta, hogy a helyettese anális mellékzöngéjű nevét nem fogják az övé helyett a Sportcsarnokban ütemesen skandálni. Palimbacchiusokban: Végbél-a! Végbél-a!

Névtipológia 2.

Czibor mondogatta gyakran ezt a szót – terítve dúsan hátborzongatóan ízes nevekkel.

A színészek nem szeretik azokat a szerepeket, amelyeknek az író nem adott nevet. (Második Sírásó, Negyedik Titkár stb.) Efféle színlapalji szerepben a legjobb alakítást sem dicséri meg a kritika. (Ha csak nem éppen ezzel akarna feltűnni.)

Igaz, az író fantáziája se szárnyal föl nevenincs figurákban. A Freud-darabom legutóbbi változatában színpadra léptettem a Fiatal Orvost. Őt hívta a professzora, hogy kiszolgáltassa neki az eutanáziát. Pár mondata volt. Féltem, hogy a színészt sérteni fogja az anonimitás, tehát próbáltam előpörgetni a fejemből valami megfelelő nevet neki. Bécsi fiatal orvos, tehetséges is (zseniális?), ha Freud arra méltatja, hogy az ő kezéből kérje a halált… Megvan! Legyen Ottó! Természetesen Otto Weininger után. És a szerep (mely eladdig puszta funkció volt) most hirtelen elkezdett felmagzani, sarjadozni, köbre emelődni. Az öngyilkos Weininger máris sugallta, hogy a fiatal tanítvány is legyen hajlamos önpusztításra – ezt Freud persze analízisből tudhatja róla – s akkor pedig egy ödipikus apa-gyilkosság a fiatal (zseniális!) doktor számára megváltás lehet… Alig győztem ezt a kiszabadult újabb drámát visszadugdosni a palackba.

Mit nem hozhat inspirációban egy névtipologice telibetaláló „Ottó”?

Szatírák tükrében

A világ legszebb panorámája

Revelációról van szó, messzebbről kezdem.

Hatéves voltam, amikor először Budapestre hoztak. Megharapott Gyulán a Lauferék kutyája. Fatelepükön a deszkarakások között bújócskáztunk Laufer Gyurival, s a telep őr-ebe kutyakötelességét teljesítette, vagy csak játszani akart ő is. Irány a Pausteur-intézet.

Nagynéném, aki épp látásunkra utazott le Pestről Gyulára (mi határátlépővel keltünk át Váradról) ideadta pesti lakása kulcsát. Késő este érkeztünk a fővárosba. Anyám vacsorát csinált. Éjszaka gyanús hascsikarásra ébredtem. – „Kitört!” – gondoltam. Anyám, hasát fájdítván ő is, utánanyomozott a vacsora alkatrészeinek. S a konyhaasztalon megtalálta a szalmiákos sóval teli staniclit. Ebből tett pár csipetnyit a rántottába konyhasó helyett, ami valahová gondosan el volt dugva.

Rengeteget nevettünk. Csengősó a hasunkban!

Reggel felfedeztem a falon az elbűvölő kis képet. Hatalmas kapujú hidat ábrázolt, a híd mögött zöld hegyekkel… – Az Erzsébet-híd – mondta anyám, és csillogó szemmel magyarázta, hogy egyetlen íveléssel visz át a Dunán. Fellelkesedtünk. Ő azért, hogy tíz év után ma viszontlátja Budapestet, én meg azon, hogy milyen csodákban lehet részem, mielőtt meg fogok veszni. De lehet, hogy csak csengetni fogok.

A kis vízfestmény egy másik nagynéném műve volt; tiszti asszony létére folyton festegetett, karácsonyra ilyen akvarelleket kapott tőle a rokonság. Nászajándékba Murillo-madonna járt olajban, amit a Szépművészetiben másolt. – „A férje meg a rossz gyomrával hideg vacsorát eszik” – mondták róla a lekenyerezhetetlen sógornők, a Murillo-kép alatt teázva.

Az Ilka utcából a Hőgyes Endre utcáig hiába lestem a villamosokról a Dunát.

A Pasteur-intézetben csak legyintettek a Lauferék kutyájára, így mehettünk az Üllői úton a Duna felé.

Egy sötét boltív alatt átmenve tűntek fel azok az akvarellzöld hegyek, s egyszerre csak ott állt, balra tőlünk a Híd. A két hatalmas, sárga kapu, itt és odaát, közte egy égi hárfa. Melléje a szem egy pillantással befoghatta a könyvekről már annyiszor megbámult jó ismerőst, a Gellért-szobrot, a Citadellát, a királyi várat, a Lánchidat, a Mátyás-templomot… Mind együtt volt.

Később, amikor már egyetemistaként pesti kollégiumi lakos lettem, gyakran jártam a Duna-parton, mindig megújuló gyönyörűséggel. Láttam Bethlen Istvánt baktatni ott, zsakettban és cilinderesen. És láttam ott a Bethlenről örökbecsű pamfletot író Szabó Dezsőt is. (Betéve tudtuk a Feltámadás Makucskán idevonatkozó sorait.)

Itt ismertem meg, a Dunacorso kávéházban Szerb Antalt, Schöpflint, Gyergyait. S találkoztam Illyéssel, Gellért Oszkárral. Itt volt a Nyugat. És esténként a Magyari muzsikáját hallgató sűrű sorból megpillanthattam a Hungária teraszán szerkesztőségi főnökömet, Balogh Józsefet, amint a magyar bennfentes ellenállás valamelyik közismert hősével vacsorál, a szárnysegéddel, Tost Gyulával vagy Frey Andrással, az újságíróval. – Most beszélik meg a kiugrást – rebegte a jólértesült tömeg.

És egy áprilisi vasárnap délelőtt ültem magam is a Carlton teraszán, egy színdarabnyi terjedelmű kézirat fölé hajolva Somlay Artúrral, miközben az arrajárók suttogó kórusa kánonban mondogatta: – „Nézd, a Somlay.”

Ez volt az apoteózis. Több, mint majd a premier. Ott szerző lettem. Itt pesti.

Mostanában, a Duna-parthoz közel lakva, gyakran kerülök errefelé. Majd mindennap.

Tavasztól őszig nem látok egyetlen ismerős arcot sem. Se személyes ismerőst, se színházból, de még tévéből ismerőst sem.

Idegenebbül bolygok itt, mint Rómában a Via Venetón, ahol láthatom sétálni Spadolinit, nyomában két civil testőrrel, s az Imperiál Szálló falán ott van Ady Endre neve… Kiöregedtem Budapestből? Lehet. Vagy a magyar társadalom vonult volna vissza innét? Lehet. És ezért nem jelennek meg többé ismert, jeles személyiségek Budapestnek (a világnak!) ezen a legszebb sétányán…

– Hová lett a Dunakorzóról a magyar közélet? Az a bizonyos elit?

– Ül a dácsájában és pecsenyéjét süti a flekkensütőn.

Nem bolond, hogy itt beszélje meg Veesenmeyerrel a kiugrást.

„Művészet a sportért”

Az általános elnök televíziós interjújában elmondta, hogy a futballisták anyagi igényeit úgy elégítette ki, hogy képzőművészeti alkotásokat vásárolt a megyei múzeumnak, és a művészektől suttyomban visszakérte a pénz egy részét. Valószínűleg volt más, talán bővebben eresztő anyagi forrás is, de ez látszott a reflektorfényben még leginkább megszellőztethetőnek. Hisz a közvélemény erre igazán rábólinthat: hazafias cselekedet a művészektől venni el a pénzt és ebből vásárolni meg azt az italboltot, ha már úgy megfájdult rá az Aranyláb foga.

Jól járt a festő, jól járt a focista, feltehetően jól járt az előző kocsmatulajdonos, jól járt az általános elnök, jól járt a Központi Nagy Névtelen, aki a fekete kasszákat – mint az interjúból kitetszett – országosan sugalmazza és feltehetően megsápolja.

De vajon hogy járt a múzeum?

Talán hamarosan megnyílik a megyeszékhelyen a friss szerzeményeket bemutató tárlat.

Jó volna.

Mert most még azt se tudjuk, hogy rossz festők bulija-e az ilyesmi, avagy kitűnő mesterek szégyenfürdője.

Senki földjén

A táj, melyet este a televízióban láttam, valahonnan ismerős volt. Így nem is nagyon kellett magyarázgatni a Hangnak (egy mikrofont tartó kézhez tartozott ez a Hang), hogy hol is vagyunk. Hepehupás mező volt; téli száraz gyep lepte be a buckákat. S ez a hetek óta tartó naptalan szürkeség borult a világra, amely talán már egy új geológiai korszak kezdete. Átvészeljük-e? Lehet, hogy ez a világítás most már örökre ilyen lesz. Mi van a levegőben? Valahol odébb, ahonnét az autók zaja idehallik, a város forgalmasabb utcáin a zöldségesek beveszik a gyümölcsösládáikat a bolt elől. Ne érje őket a sűrű ólomgáz. A kenyeret és péksüteményt sem ajánlatos reggel az utcán kint hagyni.

A réten egy államtitkár áll és rendeleteket idéz. A nagyobb hitelesség kedvéért néha meg is jelenik a képen egy-egy rendelet. Nem mutatják sokáig. Jobb is. Ezeknek a rendeleteknek olyan a színük, mint a korai Van Gogh-képeknek. (Börtönudvar, Moszkva, Puskin Múzeum.)

Az államtitkáron látszik, hogy szívesebben állna másutt. A Hang megkérdi tőle: járt-e már itt? Mondja, hogy nem. Most van itt először. Aktákból biztosan jól ismeri ezt a rétet. Reszort-rét.

Tavaly ilyenkor Váradon jártam, s meg akartam keresni anyám sírját az olaszi temetőben. Akkor láttam már ilyen hepehupás tájat. Ezért ismertem föl a televízióban is, hogy mi lehet ez. Hantolatlan hantok, és jeltelenek.

Onnét elvitték a fejfákat, ledöntötték a sírköveket vagy lecsiszolták róluk a neveket. Magyarul csengtek a nevek.

Itt soha nem is voltak. Fejfák, sírkövek, nevek… Történelmien csengenének.

*

Ha Magyarországon egyszer kiadják Camus és Koestler könyvét, amelyet a halálbüntetés ellen írtak: egy ilyen végtelenbe nyúló hepehupás parcellának a képét kell majd a borítóra tenni.

A minden határon túli bűnüldözés abszurduma ezen a senkiföldjén lesz kiáltó. Az élettel együtt elvették a kivégzettektől a személyazonosságot is.

*

A Hang egy nevet mond. – Hol nyugszik?

Azt várom, hogy a felelet elhárító lesz, vagy approximatív: nem tudom, valahol errefelé… Ilyesmi. Egy államtitkárnak a televízió előtt nem muszáj minden titkot tudnia.

De ő tudja, s mondja is.

– Körülbelül itt, ahol most állunk.

A kamera azon nyomban a föld felé fordul. Négy lábat látunk, s alattuk a száraz füvet.

Felrémlik bennem, hogy ezt a füvet is ismerem. József Attila volt a növényhatározója. Halálthozó fű, mondta róla.

Ez alatt kell keresni Nagy Imrét.

Nyugtalanul alszom. Az álom mozija ugyanezt a filmet vetíti tovább.

Jó volna felébredni végre.

Ébredés

Róma

Nem tudom, mikor éreztem ilyen egész valómat kimerítő fáradtságot, mint amilyenre ma reggel, hetvenkettedik születésnapomon ébredtem.

Először az éghajlat-változásra gyanakodtam. Lehet, hogy ennek is része van benne. Ólmos, szürke lett a hónapokon át töretlenül ragyogó olasz ég.

Lehet, hogy éjszaka történt valami a légkörben. Talán az viselt meg.

Rosszul is aludtam. Felébredtem arra, hogy rosszul alszom. Mintha este megterheltem volna a gyomrom, vagy ittam volna. Holott keveset ettem, s jóformán semmit se ittam. Viszont belül, a mellkasomban éreztem, hogy a szívem kihagyásosan verdes. Vén társbérlő; házsártos, mániás, kötekedik, fenyeget. Úgy teszek, mintha nem is hederítenék rá. Pedig egyszer beváltja, tudom. Ámde mégse szorongatom a pulzusomat, hogy számon tartsam, hányadikat hagyja ki, és ha megáll, akkor meg lessem, vajon újrakezdi-e. Nem érdekel, hogy első kézből tudjam meg a végem.

Felségjel

Coca-Cola dobozok vannak szétdobálva mindenütt. A kasztáliai forrás mellett, minden völgy oldalában, a ligetekben. Micsoda ösztön hajtja ezeket a turistákat, képesek átröpülni az óceánt, tízezer kilométereket utazni, veszedelmes hegyi sztrádákon léghűtéses buszokban ide felkapaszkodni, semmi másért, csak hogy Apolló szentélye mellé ki-ki elhelyezhesse a maga üres Coca-Cola dobozát, jelenléte bizonyítékaképp. Ahogy Armstrong is kitűzte a Holdon az Államok felségjelét.

Tőzsdén

Ha jegyzik az író nevét, szövegelhet, amit akar. Szövegeiről hasonlóképp szövegelhetnek a kritikusai. Olvasói minden információt megjegyeznek róla, és számon tartják írójukat olvasatlanul is. Neve – agyonidézett és telibe találó költői szóval – áruvédjegy.

– Mint akármely mosóporé?

– Nem akármely mosóporé. Mint a multinacionális cégek mosóporaié.

Spektrálanalízis

Tegnap és ma sok képet felraktunk a falra. Jobbára metszetek, rajzok, akvarellok. A művészek ajándékai. Nem holmi drága olajképek. De drága barátokat idéző képek: Czóbel és Modok Mária, Ferenczy Béni és Noémi, Drégely László és Varga Gyula (Montréal), Fulciante és Abado, Tóth Imre (Amerigo) és Kádár János Miklós és Nagy Laci, a költő…

Öröm látni őket a falon. Az összbenyomás: feldereng belőlük valami, ami hozzávetőleg mi voltunk. Az életünk, az életünk színei…

De így messziről nézve is legmegejtőbb a kicsi aranykeretekbe foglalt fényképek sora az állóíróasztalom fölött: a szülőkről, nagynénikről, nagybácsikról, nagyszülőkről… Dédekről…

Az elköltözöttekről.

Ők a monochrom Sors.

S aztán: a gyerekek.

Fölébe írhatnám Ady sorát:

Kisfaludy Károly és J.-né kilátásba helyezi a kicsiny, néma lakást

Kezdek vissza-visszatérni a régi lakásba, a József Attila utcába, ahonnét az Ingatlankezelő kiköltöztetett minket három vagy négy éve, magam se tudom már, hogy mikor. (Elvesztettem közben az időérzékemet is, mint egy leszerelt toronyóra.) Itt hagytam ebek harmincadjára a mozdíthatatlan könyvtárat, s a nagyobb méretű, legszebb bútorokat. Il faut laisser – mondtam magamban, Radnótival. Tudtam, hogy egy kis meghalás lesz ez.

Most, hogy visszatérek a szűkös Váci utcai házból, élvezem a „nagy terek pátoszát” (ahogy a költő mondja az Egy szerelem három éjszakájában). Kieresztem a hangom, egy-egy verssort skandálok néha én is. A félig üres szobák visszhangzanak. Semmi sem adja úgy a világbírás igézetét, mint egy kétszáz négyzetméteres otthon. Hadd élvezzem a hazatérést arra a kis időre. Majd lesz nemsokára az a másik, az a „kicsiny néma lakás”, amelyet Kisfaludy Károly említ, oly békülékeny részvéttel szegény hősködő, hebehurgya Tomori iránt, akinek szintén minden tér kevés volt. („Szűk vala egy ország…”)

J.-né, az IKV-tól, az első nap megmondta: „önök innen hamarosan kihalnak, a felújítást azoknak csináljuk, akik majd a helyükbe jönnek.”

Most gyorsan még szépítgetjük a lakást, mint a három árva mamája, aki éjfélkor hazajár sepregetni… Kakasszóig.

A frissen behúzott díványon elheverve, feledve Kisfaludyt és a halálmadár J.-nét, mintha életem oly tágas volna, mint a lakásom, élvezettel olvasom a legfrissebb Magyar Naplót. Benne Domokos Mátyás gyönyörű filippikáját Arany és Babits védelmében. Említi a Ráth-féle Összes Verseket. Ez réges-rég megvan nekem. Talán ez volt a könyvtáram kristályosodási pontja. Az örökséget és a személyiséget hordozó első sejt. Büszkeségem, rangom az a tizenkét piros bőrkötésű könyv. A díványról, ahol olvasok, nem látok oda a könyvtár bal sarkába, ahol az Arany-Ráth áll.

De egy hirtelen bennem felszirénázó hiányérzet közli, hogy a sorozat nincs a helyén. Hogy amikor birtokba vettem a régi otthont, Isten szeme nem nézett vissza rám a könyvtárpolcról.

Hát igen. Nincs. Csakugyan nincs.

És tudom, hogy ha nincs, akkor most már végképp nincs.

Még egyszer nem fogom tudni megszerezni.

Egyszer s mindenkorra nincs.

Becsületből azért kutatok utána.

Hátha a malter letakarításakor többfelé dugdosták szét a tizenkét kötetet, hátha csak szétszóródtak… Sok könyv van oszlopban felstószolva a polcokon. Ahol valami piros bőrkötés sarka villan elő, húzom ki. „Nem ez… Újra nem ez” – mondhatnám Arannyal. A tizenkét kötet közül egyik se üzen.

Pedig ez a tizenkét kötet már milyen itthon érezte magát nálam. Jóleshetett nekik hallani, hogy fel se kell nyúlnom értük, betéve mondom a balladákat meg a Toldit.

Nehéz is lehetett elcipelni őket. Két kuffer is kellhetett. Vagy egy ruháskosár. Az antikvárius nagy szemeket meresztett. Mindig azt mondta, ha valaki érdeklődött: – A Ráth-féle Arany! Évek óta nem láttuk! Ritka kincs.

Aki elvitte, nem tudhatta, hogy a húsomból vágott ki egy fél fontot. A velencei kalmárt is féltették, hogy elvérezhet egy efféle operációban.

Elment a kedvem a maradék könyveimtől. Nem tud megvigasztalni az egész világirodalom se.

A nagy lakásban elfogott a mulandóság érzete. Igaza lesz J.-nénak. Mi innen úgyis kihalunk.

Babona, babona

Harminc – jaj, harminc! – éve annak, hogy az Egy szerelem három éjszakáját írtuk.

Akkor már megvolt és legbecsesebb kincsem volt az Arany–Ráth. Az esély, hogy elveszíthetem (a gyerekek is szeretik játszani: most tegyél úgy, hogy nagyon megijedsz), súgta azt a jelenetet, hogy a Költő – már megint visszatér a Költő – kedves könyvei az antikváriushoz vándorolnak. S amit a jelenet dalához motívumként súgtam még Vas Istvánnak, azt ő bravúrosan kitűzte a verse csúcsán: a tizenkét kötetes Aranyt.

Kihívtam a sorsot. Megpiszkáltam a végzetet. Tudhattam volna, nem marad következmény nélkül, ha költői formában megfogalmazódik valami, pláne, ha valami rossz. Jóslatszerűen lebeg eztán fölöttünk az ilyesmi. A költő, amit leír, Damokles kardja lesz fölötte.

Ha elég soká élünk, meglátjuk a beteljesedését.

Tulajdonképpen, bevallhatom, hogy szorongásaim mélyén már vagy harminc éve várok erre a pillanatra. Valahányszor megjöttem hosszabb útról, az egyik első pillantásom ezt az élénkpiros sorozatot kereste. Csodával volt határos, hogy ez idáig mindig helyén találtam.

Hát ez az Arany túl akar élni engem?

Most mégis fáj a hiánya. Persze, megúszhattam volna ezt a kínt, ha egyszer végképp nem jöttem volna haza.

A firenzei Tolnay Károly csuda-könyvtárának sorsát látva gazdája hirtelen halála után, tudom, hogy a hátramaradottak kezén szétcincálódik egy élet szívós gyűjtőmunkájának gyümölcse.

Mint ahogy az után is, aki valahol kint maradt, disszidált…

*

Az Egy szerelem három éjszakájában az antikváriushoz eladni vitt Arany–Ráth jelképszerűen megelőzi a Költő halálát.

Az önpusztítás impulzusa van ebben is, abban is. Bohéméletes derű a halál peremén. S Vas István részéről e dalba is beszőtt szemérmes kikottyintása annak az önéletrajza egyéb dokumentumaiból ma már köztudott ténynek, miszerint Vas István Arany Jánosnak legegyeneságibb unokája. („Gavallér minden klasszikus, ha unokája bajban van” – így írta az antikváriusról szóló songban.)

A könyvektől vett végbúcsúra a darabban már csak az apollinaire-i Búcsú következhet: a lét-búcsú. „E földön többé sose látlak.”

Visszaköltözés után

Többkötetes könyveimből egy kötet következetesen hibádzik. Az ódon tintatartó két csiszolt kalamárisából csak az egyik maradt meg. Többoldalas jegyzeteimnek csak az eleje van meg, vagy a vége. Minden zoknim fél pár.

Ezeken mérhetem a különben ellenőrizhetetlen és beláthatatlan nagyobb veszteséget: az egykötetes kiadásokban, kulcsokban, dokumentumokban, érmekben, képekben, ingekben, pulóverekben, és főként az egyetlen oldalra körmölt jegyzetekben, s esetleg – amit a kioperált szervek fantom-fájásával érzékelek, álmomból is nemegyszer felriadva – dobozokba, dossziékba kötözött kész, készülő műveimben.

Intuíció

Umberto telefonál (Genovából). Ilyenkor vagy egy Ady-sor szótárban fellelhetetlen igéjéhez kéri a magyarázatot – „mi az, hogy ellovan, ha minden ellovan?” – vagy pedig egy görög tragédia filológiai megközelítését óhajtja kiegészíteni drámaírói észjárásból következő asszociációimmal. Nekem elég, ha kimondja Wilamowitz-Moellendorf nevét, aki ezt és ezt mondotta volt erről vagy arról a drámáról, hogy máris megpróbáljam bebizonyítani az ellenkezőjét. A görög tragédiák az én szememben felérhetetlenek pusztán a klasszika-filológia módszereivel. Ha valahol, hát itt érvényes, hogy a vizsgálat megváltoztatja a vizsgálat tárgyát. S nem hiszem, hogy a görög szövegek legtudósabb filológusa feljogosítva volna arról értekezni, hogy a Bacchánsnőkben Agave királyné miért labdázik a fia fejével…

A drámaíró (vagy egy színházi rendező) pillanatnyi intuíciója – esetleg egy sürgető interurbán telefon feszültségében –, ha szerencsénk van, jobban tetten érheti a drámai mű mindig próteuszi lényegét minden olyan elemzésnél, amely a szerkezetet, a karaktereket és a bötűt a maga „klasszikus” megállapodottságában vizsgálja. (Nietzsche is utálta Wilamowitz-Moellendorfot.)

Umberto bízik a drámaírói intuícióban. A filológia bástyái közül rájár, mint a jó kútra. Hazajár. Mindig is érzékeny füle volt a költői sugalmakra. Ady-fordításai nyomán feltételezhető, hogy maga is verseket ír. Az egyetemen ezt talán leplezi. Bizonyára rosszul, mert különben nem sereglenének a görögóráira a diákok, amikor az olasz középiskolákban már egyre kevesebb görög szakos tanárra van szükség.

„Körötte csend…”

Mirabeau: „A nép hallgatása figyelmeztetés a királynak.”

Arany János nagyon tudta ezt. Erről szól a Walesi Bárdok szinte minden sora.

Puskin is tudta. Erről szól a Boris Godunov utolsó szerzői utasítása: A nép néma marad.

Elnémíthatatlan ez a némaság.

Játék a tűzzel

Grácban játsszák a Tüzet viszeket. E kettős tragádiához talán megengedhető ez a patétikus cím. És egy magyar tragédiához ennek „sámáni” felhangja is: „Tüzet viszek, ne lássátok, ha látjátok se mondjátok…”

Ez még szól is a darab elején.

A német cím köznapibb, kedélyesebb: „Adj tüzet!” (Gib Feuer!)

Nem tudom eldönteni, hogy ez a zsánercím zavarjon-e prométheuszi nagyképűségemben, vagy tapsoljak az osztrákos telitalálathoz?

Akár a mellénygombjaimon számlálhatnám ki… Tetszik? Nem tetszik?

Most Camus Naplója segít a döntésben. Itt olvasom: „A tűzadás és a tűzkérés finom öröme…”

– „Adj tüzet!” – mondja az ernyedt Ádám is az Istennek. Erre az Isten teremtő lendülettel előviharzik és ujjhegyéből átpattint egy szikrát a delejezetten feléje emelkedő kézbe…

– „Adj tüzet!” – mondhatta Ádám modellje is Michelangelónak.

Rien ne va plus

Könnyű dolga volna egy pszichoanalistának rájönnie arra, hogy írói ambícióim ellenére mily kevésre tartom, amit csináltam eddig.

Megjelent vagy 10-12 kötet könyvem. S ha valamelyikre szükségem támad, a legnagyobb zavarban vagyok: ugyanis egyikből sincs meg egyetlen példány sem. A barátaimnak sincs, rég visszakérincséltem tőlük dedikált könyveimet. Az ismerős könyvtárakból meg sorra kiszedtem, ha megvoltak. Ezek a példányok is aztán szőrén-szálán mind eltűntek.

Könyvárusi forgalomban nincsenek. Nem is igen voltak. Egy-két napot, ha voltak. Kicsi volt a példányszám.

Tízéves voltam az első Könyvnapon. (Még megvan a könyv, amit akkor vettem. Még betéve tudom a Rigmust, amit Babits akkor szerzett.) Hetvenhét éves voltam, amikor először megjelent könyvem Könyvnapra.

Ez is hozzájárulhat ahhoz a bevallhatatlan önáltató tévképzetemhez, hogy még előttem a pálya. Legalábbis: a pályamódosítás… Hisz tiszta lappal indulok. Mint egy nulla-könyves író.

Intő ujj

A Maecenas-konferencia.

Először jönnek össze baráti találkozón a nyugati világ pénzemberei a kultúra embereivel, megbeszélni egy esetleges érdekházasságot.

Először, s – úgy érzem – utoljára. A partiból nem lesz semmi.

Sumonyi Papp Zoltán elmondja anekdotába csomagolt észleleteit a rádiószínházból: bizony szabadabban válogathatott pár évvel ezelőtt a klasszikus és élő irodalomban, mint most – ha szponzort óhajt. A pápalátogatás idejére szánt két hangjáték – az egyik szerzője Claudel, a másiké Wojtyla (!) – előre bemutatandó az erre illetékes tisztelendő úrnak…

Jót nevettünk rajta, mint egy viccen. Hogy is mondja Nietzsche?

„A legjobb vicc szerintem az, amely komoly, jelentős gondolatot helyettesít, intelemként fölemelt ujj és kacsintás formájában.” (Emberi – túlságosan is emberi, II. 177. Török Gábor ford.)

A magyarok azon kényszerültek nevetni, hogy rájöttek: eben gubát cseréltek.

A nyugatiak azon nevettek, hogy balek szabadsághősök írói számára egyáltalán meglepetés lehet, ami pedig világos, mint a nap: akinél a kasszakulcs, az cenzúrázni óhajt. S fog is.

Lekopasztott Életfáink alatt

Mostanában (mióta szeptember végén vissza kellett igazítani az órát) rettenetes korán ébredek. A karórám szerkezetéhez nem értek, ha hozzányúlok, összevissza száguldani kezdenek a mutatói, csengetnek egyet, s örülök, hogy egy idő múlva maguktól megint a helyükre pörögnek. Átállítani nem tudom. Tehát a nyári időt mutatja ősszel is, télen is: s én fejben visszaszámolok. Nappal megy ez, könnyedén. De álmomban, félálomban – miközben bennem valami ugyancsak méri az időt, éjjel még pontosabban is, mint nappal – úgy érzem, mintha az időzónák folyton összekuszálódnának a fejemben. A leglehetetlenebb időpontban felébredek. Nem úgy, mint aki nem tud aludni. Hanem mint akinek „ütött az óra”, s ki az ágyból…

S aztán látom, hogy még csak éjjel két óra, vagy fél három.

Azt hittem, már reggel van.

*

Az éjszaka közepén megfőzöm a reggeli kávét és elkezdem a napot.

Csak nehogy elcsábuljak, s belemerüljek valamelyik heverő újság vagy hetilap olvasásába!

Félórás újságolvasás elég volna hozzá, hogy testem-lelkem elólmosodjék. Olyankor úgy vagyok, mint Csongor a lekopasztott Élet Fája alatt. Elfog a tehetetlenség érzése. Nem érdemes élni, és főként: nem érdemes magyarnak lenni.

Nem ismeretlen ez az ólmos fáradtság, amihez émely is járul.

Valamikor, írószövetségi választmányok után fogta el ilyesmi a hazafelé oszladozókat. Utána vége lett – legalábbis egy-két napra – az amúgy is oly sérülékeny írói munkakedvnek.

Most is hajnal felé, miután mégiscsak elolvastam a legfrisebb hetilapokat, ugyanezt a jóra való restséget érzem eluralkodni tagjaimban. S tűnődhetem rajta, hogy ez az új viszonyok közt hamarabb rámtörő öregség tünete-e. Alkalmazkodni nem tudás, tehetetlenség. De lehet, hogy egy egész nép kedve nehezedik el mostanában hasonlóképpen. S mire felocsúdunk: már le van tarolva az aranyalmafánk.

Horváth Imre egyik verse jár az eszemben. Diákkorom óta őrzöm. Akkor hallottam tőle, akkor komponálta, csosszanó lépéseivel mérve a váradi utcákat. Akkor úgy hallgattam ezt tőle, mint a túlérzékeny idegrendszerrel megvert-megáldott költő személyes sorsa-vallomását, mely távol volt az én becsvágyó kamasz lelkületemtől.

S most előtűnik bennem – „feljön” a vers –, mint az én sorsom. S talán az új kor hajnalán a népem sorsa is. 1990 októberében.

Milyen nap? Milyen évtized?

*

A nyári alma savanykás ízére vásik a fogam.

Járom a Belvárosban a zöldségeseket. Mindenütt méregzöld, kifényesített spanyol almák. A Dunát lehetne rekeszteni vele. (Fognak is.)

– Magyar almája nincs?

– Nem igényli a piac.

Hamarosan ez lesz majd a válasz, ha a könyvesboltban Weöres Sándort keresek.

Szent szövegek nem a szövegüktől lettek szentek

Kezdetben volt a Mű. Erre függesztett szemmel írtak már a nagy görög elődök. Szophoklész drámáinak kéziratát még életében az állami kincstárban helyezték el, nehogy színészi szájhagyomány, rögtönzés szétzilálja a jelenetek szőttesét. A drámák kilenctizede elveszett, de a maradék fölött kétezer év óta őrködik egy papi rend: a klasszika-filológia.

Nálunk Babits körében kulminált a Mű kultusza. Tőle tanulták, hogy ha versbe szedi szerelmesét a költő, elmondhatja: „Örök dolgok közé legyen híred beszőtt”.

Babits barátja tette aztán előttem nevetségessé is ezt a Mű-kultuszt: Basch Lóránt, a Baumgarten-alapítvány ügyvéd-kurátora. Kelleténél egy fokkal mindig áhítatosabban mondta azt, hogy „mű” – valahogy úgy mondta, hogy mmű, sőt mmű-ű… Mint az a bozontos, bús tinó Petőfi versében, aki télen az istállóban nosztalgikusan el-elbődül. Valahogy úgy mondta.

Ma már nincs többé mű-kultusz.

Mi van?

Az író „szövegel”. Csak minél lezserebbül.

– „Vágyom egy mű után, egy mmű után, kerget a vágy…” – oly szívrepesztően tudnám ezt elénekelni Basch Lóránt sírján, hogy betöltené az egész írói parcellát.

Ám hiába. Az egész rádiós és televíziós civilizáció azt célozza, hogy kitapossa belőlünk a megkomponált művek iránti igényt és az élvezésükhöz szükséges odaadást és fogékonyságot.

Ún. „műveim”

Leírtam a szót, s úgy érzem, nagyképűen hat. Vöröslik utána a fél fülem. Leírom még egyszer: műveim… S megint meglegyint belülről egy rendreutasító szellemkéz: – Kikoptál a sorból, öregem, hagyd az efféle nagy szavakat, nincsenek művek, pláne alkotások!, legföljebb idézőjelek közé téve mondhatod: „műveim”.

S most visszakézből kapom a másik arcul legyintést, szintúgy csattan:

– Elvesztek? Hullik a férgese! Veszteségeidet tekintsd kritikának.

Egy dilemmával kevesebb

Tehetetlenül méregetjük; vajon mi ér többet, a mű-e vagy a tett? egy pokolgép a cári vonat kerekei alatt, vagy egy Dosztojevszkij-regény? Most már az efféle dilemmák más fényben merülnek fel – az esetleges világvég fényében a terrorizmus értelme-értelmetlensége éppúgy elhalványul, mint a legnagyobb alkotásoké.

Dum spiro, scrivo

Hetvenöt év oly rettentően sok, hogy nem vigasztal, hiába mondogatják, hogy letagadhatok belőle tízet vagy akár húszat is…

Hatvanöt év is rettentően sok.

Ötvenöt év is.

Illyés, amikor ötvenéves lett, micsoda indulattal tiltakozott; legmeggyőzőbb erejű verse talán az, amelyben hajtogatja: nem igaz, nem igaz! Utána már szissz nélkül tűrte évei hóhatár fölötti halmozódását.

A köszöntők, amelyekben most részem van, valószínűleg arra szolgálnak, hogy rituáléjuk segítsen minél kisebb megrázkódtatással átesni (túlesni!) ezen az évfordulón, amiután már csak a beesni következik. („Bizton tekintem mély sírom éjjelét…” – hány éves is volt Berzsenyi, amikor ezt írta?)

A közelállók (legközelebb állók) történelmi feladata az, hogy kiszorítsák a szemérmetlen túlélőjét. Nagyon igyekezni kell a magam korabeli öregeknek, ha nem akarják, hogy a családjuk elunja őket. Anyám, amikor nyolcvanhárom éves korában ágynak esett, zavartan mondta: „Félek, hogy nem tudom magam ezután hasznossá tenni” – és úgy döntött, hogy nem él tovább. Többet nem is szólt. Pár nap múlva kimúlt a világból, ahol meg kell fizetnünk azért, hogy megtűrjenek. Kovács Sophie nekem hasonló példával szolgált. Húsz éven át figyeltem: ha muszáj volt betegnek lennie, péntek délben kezdett lázas lenni és hétfő reggelre meggyógyult. Nyolcvanéves rég elmúlt és három kórházban dolgozott. Nélkülözhetetlen – mondták róla mind a három helyen.

Lilla nagynéném mikor a rák szintén utolérte (hány éves is lehetett már? soha nem árulta el a korát, de néha elszólta magát, például, hogy látta a millénniumi ünnepségeket), egy szép napon közölte tanítványaival, hogy elutazik – jó ideje már vak volt, de ezt leplezte (tanítványai is szemet hunytak, amikor észrevették, hogy fordítva tartja kezében a könyvet, amelyből úgy tesz, mintha olvasná a leckét) – és rengeteg kedves levelét elkezdte égetni, hogy ne kerüljenek majd a szemétre; és aztán besétált a kórházba, ahol a sok orvos, egykor és most tanítványai, azzal tartották életben, hogy dolgoztatták. Tanulmányaikat, kongresszusi beszámolóikat fordíttatták vele: angolra, franciára, németre. Az egyikkel lassan haladt, mert az orvosa csak oldalanként szállította készülő művét.

– Siessen egy kicsit jobban a referátumával, doktor úr, mert nem fog sikerülni engem életben tartania addig, amíg elkészül vele – mondta, őszintén méltatlankodva, ahogy hanyag tanítványaival szokott volt beszélni.

Az irodalom még könyörtelenebb a kiszorítósdijában, mint a család. „Únt tavalyi vendég” – ennek érezte magát Babits, talán ötvenévesen, azoknak a fiataloknak a körében, akiket szerdánként otthonában fogadott és megadóan olvasott, elemzett, közölt és jutalmazott, s akik – nem győzték jelét adni – imádták őt mindhalálig. Hiába, a rím aztán kibökte az öregedő költő gyanúját arról a szerdánként elébe járuló új nemzedékről: „Nekem már a tavasz is ellenség.”

Rómáig, Avignonig, Sepsiszentgyörgyig kell elmennem, hogy a fiatalok szemében ne kelljen meglátnom a türelmetlenséget.

Minden esetre dolgozom tovább, hogy azok a fáradhatatlan asszonyok majd meg ne dorgáljanak, mint Lilla néném a kéziratával soha el nem készülő orvosát.

„…az akkor felcsillagzó magyar Czóbel”

A világháború előtti években világvégeket festő expresszionista festő Ludwig Meidner.

Ludwig Meidner nevével itt, Darmstadtban ismerkedtem meg. Itt halt meg, itt van eltemetve. Kíváncsi lettem a két világháború élményeiből és előérzeteiből táplálkozó festészetére (a háborúról szóló első litográfiai sorozatát még egy-két évvel az első világháború kitörése előtt adta ki – apokaliptikus látomások, amelyeket iszonyatban majd csak a második világháború ér utol), de sajnos a darmstadti Landesmuseum XX. századi gyűjteményét – ahol Meidnernek néhány fontos képét őrzik – zárva találtam. Maradtak hát a róla szóló könyvek, a mostanában kiadott nagy kétkötetes monográfia.

Meidnert talán a világháborúnál is jobban izgatta „egyedüli példány” mivoltunk: az emberi személyiség. A magáé és a barátaié. Senki annyi önarcképet nem csinált még, mint ő. És az expresszionista festőkollégákról, költőbarátokról is nagyon sok portréja maradt fönn. Irodalmi hagyatékának egy része szintén portré. Nagy élménye volt fiatalkori találkozása Modiglianival. Sokszor írt róla. (A Burlington Magazinban, a Neue Zürcher Zeitungban stb.) Az a mondat, amelyet itt most kiírok a nagymonográfiából, szintén egy Modiglianiról szóló írásból való, a kéziratos hagyatékból.

Arról ír Meidner, hogy kik tették rá a legnagyobb hatást 1906-ban Párizsban. Íme a lista: Gauguin, Toulouse-Lautrec, Ensor, Munch – „und von den jüngsten Leuten in Paris verehrten wir Picasso und Rouault und den damals gerade auf kommenden Ungarn Czóbel”.

Kétfajta olasz szocializmus

Rózsaszín pünkösdi rózsát viszek vendéglátóimnak. Milánóban a fiuknál laktam, most hogy feljöttem Rómába, a szüleihez igazított szállásra, a Via Salarián. A háziasszony – s ez rávall lakberendező művészetére, amelyről monográfiák szólnak – egy pillanat alatt megtalálja a virágok helyét, egy hasonló halvány peoniákat ábrázoló festmény alatt.

– De Pizis! – örülök meg a képnek, amelyet csak most fedezek fel a nagy szalonban. A két virágcsokor boldog Santa Conversazionéba merül egymással, ahogy a trónoló Madonna szokott a többi Szűzzel.

– Igen, De Pizis – mondja a háziasszony –, szereti?

– Most ismertem meg igazából Milánóban – lelkendezem. – A Brerának az egyik folyosóját teleaggatták a modern olasz festészet remekeivel. Van egy egész sorozat De Pizis. Ott jöttem rá, milyen nagy festő…

A háziasszony elneveti magát, és nem veszem észre, hogy akár egy árnyalattal is szárazabb lenne a hangja:

– Az a modern gyűjtemény a mienk volt. De az apósom, tudja, amolyan régi vágású szocialista, úgy érezte, nincs joga ennyi szépséget magának megtartani és egész gyűjteményét az államnak adta. Szép helyet találtak neki ott a Brerában, ugye? De Pizistől nekünk csak ez a kettő maradt… Nézze meg a másikat is, az előszobában.

*

Az újságok hónapok óta mást se közölnek, mint hogy a szocialista párt vezetői mikor hány milliárd kenőpénzt sajtoltak ki maguknak az olasz nagyiparból. Évtizedek óta csinálják.

Ezt valószínűleg a mecénás após is pontosan tudta. Bámulatos! Ilyen széltében elúrhodott korrupció klímájában – amely kedvez a gyomorfekélynek és a kiábrándulásnak – megőrizni a nagyvonalú önzetlenséget az egyre elvontabb nép iránt, vezérei szégyentelenül lopnak, a párt klasszikus eszményei nevében a köznek ajándékozni a család kincseit – hát igen, talán ez az, amit valamikor római erkölcsnek neveztek.

Valami bűzlik Európában

Milánóban pár hónapja elkezdett beszélni egy vállalkozó, hogy hiába fizette a milliárdot valamelyik vezető politikusnak, nem ő kapta a megbízást a metróépítésre.

Aztán a többi vállalkozó is nekibátorodott. Akik kimaradtak a börtönépítésből, szemétszállításból meg a hálókocsi-lepedőkből. Néhány minisztert és polgármestert becsuknak, aztán egészségi állapotukra tekintettel kiengednek.

Az Il Messagero ötödik oldalán a rendőrautóból a megszokott városatyai jovialitással integet felénk Chieti polgármestere, akit ma éjszaka hét tanácsnokával együtt letartóztattak. Róluk is csupa kacagó fénykép. A nyolcadikat még keresik. Pár napot ülni fognak.

A volt kommunista párt egyik szószólója nyilatkozik (Gavino Angius): „Olaszországban véget kell vetni a kereszténydemokrata brezsnyevizmusnak!”

Eszerint vasfüggönyön innen, vasfüggönyön túl: ugyanaz a Brezsnyev-szag terjengett szét.

Ettől egységes az ájer Európában!

Perspektíváink

Ma a vasutasok és a művészek sztrájkolnak. A vasutasok általában sátoros ünnepek előtt szoktak sztrájkolni, s holnap nagycsütörtök.

Ha a rég tervezett hazautazásban akadályozzák az embert, az bosszantóbb, mintha munkába nem tud menni vonat hiányában.

A vasutasok sztrájkja megszokott, már szinte rituális, mint régen ünnep előtt a böjt.

És a színészek sztrájkja? Ez új, ilyen még nem volt. Az olasz nemzet örökségét védik, az anyanyelvet, amelynek papjai. A színészsztrájkra a felhívás szövege olyan, mintha Kazinczy fogalmazta volna együtt Kelemen Lászlóval. Az olasz színészek tiltakoznak a televízió műsorát elöntő selejtes amerikai-angol (majd’ azt írtam: bécsi-német) exportfilmek ellen. S az ellen is, hogy nyelvében alázzák meg a hazai színészt azzal, hogy az olasz tévé a hazai színészeknek sokszor csak a testét használja, néma szerepre kárhoztatva őket, ugyanis a hangot már angolul fogják adni a szájukba. Így könnyebben eladják őket a nemzetközi piacon – ez az érv.

És még csak ez az érv se áll meg. A színészszakszervezet idézi a példák sorát, hogy az amerikai nyelven kiadjusztált olasz filmeknek gyengébb a kelendősége a külföldi piacon, mint az olasz nyelvűeknek. Élőbb filmek azok, amelyekben a szó a gesztussal együtt született, a kifejezésnek egyazon bázisán.

„Az olasz televízió dolga az olasz kultúra terjesztése, nem pedig a megfojtása” – olvasom a színészek sztrájkdokumentumában, amelyet ma publikáltak.

A színészek gyűlésén Dino Caruso beszélt (minden színészi hatást kerülve – írja a tudósító). Idézem, amit az újság is idéz tőle: „Súlyos a helyzet nagyon. Előttünk állnak a példák: Csehov, Pirandello, Maupassant egyetemes emberi érvényű alakokat teremtettek a maguk etnikai és anyanyelvi élményvilágából. Ilyen értelemben kell nekünk is európaiaknak lennünk ma. Minden egyéb út, ha eddig nem, ezután bizonyosan oda fog vezetni, hogy visszavonhatatlanul a margóra kerülünk…” („Ugye, neked már nem volt bátorságod ilyesmit mondani Magyarországon a magad nevében?” – kérdi tőlem váratlanul egy húszéves fiatalember, a Nemzeti színjátszás – drámai magyarság szerzője.)

A színház kolonizálása – le vele! Ez a színészsztrájkról szóló cikk címe a kormánylapnak tekinthető Il Tempoban.

Aix

Aix. Mindig emlékezni fogok erre a dél-francia városra. A Négy Delfinhez címzett fogadóban laktam, és odalent, ahol a két utca kereszteződött, csakugyan négy delfin köpte a vizet a négy világtáj felé.

Aix. Csillogó szemmel mondja ki minden aixois a város dúsan fásított főutcájának a nevét. Cours Mirabeau. Erre a legbüszkébbek, erre a fasorra. Az idegenek számára is feledhetetlen. Mielőtt elindultam, telefonon beszéltem B. Gy.-vel, mondom: Aix-be megyek. – „Jártam ott Editkével, egy hosszú fasoron mentünk be a városba.” – Ő is erre emlékezett.

Aix. A talpam is mindig boldogan emlékezni fog rád. A sűrű lombok alatt, a széles főúton, a járda fal melletti szegélyén meghagyták a régi, nagyfejű macskaköveket. Bank bank hátán. S előttünk az út éppúgy próbára teszi a bokám, mint otthon Váradon a Vízvezeték utca, a Sal Ferenc utca, a Fürdő utca gyerektalptörő kövezete.

Egy szép napom az Aranykéz utcában

Valahol a Bastille mögött, elhagyva az új Opera lenyűgöző, hófehér csodáját, a régi Párizsra bukkantam. Minden olyan volt, mint az egykori filmeken:

Egy kis egyszobás könyvesboltban olvasgattam féllábon álldogálva, jó órácskát. Ez a „Fekete Íriszhez” címzett könyvesbolt a legnyugalmasabb hely, amit Párizsban találtam. Amíg ott voltam, senki se tette be a boltba a lábát. Miből élhet ott a kasszában az az öreg Fekete Írisz? Félig kiolvastam egy megfizethetetlenül drága kétnyelvű kiadvány első kötetét. Tematikusan gyűjti egybe a régi görögök bölcsességét. A Talányról szóló fejezetbe merültem el, így derült ki számomra, hogy az antik drámákban milyen sűrűn van utalás találóskérdésekre, kettős értelmű feleletekre, a lét megfejthetetlenségére. A végén becsületből vettem is egy könyvet. Persze nem ezt. Ebben a poros pókhálóban ma én voltam az egyetlen legyecske. Még csak nem is valami kiadós legyecske. Harminc frankot hagytam ott Freud kamaszkori leveleiért. Bezzeg tegnap a Szent Mihály útján egy háromszintes könyváruházban hosszú sort kellett végigállnom, amíg a kasszához kerültem. Csak úgy röpködtek a száz- és ötszáz frankosok, meg a hitelkártyák…

A Faubourg Saint Antoine mellékútjának egyik mellékutcájában találtam utána egy borozót – a könyvárus asszony útbaigazításával és beajánlásával. Az utca túloldalán az első mellékutcában.

– Építkezés van a sarkon, nagyon rövid utca – mondta – baloldalt lesz „À l’ami Pierre”. – Könnyen megtaláltam. Itt ültem le új könyvemet olvasgatni. A frissen vásárolt könyv felgyújtja a képzeletet, mint az első találkozások. A borozó épp alkalmasnak látszott a légyottra. Átadván a Fekete Írisz üdvözletét, a szertartásosan iszogató törzsközönség befogadott. Borgőzülte meditatív letargiájukban, mégis, esemény lehettem. Sancerre-t ittam és morue-t ettem. Az első pohár bort, aperitifnek, a bárpult mögül a vendégeit egyfolytában szóval tartó korcsmárosné-aranyvirág ajánlotta fel, egy kiköpött Simone Signoret, aki ezúttal korát meghazudtoló szőke bubifrizurát viselt, kicsit csapzottan. A falakon fényképek és rajzok idézték fiatalságát. Egy Jean Gabin, az isten tudja hanyadik poháron túlról, az érdeklődésnek némi pisla szikrájával tekintett irányomba.

Egy nyugalmazott olajmérnök átült az asztalomhoz. A múlt héten barátnőjével végiglátogatta Prágát, Bécset és Budapestet. Mára már egyetlen közép-európai Disneylandbe olvadtak össze tudatában az emlékek. – Nincs szebb, mint a Hradzsinból letekinteni a Dunára. – Na ja! – ezt gesztussal is lehet mondani, s még megtoldom. – Shakespeare szerint szép kilátás nyílik onnan a cseh tengerre is – erre meg az olajmérnök bólogatott. – Sajnos, borult volt az idő. Majd legközelebb.

A végén előhozták az intézmény Aranykönyvét. Írtam bele. A könyv aztán körbejárt, mindenki olvasni akarta rögtönzött hódolatom.

„Ilyen kocsmákat szeretnék Budapesten is minél többet felfedezni, ahol megnyilatkoznának a magyar borok és a magyar emberek egykori erényei.”

Franciául ez azért valahogy jobban hangzott.

Bár az egyik igét az olajmérnök nem találta illőnek a helyzet magaslatához. Brillírozni akartam és a „felfedezni”-t úgy írtam franciául, hogy „dénicher”.

Az öreg olajmérnök felhúzta a szemöldökét.

– „Ebben a szóban, hogy dénicher, van némi pejoratív mellékíz. Mintha ön itt valami odúban megbújó állatokat fedezett volna fel… Egy kihaló faj utolsó példányait. Vagy talán minket annak tekint?”

De nem volt harag.

Figyelmeztetett, hogy kevesebb borravaló is elég Simone Signoret-nak, vegyem csak vissza a felét a tányérkáról… Mindnyájan felkerekedtünk, hisz már délután öt óra volt, s azzal váltunk szét, hogy vacsorára visszatérünk, akkor van itt igazán együtt a jó kompánia.

Mindenki csókkal búcsúzott Simone Signoret-től, velem sorra kezeltek.

Amikor délben az utcába betértem, a felállványozott sarokházon nem tudtam elolvasni az utcácska nevét. Búcsúzóban, a borozó előtt még megmagyarázták, hogy ha előre megyek az utca végéig, húsz lépés sincs, ott egy átjáróházon átosonva, s utána balra fordulva épp a metróhoz lyukadok ki, a Ledru-Rollin állomáshoz.

Az utolsó házon mégis megnéztem a névtáblát, ha csakugyan vissza akarnék jönni ide, ahogy megígértem.

Rue de la Main d’Or.

Ezért gondoltam hát annyit a hosszú ebédelgetés során, a sancerre mellett, Krúdyra. A párizsi Aranykéz utcában jártam, amely itt megmaradt igazi Aranykéz utcának.

Szondi-teszt

Hogy szeretem az olaszokat!

Emberségesek, szépek, okosak!

S most mennyi visszataszító, bamba, öntelt, képmutató, agresszív pofa néz rám a választási plakátokról: RÁM SZAVAZZ! ÉN NEM AZ A HIÉNA VAGYOK, MINT AKIRE LEGUTÓBB SZAVAZTÁL!

Magakelletően mosolyog mind: ENGEM VÁLASSZ!

Régi emlék játszik velem.

Mint amikor lappangó ösztönbetegségeinket borzongva felismerni Szondi Lipót szörnypasziánszát lapozgattuk. – ENGEM VÁLASSZ! – súgja az országpusztító hivatástudat lángjaiban lobogó epiloptoid. – ENGEM VÁLASSZ! – súgja a svájci bank-caveau biztonságában millióit gyűjtögető mániás-depressziós. – ENGEM VÁLASSZ! – suttogja a képernyőn egy önmutogató hisztériás… – ÉN VAGYOK A TOLERANCIA! – kelleti magát minden utcasarkon a (hentes- és mészárosi) pályát tévesztett szadista.

Cuius visio, eius regio, avagy a Berlusconi-jelenség

Virágvasárnap. Az olasz látványgyáros megnyerte a választásokat. Hétfőn már itthon ér a hír.

Szombat este abban a kis római vacsoratársaságban még inkább csak mosolyogtak rajta… Képtelenségnek tartották, hogy azért, mert reklámszakember, magát is el fogja tudni adni.

Vették, mint a cukrot.

Velencéből telefonál egy kedves ismerősöm – férje, gyerekei után olasznak számít, bár Genf szülötte –, tanácstalan és sértődött. Mint aki visszavonul a Mont Blanc mögé. Régtől megszoktuk, hogy franciául beszélünk: „Hová tette az eszét ez az oly okos olasz nép? Ennyire igaza lett volna McLuhan-nak, amikor azt jósolta, hogy a Guttenberg-galaxisból átmegyünk a televízióéba?”

– Ez afféle húsvéti jelenség – mondom, mint aki annyit tapasztalt az elmúlt pár ezer évben, hogy neki semmi sem új a nap alatt. – Jeruzsálemben is így volt. Az akarták mondani: Jézus, és azt kiáltották: Barabás.

És mivel Pestre hazaérve asztalomon találtam a győri Műhely legújabb számát, Vasadi Péter versét olvasom fel belőle a telefonba, kommentárul ehhez a legújabb olasz belpolitikai fordulathoz. A vers – nagy vers – persze általánosabb érvényű. A címe is: A történelemhez.

De van benne egy sor, amely mintha a televízió-dipendenciában egyre csökkent látásúbb kortársainkról szólna, az ezredvégi emberiségről:

„A kortársak látó vakok.”

Franciául ez még csattanósabb lett: „Des aveugles voyeurs”.

Ó, mi mindnyájan, cukrozott képernyőre ragadt hatmilliárdnyi voyeur vakok!

Benettonoké a jövő?

Sztálin (és a sztálinisták, brezsnyevisták) ellen fojtott bőszültséget éreztem – Benettontól hányhatnékom van.

*

Egy nép fojtott bőszültségéből Budapest ’56 is születhet; Benetton hírhedt publicityjéből csak az, hogy a megjuhászodott népek Benettontól vásárolják a nadrágot, inget, gatyát.

*

Interjú Luciano Benettonnal a mai La Repubblicában.

Az újságíró a Benetton-reklámok logikátlan agresszivitását firtatja. Hogy például mi a nyavalyának hirdeti divatcikkeit azokkal az egész oldalas színes képekkel, amelyeken egy véres újszülött lóg ki köldökzsinóron az anyja hasából?

– Mert 10-12%-kal emeli a bevételemet, ami mégse kicsiség, amikor mindenütt érezhető a gazdasági krízis… A haszon négy százalékát költöm publicityre: tehát 200-300 milliárdot. Kevesebbet, mint a konkurens cégek, de nekünk ez többet hoz. Az antikonformista fiatalok minket vesznek. Miénk a jövő.

– Ön azt hiszi, hogy felfedezte a huszonegyedik század publicityjét?

– Fel. Többé-kevésbé.

*

Nem folytatom ezt az én ingyen publicitymet Benetton úr üzlete számára. Felémelyedett gyomorsavaimat is visszagyűröm. „Gyomrunkba a rossz bánatot már eleget gyűrtük.” Hiába. Feljön a szánkba az újabb becsapottság torokmaró savanyúsága.

Találkozó

A régi világ „elit” kollégiumának öregdiákjai az ötvenéves találkozóra meghívták az egykori inasokat is. Ma már ők is éppolyan skatulyából kihúzott öregurak, mint amilyenek lettek az egykori földbirtokos úrfik. Csakhogy ők most is az asztal végén keresnek helyet maguknak.

Egyikük mondja, hogy hányas szobában laktam, s hogy milyen nehezen tudott reggelente kihúzni az ágyból, amikor ministrálni kellett vinnie… Én nem emlékszem, egyáltalán nem emlékszem.

– Még! mesélj még! – biztatom.

Író vagyok, s az egykori inasok emlékei jobban érdekelnek, mint a nyugalmazott kitűnőségek által ki tudja hányadszor felelevenített diákstiklik.

– Nem tudom, most hogy kell szólítanom – vallja be őszintén zavarát, aki ötven év óta sem felejtette el a szobaszámomat. Bátorítást kér rá – amit ő is természetesnek tart –, hogy visszategezhessen. Megköszöni a biztatást, de továbbra is kerüli a megszólítást.

Elkérem a címét. Amíg írja, szétpillant: nem nézik-e?

Senki nem nézi. De mindenki észreveszi.

Fraternizálunk.

Ki tudja, talán most van, aki arra gondol, hogy mégse kellett volna a régi inasokat is meghívni a találkozóra. S van, aki arra: nem kellett volna mindenféle bölcsészfélét és írósüvölvényt beengedni annak idején az elit kollégiumba.

A címét elteszem.

– Jó volna egyszer elbeszélgetni – mondom.

– De nem lesz ott magnetofon, vagy a falban: poloska? – mondja nevetve, de látszik, komolyan tart ilyesmitől. Tudja, hogy egy jó inas ötven év múltán sem lehet konfidens.

A Latin-negyedben

A Panthéon mögött, a Latin-negyedben néztem ki még tegnap egy kis vendéglőt. A délutáni órákban, amikor arra jártam, csendes diákbisztrónak látszott. Csukva volt, az ajtaja mellett kifüggesztett étlap mindenféle jó dolgokat ígért. Most este kiderült, hogy sikkes vacsorázóhely, ahol egymás mellé szorított kis asztalok mellett a konyhafőnök ajánlatait fogyasztják a péntek este kiruccanó párok. Tévedtem, de már nem lehetett visszacsinálni. Ide hívtam ma vacsorára D. P.-t, akit Pesten a családi körben úgy ismertem meg, hogy felnőtt-társaságban jólneveltségből meg nem szólaló kisfiú, majd váratlanul nagyfiú, s most itt ül velem szemben, nemzetközi konferenciákra hivatalos elméleti fizikusként, aki posztgraduális ösztöndíjjal van Párizsban, a kitűnőek iskolájában, a szomszédos École Normale-on. Huszonnégy éves. Próbálom elképzelni, ennyi idős lehettem, amikor Genfbe mentem. Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal voltam. Valószínűleg ő se tudja magáról. Én akkor már Nemzeti Színház-beli premierek után. Ezt nem győztem emlegetni. Akkoriban is, mostanában is… D. P. pedig – úgy tudom – egy-két fontos publikáció után van, mérvadó nemzetközi folyóiratokban. Erről nem beszél. Ez nagy különbség. Apjától hallottam, hogy az, amivel foglalkozik, csak tíz év óta ismert (vagy pedzett?) jelenség a világegyetemben. Tud-e olyasmit elmondani a programjából, ami számomra is felfogható? Persze, tudomásul véve, hogy én még legföljebb a ptolemaioszi világképnél tartok… Így faggatom a kissé zajos vendéglőben. Magyarul beszélünk, legalább a szomszédaink nem értik.

– „Szavakkal nehezen megközelíthető…” – de azért belemegy a fejtegetésbe, az arcomról olvassa le, hogy követem-e. Annyit megérteni vélek, hogy az igen-vagy-nemre alapozott komputervilágban számot kell vetni egy harmadik eséllyel: ez valami egyszerre igen is – nem is.

Nem merem bevallani, hogy közben azon tűnődöm, vajon nem erre a srófra járt-e, vénségükre, Szophoklész és Euripidész esze, amikor legutolsó tragédiáikban túlléptek a drámai konfliktusok vagy-vagy-jain (például azon a tipikus Antigoné-dilemmán, hogy temessen vagy ne temessen), és eljutottak olyan finálékhoz, amelyekben nyomtalanul eltűnik az egymást kizáró két esély. Az öreg Szophoklésznél például Odysseus és Philoktétész idült antagonizmusa érvénytelen lesz a serdülő Neoptolemosz felléptével és egy soha eddig nem látott paradox akciójával. (Megszerzi a csodafegyvert az ellenséges Philoktétésztől – ahogy azt Odysseus vezér neki megparancsolta –, s kötelességét így teljesítvén, visszaadja a fegyvert Philoktétésznek.) Neoptolemosz „kiszámíthatatlan” viselkedése új erkölcsi világrendet hoz. Talán az is figyelemre méltó, hogy a kétesélyű, polarizált helyzetben a harmadik megoldást általában egy fiatal hozza. Aki tud nem sémákban is gondolkozni – s pláne: érezni!

Talán el is mondhattam volna a drámatörténeti utalást, talán nem botránkoztattam volna meg fiatal fizikus barátomat a vulgáris párhuzammal, hisz lehet, hogy elménk ugyanazon képességeit veszi igénybe az ő klasszikus fizikán egyre messzebb-túli logikája, mint amiket megmozgat a drámaíró erőfeszítése, amikor új kiutat keres a végzet csapdájába ejtett hősének és az emberiségnek. Feltűnt, hogy amikor az elmismásolt ízű articsóka fölött szemléltető példát idézett egyik kitűnő professzorától egy szavakkal szintén nehezen megközelíthető vizsgálati módszerre, novellisztikus részletekben bővelkedő történetet mondott el (írhatta volna Krúdy is, vagy Hunyady Sándor). Egy vidéki hölgy milyen kritérium szerint ellenőrzi nevelt lánya erkölcseit…

Idült mániám szerint én Madách-idézetekkel szolgáltam a felvetődő témákhoz, de ez inkább csak játék volt (mint a Vargha Balázsé, aki azt állította, hogy nem mondhatnak a fiai olyat, amire ő ne tudna Arany Jánosból egy verset idézni), de aztán úgy tetszett, hogy a fiatal fizikusok sem vetik meg a játékos gondolkodást. – „Nézzük a világot a nyúl után futó farkas szemével.” – „Nézzük a világot egy végtelen rövid pillanatig élő emberi lény szemével, miféle civilizációt tud így teremteni?” – persze, hogy erre az utóbbi példára könnyű volt idéznem Tragédiánkból azt, hogy „Minden mi él, az egyenlő soká él…” S amikor az óvodában kezdődő kísérleti matematikaoktatásról szó esett, persze idézhettem a megfelelő passzust a Falanszter-színből. Hogy a dajkák ott már a magasb egyenletekről beszélnek…

A francia lovagi dicsőséggel megtetézett fagylalt fogyasztása közben (glace panachée) próbáltam valamit megtudni arról, hogy csakugyan eltekinthetünk-e, bizonyos esetekben, az ok és okozatiság érvényétől.

– „Egy jelenséget előidézve, ugyanazon pillanatban, igen nagy távolságban tőle, mielőtt a fény is odaérne, ugyanazon jelenség bekövetkezhet…”

Ez a kozmikus válasz engem megint visszahozott a földre. Vacsoravendégem apja nemrég folyóiratban közölte egy Jung-szövegnek a fordítását, amelyet nagyon régen csinálhatott. A szövegben szó volt azokról az okkult koincidenciákról, amelyeket nem – vagy csak nehezen – lehet az okozatiság elvével magyarázni.

– Ismered-e apádnak ezt a fordítását?

– Nem.

Mindketten elgondolkozhattunk a kimutatható okok nélkül is egybehangzó jelenségekről. És nem is csak azokról, amelyekről az elméleti fizikusok beszélnek. Hanem egy ilyen „családi ügyről” is. (A fordításokkal soha nem foglalkozó D. M. miért is fordított le réges-rég – amikor a fiai még talán meg se voltak – egy olyan szöveget, amelyben Jung azt intuicionálja, amit a fia nekem most egészen más összefüggésben fejteget.)

Hic Numen adest – mondanák most szent borzongással az antik bölcsek.

Könnyű kimért bort ittunk a vacsorához. Côte du Rhône-t, ketten épp csak egy fél litert, tehát nem a bor vert a földhöz. A vacsora végén mégis olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam lábra állni a szűk asztalok között. Talán az idegennyelvű zsivaj, amelyben megpróbáltam magyarul fogalmazni. Ezeknél a zsúfolt piciny francia vendéglőknél csak a pesti eszpresszók viszolyogtatnak jobban, az a konyak- és kávégőz – és a gyógyíthatatlan tragédiák gőzei – az asztalok fölött, amikor a nők kiöntik egymásnak szívüket.

Szavakkal csakugyan nehezen megközelíthető dolgokat próbáltunk itt most ésszel felérni. Talán ez is.

Vagy inkább az, hogy egy nálamnál ötven évvel (pontosan: ötvenkét évvel) fiatalabb ember gondolkozását igyekeztem követni?

Rettenetes távolságok vannak ebben a világegyetemben.

Zsibbadás

Tartós használatban a közéleti emberek lassanként mind átlátszókká lesznek. Csakugyan felesleges átvilágítani őket. Minek? Ahogy az anatómiai plexibábukon: belátunk a zsigereikbe. Vizsgálóbírák, pörök és meghurcoltatások nélkül is átderengenek imédzsükön múltjuk homályos foltjai. És a legújabb áttételek.

De kit érdekelnek már ezek a foltok? Engem se. Mi mindenen kell átmennie egy feltörekvő embernek ahhoz, hogy bejusson a népszerűségi versenyek élbolyába? Illúziók nélkül vártam a rendszerváltást. Még Olaszországban veszítettem el illúzióimat.

Húsz éve elmúlt, hogy Firenzébe vándoroltam. Másnap megfájdult a fogam. Épp nemzeti ünnep volt. A finn lektornő egy magyar fogorvos címét adta meg, aki honfitársainak nemzeti ünnepen is húz. Amíg a zsibbadás beállt, a fogorvos Andreottiról fecsegett. Lelkes híve volt. Elmondta, hogy az örökös miniszterelnök mindent tudó kartotékjában hány tízezer emberről őriz adatot, és hogy ezek nem lettek az ellenségei, hanem egytől egyig jóbarátai az ellenállhatatlanul megnyerő államférfinak. Neki is volt valamilyen ügye a diplomájával kapcsolatban, Andreotti elintézte. Akkor hallottam először a legendát, hogy Andreotti lett volna a maffia vezére… A fogorvos ezt is csillogó szemmel mondta, én elzsibbadtan hallgattam. Az anesztézis kiterjedt Andreottira. A fájdalomcsillapító úgy hatott, hogy meg se éreztem, amikor darabokban szedte ki a bölcsességfogamat, és amennyire az arcidegeim engedték, félszájjal nevettem én is a fogorvosom bon motján, hogy Machiavelli, ne féltsd ősi nemzeted…

Most karácsony előtt Olaszországban voltam. Újságot már ott se olvasok. De a taxiban a rádió helyszíni közvetítést adott az Andreotti-tárgyalásról. Egy megtért maffiavezér számolt be állítólagos kapcsolatairól a volt miniszterelnökkel. – Érdekli? – kérdezte a taxis. – Nem. – mondtam. Erre zenét keresett. Őt se érdekelte. A zsibbadás általános.

Advent Magyarországon, 1995

A Stille Nacht, heilige Nacht andalító dallamára ébredek. Utána jó néhány amerikai karácsonyi dal. Gospelek. Egyik szebb, mint a másik. Egy idegen énekesnő magyarul elénekli a Mennyből az angyal…-t. Elfogadhatóan jó magyar és hozzá kedvesen amerikaias kiejtéssel.

A hanglemezboltok karácsonyi kínálata ez most a rádióban. A karácsonyi magyar népénekek nagy kincstárából, úgy látszik, ezúttal semmit se kínálnak. „Csordapásztorok, midőn Betlehemben…” „Most kinyílt egy szép rózsavirág…”

Mi is van még? Sepri ki az én lelkemből a valamikor oly drága dallamokat a Nagy Amnézia.

*

Mindenütt folyik az európai kultúra visszavonulása.

A multinacionális hanglemezkiadás a slágereket emeli ki, s aztán csak ezeket terjeszti.

E. B., a Sorbonne kitűnő közgazdász professzora borongott minapában azon, hogy a francia hanglemezgyártásban megjelent a japán tőke, és a prospektusokból máris kiesik César Franck számtalan műve (marad tőle esetleg a Szimfonikus Változatok), így jár Satie, Ravel (marad a Bolero minden mennyiségben), s tán megmarad egy-két Debussy. És marad Berlioz, a Fantasztikus Szimfóniával.

A francia zene oly gazdag birodalma leszűkül pár ötcsillagos hallanivalóra.

A politikusokat kísértő arroganciáról

Odaát Franciaországban csak nem akar véget érni a sztrájk. Hiába vettem meg még odahaza a jegyet Brüsszelből Párizsba és vissza ide Brüsszelbe; a nemzetközi vonatok se járnak a két szomszéd ország között. Mindennap újabb és újabb telefonok párizsi ismerőseimnek, akik mindenféle szép programokkal várnak. Biztatnak: holnap, talán holnap… Párizsban is csak a hajók közlekednek, a Szajnán.

A televízióban éjjel-nappal a francia sztrájkról van szó. „Irracionális” – mondják. S Descartes hazájában ez nem kis vád. A kormány ott is elkezdett Bokros-csomagozni az egészségügyi ellátás csökkentésével, némi gyógyszeráremeléssel. „Alig érezhető változások” – mentegetőzik a kormány. S erre ekkora égszakadás-földindulás. „Tant de bruit pour une omlette?”

Valaki azt magyarázza a televízióban, hogy nem is az intézkedések váltották ki a robbanást, hanem a pimasz mosoly, amelyet egyes miniszterek nem tudtak elfojtani, amikor kommentálták a szükséges megszorításokat. Fölényeskedtek a bársonyszékből. Lefricskázták az ellenvéleményt. S a nép baját. Vagy amit annak hisz.

Pedig igyekszik az istenadta elit. Chiracról még főpolgármester korában írták, hogy leckéket vesz a tévé-imázs kialakítása végett. – Élénk színű nyakkendőket, főpolgármester úr! és kezet a világért sem ökölbe szorítani!…

Nem könnyű mesterség az övé se.

Napóleon a nagy Talmától vett leckéket magatartástanból: koronázáskor hogy kell a pápát lejátszani, hogy kell a válását bejelenteni egy nem császári vérből való feleségtől, akit még szeretünk is. Nem, valóban nem volt könnyű mesterség soha reflektorfényben állni.

Ámde könnyebb a parvenünek a grandeur-t megtanulnia (erre mindig voltak színházi klisék), mint demokráciában a sikeres polgári politikusnak az arroganciát levezetnie.

Jó Tartuffe-színészek kerestetnek! Pénzügyminiszterek számára magánórák!

Nem él tovább, nem lüktet, és nincs ez jól

Mindig elszorul a szívem – vagy inkább: elémelyedem (elundorodom) –, amikor a Ferenciek terén az Egyetemi Könyvtárral szembeni sarkon meglátom a kivilágított szerencsejátéktermeket. Ordító, ordináré Luna-park. E falak közt valamikor a Centrál Kávéház volt, ahol íróvá avatódtam én is. Szinte érzem a kezemben az üveges csapóajtó súlyát, lendületét. Az ajtó mögött a félkörívben felfüggesztett bőrszegélyes függöny legyintését arcomon.

Belépve, a lélek fölszárnyalt, mint templomban, ahol a közös hitben testvérekre és istenségre lelhetünk. A harmincas évek legvége volt; amikor a Nyugat nagy nemzedékének egyik-másika még a földön járt: egy Karinthy, egy Füst, Szép Ernő, Babits, Schöpflin… És vajh kik lehetnek azok, akik a bokszok díványain olvasnak, vagy merengenek a Kecskeméti utcára néző ablakok mellett? Már voltak olyan kalauzaim, akik mindenkit ismertek. Devecseri ismerte az írókat, mind. Tóth Miklós László (maga is professzorfi) az idejáró presztízs-dús professzorokat: Szekfűt, Thienemann Tivadart, Mátrai Lászlót. Hogy és mikor jutottam oda, hogy a Cukor utcai szárny fordulójában álló nagy kerekasztal mellé ülhettem? Nem egyedül, persze. Olyan volt, mint egy honfoglalás. Első könyves, vagy még azelőtti fiatalok. Végh György, Körössényi, Bárány Tamás…, az akkoriban születő Magyar Nemzet néhány újdondásza: Arató András, Thiry Laci. Őket Gogolák Lajos hozta. Vagy Katona Jenő? Vagy Erdős Jenő? És ki is volt az a meglettebb, bajuszos író-akarnok, aki frissen megjelent (saját kiadású?) könyvét dedikálta nekünk degesz aktatáskájából? A neve elmerült a feledésben, a könyve címe fennmaradt: Nobody Nemo. Olyan volt, mint a szerző önvallomása. – „Nobody úr itt járt” – mondta a főúr. Ez fájt Nobodynak. Humorérzéke nem volt. El is maradt.

Gyula, a főpincér számon tartott minket, mint a jó kotlós. Az első főpincér volt, akit láttam, így archetípus lett nekem örökre. Ha a Centrál szentegyház volt, Gyula úr volt benne Sarastro. Bámulatos volt, ahogy a zsakettja szárnya alatt rejlő fényes bőrtárcájából egyetlen mozdulattal elénk szórta, fillérre, a visszajáró pénzt. G. Gy. szerint kölcsönért is lehetett folyamodni hozzá. Nem próbáltam meg.

Amikor aztán az ostrom után hazalátogattam Genfből, talán semminek nem örültem úgy, mint annak, hogy megvan a Centrál.

És talán soha nem volt oly sűrű benne az irodalmi élet, mint akkoriban. Úgy rémlik, mintha minden asztalnál egy-egy folyóirat szerkesztődött volna. Egyiknél a Magyarok, másiknál az Újhold és így tovább: az Alkotás, a Budapest – s a boldog munkatársak ide-oda röpködtek a zsongó méhkasok között, aszerint, hogy Lengyel Balázs, vagy Kassák, vagy Grandpierre, vagy Németh Andor baráti pillantását érezték hívogatólag magukon.

Persze, lehet, hogy a hazatérés boldog izgalmában egybemosódott szememben a budapesti látomás.

S a Centráltól nem messze, a Szerb utca és a Fehér György utca sarkán, a kis üzlethelyiségben Sárközi Márta várt ránk, körülötte Czibor, Sarkadi, Lakatos s néha ott volt Szabó Lőrinc és Illyés.

Ma is megesik (ma pláne), hogy megkérdik tőlem: miért jöttem haza ’48-ban? Hisz aki tehette: menekült innen. Kiment. Tört szívvel. Mint Cs. Szabó. Mint Márai. Mint Thienemann. Vagy kint maradt. Mint sok muzsikus barátom. Gérecz Árpi. Böszörményi-Nagy Béla. Anda Géza. Véghék. Cserfalvi Eliz. Siki Béla. Marczy Johanna… Ez a kis ország kistafírozta a világ zenei életét. Emlékszem, összetört szívvel lábaltak a bizonytalan sors elébe, fejük fölött tartva a senki mástól oly tisztán és oly indulattal meg nem szólaltatható Bartók- és Mozartpartitúrákat.

Megvesztegetett engem a Centrálban az az élet. Igen, egyedül ezért jöttem haza.

Miután végképp hazajöttem, a Centrált azon nyomban bezárták. Egyetemisták klubja lett. Nem irigyeltem tőlük. Néha megállok ma is az ajtajában. De most ez a második kisajátítás számomra undor és iszonyat. Odabenn a Las Vegas olcsó játékbarlangjainak csiricsáré fényei. Ordító zene. Valahol, Zürichben vagy a Rózsadombon van valaki, aki a zsebére üt: „nekem fütyül!”

Nincs erőm bemenni.

Csak a baloldali falon szeretném megnézni szegény Zuboly (Bányai Elemér) márvány emléktábláját, és eldünnyögni alatta Ady alkalmi versikéjét:

Vajon megvan-e még az a márványtábla?

Egy magas audiencia után

Fenyegetően megjelent egy láb fölöttem – nem először hosszú életem folyamán –, jelezte, hogy eltiporni kész.

Kis híja. Meg is ijedtek, hogy elmegyek és estére ott végzem én is, az intenzíven, ahol nemrég szegény Sík Feri. Telefon a portásnak: ki ne engedjen a házból.

Nem lepett volna meg, ha most megtörténik. Éreztem az abroncsot a mellemen.

[…]

Ne kérdezzétek, hogy hová lettem

Máskor is volt már úgy, hogy nem tudtam mást tenni, vettem a kabátom, és akkor se kérdeztétek, hogy hová megyek – mert egyáltalán, hová mehettem éjszaka vagy hajnal felé, hiábavaló viták után, amikor a csendben dobolni kezdett fülünkben az élet értelmetlensége. Hová mehettem volna? És nem szóltatok utánam, még akkor sem, amikor már a kapu zárjával zörögtem, hogy: na! ne bolondozz, gyere vissza!… Pedig hallottátok ti is, hogy forgatom a zárban ide-oda a kulcsot. Csendben voltatok. Csendben maradtatok. Muszáj volt hát elmennem.

Most meg miért vagytok úgy oda? Hiszen ez is csak olyasmi…

Ne kérdezzétek, hogy hová mentem.