Végtelen napjaim – Új folyam

Az olvasóhoz

Tavaly állítottuk össze Hubay Miklós Végtelen napjaim című naplókötetét, amely tizenkét év késéssel követte előző könyvét. Akkor az aforisztikus-esszéisztikus feljegyzések egy részének közreadásával némileg csökkent nyilvánosságért kiáltó kéziratainak halma.

Most újabb lépést teszünk az olvasók felé – a fogadtatás is erre biztat –, ugyanazzal a címmel és változatlan írói szándékkal („egy töretlen Minden Egészre lelni”) hasonló jellegű írások jelennek meg. E könyv tehát folytatása a tavalyinak, amelynek szintén volt előzménye, 1978-ban (Napló nélkülem).

A Végtelen napjaim új folyama több évtizede folyamatosan születő (jelentős részben publikálatlan) írások gyűjteménye, amely még mindig nem tartalmazza a kéziratok egészét. (Máris jelezhetjük, hogy a költészeti tárgyú és Az ember tragédiáját elemző írásokból önálló könyvek készülnek.) Néhány fejezet felidézi az előző két napló hasonló részeit, többnyire azonban új élmények és megfigyelések formálódnak filozofikus „magánkrónikává”. Az olvasó kedve szerint dönthet, hol indul el a szellemi labirintusban, mert a jegyzetek nem állnak közvetlen függőségi viszonyban egymással, bár a rendszerezés során kialakítottunk egy követhető kronológiai/tematikai sorrendet.

Két fejezet újszerű tartalma miatt előzetes kiemelést érdemel: az egyik, amely a magyarságunkat kulcskérdéssé teszi, s a másik, amely a drámaíró konfessziója a műfajról és a drámaírói sorsról.

Végezetül kívánom mindenkinek, hogy olvasóként meglepetésekkel teli, emlékezetes kalandban legyen része.

Borsos Attila

„Úgy hívják, élet”

Könyörületet!

Natalia Ginzburg családi krónikája apja ordításával kezdődik. Valamelyik gyerek feldöntötte az asztalnál a vizespoharat. Aztán a további oldalakon sem fogy ki az elfeledhetetlen atyai ordítások emlékeiből.

Én is emlékszem… Nálunk is így volt.

Soha védtelenebb nem voltam, mint amikor a vasárnapi asztalnál feldúlt családfőként ordítanom volt muszáj. És soha könyörületre méltóbb. De senki sem könyörült rajtam. Hagyták, hogy magamon kívül legyek.

A családban most már örökké élni fog egy üvöltő szörnyeteg képe. Mint Ginzburgéknál.

Rembrandt, Ruby, Johnson

Amszterdam

Itt várom az átutazóvízumot.

Végre eredetiben látom mindazt a Rembrandtot, amit egy negyedszázaddal ezelőtt Hekler Antal szemináriumában fiatalon és rajongva a képeskönyvekből és a vetítéseken magamba gyűrtem. Azért jó volt ez élesztőnek a további évtizedekre. Az Éjjeli őrjárat fekete-fehér reprodukciója egy tizennyolc évesnek sokkal többet jelenthet, mint most negyven fölött egy eredeti, a Rijks-múzeumban. Féltékeny gyanakvással lesem a kép körül velem együtt tolongó többi turistát (én is turista vagyok, menthetetlenül), hátha ők igazán élveznek. Párás, báva tekintetek sora a képre függesztve. (Bennem a bánki felsajdulás: „Melinda élvezett!” Ezek vajon miféle hevítőt ihattak?) Csakugyan így hat rájuk a kép? Tudatában vagyok frigiditásomnak, amit felszedett műveltséggel leplezek. Azzal vigasztalom magam, hogy más is így van, s csak eszével tudja, hogy itt most élvezni illik.

Pedig én egyszer (nem mint bölcsész gólya, ám mégis akkoriban, mint drámaíró-süvölvény) még bele is bújtam Rembrandt bőrébe. Fletcher-Lee álnéven Németh Antal megrendelésére színdarabot írtam róla. A Nemzetit meg valami még Hevesitől örökölt szerződés kötelezte ennek az angol dilettáns hölgynek a bemutatására. Hevesinek esze ágában se volt bemutatni. És most a szerződés lejáróban volt. Hogy játszható darab lett, azt nem annak köszönhettem, hogy az egyetemen művészettörténetet tanultam és újból mindent összeolvastam Rembrandtról, hanem annak, hogy rájöttem, szerelemmel kell írnom minden egyes szerepet. Azzal a kamasz-szerelemmel, amely nem válogatós. Egyszerre voltam szerelmes Saskiába, Hendrikjébe, a kis Titusba, doktor Tulpba és a hullába. Kilestem életüket, amikor nem voltak a színpadon; képzelegtem róluk, mint egy onanista. Az angol kékharisnya álarca mögött mindent megengedhettem magamnak. Rembrandt is. „Ugyanazok a nevek legyenek a szereplők listáján, különben azt ír, amit akar. Szeptemberre úgyis háború lesz, a szerzőt elfelejthetjük meghívni.” 1939 nyarán volt. Magamnak írtam őket. De Lehotay Árpád el tudja játszani a körükben felizzó rembrandti szellemet. Kollégiumi szobám falára föstött naiv árnyalakaim közül az egyik – Olty Magda – hús-vér színésznőként becsülettel viszonozta is a szerelmem. És halálig jó barát maradt. Döntöttem: drámaíró leszek.

Napok óta rostokolok Amszterdamban. A KLM fizeti. Az amerikaiak még mindig nem adták meg az Egyesült Államok átrepüléséhez a vízumot. Hál’ Istennek. Így holnap megint visszamehetek a múzeumba. (Saját elnöküket ügyesen kilövik, s a konzulátuson engem úgy kezelnek, mint egy potenciális vörös merénylőt. – „Mióta foglalkozik filmírással?” – ilyesmit kérdeznek, hazafias éberséggel. A KLM gépe a sötét éjszakában hat órát lesz az Egyesült Államok fölött, tízezer méter magasban. Ha jól tájékozódom, felismerhetem majd Dallas fényeit.)

Doktor Tulp anatómiájával sikerült spontán lelki kapcsolatot teremtenem. Eszembe jutott ugyanis Bródy Rembrandtjának zseniális indítása. Mozdulatlan élőkép a színpadon. Kürtőkalapos orvosok boncolnak. Rembrandt fest. Csend, iszony és elegancia. Egyszer csak a hulla felkel és kimegy szarni. Úgy felröhögtem, hogy a többi turista nem tudta hová tenni ezt a szentségtörést. Már csak az hiányzik, hogy egy nyitott borotvát húzzak elő… Elvégre, miért csak embert lehessen trancsírozni? Festményt miért ne lehessen? (Az vesse rám az első követ, akinek nem járt ilyesmi az eszében a Mona Lisa láttán.)

Érdekes, hogy Bródy színdarabjának felmerülő jó emlékétől a kép festői valőrjeit is egyszeriben mélyebben kezdtem élvezni. Menthetetlen szakbarbár a drámaíró! Amint dráma: persze érti.

A szállóban Makláry Zoltán azzal fogad, hogy Kennedy gyilkosát, amikor kihallgatásra vitték, egy méter közelről agyonlőtte egy kuplerájtulajdonos. Hazafias felháborodásában. Nem bírta elviselni, hogy ilyen elnökgyilkosok éljenek ezen a világon. Előbb azt hittem, Makláry viccel. De azt mondja, a televízió direktben közvetítette is. Most ismételgetik a hollywoodi pif-puf filmsztorikat lepipáló sztorit. A szálló bárjában Rubyt éltetik.

Makláry fogadást ajánl Révésznek: szerinte hamarosan Rubyt is elteszi láb alól egy még nálánál is hazafiasabb Ruby. Nagy ország! Nagy tisztelettudással megyek holnap a konzulátusra a vízumért – non sum dignus.

Ma az újságok első lapján az új elnök képe. Johnson. Ha az államfők között szépségversenyt rendeznének, bizonyára nem nyerné meg. Pláne az oly megnyerő tekintetű Kennedy után. Rotáció.

Kommentárok az úti beszámolóhoz

Hazajövet, a mexikói útijegyzetemet felolvastam Ferenczy Béniéknél. Ahogy olvasok, ahogy mesélek, Béni kezében jár a ceruza. Illusztrálja, amit írtam? Csak beszélget. Így vesz részt a társalgásban. A Johnsonról szóló soroknál Erzsi megjegyezte: – „Kocsonyában szeretném látni azokat a szőrös füleket.”

Dialógus a mexikói bikaviadalokról Ferenczy Bénivel

Mindig nagy élmény volt Ferenczy Bénivel beszélgetni. Mióta hallgat, bölcsességének csöndes sugárzása pótolja az élőszót.

És a rajzai.

Bornemisza Péter egykor olyasmit mondott, hogy ha szólani nem tudna, az igazság az oldalán fakadoznék ki…

Ferenczy Béninek pedig az ujjain. Épen maradt bal kezének az ujjain. Mintáz velük, rajzol, újrafogalmazza hitét az asszonyban, az emberben, töretlen hitét, meg-megtörő vonalakkal. Elmondja meghatott örömét gyerekek és virágok láttán, s elmeséli emlékeit a gyerekkor nagybányai paradicsomából, és az öntudatlanságnak a poklából, ahová nyolc évvel ezelőtt alászállt, s ahonnét visszajött.

Egy beszélgetést próbálok itt rögzíteni. Én beszéltem, ő pedig egy-egy rajzával válaszolt vagy kérdezett.

Mexikóból hazajöttöm után először telefonon beszéltem neki az útról, mondtam, hogy láttam bikaviadalt is… – „Igen? Igen?” – ez az egyetlen szó, amit mondani tud. De ezt mennyi szívvel! Benne van az egész szótár. Most azt mondja: – „Várunk délután teára.”

Mikor felkerestem, néhány rajzzal lepett meg. Bikák voltak rajtuk és torreádorok.

Így kezdődött ez a dialógusunk a mexikói bikaviadalról.

Én: A bikaviadalokat mindig olyannak képzeltem, amilyen Toldi Miklós küzdelme volt az elszabadult bikával.

„Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán…” Igazi, villásszarvú, hatalmas magyar bika.

S vele szemben Toldi, a „szörnyű gyermek”, aki két szarvánál fogva megragadja a bikát, s a vágóhídra hurcolja.

Szilaj bikával szemben egy szilaj Herkules.

Ferenczy Béni (egy nevetéssel és egy rajzzal válaszol. Íme, ilyen a bikaviadal):

Én: A nagy kör alakú arénában, a különlegesen magas és meredek betonkráter közepén éppen ilyen kicsinek látszik a bika. És nem Toldi Miklósok azok a legények sem, akik kiállnak vele. Az első érzés: a részvét. Hiába harsog a zene a bevonuló torreádorok üdvözlésére… Elöl jön a három mester (mindegyikükre két-két bika megölése vár ma délután) arannyal-ezüsttel gazdagon hímzett zekében, bársony térdnadrágban, mögöttük a lovas és gyalogos embereik, leghátul az öszvérek. Ó, hogy vonulnak ezek keresztül az arénán, a matadorok kapujától át az elnök páholyáig, kényesen, fölényesen! Harsog a zene, a taps, s egyszerre csak egy külön kürtszó jelzi, hogy hátuk mögött megnyílt a másik kapu, a bikák kapuja, s beügetett az arénába a kis fekete bika…

Az első érzés a részvét. Az egymásnak kiszolgáltatott emberek és állatok iránt, akik a kíváncsiság, a közöny és a vérszomj görbe falai közé vannak bezárva ebben az arénában.

Egy sértődött bikaműélvező (afecionado) aztán megmagyarázta nekem, hogy ez a részvét nagyon helytelen érzés, ez se nem humanizmus, se nem állatbarátság, hiszen nincs is állatbarátabb és humánusabb intézmény a bikaviadalnál. Nemhiába hívják ezt vitézi ünnepnek. Mert ez a neve: Fiesta brava.

– Ön kicsinyelli a mi bikáinkat. Ajánlom, menjen be az arénába, s ott majd meglátja, hogy kicsi-e vagy nagy az a bika, amelyik elkezd ön felé vágtatni. Ha egyáltalán támadásra méltatja önt… Lépjen át, uram, nyugodtan a barrerán, hiszen, ha hősiesen viselkedik, a törvényszabta büntetéstől sem kell tartania, mi majd viharosan tapsolunk önnek, amikor szembeszáll a bikával, és akkor a bikabíró a közönség rokonszenvtüntetésének hatására eltekint attól, hogy önt átadja a rendőröknek… Odalent az arénában kissé jobb véleménnyel lesz a bikáinkról. Ott módja lesz megállapítani, hogy egy négymázsás bika nem is olyan kicsi. S ott majd észreveszi ön, hogy micsoda harci szellem él ezekben a bikákban. Az évszázados, gondos tenyésztés eredményeképp. Odalent majd meglátja, hogy a természetrajzi órákon ön téves fogalmakat tanult. A mi bikánk nem háziállat. Vadállat. A vadállat. Ha látná, hogyan nevelik őket! Okvetlenül iktassa úti programjába egy harcibika-nevelő farm meglátogatását. Ott majd megszabadul attól a téveszméjétől, hogy a bika szarvasmarha. Képzeljen el egy tigrisfarmot vagy oroszlánfarmot, ahol a tenyésztésnek más célja sincs, mint hogy felszabadítsa a nemes vadállatokat az ember domesztikáló közellétének gátlásai alól. Vissza a természethez! – Rousseau-nak ez a jelszava igazán a bikákhoz szól. Minden utód legyen egy fokkal vadabb, mint tenyészapja volt!… Ha akar menni, most menjen le az arénába, uram, most még nincs különösképpen felizgatva a bika. Csak épp az ősi vadságtüze parázslik már a kis szemében, hála kiváló farmereink nevelő munkájának.

Ferenczy Béni (közben lerajzolta, milyen lesz e kiváló tenyésztés eredményeképp a jövő harci bikája).

Én: Odalent közben a soros matador a korlát mögül nézte, hogy legényei hogyan élesztgetik a bikában a harci tüzet. A legények különös fürgeségről tettek tanúságot, amikor a nekilóduló bika elől a faparavánok mögé menekültek, vagy szökelltek át a barrerán… (Peónok – így hívják ezeket a legényeket. Gyalogost jelent a peón, parasztot, szegénylegényt.) A matador ebben az előversengésben igyekszik kitanulni a bikája természetét. Minden bika egy-egy rejtélyes és szeszélyes személyiség.

A matador most még csak figyel.

Évezredek óta nyilván ugyanazzal a mechanizmussal torpan meg a bika, amikor bokszából kihajtják az arénába, megérzi talán a sokat gereblyézett homokból felpárálló vérszagot, s évezredek óta mindig ugyanúgy kezd vágtázni, mert megörül a szabad térnek, s inkább csak játékosan, mintsem fenyegetően (hisz fiatalok még ezek a bikák!) utánaered valamelyik heccelődő legénynek. Az eltűnik a faparaván mögött. A bika kicsit próbálkozik, feszegeti a deszkát, majd odébbáll. De többé már nem hagyják nyugton, akármerre néz, innen is, onnan is elébe ugrik egy-egy fickó, de ha nekimegy, megint csak a fapalánkot éri.

Évezredes reflexek, de azért minden bika más. Ezt tanulja most ki a matador. Ezért figyel.

S a bika? Ő vajon nem tudja kitanulni az embert? De igen. Nagyon hamar rájön, hogy nem érdemes a deszkába törni tűhegyes szarvát. S nagyon hamar rájönne arra is, a későbbiek során, hogy ne a lengetett köpeny mögött keresse ellenfelét…

De mire ezt kitanulná, már nem él. Tizenöt percet, legföljebb húsz percet van egy bika az arénában. S hiába jön rá közben az ember minden fortélyára. Nem hasznosíthatja és nem fejlesztheti többé tudását. Utódainak sem adhatja tovább, a szerzett tulajdonságok átörökítésével.

Fejében a megismerés éppen fellobbanó fényével, menthetetlenül lemészároltatik. S innen már csak a tetemét húzzák ki láncon az öszvérek.

Azt mondják, azért kell ilyen hamar végezni egy bikával, mert húsz perc múlva a legbutább bika sem dől be többé a matador fifikáinak.

Viszont a tetemével díszkört csinálnak az öszvérek, és a közönség megtapsolja a döglött bikát is, éppúgy mint a véres kardját körbevivő matadort, ha a bika derekasan viselkedett utolsó leheletéig.

Tudniillik, ha nem árult el félelmet, s betartotta a játékszabályokat.

Ha végig az ősi-hősi buta természetének engedelmeskedett, és nem az intelligenciájának.

A bika kezdte már unni a peónokat. Lágy gyomrok helyett egyre csak szálkás deszkát haricskolt.

– Nem kell odafigyelni – mondja a bikaműélvező ismerős. – Most még csak futtatják a bikát. Ez még nem az igazi. Most még csak egy kézzel lengetik a köpenyt a bika előtt… A bikaviadal akkor kezdődik, amikor a porondra lép a matador, és elkezdi a két kézzel fogott köpeny forgatását a bika orra előtt. Most! Figyeljen! Most majd meglátja, hogy a bikaviadal micsoda. Hogy ez sem sporthoz, sem egyébhez nem fogható egyedülálló művészet. Látja? Már ott a matador, s úgy száll szembe a vadállattal, mintha ez semmi se volna neki. Ez a nagy pillanat! Szemben áll az ember a természet vad erőivel…

A bika nem mozdult.

A matador toppantott egyet, s rászólt a bikára: Toro! (Ezt Toldi is így csinálta, vagy legalábbis Arany János tudta, hogy ezt így szokás csinálni: „lábával elébe toppantott, rémítő szavával erőset kurjantott”. Arany János mindent tudott.)

Ferenczy Béni (mint aki szintén mindent tud, ráüt a papírra, itt a rajz róla!):

Én: A bikaviadal első harmadában vagyunk, a köpönyegjátéknál. Tercio de capa. A matador hol maga előtt húzza el a köpenyt, lassan, de kiszámítva, hogy mire a bika odaér, ő már oldalvást legyen a lenge köpenyén áttörő bikától, hol pedig a bika előtt egy csuklómozdulattal fellebbenti a köpenyt és magára tekeri, ami oly váratlanul éri a bikát, hogy megtorpan… Hol a háta mögé feszíti a köpenyt, hol meg ő maga fordít hirtelen hátat a bikának.

Veronica – így hívják ezeket a játékokat, amelyek arra vannak alapozva, hogy a bika a maga vak indulatai szerint lódul előre, s hogyha köpeny helyett emberrel kerül szembe: megzavarodik, s megáll. Talán Veronika kendőjére utal?

A bikának most még nincs oka haragudnia az emberre. Még nincs megsebezve.

– Figyelje meg – mondja a bikaműélvezőm –, hogy a matador egyre közelebb engedi teste mellett elszáguldani a bikát. S hogy közben milyen szilárdan, s milyen kecsesen áll a talpán, moccanás nélkül…

Ferenczy Béni (azzal a mozdulattal nyújtja a rajzot, hogy így? – Pontosan így):

Én: De egyszerre csak ott állnak, bal felükkel a barrerához tapadva a lándzsás lovasok, vastag vattapaplanokba bugyolálva. Igazi nehézlovasok. Lovuk szeme bekötve. A lovak idegesen szagolják a bikaszagot.

A bika szeme, amint megakad az első lovon, feléje rohan, hogy azzal a nagyon szarvára eső mozdulattal, fejét a ló lába közé dugva úgy vágja föl a ló hasát, mintha csak egy cipzárat nyitna ki.

Ekkor kapja a bika az első döfést a hátába, a nyeregből föléje hajló picadortól.

A vérszomj indulata és önnön vére omlásának fájdalma ugyanabban a pillanatban…

– Ja-aj! – mondja nagyon rosszallóan Ferenczy Béni, és leteszi a ceruzáját. Ezt már nem rajzolja le.

Nem, ezt már nem.

Börtönök, vágóhidak, hormonok

Ma reggel megkeresett Eötvös Péter. Kölnben tanul Stockhausen mellett. Operát szeretne csinálni. Elolvasta a Zsenik iskoláját, s el is vitte mindjárt magával.

Ebéden Károlyinénál. Radnótiné van még ott. Mindhárman jártunk Indiában, így van miről beszélni. S no persze az állatvédelemről, amelyet Károlyiné szeretne intézményesen meghonosítani. Nem is tudom mennyien (nagy számot mondott) írták már alá a beadványát. Csodálkoztak is odafönt, amikor látták. Még szerencse, hogy csak állatok védelmére mozgósít – gondolták, bizonyára megkönnyebbülve.

A csirkegyárak, a borjúgyárak ellen is harcolni akar. Elmondom, hogy Amerikában ezeknek a mesterségesen hizlalt állatoknak a húsával az emberek megették azokat a növekedést serkentő hormonokat, amelyektől aztán ők is hízni kezdtek és szexuálisan eltompultak. Volt, aki nemet váltott. A gyermektápszertől a bölcsőben a kis Karcsinak – a család büszkeségének – lefonnyad a bögyörője és a mellei megnőttek, akár szoptathatott volna. Az ember, úgy látszik, csakugyan azzá válik, amit megeszik.

Hogy hazajöttem, meglepődve olvasom majdnem ugyanezt Seneca leveleiben. (Erkölcsi levelek, XX. könyv, ötödik levél.) „A lakomára szánt madarakat, hogy ne mozogjanak, s így könnyen kövéredjenek meg, sötétben tartják: így lepi meg az erejük gyakorlása nélkül heverő állatok renyhe testét puffadtság, s hatalmasodik el tagjaik fölött lassan lomha kövérség. Így azoknak teste is, akik a sötétséghez szoknak, rút látványt nyújt…” stb.

A Zsenik iskolájában van egy ilyen madár: a Másik Rab.

A szürrealizmus bibliája

Nagyon szeretem olvasni Voraginei Jakab Arany Legendáját. A csudatételek könyvét. Mindig sajnálom, hogy nem rendezhetek filmet, mert hogy micsoda szürrealista játékokat lehetne ezekből a hajmeresztő csodákból előpörgetni! Ki hinné például, hogy az Evangéliumból annyira ismert Szent Péter élete is tele van a legfantasztikusabb epizódokkal? Itt van például ez, hogy versenyre kél Simon mágussal, hadd lássa Néró, hogy kettőjük közül melyik a nagyobb taumaturgus. Simon mágus kezdi. Ő fel fog emelkedni az égbe – bizonykodik. A keleti varázslók tudják a „levitáció” trükkjét. Koncentrálni kezd – és lám! már lebeg, egyre feljebb, feljebb… Szent Pál odasúgja Szent Péternek: ezt nem tűrhetjük, teljes leégése a kereszténységnek. Kérlek, csinálj valamit, vedd elő a karizmád. – Szent Péter felfohászkodik az Úrhoz: adjon erőt neki, tehessen csodát! S Péter is koncentrálni kezd. Fixírozni kezdi a mágust, aki már alig látszik, s Péter tekintete, mint egy láthatatlan laser-sugár fúródik utána, az istenkísértő nem menekülhet, lebukfencezik, le a felhők közül, és Néró Hórusa előtt szétlapul, mint egy béka. Az apostolfejedelmek kacagnak. Néró émelyeg, feldühül, micsoda sportszerűtlen ez a két alliteráló zsidó: Péter és Pál. Végezzék ki őket!

Ugyancsak a Szent Péterről szóló fejezetben olvastam a béka történetét. Élve nyelte le a békát Néró, hogy megtapasztalja egy várandós kismama érzéseit. Miután a békát megint világra hozta, per os, megkövetelte, hogy a békaporontyot trónörökösként tiszteljék. Amikor Galba katonái Nérót megölték, az új császár, ezt a kételtű Néró-fattyút is ki akarta végeztetni, de a királyfi a kristályvázájából kiugrott s már nem érték utol. Ahol elbújt az üldözői elől, az lett a rejtőzködő béka szigete – a latens rana – ligete. Ma: a Laterán.

Ezt a jelenetet bele is írtam a Nérómba, de ezt ki szokás hagyni.

A taumaturg-világcsúcsot tartó spanyol San Vicente (2000 igazolt csodatettel) egyik bravúros csodáját pedig beleírtam egy Csontváry-film forgatókönyvébe. Ezt meg, sajnos, nem vették filmre.

Mint két tojás

Lukácsy Andrással ebédelek a Hungáriában. (Cikket adtam neki a most induló Magyar Hírlap számára.)

Már nem is tudom, milyen apropóból – talán abból, hogy Kaposvárt az előző napokban együtt láttunk egy darabot az emigráns-lélek és az emigráns-lét aberrációiról – Rákosiról beszélünk: mi van most Rákosival?

Lukácsy mondja, hogy Rákosi Alma-Atában lakik, harmadosztályú nyugdíjt kap, s rendőrségi engedélyt kell kérnie, ha utazni akar, sőt, ha a belvárosba akarna bemenni. Állítólag a múlt évben arrafelé járt egy magyar repülőtiszti küldöttség, s eszükbe jutott, jó volna látni Rákosit, engedélyt kaptak rá, meglátogatták. Nagyon nevetséges figurának találták, aki csak magáról beszél, arról, hogy neki igaza volt. És a beszélgetésük elején selymálkodón megkérdezte a fiatal repülőtiszteket:

– Mondják csak, elvtársak: maguknak nem lesz ebből bajuk odahaza, hogy eljöttek hozzám?

– S tudod, mit feleltek erre a repülőtisztek? – kérdi Lukácsy, s már csillog a szeme, hogy mondhassa a csattanót.

De én nem hagytam, közbevágtam, mert nekem is volt egy csattanóm.

– Te, tudod-e, hogy ’56 nyarán Horthyt is meglátogatták Portugáliában magyar sportolók? S tudod-e, hogy Horthy mit kérdezett tőlük? Pontosan ezt, szóról szóra ezt. Csak éppen nem nevezte elvtársnak őket. – „Mondják, uraim, nem lesz maguknak bajuk odahaza, hogy engem meglátogattak?” Én Szepesi Györgytől hallottam a történetet.

Lukácsy: – Most ment el épp az asztal mellett Szepesi.

S csakugyan, már jön is vissza – végszóra, ahogy mondani szokás. A mosdóban járt.

Lukácsy int neki.

Odajön. Emlékeztetem, hogy egyszer mi is találkoztunk, s mondom, hogy épp most idéztem feledhetetlen történetét. S azt is, hogy milyen apropóból.

Lukácsy újra kezdi mesélni a Rákosi-vizitet, Szepesi pedig, mondatonként átvéve a szót, a Horthy-vizitet. A párhuzamosságok tökéletesek, szinte szédítőek, röhögni valók. Hogy idült emigráns, sok ezer kilométerre Budapesttől, egyik keletre, másik nyugatra, mint két tojás…

Eljutnak ahhoz a mondathoz, ahol a történetet abbahagytuk:

– „Nem lesz maguknak bajuk belőle?”

– Ezt kérdezte Rákosi?

– Ezt. Horthy is?

– Pontosan ezt.

Diadalmaskodhatom a tökéletes koincidencián.

– Ugye, mondtam?

Mire Lukácsy:

– De a csattanót nem mondtam el, mert a csattanó az volt, hogy Rákosi kérdésére az egyik repülőtiszt azt mondta: – Nem kell féltenie minket, Rákosi elvtárs, elmúltak már nálunk azok a sötét idők.

Egy kis csend. Szepesin a sor. Mi lesz erre a rím az ő történetében?

– Mi ilyesmit nem mondhattunk Horthynak. Rákosi még volt akkor.

Világirodalom

Drámát írok. Kivettem megint azt a kiadó szobát a kertészéknél, az Istenhegyi úton.

Reggel megjelent a hegyen egy pompás autó. Értem jöttek. Menjek le az Írószövetségbe. Szurkovot fogadják, s nincs, aki beszélgessen vele.

Nem nagyon tudom, kicsoda is ez a Szurkov.

Első látásra kellemes őszhajú, impulzív öregember. (Ez még nem jelent semmit, vagy éppen nem jót jelent. Igaza van R. P.-nek, aki szerint legdekoratívabb, becsületben megőszült fejük épp a legnagyobb csibészeknek szokott lenni. Sok példát is tudott erre. Annak a fejét is, aki most az autót küldte értem az Írószövetségből.)

Szurkov felajánlja, hogy verset fog írni a magyar véradókról. Milyen szép gondolat, mondja, hogy a magyar vér vietnámi erekben kering. Megmutatja azt a versét, amelyet a bulgár véradókról írt. Ez már meg is van zenésítve. Elzümmögi az autóban.

Élők és drága árnyak

Délután Horváth Ádámnál voltam. (Tv-ügyben.) Valahogy szóba került Molnár Ferenc s aztán a többi nagyszülő, rokon és mostoha: a Vésziek, Bíró Lajosék, Darvas Lili, Sárközi György, az igényesség és ambíció, ami fűtötte őket, a hírességük, a kalandosságuk…

Ebből a családból személyesen csak Sárközi Mártát ismertem. Két éve hunyt el. Benne is micsoda intenzitással élt a szellem, a vállalkozókedv, a kihívás ingere a hatalommal szemben, s az emberi kicsiségek fölötti könyörtelen irónia… És micsoda vitalitással támadnak fel most az emlékei is bennem, hogy a nevét kimondja a fia.

*

Este – utána – felmentem Mesterházihoz. Vas Zoltánék voltak nála. Meg Erki Edit, László Gyula és Maróti Lajosék.

Vas mulatságos, de csak amikor történeteket mond el. Az anekdotái jók, gyilkosak, bennfentesek. Azt az ügyet pletykálja ki, amelyért 15 évet ült.

Egész este a kommunistákat szidja – a pártvezérek magánéletéről mesél cifrábbnál cifrább történeteket –, s ezt teszi oly önfeledten, mintha egy világ választotta volna el tőlük. Én aztán cserében elmeséltem Génó bácsi történetét, a császári és királyi hadsereg nyugalmazott altábornagyáét, aki két világháború és kitelepítés után egyszer elmondott egy exkluzív, de egyáltalán nem tiszteletlen anekdotát – amit ő még apjától hallott – Ferenc Józsefről, s közben térdemre tette a kezét és szavamat vette, hogy ez ugye köztünk marad.

Épp száz éve annak, hogy a gyulai vár oldalában az újonnan kinevezett honvédelmi miniszter a katonai szemlén elsírta magát őfelsége oldalán lovagolva… Tovább én nem mondhatom, mert megígértem Génó bácsinak, hogy ezt a történetet nem terjesztem. A császár személye körüli „Maul halten” fegyelme hetedíziglen kötelező.

A nemzetközi munkásmozgalom legbelső piszkos ügyeit széltében-hosszában csacsaneroló Vas Zoltán nem vette észre, hogy Génó bácsiról a példázatom neki szólt.

(Az egész társaságból ezt csak Erki Edit vette észre.)

Ajánlat

Levelet kaptam egy napilaptól. „Terveink szerint augusztustól megjelentetjük a heti mellékletünket” –, s felajánlják, hogy publikálhatok benne. Így invitálnak:

„Szeretnénk ezt a mellékletet a tág ölelésű szocialista kultúra fórumává tenni, és ezért arra kérünk…” stb.

Máris elfogott az impotencia. Egy óriásnőstény hajol felém ebből a mondatból, és népfrontos gerjedelmével tág ölébe akar tömni engem, együtt száz olyan íróval, akikre addig nem vetett szemet. Most kezd sárlani.

Ráadásul meg is sértett az ajánlat. Ha meg akar nyerni munkatársnak, miért hangsúlyozza, hogy ehhez tágat kell ölelnie a szocialista kultúrának?

Rang és kór

Moszkva

A magyar dráma fesztiválját – az ünnepi hetet, mert a darabokat persze a szezonban tovább játsszák – díszebéddel fejezik be a művészeti szövetségek házában. U alakú asztal, az U két szára nagyon hosszú; a terem felső végében a két szárat összeköti a díszebéd díszasztala – ennek csak az egyik oldalán ülnek, a teremmel szemben, a díszvendégek.

Az egyik oldalasztal legvégén telepedtem le, ahol már csak ritkásan ültek. Geiger Béla (önkéntes tolmácsom? hivatalos kísérőm?) velem tart, de sóváran pillant feljebb, hogy ha a mellékasztalnál is, de legalább a közepe táján ülhetnénk… Vous ętes tombés si bas? – olvassa ki a magasabb helyekről fölötte elsuhanó pillantásokból – ő, aki a hősi időkben Sztálin tolmácsa volt és akkor nem is Geigernek, hanem Grigorjev ezredesnek hívták. És Vorosilov marsall faktótumjaként (tótumfaktumaként?) Magyarországnak volt II. Gritti Alajosa. Bezzeg, ha Darvas itt volna, vele most a díszasztal fejénél feszíthetne. Vigasztalom, hogy megehetjük a szomszédos terítékhez odatett kaviárt is; tőlünk lejjebb már üresen maradtak a székek… Deklasszáltsága mélyéből úgy pillant rám, pókhas magyarra, mint aki, egy tányér kaviárért eladom az ő elsőszülöttségét is…

Örkény érkezik, kicsit elkésve, a legédesebb tolmácsnővel, Irinával. Ahogy elhúznak mellettünk, Geiger kiabál utánuk: – Örkény elvtárs, Örkény elvtárs, van itt hely, ide jöjjenek! – Irina megállt, de Örkény kinézte magának a díszasztal díszhelyét, s legragyogóbb mosolyával – a magyar drámák versenyében egy abszolút győztesnek a mosolyával – törtet végig a termen, az oldalt ülők tapsától kísérve az U íve felé. Ez most igazán kijár neki. Van is ott egy üres szék – Darvas nem jött el. Nincs az az internacionalista drillel szerkesztett sajtó, amely képes lett volna elleplezni darabja bukását; a közönség az első szünetben elszökött. Nehéz ezt elviselnie egy elnöknek, aki megszokta, hogy a béketáborban csak jót szabad róla írni. Darvas tehát most beteget jelentve búskomoran bolyong a Rosszija Szálló tornyának tetején lévő körkilátásos, hatszobás lakosztályában. (Könyvtár, szalon zongorával, tanácsterem, két hálószoba, valamint a kihallgatást kérők várószobája.) Az sem tudja megvigasztalni, hogy Simónak csak négyszobás lakosztály jutott. Geiger hordja neki az orvosságot a káderkórházból, olyan külföldi ritka gyógyszert szerzett, ami egy szívhalált halt aktív szovjet miniszternek volt rendelve… Az orvosságokat Darvas visszaadta Geigernek – bolond lett volna bevenni – azzal, hogy próbálja a feketepiacon értékesíteni. Ez már Geigernek is sok volt. Sziszegve meséli.

Az U betű összekötő szárán – mint egy lelátó első sorában, páholyban – ül a magyar delegáció vezérkara: Bízó Gyula, Simó, Kazimír és mellettük egy szovjet Bízó, egy szovjet Simó és még néhány szovjet Kazimír stb.

Látják, hogy jön Örkény, megcélozva az üres székeket. Kazimír felpattan.

– Pistám, ne haragudj, de ez itt a protokollasztal. Másutt keress helyett!

Így aztán Örkény, Irinástul – ugyanúgy mosolyogva – visszatáncol az U két hosszú szára között, s leül mellém, s nekilát ő is az asztalvégi kaviáreldorádónak.

Ott kezdődött a barátságunk Irinával.

*

Maurois emlékirataiban olvastam:

A háború elején egy angol hadihajón utazott vissza Franciaországba, Londonból. Maurois kapitányi rangban van és három angol kapitánnyal kerül egy fülkébe. A hajó parancsnoka szabályszerűen lejelentkezik nála.

– Uram, ön az irodalomban legalábbis tábornok. Kérem, foglalja el hajómon a tengernagyi kabint.

De hát Kazimír nem olvassa még Maurois-t se.

Látóhatárom

Tallózó folyóirat. (Ottlik úgy mondja: szemétben guberáló.)

Minden szerkesztőségi ülés: nekem csendes leégés. Ők, a többiek, nemcsak mindent elolvastak (én nem), hanem mindig biztos értesülésük van arról is, amiért a jót éppen nem kell közölni s a rosszat igen – vagy hogy a jót most szabad közölni, s a rosszat meg nem muszáj. Ezek a minősítő szempontok a legritkább esetben felülről jött utasítások – inkább az erőviszonyok kiegyensúlyozását szolgálják, avagy egy elbúsult sértődöttnek az elégtételét. (Ezekből aztán végképp semmit nem értek.)

Ha megszólalok: olyan galuskás idegenül cseng ott a hangom, hogy magam is zavarba jövök tőle. A fizetésem nevetségesen csekély. (700 forint.) A többieknek van még mellette két-három bővebben eresztő stallumuk. Nekem ez az egyetlen. Igaz, hogy nem is dolgozom.

Nincs igaza Ottliknak. Gyémánttelep a magyar irodalom. Ebben turkálhatni – megéri.

A Hegemon

Firenzéből hazafelé a repülőgépen. Kiosztják a hazulról hozott magyar lapokat. Van köztük egy Esti Hírlap is. Már benne van Fencsik Flóra ma reggeli telefonjelentése a színház sikeréről. A vastagbetűs cím: A színészek diadala.

A rendező-hegemon kapja meg elsőnek, olvassa és szólítja oda Fencsik Flórát.

– A színészek diadaláról ír, amikor ezek mind rendezőcentrikus darabok…

– Ott van a szövegben, hogy a rendezés is. – Fencsik próbálja mentegetni magát.

Körülöttük a színészek hallgatnak. Hallgatják a rendezőjüket, aki így folytatja:

– A szövegben! Mi az, hogy a szövegben! A főcímben miért nincs ott a rendező? Külföldön bezzeg ki tudják emelni a rendezőt! Ott a rendező számít, nem a színészek! Ez a modern színház!

Az újságírónő előkeresi a jegyzeteit és most már azt próbálja bizonyítani, hogy nem ő tehet róla. Ő eredetileg más címet akart, csak a szerkesztőség átszerkesztette.

– A maga címe mi lett volna?

– A színház mágiájának a diadala. Itt van. Nézze.

Nem segít. A Hegemon ugyanolyan rosszkedvű:

– Ez majdnem ugyanaz. Nem a színészeket dicséri, hanem a színházat. De hol marad a rendező?

*

(A sértett Hegemon arról elfeledkezett, hogy Fencsik a riportban tapintatosan elhallgatja, hogy a firenzei újságok levágták mindkét rendezését. A Nazione kritikájának ez volt a címe: Csodálatos színész, nem meggyőző rendezés.)

Micsoda különbség!

Veres Péter síremlékét avatják a Kerepesiben. Kint vagyunk páran.

T. visszavisz a városba, kedvesen invitál hivatali kocsijába. Felhasználom az alkalmat, hogy kiöntsem előtte dühünk-mérgünk-értetlenségünket az Alpár utcai sarokház most már egyre közelebbről fenyegető felrobbantásán. Nemrég hozták teljesen rendbe. Most építettek új liftet bele. Van benne vagy ötven lakás, néhány szerkesztőség… És egyáltalán, mi lesz a helyén? Állítólag semmi. Sóval vetik be.

T. nem felel. Aztán mintha másról beszélne, úgy felel.

– Látod, micsoda különbség van a Rákosi-korszak és a miénk között. Akkor is robbantottak sok mindent. Ha akkor így kinyitod a szád, mi történik? Vagy az, hogy menten lecsuknak, vagy az, hogy leállítják a robbantást. Most nyugodtan mondhatsz, amit akarsz. Nem fogsz börtönbe kerülni! De a robbantást se fogják leállítani, bár mindenki tudja, hogy abszurdum.

Aztán még hozzáteszi:

– Hát igen. Veres Péter „guvernamentális” bölcsessége kint nyugszik a temetőben.

Cinquecento

Felfedezni a természetet.

Ezzel együtt: felfedezni az embert, a természet csodáját. („Sok van, mi csodálatos…” stb. Szophoklész) Fölfedezni „tested lankás tájait.” (J. A.) S mindenekelőtt: az arc „kimeríthetetlen tájait”. (Ady).

A Mesternél

Meghív, ott tart, szállást kínál. Kulcsot ad… S aztán elkezdi kikeresni egy kitöltött csekkjét. Megvan. De most meg a betétkönyvéért teszi tűvé a házat…

– „Nem láttad? Véletlenül nem láttad a bemutatóra szóló betétkönyvemet?”

Mindig keres valamit. Amíg csak a szemüvegét, rendben van, de a platina öngyújtója is minduntalan elvész. – „Ide tettem erre az asztalra! Nem járt itt azóta senki, csak mi.”

A Vatikánnak egyik Őszentsége személye körüli papja is ott kanalazza a füstölt cotiche ízeitől mennyei bablevest. Tudja értékelni az ízeket, a kedvesnővérek ilyesmit náluk nem főznek, mert őszentsége hajlamos a szelekre. Most tréfásan kifordítja a reverendája zsebeit. Tényleg nincs nála az öngyújtó.

Jobbnak látom más szállást keresni. Másnap utánamtelefonál. Betörtek nála. Számba veszi, ki tudhatta, hogy melyik fiókjában tartja a napóleonokat. Vagyunk páran. Kér, hogy látogassam meg.

Megint felajánlja lakását. Jobb, ha látja az alvilág, hogy nem egyedül lakik.

Egyre a tolvajokat és a rablókat szidja. És úgy általában a rómaiakat. Mindenki tolvaj és rabló. Hosszú telefonbeszélgetéseiben majd’ mindig erről van szó. És szidja az éjjeliőröket, őket gyűlöli csak igazán.

Idegháborút folytat ellenük.

– Hány óra?

– Mindjárt éjfél – mondom.

– Akkor kiteszem az üzenetet, mindjárt jönnek.

– Kik?

– Éjfélkor járnak körbe az éjjeliőrök… Ezt elolvashatják!

Előhúz egy táblát. Ezen dolgozott délután. Félbe hagyva, amit élete főművének szán: a Szent Péter-templom utolsó, hiányzó bronzkapujának a tervét. A táblán szöveg. Az éjjeliőröknek címezve.

Így szól: Próbáljátok megérteni azzal a buta fejetekkel, hogy én szarok a ti éberségtekre!

(Latinos formulával írta: SZAROK ARRA, HOGY ÁLTALATOK LEGYEK ŐRIZVE!)

– Mért sérted meg őket?

– Mert összejátszanak a rablókkal. Ezért nincs betörés azoknál, akik jól fizetik az éjjeliőröket.

– Ha meg összejátszanak a rablókkal, akkor mit hecceled őket?

Hirtelen dühvel néz rám.

– Hát te is az ő pártjukat fogod?

– A te pártodat fogom. Mert ha úgy állnak a dolgok, ahogy mondod, féltelek a bosszújuktól. Megint rádszabadítják a banditákat.

– Engem ne félts – morogja. – Most már van fegyvertartási engedélyem. Keresztüllövöm őket. Csak jöjjenek!

Búcsú Giramontétól

János-nap. Firenze egész éjszaka a nyári napforduló pogány ünnepét ülte. Megteheti: a városnak Keresztelő Szent János a védnöke. Áll az utcabál a templomok előtt, és az ablakokból rakétákat eregetnek. Éjfél már elmúlt, mire hazaértem. A kerti útról is látszott, hogy a dombon túl, a város felett világosabb az ég, mint máskor. A tűzijáték ropogása ide már nem hallatszik át, de néha egy-egy rakéta virágos ága idehajlik. Mért is menjek még be a házba? Nemcsak a városban tart az ünnep, az egész természet ünnepel. Akad is kint egy pokróc; úgy látszik, a lányom hagyta ott, a délelőtti napozás után. A jázminok sűrű illata mellett a bergamott-olajé is érződik. Miért ne aludnék ma éjjel szabad ég alatt? Hány ezer év asztrológiája kellett hozzá, hogy ilyen érzékelhetővé tette ezen az éjszakán az ünnepet? Hogy ez egy különös és kivételes éjszaka, nem olyan, mint a többi, pedig épp csak pár másodperccel rövidebb a tegnapinál és a holnapinál…

Az év legeslegrövidebb éjszakája.

Odafent a csillagos ég, és a fejem körül, a fejem fölött, amerre csak ellátok a völgyben – éppoly rendben és éppoly értelmetlenül, akárcsak a csillagok – köröznek édes Mars-lakók. Egész picik, fejlett technikájukkal már megoldották az abszolút miniatürizálást. Borsószem-ufók. Most foglalják el a völgyet inváziós seregeik. Szentjánosbogarak? Ez az elnevezés azért nem illik rájuk, mert ha nem is ufók, de nem is bogarak ők (nem az a fajta, mondják itt), pontos benső kronométerre járó fényforrások, olyan szabályos időközökben oltják-gyújtják lámpájukat, mint az éjszaka járó repülőgépek. Lassan rajzanak, valami számunkra felfoghatatlan terv (haditerv?) szerint, mintha mindegyik egy előírt pályán vonulna, nem túl gyorsan, de nem is túl lassan. A május végi első igazán meleg és szélcsöndes este jelennek meg a kert fái és bokrai között-fölött-alatt. És itt sirítenek szeptember elejéig. Most mintha több volna belőlük, mint máskor. Mégiscsak Szent János volna az ő védőszentjük is? Ha shakespeare-esebben mondjuk, mindjárt elfogadhatóbb lesz: Szentivánéji-álom-bogarak.

Ez az az éjszaka, amikor a lányok tüzet ugranak, lángol a szoknyájuk – és a szép tündérkirálynő szamárral fajtalankodik.

Kár, hogy ilyen rövid lesz ez az éjszaka. Reggel el kell kezdenem a csomagolást.

*

Pár nap múlva elhagyom a Via Giramontét.

Minden költözködés szomorúvá tesz. Ez most különösen. Egy olyan tájat hagyok itt, amilyenhez foghatót talán látni se fogok többet, nem hogy lakhassam ilyenben. Olyan szép és olyan zárt ez a völgy, hogy az a két család, amelyik itt él – egy lyukas tető alatt velem ebben a Medici-korabeli udvarházban –, már észrevehetően kiszakadt kissé a világból. Ez várt volna rám is? Lehet. Pedig a világ itt van, csupán tízpercnyire, bármelyik irányban.

Firenze.

De ide semmi nem látszik a városból. Mintha a föld nyelte volna el. Vagy minket nyelt volna el a föld?

Egy ilyen völgyön át tévedhetett ki e világból Dante.

Lehet, hogy ez a völgy nincs is rajta Firenze térképén? Egy középkori temetőfal mentén (micsoda várfalakat építettek itt a halottaknak?) nyolcas sorban ültetett ciprus-fenyők alatt húzódik az inkább lovasoknak, mint gyalogosoknak szánt „hegykerülő út” – a Giramonte. Élők és holtak közül ez vezet a kertünk kapujához.

És kertünk: az egész völgy.

Lent az aljában, innen fentről láthatatlanul, a kis patak. (Mondanom se kéne: egy vízimalom maradványaival.) Középen, a szemben levő lankán, az egyetlen látható épület a mi házunk. Az első emeletén a jobboldali ablaksor a miénk. Előtte áll a kápolna, mögötte az istállók és a majoros háza. Mindez az ezerötszázas évekből. További építkezésre a tilalmat még a Mediciek hozhatták, mert a túlsó lankán egy középkori toronyba ügyesen belopott lakáson kívül – nyaranta a fehér zekéjű, aranygombos lakáj, hűsítőkkel tele tálcával néha megjelenik a lőrések fölött – nem látható más épület az elvarázsolt völgyben.

A költözködés legmélyebb nyomorúsága, azt hiszem, akkor tör fel, ha be kell vallanunk, hogy ez a lakás is, hogy az elhagyott lakás is kudarc volt. Hogy ott sem írtuk meg a főműveket. Hogy ott sem oldódott föl rettentő magányunk… Folytassam? Úgy fogom itthagyni Giramontét, mint aki megint csatát vesztett.

Itthagyom a kapu előtt sorakozó kétszáz ciprust. (Annyian vannak, tudom, mindennap megszámláltam őket az ablakomból. Mi mást is csinálhattam volna?) Itthagyom a folyton virágzó rózsabokrokat (télen is, igen, télen is találtam rajtuk friss rózsákat), ők minden nap – és hány sötét éjszakán – végigkísértek a vaskaputól a villáig vezető hosszú kanyargó úton. És a kis kápolnát is itthagyom az ablakom alatt, anélkül, hogy egyetlen egyszer is láttam volna vasárnap reggel megjelenni azt a fehér reverendás papot a szemben levő hegy kolostorából – San Miniato sul Monte –, akit, amikor kivettem a lakást, még megcsillogtattak előttem, ráadásként erre az egész érintetlen és valószínűtlen, bár kissé dohszagú reneszánszra. (Gulácsy festett ilyeneket.) Itthagyom tehát a soha nem látott fehér atyát, aki majd, ha már elköltöztem, idejön misézni a házikápolnámba, melynek ajtaja előtt egyre áthatolhatatlanabbnak látszottak a pókháló-lepte bukszusbokrok. A sanminiatói fehérpap helyett csak egy fehér kancával szoktam találkozni, vele aztán annál többször, még éjjelente is, s ha a túlsó domboldalon legelészve meglátott, hogy baktatok haza a sötétben a kerti úton, mindig felnyerített, talán nem akarta, hogy kísértetnek nézzem őt a szénakazlak sötét árnyai között. Itt marad most már a kanca is, együtt a lovat-autót-gyalogost letámadó kilenc korcs kutyával („cani mordaci!” írta rá leveleimre a postás, magyarázatul, hogy miért tűzi őket a kerti kapu előtt a vadrózsa ágára), mert hamis kutyák voltak csakugyan, alamuszi, gonosz, harapós dögök, mind a kilenc önálló egyéniség és önálló jellemtelenség, és folyton falkában jártak, mint sakál-őseik. Úgy is ordítottak; tökéletesen feledve az emberrel való kommunikáció évezredek során úgy-ahogy kialakult egyezményes hangjait. A nyitott ajtómon, ha csak tehették, berontottak, felborogatták a konyhában a szemetes vödröt, felfalták benne a spagetti-zsírtól átázott dialógusaimat, és izgalmukban lepisilték a faragott székek lábait…

És akárhány esztendőt érjek meg, soha többé nem lesz találkozásom azokkal az éjszakánként itt köröző élő lámpácskákkal, akik folyton jeleznek (mit jeleznek?), és egyszerre idézik az egzotikus dzsungel és az otthoni gyermekkori karácsonyest varázsát.

A fehér kanca a túlsó dombról, most elkésve felnyerített.

Én meg félig nyitott szemmel lestem tovább az élő és élettelen égitestek keringését. A nemlét boldog közönyét tanultam.

Már világos volt az ég, az év legrövidebb éjszakáján.

*

(Ádám utolsó éjszakája lehetett ilyen a Paradicsom-kertben. Az almát már megette, s tudta, hogy másnap jön a kardos angyal és szidalmak özönével kikergeti őket innét.

Mi lesz most vele odakint a nagyvilágban? Ezen tűnődött az oly fiatal és máris halálos bűnnel terhelt lelkű ősünk. Arca verítékével keresi majd a kenyerét, és meg fog halni, akárcsak az állatok.)

Isten kanyargós útjai

A szállodai szobában az éjjeliszekrényen ott vár a Biblia, hogy elalvás előtt azt olvasgassam.

De hoztam én könyvet a táskámban. Inkább ezt olvasom tovább. Theodor Reik könyve: A Biblia pszichoanalízise. (Új olasz kiadása, 1978.)

Megtudom belőle, hogy Éva teremtésének a meséjét az a másik szerző (Mózes) azért terjesztette, hogy ezzel leszoktassa a sivatagi pásztornépek fiait az állatokkal folytatott édeni fajtalankodásról.

Ez persze nem szentírás. Reik nem Mózes. De azért figyelemmel olvasom.

Sorsvonalak

Szabó Dezső életrajzát olvasom. (Gombos Gyula könyve, New Yorkban jelent meg.) Szívszorító kép: Kolozsvárt a tízgyerekes Szabó család a kicsi, mindig udvari lakásban (hányfelé! mert a kifizetetlen lakbér miatt gyakran kellett odébb költöznie), a mártírpózban tetszelgő apa alakjával, aki a szomszéd tanítóéktől kölcsönkért hegedűn zokogva húzza a sírvavigadót… „Azt írjátok a sírkövemre, hogy honvédjáger voltam 48-ban!”

A diák Szabó Dezső könyörtelenül és örökre szakít ezzel az apával.

Aztán az életrajzot tovább olvasva feltűnik megint ugyanez a kép. Egy bútorozott szobáról bútorozott szobára hurcolkodó férfi képe (család nélkül ezúttal), aki a nemzetért és az eszméiért viseli – parádézva – a mártíriumot, és ha tűzbe jön – ha a cigány a fülébe húzza – felpattan és szavalni kezd, legszívesebben a Marseillaise-t…

Ez már a fiú képe, Szabó Dezsőé.

És a könyv végén, ahol a szabódezsői életmű mérlege következik: egészen más nagyságrendben, mégis megint felismerhető lesz az őskép, a kolozsvár-hóstáti udvari lakásnak oly dicső eszmék közt fellengző nyomora.

Egy csődből csődbe vitt eszmevilág, amely forradalmi indítású volt, s amelyet a háborgó indulatok gőzköre folyton és végleg diszkvalifikált. Lényegében olyan ez az eszmevilág is, mint az otthon mártírként ágáló idősebb Szabóé volt, a kvietált honvéd-jágeré.

Tisztelgés egy Ismeretlen Katona előtt

Tullio Kezich a forgatókönyvírót a filmművészet Ismeretlen Katonájának nevezi. És még ismeretlenebb lesz – pláne külföldi forgalmazásban – az az író, aki szuverén alkotóként írta meg a filmre vitt művet, mint például Vészi Endre az Angi Verát.

Itt Olaszországban Vészi lemaradt az Angi Vera filmsikeréről, mindenütt csak X. Y. neve szerepel, a derék rendezőé, holott a film minden mozzanata Vészi Endre fantáziájában, komponálásában fogalmazódott meg, az ő történelem- és emberismeretéből született, s az ő dialógusait és szituációteremtését követi.

Nem beszélve a történelmi jelentőségű írói tettről: nagyobb civil kurázsi és lényeglátás kellett az ötvenes évek végén Angi Verát írni, mint a hetvenes évek végén ebből Angi Verát forgatni.

Elégtétel

Bori Imre Móricz-tanulmányából azt a részt olvasom, amelyik a Sáraranyról szól. Boldogan hagyom magam meggyőzetni a regény nagyszerűségéről. Ezt a Móricz-regényt évtizedek óta elkerültem. Diákkoromban olvastam, s persze akkor nagyon tetszett. Később megtanultam, hogy Móricz elmaradt író, s hogy ebben a regényben a legelmaradottabb, s valószínűleg elmaradt az is, akinek ez tetszik. De mivel több boldogságot köszönhetek Móricznak, mint igen sok formai leleményben dúskáló más regényírónak, képtelenségnek tűnik, hogy megtagadjam őt. Valamit azért fel kellett áldoznom a közízlés oltárán. Feláldoztam Túri Danit.

Nemcsak a magyar kritika fanyalgásai vittek rá. Egy francia kritikus is lefitymálta a szemem előtt a Sárarany-t.

A Tribune de Genève irodalmi és zenei kritikusával valahol Svájcban összebarátkoztam. Ha jól emlékszem, Jean Marteaunak hívták. Benne voltunk javában a háborúban. Örültem volna, ha jobb véleményre is alkalmat adhattunk volna mi magyarok, mint amilyenre politikánk szomorú tehetetlenségét látva jutott a világ – a háborúban való gyász-szereplésünkről naponta olvasható újsághírek alapján. Elmentünk Jean Marteauval Anda Gézához – aki akkoriban nekikeseredve küzdött az elismerésért, amit a gőgös és metronóm-szívű genfi polgárság megtagadott tőle. Anda úgy zongorázott, hogy az már inkább Mercalli-skálával mérhető természeti tünemény volt. Marteau küldött aztán egyik könyvéből egy példányt Andának, hódoló dedikációval – emlékszem a jelzőjére: „magisztrális” – írta. Én keveselltem ezt a szuperlatívuszt – süket genfije, nem hallotta meg a „sonus diabolicus”-t Anda zongorajátékában.

Két magyar irodalmi alkotásom volt meg franciára fordítva: a Sárarany és a Puszták népe. Mindkettőt elküldtem Marteaunak. Tanuljon bele abba, hogy mi a magyar…

Pár hét múlva, a Tribune de Genève vasárnapi számában nyugtázta a küldeményt. Terjedelmes beszámolót írt a két könyvről. Illyést fennen méltatta, Móriczot levágta.

Ha még föllelem valahol Marteau-t, lefordítom neki Bori tanulmányát.

„Erkölcsömben van eleganciám”

Tegnap a Pen Klubban Lengyel Menyhért-ünnepség. Sokan voltak.

Ott volt Majoros István is, a nemes, diszkrét, homályba húzódó drámaíró. Lengyel Menyhért most volna százéves, ő most volt nyolcvan. Súgtam is az elnöknek, köszöntse őt – de ez valahogy elmaradt.

Majoros írt egyszer régen Karinthyval közösen egy színdarabot: A nagy ékszerész címen. Mostanában is felújítgatták, de a kritikus, a tévéprogram el-elhagyja az egyik társszerző nevét. A Majorosét.

Éppen elég ok lehet ez arra, hogy Majoros szívén rágni kezdjen a legsárgább szemű drámaírói féltékenység. Így képzeltem.

De nem.

Amikor ott tartok az előadásomban, a Lengyel Menyhért idézetnél, hogy „két zsenivel találkoztam életemben: Adyval és Bartókkal” – egy érces-öreg hang belekiált: „Karinthy is zseni volt!”

Ki szólt közbe?

Majoros. Merészségétől kipirultan ül.

És elegánsan, mint a kisemmizett Cyrano, amikor azt mondta: „…és lángész Molière.”

Bérlet

Megvettem a vasúti bérletet május hóra: Villa Claudia – Roma Termini (53 km).

Harmincéves koromig csak álmodoztam róla, hogy milyen lesz, amikor először megérkezem majd a Termini pályaudvarra. Most mindennap utazhatom Rómába. Akár kétszer is, háromszor is… Öreg Róma-rajongó. Azzal a múlhatatlan forró borzongással a hátamban, valahányszor a sűrülő sínek mentén meglátom a feliratot: ROMA.

Debuisset pridem – mondták ilyenkor az antik rómaiak, akik tudták, hogy Fortuna a legadakozóbb pillanatában is csal. Akkor csal csak igazán.

Diákbérletet miért nem adott?

Új szomszédság

Tenyérnyi kert, mint amekkora a balatoni házacskáké. Viszont lent a Földközi-tenger annál nagyobb.

A kertben négy píneafenyő. Az egyik alá kihurcolkodom. Itt fogok dolgozni, amíg kupán nem vág egy gyerekfejnyi píneatoboz. (Formára, mint egy első világháborús gránát.) A földön már hever belőlük néhány. A fejem fölött a többi, tíz méter magasságban, csúcsukkal lefelé, kioldatlan bombák.

– Bélatelep – mondja S. Jancsi, amikor ide kihozott minket, a betyárbútorral. Csakugyan, még a neve is olyasmi. „Claudia villatelep.”

A balatoni telepalapító Béla talán egy somogyi főispán lehetett. És ez a mediterrán Claudia? Egy telekügynök felesége? Vagy egy római császárné?

Miért ne? Hisz a szomszédok kertjét, amely egy másik községhez tartozik, úgy hívják: Cincinnatus Villája.

Délebbre pedig, Anzio felé, a szomszéd telep: Villa di Nerone. Örülök, hogy az egyik drámahősöm nyaralójához ily közel vettem ki a magamét, erre a vakációra. Van egy legenda, mely szerint Néró sohasem halt meg. Ugyanis ő az Antikrisztus. Talán vizitelhetnék is nála. Hátha számon tartja, akik irkáltunk róla: Tacitust, Feuchtwangert, Kosztolányit… De a visszatértét Rómába Néró mégiscsak nekem köszönheti. Úgy vonult be az Argentína Színházba, mint Napóleon száz napra a Tuilériákba. És nem hagytam befolyásolni magam sem a sértett patríciusok, sem pedig az első keresztények mendemondáitól. Olyan volt az én Neróm, amilyennek a Trastéverén látták őt, amikor tengerész ruhában éjszaka lejött a matrózkocsmába verekedni. A nép körében máig is Néró maradt a legnépszerűbb császár. Ahogy idejöttem a villája romjainak szomszédságába, lesántultam. Bejött hozzám egy javasasszony, aki látott a villasoron végigbicegni.

– La gotta – mondja ki az azóta is helytálló diagnózist a néha azóta is be-begyulladó öregujjamra.

– Az mi? – kérdem. – Féltékeny asszony harapása. De mondják podagrának is. – Miközben beteg lábamat keni, a szomszédokat kibeszéli. Sor kerül Néróra. – Az nem igaz, hogy ő gyújtotta fel Rómát, ezt csak rákenték – súgja. – Tudom – mondom –, a darabomban Róma égését én nem is említettem. Meg is rótt ezért a Vigília.

Aztán elmesélte, hogy milyen volt, amikor Néró, itt az öbölben, megpróbálta az anyját vízbe fullasztani. – „Igen, igen, az a trükk, hogy nyílt tengeren kettészakadt a hajója!” – Egy-két olyan részletet hallottam most erről, amit csak a szemtanúk tudhatnak, akik innen a partról nézték, amint Agrippina kiúszott. – „Pedig ötödik hónapban volt – mondta a kenőasszony –, s tudja-e ki csinálta föl? A saját fia. Ezt hallotta?” – „Félfüllel – mondom zavartan – Dio Cassiustól.”

Új év első rossz napja

Későn kerültem ágyba. Jóval két óra után. Kerényi Károly népszerű (népszerűnek szánt) könyvét olvasgattam a görög istenekről és héroszokról, különösebb lelkesedés nélkül. Sehol nem éreztem benne a mítoszfejtés örömét, ihletét. Talán a könyv szerkezete nem ad alkalmat rá. Minden egyes alakról elmondja az összes – vagy majd’ összes – adatot. Annyit, amennyit egy jó ókori lexikon is közöl, csak ő nem ábécérendben sorolja a fél- és egész isteneket, hanem csoportonként. Mintha elszállt volna öregségére Kerényi istenidéző bűbája, amely valamennyiünket megbabonázott csütörtök esténként a XIII. tanteremben… – „Én is egy görög isten vagyok!” – vetette oda, előadás közben, mint szóra se érdemes nyilvánvalóságot. De azért megtapsoltuk.

Hajnaltájt már felriasztott álmomból a fürdőszobaajtó nyikorgása. A lányom jött haza szilveszterezéséből.

Ilyenkor már nem bírok még egyszer elaludni, korán kelő (vagy csak korán kelésre idomított?) természetem nem engedi.

Kialvatlanul kezdem az új évet. És ráadásul messzi úttal, aztán visszautazással. Térülök, fordulok. Talán alváshoz se jutok a következő éjszakán.

Genovába kell mennem, a Római karnevál próbáira.

A buszban veszem észre, már az állomásra menet, hogy a vasúti félárú igazolványom otthon hagytam. Így nemigen fog maradni pénzem az étkezőkocsiban enni valamit.

Alvás és evés nélkül kezdem tehát az új évben a munkát. A fáradtság és ingerültség mérgeivel óhatatlanul inficiálni fogom a színészeket, a rendezőt, a fordítót. Ezek a mérgek beszívódnak majd az előadás szövegébe is. Még a közönségnek is jut majd belőlük valami. Aztán a kritikákba. Ismét vissza belém.

Általános szepszis.

Nem volna szabad elindulnom. Ezt latolom, amíg a jegypénztár előtt a soromra várok.

Persze, elindulok.

Halászhalál, kutyahalál

Micsoda idillek, micsoda rémfilmek pergő képeit nézi az ember kimerült (halálos) fél- és egész-álmaiban? Hemingway öreg halászának az álma feledhetetlen: oroszlánokat lát a hajóról, a parton játszanak…

Fent az emeleten agonizál Puck, a nagy fekete kutya. (Belga juhász.) A neve szerint bizonyára tündéri játékos jószág lehetett fiatalkorában. Most már alig vonszolta magát. Kutyában huszonhat éves. Emberben ez mennyi? Kétszáz? Egy Matuzsálem. Vasárnaponként, amikor megérkeznek nagy autókon a rokonok, az unokák, a legtöbben kutyástul jönnek, vadul szétcsörtető fekete belga juhász kutyákkal. Puck pátriárkai törzséből valók mind.

Puck most haldoklik. Be van zárva egy szobába. Nem eszik, nem iszik, mindent kihány. Nehéz szag van a szobában, mint a régi ispotályban.

Mióta én ismerem, már se nem látott, se nem hallott. Lábra se bírt állni magától. Csak kötelességtudása élt túl mindent. Úgy feküdt a nyíló kapuszárny elé, hogy ha valaki bejön, a kapu beléakadjon. Érintésről ismeri fel az embert, mint Izsák vélte felismerni Ézsaut szőrös kezéről. A szaglása se a régi.

Várjuk az állatorvost a szabadító injekcióval.

Alszik, nincs magánál. Csak a lábai járnak néha. Talán futkározik álmában…

A belga tengerparton futkározik le s fel, a homokos dünék között. Szeretne beúszni a hajóhoz, amelyik a tengeren megy. Egy fiatal halász ül rajta és őt hívogatja.

Kik távol élnek e nemzeten…

Velük nem botlunk egymásba nap mint nap ezen a hazai – ezen az oly kisvárosi – gyűlölde-korzón.

Zavartalan odaadással olvashatjuk tehát, amit írnak. És szívesen vállalnók őket első olvasóinknak. Hisz ők is bizonyára előítéletek nélkül olvasnának minket. Nem úgy, mint itthon a brancs.

*

Vészi azt mondja:

– Elhitetem magammal, hogy Cs. Szabó olvassa a novelláimat.

Soha nem is látta Csét. De bízik benne, hogy melléje áll majd az Ítéletnél.

Az éjféli előadás elmarad

Az ír szabadságharcosok kezdenek olyan ütemben halni – bár nem látványos máglyákon, hanem a sorozatos éhségsztrájkok csöndesen égre suttogott búcsúszavával –, mint ahogy haltak Arany versében a walesi bárdok.

Edward királyról el tudom képzelni (pláne, ha Arany mondja), hogy a kivégzettek miatt a „király nem alhatik”.

Ma nincs az a költő Aranyszájú Szent János, aki meg tudna győzni, hogy bármelyik politikus, diktátor, koronás uralkodó egy idő óta lelkiismereti okból (!) csak altatóval tud aludni, vagy úgy se, mert rossz a lelkiismerete.

Lehet, hogy a mai költőknek csakugyan nincs oly bűvös szavuk, mint volt Arany Jánosnak, és ezért nem tudnák elhitetni velünk, hogy a pártfőtitkárok bűntudat-mozijában az áldozatok nonstop horrorral szolgálnak; valószínűbb azonban, hogy a modern demokratikus és diktatórikus államférfiak nem engedhetik meg maguknak, hogy oly bonyolult lelkük legyen, mint volt a balladák és tragédiák királyainak. Ki tudja?

Vagy mégiscsak van éjféli előadás?

Vajon a televízió éjféli hírei és helyszíni felvételei a világ négy sarkában történő vérfürdőkről, merényletekről nem arra szolgálnak-e, hogy a kollektív felelősség egy cseppjét elkeverjék álmaink közé? Mert tudjuk a homeopátiából, hogy ami nagyobb adagban izgató hallucinogén méreg, minimális adagban nyugtatóul szolgálhat.

A lelkiismeret elandalításának erre a gyógymódjára – még amikor javában benne éltünk a Gutenberg-galaktikában – Illyés már figyelmeztetett: „este, letéve a könyvet, elnyeltél Bottyánért egy könnyet”.

Nincs is jobb nyugalmat adó párna mártírjainkkal való meleg együttérzésnél.

A könnycsepp, amelyet televíziónk oltván elnyelünk, bizonyára valami kollektív mentálhigiénét szolgál…

Hamvazószerda, bűntudat nélkül

Armando Zimolónak

Késő estére szólt a meghívás.

A Procurazie Nuove ablakából mint páholyból nézhettük végig a többi meghívott vendéggel együtt (vendég vagyok Venedig városában – hol egy etimológiai szótár?), hogyan áll össze a Szent Márk téren egyre szilárdabb halmazállapotba a velencei karnevál. A hetek óta szertekavargó tömeg utolsó éjszakára hagyományszerűen mind ide tódul. S a vasúti állomás felől, meg a Piazzale Roma felől egyre özönlik az újabb turisták serege, álarcban és hátizsákkal. Jóval éjfél előtt már olyan vastag masszává gyűlt odalent a tömeg, mint a túl sok olajjal sűrített majonéz. Mozdulni se lehetett. Jegesmedvék, Dominók és Bajadérok, Háromkirályok és Udvari Bolondok. Arlecchinók és Szitakötők, Kardinálisok, Csodálatos Mandarinok és Doni Kozákok nyüzsögtek egymás hegyén-hátán. Így legalább a lenge Háremhölgy se fagyott agyon. Állítólag mínusz tíz fok volt odakint. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a maskara alatt mindegyiknek megvan a maga saját kis emberi arcocskája és sorsocskája, amelyet otthon és a munkában visel. Szüntelenül hullott rájuk a konfetti, mint az áldás. Én is dobáltam a magam páholyából. Mögöttünk, a szalonokban körbejárt egy inas, ezüst vödörből kínálta a konfettit és a színes szerpentint.

Valamiféle ébredező közép-európai családiassággal hívta össze a vendégeket az Assicurazoni Generali egyik igazgatója, ide a velencei székházba, a Szent Márk tér északi palotasorába. Úgy vettem észre: a legtöbb venedigi vendég azokból az országokból rekrutálódott, amelyekben valamikor jelen volt a biztosító Szent Márk oroszlánja. Hoztam is Pestről egy Rohbock-metszetet a szíves vendéglátóknak, a Duna-parti palotával, ahol valamikor szintén székhelyük volt. De partibus infidelium.

Amikor a tér északi kapuja fölött, az Óratorony tetején előjöttek a bronzemberek és nehéz kalapácsaikkal elzengették a nagyharangon az éjfelet: odalent a tömegben – mintha csak föld alól termett volna elő – feltűnt a Halál. (Lehet, hogy eddig Virágárus-lánykának álcázta magát?) És nem is egy Halál. Egyre több Halál kaszált. A Jegesmedve is menekült előlük. Sokan elhányták az álarcukat. Saját sorsával futott már ki-ki…

Vége a karneválnak.

A palotasor ablakai mellé kitűzött fáklyákat kioltogatták. A gyertyákat is az ablakban. A fényszóró is kihunyt, amely a Campanile csúcsáról pásztázta a forgatagot.

Sötétbe borult a város.

Reggel, hamvazószerda reggelén harsány napfényre és nagy harangozásra ébredtem a Luna Hotelban (később tudtam meg, hogy ez az elegáns szálló már a középkorban is megvolt, ugyanezen a néven.) A Királyi Kertek sötétzöld babérfáira nyíltak az ablakaim. És az Arzenál felől belátszott a tenger és fölötte az egész jólfűtött, ragyogó naprendszer.

Bűnbánatra hívtak Velence harangjai. Mind egyszerre. De engem hiába hívtak. Itália kék ege alatt nem bírok a lelkemből előcsiholni egy szikra bűntudatot sem. (Pedig odahaza de könnyen megy!)

Hacsak ez a kora ébredés nem! Hisz a tegnapi karneválozók még mind alusznak. Mi az, ami engem nem hagy aludni?

Visszamentem a Szent Márk térre. Üres volt. Üres volt és ragyogott. Akkor vonult el onnét az utolsó utcaseprő brigád. Most csakugyan olyan volt a tér, ahogy Napóleon mondta (a jó mondásai végül halhatatlanabbak, mint a csatái): „Európa szalonja.” Aki ilyen jó világítás mellett ide kilép, annak ez a bon-mot eszébe jut. Az is, milyen jó volt, amit Napóleon a piramisokra mondott. Meg az is, amit Goethére. Lehet, hogy a hódításai öröméhez hozzájárult, hogy ilyen jó szövegeket hozott forgalomba. Bár a győri csata után Magyarországra vonatkozólag nem mondott semmi halhatatlant.

De „Európa szalonja” – ez jó. A hetekig tartó bál után egy szem konfetti nem sok, de annyit se láttam sem a téren, sem a környező utcácskák legeldugottabb szögletében sem. Még egy kokakólás dobozt sem láttam ringatózni a csatornák vizén. Vagy annak nyomát, hogy a szükség elfogott volna egy Dominót, vagy egy Szitakötőt… Ugyan!

Hogy itt tegnap százezrek tolongtak?

Az oly törékeny város nyom nélkül állta ki az ostromot és a megszállást.

Csoda.

Az utcaseprőtől megkérdem: ilyen korán merre nyit kávézó a környéken. Mondja, hogy a Cavalletto Szállóval szemben. Hajnali csodatételük után ott már javában iszogatja a kupica grappával „korrigált” kávéját a többi utcaseprő. A Cavalletto melletti kis gondola-kikötőre néző könyvkereskedés kirakatában felfedezek egy Malaparte-könyvet… Karakterológia lehet az áldott olasz népről: Benedetti italiani. Az átkozott toszkánokról szóló könyvét már ismerem, és minden sorának igazságát megtapasztaltam Firenzében. Ez is érdekelne, de csukva a bolt.

Így hát bementem a Bazilikába, megnéztem, hogyan jelöli meg a pátriárka hamuval az elébe járulók homlokát: „Porból vagy és porrá leszel…”

Úgy dolgozott, mint a téren a Halál.

Közben az üzletek kinyitottak, visszamentem a könyvért és kiültem vele a Danieli elé, szembe a Szent György szigettel, amelynek szép fehér falú kolostorából indult el Magyarországra Gellért pap. Várta már nálunk a kis Szent Imre, meg Koppány.

*

Malaparte könyvében bölcseleti szinten találtam meg azt a jelenséget, amely hajnalban úgy megfogott a ragyogó tisztára söprögetett Szent Márk téren.

Itt nyílt ki kezemben a könyv, a IV. fejezetnél.

„Az első dolog, amin az idegenek elámulnak Olaszországba lejőve: az égnek a tisztasága, meg a földé, a fáké, a folyóké. Elámulnak ezen az égen, mert kék és áttetsző, oly tisztára mosott, mint egy tisztára mosott ablak, egészen más, mint az ő födőszerűen rájuk nehezedő piszkos, alacsony égboltjuk, mint az ő hazájuk szürke és hideg levegője… És nem is gondolnak arra, mennyi fáradsággal jár nekünk ily tisztán tartani az eget, minden reggel lemosni, megadni a módját előbb nedves ruhával, aztán szárazzal, hisz úgy kell tisztán tartani, mint az ablaküveget… És hogy micsoda munka a földet megkapálni, bevetni, boronálni, hanem minden áldott reggel fel is kell söprögetni, felszedni a követ, papírhulladékot, szemetet, amit az idegen hadak erre táborozván folyvást szertehagynak a mi mezeinken…”

Kár, hogy kora reggel a bárban, a rumos kávéjukat szürcsölgető utcaseprők közt még nem volt nálam Malaparte könyve. Tetszett volna nekik, ha felolvasom munkájuknak ezt a kis elismerő méltatását.

Titkaim nyomában

Bibliográfiát olvasok (A magyar irodalomtudomány bibliográfiája, 1982). Mi minden jelent meg? Mennyi izgalmas olvasmány, amit kihagytam.

Az irodalomelmélet rovatában még az ábécé elején tartok Almási Miklósnál, Bécsy Tamásnál – az egyik a neoavantgárdról, a másik a dráma műneméről írt, számomra sürgősen bepótolandó cikkeket – s amíg a margóra felkiáltójeleket teszek a nevük mellé, a szemem látóterébe már beugrott, tíz sorral lejjebbről egy mindennél ígéretesebb közlemény címe: Beszédültem, felsültem. Ez az! Ebből valamit megtudok majd a kudarcaimat előidéző mechanizmus titkairól.

Mohón villan le tekintetem erre a Magyar Nyelvőrben megjelent, oly szubjektív hangvételű cikk címére (Elekfi László írta), és akkor látom, hogy szó sincs beszédülésről, felsülésről. A cikk címe: Beszédütem, versütem.

Miféle be nem vallott szégyenek emlékei, az akarat kontrolljának miféle hiányai kínozhatnak, hogy lám, rejtett sebeimre gyógyírt keresek minden áron? Gyógyírt azzal is, hogy kicégérezést.

A félreolvasás ténye is arra vall, hogy csakugyan szükségem volna olyanfajta felvilágosító műre, amely többek között a beszédüléseim (hová? miféle társaságba?) és a felsüléseim (miféle hiúságok leckéjeként?) pszichoterápiáját adná.

Pro domo

Sokan zokon veszik itthon, hogy elmentem Bukarestbe barátkozni román írókkal.

Az volt az érzésem, hogy az erdélyi magyar írók jóindulattal és szívesen látták ottani igyekvésemet.

Hogy Szabó T. Attila Nyelv és irodalom sorozatának tanulmánykötetei a bukaresti Kritérionnál sorra megjelennek-e vagy sem (megjelenhetnek-e vagy sem), az az erdélyi magyarság jövője szempontjából nem mindegy. Minden kisebbségnek erőt ad, ha egyetemes értékekben érzi gazdagodását…

Most jelent meg az ötödik kötet. Eddig már több mint háromezer oldal. Ruffy Péter azt írja a Magyar Nemzetben: „héroszi munkálkodás”.

És akkor ott van még az Erdélyi Szótörténeti Tár. Szabó T. Attila szuperhéroszi munkája. Ennek hány kötete vár kiadásra? Ezeket a virtuális köteteket emelem föl pajzsul: ezért barátkozom! Ilyesmiért.

S amit nem vallhatok be: hogy nem is csak ezért. Hanem a barátkozás elemi, emberi öröméért, amely old valamit bennem, s talán a vendéglátóimban is.

A ki tudja még meddig tartó jégkorszakot egy nappal megrövidíteni…

Aranyak, fulladás

Öntelt Harpagon, újabb és újabb jegyzeteket dugdosok a pattanásig tele nejlonszatyrokba, kufferokba, irattartókba, amelyeknek mindenikére egy-egy megírandó dráma, esszékötet, regény címe van felírva… S ami túlcsordul, az mindig a magánakvaló naplójegyzet. Mint ez is.

Szépen tollasodom.

Mintha magamnak hizlalnám őket, témáimat, s nem látnám sorsukat, hogy az egyéb használhatatlan limlommal kerül a sok jegyzet, vázlat, töredék is majd a kukába.

De hisz csak egy nagy lélegzetet kéne vennem, s megírni az egyiket, mindegy melyiket, találomra, rajta! Utána már könnyebben menne a második, a harmadik…

S ki tudja? Egyszer aztán a telefon is megszólalna: – Mondd, nem írnál színdarabot nekünk?

Igen, egy ilyen telefon sokat lendítene, biztos.

De hogy évtizedek óta nem szólalt meg a telefon, az mégse lesz mentségemre a bíró előtt.

Sem ez a pár mázsányi jegyzetfecni.

Találomra felveszek egyet a könyvespolchoz támasztott nejlonzsákok közül.

– Milyen nehéz… Túl nehéz.

Igaza van a magyar nyelvnek, amikor a súlyt is nehéznek mondja s a munkát is.

S eszembe jut Gaston Bachelard mondása: „Aki meggazdagszik, elnehezül.” A legeslegnehezebb: a túl nagy gondolatgazdagság, amikor írni kezd az ember…

Írói becsvágy

Lassan már beletanulok úgy fogalmazni mondataimat telefonba, hogy szórakoztassam (megrendítsem, elbűvöljem, irgalomra bírjam) azt, aki valahonnét lehallgat.

Íróiskolai proszeminárium ez.

Igen, igen, tulajdonképpen ő is egy nyájas olvasó. Fülén lehallgató, előtte egy kazal magnószalag. (Mind én vagyok.) Unottan várja, hogy megszólaljak…

Múzsa segíts!

Dilemmák nélkül

A Démonok (Ördöngösök) előadásán megüti a fülem egy mondat. Kirilov mondja: „az igazi szabadság ott kezdődik, ahol mindegy, hogy élni vagy nem élni.”

József Attila dilemmája – a „mért legyek én tisztességes? mért ne legyek tisztességes?” – az abszolút szabadságot határolja be – határtalanítja be –, mert e két kérdésre adott válaszba minden, de minden tett belefér, minden ami tisztességes, és minden ami tisztességtelen.

Ehhez az abszolút szabadsághoz az alap: az élet vagy halál dilemmájának a kiküszöbölése, hiszen kiterítenek így is, kiterítenek úgy is.

A legmegbocsáthatatlanabb bántalom

Felébredek arra, hogy Keresztury megsértett.

Álmomban.

Megtévesztésig életszagú volt az álom.

Társaságban voltunk, karom a vállán, vagy karja a vállamon, ahogy az jó barátokhoz illik. S akkor ő azt mondja: – Sajnos, a barátaim közül senki se képes épkézláb drámát írni!

Tehát vagy én se, vagy nem tekint barátjának.

Úgy éreztem, mindenki rám nézett.

Aztán nevetve otthagyta a társaságot. Én meg néztem, milyen délceg még mindig.

Felébredtem, s tudom, hogy ezt nem fogom tudni neki sohasem megbocsátani.

*

Egyszer már ért tőle apróbb szúrás. Nem álmomban.

’74 áprilisában volt. Éppen indultam (végre, annyi hercehurca után) Firenzébe.

A kapu előtt találkoztunk össze, a Váci utcában.

– Mi van azzal a firenzei katedrával? – kérdi.

– Holnap indulok.

Egy pillanatnyi csend után: – „Hamar kitelik majd az esztendőd. Ott is.”

Ez is egyike volt azoknak az elbocsátó szép üzeneteknek, amelyeket akkoriban itt-ott kaptam.

*

Ez nem bántott engem.

Talán azért nem, mert én is csak fenntartással tudtam nézni a paradox-professzort, akivé lettem.

S ez az ingerültség megbocsátható volt, mert az életben, az esetlegességek csapda-rendszerében ilyesmi kicsúszhat az ember száján… Meg aztán segített is, hogy kiálljam azt a másfél évtizedet. Lehet, hogy ezért is mondta. Pedagógus is volt.

De az álom, az más. Ott először is drámáról volt szó, amely nekem, handabandázva, élet-halál ügyem. (Titokban, sóváran, Kereszturynak is az, tudom.) És az álmainkban mindannak, amit látunk és hallunk: fedezete van valahol.

*

„Hamar kitelik az esztendőd. Ott is.”

Akkor már több mint tizenöt éve koldultam hiába valamiféle állást Pesten, de az ’57 tavaszi elbocsátásom papírján (a Főiskoláról és a Nemzetiből) úgy látszik, rajta volt az életfogytigos pecsét.

*

Miért olyan fontos nekem K. D. véleménye, hogy álmodom is vele?

Valószínűleg azért, mert húszéves koromban nála kellett jelentkeznem „fejkopogtatásra”. Balogh őméltósága (valóban csak e címmel volt szabad illetni Balogh Józsefet, a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly legendás – társadalmi rangkórságában itt-ott önmaga karikatúrájába átcsapó – főszerkesztőjét) az akkor még oly fiatal, de már nagytekintélyű kritikusnak szólt, hogy véleményt mondjon, vajon alkalmas vagyok-e rá, hogy oly válogatott cigánylegényekből álló szerkesztőségének (elnök: Bethlen István, olvasószerkesztő: Illyés Gyula, francia korrektor: François Gachot) én is tagja legyek.

Úgy látszik az első szerep rögződik. Majd’ fél évszázad után is, tudom, megvesztegethetetlen bírám Keresztury Dezső. Álmomban ő a rossz lelkiismeretem.

Írókongresszusi beszámoló

Bejön a politikai vezérkar, a pártfőtitkár az ún. második emberrel, az államelnök, a miniszterelnök és velük együtt az Írószövetség főtitkára, Markov. Megnyitás. A halottak listája. Az elnökség megválasztása. Ezt még szépen végigcsinálja Markov, protokollhoz illő komótos unalomban. Minden listát egyhangúan megszavaznak.

Aztán az elnöki mikrofonbokortól egy lentibb teraszra megy le, egy másik mikrofonbokor közepébe, immár mint előadó. Beszámolóját olvassa fel. Csupa általánosság, felsőfok, alkalomadtán egy-egy „azért ne bízzuk el magunkat, elvtársak” meg „nem állíthatjuk, hogy egyáltalán nincsenek hibák”… Jár-jár az üres malom.

Egyszerre csak, mintha történt volna valami vele, vagy körülötte… Megállt az olvasásban, csendesebben beszélt, elhallgatott. De csak állt a lábán, öreg, elszürkült arccal nézte azt a pár ezer írót, mint aki rájött valamire: hogy nem érdemes ezt a sok blablát tovább őrölnie. De aztán mégiscsak felemelte megint a papírjait, és – kissé csodálkozó hangsúllyal – megint felolvasta a mondatot, amit már hallottunk tőle: „A kritikánk becsülettel teljesítette magasztos feladatát.” S mint aki nem akar hinni a szemének, még egyszer elkezdte olvasni: „A kritikánk…” S megállt, elgondolkozott, mint akinek most jut eszébe egy kritikus, aki mégsem teljesítette magasztos feladatát.

De már akkor körülötte álltak az írószövetségi vezetők. A kéziratot mutatta nekik, talán azt, hogy túl hosszú, jó lenne átugrani esetleg pár száz oldalt.

A mikrofonok gyűrűje ezeket a suttogó szavakat is érthetően közvetítette. És a szimultán tolmácsok, akik talán nem is látják az előadót, világnyelveken közölték a főtitkár felébredő kétségeit.

Mindenki érezte, hogy egy kivételes világirodalmi pillanat tanúja. A főtitkárral épp a jelentése olvasása közben történt valami. Megszállta a Szentlélek, vagy megőrült (ami szinte ugyanaz), vagy infarktust kapott. Mintha még ő se tudta volna, hogy melyiket válassza.

A politikusok részvétlenül nézték az emelvény felsőbb padsoraiból: mi lesz?

Markov nem tanúsított semmi ellenállást, amikor kollégái karon fogták és ki akarták vezetni. Sőt, mintha most elhagyta volna az ereje, lába megroggyant, s ő rájuk borult.

Elvitték.

Aki odafent az előbb mellette ült, lejött a szónoki emelvény mikrofongyűrűjébe, és folytatta tovább a blablát.

A gyöngyházfényű ég alatt

Még csak október eleje, és a tél beszökött Párizsba. Hideg van, egy-egy percre kisüt a nap. Az égen a pasztell- és kagylószínek megunhatatlan felhőjátékai. Ez hát az a híres födő, amely alatt az alkotó szellem olyan jól párolódik saját levében…

Tolnay Károlytól hallottam én ezt, Párizs klímájának a dicséretét, miután Firenzében plántált engem, s én hülyén a váratlan megtiszteltetéstől, hálát rebegtem, ő elhúzta a száját, kiült arcára – ritka nemes arc! – az elítélt lelkek kéjes elégtétele, amikor új társra találnak a kárhozatban.

– Ne hidd, hogy szerencséd van. Nekünk ez kelepce. Én is megjártam itt. Firenze tökéletes. Itt már minden kész. Századok óta. Itt nincs szükség rá, hogy valami egyedülállót alkoss. Itt már nincs is helye új műnek. És kinek csinálnád? A Mediciek kivesztek. Innen már Michelangelo is megszökött. Lehet, hogy Dante is jobban járt, hogy száműzték… Párizsban kellett volna találkoznunk. A párizsi atmoszférában magad is elhiszed, hogy van értelme annak, amit kigondolsz. S hogy minél eredetibb a gondolatod, annál inkább van értelme. Ezért pezseg ott a gondolat. Firenzében már régóta nem pezseg. Párizsban pezseg. Ehhez az is kell, hogy egy olyan csodálatos gyöngyszürke ég legyen fölötted. Párizs fölött a felhők nem engedik, hogy elszálljanak a semmibe a gondolatok, mielőtt még formát kapnának. De ott a felhők nem is deprimálnak. Párizsban sohasem ólomszürke az ég, és nem is olyan azúr, mint itt Itáliában. Az örökké kék ég nagyon veszélyes. A Hortobágy poétájának is az volt a fő baja. Abba a nagy magyar égbe („a hortobágyi magas ég” – Illyés is így mondta) illan el a kreativitásunk. A magunkfajtának nem tesz jót, ha a kék világűr borul ránk. A szellem irtózik a világűrtől. – Nevetett. – Horror vacui!… Párizs gyöngyházfényű ege! Ott jutottam én is a legtöbbre. Próbálj odajutni!

Hát akkor most itt vagyok. Ha csak egy hétre is, de egyszer kilendült pályájáról az inga, amely több mint tíz éve jár Pest és Firenze között.

Minden városban ez a legszebb. Az első reggel.

A Montparnasse körúton most nyitnak a boltok. Egy kis könyvesbolt kirakatában megüti a szemem Bachelard neve. Diákként találkoztam vele először, Genfben, ahol első barátom, mesterem, André Prudhommeaux nem győzte őt dicsérni. A tűz pszichoanalízisét olvasta akkoriban, és olvasott föl belőle nekem is, a Nemzetközi Diákház szép, XVIII. századi fűtetlen szalonjában, ahol vacsora után a kandallóban néha megpróbáltunk tüzet rakni, és késő éjfél utánokig süttettük magunkat féloldalasan és másik felünkben csontig átfázva. Bachelard szép passzusai a tűz titkos értelméről jobban melegítettek, mint az az egy-két senyvedő fahasáb. Kezembe került később aztán Bachelard könyve a vízről, s a másik, a térről. S ha a címben százszor pszichoanalízisnek mondja is, amit csinál, egyáltalán nem volt az; a költészet és a filozófia határvidékéről való eszmélkedéseket írt ezekben a könyvekben, mint a szellem hajnalkorában a Szókratész előtti bölcselők. Azok is egy-egy elem körül futtatták gondolataikat.

Ez a kis könyve, amit megvettem: Az álmodozás költészettana (La poétique de la Ręverie). Keresek egy zavartalan helyet, hogy belemerülhessek. Emlékeztem erre a két kis kertre az Invalidusok terének két oldalán, az alacsony kerítésre, a kis vasajtókra. Bent a néhány fa alatt egy-két pad. A dél felé néző kerthez megyek, ez a naposabbik (ha kisüt megint a nap). Rodin múzeumára látok innét.

A nap kegyes, rámvet időnként egy-egy sugarat, mint a színházi fejgép. Mások is betérnek néha a kis kertbe. Leülnek, néznek maguk elé, nézik az eget, aztán felállnak, tovább mennek. Akinek dolga van, siet a föld alá, metrón utazik. Mi itt, felszíniek, ráérünk. Flangálunk. (Ez az ige eredetiben szebben szól: „flaner”.)

Bachelard fejezeteket ír az álmunkban hallott szavakról, rímekről. Irigykedve olvasom, hogy mások milyen könnyen tudják betörni az álomkapukat. Zsákmányt is hoznak. Én legtöbbször kint strázsálok csak a küszöbén. Igazában nem vagyok otthon az álomban. (Hiába írom ki a Freud-darab színlapjára, hogy oniromachia… Nem vagyok tehetséges álmodó.) Nem győztem ámulni az új, teljes – vagy majdnem teljes – Kosztolányiban az álomban hallott rímeit. Persze, az írói munka intenzitása is hathat tovább alvás közben. – Jó, ha félálomba hagy merülni. Úgy rémlik, Török Sophie is mondja, hogy a haldokló Babits rímeket álmodott… Újabb példákról nem hallok. Lehet, hogy ez az onirikus ihletésű költészet a század első negyven évében talált csak fogékony szellemekre? Freud-Bachelard-Ady-Csáth-Kosztolányi-Babits…

Az Írószövetség körlevelet küldhetne szét a tagságnak a költő szakosztályban: A legutóbbi közgyűlés óta álmodtál-e rímeket?

Milyen kár, hogy Bachelard – óriási az olvasottsága is, nem csak az invenciója – nem ismeri a magyar költészetet. Neki kár ez. Élvezettel dolgozhatta volna föl a mi onirizmusunkat.

Arról is ír Bachelard, hogy a gyerekek milyen közel vannak a világegyetem titkaihoz. Ezeket a passzusait most különös figyelemmel olvasom, mert itt van annak a rejtett aknajáratnak az igazolása, amellyel Az ember tragédiája mélyrétegeit filmben megközelítette Jeles András. Mintha csak a film felett kerekedett otthoni (Aczél-gerjesztette) vitához szólna hozzá Bachelard: „A gyermek a világmindenség fiának érzi magát, ha csak az emberi világ egy kissé békén hagyja. Így van az, hogy a gyerek, ha magányosságában eljut oda, hogy kormányozni tudja álmodozásait, olyan örömét leli az álomban, mint felnőtt korában majd a költő…” Ez igaz a kis Weöres Sándorok, József Attilák esetében (hogy is írja Attila a Curriculum vitae-ben? „Tehetségesnek tartottak, pedig csak árva voltam.”), a Pax gyerekotthonban 1946-ban versírásra kapatott Orbán Ottó esetében… De a legtöbb gyerek akármilyen közel kerülhetett is a világegyetem, a létezés és a nemlétezés forró, izgalmas titkaihoz, mire iskolába kerül, már tudja, hogy ezekkel nem kell foglalkoznia, és örökre elfordul tőlük. Talán csak egymás közt suttognak még egy ideig ilyesmiről azok, akik „beavatottak” maradnak… Ezek olyanok, mint a Jeles András-féle Angyali üdvözletben voltak azok a gyerekek, akik beleélték-játszották magukat a halálos komolyan vett szerepbe, hogy ők az emberiség ős-szülei…

Tűz volt

Módszeresen, nagy akaraterővel felvertem magam ólomnehéz alvásomból, éreztem, hogy még nincs éjfél, s álmomban – első álmomban – elfogott a szorongás, hogy I. most odaát a másik lakásban egyedül van, hogy elkeseredik, hogy baja lehet… Fel kell hívnom, gondoltam az álom mélyeiből. Mintha egy rámsúlyosodó homokhegyet kellett volna leráznom magamról. Kimentem az előszobába. Felhívtam.

– Aludtál?

Élénk, friss hangon válaszolt. Reggel se szokott ilyen csengő lenni a hangja mostanában.

– Képzeld, kigyulladt a kuka! A földszintről bevilágított hozzánk a lángja. Már az egész ház aludt. Leszaladtam és eloltottuk.

Megnyugodtam.

Nálunk mindig történik valami. Most kigyulladt a kuka. Így volt kit-mit megmenteni. Irkének ez hivatása az életben. Ezért ragaszkodnak hozzá úgy a legesendőbbek.

De még egyszer már nem tudtam elaludni. Hajnalig fent voltam.

Most van hajnal.

Lehet, hogy reggelig fent maradok.

Pedig nehéz napom lesz holnap.

Nem csap át…

Rezzenetlenül álltak glédában a lovas rendőrök – akár egy jól sikerült parádén –, miközben részeg angol sportrajongók halálra tapostak negyven olasz sportrajongót. De lehet, hogy ez a rendőri nonsálansz csupán a tehetetlen televíziónéző benyomása volt. Vagy az operatőrök nem előnyös szögből fényképezték a rendfenntartó erőket.

Másnap a világsajtó megírta, hogy a rendőrség csakugyan nem volt a helyzet magaslatán. Inkább mondhatni: a helyzet kútfenekén volt. S megírták azt is, hogy létszámát tekintve a belga rendőrség az első a világon. Minden 33. állampolgárra esik egy rendőr.

Rátermett szociológus talán eljuthat e ténytől afféle tovább gyümölcsöztethető következtetésre, hogy nem feltétlenül csap át a rendfenntartó erők mennyisége a rend minőségébe.

Szégyeneimből

Van valami hebehurgya idétlenségre való hajlam bennem.

Hogyan történhetett meg például, hogy egy épp elkészült egyfelvonásosomat – minden előzmény és ok nélkül – felolvastam özvegy Rajk Lászlóné lakásán (akivel jó viszonyban voltunk, de nem ilyen jóban), e célból összehívott társaság előtt, és csak olvasás közben vettem észre, hogy a darabomban minduntalan visszatér egy vicces song: szegény Johnny akasztásáról, „Himbálózott a kötélen, Szegény Johnny a kötélen…” Így, és még egy tucat egyéb változatban. A pillanat kínosságát olvasás közben felismerve, megpróbáltam átugrani a verssorokat, szakaszokat, amivel csak nyilvánvalóbbá tettem a rémséget, amit addig mindenki merev arccal próbált elviselni.

A háziasszony feje fölül Rajk László nagyított fényképe nézett – szigorú szemmel – a felolvasóra.

Sem azelőtt, sem azután nemigen olvastam fel idegen lakáson új drámát. (Kassákéknál a Késdobálókat, vendégeknek is, és Vargha Balázséknál, de náluk mindig csak Ágnesnek és Balázsnak.)

Mi volt ez?

*

Lehet, hogy ugyanarról a tőről fakadt ez az otrombaság, mint az, amelyet legkedvesebb, legnemesebb (folytathatnám a szuperlatívuszokat) Lilla nagynéném, anyám legkisebb húga, ellen követtem el.

Egyik rossz darabomban a komikus figurát – amelyhez néhány konkrét vonást legnyilvánvalóbban az ő életrajzából kölcsönöztem – mindennek tetejében Lilla névre kereszteltem.

A tettem nem jött fel a tudatomig. A könyvet – a szerető unokaöcsi dedikációval – elküldtem neki a kitelepítésbe.

Amikor dermedve rájöttem, hogy mit követtem el, kisürgettem egy második kiadást (azelőtt se, azután se érte ilyen tisztesség egyetlen könyvemet se), amelyik csak abban különbözött az elsőtől, hogy az előzőleg Lilla nevű tábornoknét Ellának hívták. Különben méretre, tipográfiára, kötésre ugyanaz volt. Elmentem vele Gyulára, ahová akkorra már a berényi pusztáról beköltöztették: a gyerekkorom óta megszokott szíveslátásban volt részem – s amikor nem volt bent a szobában, a könyvből egy példányt, az újat, az előző kiadás helyére loptam, persze már beleírtam, szóról szóra az első dedikációt is. A régit meg be a pakktáskámba.

Ha újból olvassa, legföljebb azt hiszi, hogy a kitelepítésben megőrült.

*

Ehhez a történethez hozzátartozik még, hogy később – jóval később –, amikor már vakon és özvegyen (de mindig elragadó pedagógus lendülettel) adta angol-francia-német óráit, s amikor a fiam számára szerette volna biztosítani mindazt a gondoskodást és szeretetet, amelyet egy emberöltővel azelőtt Romániából Magyarországra átvetődött diákként én kaptam tőle, Miklós fiamnak megvallotta, hogy micsoda sebet ütött rajta, hogy viszontlátta magát mellékes komikus figuraként egy darabomban s az ő oly szépen csengő nevét is. (Hogy még a tanítványainak se lehessen kétségük, ha kölcsönkérik tőle a neves rokon művét.)

Nekem erről a sebéről soha nem tett említést.

Megvilágosodásunk egy életen át tartó Odysseiája

Meghalt Mircea Eliade.

Megkeresem naplójában azt a passzust, ami a múltkor úgy szíven ütött. Gondolom őt is, amikor írta, mert a végén biztatja magát, hogy e naplójegyzetét tovább kéne fűznie tudományos formában is.

Az 1960-ik év első napjáról szól a feljegyzése. Január 1-jén írja.

Amikor az életszámvetéseket végzi az ember.

„Minden száműzött: Itaka felé tartó Odysseus. Itaka felé, önnön központunk felé vezet utunk. Tudtam én ezt már régóta. Mostani váratlan felfedezésem az, hogy bármilyen száműzöttnek meg van adva a lehetőség, hogy új Odysseusszá legyen (épp azért, mert a száműzöttet is elítélik az »istenek«, azaz a történelmi, földi sorsokról határozó hatalmak). De hogy ezt felérje ésszel, a száműzöttben kell lenni fogékonyságnak arra, hogy behatoljon bujdosásának rejtett értelmébe, és hogy az útját mint beavatási próbatételek hosszú sorát tekintse (e próbákat is az »istenek« akarták), és belássa, hogy ezek az akadályok hazavivő útján (önnön központja felé vivő útján) támadnak. Ez pedig azt jelenti: mindennapos szenvedéseiben, depresszióiban, eltikkadtságaiban ismerje föl a jeleket, a rejtett intéseket, a jelképeket. Lássa őket, olvassa őket – még akkor is, ha nincsenek. Mert ha látja őket, kialakíthat egy struktúrát és üzenetet olvashat ki a dolgok amorf menetéből és a történeti események monoton folyásából.”

Paranoiára biztat? Vagy a világ rejtőzködő lényegét így csakugyan megközelíthetjük?

Eliade száműzött volt Amerikában. Nem politikai hangsúllyal „száműzött” – sorsában és lelkében az. Én is száműzött vagyok Firenzében. Magyar „bujdosó”. (Lásd Prohászka Lajos nemzetkarakterológiai tanulmányát.) Két „extrapolált” dunavölgyi vagyunk és így jobban felérjük a többi ember sorsát is, minden emberét, akik bujdosnak e földi téreken…

A nekrológok azt írják, hogy nemrég tűz ütött ki abban az egyetemi intézetben, ahol Mircea Eliade nyugdíjasan is tovább dolgozgatott, s ahol készülő műveihez a jegyzeteit tartotta. Minden kézirata odaégett. Ebbe aztán belehalt.

Felismert egy rejtett intést.

Névtipológia 1.

Shakespeare Viharjában akármilyen megejtő bája lehetett az öreg varázsló lányának, a neve engem mindig tartózkodásra intett: Miranda.

Az olaszoknak ez a név azt sugallja, hogy a napra lehet nézni, de rá nem.

Ám bámulja Miranda szépségét az egész világ, mi magyarok tudjuk, amit tudunk. És ez ki is fog derülni előbb vagy utóbb. Talán majd akkor, ha levetkőzik. A nászéjszakán vagy a strandon… Lehet, hogy szőrös a melle. Ha már a nyelvünk ilyen határozottan állítja róla, hogy miranda.

A mi nyelvünk nem szokott tévedni.

*

Hasonlóképpen nem számolt a Magyar Dolgozók Pártja azokkal az asszociációkkal, amelyeket Vég Béla neve ébreszthet a dolgozókban. Ezt az oly Árpád-kori magyarossággal csengő nevet (lásd Vak Béla) maga Rákosi Mátyás kreálta a mozgalmi anonimitásból a legfőbb vezetésbe emelt új főelvtárs számára. Bár az is lehet, hogy Rákosi – a nagy selyma – nagyon is tudta, mit csinál. Finom fülével meghallotta ő azokat az alhangokat, amelyek Vég Béla nevét körüllengték. De nem szólt ezekről (mások meg bizonyára nem mertek neki szólni), és saját hatalmát illetően megnyugtatónak találta, hogy a helyettese anális mellékzöngéjű nevét nem fogják az övé helyett a Sportcsarnokban ütemesen skandálni. Palimbacchiusokban: Végbél-a! Végbél-a!

Névtipológia 2.

Czibor mondogatta gyakran ezt a szót – terítve dúsan hátborzongatóan ízes nevekkel.

A színészek nem szeretik azokat a szerepeket, amelyeknek az író nem adott nevet. (Második Sírásó, Negyedik Titkár stb.) Efféle színlapalji szerepben a legjobb alakítást sem dicséri meg a kritika. (Ha csak nem éppen ezzel akarna feltűnni.)

Igaz, az író fantáziája se szárnyal föl nevenincs figurákban. A Freud-darabom legutóbbi változatában színpadra léptettem a Fiatal Orvost. Őt hívta a professzora, hogy kiszolgáltassa neki az eutanáziát. Pár mondata volt. Féltem, hogy a színészt sérteni fogja az anonimitás, tehát próbáltam előpörgetni a fejemből valami megfelelő nevet neki. Bécsi fiatal orvos, tehetséges is (zseniális?), ha Freud arra méltatja, hogy az ő kezéből kérje a halált… Megvan! Legyen Ottó! Természetesen Otto Weininger után. És a szerep (mely eladdig puszta funkció volt) most hirtelen elkezdett felmagzani, sarjadozni, köbre emelődni. Az öngyilkos Weininger máris sugallta, hogy a fiatal tanítvány is legyen hajlamos önpusztításra – ezt Freud persze analízisből tudhatja róla – s akkor pedig egy ödipikus apa-gyilkosság a fiatal (zseniális!) doktor számára megváltás lehet… Alig győztem ezt a kiszabadult újabb drámát visszadugdosni a palackba.

Mit nem hozhat inspirációban egy névtipologice telibetaláló „Ottó”?

Szatírák tükrében

A világ legszebb panorámája

Revelációról van szó, messzebbről kezdem.

Hatéves voltam, amikor először Budapestre hoztak. Megharapott Gyulán a Lauferék kutyája. Fatelepükön a deszkarakások között bújócskáztunk Laufer Gyurival, s a telep őr-ebe kutyakötelességét teljesítette, vagy csak játszani akart ő is. Irány a Pausteur-intézet.

Nagynéném, aki épp látásunkra utazott le Pestről Gyulára (mi határátlépővel keltünk át Váradról) ideadta pesti lakása kulcsát. Késő este érkeztünk a fővárosba. Anyám vacsorát csinált. Éjszaka gyanús hascsikarásra ébredtem. – „Kitört!” – gondoltam. Anyám, hasát fájdítván ő is, utánanyomozott a vacsora alkatrészeinek. S a konyhaasztalon megtalálta a szalmiákos sóval teli staniclit. Ebből tett pár csipetnyit a rántottába konyhasó helyett, ami valahová gondosan el volt dugva.

Rengeteget nevettünk. Csengősó a hasunkban!

Reggel felfedeztem a falon az elbűvölő kis képet. Hatalmas kapujú hidat ábrázolt, a híd mögött zöld hegyekkel… – Az Erzsébet-híd – mondta anyám, és csillogó szemmel magyarázta, hogy egyetlen íveléssel visz át a Dunán. Fellelkesedtünk. Ő azért, hogy tíz év után ma viszontlátja Budapestet, én meg azon, hogy milyen csodákban lehet részem, mielőtt meg fogok veszni. De lehet, hogy csak csengetni fogok.

A kis vízfestmény egy másik nagynéném műve volt; tiszti asszony létére folyton festegetett, karácsonyra ilyen akvarelleket kapott tőle a rokonság. Nászajándékba Murillo-madonna járt olajban, amit a Szépművészetiben másolt. – „A férje meg a rossz gyomrával hideg vacsorát eszik” – mondták róla a lekenyerezhetetlen sógornők, a Murillo-kép alatt teázva.

Az Ilka utcából a Hőgyes Endre utcáig hiába lestem a villamosokról a Dunát.

A Pasteur-intézetben csak legyintettek a Lauferék kutyájára, így mehettünk az Üllői úton a Duna felé.

Egy sötét boltív alatt átmenve tűntek fel azok az akvarellzöld hegyek, s egyszerre csak ott állt, balra tőlünk a Híd. A két hatalmas, sárga kapu, itt és odaát, közte egy égi hárfa. Melléje a szem egy pillantással befoghatta a könyvekről már annyiszor megbámult jó ismerőst, a Gellért-szobrot, a Citadellát, a királyi várat, a Lánchidat, a Mátyás-templomot… Mind együtt volt.

Később, amikor már egyetemistaként pesti kollégiumi lakos lettem, gyakran jártam a Duna-parton, mindig megújuló gyönyörűséggel. Láttam Bethlen Istvánt baktatni ott, zsakettban és cilinderesen. És láttam ott a Bethlenről örökbecsű pamfletot író Szabó Dezsőt is. (Betéve tudtuk a Feltámadás Makucskán idevonatkozó sorait.)

Itt ismertem meg, a Dunacorso kávéházban Szerb Antalt, Schöpflint, Gyergyait. S találkoztam Illyéssel, Gellért Oszkárral. Itt volt a Nyugat. És esténként a Magyari muzsikáját hallgató sűrű sorból megpillanthattam a Hungária teraszán szerkesztőségi főnökömet, Balogh Józsefet, amint a magyar bennfentes ellenállás valamelyik közismert hősével vacsorál, a szárnysegéddel, Tost Gyulával vagy Frey Andrással, az újságíróval. – Most beszélik meg a kiugrást – rebegte a jólértesült tömeg.

És egy áprilisi vasárnap délelőtt ültem magam is a Carlton teraszán, egy színdarabnyi terjedelmű kézirat fölé hajolva Somlay Artúrral, miközben az arrajárók suttogó kórusa kánonban mondogatta: – „Nézd, a Somlay.”

Ez volt az apoteózis. Több, mint majd a premier. Ott szerző lettem. Itt pesti.

Mostanában, a Duna-parthoz közel lakva, gyakran kerülök errefelé. Majd mindennap.

Tavasztól őszig nem látok egyetlen ismerős arcot sem. Se személyes ismerőst, se színházból, de még tévéből ismerőst sem.

Idegenebbül bolygok itt, mint Rómában a Via Venetón, ahol láthatom sétálni Spadolinit, nyomában két civil testőrrel, s az Imperiál Szálló falán ott van Ady Endre neve… Kiöregedtem Budapestből? Lehet. Vagy a magyar társadalom vonult volna vissza innét? Lehet. És ezért nem jelennek meg többé ismert, jeles személyiségek Budapestnek (a világnak!) ezen a legszebb sétányán…

– Hová lett a Dunakorzóról a magyar közélet? Az a bizonyos elit?

– Ül a dácsájában és pecsenyéjét süti a flekkensütőn.

Nem bolond, hogy itt beszélje meg Veesenmeyerrel a kiugrást.

„Művészet a sportért”

Az általános elnök televíziós interjújában elmondta, hogy a futballisták anyagi igényeit úgy elégítette ki, hogy képzőművészeti alkotásokat vásárolt a megyei múzeumnak, és a művészektől suttyomban visszakérte a pénz egy részét. Valószínűleg volt más, talán bővebben eresztő anyagi forrás is, de ez látszott a reflektorfényben még leginkább megszellőztethetőnek. Hisz a közvélemény erre igazán rábólinthat: hazafias cselekedet a művészektől venni el a pénzt és ebből vásárolni meg azt az italboltot, ha már úgy megfájdult rá az Aranyláb foga.

Jól járt a festő, jól járt a focista, feltehetően jól járt az előző kocsmatulajdonos, jól járt az általános elnök, jól járt a Központi Nagy Névtelen, aki a fekete kasszákat – mint az interjúból kitetszett – országosan sugalmazza és feltehetően megsápolja.

De vajon hogy járt a múzeum?

Talán hamarosan megnyílik a megyeszékhelyen a friss szerzeményeket bemutató tárlat.

Jó volna.

Mert most még azt se tudjuk, hogy rossz festők bulija-e az ilyesmi, avagy kitűnő mesterek szégyenfürdője.

Senki földjén

A táj, melyet este a televízióban láttam, valahonnan ismerős volt. Így nem is nagyon kellett magyarázgatni a Hangnak (egy mikrofont tartó kézhez tartozott ez a Hang), hogy hol is vagyunk. Hepehupás mező volt; téli száraz gyep lepte be a buckákat. S ez a hetek óta tartó naptalan szürkeség borult a világra, amely talán már egy új geológiai korszak kezdete. Átvészeljük-e? Lehet, hogy ez a világítás most már örökre ilyen lesz. Mi van a levegőben? Valahol odébb, ahonnét az autók zaja idehallik, a város forgalmasabb utcáin a zöldségesek beveszik a gyümölcsösládáikat a bolt elől. Ne érje őket a sűrű ólomgáz. A kenyeret és péksüteményt sem ajánlatos reggel az utcán kint hagyni.

A réten egy államtitkár áll és rendeleteket idéz. A nagyobb hitelesség kedvéért néha meg is jelenik a képen egy-egy rendelet. Nem mutatják sokáig. Jobb is. Ezeknek a rendeleteknek olyan a színük, mint a korai Van Gogh-képeknek. (Börtönudvar, Moszkva, Puskin Múzeum.)

Az államtitkáron látszik, hogy szívesebben állna másutt. A Hang megkérdi tőle: járt-e már itt? Mondja, hogy nem. Most van itt először. Aktákból biztosan jól ismeri ezt a rétet. Reszort-rét.

Tavaly ilyenkor Váradon jártam, s meg akartam keresni anyám sírját az olaszi temetőben. Akkor láttam már ilyen hepehupás tájat. Ezért ismertem föl a televízióban is, hogy mi lehet ez. Hantolatlan hantok, és jeltelenek.

Onnét elvitték a fejfákat, ledöntötték a sírköveket vagy lecsiszolták róluk a neveket. Magyarul csengtek a nevek.

Itt soha nem is voltak. Fejfák, sírkövek, nevek… Történelmien csengenének.

*

Ha Magyarországon egyszer kiadják Camus és Koestler könyvét, amelyet a halálbüntetés ellen írtak: egy ilyen végtelenbe nyúló hepehupás parcellának a képét kell majd a borítóra tenni.

A minden határon túli bűnüldözés abszurduma ezen a senkiföldjén lesz kiáltó. Az élettel együtt elvették a kivégzettektől a személyazonosságot is.

*

A Hang egy nevet mond. – Hol nyugszik?

Azt várom, hogy a felelet elhárító lesz, vagy approximatív: nem tudom, valahol errefelé… Ilyesmi. Egy államtitkárnak a televízió előtt nem muszáj minden titkot tudnia.

De ő tudja, s mondja is.

– Körülbelül itt, ahol most állunk.

A kamera azon nyomban a föld felé fordul. Négy lábat látunk, s alattuk a száraz füvet.

Felrémlik bennem, hogy ezt a füvet is ismerem. József Attila volt a növényhatározója. Halálthozó fű, mondta róla.

Ez alatt kell keresni Nagy Imrét.

Nyugtalanul alszom. Az álom mozija ugyanezt a filmet vetíti tovább.

Jó volna felébredni végre.

Ébredés

Róma

Nem tudom, mikor éreztem ilyen egész valómat kimerítő fáradtságot, mint amilyenre ma reggel, hetvenkettedik születésnapomon ébredtem.

Először az éghajlat-változásra gyanakodtam. Lehet, hogy ennek is része van benne. Ólmos, szürke lett a hónapokon át töretlenül ragyogó olasz ég.

Lehet, hogy éjszaka történt valami a légkörben. Talán az viselt meg.

Rosszul is aludtam. Felébredtem arra, hogy rosszul alszom. Mintha este megterheltem volna a gyomrom, vagy ittam volna. Holott keveset ettem, s jóformán semmit se ittam. Viszont belül, a mellkasomban éreztem, hogy a szívem kihagyásosan verdes. Vén társbérlő; házsártos, mániás, kötekedik, fenyeget. Úgy teszek, mintha nem is hederítenék rá. Pedig egyszer beváltja, tudom. Ámde mégse szorongatom a pulzusomat, hogy számon tartsam, hányadikat hagyja ki, és ha megáll, akkor meg lessem, vajon újrakezdi-e. Nem érdekel, hogy első kézből tudjam meg a végem.

Felségjel

Coca-Cola dobozok vannak szétdobálva mindenütt. A kasztáliai forrás mellett, minden völgy oldalában, a ligetekben. Micsoda ösztön hajtja ezeket a turistákat, képesek átröpülni az óceánt, tízezer kilométereket utazni, veszedelmes hegyi sztrádákon léghűtéses buszokban ide felkapaszkodni, semmi másért, csak hogy Apolló szentélye mellé ki-ki elhelyezhesse a maga üres Coca-Cola dobozát, jelenléte bizonyítékaképp. Ahogy Armstrong is kitűzte a Holdon az Államok felségjelét.

Tőzsdén

Ha jegyzik az író nevét, szövegelhet, amit akar. Szövegeiről hasonlóképp szövegelhetnek a kritikusai. Olvasói minden információt megjegyeznek róla, és számon tartják írójukat olvasatlanul is. Neve – agyonidézett és telibe találó költői szóval – áruvédjegy.

– Mint akármely mosóporé?

– Nem akármely mosóporé. Mint a multinacionális cégek mosóporaié.

Spektrálanalízis

Tegnap és ma sok képet felraktunk a falra. Jobbára metszetek, rajzok, akvarellok. A művészek ajándékai. Nem holmi drága olajképek. De drága barátokat idéző képek: Czóbel és Modok Mária, Ferenczy Béni és Noémi, Drégely László és Varga Gyula (Montréal), Fulciante és Abado, Tóth Imre (Amerigo) és Kádár János Miklós és Nagy Laci, a költő…

Öröm látni őket a falon. Az összbenyomás: feldereng belőlük valami, ami hozzávetőleg mi voltunk. Az életünk, az életünk színei…

De így messziről nézve is legmegejtőbb a kicsi aranykeretekbe foglalt fényképek sora az állóíróasztalom fölött: a szülőkről, nagynénikről, nagybácsikról, nagyszülőkről… Dédekről…

Az elköltözöttekről.

Ők a monochrom Sors.

S aztán: a gyerekek.

Fölébe írhatnám Ady sorát:

Kisfaludy Károly és J.-né kilátásba helyezi a kicsiny, néma lakást

Kezdek vissza-visszatérni a régi lakásba, a József Attila utcába, ahonnét az Ingatlankezelő kiköltöztetett minket három vagy négy éve, magam se tudom már, hogy mikor. (Elvesztettem közben az időérzékemet is, mint egy leszerelt toronyóra.) Itt hagytam ebek harmincadjára a mozdíthatatlan könyvtárat, s a nagyobb méretű, legszebb bútorokat. Il faut laisser – mondtam magamban, Radnótival. Tudtam, hogy egy kis meghalás lesz ez.

Most, hogy visszatérek a szűkös Váci utcai házból, élvezem a „nagy terek pátoszát” (ahogy a költő mondja az Egy szerelem három éjszakájában). Kieresztem a hangom, egy-egy verssort skandálok néha én is. A félig üres szobák visszhangzanak. Semmi sem adja úgy a világbírás igézetét, mint egy kétszáz négyzetméteres otthon. Hadd élvezzem a hazatérést arra a kis időre. Majd lesz nemsokára az a másik, az a „kicsiny néma lakás”, amelyet Kisfaludy Károly említ, oly békülékeny részvéttel szegény hősködő, hebehurgya Tomori iránt, akinek szintén minden tér kevés volt. („Szűk vala egy ország…”)

J.-né, az IKV-tól, az első nap megmondta: „önök innen hamarosan kihalnak, a felújítást azoknak csináljuk, akik majd a helyükbe jönnek.”

Most gyorsan még szépítgetjük a lakást, mint a három árva mamája, aki éjfélkor hazajár sepregetni… Kakasszóig.

A frissen behúzott díványon elheverve, feledve Kisfaludyt és a halálmadár J.-nét, mintha életem oly tágas volna, mint a lakásom, élvezettel olvasom a legfrissebb Magyar Naplót. Benne Domokos Mátyás gyönyörű filippikáját Arany és Babits védelmében. Említi a Ráth-féle Összes Verseket. Ez réges-rég megvan nekem. Talán ez volt a könyvtáram kristályosodási pontja. Az örökséget és a személyiséget hordozó első sejt. Büszkeségem, rangom az a tizenkét piros bőrkötésű könyv. A díványról, ahol olvasok, nem látok oda a könyvtár bal sarkába, ahol az Arany-Ráth áll.

De egy hirtelen bennem felszirénázó hiányérzet közli, hogy a sorozat nincs a helyén. Hogy amikor birtokba vettem a régi otthont, Isten szeme nem nézett vissza rám a könyvtárpolcról.

Hát igen. Nincs. Csakugyan nincs.

És tudom, hogy ha nincs, akkor most már végképp nincs.

Még egyszer nem fogom tudni megszerezni.

Egyszer s mindenkorra nincs.

Becsületből azért kutatok utána.

Hátha a malter letakarításakor többfelé dugdosták szét a tizenkét kötetet, hátha csak szétszóródtak… Sok könyv van oszlopban felstószolva a polcokon. Ahol valami piros bőrkötés sarka villan elő, húzom ki. „Nem ez… Újra nem ez” – mondhatnám Arannyal. A tizenkét kötet közül egyik se üzen.

Pedig ez a tizenkét kötet már milyen itthon érezte magát nálam. Jóleshetett nekik hallani, hogy fel se kell nyúlnom értük, betéve mondom a balladákat meg a Toldit.

Nehéz is lehetett elcipelni őket. Két kuffer is kellhetett. Vagy egy ruháskosár. Az antikvárius nagy szemeket meresztett. Mindig azt mondta, ha valaki érdeklődött: – A Ráth-féle Arany! Évek óta nem láttuk! Ritka kincs.

Aki elvitte, nem tudhatta, hogy a húsomból vágott ki egy fél fontot. A velencei kalmárt is féltették, hogy elvérezhet egy efféle operációban.

Elment a kedvem a maradék könyveimtől. Nem tud megvigasztalni az egész világirodalom se.

A nagy lakásban elfogott a mulandóság érzete. Igaza lesz J.-nénak. Mi innen úgyis kihalunk.

Babona, babona

Harminc – jaj, harminc! – éve annak, hogy az Egy szerelem három éjszakáját írtuk.

Akkor már megvolt és legbecsesebb kincsem volt az Arany–Ráth. Az esély, hogy elveszíthetem (a gyerekek is szeretik játszani: most tegyél úgy, hogy nagyon megijedsz), súgta azt a jelenetet, hogy a Költő – már megint visszatér a Költő – kedves könyvei az antikváriushoz vándorolnak. S amit a jelenet dalához motívumként súgtam még Vas Istvánnak, azt ő bravúrosan kitűzte a verse csúcsán: a tizenkét kötetes Aranyt.

Kihívtam a sorsot. Megpiszkáltam a végzetet. Tudhattam volna, nem marad következmény nélkül, ha költői formában megfogalmazódik valami, pláne, ha valami rossz. Jóslatszerűen lebeg eztán fölöttünk az ilyesmi. A költő, amit leír, Damokles kardja lesz fölötte.

Ha elég soká élünk, meglátjuk a beteljesedését.

Tulajdonképpen, bevallhatom, hogy szorongásaim mélyén már vagy harminc éve várok erre a pillanatra. Valahányszor megjöttem hosszabb útról, az egyik első pillantásom ezt az élénkpiros sorozatot kereste. Csodával volt határos, hogy ez idáig mindig helyén találtam.

Hát ez az Arany túl akar élni engem?

Most mégis fáj a hiánya. Persze, megúszhattam volna ezt a kínt, ha egyszer végképp nem jöttem volna haza.

A firenzei Tolnay Károly csuda-könyvtárának sorsát látva gazdája hirtelen halála után, tudom, hogy a hátramaradottak kezén szétcincálódik egy élet szívós gyűjtőmunkájának gyümölcse.

Mint ahogy az után is, aki valahol kint maradt, disszidált…

*

Az Egy szerelem három éjszakájában az antikváriushoz eladni vitt Arany–Ráth jelképszerűen megelőzi a Költő halálát.

Az önpusztítás impulzusa van ebben is, abban is. Bohéméletes derű a halál peremén. S Vas István részéről e dalba is beszőtt szemérmes kikottyintása annak az önéletrajza egyéb dokumentumaiból ma már köztudott ténynek, miszerint Vas István Arany Jánosnak legegyeneságibb unokája. („Gavallér minden klasszikus, ha unokája bajban van” – így írta az antikváriusról szóló songban.)

A könyvektől vett végbúcsúra a darabban már csak az apollinaire-i Búcsú következhet: a lét-búcsú. „E földön többé sose látlak.”

Visszaköltözés után

Többkötetes könyveimből egy kötet következetesen hibádzik. Az ódon tintatartó két csiszolt kalamárisából csak az egyik maradt meg. Többoldalas jegyzeteimnek csak az eleje van meg, vagy a vége. Minden zoknim fél pár.

Ezeken mérhetem a különben ellenőrizhetetlen és beláthatatlan nagyobb veszteséget: az egykötetes kiadásokban, kulcsokban, dokumentumokban, érmekben, képekben, ingekben, pulóverekben, és főként az egyetlen oldalra körmölt jegyzetekben, s esetleg – amit a kioperált szervek fantom-fájásával érzékelek, álmomból is nemegyszer felriadva – dobozokba, dossziékba kötözött kész, készülő műveimben.

Intuíció

Umberto telefonál (Genovából). Ilyenkor vagy egy Ady-sor szótárban fellelhetetlen igéjéhez kéri a magyarázatot – „mi az, hogy ellovan, ha minden ellovan?” – vagy pedig egy görög tragédia filológiai megközelítését óhajtja kiegészíteni drámaírói észjárásból következő asszociációimmal. Nekem elég, ha kimondja Wilamowitz-Moellendorf nevét, aki ezt és ezt mondotta volt erről vagy arról a drámáról, hogy máris megpróbáljam bebizonyítani az ellenkezőjét. A görög tragédiák az én szememben felérhetetlenek pusztán a klasszika-filológia módszereivel. Ha valahol, hát itt érvényes, hogy a vizsgálat megváltoztatja a vizsgálat tárgyát. S nem hiszem, hogy a görög szövegek legtudósabb filológusa feljogosítva volna arról értekezni, hogy a Bacchánsnőkben Agave királyné miért labdázik a fia fejével…

A drámaíró (vagy egy színházi rendező) pillanatnyi intuíciója – esetleg egy sürgető interurbán telefon feszültségében –, ha szerencsénk van, jobban tetten érheti a drámai mű mindig próteuszi lényegét minden olyan elemzésnél, amely a szerkezetet, a karaktereket és a bötűt a maga „klasszikus” megállapodottságában vizsgálja. (Nietzsche is utálta Wilamowitz-Moellendorfot.)

Umberto bízik a drámaírói intuícióban. A filológia bástyái közül rájár, mint a jó kútra. Hazajár. Mindig is érzékeny füle volt a költői sugalmakra. Ady-fordításai nyomán feltételezhető, hogy maga is verseket ír. Az egyetemen ezt talán leplezi. Bizonyára rosszul, mert különben nem sereglenének a görögóráira a diákok, amikor az olasz középiskolákban már egyre kevesebb görög szakos tanárra van szükség.

„Körötte csend…”

Mirabeau: „A nép hallgatása figyelmeztetés a királynak.”

Arany János nagyon tudta ezt. Erről szól a Walesi Bárdok szinte minden sora.

Puskin is tudta. Erről szól a Boris Godunov utolsó szerzői utasítása: A nép néma marad.

Elnémíthatatlan ez a némaság.

Játék a tűzzel

Grácban játsszák a Tüzet viszeket. E kettős tragádiához talán megengedhető ez a patétikus cím. És egy magyar tragédiához ennek „sámáni” felhangja is: „Tüzet viszek, ne lássátok, ha látjátok se mondjátok…”

Ez még szól is a darab elején.

A német cím köznapibb, kedélyesebb: „Adj tüzet!” (Gib Feuer!)

Nem tudom eldönteni, hogy ez a zsánercím zavarjon-e prométheuszi nagyképűségemben, vagy tapsoljak az osztrákos telitalálathoz?

Akár a mellénygombjaimon számlálhatnám ki… Tetszik? Nem tetszik?

Most Camus Naplója segít a döntésben. Itt olvasom: „A tűzadás és a tűzkérés finom öröme…”

– „Adj tüzet!” – mondja az ernyedt Ádám is az Istennek. Erre az Isten teremtő lendülettel előviharzik és ujjhegyéből átpattint egy szikrát a delejezetten feléje emelkedő kézbe…

– „Adj tüzet!” – mondhatta Ádám modellje is Michelangelónak.

Rien ne va plus

Könnyű dolga volna egy pszichoanalistának rájönnie arra, hogy írói ambícióim ellenére mily kevésre tartom, amit csináltam eddig.

Megjelent vagy 10-12 kötet könyvem. S ha valamelyikre szükségem támad, a legnagyobb zavarban vagyok: ugyanis egyikből sincs meg egyetlen példány sem. A barátaimnak sincs, rég visszakérincséltem tőlük dedikált könyveimet. Az ismerős könyvtárakból meg sorra kiszedtem, ha megvoltak. Ezek a példányok is aztán szőrén-szálán mind eltűntek.

Könyvárusi forgalomban nincsenek. Nem is igen voltak. Egy-két napot, ha voltak. Kicsi volt a példányszám.

Tízéves voltam az első Könyvnapon. (Még megvan a könyv, amit akkor vettem. Még betéve tudom a Rigmust, amit Babits akkor szerzett.) Hetvenhét éves voltam, amikor először megjelent könyvem Könyvnapra.

Ez is hozzájárulhat ahhoz a bevallhatatlan önáltató tévképzetemhez, hogy még előttem a pálya. Legalábbis: a pályamódosítás… Hisz tiszta lappal indulok. Mint egy nulla-könyves író.

Intő ujj

A Maecenas-konferencia.

Először jönnek össze baráti találkozón a nyugati világ pénzemberei a kultúra embereivel, megbeszélni egy esetleges érdekházasságot.

Először, s – úgy érzem – utoljára. A partiból nem lesz semmi.

Sumonyi Papp Zoltán elmondja anekdotába csomagolt észleleteit a rádiószínházból: bizony szabadabban válogathatott pár évvel ezelőtt a klasszikus és élő irodalomban, mint most – ha szponzort óhajt. A pápalátogatás idejére szánt két hangjáték – az egyik szerzője Claudel, a másiké Wojtyla (!) – előre bemutatandó az erre illetékes tisztelendő úrnak…

Jót nevettünk rajta, mint egy viccen. Hogy is mondja Nietzsche?

„A legjobb vicc szerintem az, amely komoly, jelentős gondolatot helyettesít, intelemként fölemelt ujj és kacsintás formájában.” (Emberi – túlságosan is emberi, II. 177. Török Gábor ford.)

A magyarok azon kényszerültek nevetni, hogy rájöttek: eben gubát cseréltek.

A nyugatiak azon nevettek, hogy balek szabadsághősök írói számára egyáltalán meglepetés lehet, ami pedig világos, mint a nap: akinél a kasszakulcs, az cenzúrázni óhajt. S fog is.

Lekopasztott Életfáink alatt

Mostanában (mióta szeptember végén vissza kellett igazítani az órát) rettenetes korán ébredek. A karórám szerkezetéhez nem értek, ha hozzányúlok, összevissza száguldani kezdenek a mutatói, csengetnek egyet, s örülök, hogy egy idő múlva maguktól megint a helyükre pörögnek. Átállítani nem tudom. Tehát a nyári időt mutatja ősszel is, télen is: s én fejben visszaszámolok. Nappal megy ez, könnyedén. De álmomban, félálomban – miközben bennem valami ugyancsak méri az időt, éjjel még pontosabban is, mint nappal – úgy érzem, mintha az időzónák folyton összekuszálódnának a fejemben. A leglehetetlenebb időpontban felébredek. Nem úgy, mint aki nem tud aludni. Hanem mint akinek „ütött az óra”, s ki az ágyból…

S aztán látom, hogy még csak éjjel két óra, vagy fél három.

Azt hittem, már reggel van.

*

Az éjszaka közepén megfőzöm a reggeli kávét és elkezdem a napot.

Csak nehogy elcsábuljak, s belemerüljek valamelyik heverő újság vagy hetilap olvasásába!

Félórás újságolvasás elég volna hozzá, hogy testem-lelkem elólmosodjék. Olyankor úgy vagyok, mint Csongor a lekopasztott Élet Fája alatt. Elfog a tehetetlenség érzése. Nem érdemes élni, és főként: nem érdemes magyarnak lenni.

Nem ismeretlen ez az ólmos fáradtság, amihez émely is járul.

Valamikor, írószövetségi választmányok után fogta el ilyesmi a hazafelé oszladozókat. Utána vége lett – legalábbis egy-két napra – az amúgy is oly sérülékeny írói munkakedvnek.

Most is hajnal felé, miután mégiscsak elolvastam a legfrisebb hetilapokat, ugyanezt a jóra való restséget érzem eluralkodni tagjaimban. S tűnődhetem rajta, hogy ez az új viszonyok közt hamarabb rámtörő öregség tünete-e. Alkalmazkodni nem tudás, tehetetlenség. De lehet, hogy egy egész nép kedve nehezedik el mostanában hasonlóképpen. S mire felocsúdunk: már le van tarolva az aranyalmafánk.

Horváth Imre egyik verse jár az eszemben. Diákkorom óta őrzöm. Akkor hallottam tőle, akkor komponálta, csosszanó lépéseivel mérve a váradi utcákat. Akkor úgy hallgattam ezt tőle, mint a túlérzékeny idegrendszerrel megvert-megáldott költő személyes sorsa-vallomását, mely távol volt az én becsvágyó kamasz lelkületemtől.

S most előtűnik bennem – „feljön” a vers –, mint az én sorsom. S talán az új kor hajnalán a népem sorsa is. 1990 októberében.

Milyen nap? Milyen évtized?

*

A nyári alma savanykás ízére vásik a fogam.

Járom a Belvárosban a zöldségeseket. Mindenütt méregzöld, kifényesített spanyol almák. A Dunát lehetne rekeszteni vele. (Fognak is.)

– Magyar almája nincs?

– Nem igényli a piac.

Hamarosan ez lesz majd a válasz, ha a könyvesboltban Weöres Sándort keresek.

Szent szövegek nem a szövegüktől lettek szentek

Kezdetben volt a Mű. Erre függesztett szemmel írtak már a nagy görög elődök. Szophoklész drámáinak kéziratát még életében az állami kincstárban helyezték el, nehogy színészi szájhagyomány, rögtönzés szétzilálja a jelenetek szőttesét. A drámák kilenctizede elveszett, de a maradék fölött kétezer év óta őrködik egy papi rend: a klasszika-filológia.

Nálunk Babits körében kulminált a Mű kultusza. Tőle tanulták, hogy ha versbe szedi szerelmesét a költő, elmondhatja: „Örök dolgok közé legyen híred beszőtt”.

Babits barátja tette aztán előttem nevetségessé is ezt a Mű-kultuszt: Basch Lóránt, a Baumgarten-alapítvány ügyvéd-kurátora. Kelleténél egy fokkal mindig áhítatosabban mondta azt, hogy „mű” – valahogy úgy mondta, hogy mmű, sőt mmű-ű… Mint az a bozontos, bús tinó Petőfi versében, aki télen az istállóban nosztalgikusan el-elbődül. Valahogy úgy mondta.

Ma már nincs többé mű-kultusz.

Mi van?

Az író „szövegel”. Csak minél lezserebbül.

– „Vágyom egy mű után, egy mmű után, kerget a vágy…” – oly szívrepesztően tudnám ezt elénekelni Basch Lóránt sírján, hogy betöltené az egész írói parcellát.

Ám hiába. Az egész rádiós és televíziós civilizáció azt célozza, hogy kitapossa belőlünk a megkomponált művek iránti igényt és az élvezésükhöz szükséges odaadást és fogékonyságot.

Ún. „műveim”

Leírtam a szót, s úgy érzem, nagyképűen hat. Vöröslik utána a fél fülem. Leírom még egyszer: műveim… S megint meglegyint belülről egy rendreutasító szellemkéz: – Kikoptál a sorból, öregem, hagyd az efféle nagy szavakat, nincsenek művek, pláne alkotások!, legföljebb idézőjelek közé téve mondhatod: „műveim”.

S most visszakézből kapom a másik arcul legyintést, szintúgy csattan:

– Elvesztek? Hullik a férgese! Veszteségeidet tekintsd kritikának.

Egy dilemmával kevesebb

Tehetetlenül méregetjük; vajon mi ér többet, a mű-e vagy a tett? egy pokolgép a cári vonat kerekei alatt, vagy egy Dosztojevszkij-regény? Most már az efféle dilemmák más fényben merülnek fel – az esetleges világvég fényében a terrorizmus értelme-értelmetlensége éppúgy elhalványul, mint a legnagyobb alkotásoké.

Dum spiro, scrivo

Hetvenöt év oly rettentően sok, hogy nem vigasztal, hiába mondogatják, hogy letagadhatok belőle tízet vagy akár húszat is…

Hatvanöt év is rettentően sok.

Ötvenöt év is.

Illyés, amikor ötvenéves lett, micsoda indulattal tiltakozott; legmeggyőzőbb erejű verse talán az, amelyben hajtogatja: nem igaz, nem igaz! Utána már szissz nélkül tűrte évei hóhatár fölötti halmozódását.

A köszöntők, amelyekben most részem van, valószínűleg arra szolgálnak, hogy rituáléjuk segítsen minél kisebb megrázkódtatással átesni (túlesni!) ezen az évfordulón, amiután már csak a beesni következik. („Bizton tekintem mély sírom éjjelét…” – hány éves is volt Berzsenyi, amikor ezt írta?)

A közelállók (legközelebb állók) történelmi feladata az, hogy kiszorítsák a szemérmetlen túlélőjét. Nagyon igyekezni kell a magam korabeli öregeknek, ha nem akarják, hogy a családjuk elunja őket. Anyám, amikor nyolcvanhárom éves korában ágynak esett, zavartan mondta: „Félek, hogy nem tudom magam ezután hasznossá tenni” – és úgy döntött, hogy nem él tovább. Többet nem is szólt. Pár nap múlva kimúlt a világból, ahol meg kell fizetnünk azért, hogy megtűrjenek. Kovács Sophie nekem hasonló példával szolgált. Húsz éven át figyeltem: ha muszáj volt betegnek lennie, péntek délben kezdett lázas lenni és hétfő reggelre meggyógyult. Nyolcvanéves rég elmúlt és három kórházban dolgozott. Nélkülözhetetlen – mondták róla mind a három helyen.

Lilla nagynéném mikor a rák szintén utolérte (hány éves is lehetett már? soha nem árulta el a korát, de néha elszólta magát, például, hogy látta a millénniumi ünnepségeket), egy szép napon közölte tanítványaival, hogy elutazik – jó ideje már vak volt, de ezt leplezte (tanítványai is szemet hunytak, amikor észrevették, hogy fordítva tartja kezében a könyvet, amelyből úgy tesz, mintha olvasná a leckét) – és rengeteg kedves levelét elkezdte égetni, hogy ne kerüljenek majd a szemétre; és aztán besétált a kórházba, ahol a sok orvos, egykor és most tanítványai, azzal tartották életben, hogy dolgoztatták. Tanulmányaikat, kongresszusi beszámolóikat fordíttatták vele: angolra, franciára, németre. Az egyikkel lassan haladt, mert az orvosa csak oldalanként szállította készülő művét.

– Siessen egy kicsit jobban a referátumával, doktor úr, mert nem fog sikerülni engem életben tartania addig, amíg elkészül vele – mondta, őszintén méltatlankodva, ahogy hanyag tanítványaival szokott volt beszélni.

Az irodalom még könyörtelenebb a kiszorítósdijában, mint a család. „Únt tavalyi vendég” – ennek érezte magát Babits, talán ötvenévesen, azoknak a fiataloknak a körében, akiket szerdánként otthonában fogadott és megadóan olvasott, elemzett, közölt és jutalmazott, s akik – nem győzték jelét adni – imádták őt mindhalálig. Hiába, a rím aztán kibökte az öregedő költő gyanúját arról a szerdánként elébe járuló új nemzedékről: „Nekem már a tavasz is ellenség.”

Rómáig, Avignonig, Sepsiszentgyörgyig kell elmennem, hogy a fiatalok szemében ne kelljen meglátnom a türelmetlenséget.

Minden esetre dolgozom tovább, hogy azok a fáradhatatlan asszonyok majd meg ne dorgáljanak, mint Lilla néném a kéziratával soha el nem készülő orvosát.

„…az akkor felcsillagzó magyar Czóbel”

A világháború előtti években világvégeket festő expresszionista festő Ludwig Meidner.

Ludwig Meidner nevével itt, Darmstadtban ismerkedtem meg. Itt halt meg, itt van eltemetve. Kíváncsi lettem a két világháború élményeiből és előérzeteiből táplálkozó festészetére (a háborúról szóló első litográfiai sorozatát még egy-két évvel az első világháború kitörése előtt adta ki – apokaliptikus látomások, amelyeket iszonyatban majd csak a második világháború ér utol), de sajnos a darmstadti Landesmuseum XX. századi gyűjteményét – ahol Meidnernek néhány fontos képét őrzik – zárva találtam. Maradtak hát a róla szóló könyvek, a mostanában kiadott nagy kétkötetes monográfia.

Meidnert talán a világháborúnál is jobban izgatta „egyedüli példány” mivoltunk: az emberi személyiség. A magáé és a barátaié. Senki annyi önarcképet nem csinált még, mint ő. És az expresszionista festőkollégákról, költőbarátokról is nagyon sok portréja maradt fönn. Irodalmi hagyatékának egy része szintén portré. Nagy élménye volt fiatalkori találkozása Modiglianival. Sokszor írt róla. (A Burlington Magazinban, a Neue Zürcher Zeitungban stb.) Az a mondat, amelyet itt most kiírok a nagymonográfiából, szintén egy Modiglianiról szóló írásból való, a kéziratos hagyatékból.

Arról ír Meidner, hogy kik tették rá a legnagyobb hatást 1906-ban Párizsban. Íme a lista: Gauguin, Toulouse-Lautrec, Ensor, Munch – „und von den jüngsten Leuten in Paris verehrten wir Picasso und Rouault und den damals gerade auf kommenden Ungarn Czóbel”.

Kétfajta olasz szocializmus

Rózsaszín pünkösdi rózsát viszek vendéglátóimnak. Milánóban a fiuknál laktam, most hogy feljöttem Rómába, a szüleihez igazított szállásra, a Via Salarián. A háziasszony – s ez rávall lakberendező művészetére, amelyről monográfiák szólnak – egy pillanat alatt megtalálja a virágok helyét, egy hasonló halvány peoniákat ábrázoló festmény alatt.

– De Pizis! – örülök meg a képnek, amelyet csak most fedezek fel a nagy szalonban. A két virágcsokor boldog Santa Conversazionéba merül egymással, ahogy a trónoló Madonna szokott a többi Szűzzel.

– Igen, De Pizis – mondja a háziasszony –, szereti?

– Most ismertem meg igazából Milánóban – lelkendezem. – A Brerának az egyik folyosóját teleaggatták a modern olasz festészet remekeivel. Van egy egész sorozat De Pizis. Ott jöttem rá, milyen nagy festő…

A háziasszony elneveti magát, és nem veszem észre, hogy akár egy árnyalattal is szárazabb lenne a hangja:

– Az a modern gyűjtemény a mienk volt. De az apósom, tudja, amolyan régi vágású szocialista, úgy érezte, nincs joga ennyi szépséget magának megtartani és egész gyűjteményét az államnak adta. Szép helyet találtak neki ott a Brerában, ugye? De Pizistől nekünk csak ez a kettő maradt… Nézze meg a másikat is, az előszobában.

*

Az újságok hónapok óta mást se közölnek, mint hogy a szocialista párt vezetői mikor hány milliárd kenőpénzt sajtoltak ki maguknak az olasz nagyiparból. Évtizedek óta csinálják.

Ezt valószínűleg a mecénás após is pontosan tudta. Bámulatos! Ilyen széltében elúrhodott korrupció klímájában – amely kedvez a gyomorfekélynek és a kiábrándulásnak – megőrizni a nagyvonalú önzetlenséget az egyre elvontabb nép iránt, vezérei szégyentelenül lopnak, a párt klasszikus eszményei nevében a köznek ajándékozni a család kincseit – hát igen, talán ez az, amit valamikor római erkölcsnek neveztek.

Valami bűzlik Európában

Milánóban pár hónapja elkezdett beszélni egy vállalkozó, hogy hiába fizette a milliárdot valamelyik vezető politikusnak, nem ő kapta a megbízást a metróépítésre.

Aztán a többi vállalkozó is nekibátorodott. Akik kimaradtak a börtönépítésből, szemétszállításból meg a hálókocsi-lepedőkből. Néhány minisztert és polgármestert becsuknak, aztán egészségi állapotukra tekintettel kiengednek.

Az Il Messagero ötödik oldalán a rendőrautóból a megszokott városatyai jovialitással integet felénk Chieti polgármestere, akit ma éjszaka hét tanácsnokával együtt letartóztattak. Róluk is csupa kacagó fénykép. A nyolcadikat még keresik. Pár napot ülni fognak.

A volt kommunista párt egyik szószólója nyilatkozik (Gavino Angius): „Olaszországban véget kell vetni a kereszténydemokrata brezsnyevizmusnak!”

Eszerint vasfüggönyön innen, vasfüggönyön túl: ugyanaz a Brezsnyev-szag terjengett szét.

Ettől egységes az ájer Európában!

Perspektíváink

Ma a vasutasok és a művészek sztrájkolnak. A vasutasok általában sátoros ünnepek előtt szoktak sztrájkolni, s holnap nagycsütörtök.

Ha a rég tervezett hazautazásban akadályozzák az embert, az bosszantóbb, mintha munkába nem tud menni vonat hiányában.

A vasutasok sztrájkja megszokott, már szinte rituális, mint régen ünnep előtt a böjt.

És a színészek sztrájkja? Ez új, ilyen még nem volt. Az olasz nemzet örökségét védik, az anyanyelvet, amelynek papjai. A színészsztrájkra a felhívás szövege olyan, mintha Kazinczy fogalmazta volna együtt Kelemen Lászlóval. Az olasz színészek tiltakoznak a televízió műsorát elöntő selejtes amerikai-angol (majd’ azt írtam: bécsi-német) exportfilmek ellen. S az ellen is, hogy nyelvében alázzák meg a hazai színészt azzal, hogy az olasz tévé a hazai színészeknek sokszor csak a testét használja, néma szerepre kárhoztatva őket, ugyanis a hangot már angolul fogják adni a szájukba. Így könnyebben eladják őket a nemzetközi piacon – ez az érv.

És még csak ez az érv se áll meg. A színészszakszervezet idézi a példák sorát, hogy az amerikai nyelven kiadjusztált olasz filmeknek gyengébb a kelendősége a külföldi piacon, mint az olasz nyelvűeknek. Élőbb filmek azok, amelyekben a szó a gesztussal együtt született, a kifejezésnek egyazon bázisán.

„Az olasz televízió dolga az olasz kultúra terjesztése, nem pedig a megfojtása” – olvasom a színészek sztrájkdokumentumában, amelyet ma publikáltak.

A színészek gyűlésén Dino Caruso beszélt (minden színészi hatást kerülve – írja a tudósító). Idézem, amit az újság is idéz tőle: „Súlyos a helyzet nagyon. Előttünk állnak a példák: Csehov, Pirandello, Maupassant egyetemes emberi érvényű alakokat teremtettek a maguk etnikai és anyanyelvi élményvilágából. Ilyen értelemben kell nekünk is európaiaknak lennünk ma. Minden egyéb út, ha eddig nem, ezután bizonyosan oda fog vezetni, hogy visszavonhatatlanul a margóra kerülünk…” („Ugye, neked már nem volt bátorságod ilyesmit mondani Magyarországon a magad nevében?” – kérdi tőlem váratlanul egy húszéves fiatalember, a Nemzeti színjátszás – drámai magyarság szerzője.)

A színház kolonizálása – le vele! Ez a színészsztrájkról szóló cikk címe a kormánylapnak tekinthető Il Tempoban.

Aix

Aix. Mindig emlékezni fogok erre a dél-francia városra. A Négy Delfinhez címzett fogadóban laktam, és odalent, ahol a két utca kereszteződött, csakugyan négy delfin köpte a vizet a négy világtáj felé.

Aix. Csillogó szemmel mondja ki minden aixois a város dúsan fásított főutcájának a nevét. Cours Mirabeau. Erre a legbüszkébbek, erre a fasorra. Az idegenek számára is feledhetetlen. Mielőtt elindultam, telefonon beszéltem B. Gy.-vel, mondom: Aix-be megyek. – „Jártam ott Editkével, egy hosszú fasoron mentünk be a városba.” – Ő is erre emlékezett.

Aix. A talpam is mindig boldogan emlékezni fog rád. A sűrű lombok alatt, a széles főúton, a járda fal melletti szegélyén meghagyták a régi, nagyfejű macskaköveket. Bank bank hátán. S előttünk az út éppúgy próbára teszi a bokám, mint otthon Váradon a Vízvezeték utca, a Sal Ferenc utca, a Fürdő utca gyerektalptörő kövezete.

Egy szép napom az Aranykéz utcában

Valahol a Bastille mögött, elhagyva az új Opera lenyűgöző, hófehér csodáját, a régi Párizsra bukkantam. Minden olyan volt, mint az egykori filmeken:

Egy kis egyszobás könyvesboltban olvasgattam féllábon álldogálva, jó órácskát. Ez a „Fekete Íriszhez” címzett könyvesbolt a legnyugalmasabb hely, amit Párizsban találtam. Amíg ott voltam, senki se tette be a boltba a lábát. Miből élhet ott a kasszában az az öreg Fekete Írisz? Félig kiolvastam egy megfizethetetlenül drága kétnyelvű kiadvány első kötetét. Tematikusan gyűjti egybe a régi görögök bölcsességét. A Talányról szóló fejezetbe merültem el, így derült ki számomra, hogy az antik drámákban milyen sűrűn van utalás találóskérdésekre, kettős értelmű feleletekre, a lét megfejthetetlenségére. A végén becsületből vettem is egy könyvet. Persze nem ezt. Ebben a poros pókhálóban ma én voltam az egyetlen legyecske. Még csak nem is valami kiadós legyecske. Harminc frankot hagytam ott Freud kamaszkori leveleiért. Bezzeg tegnap a Szent Mihály útján egy háromszintes könyváruházban hosszú sort kellett végigállnom, amíg a kasszához kerültem. Csak úgy röpködtek a száz- és ötszáz frankosok, meg a hitelkártyák…

A Faubourg Saint Antoine mellékútjának egyik mellékutcájában találtam utána egy borozót – a könyvárus asszony útbaigazításával és beajánlásával. Az utca túloldalán az első mellékutcában.

– Építkezés van a sarkon, nagyon rövid utca – mondta – baloldalt lesz „À l’ami Pierre”. – Könnyen megtaláltam. Itt ültem le új könyvemet olvasgatni. A frissen vásárolt könyv felgyújtja a képzeletet, mint az első találkozások. A borozó épp alkalmasnak látszott a légyottra. Átadván a Fekete Írisz üdvözletét, a szertartásosan iszogató törzsközönség befogadott. Borgőzülte meditatív letargiájukban, mégis, esemény lehettem. Sancerre-t ittam és morue-t ettem. Az első pohár bort, aperitifnek, a bárpult mögül a vendégeit egyfolytában szóval tartó korcsmárosné-aranyvirág ajánlotta fel, egy kiköpött Simone Signoret, aki ezúttal korát meghazudtoló szőke bubifrizurát viselt, kicsit csapzottan. A falakon fényképek és rajzok idézték fiatalságát. Egy Jean Gabin, az isten tudja hanyadik poháron túlról, az érdeklődésnek némi pisla szikrájával tekintett irányomba.

Egy nyugalmazott olajmérnök átült az asztalomhoz. A múlt héten barátnőjével végiglátogatta Prágát, Bécset és Budapestet. Mára már egyetlen közép-európai Disneylandbe olvadtak össze tudatában az emlékek. – Nincs szebb, mint a Hradzsinból letekinteni a Dunára. – Na ja! – ezt gesztussal is lehet mondani, s még megtoldom. – Shakespeare szerint szép kilátás nyílik onnan a cseh tengerre is – erre meg az olajmérnök bólogatott. – Sajnos, borult volt az idő. Majd legközelebb.

A végén előhozták az intézmény Aranykönyvét. Írtam bele. A könyv aztán körbejárt, mindenki olvasni akarta rögtönzött hódolatom.

„Ilyen kocsmákat szeretnék Budapesten is minél többet felfedezni, ahol megnyilatkoznának a magyar borok és a magyar emberek egykori erényei.”

Franciául ez azért valahogy jobban hangzott.

Bár az egyik igét az olajmérnök nem találta illőnek a helyzet magaslatához. Brillírozni akartam és a „felfedezni”-t úgy írtam franciául, hogy „dénicher”.

Az öreg olajmérnök felhúzta a szemöldökét.

– „Ebben a szóban, hogy dénicher, van némi pejoratív mellékíz. Mintha ön itt valami odúban megbújó állatokat fedezett volna fel… Egy kihaló faj utolsó példányait. Vagy talán minket annak tekint?”

De nem volt harag.

Figyelmeztetett, hogy kevesebb borravaló is elég Simone Signoret-nak, vegyem csak vissza a felét a tányérkáról… Mindnyájan felkerekedtünk, hisz már délután öt óra volt, s azzal váltunk szét, hogy vacsorára visszatérünk, akkor van itt igazán együtt a jó kompánia.

Mindenki csókkal búcsúzott Simone Signoret-től, velem sorra kezeltek.

Amikor délben az utcába betértem, a felállványozott sarokházon nem tudtam elolvasni az utcácska nevét. Búcsúzóban, a borozó előtt még megmagyarázták, hogy ha előre megyek az utca végéig, húsz lépés sincs, ott egy átjáróházon átosonva, s utána balra fordulva épp a metróhoz lyukadok ki, a Ledru-Rollin állomáshoz.

Az utolsó házon mégis megnéztem a névtáblát, ha csakugyan vissza akarnék jönni ide, ahogy megígértem.

Rue de la Main d’Or.

Ezért gondoltam hát annyit a hosszú ebédelgetés során, a sancerre mellett, Krúdyra. A párizsi Aranykéz utcában jártam, amely itt megmaradt igazi Aranykéz utcának.

Szondi-teszt

Hogy szeretem az olaszokat!

Emberségesek, szépek, okosak!

S most mennyi visszataszító, bamba, öntelt, képmutató, agresszív pofa néz rám a választási plakátokról: RÁM SZAVAZZ! ÉN NEM AZ A HIÉNA VAGYOK, MINT AKIRE LEGUTÓBB SZAVAZTÁL!

Magakelletően mosolyog mind: ENGEM VÁLASSZ!

Régi emlék játszik velem.

Mint amikor lappangó ösztönbetegségeinket borzongva felismerni Szondi Lipót szörnypasziánszát lapozgattuk. – ENGEM VÁLASSZ! – súgja az országpusztító hivatástudat lángjaiban lobogó epiloptoid. – ENGEM VÁLASSZ! – súgja a svájci bank-caveau biztonságában millióit gyűjtögető mániás-depressziós. – ENGEM VÁLASSZ! – suttogja a képernyőn egy önmutogató hisztériás… – ÉN VAGYOK A TOLERANCIA! – kelleti magát minden utcasarkon a (hentes- és mészárosi) pályát tévesztett szadista.

Cuius visio, eius regio, avagy a Berlusconi-jelenség

Virágvasárnap. Az olasz látványgyáros megnyerte a választásokat. Hétfőn már itthon ér a hír.

Szombat este abban a kis római vacsoratársaságban még inkább csak mosolyogtak rajta… Képtelenségnek tartották, hogy azért, mert reklámszakember, magát is el fogja tudni adni.

Vették, mint a cukrot.

Velencéből telefonál egy kedves ismerősöm – férje, gyerekei után olasznak számít, bár Genf szülötte –, tanácstalan és sértődött. Mint aki visszavonul a Mont Blanc mögé. Régtől megszoktuk, hogy franciául beszélünk: „Hová tette az eszét ez az oly okos olasz nép? Ennyire igaza lett volna McLuhan-nak, amikor azt jósolta, hogy a Guttenberg-galaxisból átmegyünk a televízióéba?”

– Ez afféle húsvéti jelenség – mondom, mint aki annyit tapasztalt az elmúlt pár ezer évben, hogy neki semmi sem új a nap alatt. – Jeruzsálemben is így volt. Az akarták mondani: Jézus, és azt kiáltották: Barabás.

És mivel Pestre hazaérve asztalomon találtam a győri Műhely legújabb számát, Vasadi Péter versét olvasom fel belőle a telefonba, kommentárul ehhez a legújabb olasz belpolitikai fordulathoz. A vers – nagy vers – persze általánosabb érvényű. A címe is: A történelemhez.

De van benne egy sor, amely mintha a televízió-dipendenciában egyre csökkent látásúbb kortársainkról szólna, az ezredvégi emberiségről:

„A kortársak látó vakok.”

Franciául ez még csattanósabb lett: „Des aveugles voyeurs”.

Ó, mi mindnyájan, cukrozott képernyőre ragadt hatmilliárdnyi voyeur vakok!

Benettonoké a jövő?

Sztálin (és a sztálinisták, brezsnyevisták) ellen fojtott bőszültséget éreztem – Benettontól hányhatnékom van.

*

Egy nép fojtott bőszültségéből Budapest ’56 is születhet; Benetton hírhedt publicityjéből csak az, hogy a megjuhászodott népek Benettontól vásárolják a nadrágot, inget, gatyát.

*

Interjú Luciano Benettonnal a mai La Repubblicában.

Az újságíró a Benetton-reklámok logikátlan agresszivitását firtatja. Hogy például mi a nyavalyának hirdeti divatcikkeit azokkal az egész oldalas színes képekkel, amelyeken egy véres újszülött lóg ki köldökzsinóron az anyja hasából?

– Mert 10-12%-kal emeli a bevételemet, ami mégse kicsiség, amikor mindenütt érezhető a gazdasági krízis… A haszon négy százalékát költöm publicityre: tehát 200-300 milliárdot. Kevesebbet, mint a konkurens cégek, de nekünk ez többet hoz. Az antikonformista fiatalok minket vesznek. Miénk a jövő.

– Ön azt hiszi, hogy felfedezte a huszonegyedik század publicityjét?

– Fel. Többé-kevésbé.

*

Nem folytatom ezt az én ingyen publicitymet Benetton úr üzlete számára. Felémelyedett gyomorsavaimat is visszagyűröm. „Gyomrunkba a rossz bánatot már eleget gyűrtük.” Hiába. Feljön a szánkba az újabb becsapottság torokmaró savanyúsága.

Találkozó

A régi világ „elit” kollégiumának öregdiákjai az ötvenéves találkozóra meghívták az egykori inasokat is. Ma már ők is éppolyan skatulyából kihúzott öregurak, mint amilyenek lettek az egykori földbirtokos úrfik. Csakhogy ők most is az asztal végén keresnek helyet maguknak.

Egyikük mondja, hogy hányas szobában laktam, s hogy milyen nehezen tudott reggelente kihúzni az ágyból, amikor ministrálni kellett vinnie… Én nem emlékszem, egyáltalán nem emlékszem.

– Még! mesélj még! – biztatom.

Író vagyok, s az egykori inasok emlékei jobban érdekelnek, mint a nyugalmazott kitűnőségek által ki tudja hányadszor felelevenített diákstiklik.

– Nem tudom, most hogy kell szólítanom – vallja be őszintén zavarát, aki ötven év óta sem felejtette el a szobaszámomat. Bátorítást kér rá – amit ő is természetesnek tart –, hogy visszategezhessen. Megköszöni a biztatást, de továbbra is kerüli a megszólítást.

Elkérem a címét. Amíg írja, szétpillant: nem nézik-e?

Senki nem nézi. De mindenki észreveszi.

Fraternizálunk.

Ki tudja, talán most van, aki arra gondol, hogy mégse kellett volna a régi inasokat is meghívni a találkozóra. S van, aki arra: nem kellett volna mindenféle bölcsészfélét és írósüvölvényt beengedni annak idején az elit kollégiumba.

A címét elteszem.

– Jó volna egyszer elbeszélgetni – mondom.

– De nem lesz ott magnetofon, vagy a falban: poloska? – mondja nevetve, de látszik, komolyan tart ilyesmitől. Tudja, hogy egy jó inas ötven év múltán sem lehet konfidens.

A Latin-negyedben

A Panthéon mögött, a Latin-negyedben néztem ki még tegnap egy kis vendéglőt. A délutáni órákban, amikor arra jártam, csendes diákbisztrónak látszott. Csukva volt, az ajtaja mellett kifüggesztett étlap mindenféle jó dolgokat ígért. Most este kiderült, hogy sikkes vacsorázóhely, ahol egymás mellé szorított kis asztalok mellett a konyhafőnök ajánlatait fogyasztják a péntek este kiruccanó párok. Tévedtem, de már nem lehetett visszacsinálni. Ide hívtam ma vacsorára D. P.-t, akit Pesten a családi körben úgy ismertem meg, hogy felnőtt-társaságban jólneveltségből meg nem szólaló kisfiú, majd váratlanul nagyfiú, s most itt ül velem szemben, nemzetközi konferenciákra hivatalos elméleti fizikusként, aki posztgraduális ösztöndíjjal van Párizsban, a kitűnőek iskolájában, a szomszédos École Normale-on. Huszonnégy éves. Próbálom elképzelni, ennyi idős lehettem, amikor Genfbe mentem. Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal voltam. Valószínűleg ő se tudja magáról. Én akkor már Nemzeti Színház-beli premierek után. Ezt nem győztem emlegetni. Akkoriban is, mostanában is… D. P. pedig – úgy tudom – egy-két fontos publikáció után van, mérvadó nemzetközi folyóiratokban. Erről nem beszél. Ez nagy különbség. Apjától hallottam, hogy az, amivel foglalkozik, csak tíz év óta ismert (vagy pedzett?) jelenség a világegyetemben. Tud-e olyasmit elmondani a programjából, ami számomra is felfogható? Persze, tudomásul véve, hogy én még legföljebb a ptolemaioszi világképnél tartok… Így faggatom a kissé zajos vendéglőben. Magyarul beszélünk, legalább a szomszédaink nem értik.

– „Szavakkal nehezen megközelíthető…” – de azért belemegy a fejtegetésbe, az arcomról olvassa le, hogy követem-e. Annyit megérteni vélek, hogy az igen-vagy-nemre alapozott komputervilágban számot kell vetni egy harmadik eséllyel: ez valami egyszerre igen is – nem is.

Nem merem bevallani, hogy közben azon tűnődöm, vajon nem erre a srófra járt-e, vénségükre, Szophoklész és Euripidész esze, amikor legutolsó tragédiáikban túlléptek a drámai konfliktusok vagy-vagy-jain (például azon a tipikus Antigoné-dilemmán, hogy temessen vagy ne temessen), és eljutottak olyan finálékhoz, amelyekben nyomtalanul eltűnik az egymást kizáró két esély. Az öreg Szophoklésznél például Odysseus és Philoktétész idült antagonizmusa érvénytelen lesz a serdülő Neoptolemosz felléptével és egy soha eddig nem látott paradox akciójával. (Megszerzi a csodafegyvert az ellenséges Philoktétésztől – ahogy azt Odysseus vezér neki megparancsolta –, s kötelességét így teljesítvén, visszaadja a fegyvert Philoktétésznek.) Neoptolemosz „kiszámíthatatlan” viselkedése új erkölcsi világrendet hoz. Talán az is figyelemre méltó, hogy a kétesélyű, polarizált helyzetben a harmadik megoldást általában egy fiatal hozza. Aki tud nem sémákban is gondolkozni – s pláne: érezni!

Talán el is mondhattam volna a drámatörténeti utalást, talán nem botránkoztattam volna meg fiatal fizikus barátomat a vulgáris párhuzammal, hisz lehet, hogy elménk ugyanazon képességeit veszi igénybe az ő klasszikus fizikán egyre messzebb-túli logikája, mint amiket megmozgat a drámaíró erőfeszítése, amikor új kiutat keres a végzet csapdájába ejtett hősének és az emberiségnek. Feltűnt, hogy amikor az elmismásolt ízű articsóka fölött szemléltető példát idézett egyik kitűnő professzorától egy szavakkal szintén nehezen megközelíthető vizsgálati módszerre, novellisztikus részletekben bővelkedő történetet mondott el (írhatta volna Krúdy is, vagy Hunyady Sándor). Egy vidéki hölgy milyen kritérium szerint ellenőrzi nevelt lánya erkölcseit…

Idült mániám szerint én Madách-idézetekkel szolgáltam a felvetődő témákhoz, de ez inkább csak játék volt (mint a Vargha Balázsé, aki azt állította, hogy nem mondhatnak a fiai olyat, amire ő ne tudna Arany Jánosból egy verset idézni), de aztán úgy tetszett, hogy a fiatal fizikusok sem vetik meg a játékos gondolkodást. – „Nézzük a világot a nyúl után futó farkas szemével.” – „Nézzük a világot egy végtelen rövid pillanatig élő emberi lény szemével, miféle civilizációt tud így teremteni?” – persze, hogy erre az utóbbi példára könnyű volt idéznem Tragédiánkból azt, hogy „Minden mi él, az egyenlő soká él…” S amikor az óvodában kezdődő kísérleti matematikaoktatásról szó esett, persze idézhettem a megfelelő passzust a Falanszter-színből. Hogy a dajkák ott már a magasb egyenletekről beszélnek…

A francia lovagi dicsőséggel megtetézett fagylalt fogyasztása közben (glace panachée) próbáltam valamit megtudni arról, hogy csakugyan eltekinthetünk-e, bizonyos esetekben, az ok és okozatiság érvényétől.

– „Egy jelenséget előidézve, ugyanazon pillanatban, igen nagy távolságban tőle, mielőtt a fény is odaérne, ugyanazon jelenség bekövetkezhet…”

Ez a kozmikus válasz engem megint visszahozott a földre. Vacsoravendégem apja nemrég folyóiratban közölte egy Jung-szövegnek a fordítását, amelyet nagyon régen csinálhatott. A szövegben szó volt azokról az okkult koincidenciákról, amelyeket nem – vagy csak nehezen – lehet az okozatiság elvével magyarázni.

– Ismered-e apádnak ezt a fordítását?

– Nem.

Mindketten elgondolkozhattunk a kimutatható okok nélkül is egybehangzó jelenségekről. És nem is csak azokról, amelyekről az elméleti fizikusok beszélnek. Hanem egy ilyen „családi ügyről” is. (A fordításokkal soha nem foglalkozó D. M. miért is fordított le réges-rég – amikor a fiai még talán meg se voltak – egy olyan szöveget, amelyben Jung azt intuicionálja, amit a fia nekem most egészen más összefüggésben fejteget.)

Hic Numen adest – mondanák most szent borzongással az antik bölcsek.

Könnyű kimért bort ittunk a vacsorához. Côte du Rhône-t, ketten épp csak egy fél litert, tehát nem a bor vert a földhöz. A vacsora végén mégis olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam lábra állni a szűk asztalok között. Talán az idegennyelvű zsivaj, amelyben megpróbáltam magyarul fogalmazni. Ezeknél a zsúfolt piciny francia vendéglőknél csak a pesti eszpresszók viszolyogtatnak jobban, az a konyak- és kávégőz – és a gyógyíthatatlan tragédiák gőzei – az asztalok fölött, amikor a nők kiöntik egymásnak szívüket.

Szavakkal csakugyan nehezen megközelíthető dolgokat próbáltunk itt most ésszel felérni. Talán ez is.

Vagy inkább az, hogy egy nálamnál ötven évvel (pontosan: ötvenkét évvel) fiatalabb ember gondolkozását igyekeztem követni?

Rettenetes távolságok vannak ebben a világegyetemben.

Zsibbadás

Tartós használatban a közéleti emberek lassanként mind átlátszókká lesznek. Csakugyan felesleges átvilágítani őket. Minek? Ahogy az anatómiai plexibábukon: belátunk a zsigereikbe. Vizsgálóbírák, pörök és meghurcoltatások nélkül is átderengenek imédzsükön múltjuk homályos foltjai. És a legújabb áttételek.

De kit érdekelnek már ezek a foltok? Engem se. Mi mindenen kell átmennie egy feltörekvő embernek ahhoz, hogy bejusson a népszerűségi versenyek élbolyába? Illúziók nélkül vártam a rendszerváltást. Még Olaszországban veszítettem el illúzióimat.

Húsz éve elmúlt, hogy Firenzébe vándoroltam. Másnap megfájdult a fogam. Épp nemzeti ünnep volt. A finn lektornő egy magyar fogorvos címét adta meg, aki honfitársainak nemzeti ünnepen is húz. Amíg a zsibbadás beállt, a fogorvos Andreottiról fecsegett. Lelkes híve volt. Elmondta, hogy az örökös miniszterelnök mindent tudó kartotékjában hány tízezer emberről őriz adatot, és hogy ezek nem lettek az ellenségei, hanem egytől egyig jóbarátai az ellenállhatatlanul megnyerő államférfinak. Neki is volt valamilyen ügye a diplomájával kapcsolatban, Andreotti elintézte. Akkor hallottam először a legendát, hogy Andreotti lett volna a maffia vezére… A fogorvos ezt is csillogó szemmel mondta, én elzsibbadtan hallgattam. Az anesztézis kiterjedt Andreottira. A fájdalomcsillapító úgy hatott, hogy meg se éreztem, amikor darabokban szedte ki a bölcsességfogamat, és amennyire az arcidegeim engedték, félszájjal nevettem én is a fogorvosom bon motján, hogy Machiavelli, ne féltsd ősi nemzeted…

Most karácsony előtt Olaszországban voltam. Újságot már ott se olvasok. De a taxiban a rádió helyszíni közvetítést adott az Andreotti-tárgyalásról. Egy megtért maffiavezér számolt be állítólagos kapcsolatairól a volt miniszterelnökkel. – Érdekli? – kérdezte a taxis. – Nem. – mondtam. Erre zenét keresett. Őt se érdekelte. A zsibbadás általános.

Advent Magyarországon, 1995

A Stille Nacht, heilige Nacht andalító dallamára ébredek. Utána jó néhány amerikai karácsonyi dal. Gospelek. Egyik szebb, mint a másik. Egy idegen énekesnő magyarul elénekli a Mennyből az angyal…-t. Elfogadhatóan jó magyar és hozzá kedvesen amerikaias kiejtéssel.

A hanglemezboltok karácsonyi kínálata ez most a rádióban. A karácsonyi magyar népénekek nagy kincstárából, úgy látszik, ezúttal semmit se kínálnak. „Csordapásztorok, midőn Betlehemben…” „Most kinyílt egy szép rózsavirág…”

Mi is van még? Sepri ki az én lelkemből a valamikor oly drága dallamokat a Nagy Amnézia.

*

Mindenütt folyik az európai kultúra visszavonulása.

A multinacionális hanglemezkiadás a slágereket emeli ki, s aztán csak ezeket terjeszti.

E. B., a Sorbonne kitűnő közgazdász professzora borongott minapában azon, hogy a francia hanglemezgyártásban megjelent a japán tőke, és a prospektusokból máris kiesik César Franck számtalan műve (marad tőle esetleg a Szimfonikus Változatok), így jár Satie, Ravel (marad a Bolero minden mennyiségben), s tán megmarad egy-két Debussy. És marad Berlioz, a Fantasztikus Szimfóniával.

A francia zene oly gazdag birodalma leszűkül pár ötcsillagos hallanivalóra.

A politikusokat kísértő arroganciáról

Odaát Franciaországban csak nem akar véget érni a sztrájk. Hiába vettem meg még odahaza a jegyet Brüsszelből Párizsba és vissza ide Brüsszelbe; a nemzetközi vonatok se járnak a két szomszéd ország között. Mindennap újabb és újabb telefonok párizsi ismerőseimnek, akik mindenféle szép programokkal várnak. Biztatnak: holnap, talán holnap… Párizsban is csak a hajók közlekednek, a Szajnán.

A televízióban éjjel-nappal a francia sztrájkról van szó. „Irracionális” – mondják. S Descartes hazájában ez nem kis vád. A kormány ott is elkezdett Bokros-csomagozni az egészségügyi ellátás csökkentésével, némi gyógyszeráremeléssel. „Alig érezhető változások” – mentegetőzik a kormány. S erre ekkora égszakadás-földindulás. „Tant de bruit pour une omlette?”

Valaki azt magyarázza a televízióban, hogy nem is az intézkedések váltották ki a robbanást, hanem a pimasz mosoly, amelyet egyes miniszterek nem tudtak elfojtani, amikor kommentálták a szükséges megszorításokat. Fölényeskedtek a bársonyszékből. Lefricskázták az ellenvéleményt. S a nép baját. Vagy amit annak hisz.

Pedig igyekszik az istenadta elit. Chiracról még főpolgármester korában írták, hogy leckéket vesz a tévé-imázs kialakítása végett. – Élénk színű nyakkendőket, főpolgármester úr! és kezet a világért sem ökölbe szorítani!…

Nem könnyű mesterség az övé se.

Napóleon a nagy Talmától vett leckéket magatartástanból: koronázáskor hogy kell a pápát lejátszani, hogy kell a válását bejelenteni egy nem császári vérből való feleségtől, akit még szeretünk is. Nem, valóban nem volt könnyű mesterség soha reflektorfényben állni.

Ámde könnyebb a parvenünek a grandeur-t megtanulnia (erre mindig voltak színházi klisék), mint demokráciában a sikeres polgári politikusnak az arroganciát levezetnie.

Jó Tartuffe-színészek kerestetnek! Pénzügyminiszterek számára magánórák!

Nem él tovább, nem lüktet, és nincs ez jól

Mindig elszorul a szívem – vagy inkább: elémelyedem (elundorodom) –, amikor a Ferenciek terén az Egyetemi Könyvtárral szembeni sarkon meglátom a kivilágított szerencsejátéktermeket. Ordító, ordináré Luna-park. E falak közt valamikor a Centrál Kávéház volt, ahol íróvá avatódtam én is. Szinte érzem a kezemben az üveges csapóajtó súlyát, lendületét. Az ajtó mögött a félkörívben felfüggesztett bőrszegélyes függöny legyintését arcomon.

Belépve, a lélek fölszárnyalt, mint templomban, ahol a közös hitben testvérekre és istenségre lelhetünk. A harmincas évek legvége volt; amikor a Nyugat nagy nemzedékének egyik-másika még a földön járt: egy Karinthy, egy Füst, Szép Ernő, Babits, Schöpflin… És vajh kik lehetnek azok, akik a bokszok díványain olvasnak, vagy merengenek a Kecskeméti utcára néző ablakok mellett? Már voltak olyan kalauzaim, akik mindenkit ismertek. Devecseri ismerte az írókat, mind. Tóth Miklós László (maga is professzorfi) az idejáró presztízs-dús professzorokat: Szekfűt, Thienemann Tivadart, Mátrai Lászlót. Hogy és mikor jutottam oda, hogy a Cukor utcai szárny fordulójában álló nagy kerekasztal mellé ülhettem? Nem egyedül, persze. Olyan volt, mint egy honfoglalás. Első könyves, vagy még azelőtti fiatalok. Végh György, Körössényi, Bárány Tamás…, az akkoriban születő Magyar Nemzet néhány újdondásza: Arató András, Thiry Laci. Őket Gogolák Lajos hozta. Vagy Katona Jenő? Vagy Erdős Jenő? És ki is volt az a meglettebb, bajuszos író-akarnok, aki frissen megjelent (saját kiadású?) könyvét dedikálta nekünk degesz aktatáskájából? A neve elmerült a feledésben, a könyve címe fennmaradt: Nobody Nemo. Olyan volt, mint a szerző önvallomása. – „Nobody úr itt járt” – mondta a főúr. Ez fájt Nobodynak. Humorérzéke nem volt. El is maradt.

Gyula, a főpincér számon tartott minket, mint a jó kotlós. Az első főpincér volt, akit láttam, így archetípus lett nekem örökre. Ha a Centrál szentegyház volt, Gyula úr volt benne Sarastro. Bámulatos volt, ahogy a zsakettja szárnya alatt rejlő fényes bőrtárcájából egyetlen mozdulattal elénk szórta, fillérre, a visszajáró pénzt. G. Gy. szerint kölcsönért is lehetett folyamodni hozzá. Nem próbáltam meg.

Amikor aztán az ostrom után hazalátogattam Genfből, talán semminek nem örültem úgy, mint annak, hogy megvan a Centrál.

És talán soha nem volt oly sűrű benne az irodalmi élet, mint akkoriban. Úgy rémlik, mintha minden asztalnál egy-egy folyóirat szerkesztődött volna. Egyiknél a Magyarok, másiknál az Újhold és így tovább: az Alkotás, a Budapest – s a boldog munkatársak ide-oda röpködtek a zsongó méhkasok között, aszerint, hogy Lengyel Balázs, vagy Kassák, vagy Grandpierre, vagy Németh Andor baráti pillantását érezték hívogatólag magukon.

Persze, lehet, hogy a hazatérés boldog izgalmában egybemosódott szememben a budapesti látomás.

S a Centráltól nem messze, a Szerb utca és a Fehér György utca sarkán, a kis üzlethelyiségben Sárközi Márta várt ránk, körülötte Czibor, Sarkadi, Lakatos s néha ott volt Szabó Lőrinc és Illyés.

Ma is megesik (ma pláne), hogy megkérdik tőlem: miért jöttem haza ’48-ban? Hisz aki tehette: menekült innen. Kiment. Tört szívvel. Mint Cs. Szabó. Mint Márai. Mint Thienemann. Vagy kint maradt. Mint sok muzsikus barátom. Gérecz Árpi. Böszörményi-Nagy Béla. Anda Géza. Véghék. Cserfalvi Eliz. Siki Béla. Marczy Johanna… Ez a kis ország kistafírozta a világ zenei életét. Emlékszem, összetört szívvel lábaltak a bizonytalan sors elébe, fejük fölött tartva a senki mástól oly tisztán és oly indulattal meg nem szólaltatható Bartók- és Mozartpartitúrákat.

Megvesztegetett engem a Centrálban az az élet. Igen, egyedül ezért jöttem haza.

Miután végképp hazajöttem, a Centrált azon nyomban bezárták. Egyetemisták klubja lett. Nem irigyeltem tőlük. Néha megállok ma is az ajtajában. De most ez a második kisajátítás számomra undor és iszonyat. Odabenn a Las Vegas olcsó játékbarlangjainak csiricsáré fényei. Ordító zene. Valahol, Zürichben vagy a Rózsadombon van valaki, aki a zsebére üt: „nekem fütyül!”

Nincs erőm bemenni.

Csak a baloldali falon szeretném megnézni szegény Zuboly (Bányai Elemér) márvány emléktábláját, és eldünnyögni alatta Ady alkalmi versikéjét:

Vajon megvan-e még az a márványtábla?

Egy magas audiencia után

Fenyegetően megjelent egy láb fölöttem – nem először hosszú életem folyamán –, jelezte, hogy eltiporni kész.

Kis híja. Meg is ijedtek, hogy elmegyek és estére ott végzem én is, az intenzíven, ahol nemrég szegény Sík Feri. Telefon a portásnak: ki ne engedjen a házból.

Nem lepett volna meg, ha most megtörténik. Éreztem az abroncsot a mellemen.

[…]

Ne kérdezzétek, hogy hová lettem

Máskor is volt már úgy, hogy nem tudtam mást tenni, vettem a kabátom, és akkor se kérdeztétek, hogy hová megyek – mert egyáltalán, hová mehettem éjszaka vagy hajnal felé, hiábavaló viták után, amikor a csendben dobolni kezdett fülünkben az élet értelmetlensége. Hová mehettem volna? És nem szóltatok utánam, még akkor sem, amikor már a kapu zárjával zörögtem, hogy: na! ne bolondozz, gyere vissza!… Pedig hallottátok ti is, hogy forgatom a zárban ide-oda a kulcsot. Csendben voltatok. Csendben maradtatok. Muszáj volt hát elmennem.

Most meg miért vagytok úgy oda? Hiszen ez is csak olyasmi…

Ne kérdezzétek, hogy hová mentem.

„Sírva tallóz, aki él”

Jobb félni

Az ÉS-nek adott naplójegyzetemben néhány olyan történelmi alak szerepel (mivel ütötték agyon az időt Sopronkőhidán, várva a hóhért vagy a felszabadítót), aki maga halott, de nemcsak mártíriumának dicsfénye, hanem az özvegye is él. Bajcsy-Zsilinszky, Esterházy Móric, Rajk, Magyar Lajos, Révay Kálmán… Azt írtam meg róluk, hogy bridzseltek és szellemet idéztek. Idézték a magyar történelem előttük járó véres árnyait. Leggyakrabban Teleki Pálét.

Nomina sunt odiosa – és kihúzom a neveket, amikor korrigálok.

Koroknai Zsuzsa helyesli, jobb így. Nevek nélkül.

– Mint újságíró, csak kettőtől félek. A nagy emberek özvegyeitől és a baráti államok követségeitől.

A Szerelem alkalmából

Karácsony utáni napon Szabó Imrééknél töltöttünk egy késő estébe nyúló délutánt, ami horizonttágító nagy beszélgetéseket jelent. A jogtudományt a filozófia szintjén művelő házigazda társaságában mindig feledhetetlen diskurzusok bontakoznak ki. Valahol Bölöni Farkas („Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát”) és Camus (aki Koestlerrel a halálbüntetés ellen írt) között szóba került Barta Lajos. Én csak már mint az emigrációból hazatérő, itthon helyét kereső öreg drámaírót ismertem. És persze a fiatalon írott darabjait, mint amilyen a csehovi lírájú, halhatatlan „Szerelem”. Sz. I.-nek jóval korábbról voltak róla emlékei, ő a két háború között a csehszlovákiai ínségek, lapalapító harcok közepette élő Barta Lajost idézte.

Mindnyájunknak jólesett beszélnünk róla, mert igaz és tiszta ember volt Barta Lajos, róla szóló emlékeink egybehangzóan így vallottak róla.

Ádám

Egyszer valahol Algériában kellett volna találkoznom gondviselőjével. El is repültem Constantine-ba. De Ádám gyámja épp nem volt otthon. Egy cédulát hagytam az ajtó résében.

Miért repültem át az Atlasz-hegységet? Nem látszik indokoltnak? Dehogyisnem! Keresztury mondta indulásom előtt: – „Ha már Észak-Afrikában jársz, keresd meg Mostbacherékat. Ők gondoskodnak Kosztolányi Ádámról.”

– „Gondját viselik?” – „Odaadóan. Mindene megvan, de arra ügyelnek, hogy ne konyakozza el egyetlen nap az egész pénzét.” – Ezekért a kitűnő emberekért repültem tehát Constantine-ba. Mint egy Camus-hős. S éppoly értelmetlenül. Constantine-ban esett a hó. Mostbacherék nem voltak otthon. Hiába csengettem. Az ajtó alatt bedugtam egy cédulát, hogy Kereszturyék üdvözlik őket.

De az hogy is volt, hogy ha Kosztolányi Ádámmal – ővele magával és nem a patrónusával – találkoztam, és nem egy másik világrészben, hanem a pesti utcán, s ő rám köszönt és kedvesen elbeszélgetni óhajtott volna velem, nekem mindig sürgős dolgom akadt s megléptem előle?

Sírnivaló volt a szép Kosztolányi fej alkoholtól ödémás karikatúráját látni.

Negyvenben jártam náluk, a háromszögletű kert kis házában. (A Hajnali részegség óta az azúrbeli Nagyúr kebelében volt ez a ház.) Ilona azt mondta: – „A fényképeket elpakoltam, mert Ádám mindent elpusztít.” – De az volt az érzésem, hogy dicsekszik. Hogy náluk lám milyen jól működik az Ödipusz-komplexus. A Iokasztéknak ez kitüntető.

Az apa gipszbüsztje a szekrény tetejére volt feltéve, jó magasra.

– Ott talán nem éri el – mondta az özvegy, szinte szuggerálva a látomást a cserepeire tört mellszoborról.

Melegfront stb.

Takács Imre sebesen, megrendülten beszél Pilinszkyről, hogy nem kellett volna meghalnia (tegnap este halt meg, hirtelen halállal, átkozott, nyomott meleg időjárás volt!), de nem értem pontosan, hogy mi is lett volna a menekülése útja. Emlegeti Székesfehérvárt, meg azt, hogy ha tudta volna, hogy Pilinszkynek ott merre is van az a bútorozott szobája, ahonnét nemrég kitették, persze beszélhetett volna a lakástulajdonossal, ugyanis az elvált ember, és van a feleségének is egy lakása… Pilinszky fiatal felesége pedig egy francia nő, Párizsban él… Nem, nem, nem – nem kellett volna meghalnia. Ezt hajtogatja. Aztán elmegy.

Minden olyan bonyolult: a lakásügyek, a rendeletek, a melegfront, a családi életek. Nem értem. És nem is akarom érteni. Fáradt vagyok. Ma is tart a meleg front, zuhog a monszunos eső… Ennyi esetlegesség állt csatasorba, hogy egy lángelmét kioltson.

Utána Szeberényi Lehel csendesen elmondja, hogy Imrét azért rázta meg úgy Pilinszky János hirtelen halála, mert nemrég volt egy trombózisa az egyik szeme mélyén, s bár felszívódott, de retteg egy újabb s ki tudja hol, melyik fontos szervének melyik erében begörcsölő trombózistól. Nagy érdeklődéssel hallgatom, úgy hogy Lehel egyre részletesebben ecseteli a zaklatott élet összefüggéseit az agyerek elmeszesedésével. Nem kell tettetnem az érdeklődést. Az én jobb szemem feneke is bevérzett a múlt ősszel, s a vérpacni nálam még csak fel se bírt szívódni.

Az ajtóból visszafordulva meg is mondom ezt Szeberényinek, aki szinte belesápad, hogy jaj miket is mondott, s aztán nem győz tartóztatni, bizonygatni, hogy nem komoly betegség ez, ne higgyem, dehogyis… Úgy kétségbe esik, hogy most már el kell hitetnem vele, nincs nekem semmi bajom, hogy csak vicceltem, ahogy annyiszor csináltuk Sarkadi idejében és lám, sikerült őt jól beugratnom…

Behunyom a bal szemem. Félszemmel kacsintok vissza rá. S ő nem tudja, hogy nem látom. Csak felszabadult kacagását hallom, amint visszaszól, Sarkadi hanghordozását felidézve: – Te gézengúz!

Testvérek

Josif Mircea (Misuka) már 12 éves volt, amikor féltestvérbátyja, József Attila meghalt.

A temesvári kisfiú nem tudhatott budapesti bátyjáról, mert semmiről se tudott, idióta volt. (Szakolczay Lajos azt írja: „oligofrén, epilepsziás és néma”.) József Attila – elképzelhető, hogy – tudott kisöccséről, hisz ő épp amikor elborultnak látták, a világ legesleglucidusabb elméje volt, és mindent tudott. A Mindent tudta.

Ki az a filmalkotó óriás (egy Huszárik?), aki ezt a jelenetet filmre vehette volna a maga iszonyatában és gyönyörű szépségében: a 32 éves József Attila találkozását a 12 éves Mircea Misukával, aki boldogan üdvözli a sárkunyhójukba belépő isteni bátyját: Ő! Ő!… Ő!

Ő, aki a vértestvérségnek kötelmét vállalta az egész emberiséggel („emberiség, akit szegény anyám szenvedni szaporított…”), Temesvárról és Craiovából jövő hírek nélkül is megérezhetett valamit, hogy mitikus Szappanfőző is szaporítja valamerre az emberiséget. És honnan tudjuk, hogy nem ért soha Pestre valami mendemonda arról, hogy mégse a nagy Óceánon tűnt el az Atya (hogy fel-felbukjon onnan – az árból – haragvó vagy pipázó Istenként), hanem odaát kuksol a határon túl, Temesvárt, a csapodár bigámistája.

Hisz lehetett akkoriban utazgatni…

József Áron csúful elhagyta a Mamát, a kis családját. A fényképről ismert deli huszár vitte rossz génjeit egy házzal tovább. A hűtlenség büntetése – tudjuk fia verséből – lehet majd az is, hogy olyat szül (nemz), akinek „öröme az lesz, hogy körbe forog”. József Attilának a Teremtés annyi fájdalmas esélye között lehetett szorongató sejtelme József Áron törzsének új hajtásáról is.

Megint Szakolczay Lajost idézem, aki a temesvári (új) családi fényképet közli; a kis Mirceáról (Misuról) írja: „korai téboly és szeretet a szemekben…”

Ikertestvérekről mondják, hogy szervezetük mintha össze volna igazítva (vagy kötve) – miféle praestabilita harmonia ez? József Attila öntudatának egy-egy „világbíró” pillanatában – azokban a bizonyos legesleglucidusabb intervallumokban – éppúgy részévé válik a kozmikus harmóniának („szívem-lelkem óra, mely csillagokhoz igazítva jár”), mint ahogy megéli az Ős-sejtig felmenő genetikai láncot – otthon van ebben is. Otthon, mint hal a vízben. Mint pisztráng a vízesésben, amelyben az árral szembe veti magát…

Testvérek között megeshet egy olyan kapcsolat, amit az elmegyógyász páros őrületnek nevez: „folie à deux”.

Kell-e vajon ehhez, hogy egy családon belül éljenek? Kell-e az otthoni egymásraítéltség?

Tetemrehívás

A Korunk tavaly szeptemberi számában (még rajta van Szabédi László neve) megemlékező cikk Gyárfás Jenő századik születésnapjára.

Együttérzéssel olvasom.

Első nagy, igényes művét – amelynek megfesthetéséért Gyárfás otthagyja a sikereket ígérő Münchent és hazamegy a Székelyföldre –, a Tetemrehívást az 1881-es tárlaton a kritika kötözködve, elutasítóan fogadja. Kiváltképp a Koszorú és a Pester Llyod kritikusai becsmérlik: Szana Tamás és Keleti Gusztáv. („Fantázia-hiányos”, „tunyaság”, „a festőnek nincs egyénisége”, „nem tartozik a választottak közé”, „csak halvány képét mutatja”… stb. Keleti: „a művészi érettség hiánya” stb. Megannyi gyilkos szó.)

Az alig huszonnégy éves csodafestő ebbe az elutasításba beleroppan. Ami ezután jön: elkeseredés és fáradt kapkodás.

Aztán eltelik húsz év és ugyanaz a két műkritikus, aki a Tetemrehívást és festőjét annak idején gondosan agyonverte, számonkéri a társadalmon Gyárfás tragédiáját. Idézem a Korunk nyomán a jól végzett munkájára visszapillantó Szana Tamást. Most már dicsérheti is az áldozatát: „A lélektani mozzanatok ábrázolásában valóságos mesternek mutatta magát Gyárfás Jenő, aki Tetemrehívásában méltó magyarázója a legnagyobb magyar balladaköltőnek, Arany Jánosnak. Ez a kép, úgy felfogás, mint kidolgozás tekintetében valóságos büszkesége modern képtárunknak és mindenkiben fájó érzést kelt, hogy csak egymagában dicséri alkotójának bámulatos tudását.”

És egyetlen szót sem ejt arról, hogy a folytatás nélkül maradott ifjúkori remekmű sorsa egykor az ő kezében volt.

Keleti Gusztáv továbbra is elmarasztaló megjegyzéseivel kíséri a magányba süppedő művészt. Lassanként igaza is lesz neki. A világrend nevében prédikál: „Ecsete megszikkadt – írja Gyárfás Jenőről –, s ennek oka, hogy a nagy feladatokra hivatott festőművész a művészi produkció eleven festésű központjából hosszabb időre félre nem vonulhat.”

De hisz ő temette el!

„Mit nekem…?”

I. Berlin szerint (John Stuart Mill, London, 1959) a történelem a tériszonyos konzervatívok és a klausztrofóbiás szabadelvűek örök küzdelme.

– No, pusztafi, mit szól ezekhez a magas hegyekhez? – kérdezte Illyés Gyulától Márai, a felvidék szülötte, nem is merő tréfából, hanem mintha övéi volnának az Alpesek, amikor a svájci határállomástól Zürich felé mentünk a vonattal.

Illyés felpillantott könyvéből.

– Elveszik a kilátást – mondta, s olvasott tovább.

A vasúti fülke túlsó díványán Cs. Szabó és Ferenczy Béni a feledhetetlen pillanatnak kijáró boldog nevetéssel honorálták a villámgyors – a magyar szellem két nagy antagonistája között esedékes – asszót.

Anyák – árnyékok

Páratlanul szép és mély esszét írt Jean-Luc Moreau Krúdyról. Persze, elég sokat foglalkozik Gyula-Szindbád és a nők kapcsolatával. Miért is nem lépett Szindbád „tartós barátságra” egyetlen asszonnyal sem? Talán az anyja és más anyányi korú asszony ült-e rá Szindbád libidójára? Moreau idézi Kunderának egy sorát: „ahol a költő felnő, ott asszonyok voltak az urak”.

Eszembe jut az Új Írás gyönyörű sorozata pár évvel ezelőttről: Pályám emlékezete. A fényképes vallomások gyerekkorunkról. Szinte mindegyik magyar költő-pálya elején ott vannak az Anyák. Imponáló jelenléttel. Akik úgy szeretik a fiukat, hogy nem tűrik, hogy boldog legyen, megengesztelődve egy asszony oldalán. Vigyáznak ők erre életükben (mint Madách anyja) és még halálukban is, mint az Attila Mamája. „mindent elrontsz, te árnyék”.

Humor és folklór

Soha nem volt meg bennem az a nevethetnékinger, amely vicceket szippant föl, hogy mint egykor a tubák-élvező, a poénre nagy bruhahában kitörjön. Ha egy társaságban vicceket mesélnek, persze együtt nevetek a többiekkel, hiszen tudom, Bergsontól, hogy csak az nem nevet, „aki nem tartozik az egyházközséghez”, és lám, effélét mondanak a savanyú pofájú Luciferre is a római dolce-vita kompániában: „ki ellenáll a perc igézetének, s nem hagyja lelkét ártól elragadni, nem is jó ember, s bár maradna otthon”, tehát nevetek én is, de lehangolódom, és elfog az a fajta rossz érzés, amit talán sívó szorongásnak nevezhetnék, mert hiába, mégiscsak „kívülálló” vagyok, de mivel ezt nem merem (vagy nem tartom ildomosnak) bevallani, ezért én is együttnevetek. S ez persze szorongató, mint minden hamiskodás – mi lesz, ha lelepleznek?

Réz Ádám minden sármja és vitathatatlanul biztos ítélőereje kevés volt hozzá, hogy rábírjon, olvassam el, fordításában, a Svejket. Többszöri nekirugaszkodással se jutottam soha túl azon, hogy a legyek beköpték Ferenc József képét. Pedig ez, úgy rémlik, még eléggé az elején van. Hasonló vereségek soráról tudnék még beszámolni. Kiismerhetetlen – magam számára is – a gusztusom. Molnár Ferenc Olympiájának első jelenetével nem tudok betelni, Örkény Tótékjában pedig – Peti Sándor halhatatlan postás-jelenetén túl – soha nem értettem, hogy mi kacagnivalót talált a közönség. Épp így nem tudtam nevetni Dunai Ferenc Nadrágján, amelyhez, hogy drámaremekművet is lásson, olasz vendégemnek, Umberto Albininak kivívott két jegyet a minisztérium a közönségtől ostromlott Vígszínházba. S én kísértem el. Elfancsalodva ültünk ott szünetig. (Lehet, hogy nemcsak a nevetés ragadós, hanem a nevettető szándékkal szemben az ellenállás is?) Viszont nagy nevetésekre emlékszem Karinthy Ferenc egy-egy könyvének olvastán. A bicikliző tigris megjelenése után hónapokig zengett a ház nálunk a jókedvtől – nem győztünk egymásnak felolvasni belőle. És ellenállhatatlanul hat rám az olasz Flaiano humora…

Szervi baj ez, vagy pszichés? – mindegy, végtére is csak a tény számít, mint az impotenciánál. Hogy imádtam Arany balladáit – Ágnes asszony tébolyát, Bárczi Benő szívéből a pirosan buzogó vért s a jó Budavár torányán csikorgó érckakast – de utáltam a humoros Pázmány lovagot. A János vitézt már hatéves koromban betéve tudtam, A lélek halhatatlanságát tízévesen, de soha nem olvastam végig A helység kalapácsát, sem pedig a Dorottyát…

Gyerekkoromban Nagyváradon sokan olvasták körülöttem az Ojság című vicclapot (mottója volt: „Zsidóság és gojság öröme az Ojság”), de én nem mentem sokra ennek a vicceivel sem. Nem értettem őket. Hiába magyaráztattam meg magamnak az egyes ismeretlen szavak érelmét (pl. azt, hogy mi a „lád”). A Színházi Élet viccrovatairól annál jobb emlékem van. A Hét humorának és a Külföld humorának a vicceit éppoly lelkesen olvastam, mint a lap végén a színdarab-mellékleteket. Viszont a millennium éve óta padláson kallódó folyóiratok viccei dühítettek, talán azért is, mert sejtettem, hogy a stupiditás egy életre beleveszi magát az ember elméjébe. (Itt a bizonyíték, egy szál bojtorján az elmémbe ragadt: – Kérek egy jegyet. – Hová? – Ide a markomba. – De hova utazik? – Lakodalomba.)

In memoriam Cs. S.

S. I. megejtő, bűbájos egyéniségét (szellemét) azon lehet lemérni, hogy jóval talányos-tragikus halála után megejtette egy debreceni iskolás fiú szívét és egy életre eljegyezte őt magának. Egy rövid életre. Ez a posztumusz tanítvány lett az oly korán odalett író hagyatékának leghűségesebb őre, gondozója, kiadója. És ő is hamar odalett; még annyi évet se élt meg, mint Mestere az önpusztításban.

Neki csak másodszori kísérletre sikerült az öngyilkossága. Mindkét kísérletben rettenetes szenvedéseket ígérő halált mért magára. Első ízben – tűz által – a rettenetes szenvedéseket elérte, a halált nem. Második esetben – így mondják – valami fagyasztó folyadékot ivott, ennek belső pokoltüze elemésztette végre.

Mennyi halálában az imitáció? (Amely a Krisztus követőin stigmákat fakaszt és könnyű szívvel viszi őket mártírhalálba.) Mennyi volt halálában a menekülés?

Titok és csönd takarja ezt a halált is.

Ha Jean Genêt költői erejével bírnék, megpróbálnék regényben áldozni S. I. és Cs. S. (kápolnavirágként? ördöglakatként?) összekulcsolódó emlékének.

F. B.

Már csak leveleiből tudom felidézni magamnak hanglejtését és gondolattársításának lényeglátó villanásait.

A Bem-érem két oldalának asszociatív gazdagságát egyszer régen kisebb tanulmányban igyekeztem leltározni.

Forgatom kezemben az oly szűkszavú Daumier-érmét. Az előoldalon az arckép. Öreg, borissza színész is lehetne. Szellemfi.

A másik oldalon egy gyökereiben élő, derékba vágott fa, néhány csak azért is megeredt ággal, tragikus küzdelemben feszülve égnek, földnek…

Ez volna hát a Nagy Társadalombíráló? Ily kozmikus konfliktusoktól terhes?

– Ez! – hallom tisztán a rég hallott Béni-hangot.

F. B. és G. F.

Kivételes volt az az atmoszféra otthon, amelyet Erzsi kialakított a kórház után hazatérő Ferenczy Béni számára. Mintha kitágult volna a lakás (a Jászai Mari téren) – úgy rémlik, hogy a középső lakószobájuk ajtajait nyitva tartotta most már a műterem felé és a másik szép nagy szoba felé, amit addig alig ismertem. Bármikor mentünk, Bénit úgy találtuk, mint akit skatulyából húztak ki. Mindig frissen borotváltan, magas támlájú karosszékében, keze ügyében vaskos botja, könnyedén megkötött selyemkendővel a finom ing nyitott gallérja mögött, számos puha sportkabátja valamelyikében Gerhardt Ferenc mester megannyi chef d’oeuvre-je, amelynek párjait Juhász Ferenc, Vigh Tamás meg én viselhettük… Néhányunk számára Béni fedezte fel a legsötétebb ötvenes években ezt a belvárosi művészt – Béni így tartotta számon Gerhardt mestert, a kevés általa elismert igazi művészek sorában, és szerette is idejét tölteni a Veres Pálné utcai tágas emeleti szabóműhelyben, csakugyan mint egy baráti kollega műtermében, az emblémaként finom ízléssel falra kifüggesztett Morosini-kép reprodukciója alatt, amely egy velencei nemesúr gazdag személyiségével felruházva ábrázolt egy renaissance szabómestert…

Születésnapon

Majdnem mindenki megpróbálta, hogy egy „emblematikus” szóval megfogja az Illyés-jelenséget. Elvégre nyolcvan év alatt talán csak „kiadta magát”?

Pompás találatok vannak: Domokos Mátyás kis könyve (hála kiadásáért a békéscsabai nyomdásztanulóknak!) címében is szinte telibe éri: „A rabszolga óriás.” Mítoszi, népmesei képpel mondja ki az Illyésben feszülő ellentéteket Herkules, aki egy életen át mást se csinál, mint Augias bikaistállóját takarítja. Egy Sziszifusz… Belohorszky Pál is a végleteket párosítja: „izzó jég”, mondja Illyésről. Aztán nevezik őt „családfőnek” (Fekete Gyula), „a nemzet költőjének” (Pomogáts Béla), „népek fáklyájának” (Pálffy István), „számadónak” (Czine Mihály) s egyszerűen „az ünnepeltnek”. Tüskés Tibor – Táviratok ürügyén – az „aforistának”, Vekerdi László lényeglátó tanulmányának a címét miért ne lehetne akár egyetlen szóba tömöríteni? „Magyar-mert-emberi.” És Tamás Attiláé is a kettősségre utal, mely látszólag összebékíthetetlen magatartások szintézise: „népvezér és töprengő.” (Igaza lehet, Illyés is hasonló megfigyeléseket tesz Árpádról Vereckénél: „Hát a vezér is mitől ilyen néma?”) Illyés fogalmi megragadásának reménytelenségét Cs. Szabó azzal nyilvánítja ki, hogy tüntetően feladja a megközelítés kísérleteit, s meglepően „márkinőnek” titulálja Illyést, posztmodern stílfordulattal.

A féltékeny-fájdalmas Gulyás-vers sorai járnak közben eszemben, a jelek szerint Illyésről írta: „félarcod álomország, félarcod Oroszország”…

Valamikor a felszabadulás táján (előtte? utána?) azt írta Illyés, hogy az új világban „vissza se adom könnyen magamat”. Én ezt úgy értettem: nem fogja kiszolgáltatni magát. Ezt az ígéretét-fenyegetését beváltotta.

Ebben a lorettói litániázásban, amelyben találónál találóbb elnevezéseket aggattunk Illyésre (mint Máriára, hogy Dávid királynak tornya, elefántcsontból való torony stb.), és még hozzáfűzném: ő ennek a csonka hazának egyetlen megmászhatatlan bérce.

Vonatkoztatható reá is a próféta előrejelzése, Adyé:

„Ily bércnek lenni, ez a szent magyarság, mely táplálkozott a tájak mindivel…”

Aki mondja: az

Mulatságos volna végigelemezni, hogy ezek az Illyést néven nevező szavak – célba találnak, igen, de – talán még inkább vallanak azokról, akik mondták őket. Mintha ki-ki a maga szívügyét, rögeszméjét, élete értelmét ma elkeresztelné az Ünnepeltről.

Ikercsillagok

Dante ír az ikrekről, akik tusakodtak egymással már az anyaméhben. Márai és Illyés életük alkonyán lettek ily viszcerális antagonisták. Legendák szólnak arról, hogy mennyire nem állták egymást.

Most, hogy naplóikat (és Illyéstől a posztumusz verseket is) párhuzamosan olvasom, egyaránt bámulom őket: Cicero óta talán nem volt még az öregségnek két ily könyörtelen önelemzője.

Vita nélkül

Márai 1948-ban hagyta el – megrendülten – Magyarországot. (Láttam őt emigrációja másnapján Genfben.) Lukács György három év múlva egy akadémiai nagygyűlésen előadást tartott Irodalom és művészet mint felépítmény címen. Ebben Márait már a véglegesen feledésbe merült írók közt említi. Megváltozott az alap – eltűnt Márai. Egyszersmind Babitsot is hasonló sors fenyegeti – fejtegette Lukács –, mert A gazda bekeríti házát című vers nem is lehet egyéb, „mint aktív, harcos kiállás a polgári, kapitalista alap mellett”. Ennél szimplább patront nemigen használtak még verselemzés gyanánt, elemi iskolában sem.

Lukácsnak sohase volt szerencséje az élő irodalommal. Meglepő, hogy még a tíz éve halott Babitscsal sem.

Most Márai visszaütött. Nem vitázik. Naplójában csupán idézi a Lukács-előadás egyéb passzusait. A térdhajtásokat a nyelvtudományban új korszakot nyitó Sztalin előtt.

S emellé egy füst alatt idézi azt, amit róla és Babitsról prelegált a nagy filozóf.

A naplók párhuzamosai

Benne van az újságban, meghalt.

A noteszomban kihúzom a címét: San Diego… és előveszem a Naplóit. Itt nyílik ki:

„…mostanában – ez már az öregség – ébren sokszor gondolok ismerősökre, akik meghaltak.”

Visszalapozok. Mikor írta ezt? Hány éves volt, amikor ezt írta?

Épp húsz éve írta. Salernóban. 1969-es ez a napló. Hatvankilenc éves volt akkor, fiatalabb, mint én most. Próbálom felidézni dromedár alakját, magamnál fiatalabbként. Öcsémnek. Nem megy. 1969-ben Márai már összement öregember volt. Láttam fényképeket róla. Bár mintha mindig is „túl lett volna a koron”. Hisz amikor legelőször láttam (1939-ben? 40-ben?) sem volt benne semmi fiatalos. A Tudományos Akadémián valami székfoglaló előadás volt (Ottlik Lászlóé? Ottlik Györgyé?); az ajtófélfánál állt Márai, unott odaadással hallgatta az előadót. Kiküldött tudósító lehetett, legendás honoráriumért. Kétezer pengőt kapott a Pesti Hírlaptól, hogy ha Pesten egy ilyen európai esemény történik, mint most ez az Ottlik, kommentálja a maga stílusában. Vagy ha kitör egy háború, vagy ha beköszönt a tavasz. Tulajdonképpen azt fizették meg, hogy készenlétben állt. Kétezer pengőnek foga volt akkoriban. Ez tízszerese volt a slágerekből közismert pesti családi életszínvonalnak. – Vénségére eladta magát – gondoltuk akkor Márairól, a negyvenévesről, mi húszévesek.

Ennyi köntörfalazás után, hogy ez nem az én öregségem, hogy ez Márai öregsége, hogy Márai mindig is öreg volt hozzám képest stb., most még egyszer leírom én is a baljós mondatot: „Ez már az öregség.” Idézőjelek közt, de leírtam. Nem tört le a kezem.

Olvasom tovább Márai röpke elmélkedését a halottjairól, akikre gyakrabban gondol, mióta utolérte (őt! őt érte utol!) az öregség.

„Ilyenkor mindig úgy érzem: ezek az emberek elmentek és nem mondtak meg valamit, ami fontos volt, lényeges – és az, amit nem mondtak el, igazában ők voltak, ez a titok volt a személyiségük.”

Lám a sír sztereotip jelzője – az, hogy „néma” – ugyanerre a jelenségre utal. A sorozatban elnyelt titkokra.

Nem azt mondjuk, hogy vak sír, hogy süket sír…

Néma sír. „Verd a halottak néma sírját” (Kosztolányi). „Álomban a némaság a halál szinonimája” (Freud).

És az a bizonyos „néma tartomány” (Arany), ahol egy nép hallgat valamiről („kunyhói mind hallgatnak”), amit aztán a költői kimondanak, azok a bizonyos bárdok…

Vajon amikor Márai a pisztoly csövét a szájába vette, úgy érezte-e, hogy neki se sikerült kiadnia a titkát? Pedig neki nagyvonalúan hagytak időt a Párkák. És volt „ziccfleise”. Hatvan kötetet írt, minimum. Ez nem kicsiség. Ezer ívnyit írni! Negyvenmillió n-et lekopogni!

És mégis? Neki is torkára forrt a titok? Így érezte?

Amerigo, hol vagy?

Róma város múzeumában, a Navona előtt őrt álló Braschi palotában hatalmas átfogó kiállítás a XX. századi olasz szobrászatról. Hogy csakugyan mindenki jelen lehessen: a legnagyobbaktól sincs több, csupán egy-két darab.

Majdnem mind ismerős. Mintha megannyi Stróbl Alajost, Sidló Ferencet, ifjú Ferenczy Bénit, Holló Barnabást, Csorba Gézát, Borsost, Viltet látnék. Ők, és mégse ők. Az olasz unokatestvéreik.

Manzùhoz már nem tudok magyar rokont találni.

Amerigo Tot nem került a kiállítottak közé. Lehengerlő egyénisége és alkotóereje – úgy látszik – csak életében tudta biztosítani számára az előkelő pozíciót „idegen hazájában”. (Mikes szava volt ez. Pontos.)

Az is szinte csoda volt, hogy életében kivívhatta az elismerést Rómában. A szobrásztársadalmat könyörtelenségre neveli az állami (Rómában ezekhez még a vatikáni) megrendelésekért folytatott szívós pozícióharc. Szobrászban ritkák a szent Ferenczy Bénik. Michelangelo sem volt szent. Ő is csak isten volt. Amerigo sem volt szent – ismerte a játék megengedhető szabálytalanságait is. Nem véletlenül hívta meg őt Coppola maffiavezér szerepre…

Tűnődöm, vajon Budán, a Várban mi lett szép házával, ahová a múzeumát tervezgette?

Bárhol jelent meg, ő volt a központ. A Via Marguttán (ott Fellinivel osztozva a népszerűségen). Pesten az Inter Continentalban.

És most: két szék között? Pad alatt?

De megvan a Magyar Madonna Csurgón is és a Vatikáni Múzeumban. A gödöllői nagy dombormű is és a pécsi szoba. És Huszárik gyönyörű filmje őrzi feledhetetlen személyiségét.

Rómában a Canova kávéházban (lám, ez is egy neme a szobrászi halhatatlanságnak, hogy kávéház lett belőle) a hátsó szalon ebédhez terített asztalainál a finom öregúr pincér átszellemül, amikor az étrend összeállítása közben elmondhatja, mihez milyen bort ivott a „Maestro”.

Egy gyászteli év emlékeiből

Illyés régi naplóit olvasom. Az 1966-os év végén elvonulnak előtte az év halottai.

Seregszámlát tart.

Némelyikük halála engem is érintett…

Pontosabban: érint. Hisz mintha csak most volna, hogy futok le a Szajnának forró kora délután, a jénai sugárút felől, Bourdet-ék ebédjéről. Az Invalidusok mögötti kis utca felé igyekszem, hogy odaérjek a gyászházhoz a lever du corps szertartására. Öt percet se késtem, és az utca fordulójában már tűnik is el a fekete autó Gara László koporsójával. Mint egy autóversenyen indulnak nyomába a kocsik. Az egyikben helyet kapok, és már száguldunk mi is a végtelenül messzire eső temető felé.

És az is mintha most volna, hogy az Új Szent János Kórház kertjében egy padon ülök és az egyik ablak mögött – tudom – ott vívja haláltusáját Sárközi Márta.

És az elmúlásnak az a terítéke a Farkasréti temető ravatalozójánál: odabent az egyik koporsónál gróf Hunyadi Ferenc beszentelése folyik, és a pap azt a másik halottat is emlegeti, akinek most ácsolják odakint a ravatalt és akiért már gyűlnek a tömegek… „Egy igaz erdélyi magyart temetünk – így beszélt a pap az öreg Furi gróf fölött –, és egy másik igaz erdélyi magyart is temetnek itt most: Tamási Áront.”

Író ismerőseim (no meg a román nagykövetség emberei), akik a szertartás megkezdésére várva a ravatalozó előtti nagy téren sűrű csoportokban álldogáltak, meglepődve láthatták, hogy én mintha egy másik koporsót kísérve jönnék Tamási búcsúztatására – ő innen indult Farkaslakára, Hunyadi meg fel a budai temetődombra.

Ez is mintha ma lett volna.

És hogy a drága fuzsitus Tompa Kálmán, mindnyájunk ingyen doktora, leborul Tamási koporsójára és nagy zokogások közt ölelgeti…

Tompa Kálmán is egy igaz magyar ember volt Erdélyből.

Elembertelenedésünk kis könyvéből

Választmányi ülés.

Az elnök felolvassa a nyár halottait. Köztük Vészi Endrét, Garai Gábort. Vészi az ’56-os Írószövetségnek már titkára volt, majd ennek a titkárságnak lett az áldozata. Azóta is, mint decemberig az elnökség legtiszteletreméltóbb tagja – külön hivatala: az etikai bizottság vezetése. Hozzászólásaiban részrehajthatatlanul dominált az erkölcsi igény s a művészi értékek tisztelete. A legutóbbi tisztújításnál nem került be az elnökségbe. Garai Gábor vagy húsz éven át volt titkára, főtitkára a szövetségnek. Hogy is mondta Goethe? „Edel sei der Mensch, hilfreich und gut.” Ilyen volt. Legutóbb ő már nem került be a választmányba se. Nagyon szívére vette. Volt valami kísérlet, hogy ezt a bántást kireparálják, de balul ütött ki, s ez még inkább megalázta.

Úgy éreztem, hogy itt a választmányban, ahol évtizedeken át ültek együtt velünk, illendő lett volna pár szóval megemlékezni róluk, kettejükről. A többiek is megérdemeltek volna néhány kegyeletes szót: Telegdi-Polgár, Bajomi Lázár… De nem. Csak a formális, személytelen protokoll: az elhalálozottak listáját végigolvasván: „álljunk föl egy percre”. Egy csirkeudvarban nagyobb a lelki riadalom, ha a gazdasszony egy baromfinak elvágja a torkát.

Ezt aztán megtetézte az egyik alelnök.

Vészi helyére ki jöjjön a választmányba? A soron következő Szörényi László lenne, de megint valami bonyolult taktikai meggondolás folytán visszahozunk egy választmányból egyszer már kilépett tagot. Rendben van, ám Mándy mégis föláll és sajnálkozik, hogy nem Szörényi kerül be, aki a soros.

Az alelnök még csak nem is humorizálva – leinti Mándyt.

– Majd megint ürül hely, akkor Szörényi jön!

– Kissé morbid! – hallatszik valahonnan. Akasztófahumorba oldjuk az otrombaságot.

– Még jó, hogy nem bocsátják szavazásra, hogy ki haljon meg legközelebb. – Ne félj, mindnyájan kapnánk jó néhány szavazatot… stb.

Halálos gyűlölde.

Lám, ez is bizonyíték rá: ez az én írásom.

Nem is, amit megírtam. Hanem ahogy megírtam. Kegyeleti szavakkal intonált kegyetlenkedés ez is. Hogy is mondja Arany: „Mirtusz lombja közé fonom be szablyám…”

És vagdalkozom én is.

Gyűlöletet vetve, gyűlölködést aratva.

H. I. rendíthetetlen mosolya

Egy hete sincs, hogy a születésnapi köszöntőmön a Várszínházban feltűnt Havasi Pista mindig mosolygó, kedves kerek képe, s ahogy a fiatalabbak és a vidékiek tradicionális illemtudásával kifejezte jókívánságait, arra gondoltam, hogy lám, évtizedekig élhet az ember távol azoktól, akik őszintén becsülik, és közben csak őrlődünk olyanok körében, akikhez nincs semmi közünk… Szinte szemérmes zavarban mondta el, hogy mikor milyen drámatervekkel áltattam őt egykor (Hieronymus Boschról, a koleralázadásról), és ezt sem számonkérőleg és sértődötten mondta, hanem szeretettel és töretlen bizalommal, mintegy jelezve, hogy ő soha el nem felejti őket, és ha esetleg rászánnám magam a következő évtizedekben, évszázadban… Aztán elmondta még, hogy egy gyulai tanácskozáson pontosan hol ültem és miket beszéltem. Én minderre csak ködösen emlékeztem, mint Kosztolányi közéleti kitűnősége az apja-anyja nevére.

A beszélgetésünk így abban a jegyben folyt, hogy ő türelemmel ki fogja várni, amíg én egyszer majd az összes műveimet megírom, többek között azokat, amelyeket a gyulai várszínháznak ígértem. S ezt olyan biztatólag mondogatta, mintha nem is a hetvenötödik születésnapom lett volna, hanem a harmincötödik.

Körülfonta a szívem a sose-halunk-meg illúziójával.

Tegnap este, az Ők tudják, mi a szerelem premierje után, a várból baktatva le Ablonczyval, ő mondja, hogy Havasi Pistát tegnap eltemették Gyulán. Oly eleven volt a múlt heti találkozásom emléke vele, hogy először azt hittem, másvalakiről beszél. Hogy két Havasi István van. Volt.

De nem. Ő halt meg. Aki a maga nemében csakugyan „egyedüli példány” volt. Nemcsak úgy, ahogy ezt Kosztolányi értette édesmindnyájunkra, hanem a magyar kultúra történetében is egyedüli példány. Amikor a budapesti Nemzeti Színháznak épületrobbantgató Herosztráteszek voltak a kinevezett igazgatói (nomina sunt odiosa, tisztelet egy-két kivételnek), a határ menti Vég-Gyulácskán előpattant egy apró, ám annál inkább hitteli férfiú – isten tudja kitől, talán Istentől való mandátumával és rendíthetetlen mosolyával – és minden nyári vakációban megcsinálta a példaszerű vidéki magyar Nemzeti Színházat a várudvaron. Tudvalevő, hogy az efféle – s oly ritka – kezdeményezések, a hősi nekifutás után, rendszerint kifulladásra vannak ítélve. Elirigyli a megyeszékhely; szemet szúr Aczélnak; jön egy új tanácselnök; a fürdőszálló igazgatója a beutaltak számára Freud-dráma helyett bécsi operettet kér; a kezdeményezőt előléptetik és áthelyezik stb. – ám a gyulai vár bástyáján azóta is minden nyáron megszólalt az előadást hirdető kürtjel. Immár harminc éven át. És ez Havasi István rendíthetetlen csendes mosolyának újabb és újabb győzelmét hirdette.

Amikor egyszer régen, kisdiák koromban, a várat is birtokló Almássyak engedelmével iskolai kiránduláson becserkészhettük a várat és parkját, valahol a falakon egy bronztáblát fedeztem föl, amelyen vers hirdette a vár történelmi sorsfordulatait (talán a várúrnő Almássy Denise szerzeménye lehetett?) és a vers utolsó sorában – ha jól emlékszem – úgy szólalt meg a vár, Trianonra utalva: „újból végvár lettem”.

A magyar Nemzeti Színház eszméjének szüksége volt – s lehet – ilyen végvárakra.

Miért ne?

Márai újabb naplóit olvasom. Rákaptam. Ott kezdem olvasni, ahol kinyílik. Ha valami megragad, oldalt egy ceruzavonással megjegyzem. Lassan már minden lap margóján ott a jel: nyugtázom vele, hogy megkaptam az üzenetet.

Hogy örült volna ennek a könyvnek Komlós Aladár. Nagyon szerette Márait. Nem azzal az elszánt hitvallással, ahogy Simonyi Imre szereti őt, hanem szelíden, mint egy kedves cousin a másikat – ahogy az európai uralkodók szerették egymást, jó atyafiként, még ha netán épp háborúztak is egymással – vagy úgy, ahogy egy losonci fiú szívét eltöltheti a csöndes büszkeség, amikor számbaveszi a Fölvidék többi dísze közt azt a kassai fiút.

Hát igen, jó volna, ha ezt a Napló-kötetet, amely 1983-ban zárul, Komlós Aladár még olvashatná. Voltaképpen volna is ennek valami minimális esélye. Mert tegyük fel, hogy igaz, amit Márai a Naplóban ír – épp most húztam mellé egy ceruzavonást – „az Univerzumban minden lehetséges…”

Csakugyan. Miért ne olvashatná?

Vargha Balázs

Nem ismertem senkit – néhány költő kivételével –, akit oly közel engedett volna magához a magyar nyelv teremtő géniusza, mint Vargha Balázst. Néha azt kellett hinnem, hogy ő maga az. Hogy benne jár most a haza földjén nyelvünk gyalogos Őrlelke. S néha az volt a gyanúm, hogy ezt ő maga is így tudja: rajta rettentő a felelősség, hogy megszállva tartja őt valami Szentlélek. És mit is csinálhat? Jó képet vág ehhez a kiválasztottsághoz; ezt annál is inkább teheti, hisz ő tudja csak igazán, milyen vidám isten a tüzes nyelvek pünkösdi istene. Ezért engedhette meg magának, hogy utolsó könyvében is a címoldalon mulatni hívjon. Sokakkal ellentétben – talán még a szúnyognyi bajt elefántnak néző Arany Jánossal szemben is – így intett felénk: „Kedves olvasóm, jöjjön, mulassunk Arany Jánossal”. S ezt a mulatni hívó szavát már úgy rebegte, hogy nehezére esett a beszéd is. Döbbent részvéttel néztük a betegség pusztítását rajta, és bámulatunk tárgya volt igyekezete, amint szúnyogcsípésként viselte az elefántnyi bajt. De ezt most csak azért mondom, hogy örömet szerezzek neki egy keresztbeszerkesztett szúnyoggal és elefánttal. Szerette ezt az x-es szerkezetet, fontos tanulmányt írt róla – szerette, mint mindent, ami játék volt, és ami bepillantást engedett ebbe a nem egyetlen értelmű mindenségbe.

Vargha Balázst egy kitűnő, méltató tanulmány a címében „A játékos filosz”-nak nevezte. Én inkább úgy nevezném őt: a játékos filozófus. Nem azért, mintha kenyere lett volna a filozofálgatás, vagy úri passziója. Hanem azért, mert a nyelv, a költészet, a játék és a játékelmélet (például az x-es szerkezet), valamint a gyermeki zsenialitás nyilvánvalóvá tétele felszabadító pedagógiai gyakorlatok által oly sajátosan varghabalázsi mentalitás fényében jelentek meg, mintha egy koherens filozófia állt volna jót érettük. S ez a fílozófia nem káprázat. Ez megvan. Régi érvénnyel. Mint egy nemzet túlélési technikája.

Megvan már Sylvester János Grammatica Hungaro-Latinájában, stilisztikájában és abban, ahogy egy reneszánsz diáktréfa bravúrjával kihozta a magyar nyelvből örök időkre büszkeségünket: az időmértékes verselés gyönyörű képességét. S hozzá persze az is, hogy mindezt mintegy Mohácsra válaszul tette. Ez a filozófia aztán évszázadokon át megvolt a kollégiumok eleven hagyományaiban, amelyekből – Debrecenben – Vargha Balázs is bőven merített. És jutott ebből neki az oly meghatározó és mindenre fogékony gyermekévekben már az apai házban. A patriarchális Magyarország örökségét a Vargha-fiúk ott sajátították el, a kunszentmiklósi paplakban. S ehhez az örökséghez mindjárt azt a rugalmasságot is, hogy nem jöhet oly modernség, amelyben ők ne tudnának ezzel a patriarchális örökséggel avantgárddá lenni. A nagyatya szerepe, a Vargha Gyuláé, a magyar irodalomban egyáltalán nem mondott ellent ennek a nyitottságnak. Vargha Balázsra pontosan illik az, amit a nyelvújítási harcokra visszatekintő bölcs Kazinczy így festett meg ideálnak: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind”. Azt hiszem, ez az a filozófia, amit Szabó T. Attila – aki különben Vargha Balázs erdélyi ikercsillagának is tekinthető – úgy nevezett el: örök nyelvújítás. S amit Szabó T. Attila is összekapcsol a világ megismerésének – megnevezésének! – az igényével, a filozófiával. S összekapcsolja még „nyelvünknek a múlt időtlen távlatából induló, az arasznyi jelenben és a jövő végtelenségében folytatódó élni akarásával”.

Ez az „örök nyelvújítás” magán viseli fogantatásának, egy Mohács utáni kornak determináló jegyeit. Ma, amikor szép nyelvünk ellen törvényekbe foglalják az irtó szándékokat, ez a varghabalázsi derűs és nagy koncepciójú nyelvművelés, emelkedett filozófiájával, vigaszt és önérzetet ád.

A veszteséget, amely Vargha Balázs halálával ért minket így is kell mérnünk. Arany János ilyenkor azt mondja: „Mint bástya feszült meg romlott torony alján”.

*

Pontosan egy fél évszázad óta ismertük egymást. Ő huszonöt éves volt, én három évvel több. Egy paksaméta gyermekrajzot küldött ki nekem Svájcba Keresztury minisztériumából Sőtér István, hogy a genfi Nemzetközi Nevelésügyi Intézet üres magyar standján állítsam ki őket. A kunszentmiklósi iskola tíz esztendő körüli gyerekei festették tele az egyszer már használt régi rajzlapok üres hátoldalait. A háborúnak vége volt. Semmi nem volt. Rajztanárjuk sem volt, elvitték az oroszok. Ezek a csodálatos naiv akvarellek mindennél meggyőzőbben hoztak hírt arról, hogy Magyarországon felszabadulás van. S a kiállított anyag kezdte odavonzani a Léman-tó partjára, a Palais Wilsonba Genf képzőművészeti kritikusait, költőit és festőit. Ilyet még nem láttak: egy tucatnyi gyermek és leányka kollektív tárlatát, ahol mindegyik a maga felszabadult egyénisége szerint festette a megadott fantáziamozgató témát. Például azt, hogy „Kútba néztem”.

De ki volt a felszabadítójuk? – kérdezte az intézet igazgatója, a nagy Piaget. (Bizonyára nem a Vörös Hadsereg, hacsak azzal nem, hogy elvitte a konzervatív rajztanárt.) Jött Pestről a válasz: Vargha Balázs, Vas utca 2/c. Így kezdtünk el egymással levelezni, két fiatalember, mindketten megadva a másiknak azt a reverenciát, ami egy agg ismeretlennek kijár…

Ebben a fél évszázadban – ebben az „arasznyi jelenben”, ami nekünk adatott – nagyon sokat kaptam tőle. S azt hiszem, ezt sokan elmondhatjuk. És a kunszentmiklósi iskolának festő gyerekei is elmondhatják, akik a hajukból vágott tinccsel csináltak maguknak pemzlit, és lefestették, hogy mit látnak, ha kútba néznek, lefestették azt, hogy új cipőm a világ közepe, vagy lefestették a nevüket, vagy a feltámadás szomorúságát. És elmondhatják a PAX-beli gyerekek is, akik „nem ember kezébe való nagy kínok késeivel” sebzetten kerültek oda, és Vargha Balázs, együtt a feledhetetlen Rákosi Zoltánnal, verset írni kapatta és így gyógyítgatta őket. Biztos lesz is köztük, aki elmondja, ha más nem: Orbán Ottó.

És elmondhatja az a most nyugdíj felé járó pár százezer magyar, aki a negyvenes évek végén mind Vargha Balázs ötleteitől dús tankönyvekből tanult. S folytathatnám e seregszámlát – munkás, termékeny, teremtő életének lekötelezettjeiről. Szelleme tetten érhető, vagy nyomelemekben kimutatható a magyar humán kultúrában messze generációkig. Ha megírja egyetemes játékelméletét – amelyet évtizedek óta emlegettünk, én hittel, ő maga csupán mosolygó szkepszissel mutatván ama „hatfiókos szekrényre, amely a játékos nyelvi tüneményeké”, s amelynek megírására tizenkét évvel ezelőtti tanulmányában Kovács Sándor Iván is biztatta oly szép szóval –, ha ez megszületik, akkor Vargha Balázsnak oly eredeti és oly evidenciával bebizonyosodó gondolatai most jelen vannak az egyetemes és modern civilizációban. Egy új magyar Homo Ludens.

Akiben én nemegyszer és bizonyára nem alaptalanul Csokonai szellemének megtestesülését láttam, kedves Bábi, búcsúzásul figyeld Adynak Vitéz Mihály ébresztésére írott szavát:

Végh Sándorról

A zenei folyóirat júniusi számában Végh Sándorról, egykori hegedűtanáráról „szordínósan” fájdalmas emlékezést írt Ébert Tibor. Írása megindított – és megindította bennem az emlékezést. Jólesett tovább szőnöm magamban Végh Sándor és legendás vonósnégyese életének további alakulását, ha csak egy rövid, de sorsfordító periódusban is – és éppen attól a pillanattól kezdve, amikor az ifjú Ébert Tibor elveszítette őt szeme elől. Mindezeknek, amikről beszélünk, ötven éve… Röpke ötven éve. Az emlékezést segíti Ferenczy Béni varázsos rajz-ónja. Pár vonással megörökítette számomra Svájcban a Végh-kvartettot. HUBAY MIKLÓSNAK SZERETETTEL F. B. NAX. 1946. Itt van a rajzon Janzer, Zöldi, Szabó (beugranak a nevek, mint másnak az olimpiai csapat tagjaié) és persze itt van az előtérben Végh Sándor, teljes korpulenciájában, a minden egyes sejtjét átjáró zene magasfeszültségétől rázva és rázkódva, szinte körvonalait veszti: „éterizálódik”. Ez a hatalmas, tohonyának tetsző test tündéri jelenéssé lesz. Hányszor ment át – szemem láttára – ilyen transz-állapotba, a vonósnégyesek kódáit játszva.

*

…Az ostromon átesett főváros romjai közé háromnapos vonatúttal érkezik Pozsonyból a frissen érettségizett diák, hogy felvételizzen a pesti Zeneakadémián – ezzel kezdődik Ébert Tibor emlékezése Végh Sándorról, a felvidéki gyerek és a Kolozsvárról jött tanár első találkozásával. Aztán a tanár és növendéke úti kalandjai: a Magyarország körül újra, még vastagabb vonalakkal meghúzott határokon kívül rekedő szeretteikhez indulnak együtt, egy halálvonat meg a Duna-habok kockázatai közt. S már a következő tavaszon (1946) a hegedűórák folytatása a mester lakásán, a budai dombokon, ahol az első mandula- és orgonavirágzás hamar begyógyítja az ostrom sebeit. A befejező fejezet az utolsó hegedűórájukról szól. A fejezet címe: a rózsadombi villának a címe. Lepke utca 23. (Jó is, hogy megadja ezt a címet Ébert Tibor – ki tudja? egyszer majd a második kerületben eszébe juthat valakinek emléktáblával megjelölni a házat, ahol korunk egyik világraszóló hegedűse nevelte az ostrom után a nála fiatalabbakat.)

„Többet nem láttam Végh Sándor tanár urat.” Ezzel a mondattal fejezte be emlékezéseit Ébert Tibor.

Ha megengedi: én most itt folytatnám.

*

1946 szeptemberében kint álltam a genfi Cornavin pályaudvaron. Genf az a város, amelyikhez nagyon illik a béke. Elragadóan szép és vonzó tudott lenni a háború után. Kivirágzott ő is, talán azért is, hogy hívogassa és ölelhesse magához újból egész Európát. Újrakezdődnek a Genfi Zenei Versenyek is, és mindenfelől jönnek a világ fiatal muzsikusai, akik a háború alatt nőttek fel, s itt most megméretnek: ki milyen nagyra. Gagnebin úr, a Conservatoire igazgatója már tavasszal szólt nekem, hogy milyen jó volna, ha magyarok is jönnének. És lám, jönnek is. Hála a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó osztályának, mely az ország legnagyobb elesettségében is bámulatos eredményességgel működött. (Próbálom felidézni a neveket, akikkel Genfből kapcsolatban voltam, bár személyesen nem is ismertem őket: Sőtér István, Szentmihályi János, Martinkó András, Hodinka László és volt egy ügyszerető államtitkár is: Bassola Zoltán.) Minden efféle Svájcból jelzett hívásra a magyar géniusz legnyalkább verbunkjait állították ki idehaza és pakolták fel őket, zónaengedélyekkel és Vorosilov pecsétjével ellátva, a Zürich felé induló vonatra. A Rhône völgyében – valahol Sion, Sierre fölött – a rajzon olvasható Nax nevű falucskában – így örökítette meg Ferenczy Béni a Végh-kvartett tagjait, Favre kocsmárosék châlet-jában, házikoncertezés közben. A hallgatóság? Igazán illusztris volt. Természetesen a kocsmáros és kedves családja, mellettük Szőnyi István, Gyergyai Albert, Szűcs László, a Nemzeti dramaturgja (aki talán azért értett úgy a drámához, mert mindent tudott a zenéről is), Gombás Pál, a fizikus, feleségével, hozzájuk átjött a szembenlévő hegyről, Montana-Vermalából Szentgyörgyi Albert. És még mások.

1946 szeptemberében ott álltam tehát a Cornavin pályaudvaron. Igen, akkor jöttek Véghék. A hangszerek tokjait természetesen cipeltem. Nehogy az esti fellépésre meghúzódjanak az ujjaik izmai. Még vicceltek is velem. – Ne félj, zongora nincs. A Pisztráng-ötöst most nem játsszuk. – Úgy törtek be Genfbe aznap este, mint Botond Bizáncba. A beütött kapun aztán áradtak be a magyarok, s aratták ők is sorra az első, második díjakat. (Szeszler Tibor, Lukács Pál, Cserfalvi Eliz, Gérecz Árpád, Martzy Johanna – bár ő már akkor Svájcban élt, férjével, Csilléry Andrással –, Böszörményi Nagy Béla, Siki Béla, Zemplényi Kornél, aztán a csöpp, szép fekete énekesnő: Farkas Júlia… És még mennyien!) Két év múlva aztán megint elővett Gagnebin igazgató úr, Schidlof főtitkárral együtt: nem tudnék-e valamit csinálni, hogy a magyarok most már kevésbé frekventálják a genfi versenyeket. Vagy tegyek róla, hogy ne legyen minden magyar olyan zseniális. Schidlof úr sírt. – „Minden díjra kijön egy magyar, megcélozza, megnyeri és hazaviszi. Mi a japánokból élünk, meg az amerikaiakból. Ők több százan jönnek ide és nem nyernek semmit. Csalódottan mennek vissza a tengeren túlra. Jövőre talán már nem is látjuk őket.” És persze felemlegették, csillogó szemmel Véghéket. Azt a legendás, példátlan eseményt, hogy a Victoria Hall páholyaiban a zsűri talpra ugrott, amikor befejezték a kötelező számot és úgy tapsolta a magyar kvartettot.

A zenei versenyek magyar résztvevőinek nem futotta szállodára. Jó ismerősök révén meg kellett találnom azokat a melomán genfi polgárokat, akik szívesen látták őket. Egy kvartettot nehéz egy helyre elhelyezni – magamhoz vittem el őket. Rue Munier-Romilly. Kis utca, egyemeletes magánpalotákkal. Bár Ottlik Géza már nálam lakott (a csöppnyi kertben úszónadrágra vetkőzve naphosszat verte az írógépet, Evelyn Waugh regényét fordította) sikerült egy dormitóriumot kialakítani a kvartett számára. Nappal ez volt a zeneterem is.

A mindent felülmúló siker meghozta – elkerülhetetlenül – a tragédiát. A Genfben sirítő impresszáriók Végh Sándornak a legkecsegtetőbb meghívásokat kínálták. Övék a glóbus, mind az öt világrészével. De kiderült, hogy az útlevelük csak egyszeri kiutazásra s épp csak a versenyek hetére szól, s vele máshová utazni nem tudnak. Vorosilov nem volt a magyar művészekkel olyan nagyvonalú, mint a futballistákkal. Tehát vagy hazamennek és akkor turnézhatnak Szolnokon és Békéscsabán, vagy disszidálnak s akkor Edinburgh, Philadelphia, Tokio…

Előadóművészek számára, akik a világhír küszöbén állnak, ez a magyar politikusok kifundálta alternatíva mindennél cinikusabb és lélekgyilkosabb volt. Közelről láttam Végh Sándorék szenvedését. Ha disszidál, talán soha nem látja a Lepke utcai házát. Tanítványait sem. Ébert Tibort? Meg aztán vajon a felesége majd Komárnóból ideutazhat-e utána? Ugyanezekkel a kérdésekkel küzdött Janzer, Szabó, Zöldi. (S folytathatom a sort. Ugyanezekkel emésztette magát Cserfalvi Eliz, Gérecz Árpi, Siki Béla. És azoknak is megtépte lelkét ez a szadisták gyártotta dilemma, akik megadva maguk a sorsnak, hazatértek: Zemplényi Kornél, Szeszler Tibor – akinek pedig maga Jehudi Menuhin kínálta pártfogását odakint, ha jól emlékszem: vásárolt is számára egy csodahangszert.)

Egy ideig nálam laktak Véghék. A vendéglátásért cserébe két estén eljátszották Bartók hat vonósnégyesét. Úgy tudom, ez volt a világon az első integrális Bartók-kvartett-bemutató. Azokat a családokat hívtam meg, akik fogadtak magyar muzsikusokat. És persze: Ernest Ansermet-t, aki a szomszédban lakott.

Én is nagy hasznát láttam ennek a két Bartók-koncertnak. Véghék éjjel-nappal készültek rá, gyakoroltak. Maradi fülemet betörték Bartók zenéjére.

*

A méregdrága Genfből a Végh-kvartett aztán átköltözött – túl az utca végén – Franciaországba. Genf határában a szavojai hegyekben találtak egy kis falut. Combloux? Ott telepedtek meg. Valamelyikük felesége – a Szabóé? – zongoraművész volt, csatlakozott hozzájuk, így már játszhatták a Pisztrángötöst is. Nem látogathattam meg őket, mert az én útlevelemben Franciaországra nem szólt az engedély.

Nem is láttam aztán soha többet őket.

Művek és barátok

Dolgozószobám utolsó negyede, ahol körben a könyvek vannak, színpadszerűen emelt. Egyszer egy röpke pillanatra mennybe is ment, mint színpad. Ruttkai Éva, legutolsó éveiben – Latinovits halála után, még a rák brutális támadásai előtt –, amikor egy szent asszony hitével, alázatával és magát szétszóró pazarlással lett a pincék és padlások kis színházainak nemtője, itt, ezen a pódiumon is próbálni kezdett egy színdarabot, Szabó Sándorral és Benkő Gyulával. A Vígszínháznak már évtizedek óta nem kellett ez a darab: ő megcsinálja – így határozott. Huszárik Zoli lett volna a rendező. – Színházat kellene itt csinálni – mondogatta Ruttkai Éva. A talpunk alatt visszhangzanak a József Attila utcai árkádok, Ruttkai már nevet is adott az álomnak: Árkádia Színház. Aztán Huszárik összetörte magát, majd meghalt. Szabó Sándort a színház visszahívta ebből a minden hivatalos pecsétet nélkülöző produkcióból. De Ruttkai Éva, lopva közeledő elesettségét növekvő energiákkal ellensúlyozta és nem ismert akadályt. Folytatta a próbákat Ruszt Józseffel és Szabó Sándor helyett Szilágyi Tiborral. És két év után, szembefutva rövidülő idejével színpadra vitte a váci Művelődési Házban a Római karnevált. A Vígszínház és más színházak sztárjaival. A művelődési ház gazdája, Végh Károly a művészi kezdeményezés bátorságában messze túltett a darabot húsz év óta nagy ívben megkerülő pesti színigazgatókon.

Nem akkor volt először ÁRKÁDIA ez a terem. Százhúsz évvel ezelőtt Mosonyi Mihály zongorája állt ezen a dobogón, ő lakta az egész emeletet. Az emléktáblája lent van az árkádok bejáratánál. Ez volt a zeneterme. Talán épp itt a dobogón állott a zongorája, és itt mutatta be készülő operáinak áriáit Pest bennfentes zeneértőinek. Liszt Ferenc is megfordulhatott itt, hazatérőben Duna-parti szállására a bazilikából, ahol délutánonként orgonált a maga (s az Isten) gyönyörűségére. Később aztán Gertler Viktor filmiskolájában szolgálhatott ez a dobogó próbaszínpadul… Legendás elődeim! De a magyar kultúra legújabb mozgalmai számára is neveltek ezek a falak fiatal írót. Közvetlen elődöm itt az ifjú Barna Imre volt – Umberto Eco lefordíthatatlannak tetsző olasz stílbravúrjait szinte egyenes adásban közvetítette a fogékony fiatal magyar olvasóknak, rákapatva őket, hogy otthon érezzék maguk a Jelek és Jelenések dzsungelében… Barna Imre most egy ennél százszor szebb palotában székel, Rómában, a Magyar Akadémián (azt Borromini építette, ezt a József Attila utcai házat Hild József – de még Hild se biztos). Elképzelem, hogy mégis szívesen gondol vissza erre az egykori otthonára, ahol a hintájának kampói még ott vannak az ajtó szemöldökfájában. Várom, hogy egyszer beállít a gyerekeivel, megmutatni nekik az otthont, ahol felnőtt…

Ha én Rómába megyek, a Palazzo Falconieriben (a Római Magyar Akadémia) azért is érzem otthon magam, mert ott láthatom Ferenczy Noéminak talán legszebb és szinte hihetetlenül nagy méretű kartonjait. Ezeknek az isten tudja hogyan Rómába kikeveredett festményeknek láthatók kistestvérei itt nálam a falakon, az ablakok között. Ezeket még Ferenczy Noémitől kaptam, kolostori műteremlakásában, a Deák tér fölött, ahol a napfényes nyári idő elmúltán, a korán sötétedő téli délutánokon, amikor abbahagyta a szövést (téli sötétben talán hozzá se kezdett), hajlandó volt embert látni egy csésze teára és hecsedlilekváros kenyérre.

Volt nekem Noémitől maga szőtte gobelinem is – Firenzében kaptam Tolnay Károly özvegyétől. Tolnayné (hamburgi arisztokrata hölgy, nemcsak rangra – lélekre és szellemre is arisztokrata) valószínűleg nem szerette Noémit, akit – úgy beszélik – Ino (Carlo, Carlino, Ino: Tolnay beceneve régi barátai számára) fiatalon még feleségül is akart volna venni. Noémi remete-természetét ismerve szinte hihetetlen szándéknak tűnik ez, de következtetni lehet belőle, hogy milyen nagy rajongás tölthette el az ifjú Tolnayt a Ferenczy-jelenség iránt. (Noémi: csak pars pro toto.) De aztán nem vette feleségül, csak könyvet írt róla, az első és nagyon sokáig egyetlen monográfiát. Világhíre csúcsán az öreg Mester megsúgta nekem (feltételezte rólam – joggal feltételezte –, hogy megértem ezt az ő mindhalálig tartó Ferenczy-tropizmusát), úgy van ő Ferenczy Noémival, mint Karinthy Frigyes Cirkusz-novellájának a hőse a maga szívügyével: egy életen át azért építi fel jelentős publikációkkal a presztízsét – mindig a legnagyobb mesterekről írván –, hogy most aztán a Michelangelo Corpus (összes rajzai) kritikai kiadása után – a legnagyobb autoritásraj hirdethesse a világnak a kinyilatkoztatást: Ferenczy Noémi a modern művészet egyedülálló géniusza… (Amikor a Corpus negyedik, utolsó kötete megjelent, szinte másnap Tolnay Károlyt elvitte a hirtelen halál – a Corpus befejezéséig szólt a földi mandátuma.)

A gobelin, amit Tolnaynétől kaptam, első darabja lett annak az emléksaroknak, amit Tolnay Károlynak teremtettem meg Kecskeméten. Azt hiszem, „valóban méltó és igazságos” Tolnay Károly emlékét magyar szülőföldjén is megőrizni – meg aztán ez olyan volt, mintha a halálában hazatérne. Firenzében Tolnay Károly Michelangelo egykori házában lakott – az eredeti rajzok, márványok, fába faragott Krisztusok között. Ehhez fogható helyet Magyarországon egyet ismertem (paradox módon hozzá foghatót): Kecskeméten a volt zsinagógát, ahová összegyűjtötték a Michelangelo szobrairól készült gipszkópiákat. (Azt hiszem, azokat, amelyek a háború előtt a Szépművészeti Múzeum auláiban álltak.) Így a kecskeméti homokon egymás mellett látható – ha nem is eredetiben – a haldokló rabszolga Párizsból, a firenzei Dávid, a bruges-i Madonna. Itt kértem egy sarkot Tolnay Károly számára. Otthon fogja érezni magát. Odavittem tehát a gobelint. És odavittem Tolnay és Ferenczy Noémi levelezését is, és néhány ma már beszerezhetetlen Tolnay-művet. Bács-Kiskun megye ügyeit akkoriban a kulturális kezdeményezésekre páratlan fogékonyságú Romány Pál intézte, így nem volt nehéz az ő pártfogásával tető alá hozni ezt az emlékhelyet a nagy magyar michelangelistának.

Persze, most inkább arról kéne szólnom, ami itt van a lakásban. Arról, ami maradt. (De büszkébb vagyok arra, ami a köznek szolgál…) Maradt itt is elég. A falakon nem drága festmények, inkább rajzok, metszetek, ám mindegyikhez fűződik nagyszerű barátok emléke is.

Ott muzsikál a sarokban a Végh-quartett. A rajzon Véghék felcsillagzásának dátuma – amikor felállva tapsolt nekik a zsűri a genfi zenei versenyen –: 1946. Amikor Ferenczy Béni lerajzolta őket, fent voltunk egy kis alpesi faluban, Naxban. A falu neve is ott a rajzon. Favre-ék ebédlőjében muzsikálnak – ő volt a kocsmáros és mészáros a faluban. Az ő szállójában lakott egy egész magyar Olimpusz. Végh Sándor mostanában hunyt el. Egy bécsi újság beszámolt arról a gyászról, amelybe halála borította az osztrák zenei világot. De még a mennyországot is. Ott apotheózist csaptak, örömünnep volt. Mozart és Bach házikoncerttel fogadta az égben az új üdvözült muzsikust. Ott volt az angyalok mind a kilenc kara és a Szentháromság is, hiánytalanul.

Ám ötven évvel ezelőtt a svájci kocsmároséknál nem kevésbé illusztris társaság hallgatta végig muzsikálását. Ott volt többek között Illyés Gyula is Márai Sándorral, békében és harmóniában – lám a zene hatalma.

Van itt még körülöttünk pár rajz, érem, szobor Ferenczy Bénitől. Sugározza mindegyik a senki máséval össze nem téveszthető szellemét. Boldognak mondja magát mindenki, aki ismerhette. Én is.

A szemben levő sarokban van a házioltár, az én Szentháromságommal: Ady, Michelangelo, Szophoklész.

Itt is Ferenczy Bénivel kell kezdenem (Ferenczy: „keine Ende” – mondhatnám Goethe nyomán), azzal a rajzával, amelyet illendő volna térden állva néznünk. Ady a halottas ágyon. 1919. január végén. Pár órával azután, hogy Ady hajnalban elhunyt, a fiatal szobrász kiment a városligeti szanatóriumba, hogy megcsinálja a halotti maszkot. Más kitűnő szobrászok is igyekeztek (Vedres Márk). A halotti maszk mellett Béni keze alatt megszületett ez a lélegzetelállító szépségű rajz – szinte illusztráció egy régi Ady-vershez: „milyen szép halott leszek, milyen szép halott leszek” – és közben az iszonyat: nézd, fel van kötve az álla. De Béni ezt a kendőt épp csak hogy sejteti. A papírlap hátoldalán vázlatok Ady szájához. Azok az eleven húsos ajkak a halálban még érzékibbek, mint amilyenek az életben lehettek. Ez a rajz mindig felidézi bennem nemcsak a Liget Szanatórium halottasszobáját, hanem egy másik betegszobáét is, ahol ezt a rajzot először láttam, s ahol az enyém lett. Ferenczy Béni ’56 novemberében végigjárva a rommá lőtt körutat, hazament és megnémult, megbénult örökre. Néha kísérletet tett, hogy megszólaljon. Máskor szomorú nevetéssel mutatta béna jobbját. Mintha emblematikus jelképe lett volna a megcsúfolt Hazának. Ő maga volt az.

1956-ról ’57-re forduló télen meglátogattam őt a Lukács fürdő oldalában lévő kórházi szobájában, ahol Bernáth Aurélné volt az orvosa. Ezek a jó feltételek is közrejátszottak, hogy felesége, Erzsi (akiről Tolnay Károly mindig azt mondta: ő GAIA, a termőföldnek istennője) itt tartotta Bénit köztünk még tizenkét esztendeig; hát igen: némán és jobbjára bénán, de mindig frissen és elegánsan, mint egy dandy – Gerhardt mester, a szabója (akinek művészetét Béni kollégiálisan becsülte) akkoriban öltöztette őt a legnagyobb gonddal. Mindig barátoktól, virágoktól környezve, Mozart-muzsikában fürödve találtuk őt magas támlájú bőr karosszékében. Bal kézzel azután megint megtanulta az ecset és a mintázófa használatát – sután és zseniálisan újból alkotott. De ez még a természet erőit (állítólag) birtokló asszony számára is csak hosszú, kitartó küzdelem és végtelen türelem eredménye volt. Az Ady-kép adományozása akkor történt, amikor ennek a küzdelemnek a kimenetele nagyon kétséges volt. Béni szinte darab faként feküdt az ágyban. Csak a szeme járt a körülötte állókon, mintha kérdezni akarta volna, hogy mi történt vele. Mi meg beszélgettünk, szóltunk hozzá is, bár nem tudtuk, mit ért belőle. Egyszer csak bal kezét kinyújtva az éjjeliszekrény felé, egy bekeretezett képet felém nyújtott. Ez volt az. Nem volt nehéz felismerni. Már publikálta Földessy Gyula. Övé volt a kép is. Valamikor megszerezte, s ma elhozta Ferenczyéknek, s azzal adta oda Erzsinek: – „maguknak most pénzre van szükségük, próbálják ezt pénzzé tenni…” – Én nem is mertem utánanyúlni. – Fogadja csak el – mondta Erzsi –, Béni magának szánta.

És most itt van Béninek ez a súlyos Ady-érme, amely ugyancsak a rajznak bronzban kiteljesedő megfogalmazása. De a halott arcán már ott a halhatatlanság fénye… Ritka nagy, súlyos dombormű az érem mindkét oldala. Itt a hátsó felén egy kilendülő hatalmas harang, már-már szétveti az érem körvonalait. S a fölírás – a szinte ismeretlenségből feltörő Ady-sor: „HA MOST HÚZNÁD MEG HARANGJÁT SZÍVEDNEK” (Mindig sokat kell lapoznom az Ady Összesben, hogy rátaláljak. S bámulom, hogy mennyire ismerhette Ady költészetét a kozmopolita világfi – aki ifjúságában volt – Ferenczy Béni, hogy ezt a hatalmas, feltámadást hirdető sort idézi a halott Ady fölött… És az én fülemben úgy szólal meg a vers, hogy akár dalolni lehetne, mintha Nagyváradon, a Rimanóczy teraszán húzná a cigány…)

Ezt a csoda-érmet Firenzében kaptam Tolnay Károlytól. Amikor büszkén mutatta, nem álltam meg, hogy ne mondjam: – Az éremhez szolgáló rajz az enyém. – Amire szinte mérgesen azt mondta Tolnay: – Akkor vagy te add nekem a rajzot, vagy nekem kell neked adnom ezt az érmet. Hát nesze! – Így éltünk mi Flórenc (Ady még így hívta) városában.

A halott Adyval szemközt Erdély kis térképe. Szövege olasz – figyelmezteti a magyarokat, hogy a románokkal számolniok kell, erős nép. Mikorról való ez a térkép? Ősnyomtatvány… Azért tettem ide, mert Illyés Gyula azt írta egyik szép versében Adyról, hogy halotti ágyán utolsó pillantását Erdélyre vetette.

Michelangelo. Ferenczy Béninek ez a kis rajza: egy Michelangelo-érem gondolata lehetett. (Elkészült-e valaha? Nem láttam.) És itt van egy modern érem is. Együtt ábrázolja Tolnay Károlyt és Michelangelót. Csíkszentmihályi Róbert alkotása. Tolnayt személyesen ismerte is. Én kértem őt, hogy Tolnay halálának első évfordulójára csináljon emlékérmet a Casa Buonarroti számára. Meg is csinálta: ilyen gyönyörű lett. Első példányát átadtam a Casa új igazgatónőjének, egy másik példány az enyém lett. Itt most már örökre együtt van az „isteni” (Vasari bocsánatot kér, hogy már életében így nevezi) Michelangelo és magyar rajongója. Nagyon szép az érem túloldala is, cizellált felületen eredetiben, olaszul Michelangelo vallomása: „Nincs a földön ami úgy emelné a lelkem, mint élve együtt lenni kiválasztott szellemekkel.”

Még egy nagyszerű Michelangelo motívum van itt a túlsó falon: Kéri Imre metszetén. A felénk fenekét fordító Teremtő Úristen, aki röptében igyekszik – talán örökre – itthagyni ezt a megteremtett világot.

Számomra a kiválasztott szellemek legelsője Szophoklész, akivel igyekeztem élve együtt lenni. (Vajon a gimnazista Szabó Lőrinc nem az élő Szophoklésszel találkozott-e reggeli mosakodás közben és a Nyomtató utcán a kollégium felé szaladtában? Olvassuk csak el a Tücsökzene 151. darabját.)

Szophoklész szobra szintén ott áll házioltáromon. A szobor Napóleon császársága idején került ki a párizsi Barbedienne öntödéjéből. (Az empire szalonok pompázatos díszei lettek ezek az aranyozott bronzok, híres antik szobrok kicsinyített másolatai.) Hogyisne éreztem volna én is az élő Szophoklész testmelegét, lánglelke hevét, amikor hosszú évek nekikészülődésével drámát is írtam róla. Micsoda Szophoklész tollára méltó hős a szegény öreg Szophoklész, aki egyszerre kerül szembe a fiával (mintha az élet utánozná most egykori, Ödipusz királyról szóló drámáját) és az Athént megszálló idegen hatalommal, amely aztán a város nyakára ülteti a Harminc Zsarnokot. Ezek be is csukatják a Dionüszosz színházat. És Szophoklész kilencvenévesen, ebben a kétszeresen vagy százszorosan is tragikus szituációban még megírja egész életét betetőző művét (visszatér régi hőséhez), az Odipusz Kolonoszban című búcsúját! Hódolat is volt ez az athéni kultúra csodája előtt, amely szinte pontosan addig tartott, míg Szophoklész élete. Így lett az én darabom címe is Búcsú a csodáktól.

Egy este, talán még a hatvanas években lehetett, Irke azzal érkezett haza, hogy a villamosból – akkor még járt a villamos az Erzsébet-hídon – úgy látta: fényesen ragyogó Szophoklész-szobor van kitéve a Bizományi Áruház kirakatában. Még éjszaka lementünk. Az volt, csakugyan: a lateráni márvány szobornak alig arasznyi, bronzba öntött, aranyozott mása. Háromezer forintra volt árazva. Másnap kora reggel kölcsön kértem egy olyan barátnőtől ezt a pénzt, akiről tudtam, hogy megérti az ügy számomra életbe vágó fontosságát, és nyitáskor már ott voltam a boltnál. Hazahoztam a kis Szophoklészt s föltettem az állóíróasztalom jobb sarkába. Utána kezdődött Firenze, keveset voltam itthon. Az egész házban véget nem érő átalakítási munkák kezdődtek, s egyszer Firenzéből hazatérve nem találtam többé az íróasztalomon a kis szobrot.

Nem is gondoltam, hogy annyira fog fájni a hiánya. Jártam a régiségkereskedéseket, hátha fölbukkan valahol. Olyan űr támadt bennem… Bár lehet, hogy éppen a hiány ösztönzött rá, hogy Szophoklész egy töredékéből (A nyomkeresők; görög címe: ICHNEUTAI) alázattal és azzal az életen át megszerzett drámaírói rutinnal megpróbáljam újból felépíteni az eredeti szophoklészi művet. Szatírjáték ez – a műfaj egyedülálló ritkasága –, s a tragikus szerző benne nevető Szophoklészként jelenik meg. Mondhatnám: musical-író Szophoklészként. A darab csupa zene és tánc. A témája: a zene születése. Talán ezért a rekonstrukciós munkámért, amelyet eddig csak a római Színművészeti Akadémia diákjai mutattak be vizsgadarabként, küldte aztán vissza Szophoklész – jelezve, hogy nem haragszik – a második aranyszobrát. Ez az, ami itt áll.

A nyolcvanas évek legvégén jártunk, hetvenéves lettem, kitelt az esztendőm a firenzei egyetemen. Egy római bankba utalták át a szokásos végkielégítést. Ritkán volt ennyi pénz a zsebemben. A Campo di Fioriról a Via Baularit folytató rövid utcácskán a Farnese tér felé mentem, és a sarki patikán innen egy új régiségkereskedő üzletet látok: kirakatában fő helyen a lateráni arany Szophoklész, de ugyancsak megnőtt azóta, hogy eltűnt az íróasztalomról. Szép félméteres öregúr lett belőle.

Ebben a szobában úgy van együtt Ady, Tolnay, Ferenczy Béni, Noémi, Szophoklész és Michelangelo, akár egy baráti társaság. A túlsó falon egy Michelangelo-faragta oszlopfő rajza – Tolnay Károly kérésére rajzolta le neki Ferenczy Béni.

Ott azon a fekete szekrényen az a merész vonalú bronz szobor 1960-ban készült. Ez az első bénán készített Ferenczy-szobor. Falra felfutó árnyékképét azon frissiben rátétettem Aranykor című kötetem borítójára. Az elborult tudatnak abból a feneketlennek látszó mélységéből, amelyből Béni felnyújtotta nekem az Ady-rajzot, úgy tűnt, soha nem fog ő visszajutni az alkotói szintre. Az orvosok is tehetetlenül álltak az ágya körül. Az a vérrög, amely az agyba került, egy kivételes géniusznál kivételes és nyomozhatatlan tüneteket okoz. Betegségében Béni beszélni nem tudott, de volt amikor folyékony és telibe találó mondatokban megszólalt – németül. Magyar politikusokat minősített… S azt sem felejtem el, amikor saját régi írásaiból olvastam fel előtte: vajon ráismer-e? reagál-e? Amikor ahhoz a részhez értem, hogy temették el édesapját, Ferenczy Károlyt a Szépművészeti Múzeum előcsarnokából, s hogy egy szép szál festőnövendék, Szőnyi István mélyen meghajolt a halott Mester felé, Béni ezt is a szokásos, érzelmeket elárulni nem tudó, megkövült arccal hallgatta, de egyszer csak az arcát elöntötték a könnyek. Az volt az érzésem – az érzésünk –, hogy éppen oly mélyen, ha nem sokkal mélyebben éli meg az életet, a múltat, az archaikumot, a mítoszokat is, mint korábban. Erre vallott, hogy amikor bal kezébe ceruzát vett, őskori sárkányokat kezdett rajzolni, amelyek csillagtávolságban voltak az ő előző, érett klasszicitású világától. Utána bibliai pátriárkákat rajzolt. És mint a világtörténelemben, nála is később jelent meg az Újszövetség, szenvedő Krisztusaival. S mint aki ezeken a stációkon mégis eljut az élet szépségeihez, attól kezdve folyton és folyton virágokat rajzolt és festett. Mindannyian tudtuk, hogy érdemes szép csokrokkal állítani be hozzájuk, mert alighogy Erzsi elrendezte a vázában a virágokat, Béni már nyúlt a vízfestékes doboza után.

Aztán eljött az ideje (Erzsi gondoskodott róla, hogy eljöjjön), amikor hozzányúlt az eléje tett friss agyaghoz is. Váratlan volt az első szobor ideája. Régi klasszikus világába ez bele is illett, és nem is. A gyermeki test szépsége régen is gyakran felmerült művészetében – elbűvölő az a négy zenélő kis angyal! –, és sok érmet, rajzot, szobrot készített Moszkvában is Erzsi kisfiáról, a játszadozó Nikoláról, akivel nagyon szerették egymást. Lehet, hogy ebben a teljesen újszerű kompozícióban a gyermek Nikola emléke támadt föl. Egy kisfiút látunk a fa ágai között. De azzal a mozdulattal, amellyel Szent György öli meg a kígyót.¹A szoborból árad a hit, a bizalom. Hogy a készülő szobor fejlődését nyomon kövessem (mint egykor, boldogabb időkben, az Epres-kerti műteremben a Petőfi-szoborét), hamarosan visszamentem és vittem magammal Vergiliusz Eclogáit, és a csendben dolgozó művésznek felolvastam azt a híres jóslatot az Aranykort hozó fiúról: „Az idő neked érik!”, s azt is: „Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!”

Béni boldogan ismételgette – a két szó közül, amelyet mondani tudott – azt, hogy: Igen, igen!

– Tehát ez a szobor az Aranykor? – kérdeztem.

– Igen, igen! – felelte.

Így lettem ennek a szobornak a keresztapja. Büszke is vagyok a keresztfiamra. És hálás is neki. Bármilyen elviselhetetlen legyen is a történelem, az élet, ezen a fekete szekrényen ő nekem az Aranykort hirdeti.

Civilizáció

Korom fogékonnyá tesz rá, hogy érzékeljem a generációm „kimenetelét”. (Az irodalomból, a közszereplésből, az életből.)

Sajnálom, hogy a háború alatt, amikor Trieszten és Milánón át mentem Svájcba (hat hosszú esztendőre), nem szálltam le a vonatról egy kis vidéki állomáson, s nem bújtam meg a bombaverte Itáliában.

Jó lett volna ott fiatalnak lenni. Bizonyára más ember lett volna belőlem.

A sors kárpótlása, hogy végül itt, Olaszországban tölthettem ezt a kritikus kort, az öregedést, amelyet otthon, Magyarországon megszégyenülések nélkül nehéz megúszni. Itt meg a korral legföljebb a respektus öregbül, és a magas kor ajándéka lehet (ha a szellem eleven maradt): a fiatalok, a legfiatalabbak részéről az érintkezésben az a közvetlenség, amely teljességgel feledtetni tudja az életkorkülönbségeket.

Mondanom se kell, hogy a szellem épp ettől maradhat eleven – ha kedve tartja. Fújhat, ahol és amikor kedve tartja.

Igen. Spiritus flat quando vult.

*

Shakespeare-drámákban nem vágják úgy az oubliette-be (várpincébe torkolló süllyesztő) azt, akin túllépnek, mint ahogy a kelet-európai országokban ezt csinálni szokás. „Szép Ernő voltam” – ezt a bemutatkozási formulát magyar költők eleve gyakorolhatják.

Olaszországban csillog a szeme annak, aki kezet szoríthat a neorealizmus valamelyik hadastyánjával, és az avantgárd tolong, hogy hódolhasson az öreg De Filippo népszínműírói géniusza előtt. Hogy egy világ – és két emberöltő – választja el tőle, ez nem lehet ok rá, hogy fitymálja, vagy elnézzen a feje fölött.

S közimádatnak örvend az agg Pertini itt, a világnak egyik legdinamikusabb országában.

Emlék egy elveszett Paradicsomból

Mi maradt meg a Naphegy utcai házból? Az Éden ígéretéből?

Egy pad, amely még idejében elvándorolt onnét. A Kerepesi temetőbe került, Sarkadi sírja mellé.

Csontos Sanyika azt mondja: – Ez a pad az egyedüli maradandó Miklós bácsi az élet(műv)éből.

„Ha a Bíró el fog jönni…”

Cs. S. egyszer ilyesmit mondott:

– Azt a padot számon fogja tartani az irodalomtörténet…

S. Gy. meg egyszer azt mondta:

– A legmaradandóbb talán mégis az lesz nálad, hogy amikor a világirodalmat emlegették, te mindig belevetted abba a magyart is.

Heltai egyszer szép drámai példázatot írt arról, hogy egy fillér elegendő lehet az üdvösséghez.

„Ha nem születtem volna is magyarnak”

Europica varietas

Próbálom számba venni, hol jelenik meg magyar költőnél intonációs erővel, vagy versvégi rímet kicsattintó ostorcsapásként a szó: „Európa”, vagy „át Európába”, meg az, hogy „európai”, „európait”…

Micsoda jelentésváltozások Babitstól, Illyéstől, József Attilától Takács Gyulának ezredünk-végi már inkább csak csőlakók közt fellelni remélt Európájáig.

Nevét rímhelyzetbe téve vallatják a költők az édes mostohát, ezt a kifestett vén clocharde-ot.

Mit ér az ember, ha magyar?

Repülőgépen van ideje az embernek egy kis fejszámolásra.

1929-ben állapították meg a repülőszerencsétlenség folytán elvesztett emberi életek árát – az ún. Varsói Konvencióval – 10 000 dollárban. Ez akkor minden légitársaságra egyaránt érvényes volt. Aztán, hogy felosztották a nagyok a világot, a jóvátétel összege nyugaton emelkedni kezdett, keleten süllyedni. A nyugatiak 1955-ben Hágában megduplázták a tízezer dollárt. De ez csak a küszöb volt. A legtöbb nyugati légitársaság mindjárt és magától megsokszorozta a kártérítés összegét. (A Lufthansa 150 000 márkát ajánlott meg, a Swissair 200 000 svájci frankot, az Alitalia 195 000 lírát, az Air France, a Sabena, az El-Al, a British Airways mind 175 000 lírában állapította meg az ő révükön elveszett emberéletek vigaszpénzét. Tehát 100-150 000 dollár között. Ha a légitársaság kimutatható hibájából esett a szerencsétlenség: a jóvátétel felső határa az égbolt. Minden egyes halottról bebizonyíthatja a családja, hogy „jaj, összedőlt a kincstár”. Ezekhez a csillagászati összegekhez járulhat még, amit a biztosító fizet, így az általános balesetbiztosításból kb. százezer dollár.

Törökországot emlegetik, hogy ravaszul tartotta magát a hágai egyezséghez, s csak húszezer dollárt fizet a szerencsétlenül jártak hozzátartozóinak.

És a keleti országok?

Magyarország? Forintban ad annyit a bennszülöttért, mint dollárban a nyugatiért. Tehát a kétszázadrészét.

*

Most már értem, hogy miért üresebbek Budapest és Róma közt a MALÉV járatai, s miért oly nagy az előjegyzés az ALITALIA gépeire. Az a sok libamájszívű üzletkötő boldogan szegi nyakát, ha milliomossá lett családja hálásan írhatja majd a gyászjelentésbe, hogy ő volt „a legjobb apa”.

Már fél évszázada, és nem hagy nyugodni

Mint gyermekkoromban, amikor Nagyváradon nagypéntek reggelén a kedves harangok szava helyett a kereplő fahangú csattogása szólalt meg a Barátok temploma tornyából, és e szokatlan – megszokhatatlan! – hangok félreérthetetlenül jelezték, hogy valami soha helyre nem hozható borzalom fog megtörténni: az Isten halála. Hol tarthatnak most reggel 9-kor? Ott Jeruzsálemben? A töviskoszorúzásnál? Amíg a zoknit húzom, bizonyára javában folyik a huzavona Pilátus meg a Barabás nevét skandáló tömeg között. Ismertük a Passió minden stációját és Munkácsy képeit, amelyeknek olajnyomata – leginkább az Ecce Homo – ott függött nem egy ismerős család hálószobájában, az ágy fölött…

Ugyanilyen kelepelő halálgólyahang ébreszt június 4-én kora reggel.

De ez most belülről riaszt.

Mert templom sincs, hogy a kárpitja a gyászban meghasadjon.

Magyar költők és a porosz király

Zrínyi: Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó…

Petőfi: Engem megölni nem lehet…

Csokonai: Tüdőmben rugdos két halál.

Reviczky: Hány hetem vagy hány napom van hátra még?

Babits: Annyi munka vár még végezetlen…

József A.: Talán eltűnök hirtelen…

Kosztolányi: Bírjad te is, ha ők kibírják.

Bartók: Tele kofferral megyek el!

Nagy Frigyes (lovaglóostorával feléjük vág): Kutyák! Hát örökké akartok élni?

Magyar költők és zeneszerzők (kórusban): Igen! Igen! Igen!

Már elég!

Nietzsche mondja, hogy a természetnek szüksége van egy-egy népre, hogy létrehozhassa a nagy embereit. Népenként hat-hét ha sikerül. Amint ezek megvannak, a meddővé lett néptől el is fordul a Teremtő Fejlődés.

Vajon a magyar népből kivan-e már a sor? A hét szupermagyar? Balassi… Zrínyi… Széchenyi… Petőfi… Madách… Ady… Bartók… József Attila… Weöres… ez már tíz. Mit akarsz még? Üljön le a nép a seggére és most már nézze a tévé műsorát! Dallas megy. Mars be Európába!

Magyar déjà vu

– Ismerős a vidék – mondom, amikor az autó Tarvisio után, az Alpok szétlebbenő függönyszárnyai közt kifut a síkra…

Volt idő, csakugyan, amikor sokat jártunk errefelé, Friuliban. Lóhalálában jöttünk – huj, huj, huj! És zsákmánytól roskadó lovakkal kocogtunk haza. Jó ötven éven át minden évben többször is. 899-től 952-ig tartott ez az aranykor. Az úgy volt, hogy mindjárt a honfoglalás után rákaptunk Itáliára, és az út mindig erre vezetett: a „strata Hungarorum”. Hisz még ma is így hívják: „strada ongaresca”. A krónikások – akik látogatásaink után életben maradtak – alig győzték könnyel és tintával. Romok és máig fekete kövek beszélnek róluk. A mezők viszont fehérek voltak a csontoktól – ilyesmit is írtak a krónikások. Az anyák a rosszalkodó gyerekeket sokáig velünk ijesztgették. „Elvisz a magyar.”

Nemcsak gyerekeket vittünk el, felnőtteket is. Olyannyira, hogy a friuli nép (figli Julii – Julius Ceasar gyermekei) genetikailag megtört. Az elnéptelenedett földekre Karinthiából hozattak aztán szláv pásztortörzseket az Ottó-császárok.

Persze az is igaz, hogy minket ide behívtak. De csakugyan.

S nem is akárkik.

Ha egy longobárd úrnak baja volt a szomszédjával, vagy a királynak az urakkal: csak üzent a magyarokért.

Berengár király (később császár, míg meg nem ölték) rendszeres előfizető volt a kalandozó magyarokra. Fizetett: bejöttünk. Egy másik Berengár pedig (Ivrea grófja) gyűjtést indított a kolostorokban aranytárgyakért; a gyűjtés eredményes volt, ennek fejében aztán kimentünk.

Friuli nekünk fütyült. Akár a fülemüle.

Törékeny nép, törékeny népek közt

Megszoktuk az afféle dicsekvést, hogy lélekszámához viszonyítva milyen sok nagy szellemet adott a magyarság.

Lélekszámához viszonyítva minden nép messze minden elváráson túl produkált. Mert a lélekszám nem meghatározója az alkotó szellemnek, és e kettő nincs mennyiségi összefüggésben egymással. Még ha egyetlen egy alkotó egyéniséget sem tud fölmutatni egy nép, akkor is bámulatra méltó szellemi teljesítmény, hogy létrehozta önmagát, tehát életmódját, vallásos hiedelmeit, erkölcsét, pedagógiáját, meséit, dalait, a füvei gyógyhatásának javasasszonyok hosszú generációin át továbbadott tapasztalatát, és vannak ünnepei és rítusai, táncai, és tudja, hogy hogy segítse az újszülöttet világra, és a fiatalok egybekelésének is megadja a módját, és van szava, amit a halott égetése vagy eltemetése pillanatában ki tud mondani, és ismeri a vadállatok s pláne a már általa megszelídített állatok természetét, és tudja, hogy az elvetett mag kikel, mert a tavasz tizenkét holdváltozás után visszatér, és sikerült a fülledt promiszkuitásban leledző testvéreket, felmenőket, lemenőket, vérrokonokat rákapatni arra, hogy egymással lehetőleg ne közösüljenek… Minden nép, törzs, horda az alkotó szellem teljesítményeinek bámulatra méltó csodáival szolgál.

És még nem is említettem a nyelvet, e külön is legtalányosabb csodát, ezt a megannyi sikeres megduplázási kísérletét a látott, sejtett, álmodott világnak, s a minden egyes nyelv rendszerében – a látszólag legkezdetlegesebben is – benne rejlő sajátos elvű világszemléletet, filozófiát…

S a szellemnek mindazt a receptív, fürkésző, leltározó, megőrző, intuitív, alkalmazkodókészségét, amely minden egyes nyelvnek beláthatatlan perspektívát biztosít a pontos kifejezés és az ennél még ezerszerte pontosabb költői fantázia szolgálatára.

A magyar nyelv – fejlődésének legmagasabb szintjén: költészetében – elég régen eljutott a halandóság (nemzet-halandóság) rettenetéhez, víziójához. Ez a magyar mivoltunkban szinte mindnyájunkat átható veszélyeztetettségi érzés az egyik szenvedésteli hozományunk a ma élő emberiség számára, amely önfeledt vagy őrült szerencsejátékosként dobálja el a túlélés sánszait, s azt sem akarja észrevenni, hogy kebelében máris oly könnyen kiolthatókká lettek a lélekszámra kis népek és nemzeti kisebbségek (kultúrástul, anyanyelvestül), s oly végzetesen letarolhatóknak látszanak (nukleáris genocid eszközökkel) az évezredes kultúrákat létrehozó európai népek.

Magyar Hamlet

A Római Klub – melynek kebelében először fogalmazódott meg századunk második felének teljes pusztulással fenyegető tendenciája – alapítója Aurelio Peccei, úgy mondják, magyar származású.

Nem meglepő.

A Halotti Beszédtől Juhász verseiig figyelhetjük, hogy a magyar észjárás mennyire vonzódik a kollektív lenni-vagy-nem lenni kérdései felé.

Monomániásan szinte.

A sírtól, amely por-és-hamu voltunkra figyelmeztette a körülállókat, alig kétszáz évnyire volt Mohács, „nagylétünk nagy temetője”, s innen már csak egy lépés az abszolút Mohács, „hol nemzet süllyed el”. Szinte nyomban utána egy hatalmas nagyságrendi váltással feltárult ama „szikla s alatta mély”, amely Ádámnak írmagostul szolgált volna temetkezőhelyül.

A magyar kalauzok megbízható helyismerettel mozognak a Semmi ösvényein.

Depresszió

A sok feledhetetlen sor között, amely Illyés verseiből az emlékezetemben megragadt, van egy, amelyikről nem tudom, merre is próbáljam keresni az Illyés-összesben. A szövegkörnyezete elhomályosult, a címére nem emlékszem. Ámde az elfeledett versnek ez az egyetlen sora úgy lüktet bennem, ahogy a hipertóniás hallja a véráramot a dobhártyáján.

Baljóslatú cirpeléssel és brummogással. Ez már az, amikor az alvilági rétek tücsökzenéje odabent kezdi el hangicsálni a finálét.

Valahogy így szól a vers.

Miért is vésődött elmémbe ez az oly karakterisztikusan illyési hangvételű mondat?

A bennünk lopva a lakozó halálvágy talál talán kifejezésre benne?

Világos, hogy egy kollektív öngyilkosság pillanatát idézi a költő. Úgy rémlik, a rovarvilágból. Szabad asszociációval a magyarságra. Szabad asszociációval az emberiségre…

És közbeveti még – rábólintva a világot általunk is mozgató Rációra –, hogy okosan teszi, aki maga-magán kezdi a túlnépesedés elleni kampányt.

Álmok egy népről

Rákosi Jenő boldogságos álma a húszmilliós magyarságról a Duna-völgyében.

Rákosi Mátyás lidérces álma a kilencmillió fasisztáról, akivel neki szocializmust kell építeni.

Vérmes allegóriák

Szeretem, amikor Illyés Európát férfinak mondja. Épp ő, aki a latin nyelvekre érzékeny füllel mindenkinél jobban hallja Európa nevéből a nőneműséget…

S odavagyok attól, hogy Petőfi a Magyar Szabadságot a gyilkos Káinhoz hasonlítja. Ha csak bujdokló sorsában is.

Egy ilyen Magyar Szabadságért lehet halálba menni. Ezért ígérheti a Magyar Szabadságnak ebben a versében Petőfi: „S lesz sereged ezer és ezernyi”.

Csontváry sírja

Mozartot a koldusok közös sírjába temetik.

De születésének századik évfordulóján aztán már hogy ünnepelték Mozartot!

– Nálunk ez a száz év is kevés. – Mire? – Hát hogy megkapja a művész, ami megilleti. – Mit? – Hát, mondjuk, a saját sírhelyet.

Németh Lajos Csontváryról írt doktori értekezésének téziseit olvasom. Ezzel kezdi: „Csontváry csontjait épp születése centenáriumán kiszórták az óbudai temetőből. Ismeretlen tömegsírba földelték el.”

Tehát 1953-ban.

„Régi dicsőségünk…” stb.

A Nouvelle Revue Française múlt havi számát olvasom. Van benne egy útinapló Pozsonyról. Ahogy egy jószemű és okos francia felfedezi Bratislavát. Az egyetemét és a fiatalságát, a történelmét. A templomait. Eltüntetett Sztálin-szobrát. Elanekdotázik arról, hogy a bolond bécsiek ma is Pressburgnak hívják. Nem tudja, hogy a műveltebb franciák is Presbourg-nak hívják.

S véletlenül se merül fel egyetlen emléke sem annak, hogy Pozsony valaha Magyarország volt. Hogy koronázó város. Hogy országgyűlések…

Élt egy nép…

Olasz Enciklopédia a fiatalság számára. Mondadori adja ki tizenkét kötetben. Az ötödik a világtörténelemé. Sok-sok (kb. másfél ezer) képpel, s a képekhez részletes, pontos feliratok. Az első kép: Hammurábi sztéléje négyezer évvel ezelőttről. Az utolsó: a perzsa sah szobrának ledöntése a teheráni egyetem udvarán.

Akad-e egy kép a magyar történelemből?

1848-ból biztosan… Megvan! Felismerem a Lánchídról. A Duna túlsó partján lángban állnak a pesti rakpart palotái: Persze, Hentzi bombáitól; ideát a kép előterében a honvédek rohamozzák a várhegyet.

Nézem a kép feliratát. „A bécsi Leopold Strasse 1848 októberében…” stb.

De hisz ez nem Strasse, hanem a Duna!

Lehet, hogy ez az egyetlen téves képaláírás az egész, nagy gonddal szerkesztett enciklopédiában.

József Attila egy fél mondata a Parlamentben

A Francia Köztársaság elnöke, hazája írói kíséretében érkezett Budapestre és itt magyar írókkal akar találkozni.

Így kaptam meghívót a tiszteletére adott vacsorára, a Parlament vadásztermében. Ültetéses vacsora.

Pohárköszöntőjét – utolérhetetlen eleganciával – mindjárt egy magyar költő sorával kezdte, amelyben szerepel az oly kedves, oly aktuális Európa neve.

„Ó Európa, hány redő…” – idézte persze franciául az államelnök József Attilától. – „Ahogy azt Guillevic barátom fordította.”

A mondat másik felét már nem idézte: „S minden redőben gyilkosok.”

Guillevic ott ült mellette. A szeme se rebbent. A hosszú asztal körül mi magyarok magunkban motyorogtuk a lemaradt sort.

A szemünk se rebbent.

Kezdjük olvasni újra Jókait!

Vajon Jókai száz kötete nem tekinthető-e egy afféle humanizáló vállalkozásnak a magyar nemzet számára (amikor ez megindult a polgárosodással járó elembertelenedés veszélyei közé), mint amilyen humanizálódást hozott az Erzsébet-kor drámája Angliának?

Egy másik Jövő Század Regénye

Milyen szép hazafias tudományos-fantasztikus utópiát írhatott volna Jókai egy trianoni megcsonkított, de akkor is demokratikus Magyarországról.

A nagy magyar mesemondó, fellegjáró képzeletével kitalálhatott volna olyasmit, hogy egy romantikus forradalmár gróf lesz a magyar köztársaság elnöke, s hogy kiváló fizikus elmék (már talán a fasori gimnázium padjaiban) honuk és a világ megmentése végett megalkotnak egy rettentő fegyvert (valami olyasmit, amit Jókai görög szóval atom-fegyvernek nevez), s e fizikai önképzőkörből kikerülő jeles fiatalok gátat vetnének a fasizmus terjedésének és egy idealista elme velük karöltve, amerikai emigrációjából ragyogó diplomáciával – az utolsó fejezetben – megteremtene a közép-európai puskaporos hordóból egy keleti Svájcot.

Egyetlen részeleme sem volna légből kapott ennek az utópiának.

Erős várunk a hangsúly

Tizenöt év óta, itt Firenzében első tétova olasz dadogásaimtól mindmáig, folyamatos dadogásaimig, elég sokat beszélgettünk ezzel a kitűnő professzortársammal (Giuseppe Bevilacqua).

A bámulatra méltó olasz civilizáció egyik fegyverténye, hogy tizenöt év során mindig figyelmesen hallgatta erőfeszítéseimet, hogy olaszul fejezzem ki magam. Legtöbbször szóra sem érdemes gondolataimnak a lényegét igyekezett kiragadni, ami – hála nem kevésbé bámulatra méltó olasz intelligenciájának – rendszerint sikerült is neki. Még csak a homlokát sem ráncolta össze, amikor rám figyelt, mint sokan teszik, jelzendő, micsoda szellemi koncentrációt igényel beszélőpartnerük gondolatainak megközelítése az adekvát szavak helyett használt rokon értelmű – pláne: átabotában rokon hangzású – szavak örökös buktatóin. (Klasszikus a csészabói példa, nem győzöm idézni: a hidegre forduló római télben betér Illyéssel együtt egy férfidivatüzletbe, és magabiztos olaszsággal kér egy jó vastag sertést az eladótól, „maiale” – mondja –, „un grosso maiale per l’amico mio”. Az eladónak a szeme sem rebbent, máris teregeti ki elébük a vastag gyapjú kötött holmit. „Maglione”.)

De a tizenöt esztendő óta baggadozásaimat pissz nélkül elviselő jóbarát most csendesen súgja, amikor valamiféle hátrahagyott művekről beszélek: postume. S a következő mondatomban már megint javítania kell: abadia.

Na ja. A hangsúly ellen vétettem. Ez olyan, mint az egyház szerint a Szentlélek ellen való bűn. Nincs mese, és nincs kegyelem. Muszáj letorkolni ezt a barbárt. Nem lehet annyiban hagyni. A rosszul hangsúlyozott szót ott helyben muszáj kijavítani, ott helyben meg kell torolni. Tulajdonképpen le is kaszabolhatott volna. Felmentették volna.

Azt hiszem, ide vág Vas István vallomása: „olyan nyelvet képtelen volnék magaménak érezni, amelyik nem az első szótagot hangsúlyozza”. (Az In flagranti című verse mentségére.)

S azt hiszem, idevágnak Illyés elismerő szavai a nagy hazafiról, Gyergyai Albertről, aki minden francia szót tudott, ami a Laorusse-ban, a Pitrében benne van, de nem volt hajlandó, mégoly választékosan szólván franciául, átállni a szóvégek és mondatvégek felkunkorodó kiéneklésére. Gyergyai, a francia kultúra elragadtatott szerelmese, nem adta fel a magyar fonetikai bázist. De még a nyugat-dunántúlit sem.

Ma, a prózában egyre inkább éneklő Budapesten nem volt hajlandó feladni anyanyelve ereszkedő hangsúlyát. Ha Racine-t recitált – imádta Racine-t hangosan olvasni – a hazáját sirató Andromaque hangja úgy szólt, mint Tiborc panasza.

„Messze tornyokat látogat sorba…”

Mindig így járok.

Hiába Párizs, hiába a gyöngyházfényű felhők, a végén már itt, a világ legharmonikusabb építészeti együttesének a tövében is megint hazai dolgokon jár az eszem. Elrontom ezt a hetet is (ami ki tudja, mennyi frankjába kerül a vendéglátó franciáknak), mert nem bírok felejteni.

A fehérre mosott párizsi paloták közt a padon ül egy magyar, Pascal és Bachelard hű olvasója, és a fejéből – mint rossz kéményből – csavarog fel az impresszionisták megunhatatlan egére a magyar füstölgés…

Az Invalidusok terének túlsó felén, a Surcouf utcában, hosszú éveken át füstölgött egy másik magányos magyar. Fel-feldobott kő volt ő is.

Szegény Gara László, az öngyilkosok mennyországában, könyörögj érettünk.

Magyar Sorskérdések

A sorskérdéseket én drámában megírom, s amennyire tőlem telik, igyekszem minden erőmet megfeszítve megérteni, megfejteni őket.

Mindenesetre: megküzdök velük, bár tudom, hogy százszor egyszerűbb volna egy-egy tiltakozó nyilatkozattal vagy aláírással elvetni a gondjukat. Akkor bizonnyal elismerőleg tudomásul is vennék, hogy foglalkozom sorskérdésekkel.

H. M.

(a Hősök nélkül, a Római Karnevál, a Tüzet viszek, az Elnémulás c. drámák, valamint a Színház a Cethal hátán szerzője.)

Vasvessző

„A Házsongárdi temető. A románok kitették az első sorokból, a főútvonalakról a magyarokat, és saját halottjaikat tették oda.” Illyés írja a naplójában, ezt az eléggé közismert tényt, 1942-ben.

Közel egy fél százada!

A halottaink ilyen- (vagy bármi-)fajta háborítása meddig reng aztán tovább a lélek mélyén? És meddig a valóságban? Egy futó utalás elég és felmorajlik rá, fájdalmasan, benső világom. Ma is. A régi Illyés-naplót egy friss írás sokkjára kerestem elő. Hogy ezt olvastam: „Van ország, ahol a második világháború hősi halottainak a sírját földgyaluval tüntetik el. Másutt a kisebbségi népcsoport temetőit dúlják fel…”

A hármaspontot az író tette oda. Hogy ezen hullámozzék tovább a néma indulat. (Megay László: Halvány színű ló)

Vasvesszővel megvert temetők. Megnyíló sírok.

Mióta?

Meddig?

Madách iskolájában érettségiztünk

Vincent azt kérdi: – Lehetséges-e román–magyar háború?

Megborzongok a gondolatra, hogy még ez az esély is benne lehet az ezredforduló rossz angyalainak kockarázó poharában.

Az egyik falamra otthon kitettem egy olasz ősnyomtatványból való térképet Erdélyről. Alatta a beszámoló arról ad hírt, hogy miért ütött ki balul Mátyás király minapi oláhországi hadjárata. A térkép mellé a halottas ágyán fekvő Ady képét tettem, Ferenczy Béni rajzát. „Milyen szép halott leszek” – lám, ez a jóslata is bevált. Gyönyörűszép ezen a rajzon. Felkötött állal és… És oldalvást tőle Erdély. Így most olyan, mint Illyés versében. Ő írta a haldokló Adyról ígyen: „…Erdélyre vetette szemét.”

Ugyanezekkel a szemekkel látta alig két és fél esztendővel a halála előtt a román betörés hírére menekülők áradatát a csucsai kert alatt, a szűk szorosban. „Agyamat a téboly ütötte” – írta akkor.

Rászakadt a közép-európai depresszió.

És az ihlete szent impulzusait követve Ady „kigondolkozza” magát észtépő kínjai közül a legmagasztosabb hitvalláshoz, amire magyar költő juthatott:

Próbálom lemérni a szó erejét a lecsapó fejszékkel szemben. Vincent-nak azonban egy másik költő életrajzával felelek. Madáchéval. Tudja, hogy a történelembölcselők közt a legnagyobbra tartom őt. Madách Imre nénjét kisfiastul, családostul mócok verik agyon az erdélyi hegyek közt. Madách fikarcnyi bosszúvágyat nem árul el, amikor erről ír.

A nagy Plejád

Ezekben az esztendőkben szinte egymás sarkára hágnak a centenáriumok. Úgy látszik, a múlt század hetvenes évei végétől a nyolcvanas évek végéig errefelé Közép-Európában minden esztendőben többször is állott meg csillag a bölcső fölött.

Persze, az is kellett, hogy a serdülő Zsigák, Bélák, Bandik, Zoltánkák, Árpik, Menyusok, Gyulusok, Gyurik, Mihályok, Milánok, Deskék, Herbertkék, Lajcsik és Fricik érezhessék aztán már az iskolapadban, hogy az Eszmék is leszállottak emberközelbe…

Aranykor

„Talán csak Párizsban volt még a fenomének sokféleségének ilyen bősége, mint a századeleji Budapesten.”

Márai, amerikai Naplójában (1958–1967) Kosztolányi valamelyik posztumusz kötetének olvasása közben jegyzi ezt fel.

„Minden percünk kis magyar fátum”

A magyar függetlenségi harcok történetéből

Ugocsából jelenti kiküldött tudósítónk:

„A koronázás alkalmából rendezett ünnepély fényesen sikerült.”

Duzzogó magyar

Gyakran mondják nekem külföldön, gratulálva vagy némi gyanúpörrel – Mily gyors változások, lám, már Magyarországon is… – és a többi. – Ötvenhatban még gyorsabbak voltak a változások nálunk – felelem.

Hazugnak, néha csak egyszerűen primitívnek érzem azt az elképzelést, mely szerint a demokrácia valamiféle nyolcosztályos iskola, ahova most beiratkozunk, amit aztán szorgalmasan kijárunk, s aztán majd meglátjuk, ki hogyan vizsgázik. De még ennél is jobban ingerel az a másik elképzelés, amely szerint „Európa” valamiféle jobb társaság, elit-klub, úrikaszinó, ahová a felvételt nekünk és a románoknak és az erdélyieknek és a lengyeleknek (a cseheknek nem, mert nekik volt garantált demokrata Benesük, s most van Haveljük), egyéb gyanús kelet-európaiaknak még ki kell érdemelnünk.

Az angoloknak volt Churchilljük, aki Sztálinnal egy papírfecnin rajzolgatta meg, hogy melyik európai ország essék abba az övezetbe, amelyről ő tudta a legjobban, hogy ott a szabadságnak szikrája se lesz meg; és volt Edenjük, akinek ’56 októberében jól jött a magyar fölkelés, hogy Szuezben újra kezdje gyarmati háborúit, nekünk magyaroknak pedig volt Telekink, volt Nagy Imrénk…

Igaz, hogy Churchill és Eden pragmatikus volt, Teleki Pál és Nagy Imre meg tragikus.

Egy népről, amely a piacgazdaság útjára lépett

– Pénzéhes nemzet?

– Jobb híján most az.

Erdély

Európában az a föld, amely a vallásháborúk korában először hirdette – törvényei közé emelve – a tolerancia elvét (lásd Genfben a Reformáció Emlékművén a Bocskai alakját illusztráló domborművet) ma a nemzeti türelmetlenség jelképe.

*

A nemzetközi írószervezet világkongresszusa. Terítéken, az évtized íróüldözése: a halállal megfenyegetett Salmon Rushdie ügye.

Minden eddigi tiltakozásainkat meghaladó újabb tiltakozásunkat váltja ki.

Szót emelek a Marosvásárhelyt martirizált Sütő Andrásért. Ő, az osztrák PEN Club tiszteletbeli tagja.

Leteszem a delegátusok tárgyalóasztalára Sütőnek a betegágyán készült fényképét (horror-filmben elmenne). A kongresszustól szolidaritást kérek…

A fénykép nem indul körbe.

Senki se nyúl utána.

Illik ismerni a protokollt: ki lehet üldözött és ki nem.

(Evangéliumi) paradoxon

Semmi se koptatja bennem jobban az emberi szolidaritás (sajnos harmatos) érzéseit, mint a szenvedés méretének tetézése távirati irodák jelentéseiben. „Mi fájt szívednek és szívemnek Cézár, Napóleon korában?” – kérdezte Kosztolányi. És a massmédiában mi fáj? Pláne, ha valahol másutt – a földteke túlfelén – tetőzik a szenvedés. Egy bangladesi árvíz százezer áldozatán merő kötelességtudásból sikerül talán egy könnyet sajtolni szememből. Megteszem. Egy krokodil-gyászkönnyet.

Szinkron-részvét. Gyenge minőségű részvét. Hozzá se fogható ahhoz a megrendüléshez, amit a pancsovai templom harangja körül röpködő három vadgalambbal kezdődő népballada hallatán éreztem tegnap – egy kilencvenéves néni énekelte a rádióban. Ő kislánykorában hallotta, akkoriban történt, hogy egy parasztember éjszaka kiirtotta szépen alvó két kislányát és feleségét…

A világsajtó csak dobálózzék a sok nullával és hullával.

Jézusnak ezúttal (megintcsak?) igaza van. Paradox számtani leckéjében: egyetlen bárány több lehet kilencvenkilencnél.

Márai Sándor és az őt blamáló magyar hölgyolvasói

Hol terem meg a filozófia, és hol nem

„A filozófia egyik definíciója, Magyarországon legalábbis, a ’nem-parlagi’ gondolkodás volt. Parlag viszont vidéken van. Ebből következik, hogy a filozófiának városinak, a mi esetünkben fővárosinak kell lennie.”

Fehér Ferenc és Heller Ágnes közös tanulmányából: Útban a filozófiai nagykorúság felé. Magyar Hírlap, 1993. augusztus 14., szombat.

Az irigység laboratóriumai

Csendes és mély megvetés csendül ki a genfi újság mai számából a kelet-európai újgazdagokról írván. Idézem: „Az ex-keleti blokk országaiban, minden jel szerint, rémes dolgok történnek: a most meggazdagodottaknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy szükséges volt ki nem tenni magukat a közirigységnek, hanem épp ellenkezőleg, mintha azon törnék a fejüket, hogy ezt hogy szítsák fel még jobban. Persze, jellemvonása lehet az ilyesmi az újgazdagék mentalitásának, de most azoknál, odaát, ez végletességbe csapott át, fütyülve a kockázatra, s talán lehetne gyógyírt is találni rá, ha épp nem a többi ember megvetése volna a parádézók mozgatója. Túljutva az ál-egyenlősdin és az elárult értékeken egyetlen hiszekegyük ennyi: meggazdagodni akarok! Hirtelen és szégyentelen gazdagsága az egyeseknek, a többség számára pedig – hatékony orvosszer híján – az elmocsarasodás (marasme), az erkölcsi védettség hiánya, s mindezek eredményeképpen ezek a reform útjára tért országok az irigység laboratóriumai lettek.” (Françoise Blaser cikkéből, Journal de Genève, 1996. július 14.)

Az aktualitásként felvetett téma, ugyanebben az újságszámban megjelenik történetfilozófiai szinten egy nemrég elhunyt német szociológus könyvének méltatásában. Helmut Schoeck alapgondolata az volt, hogy csak azok a társadalmak képesek a fejlődésre, amelyekben pórázon tartják az irigységet. A végtelen irigység (amelyért mindig az irigyelt személy maga felelős, őt kell bűnösnek tekinteni), a mindenki irigysége mindenki ellen: félelembe és mozdulatlanságba fojtja az emberi közösséget: ott senki nem kezdeményez semmit…

Satöbbi, satöbbi.

Mintha csak Ady „haláltavát” cifrázná.

A cseles Ulysses vitézei

Mennyit idézik, idézzük (unalomig? nem elégszer?), hogy „a múltat be kell vallani”.

Gyóntunk, mint a parancsolat. (Hideg napok stb.)

És a jelent?

Azt miért nem akaródzik bevallani?

A világtörténelemnek a trójai faló óta a mai legnagyobb svindlijét?

Nem száll föl a páva…

Próbáljuk elképzelni:

a jelenlegi magyar közgondolkodásban, sajtóstruktúrában és tévékultúrában, a pesti színházi világban, ebben az egész hoppon maradt konszumizmusban, hogyan kommentálnák, ha egyszer csak feltörne „tűzokádó gyanánt” az ország közepén egy új Toldi-eposz, vagy egy új Ady, vagy emelkedni kezdene egy Németh László-i Szellemnek a tornya, vagy hogy József Attila luciditásával megpróbálná egy fiatal költő verseiben megint újrafogalmazni a világ teljes és baljós összefüggéseit, esetleg – az univerzalitásnak ennél nem kisebb igényével – egy új Madách tenné le az asztalra az emberiség sorsakimeneteléről alkotott drámai vízióit…

Vagy hogy a mai nyomorúságban, mint egykor a háború utániban, egy új Bay Zoltán válaszra bírná a távoli csillagokat…

Ugye milyen nonszensz?

Az alkotó géniusztól minden csoda kitelik – de nem hiszem, hogy manapság olyan nagyon várhatnók-várhatnók azokat a bizonyos „új magyar csodákat”.

Mintha lerobbantak volna a magasabbra törő magyar szellem megnyilatkozásának a feltételei. És nemcsak az anyagi, a lelki feltételek is.

Az elvárások Magyarországon ma szellemileg övön aluli kultúrára szólnak.

„Pispek városába hogy bémentem vala…”

Honnan ismerte anyám ezt a régi történelmi éneket, amelyet épp oly szívesen dúdolgatott, akárcsak a századvégi dalokat, amelyek a népszínművek révén terjedhettek el országszerte, meg ezeknek közvetlen elődjét, a megzenésített Petőfi verseket, amelyek hallatán külön örömmel töltött el az, hogy én is ismertem már őket – s hogy ismertem a többi versszakukat is – a múlt századi piros kötésű, népszerű kiadású Petőfi-könyvünkből.

De fogalmam sincs, hogy hogyan jutott anyám ehhez a XVIII. századi balladához. Imádtam hallgatni, mert hallatán még felajzottabb képzelettel éreztem Váradnak (a valóságban szinte nyomtalanul eltűnt) történelmi múltját. Vitéz János nyomát kerestem mindenütt, de csak a Vitéz utcában találtam meg, amelyről mindenki azt hitte akkoriban, hogy azokról a vitéz urakról kapta nevét, akik a közeli kaszárnyákból takarodó előtt e rosszhírű utca bordélyait csoportosan látogatták. A Vitéz utca láthatatlan méltósága eltöltötte a lelkem, amikor végigmentem rajta. Én voltam a püspök a baldachin alatt, és én voltam előtte a füstölőt lóbáló ministráns. Én voltam bent az aranysugaras monstranciában is. Oda se néztem, a kiskapukban trécselő kurvákra. Majd mindjárt letérdelnek és rákezdik: Ez nagy szentség valóban… De igazából Vitéz János utódát, Filipec Jánost szerettem, aki Mátyás halála után otthagyta ezt a leggazdagabb váradi stallumot, és elment kolduló barátnak.

Az egyik pispek lázadt, a másik pispek visszavonult – bennem élnek, bennem élnek most is.

Pedig pispek városából rég kijöttem vala.

„Búcsú”

Egy életen át felemelt fővel mondtam magamban Eötvös versének utolsó sorát. Végigszámlálva büszke, istenáldott országokat („császárról szól a francia fiának”), lássuk: mije maradt a magyarnak? Neki mi a kincse, oltára, talizmánja? „Egy szentelt fájdalom” – mondotta Európa-verse csattanójaként Eötvös.

Azóta is, a csonkolt tagok helyén csak a fantom-fájdalmak maradtak. De hát a legnagyobb frusztráció is adhat tartást. Ezért emelhettük föl a fejünk a vers végén.

De újabban úgy érzem: nincs többé „szentelt fájdalom”. Nem a fájdalom tűnt el; ajjaj, ez inkább növekszik, hanem a fájdalom jelzője lett oda.

Még hogy „szentelt”? Ne röhögtess!

*

Megint érzem a belső nógatást: költözz át Erdélybe, honosíttasd magad vissza román állampolgárnak! Menj elébe közelítő halálodnak szülővárosodban, ahogy Szophoklész tette 90 évesen. Ott a tét világos. És ha leköpnek, emelt fővel törölheted le.

„Az én koromban”

„Fordulása élt s volt világnak”

Amit gyermekkoromban az első világháborúról odahaza hallottam – a montenegrói olasz, orosz fronton járt nagybácsiktól, meg az ott eltemetett nagybácsikról –, a szavak, a tények ugyanolyan szavak és tények voltak, mint azok, amelyeket az Érdekes Újság sárgult számaiban olvashattam (vagy fényképein megcsodálhattam), ha a padláson vagy sufnikban kutatva efféle háborús kincsekre bukkantam. – „A Lacikát álmában vágta kettőbe a srapnel, épp László nap éjszakáján a Monte San Michelén.” – „Ilonka önkéntes ápolónő volt, és a kórházban ismerkedett össze jövendőbelijével.” – „Géza nagyon hamar megkapta a Signum Laudist.”

De a nők hangjában, amikor ezekről beszéltek (és az anyám leveleiben, amelyek a címzettek halála után lassanként hozzám visszakerülgetnek), a szavakon és tényeken túl csillapíthatatlan riadalommal remegett a kérdés: hogy tulajdonképpen mi is történik?

És ennek a riadalomnak csak első pillanata volt az a távirat anyám kezében. László-nap másnapján, a hősi (miért hősi?) halál hírével, s azonmód elájulása a nyitott ajtóban, mert utána a riadalom lopva és kitartóan továbbgyűrűzött, s a gyászhírre körülbelül kilenc hónapra született fia jövendő sorsát, majd ’56 nyarán (Váradról immár Pestre is utazhatván) kétesztendős unokája sorsát örvénylette körül titkolt, mély aggodalommal: hogy mi várhat rájuk is ebben az 1914 nyara óta felfordult világban?

Mert hogy a Nagy Forduló akkor volt, ’14 nyarán, azt a nők (legalábbis errefelé Közép-Európában) pontosan tudták.

Olvastam én már gyermekkoromban és azóta is sok háborús verset és regényt, színdarabot. Gyóni Gézát és Babitsot, Remarque-ot és Zilahyt, Bródyt és Barta Lajost. Mind olyan volt – a szavak, a tények, a képek –, mint az Érdekes Újság közleményei. Megrázó, lélekemelő, részvétet ébresztő művek. Semmi több.

Hiányzott belőlük az a következő generációk sorsára is kiható riadalom…

Csak Ady verseiben találtam meg ezt.

Igen. Emlékezés egy nyár-éjszakára. Abban igen.

És még valahol.

A dolgoknak abban az újragondolásában, amelyet Freud vitt végbe az első háború alatt, amikor az egyszer már szépen kiépített és a világgal végre elfogadott rendszerébe, mely a kéj-princípium köré kristályosodott, beiktatott egy új princípiumot, a halálét.

Példátlan önkritikára vall ez! Addigi életművének szellemi fél-öngyilkossága!

Átszerelt egy egész világképet – a sajátját, a vele együtt felépülőt – monizmusból dualistára. – „Ezentúl számot kell vetnetek a Semmi kísértéseivel” – kezdte tanítani. Őt már nem érhette volna váratlanul még egy atomháború sem.

Ezt a két tettet – Adyét, aki a Léda-versek után, a tegnapi tegnap igéje után háborús verseit írja, s a Freudét, aki kifürkészte, hogy mi van a kéj-princípiumon túl – jelentőségükben és jelentésükben is – egymáshoz hasonlóknak érzem.

A béke ügyének eredendő gyengesége

Akik a háborút csinálják, azok az ősöknek engedelmeskednek. Akik a békét akarják csinálni: a fiaikért tennék. És döntéseinkben az ősök szavának mindig nagyobb nyomatéka van az utódokénál.

A háborús párt ezért szokott erősebb lenni a békepártnál.

Vértelen és véres szavak

„Mennyivel nehezebb békét csinálni, mint háborút” – írja egy fiatal angol történész, Edward P. Thompson Túl a hidegháborún című eredeti, azaz magától értődő gondolatokban gazdag tanulmányában. Ehhez az írók hozzáfűzhetik tapasztalatukat: mennyivel nehezebb a békét hirdetni, a megértést, mint a háborút hirdetni, agresszivitást.

Jó ezer év alatt nem kopott a varázsa a középkori német kódexből elővillanó, egyik legelső édesanyanyelvi emlékünknek: – „Noboszd meg!”

A nagy Pán ismételt halála

Nem győzzük idézni – szinte közhely már – Ady szavát: minden Egész eltörött.

Valami korunkbeli világ-kizökkenésre utal, amely vagy a valóságban, vagy az emberiség (talán csak a közép-európai emberiség) tudatában ment végbe…

Talán abba a trauma-sorba tartozik ez, amely a kiűzetéssel kezdődött (a kiűzetéssel a Paradicsomból) – s azóta új meg új megfogalmazásban visszatér a kirekesztettség, elárvultság, a végzet elkerülhetetlenségének a képeiben. Valamelyik utolsó előtti megfogalmazása volt az, amelyet Nietzsche röppentett föl: „meghalt az Isten!”

Hogy az isten-halál a századvégen a „levegőben volt”, mutatja, hogy a nietzschei kijelentéssel tartalomban-formában egyező verssor Reviczky Gyulától, Magyarországon divatos és sokat idézett mondássá lett: „meghalt a nagy Pán! a nagy Pán halott.” Nietzsche és Reviczky után, hogy ez a formula hogyan köröz egyre immár tragikoburleszk szférákba le – megőrizve az isten-halálról szóló üzenetet – hadd jegyezzem le azt a történetet, amelyet Faludy Györgytől hallottam 1956-ban, s amelynek naturalisztikus elemei az abszurdumok hitelével hatnak – csak egy vakvágányon közlekedő történelem tud ilyeket produkálni: a recski munkatáborban a rabok egyetlen információs forrása a táborból kifolyó szennyvízből alkalomadtán kihalászható és megszárogatott újságdarabok voltak, amelyek az őrszemélyzet illemhelyéről indultak útnak intermittáló sorozatokban. Ezek – mintán megszárogatták őket – kinyitották a horizontot a világ eseményeire. Ilyen úton jutottak egyszer ahhoz az információhoz is, hogy Sztálin nincs többé az élők sorában.

Ennek a közérdekű hírnek a továbbadására szolgált aztán Reviczky verse, amelynek isten-halálról szóló sora egyfajta köszöntéssé vált a rabok közt: „Meghalt a nagy Pán!” – amelyre a fogadjisten volt: „A nagy Pán halott.”

Damaszkusz felé

A ’45 utáni, oly sokat (egy új aranykort?) ígérő fél évtizedben számos író-költő hirdette az önként felvállalt ideológiai kötelmek közt fellelhető szabadságot. Miért ne? Tudtunk már eleget a dolgoknak, a lélek és a történelem dolgainak, önmaguk ellentétével néha karöltve járó dialektikájáról. Ez se látszott paradoxabbnak, mint „gúzsbakötve táncolni”, amiből a magyar műfordítás remekművei születtek.

A szellem embereinek ezzel az önkéntes szolgálatvállalásával a „kultúrdiktatúra” (ronda jelenséghez elmegy az ilyen fülünket sással metsző szó is) csúnyán visszaélt. Egyre súlyosabb láncokat rakott az elkötelezettjeire. (Tanulságos passzus Karinthy Ferenc posztumusz könyvében, ahol leírja, hogyan kínlódott egy szerkesztőségi szobában, ahová bezárták, hogy a Rajk-tárgyalásról „valami színest” alkosson.)

Magyarországon e kultúrdiktatúrát megsózta-paprikázta a vezetők cinizmusa.

Éreztették az önkéntes elkötelezettekkel, hogy hülye balekok. Lukács és Déry valóban nem szolgáltak rá, hogy buzgó hitteli munkásságuk teljében szégyenfához kötözzék őket. S emlékezetes lett az a bon-mot, amit Révai József Háy Gyulának eresztett meg: „Azt mondják, maga írt egy olyan rossz darabot, hogy nekem muszáj lesz Kossuth-díjat adni rá.” Vagy amikor ugyancsak Révai kicikizte Örkényt, mert túl buzgón regényt írt egy Révai-sugallta témára…

A vasököl szeretett híveinek fügét mutatni.

Ez a cinizmus – melynek jelenségeiből egy új magyar anekdotakincs kitelik – keserű gyógyszer volt, de gyógyszer volt.

Ami az elkötelezettségben spontán hit volt, azt ölte ki. S ennek a hitnek hirtelen elpárolgása az író egyszemélyes felelősségét ébresztette fel, a megtisztulásnak, a penitenciának, az újrakezdésnek sóvár óhajtását, amelyből aztán a magyar irodalom néhány nagyszerű remekműve született. A Sirály, az Oszlopos Simeon, Déry novellái, Örkény Egypercesei…

„Meglátjátok az Ember Fiának a jelét…”

Húsz év óta szaporábban tűnik fel ez a jel.

Szakonyi darabjában a csodatevő Emberfi jelzi e korszak kezdetét.

Utána jött mint hajviselet, azután mit a keresztre feszített nép megtestesülése a Csíksomlyói Passióban és a Kreolmisében… Aztán a globalizált Szupersztár.

A Mozgó Világ legújabb számában több istenes vers is szól róla. Az Erdélyi Sándoré, a Szentmihályi Szabó Péteré, a Bodnár Istváné.

Nem vagyok hívő, de minduntalan belebotlom én is a Szentháromság valamelyik tagjába. Úgy látszik, megkerülhetetlenek. Az ellentmondást feloldotta számomra Baudelaire egy zseniális sora: „Isten az egyetlen lény, akinek nem muszáj léteznie ahhoz, hogy uralkodjék.” (A Mon coeur mis à nu legelején írta le ezt a Pascalon túllépő maximát.)

„Mint lyukban megriadt egérke”

Az új francia pedagógiai reform (1979) már abból az alapelvből született, hogy a tanító nénik és tanító bácsik a következő évezred polgárait nevelik… Ilyen új tárgyakat vezettek be az elemibe: „Tértan”. (Magyarra fordítva már ez is szörnyen hangzik, franciául sokat ígérő: „Apprendre l’espace”.) Mire szolgál ez? Kinyitni gyerekek szemét, felébreszteni az érzékenységüket a tér formáira és felébreszteni az alkotókedvet bennük, hogy építsenek maguk körül új tereket. Láttam egy képet: egy gyereket bezártak egy nagy dobozba, aztán lyukat szakítottak neki, épp hogy kinézhessen. Tanulja meg, mi az ablak.

Az új tanagyag fontos pontja: „A kívül-belül dialektikája.”

Ebből el is lehet bukni.

A magyar gyerekek ezt – mint annyi mást – költészetben tanulják. József Attilától.

A kívül-belül fenyegető halált. A kívül-belül megteremtendő harmóniát.

*

(De a francia gyerekeket se kell félteni, hogy a tértanuk merő mértanná lesz. A didaktikai vezérfonal felhívja a pedagógusok figyelmét a tér élményét közvetítő versekre: Rimbaud, Baudelaire, Rilke, Apollinaire verseire.

Fegyelmezett ellenfelek

Claude Bourdet-ék asztalán egy kiadványt látok, dokumentumokkal, képekkel: az amerikai vegyi fegyverek pusztításairól Vietnamban.

Mondom, hogy otthon ezek a részletek ismeretlenek.

– Természetesen ismeretlenek. Miért is terjesszék őket? Ha úgy alakul, hogy háborúzniok kell az amerikaiakkal: semmi szükség rá, hogy az amerikai fegyverek pusztításait előre lássák, ha meg úgy alakul, hogy kibékülnek velük, miért támasszon akadályt az erkölcsi felháborodás efféle képek láttán. A vietnami háborúval kapcsolatban ezért helyesebb megmaradni a protokolláris deklarációknál. Különben: így volt lehetséges az a világcsoda, hogy akadt egy ország ezen a földön, ahol az odaérkező Nixon ünneplését egyetlen protestáló hang se zavarta meg, s ez természetesen egy úgynevezett népi demokrácia volt.

Rulett-szisztémák

Ha Reagen elnök lesz, R. Allen lesz az ő Kissingere. Ezt írják a lapok. A L’Europeo interjút közölt a leendő szuperdiplomatával.

Az újságíró utolsó kérdése a sok kardcsörtetés hallatán: „Ha kitörne a háború, mit gondol, fog-e győzni az Egyesült Államok?”

Allen válasza beleillenék a Falanszter-szín félelmetesen naiv, tudományba öltöztetett abszurditásai közé.

„– Több száz kiváló specialista tanulmányozta most ezt a kérdést. Jövő héten készen lesznek a munkájukkal, és én átadom Reagennek a válaszukat.”

Az a több száz tudós menthetetlenül azt fogja mondani, amit megrendelője óhajt, világos. Teljesen mindegy, hogy ilyen kérdésben Nobel-díjas tudósokat vagy béljósokat kérdeznek-e meg.

*

Mi a veszélyesebb? A tudományos nagyképűség-e avagy az absztrakt elmejáték?

Az új Kissinger így folytatja: „Igazából a probléma nem is az, hogy az atomháborúban mi fogunk-e nyerni vagy nem mi, hanem az, hogy vegyük tudomásul: ellenfeleink katonai doktrínájának az alapja az a feltételezés, mely szerint egyáltalán lehetséges nyerni valamelyik félnek egy atomháborúban…”

Furcsa nyár

Milánó felől érkeztem ma Firenzébe. Zsebemben még a tegnapi Corriere della Sera, amit a repülőtéren vettem, hogy lássam, miről írnak a lapok Olaszországban. Az első oldalon sportszenzáció: „A Szovjetunió lehengerelte Magyarországot.” Alatta elemzés a tudomány és a technológia most kipattant kríziséről. Katasztrófák sora ez az év. Január: Challanger; április: Titán 2 D, mindjárt utána Csernobil; május 4.: Thor Delta; május 31.: Ariadne, s ma pedig Nyugat-Németországban szökött ki sugárterhes gáz egy reaktorból…

„E robbanásokkal együtt felrobbant minden statisztika is: az űrkutatás történetében ilyen még nem volt. Négyszáz százalékos a sikertelenség.”

S egy olasz asztronautajelölt, aki most készül első útjára az űrbe (nomen est omen: Cristiano Cosmovici) nyilatkozik: „Ezeket a sikertelenségeket nem lehet csupán a véletlennel magyarázni.”

Egy új kan Báthory Erzsébet Spanyolországból

Az ötéves kislány nagymamája a rendőrségre szaladt, azzal hogy Medina hercege – Spanyolország legnagyobb földbirtokosa – elraboltatta az unokáját és most sevillai palotájában szórakozik vele. Megtalálták a taxist, aki a kislányt vitte. A rendőrök becsengettek a hercegnél, aki éppen fürdette a kislányt, és már egy csomó aktfotót készített is róla.

A herceg azzal védekezett, hogy ő nem feudális szeszélyből („jus primissimae noctis”) hozat a lakására kislányokat, hanem törvényileg megengedett üzleti tevékenységet folytat, ugyanis egy illatszergyárnak dolgozik, és most épp az új gyermekszappan publicitási hadjáratához készít reklámfotókat. Arra a vádra pedig, hogy a gyerekeket felhajtó prostituáltakat kábítószerrel fizeti, szintén megvolt a lefegyverző válasza: mint Spanyolország legkatolikusabb családjának sarja, krisztusi érzülettől hajtva sietett az éjszakai élet tokszikodipendenciában vergődő elesettjeinek a segítségére.

A herceg fejére az ügyész 43 év börtönbüntetést kért. – „Ezt kikérem magamnak!” – kiáltotta a herceg és elájult. A tárgyalás tart.

A Holnap Hőse

Minden újság címlapján ma a Halley-üstökös.

A Kométa.

Húszezer év óta jár vissza (csak? ilyen fiatal?), tehát egyidős lehet azzal, amit a Földön emberi kultúrának nevezünk.

Mostantól, hogy az elébe küldött szonda, a „Giotto” elhúzott mellette – szinte érintve a centrumát („Halley csókot váltott Giottóval”) –, bizonyára elveszíti baljós jellegét. Hogy háborút hoz? Katasztrófákat? Világvégét? Atomfelhőt?…

Vége ezeknek a régi babonáknak.

Letapogattuk, szinte a két kezünkkel.

Nincs mit félni tőle.

A firenzei lap hetedik oldalán zöld bokrok mögül egy terepszín siheder fogja rám a golyószórót. Fölötte többhasábos cím: „Ébred a fiatalok közt az egyenruha varázsa.” Riport, statisztika, vezércikk – mind ezt hajtja: divatba jön a Holnap Hőse – ahol is a Holnap nem valami Ady-reminiszcencia, hanem a Csillagok Háborúja másnapja: a Day after.

A Holnap Hőse az lesz, aki megéri a Day after-t.

A világvége utáni napot.

A túlélő.

Aki majd efféle szalamandra-gúnyában sértetlenül kilép a tűzözönből. („Ama nap a harag napja – A világot lángba dobja…”)

Ő lesz az abszolút sikerember.

Házadban atombunker, sugárzás ellen védő felszerelés, a jég alatt és a jég hátán is megélő agresszivitás („szomszédimat már mind agyonverém” – mondja majd a vörös egyenlítői nap alatt a diadalmasan akklimatizálódó Eszkimó), mindez kell ahhoz, hogy már ma a Holnap Hősének tekinthesd magad.

Filmek sorozatában ültetik eléd ezt az öntudatot.

A La Nazione – e jelenséget elemezve – azt írja, hogy a Rambo-filmek hatása alatt – vagy inkább ezek hatása alatt is viharosan emelkedik a katonaiskolákba és a fegyveres testületekbe jelentkező fiatalok száma. S idézi a statisztikákat.

A fiatalság nem akar többet tudni a ’68-as eszményekről… Hogy a puskacsőbe virágot dugjon? Ezen túl vagyunk, végre valahára!

Lehet, hogy ezt súgta meg az űrszonda az üstökösnek találkozásuk intim pillanatában. Lesz még itt „csillag esik, föld reng…”…Szent János olyat nem látott.

Európa elhagyott oltárai

A Le Nouvel Observateur-ben René Girard elemzi, minek köszönhető, hogy a világ az angolszász ízlés, mentalitás, nyelv jegyében egységesül.

Elamerikanizálódásunk okát abban látja, hogy a francia (az európai) értelmiség csupa olyan hitnek lett vallója, amely összeomlott.

Tetten érten olvasom ezt.

Vagy azért kell szégyenkeznem, hogy miféle divatjamúlt istenek oltárai körül sündörögtem, vagy még inkább azért: ha igen, miért csak fél szívvel?

A világ reménysége

56-ban Budapesten a Földművelési Minisztérium tetejéről…

68-ban Párizsban és Prágában…

89-ben Pekingben a Mennyei Béke Terén…

Mindig ugyanazok.

Mindig ugyanazokat.

A világ lelkiismerete

56-ban világszerte tüntettek Budapest miatt.

68-ban világszerte tüntettek Párizs miatt, Prága miatt.

89-ben Peking miatt.

Mára mintha kihunyt volna a világ lelkiismerete.

Az utcán a forgalom ugyanolyan, mint máskor.

Elhagyott oltárok – menekülő papok

A szocialistáknak – bármi történt – egyszer még (máris?) mentségükre fog szolgálni, ha ügyük tűzijátékos bukása után a nyomorúság növekszik a földön. Isten ne adja ezt – de úgy látszik, adja. Menthetetlen bűnük marad, persze, hogy kompromittálták a világ reménységét.

A marxizmus ideológusai ellen azonban a zsigereim tiltakoznak. Holott nekik vér csak itt-ott tapad a kezükhöz. De a Szellemnek az az eufóriás buzgalma a máglyák tüzei élesztésében, aztán ahogy most visszaszívják a kifújt levegőt…

Nem tanulnak az egykori márkinőktől: – „Elhagyott oltárnak is lehet mártírja…”

Böffen Tóbiás naplóiból

Nem e világra termettem

A betlehemi jászol láttán megkap az áhítat, sírni és nevetni tudnék egyszerre, ám ha kereszténydemokrata szenátornak vagy miniszternek méltóztatik elbeszélgetni velem (ilyesmi persze csak Olaszországban fordulhat elő), elfut a voltéri szarkazmus. Ha Illyés trónja követelői verik az asztalt, Arany Jánoshoz folyamodom. S ha Lukács árvái heideggerizálnak és derridáznak: akkor századszor elolvasom Illyéstől A lélekbúvárt, az ideológiák izgága neofitáiról…

A homéroszi modell

Ott Ilion mezein a görög és a trósz mind beleadta a lelkét abba a harcba. A legtöbben ki is lehelték. A féktelen Proteszilaosz volt az első hősi halott. Volt, aki kardjába dőlt, mint Ajasz. Volt, akit konstruált perben elveszejtettek, mint Palamedeszt. Volt, aki többet ért el ésszel, mint erővel, Ulysses.

A legszebb asszonyok és a legszebb fiúk hevítették a harci kedvet: Heléna, Patroklosz. Hekuba királynői fájdalma még majd a dán királyi udvarban is könnyeket fakaszt…

És ezek mind, ezek az oly nagyon halandók, szegények, mind-mind csak bábok voltak az istenek kezében. Mert minden ott dőlt el az Olimpuszon. Odafent ez nem harc volt, csak civódás, a halhatatlanok hecce. Presztízsügyek és féltékenységi ügy, legföljebb. A hősök, ott Ilion mezein, csupán az istenek kliensei voltak, favoritjai, áldozatai.

Ami most Szarajevó környékén zajlik, hasonló ábrát mutat.

Az olimpusziak civódnak, és a halandók a fűbe harapnak.

Déjà vu

Olaszországban, a választások után leesett állal bámulhatták a szavazók (a 60-as, 70-es, 80-as években), hogy az általános harács eltünteti a pártkülönbségeket. Kormánypárt és ellenzék együtt szavaz, ha bármelyikük peches képviselőjét – ki tetten érni hagyta magát valami eltussolhatatlan korrupciós botrányban – menteni kellett a kiadatástól. Mintha a választások előtt az ádáz ellenfelek beavatott vezetői gentleman’s agreement-et kötöttek volna… Ugyanilyen nemzeti egység nyilatkozott meg, amikor a nagyvállalatok érdekét veszélyeztette valami naiv törvényjavaslat. Például az, hogy kiskorúakat ne legyen szabad megcélozni a televízió reklámhadjárataiban. Szép őszfejű, a római erkölcs talpkövén álló szenátorok – kicsit vöröslő tarkóval – szavaztak a szabadság ilyetén korlátozása ellen. Közeledett a karácsony: a gyerekeket informálni kell, hogy mit kérjenek a Jézuskától.

Engem Magyarországon már nem érhet meglepetés.

Nincs szükség Sztálinra – győzött Pavlov

Nem lehallgatni kell az állampolgárt. (Költséges.) Pláne, hogy az állampolgárt, ily módon kifürkészett nézeteiért, lecsukni-száműzni-kivégezni is kell.

Mit kell tehát az állampolgárral csinálni? Hagyni, hogy tenyésszen a maga kedvére? Hogy gondoljon, amit akar? Ezt azért mégse. A munkanapjai közti szabadidejében kell az állampolgár elméjét – számára élvezetet nyújtó módon – belepni. Hogy ha akarna, akkor se tudjon kitörni egyetlen vágya, egyetlen gondolata se az alól a határtalannak tetsző bura alól, amelynek a belső héján mászkálhat az állampolgár egy életen át a szabadság érzetével.

Feltételes reflexeit kell tehát kezessé tenni a számára adott fogyasztható javak választékterében, ahol is az állampolgár bármit mond, tesz, vesz vagy gondol, a stabil világrend rábólinthat – mint Arany János versében a bíró –, „nekem fütyöl”.

„Az eleve elrendelés…”

Az eddigi diktatúrák feltételezték, hogy van szabad akaratom, ha csak egy szikrányi is.

Megbecsülésük jelének vélhettem, hogy költséges technikákkal és jól megfizetett besúgókkal figyelmet tanúsítottak az iránt, hogy mi jár vajon a fejemben. S aztán az az egész propagandaapparátus, hogy kiverje a fejemből.

A besúgók, verőlegények és Tökmorzsoló Márikák most átképezhették magukat információs szakemberekké. A véleményem többé már nem érdekes. Hisz készen van (volt), mielőtt az eszembe jutott volna.

Tetemrehívás

Kétszeri mondást – százszorit! – lebűvölten hallgat el. Mint egy eszelős Kund Abigél.

Csillagok és műholdak alatt ül az immár szatellita emberiség, és egyenletesen csepeg fejére az egyenhír.

Engedelmesen iszogatja azt a sört, amelynek márkája harmatos dobozban fel-feltűnik a képernyőn.

Tudata szűkül, szótára szürkül, érzelemvilága a filmgyári szabványokhoz alkalmazkodik, vágyai távirányítottak, és magasabbra törő akaratát lebénítja valami paralízis progresszíva.

Egy kultúrája vesztett nemzet kérdi

Az Adáshiba szerzőjének

Vajon ha nem találják fel a televíziót, hány évszázaddal később teljesül be rajtunk Herder jóslata?

Posztmodern

1. Világvégtünetek közé beszórt viszketőpor.

2. Euforisztikus ingereket keltő produktum, mely feltehetően figyelemelterelő szándékkal került széleskörű forgalmazásra.

Minek nevezzelek?

„Bankó a bombarobbanás” – elegánsan, hangfogóval vívták ki az amerikaiak a győzelmet a vörösökön ebben a harmadik világháborúban, amelynek vége megint a rossz oldalon állva talált minket. És megint csak éljenezzük a fölszabadulásunkat, talán valamicskét több reménnyel, mint ’18-ban vagy ’45-ben.

Azok után jött Trianon és Jalta.

Vajon mi lesz a neve ennek a harmadik világbékénknek? „Miserrimam servitutem pacem apellant.” Így mondá az efféle Pax Romanákra egykor Tacitus.

Táblabíróvilág-korabeli bölcsesség

Betyárból lesz a legjobb pandúr.

Vörösdiplomás közgazdászból a legjobb bankár.

(Ez így, persze, banális bon-mot. A magyarázat rá – mégis – meggondolkoztató. Talán ez: a Harwardon végzett üzletember a piaci gondolkodás mellett beidegzi a kapitalizmus etoszát is, amely – számtalan összetevőjével – nemes gátlásként érezteti hatását egész életében… A Lenin-egyetem egykori diákjai bevésték lelkükbe a kapitalista ellenségképét, a profitra éhes gátlástalan szörny karikatúráját. S amikor ölükbe hull a Tőke, betéve tudják a modellt, amelyhez fölényesen tarthatják maguk).

Varietas delectat

A hetilap borítékja címlapján egy négy-öt éves kislány, fején nyersvászonból kötözött koszorú, azon hat terméskő. Két karján vállig visszahull a vörös köntös ujja, s kezei karcsú virágszálként nyúlnak fel a terméskövekhez, rájuk tapadnak, mint az inda, hogy megtartsák őket a fején. A súly, amit visel, látnivalóan több a gyermek testesúlyánál.

A lap borítója hátsó oldalán klasszikus szépségű fotómodell, átlátszó fekete hálóingben magához szorít egy hatalmas PARFUM N°5 CHANEL PARIS feliratú négyszögletes üveget, csiszolt üvegdugóval. Ő a fején gyönyörű barna hajzuhatagot és két hatalmas igazgyöngyöt visel. A gyöngyöket a fülében.

A két női kép: két véglet. Egy rabszolga-társadalom (maradvány? vagy csak most kezdődik igazán?) és egy fogyasztói társadalom. Egymással szemben, ugyanegy borítékpapíron. Ugyanegy valóság színe-visszája.

A lapból megtudjuk, hogy a fején terméskövet hordó kiskorú leányka, miként több millió lánypajtása, nemcsak rabszolga, hanem prostituált is. Feltehető, hogy pandanja: a fotómodell is az. A maga módján.

A lapban belül is váltogatják egymást az oly ellentétesnek látszó (valójában egymást feltételező) fényképek.

8. oldal. Szőke fotómodellt (öltözete fehér frottírtörülköző) fekete férfi fényképezi. Felirata: LAGARFELD PHOTO. Alatta ugyancsak parfömösüveg, ráírva: LAGARFELD PHOTO EAU DE TOILETTE POUR HOMME.

9. oldal. Vörösbetűs riportcím: GYERMEKRABSZOLGÁK. Alatta színes felvétel egy szűk bányavájatban kucorgó három kisfiúról. Fülöp-szigetek.

10. oldal. Egész oldalas: a terméskövet egy kőbányából ingó pallókon felfelé cipelő kisdedekről. Kolumbia.

12. oldal. Színes fénykép. Meztelen kisfiú húz egy megrakott nehéz kordét. Brazília.

13. oldal. Egész oldalas teniszcipő-hirdetés. Felirat: REEBOC IT’S TIME TO PLAY.

14–15. oldal. Képriport Indiából. Guberáló gyerekek Delhiben. Fémlemezeket rakodó kisfiú Wazirpurban. Gránitbányában dolgozó még kisebb fiú Guraonban. Palabányában rettenetes nagy palatáblákat vonszoló elemista korú csöppségek. Mandsaur. Öt-hat éves gyerek a szövőszék előtt. New Seemapur. Tengernyi palaszilánk közepén hároméves kislány palavesszőt hasogat. Keze, arca, ruhája csupa vér. Maltanpura. Stb.

16–17. oldal. ELF AQUITAINE illatszerkészítményeinek kétoldalas reklámja. Gyönyörű szőke nő megy a Szajna-parton. Aktatáskájának minősége és teltsége arra vall, hogy legalábbis egy vezérigazgató titkárnője. De az is lehet, hogy ő az ELF AQUITAINE vezérigazgatója.

18. oldal. Kiskorú kurvák integetnek ki egy bordély rácsos ablakán. Fülöp-szigetek, amerikai támaszpont. – Cipőgyár Angliában (Somerset, Street) a kisfiú a gépnél már megint olyan korú, mint volt a Dickens-regényekben.

19. oldal. ROYALE. A legkönnyebb a könnyű cigaretták közt. Nikotin: 0,09 mg – Kátrány: 0,9 mg.

20–21. oldal. VOLKSWAGEN PASSAT GL 115 ch/85 kw AM 91. (Fényképekkel, nehézkes – nem francia lapba illő – magyarázó szöveggel.)

22–23. oldal. Világtérkép. Feltüntetve hol van (még, már) gyermekrabszolgaság és gyerekprostitúció. A föld nagyobbik felén.

24–25. oldal. NOUVEL IBM PS2 modčle 1,40 sx. Fényképpel.

26. oldal. Szeméttelepen üveget és konzervdobozt vödrökbe gyűjtő négergyerekek hada. Nigéria.

27–28–29. oldal. A legújabb RENAULT.

30. oldal. Utcagyerekek Manilában. Egy öreg elzászi jezsuita az egyetlen gondviselőjük. (20.000 gyerekprostituáltra.)

31. oldal. LA LUNETTE LACOSTE A többit kérdezze meg az optikustól!

32. oldal. MINI COOPER (Fényképpel: a kocsi és a slusszkulcs.)

33. oldal. Meztelen gyerek a szőnyeggyárban. Uttar Prades. Egy gyerekkel gyártott szőnyegre munkadíjban kifizetnek 90 frankot, a szőnyeget Londonban eladják 50.000 frankért.)

34. oldal. Rubinmosó kisfiú Thaiföldön.

35. oldal. HONDA.

Hol a megváltás mostanában?

Ne kárhoztasd az elvteleneket. Ma már meglehet, hogy elvtelenség és korrupció tart össze országokat, sőt egy egész világot is. Miközben az erkölcsbajnokok semmi mást nem tudnak felmutatni a szájukig érő katyvaszból, csak a tiszta kezüket… A kétes tisztaságú kezüket.

„Olcsóbb a költő, mint a hús”

Rosszul állnak az állam ügyei

Anaxagorasz haldoklott. A párnáját tegnap vitték el adóba.

Periklész hallva a hírt, hogy Athénnak ez a fényes elméje kihunyni készül, a bölcs betegágyához sietett. Kezébe vette a haldokló hűlő kezét.

– Annyi okos dolgot mondtál életed során, mondj valamit, amit testamentumodnak szánsz. Rosszul állnak az állam ügyei…

S Anaxagorasz így felelt a vedlett plafont bámulva, nem is tekintve Periklészre – szavait Platón örökítette ránk:

„Az államnak ha szüksége van világosságra, öntsön olajat is a lámpásaiba.”

Periklész lesütött szemmel hallgatta a leckét; nem tudta, hogy e tekintetben még neki lesz a legkevesebb szégyellni valója a következő kétezerötszáz évben.

Noli tangere!

Voltak és vannak filozófusok – nem is csak Athénben –, akik a zenét és a költészetet kiűznék az eszményi államból.

Magyarországon a zene és a költészet – Mohács után – a nemzet tartópillérévé vált. Túlélésünknek is a garanciája. És tartósabbnak bizonyult minden történelmi osztálynál, minden politikai intézménynél és összehasonlíthatatlanul kevesebb vereséget szenvedett, mint a hadseregeink Tomoritól Szombathelyiig.

Most ez a tartópillér a megsemmisítésre váró célpont.

A hét évszázad vége

Akármelyik pillanatban megtörténhetik, hogy egy pénzügyminiszteri rendelettel a magyar költészetet bedarálják hamburgernek, abból a nemzetgazdasági meggondolásból kiindulva, hogy olcsóbb a költő, mint a hús.

Súly alatt a pálma…

Itt folyton úgy beszélnek, mintha két alapvetően különböző minőségről volna szó: egyfelől van a kultúra, másfelől a kultúra elnyomása.

Holott lehetséges, hogy ezek ketten együtt adnak ki valamit.

Archimédesz köröket rajzol a porba (a körökben talán a világegyetem képletét), aztán jön egy római katona és agyonüti a Mestert.

Archimédesz: a kultúra; a katona pedig: a kultúra elnyomása. (Most hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy Archimédesz nem csak a végtelen terekben elférő homokszemecskéket számlálja meg, hanem hatékony hadigépeket is szerkesztett.)

Ez az epizód (katonástul) az emberi kultúra feledhetetlen mozzanatává lett. „Ne zavard köreimet” – feleli Archimédesz a katonai beavatkozásra, az emelkedett európai szellemnek azóta is halált megvető bátorságával.

És halálveszély nélkül az egész jelenet nem ér egy fabatkát.

A világegyetem képletét elfújta a szél, együtt a katona bakancsa nyomával. Archimédesz szava ma is fülünkbe cseng.

Hogy a pálmafa növekedésének jót tesz az áldott napsugár, az áldott eső, világos. De a régiek tudták, hogy jót tesz neki a súly is, aminek ellenében erősödik a törzse. Az is áldott.

Minden beavatkozási kísérlet (akár sikeres, akár félig sikerült, akár sikertelen kísérlet): a kultúrában maga is kultúrává válhat. Egy új képlet helyett ott marad a homokban a természettudós kiömlött vére.

*

– Ön lovat ad a kultúra ellenségei alá.

– Van azoknak lovuk. Mondja inkább úgy, hogy kiveszem a sámlit a kényeskedő kultúrsznobizmus papucsba bújtatott lábai alól.

Hagyományos magyar humor

Amikor a most készülő adótörvény előjátékaként, de már ennek szellemében, pár évvel ezelőtt a pénzügyminisztérium egy rendelettel megszüntette az alkotói munka különlegességeivel számot vető szempontokat, és az írót-művészt megkülönböztethetetlenül bedarálta a maszekok kategóriájába, megkockáztattam az írószövetség választmánya előtt egy keserű megjegyzést: „A pénzügyminiszter nem óhajtja észrevenni a különbséget a zöldségkereskedő karizma és az író karizmája között.”

Most látom, Az elveszett alkotmány egyik lábjegyzetében, hogy lám, Arany János is humorizált hasonló élccel és épp a fiskussal foglalkozó eposzában, az állam másik nagy bevételi forrásán: az alkoholfogyasztáson. A szeszgyártás fejlesztéséről ír: „Korunk azt hiszi, hogy a szeszfejtés ugyanaz a szellemfejtéssel.”

Az én szójátékom ennél jobban sikerült. Amit csakis annak köszönhetek, hogy a helyzetünk reménytelenebb, tragikusabb, mint volt az Aranyé.

Fel-feldobott kő

A külföldön dolgozók kinti béréből – miután az illető országban már adóztak – a maradéknak további húsz százalékát haza kell küldeni. Ez új.

A Magyar Hírlap pár napja írt erről a törvénycikkelyről, s azzal kecsegtetett, hogy azokra nem fog vonatkozni, akik Magyarországon feladják a lakásukat, és ha nem óhajtanak itthon tölteni legfeljebb csak egy vagy két hónapot évente.

Tizennégy éve tanítok a firenzei egyetemen, ám van lakásom otthon, nem is adtam ki senkinek, és amint csak tehetem, ha csak egy lélegzetvételnyire is, hazajövök.

Mivel a törvénytől érintett leszek, nem tartom illőnek, hogy vitassam. Igyekszem visszafogni magam.

Mégis:

1. A kettős adóztatás jogellenes; ahol megvan, anomáliaként van meg, és minden civilizált állam igyekszik kiküszöbölni – mindeddig Magyarország is erre törekedett, tudtommal.

2. A törvénytervezet e cikkelye biztatás lesz arra, hogy ne menjen ki dolgozni, kutatni, muzsikálni, sportolni, aki kimenne; vagy arra, hogy aki kimegy: vessen számot egzisztenciájával, esetleg adja fel itthon az otthonát és haza se igen látogasson.

Lássuk az első negatív biztatást – nem kell élni a kínálkozó alkalommal, meghívással. Ennek ellene mondani látszik (ugyancsak a mai Magyar Hírlapban) Kulcsár Kálmán, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese. A tudósok külföldi munkavállalásáról feltett kérdésre felel imigyen: „A külföldi tanulmányút mindenképpen a hazai szellemi kapacitást gyarapítja, nem visszafogása, hanem elősegítése a cél.”

A törvénycikkely második negatív biztatása a végleges elszakadást teszi megfontolandóvá egy – talán nem legértéktelenebb – réteg számára. Félreértés ne essék: írót bottal is nehéz elverni a háztól. Mi maradunk. De vannak nagyszerű zeneművészek, tudósok, műszaki szakemberek, sportolók, akik nincsenek az anyanyelvhez kötve életre-halálra.

A fel-feldobott követ nem kell túl erős próbának kitenni, hogy vajon visszaszáll-e?

„A szellem embereinek nagysága”?

Szavaztak a tekintetes Karok és Rendek.

Leszavazták az alkotó művészek számára javasolt kedvezményeket. Nem gazdasági meggondolásból. Csak.

Az évtizedek óta fojtva folyó értelmiségellenes ádázkodás hangja, amely eddig bizalmas tanácskozásokon és zárt körű vadászatokon kapott hangot, most felszárnyalhatott kupolamagasságokig.

A szavazás híre (ó, nem a pénzügyi része érdekel, mint ahogy senkit se az érdekelt) olyanfajta belső nyugalommal tölt el, amilyent a tudós érezhet, amikor egy rég vitatott hipotéziséhez döntő bizonyítékot talál.

Felütöm Pascalt. Megkeresem benne a 793. Gondolatot. Mindig tusakodtam ennek az érvénye ellen. Nem, nem, azért mégse lehet így! Pascal ugyanis így mondta annak idején: „A szellem embereinek nagysága észrevétlen marad a királyok, a gazdagok, a hadvezérek, e világi nagyok számára.”

Nincs kétség, szívem, nyugodj meg. Pascalnak igaza van. Magyarországon még azt tehetnénk hozzá: a szellem embereinek nagysága az ezred végére észrevétlen marad végül még a szellem emberei számára is.

Lábhoz tett tollal

Biztatnak, hogy részletekről lehet vitatkozni. Nosza hát! Nekem semmi keresnivalóm e vitában, mert a részletek édes kevéssé érdekelnek. Ismerem az ilyen részletalkudozásokat a közelmúltból: Például: – Miért fizet több adót az író, mint a színész meg a rendező? A pénzügyminiszter nyegle válasza: – „Mert az írónak nem kell olyan jól öltözködnie, mint a többi művészembernek. (Taps. Élénkség a teremben.)” – Már megbocsásson, nekünk viszont a könyvtárunkban van eleganciánk, ahogy azt Cyrano mondaná… stb. (Már akkor úgy éreztem, hogy ilyenfajta cigánykodás nemigen lett volna elképzelhető Kossuth Lajos és a fiatal Jókai Móric között, de később Hegedűs Lóránt és Heltai Jenő között sem…)

Hagyjuk tehát a részleteket. Nem azért jegyeztük el magunkat annak idején e hivatással, mert megtollasodással kecsegtetett. S az efféle viták mégis ezt a látszatot keltik. Mintha a haszonelvű magyar társadalom ma már nehezen viselné el, hogy más értékek is lehessenek mozgatóerők. Igaz, hogy a legszegényebb írónak is van titkos aranytartaléka végszükség esetére, az a bizonyos Oszlopos Simeon-i: „Lássuk, uramisten…” És elveri maradék termését.

Ha eltranszferálják az íróasztalomat (ami már nem egyszer majdnem megesett, mindig és mindig rosszul kiszámított adók fejében), a megkezdett mondatot zavartalanul tudom folytatni a térdemen írva. Hogy 10-20, vagy 30-40 százalékkal csökken majd jövőre a jövedelmem, kevésbé érdekel, mint ha bármi – akár csak egyetlen százaléknyit is – megcsappasztja a munkakedvem, amely sajnos, amúgy is elég törékeny.

S az ingerlékeny apátia, amely terjed – és nem is csak az irodalomban – ritkán szokott ihletadó forrás lenni.

E törvényjavaslatokból engem nem a részletei érdekelnek, hanem az egésze, a filozófiája. A stílusa. És mivel a stílus maga az ember, empátiával igyekszem átélni a képernyőn is a törvénymagyarázókat. Drámaíró vagyok. A szívem együtt dobog a protagonistákéval, és együtt az antagonistákéval.

És persze érdekel a hatalom mechanizmusa is. Foglalkoztat, hogy vajon milyen államrezon indokolhatta, hogy a közvéleményt hónapokon át ennyire vegye igénybe és irritálja egy látnivalóan sok puska- és viszketőporral töltött tervcsomag. Ahogy az ÉS augusztus 7-ei számában olvasom: „Az úgynevezett adó-vita nemzeti eszmecserévé terebélyesedik.”

S vajon nem fog-e felújulni ez a nemzeti eszmecsere most már minden esztendőben, a bevallás, a kivetés, fellebbezés, protestálás szezonjában? Emésztve az energiákat, találékonyságot, jókedvet?

A kórházban – ahol most vagyok – amúgy is lábhoz tett tollamtól már csak efféle tűnődésre telik. Hozzájárulásul az egész magyar kultúrát átható üldözési mániához.

Az Elveszett Alkotmány

Ezeknek az egész magyar társadalmat rengető adóvitáknak archetípusa már megvan a magyar irodalomban. Arany János írta meg Az elveszett alkotmányban. Mulatságos olvasmány ma ez az eposz. Történetileg persze egészen más ma a helyzet, mint volt abban az első reformkorban. Aranynál a legmaradibb magyarok küzdenek az általános adózás ellen. A hős Nemadózy áll szemben a felvilágosult Holnapyakkal. Ámde a fiskus lelke, amikor az adópréshez nyúl, akárcsak a misera plebs contribuens lelke (vagy akár az eladdig kiváltságosaké), ha az adóteher növekedése fenyegeti őket, a történelem bármely korszakában ugyanazt a hagyományos ábrát ölti. A nagy különbség az, hogy ma ebben az adóreform körüli össznemzeti tipródásban nincs többé két tábor: a legfelvilágosultabb haladó elméket is elborítják a bundás indulatok. Egyik se hiszi el, hogy ez a reform afelé a Kánaán felé vezetne, amelyről Petőfi írt akkortájt. Még hogy a „szellem napvilága”… Manapság Széchenyi és Rák Bence összehajol, s ujjukkal az asztalra verve együtt skandálják:

Pedig Széchenyi adózni fog. Nemcsak birtokai után és a miniszteri fizetése után, hanem a Hitel, Világ, Stádium után is. Mily igaza volt Rák Bencének, amikor elképedt Széchenyi írhatnékján: „Valamely Széchenyi nevű gróf írt valamely könyvet (kár volt nem alunnia inkább).”

Húzzuk fülünkre a takarót és álmodjunk szépet!

Jegyzet egy el nem mondott felszólaláshoz

Mit ér ez a mai magyar irodalom?

Kérdésként, nyílt vádként, letorkolásként minduntalan szembetalálkozom ezzel, valahányszor a magyar irodalom valamilyen, szerintünk jogos, igénye fölmerül. Valamivel szívesebb preferálása; az élet drágulásával valamivel jobban lépést tartó honorálása; kiszabadulás abból az adóztatási rendszerből, amely fillérre kimutatott jövedelmünket aszerint a skála szerint adóztatja, amelyet az ellenőrizhetetlen jövedelműek számára állítottak föl; az érdemes művészség és a kiváló művészség kategóriáival járó előnyök megadása íróknak is – ilyen evidens igényeinkre az elhárító vagy halogató választ nemritkán kíséri a megjegyzés: hogy ez az irodalom szürke irodalom, ez a nagyjait már elveszített irodalom nem formálhat jussot előnyökre. Ez a fitymáló vélekedés – utólag – szentesítheti a gazdasági reformoknak a kultúrát sújtó, jó előre – sajna! – be nem kalkulált végzetes kihatásait is. S a lenézés divatos lett. A jobb emberek ezt vallják. És ki tudja: hátha nekik van igazuk. Még egy Weöres Sándor is ezen a nézeten van. Az Új Tükör számára adott interjújában olvasom: „A nagy generáció kihalt, mint annak idején Arany Jánossal, most majd várni kell, amíg Ady Endre kora jön. Egyelőre vákuum van.”

Ha csakugyan így állunk, mire valók volnának a finom mérlegelések, protokoll-listák? Lilliputban nevetséges a kérdés: ki nagyobb? A fazékemberkék között. Epigonvilágban. Vákuumban. Nézzük inkább, hogy ez a vád mennyire helyénvaló. És ha kiderülne, hogy az, akkor ám lássuk, hogy megvannak-e a feltételei, hogy jöjjenek az új Adyk, vagy nincsenek meg, hisz akkor ha jönnének is, csak a Hortobágy poétái lesznek belőlük – káromkodnak, mert mi mást tehetnek, vagy fütyörésznek, mint a kottát nem ismerő dalszerzők. Esetleg nagyot ütnek botjukkal valamelyik szamár fejére…

Fináncarisztokrácia?

A magyar társadalomban jövőre új jelenség fog feltűnni, az a nagyhatalmú és anyagilag (szükségszerűen) kivételezett réteg, melynek hivatása lesz az új adótörvénynek érvényt szerezni – ami nem kis munkával, körültekintéssel jár majd, szembenállva az enyhítést, a maguk szubjektív igazságát és kiskaput kereső megkopasztottakkal.

Milyen nagy lesz ez az új elitréteg? Ezt a szükségletet a Parkinson sokat emlegetett törvényei fogják megszabni.

Érdekes írói feladat lesz majd megfigyelni, hogy ezt a római erkölcs alapján álló réteget hogyan fogják befogadni a már kialakult elitrétegek. Ha nem is gondolunk most oly szövődményekre hajlamos városokra, mint Makó – ahol a riportok szerint a jobb körökben majd mindenki összefügg majd mindenkivel –, azért a többi magyar város se Jeruzsálem.

Ez a neobarokk hierachiát oly híven őriző magyar státusvilág megint gazdagodni fog egy mikszáthi színfolttal.

„Természetesen kevesebbet fizet”

A Magyar Nemzet augusztus 24-i számában olvasom Szendrei Lőrinc riportját: Hogyan adózik egy francia?

Egy házaspárt beszéltet. Ketten évi kétszázezer frankot keresnek. Ebből tizenegyezer frank a jövedelmi adójuk. (A jövedelem nem egészen hat százaléka.) Hozzáfűzik, magyarázatul: „Nekünk két gyerekünk van. Ez valamivel csökkenti az adót. Aki ennél többet nevel, természetesen kevesebbet fizet, és több segélyt kap az államtól.”

Hogyhogy ez nálunk – épp nálunk! – nem volt már az első pillanattól természetes?

Hermes és Apolló egykor (és másutt) testvérek

Hogy az ipar, kereskedelem együtt jár a kultúrával, ezt az erdélyi fejedelmek tudták, Rákóczi Ferencig bezárólag.

Hogy az ipar és a kereskedelem fejlődése együtt jár a kultúráéval, ezt a magyar századforduló minden vezető kapitalistája tudta, és ez a hit (vagy legalább is: divat) átjárta a polgári köröket.

Nálunk, ami sehogyse akar virágozni, nem is igyekszik együttjárni.

De vajon hogy áll ez ma másutt, ahol viszont ma is virágzik az ipar és a kereskedelem?

A karácsonyi L’Express felsorolja az ipar és a kereskedelem hét európai fővárosát: Frankfurt, Rotterdam, Hamburg, München, Milánó, Barcelona, Lyon.

Ők a hét Eurocité.

Fejlődésük fantasztikus. Milánó tíz év alatt a ruhatextildivat exportját 723 százalékkal növelte. Európa irigyelt hét fővárosa – egyik sem székváros, mert nem a politikai hatalom teszi őket naggyá, hanem az ipara és kereskedelme – egyszersmind a kultúra megannyi fellegvára.

Végül is: nincs nagyvárosi fejlődés kultúra nélkül. A hét Eurocité fejedelmei örökségbe kapták a modern katedrálisépítést: a kulturális intézményeket. Frankfurt költségvetésének 11 százaléka az alkotó kultúrára megy. Lyon költségvetésének 20 százaléka. És ezeket a kultúrára fordított közpénzeket még hárommal meg lehet szorozni: ennyit adnak kultúrára a helyi nagyvállalatok.

Így írja a L’Express. Hogy Hongkongban és Budapesten ez most hogy van, arról nem szól a krónika.

Budapesten ez így van

MŰVELŐDÉSI HÁZ ELADÓ. Cikk a Népszabadságban. „A vállalatok mai kulturális kiadásait elsősorban pillanatnyi gazdasági eredményességük, fizetőképességük határozza meg. Ez természetesen erősen torzítja a képet, s remélhetően csak átmenetileg, válságos helyzetbe sodorja a vállalati kapcsolatokban működő művelődési intézményeket. Az új adózás – rendje vagy rendezetlensége – csak még jobban elmélyíti a válságot. A jóléti-kulturális kiadásokat bünteti, a sportcélúakat támogatja… a központi szabályozás méltánytalanul szelektál. Mert a jelenlegi gazdasági érdekeltség amúgy sem ösztönzi arra a vállalatvezetőket, hogy krőzusként szórják a pénzt a dolgozók művelődésére. Éppen ellenkezőleg: a kultúra szakemberei attól tartanak, hogy túlságosan széles körben terjed el az a menedzseri felfogás, amely csak a szűken vett termelési költségeket ismeri el hasznos ráfordításokként. Az »emberi tényező« kulturális kibontakozása helyett az ember csupán mint a termelés eszköze kerül számításba. De vajon akkor nem ugyanoda jutunk, mint ahonnan elindultunk, vagy még ugyanoda sem?”

Honnan is indultunk el? Ki emlékszik?

Talány. Talány…

Még egy esztendeje sincs, hogy hosszú cikksorozatokat, vaskos különszámokat olvashattam Olaszországban nemcsak az egykori ’56-os eseményekről, hanem az új, megragadó, rokonszenves magyar prosperitásról, nyitottságról…

Nem győzték méltatni.

Talány, hogy mi történt azóta. Egy röpke év alatt.

Az bizonyos, hogy a magyar szellemi élet kezdettől fogva gyanúperrel figyelte a „gazdagodjatok meg!” réteg-eufóriáját. Az eredményekért túl drága árnak tartotta, hogy sok erkölcsi érték és szellemi igény került könnyű szívvel kiselejtezésre.

Talány, hogy most ez az új auszteritás miért nem kezdte azzal, hogy felemelte volna az életnek értelmet adó értékeket? Szinte megmagyarázhatatlan, hogy nem akadt senki, aki figyelmeztette volna az adótörvény-javaslat első felskiccelőit, hogy egy nemzethalál kényszerképzetével évszázadok óta magát riogató és mostanában tényleg fogyásnak induló nép ebbeli érzékenységére lehetetlen tekintettel nem lenni.

A traumákat tisztelni illik.

Akkor hát…?

Ominózus feledékenység? Mióta a felejtés mélypszichológiáját feltárták, ez még árulkodóbb tünet a szántszándéknál. A legvalószínűbb, hogy a törvényalkotókat megejtette valamiféle metafizikai becsvágy, hogy egy tértől-időtől független műalkotást hozzanak létre.

Az a közgazdasági szemlélet, amely nem lát túl a közgazdaságon, a maga ügyét is újra meg újra kockáztatja.

Ki nyitja már egyszer ki a szemeket szélesebb látóhatárra? Hogy a szűkkeblű pragmatizmuson túl minden döntésnél átérezze az egészet?

Ahogy egy vers legkisebb töredékében mindig benne van az egész.

Mecenatúra? Szponzorizálás?

A magyar kapitalizmus olyan volt, amilyen, de azt nem lehet mondani róla, hogy közönnyel viseltetett volna a magyar kultúra iránt. Pláne gyanakvással. Pláne ellenséges érzülettel.

Az irodalom és a művészetek pártolása a reformkor örökségeként szállt a kapitalistákra. A főurak eléggé sietve Lemondták ebbeli előkötelességeikről. Hamarább, mint az előjogaikról. A kiegyezés után többé nemigen akadtak Széchenyik, de jöttek a Lánczy Leók, a Hatvanyk, a Kornfeldek, a sok kitűnő műgyűjtő, akik eltartották Nagybányát, a Cserépfalvik, akik a legdrágább papíron kétszínnyomással adták ki a Nagyon fájt, hogy ne fájjon olyan nagyon a költőnek, és még csak el sem árulták neki, hogy csak harminc darab kelt el belőle…

Ha valaki megírná a magyar kapitalizmus művészet- és irodalompártoló tevékenységét, impozáns monográfia kerekedne belőle.

A Baumgarten-díj utolsó kiosztásával zárult ez a korszak, 1948-ban.

Mi lehetett a motívuma a szépen virágzó áldozatkészségnek?

Talán annak a felismerése, hogy a piac törvénye nem kedvez a teremtő géniusznak. S ahelyett, hogy akadémikus vitákat folytattak volna arról, vajon áru-e a művészet, a piaci verseny szellemi alullicitálását maguk a kapitalisták igyekeztek ellensúlyozni az értékek pártfogásával. Saját érdekükben is. Feltehetően volt sejtelmük e régi magyar kapitalistáknak arról, hogy a szigorúan közgazdaságra korlátozott elmék nélkülözik azt a kultúrát és látókört, amely a közgazdasági tevékenységük sikerének is záloga lehet. Így hát a magyar kapitalizmus annakidején néhány csődöt megspórolhatott magának. A pénzvilágban divatba jött a „kultúrérzékenység”. Az egykori bon-mot szerint: Pesten a bankárok költészetről beszélnek, a költők pénzről. Ady, Kosztolányi és József Attila „lázadt szellemük” és beteg testük kínjait legalább jó szanatóriumi körülmények közt szenvedhették, hála mecénásaiknak. De ez csak egyik haszna volt a mecenatúrának. A másik az, hogy az egész kapitalista rendszer ránevelődött, úgy ahogy, a szellemi értékek becsülésére. Tehát nemcsak az számított, hogy Ady és József Attila kapott, hanem az, hogy az iparmágnások és a kis kávésok egyaránt megtanultak áldozni – s ezáltal elfogadtak egy humanista értékrendet.

A nyugati országokban a mecenatúra és a szponzorizálás növekszik – az állami adópolitika ösztönzésére. (A Mozgó Világ júliusi számában Németh Géza számol be erről is a New York-i művészeti életről írva. Léotard, az új francia kulturális miniszter egyik programjának a mecenatúra további növelését emlegette, újabb adókedvezményekkel.)

A régi kapitalista mecenatúra kivesztével, az állam jelenlegi takarékoskodó visszahúzódásával, az új közgazdaság ebbeli szuverén érzéketlenségével a magyar kultúra nemcsak forrásokat veszít, hanem figyelmet, közérdeklődést is – és nehezen lesz módja betölteni hivatását a nemzet életében.

Egy magyar költő és drámaíró jutalma

A Szép Ernő-jutalom. Végre megkapta Domahidy Miklós. Annyit kap, amennyibe Svájcból az iderepülése került. S egy kis hír az újságban. Mégis, gesztus a magasabbra tekintő dráma becsülete védelmében.

Az átadási ünnepségen ott ül egy kis szótlan finom, öreg dáma. Vajon melyik minisztériumi ügyosztályt képviseli? A végén halkan rebeg valamit. Ő: Szép Ernő családja. Ők adják a pénzt. S azt mondja, hogy a napokban leverték a házról Szép Ernő emléktábláját.

„…Hát aki világít, ilyen jutalmat nyér?” – kérdezhetnénk naivul, mint Petőfi Sándorka kérdé édesanyjától.

– Új emléktáblát állítunk – fogadkozik az államtitkár.

Én javasolom, hogy véssék rá azt is, hogy ez az új az ekkor és ekkor állított és az 1992-ben megsemmisült emléktábla pótlása. Leintenek. Nem kell ingerelni az emléktábla-rombolókat. Provokációnak tekintenék, s az újat is levernék.

Igazuk van. Elismerem.

Hazajövet Lengyel Menyhért naplókötetét veszem elő. Mindig a kezem ügyében van. Minden lapja a sajátos drámaíró-lélek megnyilatkozása.

A ’45 eleji feljegyzéseknél nyílik ki. Odahaza még tart Budapest ostroma. S lám, ezt találom benne, a hódolatot Szép Ernő előtt. Amerikában írja:

„Szép Ernőt olvasgatom. Összegyűjtött verseit mintha véletlenül kaptam volna New Yorkban jártamkor, egy barátjától. Első pillanatban belenézve azt hittem Adyhoz s a többiekhez képest jelentéktelen lett – összement kis költő. De amint megnéztem nagy verseit – három-öt nagy költeményét – rájöttem, hogy ez a jelentéktelennek látszó fiú nagy költő volt – istenien bánik a nyelvvel – shakespeare-ien kezeli! Igazán mély fájdalom, nagy pátosz van benne – professzionista költő – nagy hangszerelő! Szegény! – de lehet sajnálni.”

A kötetben itt pontozás jelzi, hogy a többit kihagyták. Majd elmegyek az Irodalmi Múzeumba, úgy tudom, ott megvannak fotómásolatban Lengyel Menyhért összes naplói. Megnézem, mi maradt ki a Szép Ernőről szóló feljegyzés végéről.

Milyen kár, hogy az emléktábla-leszaggatók nem olvassák Lengyel Menyhért naplóit. De hát Tandorit se olvassák – Szép Ernő legodaadóbb rajongóját?

Amikor a költő a földön jár

Gyűjtöm a bizonyítékot, hogy a két háború között az a bizonyos „süket hivatal” is milyen tisztelettudó volt az írók iránt.

Babits és Esztergom címmel megjelent egy kis könyv háromszáz példányban. A Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola tanműhelyében szedték, nyomtatták és kötötték. Dicsérjük érte a szakoktatókat. Tóth Attilát, Kósa Györgynét, Somogyi Lászlót, a vezető szakoktatót: Kerner Nándort. A műszaki vezetőt: Treitz Jánost. És Nagy Lajost, az igazgatót.

A magyar nyomdaiparnak az irodalom ügyétől való elidegenedése időszakában az effajta kiadványok egy felelősségre, érzékenységre nevelt új nyomdászgeneráció reményével kecsegtetnek.

Ebben a kis könyvecskében olvasom az esztergomi napilapban 1934. augusztus 12-én megjelent cikket, s ebben a félénk, de a cikk végén csattanóként ható javaslatot, hogy az esztergomi Elő-hegyet nyári vendégéről Babits-hegynek kéne hivatalosan elnevezni. Babits alig múlt ötvenéves! (S még alig tizenkét éve, hogy feloldották őt a rendőri felügyelet alól.)

Ugyanebben az évben Esztergom városa hivatalosan is ünnepli a költőt. Halálakor pedig a helyi lap felrója a városi vezetőségnek, hogy a Babits-házhoz vezető utat annak idején nem javították meg. S hozzá a példát, hogyan kell a költőt megbecsülni: „Bezzeg Szekszárd, a szülővárosa a vasúti állomásra parádés díszhintaját, sujtásos hajdúval a bakon küldte ki eléje, mikor édesanyjához ellátogatott.” (Hány éves lehetett ekkor Babits?)

Halhatatlan dr. Mariska

Dr. Mariska Vilmost (1844–1912) a Pázmány Péter Tudományegyetem pénzügytani professzorát messze túlélték a vizsgakérdései.

Tulajdonképpen nem volt neki csak egyetlenegy vizsgakérdése, de ezt az egyet három változatban is fel tudta adni. Szerette, ha a kérdése a meglepetés erejével hat a jelöltre.

1. variáns:

Dr. Mariska: Jelölt úr, nézzen ki az ablakon, és mondja meg mit lát.

Jelölt: Adóalanyokat látok, méltóságos uram és adótárgyakat.

Dr. Mariska: Kitűnő, jelölt úr. E felelete meggyőzött arról, hogy ön világos és mélyreható áttekintéssel bír Magyarország jelen állapotáról.

2. variáns:

Dr. Mariska: Jelölt úr, most vigyázzon! Felteszek önnek egy kérdést, amely próbaköve lehet annak, hogy vajon a modern világ kaotikus zűrzavarában is képes-e ön felismerni a lényeget. Tehát tegyük fel, hogy ön felmegy a Gellért-hegyre. Akár választottjával, megengedem. És onnét letekintve a metropolis házrengetegére, lenyűgözi önt – önöket – a grandiózus látvány. Nem kerüli el figyelmét az sem, hogy a milliós főváros lakosságának egy tetemes hányada az utcán és a hidakon közlekedik. Szinte hallani véli a játékszernek ható villamos csilingelését… Mindent összevéve, jelölt úr, mit lát?

Jelölt: Adóalanyokat látok, méltóságos uram és adótárgyakat.

Dr. Mariska: Ez az, jelölt úr! Gratulálok! Ön az államtudományok doktora lesz, kívánom, hogy országos jelentőségű döntések esetén ily biztosan ragadja meg mindig a lényeget.

3. variáns:

Dr. Mariska: Már az ókori filozófusokat foglalkoztatta az objektum és a szubjektum dilemmája. A pénzügytannak erre is pregnáns felelete van. Ha ön reggel a tükörbe néz, jelölt úr, mit lát?

Jelölt: Látok egy adótárgyat, méltóságos uram, mármint a tükröt, és abban látok egy adóalanyt.

Dr. Mariska: Bravó, jelölt úr! Ön felismerte az adótárgy és az adóalany megbonthatatlan kapcsolatát. Ezért nem feledkezhetünk meg mi soha a termékek forgalmi adója mellett a személyi jövedelmi adóról. Ebben van a mi pénzügytanunk mélységes humanizmusa.

Dr. Mariska fiaskója

Hanem egyszer… Amikor a jelölt odament az ablakhoz, a szokásos kérdésre, hogy mit lát, nem felelt. Már ez is furcsa volt. Kicsit furcsa.

Bár dr. Mariskát elkényeztette, hogy évtizedeken át határozott és pattogó válasz jött kérdésére, a jelölt szilenciózus viselkedése kezdetben nem zavarta. Szerette, ha egy jog- és államtudományi hallgató önálló gondolkodással jut el az evidenciához.

– Talán nem lát senkit és semmit odakint?

– De.

– Nos?

A jelölt hallgatott. Egy harminc év körüli férfit látott lent a Károlyi-palota sarkán, épp odasütött a nap, aki a felöltője zsebéből egy kis könyvecskét vett elő. A jelölt felismerte a könyvet, ő is épp tegnap vásárolta meg. Ady új verseskötete volt. S a férfit is felismerte, aki a kötetbe – szinte magától nyílt ki neki – kedvtelve beleolvasott. A jelölt úgy érezte, hogy a sors különös kegye vagy iróniája játszik vele, hogy életének egy ilyen döntő pillanatában látja meg végre azt az embert, akit fölöttébb becsült, Móricz Zsigmondot. Bizonyára a róla magáról szóló Ady-verset olvassa – gondolta a jelölt, s valószínűleg nem is tévedett. Gyönyörű egy vers. Már az első szava is gyönyörű. Az, hogy „Rózsafa-vonóként…”. Az ablaküvegen át hallani vélte a jelölt, hogy odalent annak a mokány-barna férfinak a lelke a napsugárban felzeng, mint egy gordonka…

Dr. Mariska most már segíteni akart a szigorlónak.

– Vegye szemügyre jól azt, akit vagy amit lát, és közölje velünk…

– Azért jó volna, ha odább mennél most, Móricz Zsigmond – de ezt csak magában gondolta a jelölt, és továbbra se szólt. Innét az ablakból mégse akarta volna leadóalanyozni Móricz Zsigmondot. A Pázmány Péter ablakából.

Dr. Mariska, aki 1912-ben már nem volt fiatal, s mint jó fülű ember (a számokhoz és a zenei hangokhoz a tehetség gyakran együtt jár) megérezte, hogy ez a csend nem az idiotizmusnak a tudományegyetemeken oly ismert csendje, ez nem is a magyar parlag hazafias csendje, amelyben – várva amíg a barnaképű mezei jogász megszólal – még a tücsökciripelés is hallható szinte – az a ritkábbik, fenyegető csend, amelyben dac és kihívás ágaskodik. A professzor úgy érezte magát, mint amikor a Nemzeti Színházban ülve Lucifer hallgatásából kénytelen észrevenni, hogy megjelent a tagadás ősi szelleme. Dr. Mariskától e pillanatban nem voltak távol a teremtő Isten gondjai. Veszélyben érezte életművét, amellyel azt a bonyolult és nehezen kormányozható országot, ami a békebeli Magyarország volt egy paradox Monarchiában, mégiscsak sikerült neki egy pofonegyszerű képletben kifejeznie. – E=mc² – mondotta Einstein. – Adóalany és adótárgy – mondotta Mariska, bár nem tudott Einsteinről. (Holott ő is számokkal foglalkozott, és szintén szerette a zenét. Mariska ügyesen zongorált. Einstein hegedült. Kezet foghattak volna.)

Móricz Zsigmond odalent nem mozdult a napos sarokról. A hozzá szóló gyönyörű verset olvasta megbocsáthatóan sokadszorra. A jelölt, akinek szintén nagyon tetszett a vers, magában szinte együtt olvasta a sarkon álldogáló íróval. Memóriájában felfénylettek a hosszú verssorok.

– Jelölt úr, ne várakoztasson minket a válaszadással! – Ez már az elnök hangja volt. – A professzor úr őméltósága kérdése, azt hiszem, érthető volt. Mit lát?

A versben a jelölt már messze tartott. A gordonkaemberből akkor épp lobogó lett. És micsoda lobogó!

– Nyugat csapatának keleti zászlóját látom, méltóságos uraim! – kiáltotta a jelölt. Aztán könnyedén meghajtva magát az elnök felé, sarkon fordult és elment. Nem várta meg, amíg kirúgják.

Dr. Mariska Vilmos még abban az évben elhunyt.

Vizsgakérdését nem vitte a sírba magával.

Most már értem Eduárdot

Szép új világunkról szóló szavakat olvasok egy interjúban Csepeli György szájából. Már a címe is lényeglátó: „Lent Calcutta, fönt New York.” Felsorolja, hogy a piac egérfogójában hányféle túlélési technika vagy végső rúgkapálás áll egy tudós vagy művész rendelkezésére Magyarországon. Idézem a negyediket, a hatástalanságában már szinte komikusat. (Ami után már csak a tragikus megoldások jönnek: ivás, őrület, lesüllyedés, nyugdíj.)

„A negyedik eset az állagvédelem, amely értelmiségi szakszervezeti állásfoglalásban nyilvánul meg. Ha valaki az operaház hegedűse, van kétszáz hegedűs, de a Világbank jelentése szerint elég volna öt, akkor följelenti a Világbankot s kivonul a Parlament elé. Ennek az állagvédelemnek a lényege nem a teljesítmény, nem a professzionalizálódás, hanem az ősiség.”

Találva érzem magam író mivoltomban. Amikor a hegedűst még hegedősnek ejtették, egy brancsban voltunk mind: lantosok, igricek, krónikamondók, bárdok, vak Homéroszok és a Homérosz asztaláról lehulló morzsákat felcsipegető színpadi szerzők.

Voltunk néha szétszóródott kevesek, voltunk néha kétszázan, néha – viccesen szólván – tízmillióan is: magyar költők. Ma is egyre inkább érződik a biggyesztett száj rosszalló hangsúlya, ha valaki a magyar írótestület ezeregyszáz tagját emlegeti. E magas szám rosszallásában talán már benne van a Világbank kritikája (a Kritik der reinen Vernunft), persze tudjuk, hogy a Világbank bokros tennivalói közt a költészetre speciel nem is tud szentelni figyelmet, rábízza a költészetet a művelődési miniszterre, hogy az csak bízza rá a piacgazdaság gyorsan őrlő malmaira.

Ámde visszamenőleg is megvilágosító számomra a hegedűsök látszámcsökkentéséről szóló példa. Elröppenti a balladai homályt Arany verséről: „Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba, walesi bárd…”

Eduárd vagy Haynau leigázta a walesi tartományt, „kunyhói mind hallgatnak, mint megannyi puszta sír”. Csak a bárdok énekelnek még. Száraz ágon sem fogják be az ajkuk. Hányan vannak? Ötszázan.

A Világbank véleménye szerint – mint az operaházi hegedűsök esetében is – ötszáz bárd túl sok. Egy is túl sok.

Eduárd végre fogja hajtani a drasztikus létszámcsökkentést.

Az a már szinte önfeledt arrogancia…

Az Ezeregyéjszaka meséiben a legmegragadóbb számomra mindig az volt, hogy jönnek a jótékony dzsinnek és a sívó pusztaságban varázslatos gyorsasággal csodás palotát emelnek. Harmadnap hajnalban minden kész, s az első napsugár hanyatt esik és ki is töri a lábát a palota arany kupoláján. Aranyból van a palotának a kapukilincse is s mézesmadzag a húzója. A gruppenszexre méretezett fürdőkád malachitból készült. Reggel már ebben lubickol a palotát tulajdonosként birtokló Közhasznú Társaság vezérkara. A horizonton sűrű tocsikfelhőkben gyűlnek a következő garnitúrák… A palota, viccesen, a Magyar Irodalom Háza nevet fogja viselni.

Hagyjuk ezt a hangot! Elnézést az olvasótól. Én se szeretem az olcsó pamfletstílust. Írói mivoltomban fogott el a keserűség. Ez hozta ki belőlem. És az a már-már önfeledt nyíltság, amellyel beavattak a Magyar Irodalom Házával kapcsolatos hivatalos tervekbe.

Mondhatnám: őslakóként jutottam az anyaghoz.

A PEN Klub már egy esztendeje albérlője a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a Károlyi-palotában. Ottlétünkkel eleve alátámasztjuk a Magyar Irodalom Háza koncepcióját.

Erre még büszkék is lehetünk.

Engedjenek meg egy szót magunkról. Hogy kitessék keserűségem forrása.

A magyar irodalom határokon túli hírét-nevét, nemzetközi kapcsolatait hetven esztendőn át nem eredménytelenül szolgálta a Magyar PEN Klub, mint a Nemzetközi PEN, az írók szabadságának, az eszmék és művek szabad áramlásának garantálására rendelt nagy és egyetlen írói világszervezet magyar központja. A kultúra lerobbantásával került ez is válságba. Kéry László – amikor a Nagyvilág és a PEN élete mentéséért szaladgálva megtanulta, hogy mit jelent üres kézzel bankvezérektől kidobatni magát – már a közeli szívhaláltól fenyegetve megkért, hogy ha ő nem lesz, próbáljam a Magyar PEN Klubot életben tartani. Elnöknek jelölt, megválasztottak. Nem kis felelősség Kosztolányi, Heltai, Vas István örökét folytatni. Csinálom, hat év óta, ingyért. Ma, amikor Magyarország legkitűnőbb kulturális intézményei s mellettük az életmentő egészségügyi intézmények oldalszámra teregetik ki nyomorúságukat a lapokban (Csak egy százalékot! – Csak egy százalékot!), nem röstellem József Attila-i szóval: „magamat kitakarni”. Ilyenkor, az én koromban, a 80. év küszöbén – ha megéri – az írónak az a cseréptető legyen a gondja, amit műveire még felrakhat. Ezt áldozom fel. Lucidus délelőtti és délutáni óráimmal szponzorálom a PEN Klubot. Együtt a választott és szintén honorárium nélkül dolgozó alelnökökkel. (Hátsó gondolatok elkerülése végett: már a harmadik PEN-világkongresszusról maradok távol, útiköltség híján.) S bár a botor ügyszeretettel vállalt, halmozott tennivalóink nem kevesebbek, mint tíz évvel ezelőtt – sőt! –, a Magyar PEN tíz évvel ezelőtti tizennégy fizetett alkalmazottjából mára maradt egyetlen (az csupán a mi szerencsénk, hogy ez az egy viszont a magyar irodalmi élet egyik legtájékozottabb ismerője, odaadó animátora, az egykori Látóhatár munkatársa). Reformkori elődeink szavajárásával nobile officium számunkra a PEN, ahol nagy horderejű programokat valósíthatunk meg alapítványi támogatással, elsősorban a Friedrich Naumann Stiftungéval, mint az idén – reméljük – hetedszer sorra kerülő Európa-szerte népszerű nemzetközi konferenciánkat A szabadság dzsungelébent, ám a lakbért, postát, takarítást alig tudjuk kifizetni.

Az, hogy „a nemzet napszámosa vagyok”, mint magatartás, mint ethosz a magyar irodalomban ma is éppoly természetes, mint volt a Széchenyik korában.

Ezért olyan viszolyogtató a Magyar Irodalom Házának terveiről tárgyalásra megküldött anyag, amelyben a magyar irodalom végzetesen súlyos problémáinak orvoslásáról édeskeveset olvashattunk, ám annál többet – nagy ügyszeretetre valló részletességgel – az írók feje fölé rendelt Közhasznú Társaság vezetőjének és titkárainak irigylésre méltó fizetéseiről. (Eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen jól járnánk, ha abba az elitbe tartozhatnánk, amelyik nem ír, csak menedzseli az írók házát, vagy egykori Alapját.)

Nem először találkozom a kultúrát „lenyúló” új gazdagokkal. (Ronda, útszéli szó, de adekvát.) Előző székhelyünkön, a Vigadó és irodaház épülettömbjében, ez még az előző kormány idején volt, rapportra rendelt az új földesúr, aki minisztere mellől ejtőernyőzött oda. Szász Imrével, a PEN akkori főtitkárával megjelentünk. – „Maguk hogy képzelik, hogy a magyar Manhattanban csak ötezer forintot fizessenek egy négyzetméterért?” – Ez a mondat az egyoldalú beszélgetés során többször elhangzott, később szállóigévé is lett baráti köreinkben a „magyar Manhattan”. Ebből tanultuk meg, hogy mit jelent a kultúrában a rendszerváltás. No meg az ugyanott hallott mondat: „Melyik most Budapesten a legdrágább autó? Azt kérem.”

A későbbi hasonló találkozások sem értek meglepetésként. Az Olaszországban töltött másfél évtized során megtanultam, hogy ha anyagiakról van szó, a pártok között nem nagy a különbség.

Amikor végighallgatom egy-egy új „omnipotentát” kihívó kötekedéseit, eltűnődhetem, vajon a fiam vagy már az unokám is lehetne talán, s magamban kiszámítom: fizetéséből ugyan mennyi jut arra a félórára, amit az én legorombításomra fordít. Egy ilyen félórát végigülni, s az infarktust erkölcsi fölényérzetünkkel megúszni, ez aztán a nobile officium.

A magyar irodalomnak – a nyomorba süllyedő íróságnak, a kiadásnak, a könyvterjesztésnek, a folyóiratoknak, a könyvtáraknak – sokkal életbevágóbb – és a nemzeti jövő sorsába vágóbb – ügyei vannak most annál, hogy éppen ki tekinti magát az egykori kitelepített edénygyáros Bajza utcai palotája pillanatnyi birtokosának. Hogy ezt a palotát ki bírja, ki marja. Viszont egy biztos: ezt az Eris almáját sem az írók dobták a közvélemény elé. A székházügyektől már csalánkiütést kapó közvélemény előtt ez a hajcihő beleillik a magyar társadalmunkról alkotott összképbe és ügyesen eltakarja a magyar költészet és irodalom – e hétszáz év óta egyetlen épen, tisztán és veretlen maradt nemzeti intézményünk – jelen nyomorúságát és baljós kilátásait.

Szeretnénk, ha a magyar költészet és irodalom igazi problémái iránt ugyanolyan kitűnő jogászi asszisztenciával, ugyanolyan közgazdasági zsenialitással látnánk megnyilatkozni a tettre kész rokonszenvet, amilyennel a Károlyi-palota új főgondnokságát világra bábáskodják.

Különben: fenn az ernyő, nincsen kas.

Különben: az Ezeregyéjszaka aranypalotája sem fogja eltakarni a Magyar Költészet Szegényházát.

Tetten érten

– „Nem piackonform” – mondta valaki ma a rádióban. Könyörtelenül és elutasítólag. Még raccsolt is hozzá, a nyomaték kedvéért.

Úgy éreztem: rólam beszél. Mi lesz, ha a nevem is kimondja?

De megúsztam. Ezúttal megúsztam.

A közvetlen veszély elmúlt. De ez mégis olyasmi volt, amiről József Attila írt: „Az elmúlástól tetten érten…”

Most már hiába.

Ó, ez az én nem-piackonfohm életem!

A drámaíró naplója

Húsvéti cikk

A Szabad Nép mai számában hosszú cikk az „íródiplomaták” ellen. Azok ellen, akik elhúzták a szájukat Mándi Éva és Földes Mihály darabjai láttán.

A meghirdetett program nem új. Laczkó Géza egyik kritikájában jelezte, már 1917-ben, hogy milyen receptekhez tartsa magát az író, ha boldogulni akar pesti színpadon.

„Némi kis elfelejtett Kisfaludy Károlyt fejelj meg marxizmussal.”

A Szabad Nép-beli cikk szignója akár az enyém is lehetne: H. M. Biztos, hogy senkinek nem jut az eszébe, hogy engem gyanúsítson e kultúrpolitikai elirányítás szerzőjének.

Nem volt elég nekem Horthy Miklós! Most még ez alatt a minden igazi drámaírót megcsúfoló sunyi stupiditás alatt is ezt olvashatom: H. M.

Piszkos lett a monogramom.

UBAY IKLÓS

Intenzív irodalomba születni

Antikváriumban bukkantam rá, megvettem Kozocsa Sándor bibliográfus füzetét: Az 1942-ik év irodalomtörténeti munkássága.

Neveletlen mohósággal a magam nevénél ütöttem föl. Vajon írtak-e rólam – huszonnegyedik évembe léptem akkor – irodalomtörténeti becsű tanulmányt. Kozocsa figyelme csak a folyóiratokra és a komolyabb kulturális hetilapokra terjed ki. Elvétve idéz napilapokból, ám akkor csak jelentős kritikusoktól.

Megrendülten veszem ma számba, hogy egy-két évvel vagy egy-két évtizeddel előttem járó, immár nagynevű pályatársak közül hányan figyeltek föl komolyabb méltatás erejéig egy elsődrámás süvölvényre. Benedek Marcell az Új Időkben, Féja Géza a Hídban, Rédey Tivadar a Tükörben, Gogolák Lajos a Jelenkorban, Kézai Béla a Magyar Kultúrában, Keresztury Dezső a Magyar Csillagban, Szira Béla a Katholikus Szemlében, Thurzó Gábor a Vigiliában, Kenyeres Imre a Diáriumban, Bóka László az Ország Útjában, Tolnai Gábor az Életben, Máthé Klára a Protestáns Szemlében. S Kozocsa gyűjtésén túl emlékszem ebből az évből Kemény Katalin tanulmányára az Esztétikai Szemlében, amellyel (úgy érezhettem, a Hamvas Béla köre nevében – s ez akkor is nagy szó volt) megtisztelt. S vehetem hozzá a napilapokban publikált kisebb-nagyobb cikkeket (ezekből az anyám gyűjtött össze Váradon vastag paksamétát) – a Népszavából emlékszem az akkoriban már csak álnév alatt publikálni tudó K. Havas Gézáéra és a politikai hangütése miatt feledhetetlen Rajcsányi Károlyéra…

S mindebben akkor nem volt semmi rendkívüli.

A brancs hasonlóan intenzív figyelme kijárt minden frissen jelentkező írónak. Sok bába sürgött, hogy el ne vesszen a gyerek.

Kozocsa bibliográfiájának jeles kritikusai elsősorban a bemutatott drámai művet elemezték, dicsérték és feddték.

Az új magyar dráma – ennyi autonóm szellem figyelmének kereszttüzében – maga is autonóm alkotásként rajzolódhatott ki.

A rendezésről, színészekről írtak bőségesen a szépszámú napilapokban, nem csupán kritikát, hanem előzetesként a próbák heteit végigtallózó híradásokat, interjúkat, riportokat.

Ez a szolgálat a színház körül az utóbbi negyvenöt évben ugyancsak elvékonyodott, s az a másik pedig – amelyet Kozocsa nálam is számba vett – szinte teljességgel eltűnt.

Képzeljük csak el, hogy az elsődrámás – a már nem is elsődrámás – Pozsgai Zsoltról egyetlen év során írt volna Balassa Péter, Szakonyi Károly, Domokos Mátyás, Pomogáts Béla, Bécsy Tamás, Konrád György, Szakolczay Lajos, Mészöly Dezső, Kenyeres Zoltán…

Ennél kisebb intenzitású irodalmi élet nehezen biztosíthatja a drámának – e kétezerötszáz éven át oly nagyra tartott műfajnak – a ritka aloe-virágzást.

Amikor egy nagy nemzedék felkészül

1905. február 18-án, a Négyesy-szemináriumban Kosztolányi Dezső (húszéves) felosztja maga és társai között a magyar jövőt. Zalai Bélát (23 éves) dezignálja – Brandes szintjén – generációja kritikusának, Juhász Gyuláé (22 éves) legyen a költészet tartománya, Babits (21 éves) „irodalmi mindenes” – és magának kijelöli Kosztolányi Dezső a drámaírói pályát.

Akkoriban ennek még foga volt. A drámaíróságnak.

Ez volt az oroszlánrész.

Színházbitorlók

Shaw Pygmalionjáról írja Kosztolányi:

„Úgy tudom, eddig még senki se hangsúlyozta, hogy Shaw nem megfigyelő. Nincsen egyetlen alakja sem – még a legjobb se –, aki függetlenül a drámától, szervesen élné külön életét… Arra gondolok, hogy ez a drámaíró sohasem ismerte az ihletnek ezt a fajtáját, amely a legnagyobbakat munkára lendíti; sohase bámult el egy emberen, teszem a szomorú gallérján, az ádámcsutkáján, vagy bárminő csak neki kedves és jellemző kicsiségén, amely aztán arra ösztönözte volna, hogy megismerje, a bőre alá, a szíve kamrájába bújjon, s az intuitív sejtéseket tudássá, az exaltációt művészetté, az ötletet nagyszerű emberi életté tökéletesítse…” stb.

Henri Bataille-ról így ír:

„Koronázatlan alakja a mai francia drámairodalomnak. Eddig azonban még egyetlen alakot se teremtett. Száz színpadi figurája vonult el előttünk, de mi egyikre se emlékszünk.”

Racine-ról:

„Hősei közvetlenül nyilatkoznak meg, föltárulkoznak, jellemzik és magyarázzák magukat, örvények és szakadékok mentén társalognak… Ezek az emberek annyit beszélnek, mint az idegbetegek a lélekelemző órán az orvosuknak, de mindig kristálytiszta értelemmel, bámulatos önismerettel, a helyzetükhöz illő éleslátással, amellett formásan, remek aranyérzékkel is, gördülő, hullámosan ívelő rímes alexandrinekben…” és a többi, és a többi.

Nem gyanús ennyi dicséret? Halmozza, halmozza a dicséretet Kosztolányi, hogy aztán kimondja, egyetlen hiányát e pazar nagy költészetnek: Racine hősei nem ismerik a rendbontó „én” szavát…

Mint egy álruhás király, aki inkognitóban elkeveredik az udvari nép között, Kosztolányi megadja a hódolat adóját minden koronás (és nem koronás) főnek, de igazában talán csak Csehovot és Shakespeare-t fogadja el vitathatatlan lojalitással színpadi szuverénnek. A többiről mindről tudja: hiányzik belőlük az emberi részvét…

S e nélkül: csak színházbitorlók.

Nem is kedves kuzenjei Kosztolányinak.

Ezt ki is mondja róluk. Álkirályok.

Talán ez az, amit Illés Endre oly pontos fogalmazásban írt Kosztolányiról, a színibírálóról: „bókjaiban a végső kérlelhetetlenség.”

Bözsi – talán Édes Bözsi?

Bözsi – egy kis dramolett hősnője – szintén a kommün után jött fel szolgálni Budapestre, ahogy Édes Anna.

De ő gyerekes házhoz. A környezet (elsi-)városító hatását szerencsésen csökkenti, hogy ő meg a hatéves Jancsika ezerszálú szerelemmel csüggnek egymáson – ez kiteljesíti Bözsi életét és gazdaggá teszi Jancsika gyerekéveit. Jancsika mintha csak az ő fia volna. Egy esztendőn át egyedül nevelte őt, anyja helyett is, amíg az asszony kórházban volt. Jancsika mamájában munkál is valami féltékenység. De nem mély féltékenység. Hiszen nincs kényelmesebb, mint elfogadni Bözsi áldozatkészségét. De azért alkalomadtán – mint minden féltékenység – gyilkol ez is. Nevelőnőt hozatnak Párizsból a kisfiú mellé. Titkon érzik, hogy ez árulás. Bözsinek nem is merik előre megvallani, hogy kiveszik a gyereket a keze alól. Bözsi mit se tudva nyit ajtót a párizsi nagyságának, aki sok csomaggal, még több élettapasztalattal, magasra srófolt igényekkel, a már sokfelé megfordult, viharvert „franciakisasszony” lelketlen rutinjával és egy kanárimadárral érkezik.

Bözsi halálosan megsértődik. Bár egy szót se szól. Még kiszolgálja a családot, aztán búcsúzik, összecsomagol. Hazamegy somogyi falujába.

Az előszobából visszalopózik az üres szobába. Ott függ a kalitka a falon. Bözsi gyilkolni jön, meg akarja fojtani a mademoiselle kanáriját. De amikor markába vette, megkegyelmez neki. Kiereszti az ablakon.

Ebben a kis dramolettban – mely tökéletes, mint Kosztolányinak a novellái – éppoly talányos és éppoly magátólértetődő Bözsi viselkedése, mint a regényben Édes Anna családirtása.

Ahogy a tett szférája Édes Annánál szétmosódik a következetes logika és az action gratuite között, dramolett-szinten ilyesmit látunk Bözsinél is. A kanári szélnek eresztése bosszú is, az önpusztításnak egy jelképes gesztusa is – hisz lehet, hogy Bözsi se talál haza Somogyba, és mi lesz a kanárimadárral is télen a pesti fákon? (Az imént hallhattuk, hogy a kanári fürdővizének hány fokosnak kell lennie – „vigyáz a hangszálaira, ez tenorista”.) S ha már e tett motívumait szálazzuk, fellelhető benne Bözsi nagy lélekismeretre valló praktikus bölcsessége is. A franciakisasszony, aki érkeztekor pillantásra se méltatja Jancsikát, mert csak kedvenc madarával törődik, most majd, elkanáritlanodva, hátha szíve üres közepébe fogadja majd a kisfiút? Ha már idehozták ezt a naccságát, legalább szeresse a gyereket… Bözsi (született somogyi mélylélektanász) tudja, mi a „transzfert”.

A kanári majdnem-megfojtása – szabadságra ítélése – sokértelműségében (és mégis egyetlen gesztusra redukálva) tökéletes, tömör és konkrétságában is emblematikus drámazáró tett.

Mélyértelműen „értelmetlen” tett ez is, mint volt a Vizy Kornélékat kiirtó Édes Annáé azzal a nagykéssel…

A tett irracionalizmusa mellett, itt, ebben a dramolettben, Kosztolányi – isteni ihlettel – feltár, bepillantásra, egy másik, ezzel egybehangzó dimenziót: a folklór irracionalizmusát. Bözsi – akit Jancsika nem győz daloltatni –, ilyesmit tud:

A gyerek megvész ezért a dadaista ősnyelvért, és kéri másik kedves dalát, a „döglött békát”. Bözsi a népi szürrealizmusban is otthon van. S boldogan fújja a gyerekkel együtt, hogy „száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol…”

A ház asszonya gyanakodva meg is kérdezi: „Mi ennek az értelme?” Bözsi a legnagyobb természetességgel válaszolja: „Semmi.”

Az apa (aki Kosztolányi iróniáját képviseli a darabban) finoman annyit mond a dal értelmét firtató feleségének: „Talán nézd meg a francia szótárban.”

Vajon nincs-e ez a dramolett arra az antagonizmusra építve, ami a híres francia „raison” és a valamiféle magyar „irraison” között fennáll?

Ha igen, akkor a darab első mondata mester-intonálás. Jancsika ólomkatonáival játszik, elmélyülten. Mamája a francia igeragozást biflázza, elmélyülten (hogy majd szót tudjon váltani a veszedelmesen közeledő Nevelőnővel).

Szín: gyerekszoba. „Hálós ágy, alatta üvegbili. Az asztalon ólomkatonák, ágyúk, sáncok, játékvárak stb.”

Jancsi: Anya!

Anya (nem figyel)

Jancsi (kiabál): Anya! A magyarok megint legyőzték a franciákat.

…A francia nevelőnő vonatja most fut be a Keletibe. Odakint Bözsi dalol. És a világháborúnak (Trianonnak stb.) még csak négy-öt éve.

*

Szabad-e egy egyfelvonásost ilyen dramaturgi nekiveselkedéssel, ekkora távlatokat nyitva elemeznem? Vagy hogy a kérdés pontosabb legyen: szabad-e egy magyar egyfelvonásost így elemeznem? Hisz megszoktuk, hogy ezek a drámai miniatűrök nálunk – hisz itt nem Ionesco írja őket – elbagatellizálható mennyiségek. (Mint voltak Révai József számára Ferenczy Béni érmei és kisbronzai.)

Kosztolányi, a kritikus Kosztolányi, maga ad példát e műfaj megbecsülésére. Ő is hajlandó volt igazi odaadással elemezni Tristan Bernard egyfelvonásosait. Miközben elnézően jelzi azt is, hogy szemet huny elnagyoltságuk fölött. És mégis, megbecsülést kér nekik. Kosztolányi szavával – amelyet Tristan Bernard érdekében írt le – kérhetnék engedelmet a magyar viszonyokhoz képest szokatlanul nagyobbra kerekített dramolett-elemzésemre: „Ne becsüljük le ezt az egyfelvonásost, mert jelzete bohózat. Ez maga az elveszett gyerekkorunk féktelen kacaja.”

A Kosztolányi-egyfelvonásosban is halljuk ezt, az elveszett gyerekkorunk féktelen kacaját. De ez a végén elhal, és Bözsi csöndes sírásával belefúl az oly veszendő magyarságunkon ejtett könnyekbe…

„És a nagybőgő beleesik az orchesterbe”

A színpad előterében komoly dologról folyik a szó a dráma két főszereplője között. Beszélgetésük egy pillanatnyi szünetében a közönség számára hallhatóvá lesz egy mondat a háttérben suttogó artisták beszédéből:

– „És a nagybőgő beleesik az orchesterbe.”

Lengyel Menyhért Táncosnőjéről írott kritikájában Hatvany idézi és elemzi ezt a mondatot. (Nyugat, 1916. december.) Ünnepli is, mint a színpadi realizmus csodáját: „Hozzá tudom tapasztani összes emlékeimet az artistákról… a színpad már nem is színpad többé, hanem, mint ilyenkor a színházi referensek írják, élet, természet, valóság.”

A nagybőgő igazi jelentősége, elragadó hatása itt – szerintem – abban van, hogy egy egészen más tónusú beszélgetésben jelenik meg, szemantikailag értelmetlenül, összefüggéstelenül – ellenpontként. Mint az iskolaigazgató ünnepi beszéde közben egy diákkukorékolás.

A hatás a képtelenségében van.

A modem francia próza egyik úttörője egész kis könyvet írt, végig csakis erre az effektusra alapozva: Michel Butor a velencei Szent Márk-templom mozaikjait elemzi és közben maga is nyelvmozaik-mesterként közbeszurkálja a körülötte ácsorgó turisták elejtett és összefüggéstelen beszédtöredékeit. Mint Lengyel tette a Táncosnőben.

Lássuk ezt a nagybőgőt szövegkörnyezetben. Mi hangzik el előtte?

– „A lelkem az enyém” – mondja a hősnő, elöl a rivaldánál.

Illendő nagy csend.

– „És a nagybőgő beleesik az orchesterbe”– hallatszik most valahonnan a balfenékről.

Hol volt az az orchester? Kié volt az a nagybőgő? Örök titok. S ez a szép. A Mándy-novellák megejtő talányossága lebeg azon az egyszeri nagybőgőn. S azt se tudjuk, persze, hogy ki beszél ott a nagybőgőről, miközben az előtérben a hősnő lelkéről – pláne annak a tulajdonjogáról – van szó.

Ma már azt is tudjuk, tökmindegy, hogy ki mondja az ilyen mondatokat: egy artista-e vagy az Isten a zsinórpadlás felől. S az is mindegy, hogy meg van-e indokolva az, aki mondja. (Dramaturgice? Ontologice?– ez is mindegy.)

A lényeges az, hogy a lélek mélységeire váratlanul ráfelel az orchester mélysége, ahová valahol valamikor egyszer beleesett a nagybőgő. Az elpattanó húrok hangjára hosszan rezonál a zenekari árok. Hallod?

Igaza van Hatvanynak, hogy felütötte a fejét erre a mondatra. Ott a Vígszínházban, az első világháború közepén. Szinte hallom feledhetetlen nevetését, mely a gázlómadarak hangjára emlékeztetett. A nyaka inkább a saskeselyűkére. Magasan hordta a fejét, csakugyan sasszemű volt. És lecsapott…

Ha a romantikus dráma nagy ügye állítólag egy enjambement-nal kezdődhetett, hadd ünnepeljem én most – Hatvany nyomán – ezt a mondatot úgy, mint amellyel megkezdődhetett a nouveau drame.

Une eademque dramaturgia

Rába Györgynek a mindentudás harmóniájával teljes Babits-könyve emlékeztet rá, hogy a Ladomeiáról Lengyel Menyhért írt 1911-ben figyelemre méltató elemzést. A magyar századelő oly sokat ígérő „klasszikájá”-ban testvérként nyújthatott kezet a drámaíró Költőnek a drámaíró Szerző. Nem volt köztük „hézag”.

Odaát még érvényesek az értékek

„A hét” (Bukarestben megjelenő magyar hetilap, talán a legjobb e nyelven) március 19-i számában irigykedő elismeréssel olvasom Oláh Tibor alapos és nagy felkészültségű drámakritikáját Móricz Sári bírójának marosvásárhelyi bemutatójáról.

Persze hogy érdekel, mit ír, hisz egykoron a Kortársban én is írtam e molière-i magyar drámáról, gazdagságával nem bírván betelni (negyven éve volna ennek? uramisten!). Még emlékezem, hogy fedeztem föl magamnak darabról darabra akkoriban a még feltérképezetlen móriczi drámai oeuvre-t, s emlékszem a szerkesztő későbbi feszengve szemrehányó szavára, mert valami bajt hozott rá az akkori koncepcióval szembekerülő, két folytatásban közölt tanulmányom.

E tanulmánynak épp a mérete, és az értékeket drámaíró szemmel elemző buzgalma szúrhatott szemet a magyar géniuszt drámaírásra mindig is éretlennek fitymáló, túl okos és túl szűkkeblű művelődési miniszternek, aki persze annál inkább kedvét lelhette azokban a Móricz-méltatásokban, amelyek a drámák elbagatellizálásával is igyekeztek eleget tenni magas szeszélyének…

Jó látni, hogy amikor nálunk az újságokból egyre inkább kikopik a drámára is figyelő színikritika (esetleg rikító szubjektivizmussal próbál magának teret biztosítani), a romániai magyar sajtóban megmaradt a becsülete ennek a mesterségnek.

Egy-két színésszel szemben kemény szavakat használ A hét kritikusa. (Vajszívem átérzi bánatuk.) Ámde jóleső olvasni, ahogy számon tart egy épphogy másodéves főiskolást, pedig nem is szerepel, csak épp szerepelhetett volna.

Móricz Zsigmond utolsó levele a Nemzeti Színházhoz

Halálig hű szolgája

Nehezen tudtam elviselni Németh László Colbert drámájában, hogy a nagy miniszter belebetegszik abba, hogy elvesztette királya kegyeit. – Komédiában még csak elmenne, de tragédiában…

Nem is bírtam megbékélni se Némethnek ezzel az utolsó drámájával. Pedig a kegyvesztettség mint a halál oka, Versailles-ban fel-feltűnik az udvari krónikákban; komikus anekdotákban is olvastam ilyet. Amikor XV. Lajos egyik lakája, Lebel, egy rossz szót mondott Du Barry hercegnőre (akit pedig előtte épp ő hajtott fel és fektetett ura ágyába), a király megharagudott hű kurvahajcsárára.

Lebel harmadnapra belehalt a kegyvesztettségbe.

*

(Lebel-halál. Franciául ez szinte úgy cseng – némi egyeztetési hibával –, hogy ez a szép halál.)

A Szindbád bemutatóján

Quod erat demonstrandum: Krúdy művészete a film eszközeivel megközelíthető (persze a film csillagainak ritka jó konstellációja is kell hozzá – hogy egy időben éljen Latinovits, Dajka és Huszárik). Ám egyelőre még mindig nem tudom elképzelni sem azt a színházat, amelyben – filozófiáját, hamvát és géniuszát megőrizve – Szindbád megjelenhetnék…

(Vajon nem ez-e az oka – ez az átkozott szakmai ártalom, hogy csak a drámában-gondolkozásra jár rá az eszem –, hogy egy hosszú élten át – bárhogy szeretem is Krúdy írásait – oly keveset olvastam tőle?)

Commedia dell’arte

Fokozódó élvezettel nézegetek bele-bele a tévén a közvetített bugyuta színdarabba. Ez hát ama halhatatlan Janika, amely diadalmasan fogadott, amikor a háború végén Svájcból hazajöttem Magyarországra. Halhatatlanságának jele az is, hogy Turay Ida most is játszik benne. Akkor címszereplő volt, most öltöztetőnő. Mindegy: Ő: ő. Ugyanaz a kedves, nyávogó hang. A címszerepet most Udvaros Dorottya játssza, aki bizonyára a világ egyik legnagyobb színésznője, s eszköztelenségét is figyelembe véve: talán a legnagyobb. Itt most a commedia dell’arte eszközeivel kell élnie – talál hozzá egy szintet, egy magával is közös nevezőt: valami pirandellóit.

Eszembe jut szegény magyar parlagi forradalmár, Losonczy Géza, s a jelszava, amellyel meg akarta újítani a magyar filmgyártást: „Soha többé Janika!” Ez volt az egyetlen instrukciója számunkra is – Somlyónak meg nekem –, amikor kineveztetett minket lektornak a Filmgyárba. Első utunk Tihanyba vezetett, Illyéshez: nem írna-e Petőfiről és Bemről filmet? Dehogyisnem. Megírta. Engem otthon ajánlott levél várt Révai Manótól (ő volt a filmgyár igazgatója, kívülről a feje úgy nézett ki, mint Józsi bátyjáé, de töküres volt, úgy is hívták: a buta Révai, csak a hisztériáik voltak hasonlóak), a levélben felmondás, s hogy nem tehetem a lábam a Filmgyár területére. Ugyanaznap még Kormos kapta meg ugyanezt a levelet. Szegény Losonczyt milyen börtönök várták, s a börtönökben micsoda téboly s halál? Cellaszomszédjai sztereotip kiáltozására emlékeztek: „Megölöm Rákosi Hajnalkát!” Lehet, hogy azt is kiáltozta: „Soha többé Janika!”

És most önfeledten, csapot-papot feledten derülök.

A történelem, a jelek szerint, a Janika mellé áll.

A közvetítés szünetében részletet láthatunk az egykori filmből. Bámulatos, hogy ugyanaz a szöveg, amely a filmen – talán már a forgatás idején is – idiotisztikusnak hatott, mennyire élő a Játékszín mai előadásában.

Egy szónyi változtatás üti meg a fülem. A 45 évvel ezelőtti Janikától, amikor azt kérdik, melyik gimnáziumba jár, azt mondja: a Barcsay utcaiba.

S ma mit mond, mit is mondhatna a talpraesett kis hazudó?

– A piaristákhoz!

Minden jó lélek dicséri az Urat.

Egy napom

Színház, másnap aztán viták. Egy drámapályázat esendő darabjait mennybe viszik. Vészinek a lélek gyökereit érintő drámáját a jól összehangolódott színházi junta szétszedi. Egy hosszú délelőttön át szórakoznak vele.

*

A Valóság legutóbbi számában érdekes cikk van Bolyai Jánosról.

Hagyatéka kallódó részében nyelvfilozófiai feljegyzések voltak. (Megvannak-e még?) Az egykori leltározók megvetőleg emlegetik ezeket; a szavak gyökét kereste és ezekből akart világnyelvet csinálni. „Eszméi a fennálló világrendtől teljesen eltérőkké váltak” – kommentálta ezeket a nyelvészeti kéziratokat 1884-ben Szily Kálmán.

Ha ez a diagnózis pontos, egy okkal több, hogy minket ma felcsigázzon. Hisz ebben is az új, más világ teremtésének az igénye…

Egy „more mathematico” végbevitt kísérlet az egyetemes nyelvre!

Erzacc-kultúra

Mátyás király zár alá rakta, menekülésre késztette a humanizmus legjobb magyar képviselőit, s csináltatott egy házi humanizmust, idegenből jött epigonokkal.

Janus nem ír több eredeti verset, de a versmásolatokat kiteremtettézték az illuminátorok. Megtanították Mátyást, hogy a kultúra: dekoráció.

Micsoda történelmi példakép ez Vészi Don Quijotéjához, aki hiába kopog az érette rajongó mecénás ajtaján, odabent épp tejbe-vajba füröszt egy ál-Don Quijotét a nagy műértő.

A művészetpolitika utánozza a művészetet

Pirandello IV. Henrikje mellé lehet állítani azt a bravúros gondolatot, amelyet Vészi Endre felvetett a maga Don Quijoté-jában. És nem csupán bravúros volt ez a gondolat. Az ’56 utáni idők jellem- és szellempróbáló változásai közt a maga autonómiájára megint ráébredő író konstruált egy drámaformulát, amely szinte a matematikai képletek evidenciájával fejezte ki az akkori – és minden előző és minden következő – kulturális politika legmachiavellibb svindlijét: ha a Herceg országában netalán felüti fejét a karizmatikus Don Quijote – a Herceg nevezzen ki egy szélhámost Don Quijoténak és szervezzen Don Quijote-kultuszt az Ál-Don Quijote körül…

A kellemetlen erkölcs-bajnokot így ki lehet szorítani. Nem fogja, tudni bebizonyítani, hogy ő az igazi. Marad a porondon egy Al-Don Quijote, akivel soha nem lesz baj.

A túl telibetaláló darabot évekig nem mutatták be.

Ám Vészi darabja még így, fiókban sem maradt hatástalan. Csupán pár év kellett, amíg a lassú felfogású színházvezetés megtanulta a darabból Vészi zseniális leckéjét, s átvitte gyakorlatba a dráma ötletét. Már csak azért is, hogy ezzel irtsa Vészit. Kutyaharapást szőrivel.

Vészi tragikus sorsú Don Quijotéját tehát eljátszatják egy olyan színésszel, aki született Anti-Don Quijote. Jeles színész: egy kacagó és kacagtató bajnok. A táncoskomikusok gyöngye. Rátonyi.

Bejött a színpadra a Búsképű Lovag és ragyogott mind a hatvannégy foga. Aztán megjelent Ál-Don Quijoteként – nála átlátszóbb hamisítványt! – és fülig szaladó szájjal elzokogta, hogy neki nem akarnak hinni, hogy az ő identitása veszélyben van…

Rátonyi hetvenkedő színészi vállalkozása – hogy ő most tragédiát játszik – sikertelen kísérlet maradt. Siralmas volt. A két Don Quijote közül egyik hamisabb volt, mint a másik.

Bemutatták a darabot? Nem. Az írón végrehajtották, amit ő a darabja hőse megkínzatására kitalált.

S a magyar kultúra Hercege megköszönhette Vészinek a jó ötletet: hogyan kell egy ily kényelmetlen darabot „megvalósítva megszüntetni”.

Egy Apokrif Evangélium

Villette-ben a 7-es metró végállomásánál, ahol felépítették a „jövő városát”, Szakonyi Adáshibáját játssza egy kis teremben egy kis francia együttes. Műkedvelő státusban, profi szinten. Úgy látszik, a franciának – ha saját magát kell karikíroznia – a „vis comica” a vérében van. És itt Pathelin ügyvéd úr óta a polgárság saját magán szórakozik. A vaudeville klasszikus stílusában (Párizs ötven színházából negyvenötben ezt a stílust játsszák ma is) adják elő a mi századvégünk egyik lehetséges legnagyobb – de csak Szakonyi színpadán megvalósított – konfliktusát: a Massmedia és a Szentség között, a Show és az Ige között. Mivel ez a konfliktus lehetséges és mégis képtelenség: ezért ellenállhatatlan a hatása. Szakonyi pesti albérletben élő Jézusának a kálváriája a televízió-dipendens családban: egy modern Apokrif Evangélium. Egy időben fogant az ő Jézusa a ’68-as fiatalság-lázadással. Művészetben meg is előzte korát: hisz a Szupersztár Jézus csak jóval utána jött. S az Adáshibabeli Jézusnak funkciója van, mai szituációban; színpadi léte nem csupán holmi mennybemenetel. Ha ’68-ban nem vonulunk be Prágába, ennek a darabnak éppoly lényeget kimondó hivatása lehetett volna világszerte, mint tíz évvel azelőtt az angol Dühös fiataloknak volt. A darab végén a kis táskájával kivonuló Tomi – mint egy új Nóra – jelkép is lehetett volna: a párizsi május és a prágai tavasz egyértelmű jelképe.

Szakmák az űrben

Egész hónapra szóló olvasnivalóval szolgál a februári Jelenkor, itt olvasom Tüskés Tibor kiváló Pilinszky-tanulmányának újabb fejezetét. Pilinszky drámaírói kísérleteiről ír. Először igazán átfogóan erről. Üzen a színházaknak. „Pilinszky színművei, ezek a magyar dráma történetében szokatlan és hagyomány nélküli művek még várnak az értő rendezőre, aki a szerző elgondolásai szerint állítja őket színpadra.”

Vajon az Irodalom-galaktikából átjut-e Tüskés Tibor üzenete a Színház-galaktikába?

Alibi

Ha egyszer felmerül (mint utoljára ’56 januárjában), hogy a Hősök nélkült felújítsák, nyilván már nem leszek ott, hogy a ráragadt tojáshéjtól megtisztogassam vékonypénzű párbeszédeit. Egy gondolatot szeretnék hagyni arra az ismeretlen jóbarátra, aki a naiv technika mögött megkeresi a dráma élan vitalját.

A második felvonás befejezéséről van szó. A régi dramaturgiák szerint itt kell csúcsosodnia a drámának. Igyekeztem tehát kivágni a rezet én is.

A színpadi család lent ül a szalonban és kiszámítja, hogy a dekoratív nagybácsi, fent, az emeleti szobában – ahová vadászpuskástul felvonult – nem a hajnali vadászatra, hanem öngyilkosságra készül. Senkinek sincs kedve, ereje, embersége felmenni hozzá. Csakhogy a nagybácsinak – hiába durálta neki magát oly sokat sejtetően – nincs ereje szép ezüst fejét szétlőnie. Lejön. E mindenki számára oly világos helyzetben aztán bocsánatot kér, hogy életben maradt.

A következő felvonásban elégtételül – kompenzálásul – ezért a megalázkodásért, feketére lakkozva ősz fejét, hamis fiatalsággal és hamis öntudattal a nyilasok közé áll, vezérnek.

Ez van a darabban. Ebből nekem, mióta megírtam, egy csavar (csavarintás inkább) mindig hiányzott. Nem „ideológiailag”. Hogy a végzetünk elbliccelése óhatatlanul az agresszió útjára visz. (Ezt a negyvenes évek legelejéről való intuíciómat azóta egyre inkább megerősítik a tények.) „Dramaturgiailag” hiányzik egy mozzanat a láncolatból.

Azt hiszem, az egykori darabban a család túl puhán viselkedik – gyáván és szentimentálisan. Keblükre ölelik a halál küszöbéről megtérő bácsikájukat.

Ez hamis.

Mit csinál egy belevaló úri család, ha rájön, hogy a család fényben úszó felsőbbrendű Énje odafönt azért bömbölteti úgy a rádiót, hogy ne hallatszódjék le a puskájának tompa durranása, amikor a harmadik liter bor után mégiscsak szájába veszi a csövet.

Hogy mit csinál a család?

Meglép, lábujjhegyen.

Világos.

Elmennek a Operába. Vagy elmennek aludni. (Mint a tanítványok, amikor Jézus a keserű pohárral hezitált az Olajfák hegyén, mint Kondor – állítólag –, amikor Sarkadi visszajött a lépcsőházból a sapkájáért és az igazáért. Mint… mint… Mint mindnyájan, ilyen esetekben.)

Az önnön gyávaságába belerokkant nagybácsi már egy üres szalonba tébolyog le. És rájön, hogy családja szép csendesen a sorsára hagyta őt, a rossz-sorsára. Őt már leírták. Meg akarják könnyíteni lelkiismeretüket és az ő öngyilkosságát is. Most is alibit bizonyítanak. Majd egyszer visszalopakodnak (elkészülve a legrémesebb látványra, a gyászjelentés mondatait fogalmazgatva magukban), és ott találják őt csicsókosan és élve.

Élve!

Ez a várakozási idő lesz az, amely olyan infernális, hogy a tisztes ősz üstök is belefeketedik. (Miért ne kezdhetné a Hősök nélkül kegyelmes ura már ott a színen kipróbálgatni ősz tincsén a húga hajfestékét?)

S a tragikum-képtelen nemes úr: megnyilasul.

Berlioz nem sikerember

Amikor bemutatták: minden darabom között ennek volt – talán egyedül – egybehangzó sikere, a Berliozról szóló Ők tudják, mi a szerelemnek. Dupla siker volt, hiszen azzal az állástalansággal, amelyet ’56 után minden hőstett nélkül érdemeltem ki (máig se tudom miért, bár máig is tart), együtt járt, hogy drámaíróként nem remélhettem bemutatót. Fordításból éltem, Berliozt is úgy loptam be, a Bartók Terem (ma Pesti Színház) műsorába, mint franciából fordított művet. Csak amikor már biztos volt, hogy játsszák, amikor már próbálták, ütöttem föl – vesztemre – a rostélyt.

Az ifjú Sinkovits játszotta a vén Berliozt. A virágzó Tolnay Klári a Berlioznál még tíz évvel öregebb Estellát. Mészöly Dezső azt mondta a premieren: – „Milyen szerencséd van, ezek a nagyszerű színészeid soha nem fognak kiöregedni a szerepükből. Ötven évig játszhatják egyfolytában.”

Pár nap múlva, este hétkor tanácstalanul állnak az érkezők a Váci utcában, a színház bejárata előtt.

A vasrács is be volt húzva.

Egy hét se telt el az ötven évből.

Most, hogy ezt írom, letelt az ötven fele. Azóta se került többet színpadra.

Bár pár év múlva Ádám Ottó a televízióban felfrissítette ezt a színpadi rendezést. Továbbra is Tolnayval és Sinkovits Imrével. (A televízió nem tartozott a kultúra perzekutorainak a hatáskörébe.) Monte-Carlóban a televíziós fesztiválon ezzel megnyertem a legjobb írói műnek járó Arany Nimfát. Olaszul Einaudi kiadta, s az olasz rádió nem győzte ismételni.

Tolnay és Sinkovits a szerzői estéimen szokott elmondani egy-egy nagyobb lélegzetű dialógust belőle. Még mindig betéve tudják.

*

Sokszor elgondolkozom ennek a darabnak is a sorsán.

Mi állta az útját? Túl szép volt talán a sikere? Vagy az istenek büntetnek azért, mert könnyen írtam? Egy hét alatt voltam meg vele, hirtelen kellett, második darabként egy kitűzött egyfelvonásos mellé. Fordítói álarc mögött írtam. (Úgy persze könnyű!) Hiba volt idő előtt letennem a fordítói álarcot. De hát a büdös írói becsvágy…

Most visszanézve úgy látom, könnyen vettem a betiltást is. Pedig talán ez volt az – a szankciók sorában –, amelyik legmélyebben sebzett, ez a szárnyalás ideggócát érte.

*

Most már magam is megérve az öreg Berlioz korát – és megérve az ő kudarctapasztalatait is – fájdalmasan közel érzem őt magamhoz. Azt a szegény, keserű, háborgó Hectort. Théophile Gautier azt írja a Romantizmus Történetében, hogy Berlioz keserűségének forrása az volt, hogy zeneszerzés helyett rákényszerült zenei cikkeket írni. „Ezek az igazi fájdalmai az alkotó szívnek”…

Hatvanéves volt, amikor Nadar lefényképezte. Már igencsak az öcsém lehetne, és még mindig a nagyatyai generáció fényképes dobozába tenném gyönyörű arcképét. „A szomorúsága napról napra keserűbb és sötétebb lett, a fájdalom mélyebb vonásokat vésett szép ingerült sas-fejére…” – ezt is Théophile Gautier írja róla.

Szinte megszólal.

– Nézz a szemembe, látod, hogy szenvedtem meg életem viszontagságait, a sikertelenséget, amely a halálomig kísért. Mondd, hékás, miért akartál te belőlem mindenáron sikerdarabot írni?

Javuló stílusomról

Hogy a növekvő életkor hozhat lelki fejlődést is, erre csak az ad némi reményt, hogy évtizedes gyógyíthatatlan pedantéria után mostanában mintha mégis javulna valamicskét a stílusom. (Kérem, ennek a jegyzetnek a stílusát ne tekintsék mérvadónak.)

Valószínűleg a saját stílusom elől menekülve lettem drámaíróvá. Álarcok mögül viszonylag természetesen tudtam szólni.

„Nekem is voltak fiaim, tudom, hogy nem rózsavíz a szerelem” – Dubeuf Estellával tudtam én ilyeneket mondatni. Ámde amikor Hubay Miklósként kezdtem prelegálni, mindjárt beugrott a mondatomba egy „viszonylag”, egy „ámde”, vagy pláne egy „mindazonáltal”, vagy egy önfeledten odapöttyentett „emblematikus”.

Elkezdtem órákat venni prózából Vargha Balázsnál, akinél jobban talán senki sem ismeri a magyar nyelv rafinált egyszerűségét. Mindent, amit írtam, megmutattam neki. Minden javítást elfogadtam az értekezésekre. S jóformán semmit a drámadialógusokra.

Mindazonáltal (ámbátor) itt is voltak halhatatlan „ejtett” szavai.

Néró: Hogy hajoljak meg a koporsó előtt? Mélyen?

Seneca: Félmélyen.

Ezt a „félmélyent” – emlékszem – Vargha súgta. S ma, amikor Avignonban erre beletapsolnak, tudom, hogy mivel tartozom neki, s mellette mivel a frankomagyar nyelvzseninek, Jean-Luc Moreau-nak, aki nemcsak a csattanót adta vissza franciául, hanem a csattanó üdítő szokatlanságát is.

Vargha Balázs leckéinek eredményeképp gátlásosságomat sikerült sokoldalúvá fejlesztenem. Arany János-i tökéletességre törtem, s nem vettem észre, hogy Arany prózai stílusa is csak addig volt igazán jó, amíg Petőfivel levelezett. Azután kezdett olyan lenni, mint a többi túlélőé a szabadságharc után. Neotáblabírói. Főtitkári.

Tolnay: Estella

„…Ez a legnagyobb virtus”

Az Egy szerelem három éjszakájában úgy igyekeztem én is drámaformába fogni a háborút, ahogy azt Ady Tersánszkynál kileste, mint írói „legnagyobb virtust”.

Tersánszky úgy éri el, hogy a háború elférjen a regényében, hogy nem tartja fontosnak. Elbagatellizálja.

Adynak mindig volt szeme egy másik szuverén felismerésére. („Ha ki király, sorsának a királya.”) Persze, erre a szuverenitásra a drámaíró rá is duplázhat. Ha nemcsak ő nem tartja fontosnak a háborút, hanem drámájának egyetlen hőse sem.

Az Egy szerelem három éjszakája költői szemében egy jó rím mellett eltörpül a németek minden haditette.

A bús feledékenység koszorútlan alakjai

A hírnév halálos – halálon túli! – szomjúhozása. Erről szólt az Egy szerelem három éjszakájában a Szelíd Költő dala, akinek holt hírét költötték, de barátai nem írtak róla nekrológot.

Unamuno mondá: „az ember oly nyomorúságos lény, hogy többet ér szemében a név, amely mögött nincs is mű, mint egy mű, amelyen nincs név.”

„Mi jelent meg? Az arcképem megjelent? A nevem gyászkeretben?” – így faggatja a Szelíd Költő a virtuálisan halott feledékenységükön tettenért túlélőket.

Hanga

A televízióban egy zenés darabban Apollinaire dalát éneklik Vas István szép fordításában: „Letéptem ezt a hangaszálat…”

Már berreg is a telefon.

– Ön írta ezt a marhaságot?

– A prózai részeket.

– Mi az, hogy hanga?

– Síp. Sok hangokat összefogó síp. Többek között ezt is jelentheti.

– Azt hittem, valami növény.

– Az is. Meg ez is. Nem olvasta a Délszigetet?

– Miféle délszigetet?

– Bizonyára elfelejtette. Vörösmarty. Egy hanga-bokor beszél… Emlékszik?

– Mit zagyvál itt össze-vissza?

– S nem is akárhogy. Klasszikus mértékben beszél. „Hangabo-korva-gyok én, sok hangokat összefogó-síp…” Gyönyörű. Nem találja? S a folytatás! „S mind a többi cseme-ték zúgtak lassúdan utána.” Skandáljunk együtt. Jó? Vigyázzon a sormetszetre. Kész? Mehet! „Han-gabo…”

Lecsapták a kagylót.

Még csak most tart a dal, ahol a szerető a hadba vonuló költőnek azt énekli: – „És várlak téged, tudhatod.”

A rezonancia csodája

A monádok csendjében – ahol drámáim futják nyomtalan pályájukat – ha elvétve akad valami rezonancia – spontán rezonancia és nem kimért recenzió – az már szinte a robbanás erejével hat…

Csoda.

Egy népszerű, politikai memoár megemlíti az Egy szerelem három éjszakája című musicalt, idéz egy sort egyik dalából.

Erre:

1. Lelkes üdvözlőlapot kapok az egyik vidéki városból, egykori gimnáziumi osztálytársamtól. „Most olvastam B. memoárját. Képzeld, idéz Téged! Nagy szó, hogy valakire így figyelnek. Úgy látszik, befutottál. Gratulálok!”

2. A magyar tudománynak egy nagy öregjével beszélgetek. Szuverenitására méltán büszke szellem. Kedveli drámáimat.

– „Úgy látszik, nem hatástalanok a műveid – mondja most róluk. – Olvastam B. memoárjait. Idéz egy sort az Egy szerelemből.”

És mosolyog. Ez is gratuláció volt.

A szabadság relatív

Mrożek darabja, Az emigránsok a Játékszínben. Bámulatra méltóan jól és végigírt dráma, a témában rejlő összes lehetőség maximális kijátszásával. Fordulatosan csap át egymáson színpadi effektus és filozófia – a létből való kirekesztettség alapszituációjában. Mondhatni: két lét között a pad alatt. (Ahol is az egyik lét: Közép-Európa, a másik: Nyugat-Európa.)

És az előadás! Angol barátnőm, aki ma lát először magyar színházat, azt súgja közben: „Azt hittem eddig, hogy a kontinensen sehol nincs olyan jó színház, mint Londonban.” És van. Nem ismerte a darabot, és tökéletesen értette. „Mint a legkifejezőbb mímusok”– mondta Avarról és Garasról.

Ez az! Így kell drámát írni – mondom magamban én. Igen, az a fajta dráma ez (egyetlen szituációból mindent kibontva – a Mindent kibontva – mint a görögöknél), amilyet én is szeretnék csinálni.

Egyszer mintha csináltam volna is valami ehhez hasonlót.

Régen. Húsz éve.

Arról szólt, hogy két férfi örökre összezárva van egy cellában. Az egyik egy zseni, a másik egy tohonya barom… Életfogytiglanosok és mindketten a szabadságot akarják, mindenáron. Zsenik iskolája, ez volt a drámám címe.

A hasonlóság a Mrożekével az alapszituációban van – az elszigeteltség, az életre szóló összezártság itt is, ott is. És persze a két jellem polarizáltságában – hogy az egyik merő intellektus, a hogy a másik maga a primitívség. Itt is, ott is.

A különbség a drámai formában és a minőségben van. Én egyetlen hangra írtam a magamét, két szereplővel is monotragédiának.

Mrożek két hangra írta, nagy duettnek. Sokkal szélesebb, teljesebb és fordulatosabb is az övé. Nálam metafizikai síkra vetül a dráma; Mrożeknél a címben jelzett emigráns-lét – a maga téren-időn-kívüliségében is – konkréttá teszi a drámát.

S ez nagy dolog. A konkrétság a drámának nélkülözhetetlen dimenziója.

Zavartalan volna a lelkesedésem Mrożek drámája láttán (pláne egy ilyen nagyszerű előadáson), ha az én drámámat valaha is játszották volna hazámban. Hiszen akkor most azzal a szelíd elégtétellel nézhetném ezt a lengyel remekművet, hogy két évtizeddel ezelőtt olyan problémaérzékenységgel alakítgattam a drámai eszmét és formát, amely már a műfaj nagy vívmányai felé mutatott.

Hát igen, ha nem maradt volna Magyarországon ez a drámám is előadatlanul.

Volna, volna… Hagyjuk ezt az örökös feltételes múltat. A torkunkra forrasztott drámák szavát, amely már csak efféle siralmas naplójegyzetben fakadozgat ki az oldalunkon. („Bornemisza-szindróma” – igen, az első magyar drámaíró már ismerte és leírta ezt a jelenséget: a kimondatlan igazságunk stigmái kiütnek rajtunk, kifakadoznak az oldalunkon…)

*

Sinkovits is, Madaras József is az elmúlt tizenöt-húsz évben neki-nekifutott, hogy megcsinálja a Zsenik iskoláját. Sinkovits magánszorgalomból meg is tanulta, hiába! Betéve tudja, s mindenki tudja róla, hogy tudja: hiába! Se színpad, se képernyő. Madaras meg hiába kérte az igazgatójától – Keres Emiltől, épp az Irodalmi Színpadon –, hogy eljátszhassa.

– Kérj bármit! Hubayt ne! – Igaz, Keres épp azért került oda igazgatónak, hogy ne legyenek többé magyar egyfelvonásosok az Irodalmi Színpadon. Én akkor már rákaptam erre a műfajra. Jobb híján. S Szendrő Ferenc – önfeledten – még örült is neki. Minden évben bemutatott egyet. Leváltották.

Majd’ minden évben kezdeményezték volna ezt a darabomat másutt is. Vidéki stúdiók szerepre éhes színészei. Újat kereső rendezők. Gyógyíthatatlan lelkesedők.

És mindannyiszor egy halk lehelet lefújta a lelkesedést.

Már csak a legutóbbiakra emlékszem.

Két évvel ezelőtt Zsurzs Éva akarta rendezni megint a magyar televízióban. Megvolt az egyezség. Születésnapi ajándékul kapom a televíziótól… Elmaradt. És nem kárpótolhatott, hogy egy fél év múlva aztán az olasz televízióban megcsinálta a nagy (mindjárt utána tragikusan elhunyt) Luigi Vannucchi.

Tavaly meg épp itt a Játékszínben. Megvolt az egyezség. A szerződés is. Ki volt tűzve a bemutató február elejére. Boldogan jöttem haza Firenzéből.

Elmaradt a bemutató. És senki se tudta – vagy ha tudta, nekem nem mondta – miért. És ezért nem kárpótolhatott, hogy még februárban bemutatták Kanadában, lelkes magyarok kezdeményezésére: angolul is, magyarul is. Ott, a torontói Pódium-színpadon volt tehát a drámám ősbemutatója, magyar nyelven, közel húsz évvel a megírása után.

Lengyelországban tizenöt év óta ismerik. Legendás drámafolyóiratuk közölte: a Dialog.

Olvashatta Mrożek is. A szituációkon és a szereplőkön túl, itt-ott egyes pillanataiban is összerímel a két színdarab. Ez persze a drámai cselekmény logikájából is folyhat. (Elalszik a villany itt is, ott is; a Tohonya nálam a sötétben egy vasdoronggal agyonüti a Zsenit, Mrożeknél egy fejszével épp agyon akarná ütni, amikor hirtelen megint kigyullad a fény. Brávó, Mrożek! Ez a jobb! A felemelt fejsze hirtelen fényben. Óriási pillanat. S utána mehet még tovább a cselekmény egy újabb fordulót.) Hasonló helyzetből próbálnak kitörni – nálam két életfogytiglanos rab, Mrożeknél két életfogytiglanos emigráns. Mindkét dráma arról a mindent betöltő szabadságvágyról szól, amely eszelős intellektualitásba csaphat vagy a stupiditásba ragadhat. De mindenképp: emberi egzisztenciánkat meghaladó szenvedély…

Mrożek szabadság-szomjazói eljutottak a szabadsághoz. Színpadhoz jutottak. Az enyéim hazájukban rabok maradtak.

Mit tagadjam: fáj, nagyon fáj.

Nérók versenye

Dante tudott ilyesmit kitalálni.

A drámaírók poklában ez lehetne a büntetésünk. Hogy ott már az idők végezetéig, egyebet se halljunk, mint azt, amit írtunk. Mindenféle nyelveken mindig csak ugyanazt a dialógusunkat, valami bábeli bugyorban…

Három napon át ugyanazt a darabomat hallgathatom, másmás nyelven. A színházi fesztivál résztvevői számára kötelező darabnak írták elő az egyik Néró-játékomat. Szerzői utasítások nélkül, csak a dialógust kapták meg a résztvevők – azt csinálhattak belőle, amit akartak.

Az olaszok kezdték. Egy bolognai avangárd társulat.

Minden szereplő nő volt. Néró is. Néróban volt is mindig valami hajlandóság a nemi ambivalenciára. (Egyszer békát is nyelt, hogy megtapasztalja, milyen az, ha mozog valami a szíve alatt.)

De most már Seneca is nő volt. És a két kis bérgyilkos is.

A nők is nők voltak.

Mindnyájan (Agrippina kivételével) egy nagy ágyból kászálódtak elő, ahol valami paradicsomi gruppenszex-ártatlanságban háltak, eléggé összegabalyodva. Miután mindegyikük megtalálta a maga végtagjait, ébresztőnek ki-ki kinyitott egy kis tranzisztoros rádiót, ezek aztán felváltva vagy egyszerre bömböltek különféle operaáriákat, de csupa olyan operából, amelyben a fiú megöli az anyját, vagy az anya a fiát.

Agrippina később jön be. Független anyacsászárnő, nyilván sokat utazik, jó ideig csak a kufferei úsztak be a színpadra a repülőtéri csomagkiadóból ismerős gumiszalagon. Aztán megjelent ő maga is: bábszerű óriásnő, talpig bíbor klepetusban, imbolyogva.

Ha jól értettem, az előadás arról szólt, hogy ám csinálhat a kis Néró akármit, igazában úgyis az anyacsászárnő fogja megölni a fiát.

Soha nem sejtettem, hogy ilyen feminista mélységeim is vannak.

Van egy jelenet a drámámban, amikor sorra mindenki kacagni kezd. Az életveszély szorongása tör ki rajtuk, mint valami ragadós nevetőgörcs. És senki se tudja, hogy a másiknak mi oka van a kacagásra. Milyen véres nagy oka…

Ezt a jelenetet frenetikusan csinálták a bolognai nők. A vad kacaj minduntalan a torkukra forrt egy-két másodpercre. Csend. Aztán megint kitört a kacaj. Aztán megint csend. Aztán kacaj. Aztán csend. És így tovább. Egy gruppen-hisztéria robbanásig.

Szerzői szív és az elveszett fél pár kesztyű

– Van-e átkozottabb sors az örökös meg-nem-elégedetténél?

– Például?

– Például a drámaíróénál. Hallgass meg. Tegnap este nekem boldognak kellett volna lennem. Évtizedek óta a legboldogabb estém ez lehetett volna. Úgy készültem rá, mint egy olyan karácsonyestére, amikor – megsúgták – a fa alatt ott lesz, amit csak kértem. Úgy is mondogattam már előtte tréfásan: még háromszor kell aludni, még kétszer kell aludni, még egyszer kell aludni és főpróba.

Húsz éve írtam ezt a drámát. Akkor először, azóta is hányszor írtam és újraírtam. Mert ha eljátszották, mindig marginálisan (stúdióban, szedett-vedett szereposztással vidéken – s a bemutatók jelentéktelenségéhez mérten rövidre szabott, elbagatellizáló kritikák a lapokban). A sikertelenség okát mindig magamban kerestem, elvetettem amit írtam, az alapjaitól kezdve építettem új drámát az oly nehezen kifejezhető kifejezésére… És most megvan a nagyszerű főszereplő (ő meg hány éve keresi a találkozást ezzel a szereppel!). Mellette van még legalább két színészi reveláció, s van az értő, elmélyült, a szöveg legbensőbb értelmére is figyelő rendezés. Mi kell még? A siker? Az is megvan. Ismeretlen emberek kapják el a kezem az utcán és köszönik, könnyes szemmel. A végén vastapssal felérő ünneplés a kis Játékszín vörös kortinája előtt.

És közben, míg szól a taps, azon tűnődöm, hogy hová is illant el a szövegből egy nekem olyan fontosnak tetsző mondat. És az a másik? És a harmadik? – „Ennyi fogadkozás után végre le kellett volna tennünk valamit az asztalra!” – mondja a fiú, miután benzinnel fellocsolta a szobát; utolsó számvetés ez, generációja sikertelenségéről. Esküvői ruhában ül a fiatalasszony a benzinben és azt feleli: – „Asztal sincs.” És hová lett az a mondat, amit a mezítlábas Máté mond, mielőtt meggyújtja a gyufát: „Nézd, éppen olyan hamar eltűnik a benzines lábnyom, mint ahogy eltűnt az izzadó paraszt lábnyoma.” (Ez még kompozíciós elem is, hiszen a darab legelején beszéltek róla, hogy amikor Máté mezítláb feljött a faluról, a felvételi vizsgán ott maradt a pódiumon két izzadó talpának a nyoma.) És hova tűntem el a darabból én? Hisz az előbbiekkel egy bokorban volt az is, hogy „a nagyralátás, ez a tragikus vétek, a hübrisz! a hübrisz! ilyesmit mondogatott a drámatörténettanár is, de csak akkor, amikor készületlenül jött be az órára és hasalt – no de már őt is kirúgták”.

És hiányzik az a kis kemény párbeszéd arról, hogy nincs kiút:

– Meg fogják érteni, hogy miért haltunk meg?

– Majd jön egy másik fiatalság.

– És ha nem jön?

– Akkor meg miért érdemes élni?

Nem is értem, hogy mikor tűnhettek el ezek a keményebb mondatok? Hisz két hét óta minden próbán ott voltam. S még pár nappal ezelőtt is ezek a mondatok megvoltak, szervesen, szituációban, mozgással, kidolgozva, átélve, döbbenetes effektusokat ígérőn… Ahogy azt a Szerző-Móricka elképzeli.

Mikor próbálták vajon a darabot ezeknek a kihagyásával?

A főpróbaközönség mindig hálás, még mindig tapsol, és nekem meg kezd elnehezedni a szívem.

*

Nincs erőm hazamenni. Akit érek, kérem, üljünk le valahol egy pohár borra. A színházból senki sem áll kötélnek. A fiatal költők közül, akik ott voltak, hárman velem tartanak. (Szkárosi, Györe, Parcz). Nagyon jól esik most velük lennem. Társaságukban csillapítódnak háborgásaim. Egy órát üldögélünk egy túl díszes, mocskos asztalokkal tele körúti eszpresszóban, ahonnét az éjszakai bárba a bejárat olyan, mintha csakugyan az alvilágba szólna. Nemcsak belépődíjat kell fizetni, egy rendőr is áll ott, aki az éjszakai lokálba igyekvőket sorra igazoltatja.

Gyalog megyek haza. Éjfélre jár.

Az úton a kimaradt mondatokat mormolgatom. Mi dolgozhatott itt? Cenzúra? Öncenzúra? Művészi meggondolás?

A Semmi peremét éreztetni hivatott mondatok tűntek el.

Otthon veszem csak észre, hogy a fél kesztyűm valahol elhagytam.

Elviselhetetlen, ahogy hirtelen rám tör a kifosztottság érzése. A kesztyű: konkrétan tárgy, érték, ára van. Jogosult tehát az elkeseredés és a nyugtalanító hiányérzet az elveszítésén. A mondatok viszont, amiket hazajövet sirattam, csupán szellemi termékek voltak. Mit érnek? Mindent? Semmit? A mondatok elveszítése fölötti nyugtalan bánatomat csak jóbarátok érthetik meg – legalább is: ők tesznek úgy – vagy szónokolhatok az írói szabadság megsértésről valamely vicinális kultúrpolitikai fórumon…

Megsirathatatlan mondataimért a gyász beköltözik abba a frusztrációba, amit a fél kesztyűm elvesztésén érzek.

Éjfél után szaladgálok le a lépcsőházba, le a Belügy elé, ahol a taxiból kiszálltam, próbálok rájönni annak a bárnak a nevére, ahol ültünk…

És anyámra gondolok, aki a halálra már felkészülten, türelemmel és fegyelmezetten viselt agóniájában, élete utolsó reggelén keservesen megsiratta egy kedves poharának eltörtét.

Már akkor is úgy éreztem, hogy ez volt a jótékony alkalom, hogy forró könnyek között elbúcsúzhassék az élettől, amelyet még aznap falhoz csap a halál.

Grázi Szervác, Pongrác…

1991 pünkösdje távol áll attól, hogy pirospünkösdként emlékezzünk majd reá. Szürke felhőkből szakad a hideg májusi eső. Aranyat ér? Ez a hideg, szürke, ólmos eső? De a Szentlélek mégis karavánokban hajtja a turistákat Magyarország felé. A szentgotthárdi határátkelőhely túlsó felén hosszú kilométereken át kígyózik az autók mozdulatlannak tetsző sora, mindegyikben vigasztalan, csalódott, kiürült arcú családok, várva, hogy haladjon a csiga-processzió.

Hová? Minek?

Egész Európára sarki hideget fúj a naptárból a három fagyosszent. A Balaton mellett ugyanazt az időt fogják ezek a szerencsétlenek találni, amit az Alpok közt hagytak…

Grázban mi meg azt találjuk, amit Budapesten hagytunk. Éljen Szervác, Pongrác, Bonifác!

És Szent Prótáz? Ő ki volt?

Ugyanilyen érthetetlen, hogy miféle ihlet hajtja ezt az elszánt pár grázi fiatalt, hogy keresztnevük kezdőbetűivel PARA-színháznak nevezett csoportjuk egy magyar tragédiát vigyen színre? Egy olyan „echt-magyar” tragédiát, amelynek már a címe is valami sámánvarázslatot idéz: Tüzet viszek. Igaz, hogy németül elszállt a címből a szakrális elem – nincs benne regölés, nincs Prométheusz –, a pszichiáternő a benzinnel fellocsolt műteremlakásban cigarettára gyújtani készül, így lett tehát a darab címe Grázban Gib mir Feuer!

És amikor az a műteremlakás már utolsó menedék – és már az se –, magyarul így mondta volt petőfisándorosan a halálraszánt fiú: „mint két betyár, aki a padlásra szorul…”– „Mint két partizán” – hallom vissza ezt most a német szövegből. Pedig itt Ausztriában, pláne Stíriában – jól ismerik azt a szót, hogy betyár. Vagy olyan pejoratív volna, hogy mégis csak szebben szól a partizán?

Viszont az ismeretlen magyar nevek litániája hiánytalanul zsolozsmázik föl a szövegből. A magyar színház körül magukat pusztító mártírok nevei. A Somlay Artúré, a Gellért tanár úré, a Czibor tanár úré, a két szent Zoltáné – Latinovits, Huszárik – s Sarkadié, a Kamondyé… Itt mintha mégis visszaszállt volna a szövegbe a szakrális elem. Halálos csendben hallgatják a névsort. „Könyörögjetek érettünk!” Pálmaágakat lengetnek az angyalok az alacsonyan járó felhőkből Szentgotthárd felől. Csakugyan mintha litánia szólna, a mindenszentek Litániája: „Szent Prótáz mártír, könyörögj érettünk!”

Én se tudtam soha, ki volt Szent Prótáz, akihez keresztjáró napokon a határban buzgón fohászkodtunk.

Mégis:

– Mit mond ez a sok búsmagyar név ma az osztrák fiataloknak? – kérdem az echt-magyar tragédiám fordítóját, Frigyesi Andrást.

– Azt, hogy Magyarország után Ausztriában a legmagasabb az öngyilkosok száma. Áll a Monarchia, a kollektív tudattalan bázisán – rendületlenül.

Erre már csak Karl Krausszal felelhetünk: „A Monarchia a világvége laboratóriuma.”

Kettős állampolgárságom

Bent a színházban a Két úr szolgáját játsszák. A halhatatlan előadás negyvenöt éve van műsoron a milánói Teatro Piccolóban. Már második Arlecchino-színészét nyüvi. S valamilyen stúdiómagányban bizonyára gyakorlatozik egy fiatal, aki majd átveszi az örökséget. Aki ezt csinálta, csinálja, és majd csinálni fogja: olyan szentje az olasz színháznak, mint a tibetieknek a Dalai lámájuk.

Láttam én is A két úr szolgáját, a jelenlegi Arlecchinóval (Feruccio Solerivel). Olyan emlék, hogy ha az agóniámba beleszőhetem, boldogan fogok meghalni, fel-felkacagva.

Addig is, szívesen megnézném még egyszer.

De már az egész város ott tolong az Adelaida Ristoriról (az olasz Jászai Mari, Cividale szülötte) elnevezett színház előtt. Zsebre dugom a laissez-passer tiszteletbelépőt. Ennek a cividálei tizenegyezernek mégiscsak több jussa van Arlecchinóhoz, mint nekem. Arlecchino az övék. Én egy műélvező turista vagyok. „Üvegen át” gyönyörködöm Arlecchino kecses és fergeteges mozgásában. És nem az idegeimben élem, sajna.

A legszomorúbb magyar tragédiámban benne van, mégis, beleidéztem. A Tüzet viszeknek szegény Soós Imre sorsát élő fiatal hőse utolsó estéjén egyszerre készül A két úr szolgája szerepére és a halálra. Arlecchino szövegét s mozdulatait magában memorizálva locsolja benzinnel a padlásszobát.

Bubik István úgy játszotta két húron ezt a szólószonátát, hogy felfakadt Arlecchino ősi pokolkirályi jellege. (Hellenkönig.) Démoni volt. Arlecchinója magyarázat volt rá, miért oly halandók a magyar színészek. S úgy általában: mi magyarok…

Úgy érzem, e jelenet komponálásával jutottam el oda, hogy számomra a tragédia műfaja élő volt s nem halott (ahogy G. Steiner deklarálta) a XX. században.

Áttörhetnék most a színház kapujában tolongó tömegen. „Anch’io sono autore!”

Csendesen eloldalgok. S Cividale belvárosának kanyargós utcáit járva magamban mormolom Arlecchino tirádáit. Én is.

Hová ment Margit ebédelni?

„A múlt csütörtökön nagyon éhes voltam és ebédidőben beállítottam egy kollégához” – így kezdi mesélni megaláztatása történetét a páholynyitogató nő a Római Karneválban. Világos, hogy a kolléga jól menő színész vagy színésznő lehetett. De mivel épp társaság volt náluk, az előszoba küszöbéről elküldték Margitot. „Bocsáss meg, drágám, vendégeink vannak.”

Ez az emlék gyötri, olyannyira, hogy éhségsztrájkba kezd. Bűnhődjék az a kutya gyomor…

Virginia fordítja a darabot, itt megakad, azt mondja, hogy angolban nem használható – ilyen esetben – a „kolléga”. Egyetemi tanárok egymásnak mondhatják, színészek nem. Tessék nevet adni annak a kollégának. „Elmentem Péterhez vagy Paulette-hez” – mindegy.

– Nem mindegy – replikázom. – A dráma elején, ha elhangzik egy név, ez feleslegesen betáplálódik a néző emlékezetébe, mert nem lehet tudni, hogy nem tér-e vissza az a Péter vagy Paulette a darab folyamán. Még várja is, hogy megint felbukkanjon.

– Akkor hát mondja Margit azt, hogy milyen utcába ment ebédelni. Ezt lehet fordítani.

– Minden felesleges konkretizálást kerülök. Nem illik a darab stílusához. Elmentem ebédelni a Népköztársaság útra? Rémes. Az Ajtósi Dürer vagy a Gorkij fasorba? Még rémesebb. Tündérjátékom öt perccel a kezdés után irányt venne a dokumentumdráma felé.

– Vagy keresztnév vagy utcanév! Különben Margit nem mehet el ebédelni.

S akkor eszembe jutott egy budapesti tér neve. Pár napig hívták csak így – örökre elfeledhetetlenül. Egy történelmi pillanat felszabadult nevetése volt ebben a névben. Nem is kell magyarázni, kicsendül belőle.

Én se magyarázom.

– Mondja hát Margit azt, hogy múlt csütörtökön elmentem ebédelni a Csizma térre.

– Boot Square? ez igen, ez nagyon jól hangzik. Ott árulták a csizmát valamikor?

– Ott.

– Gondoltam. És olyan jó közép-európai hangzása is van. Mitől?

– Bronzcsizmát árultak. Márvány piedesztálon egy pár óriási bronzcsizmát…

Ki írta?

Mohács óta, a „szép piros vértől iszamos” föld hátán alig tudtunk megállni, megkapaszkodni. Táncolni?

Ady metaforájával: a Cethal hátán vagyunk. A borzasztó Cethal hátán táncolunk.

Pedig ott született a magyar színház is, a merülő szigeten, Shakespeare születése idején, shakespeare-i lélegzetvétellel, amely aztán hamar torkunkra forrott.

Ámde az indulás, a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló Comoedia csakugyan shakespeare-i volt, ezt a világirodalmi valőrök iránt nagy érzékenységet eláruló Kertbeny Károly sem győzte hangoztatni.

Eköré írtam egy drámát, hogy körbejátszva, négyszáz év múltán színpadra kerülhessen. Ennek az ősdráma-hordozórakétának lett a címe: Színház a Cethal hátán.

Az Ady-versnek hála, azt hiszem, kifejező volt ez a drámacím a Mohács utáni magyar drámáról, kifejező még azok számára is, akik nem ismerték az Ady-verset.

A Balassi Menyhárt árultatásáról szóló Comoediát befoglaltam a darabom második felébe. Egyetlen szó megváltoztatása, kihagyása, betoldása nélkül. A megszólaló ős-darab érthetőségét, hatékonyságát az a drámai szituáció biztosította, ahová a játék első felében sikerült a hordozó-dráma cselekményét felcsigáznom.

Bornemisza Pétert tettem meg benne a névtelenül fennmaradt Balassi-Comoedia szerzőjének. Eléggé önkényesen. (Bár némely filológiai vélelem azért szolgált alapul hozzá.)

Kardos Tibor, akinek a lakásán először felolvastam ezt az évtizedeken át tervezett, melengetett, megdolgozott, agyongyúrt, formát kereső dráma-a-drámában kompozíciómat (annak, akinek a reneszánsz magyar dráma iránti szerelme nem a filológusok aggályoskodásával, hanem a legnagyobb rendezők képzelőerejével párosult), fejét csóválta, de áldását adta arra a drámaírói licenciámra, hogy Bornemisza Pétert léptettem föl az anonim Comoedia-töredék szerzőjeként.

Az Ős-Balassi-Comoedia utolsó – levegőben maradó – mondatáról, mely mint egy elszakadt film kockája ki- és belemerevítődik a tudatba, Kardossal sokat beszélgettünk. „Az kamora széket mentünk inkább bizgatják, antul inkább büdösb. A ti dolgotok szintolyan.” S ezzel van vége a komédiának. Seggbe rúgás ez a finálé, egy odaszellentés – mint adekvát válasz a kérdésre, hogy „mi történt Mohács után?” Kardos Tiborban még ez az ordenáré mondat is édes itáliai nosztalgiákat ébresztett.

– „Talán a camerinói mocsarakra utal” – mondogatta ábrándos tekintettel eletimologizálva.

Tudtuk, hogy ez a mondat: kulcsmondat. S talányos, mint Madáchnál az „ember küzdj”.

Lehetne akár egy Weöres Sándor-dráma befejezése is.

Most, Szepesi Attila egyik naplójegyzetében (Hitel, 1990. 17. szám) megtaláltam a hozzá való kulcslyukat. Bornemisza Pétert idéz, egy szinte minden ízében egybehangzó mondatot tőle:

„Az ganéjt és undok szart míg nem mozgatod, nem annyira büdös, mihelyt megmozdítod, onnan a bennvaló büdösség felindul.”

Mondhatnánk: ez a reterát-szag vezetheti el a jószamatú filológiát a Balassi-Comoedia zseniális szerzőjéhez, fellebbentve ennek inkognitóját…

Félreértés

A magyar színházi mérlegen az értékek tótágast állnak. Nem bukhat drámaíró nagyobbat, mint ha azt mondják rá: „Megmérettél és nehéznek találtattál.”

A gyulai várszínház nézőterének legfelső soraiból a Freud-drámám ősbemutatóján egy nézőcsoport már az elején levonult, s aztán a falépcsőkön dobogva-botolva kereste az egyetlen kijáratot. Vitték magukkal elálmosodó nyűgös gyerekeiket – némelyiket csak pisiltetni kellett, ezeket aztán ugyanilyen lábdobogással visszahozták. A felnőttek közül is visszajöttek néhányan – ők csak sörözni mentek ki –, de az elvonulók nagyja hazament a SZOT-szállóba, ahol egy ügyes szervező beugratta őket ebbe a kultúrműsorba, amelyben szép bécsi keringőket helyezett nekik kilátásba…

Búcsú a Kalauztól

A gyulai fürdőkbe beutalt családok előtt a napokban megvolt a Freud premierje. Állítólag mint bécsi operettet adták el nekik. De lehet, hogy az üdülés árában benne volt Freud is. A Várszínháznak egyetlen bejárata van, lent, alul a színpad mellett. Onnét kell felmenni a széksorokhoz. Aki pedig fent a kakasülőn rájön, hogy tévedett, ez sajna, nem operett, az családostul, gyerekestül és az ülés alatt sorakozó söreinek visszaváltható üvegeivel eldübörög a nézőtér tribünjein egész a zenekari árokig, s ott kibukdácsol. Voltak ilyenek. Egyre többen.

Őze Lajosnak kellett volna játszania Ferenc Józsefet. Suttogva – áthatóan – terjed a hír: beteg, Őze beteg. Sík Ferenc – eléggé nem dicsérhető emberséggel, hogy ezen a nyáron is kijusson Őzének a gyulai nyár – egy csöppnyi szerepet adott neki: a Vasúti Kalauzét. A Bécsből menekülő Freudék jegyét úgy lyukasztja ki, hogy ő volt az alvilági Kháron, de ő volt a bécsi kedély utolsó pisla fénye is az Anschluss után, és valami reménység szikrája is…

És jelezte Őze, hogy ő az a dörzsölt fiú, aki megengedheti magának, hogy egy alig statisztaszerep jogcímén kipihenje a szezont a gyulai strandon, és ősszel elkezdje élete legnagyobb szerepe próbáit. Mert ő lesz III. Richárd, és ő fogja rendezni is…

A partnere Jobba Gabi volt. (Freud lánya, Anna, ő szervezi, ő bonyolítja az utazást.) Ő adja át Őzének lyukasztásra a jegyét – a freudi szimbólumvilág nem oly gazdag jelentésekben, mint volt ez a gesztus. Elhatároztam, hogy jövőre ezt a jelenetet kihúzom a darabból, mert Gyulán oly utolérhetetlenül szép volt – valami oly halálközelség volt benne –, hogy ha más színészek csinálják majd, akárhol, akármilyen jól, fájóan őzételen lesz.

Ignoramus et ignorabimus

A Freud-drámában – amelyben a bécsi professzor Ferenc Józsefet analizálja – végig azzal a kérdéssel küszködöm, amelyet most oly világosan olvasok, épp Ferenc Józseffel kapcsolatban felvetve: „Miért csinálták az uralkodók azt, amit voltaképpen nem is akartak?” (Szále László cikke az ÉS-ben az aradi vértanúkról.)

S Freud minden analizáló zsenije kevés volt nekem erre – és az ehhez hasonló kérdésekre – magyarázatot adhatni.

„Császárdráma”

A próféták mellett – a prófétákkal szemben – mindig feltűnnek hatalmas – és szorongó – uralkodók. Fáraók, Nabukodonozor… Heródes…

A Freud-drámában Ferenc József.

Ő is mítoszi lény már. Nem is csak Bécsben. Az egész világon növekszik különös baljós-humoros glóriája.

Ő is, és a korabeli Bécs: bestsellerek és szaporodó történeti monográfiák témája.

De a Ferenc József-divat nem födi el végzetességét.

A Nizsinszki-drámában Wilson elnök tűnik fel történelmi végzetként. Ő itt az a szorongó Nabukodonozor, akinek balvégzetű komplexusairól Freud könyvet írt – de csak Wilson és Wilsonné halála utánra rendelte kiadni…

Freud visszafoglalja Budapestet

…Minden, amit ebben a darabban írtam, fokozott óvatosságra intett Téged (mondhatnám: Titeket). Hogy ennek a huszadik századi világháborúzhatnámnak irracionális okai is lehetnek, hogy a Habsburg-monarchia nosztalgiát ébreszt, mint egy Strauss-keringő. És hogy a bécsi Strauss-keringő halálos (és tömeghalálos), mint Arad, Mayerling, Szarajevo, Doberdo és az Anschluss… S talán még az is, hogy a darab hőse Freud, akit nemcsak Bécsből űztek el ’38-ban, hanem jó tíz évvel később tőlünk is – és nem a nácik, hanem a kommunisták –, ahol pedig egykor, a húszas évek elején Bécs helyett fővárosát remélte találni a pszichoanalízisnek.

A magyar költőket (Kosztolányit, József Attilát) Freud személyiségének a hősiessége nyűgözte le. Engem is, a magyar drámaírót. Örülök, hogy lelke-fővárosában, Budapesten, visszatérését most plakátok hirdetik az utcán.

– „…ki meri őt dicsérni?” – kérdezte Kosztolányi

– „én, én merem…” – felelem Kosztolányival.

Ahol nincs, ott ne keress

Ma megjött Brüsszelből a Királyi Színház dramaturgja és vele a flamand fordítóm. A Freud-dráma bemutatójának előkészítése végett. – Az álom-jelenetben tegezze-e Ferenc József Freudot? – ilyesféle problémákkal.

Aztán egy kérés: a drámáimról szóló tanulmányokat adjam át, hogy a műsorfüzetben részleteket közölhessenek belőlük. És a monográfiákat.

Hát igen, azokat az elemző, azokat az összefoglaló, azokat a méltató tanulmányokat. Azokat a drámaírói oeuvre-ömet feldolgozó monográfiákat… Persze, összeszedem.

Aztán majd úgy teszek, mintha e kérésükről megfeledkeztem volna.

És ők majd úgy tesznek, mintha közben nem jönnének rá, én miért teszek úgy, mintha ily feledékeny volnék.

Felszabadulás

Mitől olyan izgalmas hős és drámahős ma is Nizsinszki? Lengyel Menyhért – páratlan érzékenységével igazi drámai sorsokra – már Nizsinszki életében darabot írt róla. Délutánonként Nizsinszkiéknél teázott, és megírta őket. Egy vérbeli comédie brillante az övé: hogyan csábítja el a kis Pulszky Romola Nizsinszkit, ezt a nők számára fából faragott királyfit – nagyoperettbe beillő díszletek között – egy luxus óceánjárón, Dél Keresztje alatt? Van benne – Romola számára persze – matróz nadrágszerep, ami éppoly fontos eleme a csábításnak, mint szokott lenni a Shakespeare-vígjátékokban.

Angliában nemrég megjelent Nizsinszki mint egy új balettjáték hőse. Amerikában nagyszabású – bár nem túlságosan sikeres – filmet forgattak róla minapában.

Lassan száz éve lesz, hogy táncolt, alig pár évig volt színpadon, és nem felejtődik el. Minden új nemzedék újra fölfedezi.

Nizsinszki végzetterhes géniusza a mellékalakokat is úgy besugározta, hogy azok is színpadképes hősökként tűnnek fel. Gyagilevről is írtak már darabot, játszották sokfelé, Csincsilla úr címen. Múltkor Széki Jánostól hallottam, hogy ő Romoláról készül írni, s bizonyos, hogy strindbergi drámát vagy Shaw-i vígjátékot ígér egy olyan fiatalasszony, aki ágyába visz egy Ifjú Istent és ezzel pokolra taszítja…

Engem a Naplók Nizsinszkije érdekel. Az első világháború utolsó esztendeiben Niszinszki egy svájci szanatórium ápoltja. A Nietzsche és Tolsztoj közt gyötrődő Nizsinszki-az-Isten, most jut el oda, hogy Krisztusként meg akarja váltani az emberiséget – a tánc hatalmával, valami soha-soha nem látott koreográfiával akarja kivezetni a háborúból kortársait, a fiatalokat… És épp ez a megváltó hite lesz a perdöntő szimptóma: bolond!

A lehetetlent-nem-bírjuk-lebírni tragédiája az övé, amitől azokban az években Ady is annyira szenvedett. A legnagyobb táncos kényszerzubbonyban. Ez olyasmi, mint Beethoven süketsége.

És érdekelne még a Budapesten szenvedő Niszinszki is, aki a világtól elzárva élt Márkus Emília hűvösvölgyi villájában, mint egy rabságba ejtett öregedő vadállat. Néha mutogatják. Egy Megváltó, akit 33 éves korában keresztre feszítenek, de utána az Atya elmulasztotta mennybe vinni. (Pedig Niszinszki a levitáció fenoménje volt. A tánc extázisában megszűntek számára Newton törvényei.) A földön önmagát túlélő isteni személy, elpohosodva, megkopaszodva, néha azért bemutatja, hogy tud mennybe szállni egy arasznyit.

Hányszor elképzeltem – s dialógusvázlatokba végigjegyzeteltem – Nizsinszki találkozását orosz katonákkal 1944 karácsonyán. Hogy menekülve bolyong a senki földjén, mint egykor a svájci tél havában… Vagy akár az elsőre felszabadított lipótmezei tébolyda környékén, az onnét kiszóródó többi ápolttal találkozik… S hogy a Márkus-villa padlásán fegyvert kereső oroszok találják meg eldugott cirill betűs naplóját. Hogy az orosz járőrnek Petruskát meséli és táncolja a hóban. Igen, hogy harminc év után megint táncol…

*

Szeptemberben a kórházba bejött hozzám egy tévédramaturg. Színház Pesten nincs számomra, rég megtanultam. Felolvasom hát neki ezt a félig kész jelenetet. Hátha kedvet kap hozzá a televízió.

Nem kap kedvet. – Túl russzofil – s elhúzza a száját.

Kiszököm a kórházból taxin, mert korrektúra vár az ÉS-nél, és a korrektúra nem vár. A szerkesztő szobájában egy ismerősnek tetsző ismeretlen költő tárja ölelésre karját; Amerikából jött, én kisdiák korában láttam utoljára, azóta csak verseit olvashattam emigráns magyar lapokban: Baránszky László. Most jelent meg a Magvetőnél a verseskötete. Végre itthon. A kötet címe (visszafogottan is a mindent kifejező): Zarándoklat.

A Nizsinszki-jegyzeteimmel borított kórházi ágyban aztán boldogan olvasom ezeket az oly messzi földről datált magyar verseket. Még azokat is értem, melyeket én már nem értek, mert csak a fiatalok értik igazán. S a szememnek is alig akarok hinni, amikor rányitok egy versre: Nizsinszki táncol 1945.

Széttéphetem most már a magam papírjait. A jelenet, amelyet a tervezett drámám megközelítéséül megírni próbálgattam, lám itt van készen, a maga lírai sűrítettségében. S közben ujjongok, mert elfog az az evidenciaérzés – mint Lobacsevszkijt, ha Bolyairól hall, vagy Bolyait, ha Lobacsevszkijről hall –, hogy most már biztos, hogy jó úton járok, mert nem lehet többé esetlegesnek tekinteni egy koncepciót, ha a föld másik felén ugyanazt ugyanakkor más is végiggondolja. S épp egy kivételes, kiváló szellem. Ez írja:

A hűvösvölgyi villáról szól Báránszky verse is. Vajon ő honnan merítette az élményt? A negyvenes évek legelején, diákdrámaíró koromban én szorongva néztem ezt a villát a kerítésen át. Nagynénémék a szomszédban laktak. Vasárnapi ebédre, ha hozzájuk voltam hivatalos, a délutáni sétán Génó bácsi, feltűnést kerülve, diszkréten bökött arrafelé: „Ott él Nizsinszki, nem beszél…”

Bizony, ennek a lengyel és orosz anyanyelvébe bezárt, és szomorú katatóniájába hermetikusan bezárkózott Megváltónak csakugyan felszabadulás lehetett az a csalóka felszabadulás 1944–45 telén… Ezt a dionysosi pillanatot mondja el a vers.

Ezt szerettem volna én is megírni…

Marad Sankt Moritz, a megváltás kísérlete. A Naplók Nizsinszkije.

A két tigris

Nem kell rágnom a golyóstollam, hogy a világnak ezt a csodáját, Rio de Janeirót leírjam, amint a valószínűtlen hegycsúcsok és az óceán között billegve terül-tárul alánk, felénk, fölénk, mohón húzva magához a végtelen éjszakával versenyt futó repülőgépünket, amely a reggeli napot hozza most szárnyain valahonnan Észak-Európából… Csak előhúzom kézitáskámból az egyik könyvet, amelyet erre a dél-amerikai útra magammal hoztam: itt van benne, meglepetésemre, Rio de Janeiro pontos költői leírása, s nem is akárkitől: Paul Claudeltől. Véletlenül került táskámba a könyv, nem holmi irodalmi bédekkernek pakoltam be Pesten, hanem rossz írói lelkiismeretemet áltattam azzal az illúzióval, hogy majd épp az Atlanti-óceán fölött fogom megírni hátralévő drámai műveimet. Kijegyzetelni hoztam magammal Nizsinszki naplóját, ezt a svájci idegszanatóriumban, az első világháború végén írott és sűrű könnyekkel öntözött evangéliumát, amelyben arról a megváltó kísérletéről számol be, hogy táncaival ő kivezeti Európa fiatalságát – kortársait – négy év után a lövészárokból. Álom volt ez persze, amelyet kényszerzubbonyban, székéhez kötözve álmodott a Tánc Istene, véget nem érő pörben az őt naplóírásra szorító Istennel és naplóira vadászó, szűk látókörű magyar családjával (Márkus Emília, Párdány Oszkár, Pulszky Romola stb.).

Ennek a naplónak végéhez fűzi hozzá a kiadó (Grill Károly, Budapest, év nélkül) Paul Claudel emlékezéseit Nizsinszkire. A karizmatikus táncos ihlető erejét mutatja az is, hogy Claudel – aki hosszú éveket töltött Brazíliában (Franciaország nagyköveteként úszta meg itt az első világháborút) – a legszebb leírást Rio de Janeiróról épp ebben az utószóban, Nizsinszkiről való emlékeit felidézve írja.

Már a leszállni készülő repülőgép ablakából kezdtem ellenőrizni a poétai guida pontosságát.

Tökéletes!

„A sok város közül, melyet ismerek, Rio de Janeiro az egyetlen, amelynek nem sikerült magától távol tartani a természetet. Itt minden összekeveredik a tengerrel, a hegységgel, a szűzi erdővel, amely minden oldalról körülveszi kertjeinket, elszórja mangó gyümölcsét és pálmáit a házak között, tiszta vizével nyomon követi a sugárutak vonalát, s a maga fűszeres növényeit és páfrányait előre küldi egészen a néger mosókonyhák roskatag kerítéséig… És mindenütt, a szállodák teraszain vagy a szalonok ablakában, elég, ha az ember csak felemeli a fejét, és máris meglátja a legkülönfélébb hegycsúcsokat és a Floresta sötét leplének bizarr ráncait, Tijucát, Gaveát, Campo dos Antest, Corcodovadót és XVI. Lajos profilját. Hátunk mögött mintha mindig ott élne valami hatalmas, fekete, üde és ragyogó őserdő, s elég egy ugrás ahhoz, hogy légkörébe jusson az ember.”

*

Claudel írásaiból a továbbiakban bevallatlanul is kitetszik, hogy számára ez a város, amely körül rátörni készen lapul az őserdő, akkor nyert értelmet, amikor megismerkedett Nizsinszkivel.

Tigris-Nizsinszki lett Claudel számára Rio de Janeiro metaforája. Együtt írva róluk, egyetlen élményben olvadnak össze. Szinte egymás tükörképei. Amikor az őserdei tisztáson (ott ütötték fel a színpadot) meglátja Nizsinszkit, panteisztikus eksztázisba esik. Egyszerre zúgatja orgonája minden regiszterét: az állatit, a kozmikust, a Vox Coelestist.

„Lába szinte teljesen elhagyta a földet, azt az elszakadást ábrázolta, amit helyesen úgy lehetne kifejezni, hogy a súly nyomasztó terhe fölött aratott győzelmet.

Így birtokolta a szellem a testet, s így használta fel a lélek az állatit… Emelkedj fel, te nagy madár újra és újra és még egyszer, a végső leszámolás nagy találkozójára! Aztán visszazuhan, mint egy trónjáról letaszított király, hogy újból felemelkedjék, mint egy sas vagy az íjáról önmagától elpattant nyílvessző. A lélek hordozza itt egy pillanatra a testet és ruháján lánggá lesz, az anyag áttetszővé válva szinte eltűnik. Átszáguld a színen, mint a villám, s alighogy elfordul, máris visszatér felénk, mint az istennyila. Egy nagy emberi lény végső lírája ez, ami úgy jelenik meg esetlen néger dobogásunk közepette, mint az Isten.”

Tigris-Nizsinszki megjelenik a nagyköveti rezidencián is.

„Nizsinszki… nálam ebédelt a követségen, és így közelről is láthattam. Járása olyan volt, mint egy tigrisé. Nem egyik állásból a másikba vitte át ezt a lusta terhét, hanem valami elasztikus kapcsolata van a súllyal, mint a sasnak a levegővel, ez az egész izmokból s idegekből való szervezet, ez a test, amely nem fatörzs vagy szobor, hanem a mozgás és mindenre képes erő szerve.”

A dél-amerikai partokon, ahol a tépett körvonal és a leszakadt sziklaszigetecskék őrzik a nyomát a teremtés második napjának (őskontinensek szakadtak itt széjjel), a buja vegetációban és embertenyészetben létezésünk nyomorúsága fenyegetőbben les ránk a tigrisszemű éjszakánál. A svájci naplóját író Nizsinszkiben szikra sincs abból a tűzből, amit Claudel még nem is olyan régen Rióban látott benne. 1919. február 27-én Nizsinszki így zárja naplóját Sankt Moritzban:

„Egyszerű ember vagyok, aki sokat szenved. Azt hiszem, többet szenvedtem, mint Krisztus… Ember vagyok és nem állat… Szeretni akarok. Szeretet vagyok – és nem kegyetlenség. Nem vagyok vérszomjas állat.”

Mintha Claudellel vitatkoznék.

Ülök az óceánum partján. Olvasom a svájci napló sűrű könnyekkel öntözött lapjait, és úgy érzem: otthon vagyok ebben a karneváljairól elhíresült városban.

Nem, nem vagyok turista. Hál’ istennek. És hála Nizsinszkinek.

Levitáció

Ha színpadra írnám Nizsinszki halálát…

Egy szép nyári délután a Városligetben sétál Márkus Emília az unokáival.

Emma asszony, a Szőke Csoda, már nem fiatal, lila fátyolka van ráncosodó nyakába kötve, lila a napernyője is. Egyik unokája perecet rágcsálva felnéz az égre… – Nini, ott van a papa! – mondja. – Papa! Hova mégy?

– Aber geh! – mondja a nagyasszony, a Monarchia jobb köreiben megengedett németes szóhasználattal. – Mit keresne ott fenn az atyátok?

De azért ő is nézi azt a mozdulatlanul lebegő pontot az égen, amely számára még leginkább a pacsirtához hasonlít. Erről a madárról ugyanis nemegyszer hallotta már földbirtokos gavallérjaitól – akik a vidéki élet szépségeit festegették előtte komoly szándékokkal –, hogy felfúrja magát a levegőbe, ott megáll, és röptében énekel.

De ahogy jobban megnézte (az öregek távollátók), úgy vélte, hogy az a kis pont csakugyan a veje.

– „Babona-babona, üsd félre!” – ezt a mondókát utoljára akkor hallotta, maga is kislány korban, amikor a fiúk golyóztak és az egyikük golyója egyenest gurult a lyuk felé. A többi gyerek némán, alig rebbenő szájjal hajtogatta magában a rontás szavát. – „Babona-babona, üsd félre!”

A színpad közepére a zsinórpadlásról puhán lehuppan valami tollcsomó. Csakugyan egy pacsirta volt.

Lenni vagy nem lenni…

Amikor az író publikációs jogáról beszélnek: kiadásra és nyomdára gondolnak.

A kultúráért felelős kormányzat szégyenére válnék, ha ezt nem biztosítaná.

De az irodalom nemcsak nyomdafestékkel él.

A drámaíró számára az egyetlen publikációs lehetőség a színház.

Hogy állunk drámáink színpadi publikálásához való jogainkkal?

„Ez itt a kérdés” – mondaná Hamlet Arany János fordítása szerint.

„Ez itt a göcs” – Kazinczy fordításában.

Az Idő-hajó utasai és potyautasai

„Elmegy nevével az idő hajója” – mondá Petőfi a színészről. Körvonalazhatatlan és gyönyörű kép. „És menni fog egy örökléten át.” Oly szépen írja, hogy szinte irigylésre méltóvá teszi a színészre váró örök nemlétet.

A hírnévnek ez a kozmikus tünékenysége a színész számára csakugyan szívszorító lehet. Megejtő és szívszorító, mintha a Színpad, amelyen ágál, csendesen átúsznék vele a véget nem érő Semmibe. Csapkodó díszletek alatt hajózik az Óperencián. Omlik könnye a maró sós levegőn…

A hajófenéken kuksol néhány színigazgató. Ők a potyautasok a kalózhajón. Nem győznek gratulálni egymásnak. Hisz az ő nevükkel is elmegy az idő hajója. Ők tehát a szerencse fiai. Egy generáció se kell, és semmibe vész a rossz emlékük. A kutya se emlékszik rájuk. Mit csináltak? Kirugdosták színházukból Tímárt, Daykát, Urayt, Mezei Máriát? Áldozataik felett mondtak gyászbeszédet? Színházat robbantottak? Nem játszották a darabjaimat? Kik is voltak?

Nem emlékszem.

Ki emlékszik?

Medúza-álarc

Németh László írt egyszer a színházvezetésben uralkodó primitív és megfellebbezhetetlen előítéletekről. A nagy színházi bennfentesek ajkáról idézik az előítéleteket a kis bennfentesek és így szállnak aztán ezek – mint a babonák – generációról generációra. Úgy emlékszem a címe is ez volt a cikkének: Színházi babonák. Vagy ilyesmi. Régen volt. Még diákkoromban olvastam. A sárkányölő Szent György hivatásának tüzét csiholta bennem. Erre most – csendesen emésztődve a sárkány gyomrában – még elég tisztán emlékszem.

A legsérthetetlenebb fétisek fészke a Közönség címszava alatt lappang. – Mit szeret a közönség?

E kérdésfeltevéssel minden bátrabb lépést, minden szárnyalóbb gondolatot meg lehet bénítani. Mert csakugyan, ki tudja?

– Mit szeret a közönség?

Medúza-arccal – Medúza-álarccal! – mutatják fel neked azt a közönséget, amely pedig – ki tudja? – talán csillogó szemmel, önfeledten nézné a drámádat.

A kérdés idegméregként hat.

Még a közönségre is, ha netán azt hitte volna, naiv fejével, hogy szerethet mást is, mint amit mondanak róla, hogy szereti. Ez az a téveszme, amelyről Lengyel Balázs is ír, ő a költészettel kapcsolatban: „valamiképp szűkös-személytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát… ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélés-azonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mint gondoljuk.”

A drámaíró számára a közönséghez a viszonya ennél még szűkösebb-személytelenebb – a színházi babonák optikai csalásainak eredményessége folytán.

Holott… Holott… Holott…

Pirandello IV. Henrikjéről ír egy színikritikus. Idézi a régit. Az 1940-es vagy 41-es előadást a Madáchból. Vág egyet – a fórsrift szerint – a Németh Antal-féle Nemzeti Színházon, amelynek – mondja – nem kellett a korszerű dráma, csak Csathó, Herczeg, meg a középkori misztériumok.

Holott – úgy emlékszem – O’Neill, Eliot akkor jelent meg először Magyarországon. S épp a Nemzetiben játszották őket. (S ha jól számolom, mindkettőt azon frissiben.)

Holott, úgy rémlik, Csathót akkoriban menesztették a Nemzeti főrendezői székéből. Ő Hevesi Sándor embere volt. És arra mérget veszek, hogy Németh nem játszott Csathót. Igen, egy-két Herczeget játszott. Ha nem is annyit, mint előtte Hevesi, akinek volt olyan szezonja, hogy nyolc Herczeg-darabot tartott a repertoáron. Viszont Németh Antal Nemzetije annál inkább játszott Tamásit, Márait, Németh Lászlót, Illés Endrét. S játszotta a Hősök nélkült is. S majdnem mindnyájunkat az akkori Nemzeti avatott drámaíróvá. Holott mi mind hitvalló anti-Herczegek voltunk.

Soha le nem róható hálám jele az is, hogy a Németh Antalt és színházeszményét eltipró hatalmakkal és tollnokaikkal szemben igyekszem megvédeni őt. Most már csak az emlékét.

Bukarest felé

Indulás előtt Ablonczy László felszerelt útiolvasmánnyal: román drámaírók darabjaival, s a róluk szóló bukaresti lapokkal. Nem szeretnék sértő tájékozatlanságot elárulni, amikor találkozom majd a román kollégákkal.

Nem minden irigykedés nélkül olvasom a kritikai összeállításokat róluk. Mintha korunk megannyi eredeti bölcselőjét mutatnák be, akik a klasszikus filozófiákból ismert rendszeralkotás helyett a hasonlóképpen az evidencia fényét ígérő drámai műfajban jutottak el az ember lényegének valamilyen új felismeréséhez. – „Hol sikerült továbbvinnie szerzőnknek Szophoklészt?” – „Mi az, ami megkülönbözteti önt Sartretól?” – így a másik.

Csupa efféle kérdést vetnek föl a kritikák.

Nem az az érdekes, hogy a világirodalom (ezúttal csakugyan a nagyvilágirodalom) összefüggéseiben nézik a szemük előtt születő drámai műveket, hanem sokkal inkább az, hogy a világ összefüggéseiben nézik, mintha a legújabb drámáik megannyi mikrokozmikus méretű megfejtése volna az emberiség folyton újratermelt abszurdumainak.

Nálunk évtizedeken át a jópofaság és a belletrisztika volt a tónusa a színházi (napi-)kritikusoknak. A megértő szándék helyett a polgár-képesztő bennfentesség, amely megengedhette magának a hétről hétre szeszélyesen változékony finnyáskodást is. Az elkényeztetett kritikus indoklásra sem szoruló pihá!-it, köpködését, röhincsélését.

A beszűkültek

„Mert a költőt csak honfitársai érdeklik igazán.” (Cs. Szabó.) A drámaírót is. Legyen bár mégoly exportdrámaíró…

Fintor

Vajon mi lett volna a görög színházból, ha Athénban főként perzsa darabokhoz özönlött volna a nép, s ezeket tüntette volna ki a kritika is? Vagy mi lett volna az angol drámából, ha Lope de Vega kétezer drámája kiszorította volna azt a harminchetet, amelyet Shakespeare írt?

Megkilenctizedelve

Évenként írok egy drámát és tízévenként van egy színházi bemutatóm.

A drámaíró magányossága

Ma már nem tudok drámát írta, ha az nem fontos még valaki másnak is. Sokáig írtam úgy, hogy elképzeltem színházat, színészt. Bizonyos, hogy igazi partnerkapcsolat híján, ezeknek az írószobák falára függesztett, szemmel írott drámáknak cselekményére a végén ráburjánzik a filozófia. S vigasztalhatod magad azzal, hogy előállítottad a dráma új variánsát, de a partnereid, akik elmulasztottak a színházba beengedni, most már igazolva vannak.

Rómában, Giordano Bruno szobra talapzatáról (mintha csak máglyáról lépett volna le) leszáll egy fiatalember: – Mester, drámaírást szeretnék tanulni Ön mellett. Követhetem?

A görög drámához

Mircea Eliade naplójában olvasok (1961. december 16-i dátummal) egy rövid – alapvető – feljegyzést a görög drámáról. Ő is csak úgy írja le, ahogy hallotta James Redfieldtől, látnivalóan Eliadét is megfogta a görög drámának ez az interpretációja – vagy inkább: revelációja.

„A görög drámák merész szentségtöréseit, erkölcsnélküliségüket stb. olybá kell vennünk, mint az álomban megengedett szabadságokat. Az athéni társadalomnak, a színháza jóvoltából sikerült megszabadulnia bizonyos rögeszméktől, megsértenie a tabukat, pontosan úgy, ahogy az egyén is egyenesbe hozza a maga nappali létét, hála azoknak a szabadosságoknak és hámból kirúgásoknak, amelyeket álmában elkövethet.”

Mióta csak drámával foglalkozom, így érzem, így tudom ezt én is – mondogattam is, és talán le is írtam.

Ezen az alapon vagyok annyira ellene a jellem következetességét hajtogató igényeknek is. Egy drámai hős akkor kezd érdekelni engem, ha megsejtem benne, hogy visszájára is fordulhat, ha nincs arra ítélve, hogy azonos legyen önmagával. (Vagy ha igen: akkor épp a hősnek ez a bezártsága, betokosodása, bezápulása, „jellemgróffá”-merevedése lesz a komédiájának vagy tragédiájának a magja.)

A Hősök nélkül Izsóf Jánosa nem akar azonos lenni önmagával – a konzervatív magyar nemesurat megkísérti egy tragikus kitörés lehetősége, de elvéti a lépést (ami nem véletlen), és kibukik belőle a nyilas. A Kakast áldozzatokban a háborús párti politikust hazahívják az emigrációból, szükség van rá: beérett a háború – s erre ő békét csinál. Az István napjában nem nehéz felismerni az Achim-gyilkos Bajcsy-Zsilinszkyt – mintha túlélte volna Sopronkőhidát. A Késdobálókban, akik halálosan szeretik egymást: gyilkolják egymást – és ez éppoly indokoltan-indokolatlan, mint bármely álomindulatunk. S mindezeket a drámákat nyíltan a magyar társadalom kiegyensúlyozatlan pillanatainak kiegyensúlyozása végett írtam.

1941-ben, 1953-ban, 1957-ben.

Csak a Hősök nélkül tudta zavartalanul betölteni hivatását, mint a társadalmi lét visszáját feltáró katarziskísérlet.

Fiókba vele!

Mutatok egy jegyzetet G.-nek a dráma eredendő nonkonformizmusáról.

Csend. Olvassa.

– Azt hiszem, még csiszolgatok rajta itt-ott – mondom, mintegy mentegetőzésül.

– Bőven lesz rá ideje, amíg megjelenhetik – válaszolja, visszaadja.

Happy end

Lengyel György telefonált ma este. Megkapta a pécsi színházat. Szeretné játszani a darabjaimat, mondja. Lám, ismeri őket. A Nérót, a Búcsú a csodáktólt. A sohasem játszottakat is. Nekem ez is szinte megrendítően megtisztelő. Kéne egy új kamaradarab is neki… Hogyan? Hát a terveimben is olvas?

Kovács Sophie egyszer azt mondta: „Több mint tíz éve lakik itt nálam, mindennap annyian keresik, de még egyetlen egyszer se telefonált magának se egy rendező, se egy színigazgató. Miféle drámaíró maga?”

Szegény Sophie most meg lehetne elégedve.

Bejött az a telefon, amit én is épp harminc éve vártam.

Utána elfogott valami heves, zaklatott szívdobogás. Mondtam is Irkének.

– Emlékszel, a mesékben van úgy, hogy hosszú várakozás után jóra fordul minden, beállít az elveszettnek hitt fiú, s erre az agg atyának örömében megreped a szíve.

– Jaj de hülye vagy – mondta Irke, de azért kitapogatta a pulzusomat, és ő is elszórakozhatott egy bartóki aritmián.

Kilenc év után

Jó, hogy nem vitt el az az aritmia. Talán megérem a Rózsa Lelke bemutatóját decemberben, Debrecenben. Lengyel György rendezi.

A dráma nyelve iránti érdeklődés

Mindig keresem a támaszt a drámai nyelv (s a színpadi beszéd) számomra életbe- (hisz hivatásba-)vágó kérdései közt. Ha stilisztikai közleményt látok, nekiesek, remélve, erről is szó lesz benne. Egyre ritkábban. Manapság már jóformán soha.

A Hungarológia Értesítő bibliográfiájában az 1982-es évi nyelvtudományi közlemények 72 stilisztikai cikk címe között egyetlenegyet találtam, amelyik a drámai nyelvvel foglalkozott. Érdemes is volt aztán felkutatnom az eldugott Magyartanítás folyóiratban. Fábián Gyuláné tanulmánya ez: Tiborc panaszának nyelvi elemzése. A többi hetven: vers- és elbeszélőpróza-elemzés.

Antischillerek

Domahidyval (Miklós) telefon. Mondja, hogy Stuart Máriáról ír drámát. Elégedetlen a Schillerével. Mondom, hogy én meg a Don Carlosa helyett akartam volna mindig egy drámát írni Aranjuez és Escorial kiszondázhatatlan titkairól – amelyeknek hordozója nem a szimpatikus Don Carlos, hanem a talányos csupa-homály lelkületű atya: II. Fülöp.

– Mi a kulcsod hozzá? – kérdi Domahidy egy Lausanne és Genf közötti szőlősdombról, ahol a háza áll, s miközben körülöttem a negyedik emeleten is mindent betölt a Váci utcai bazár-ricsaj, egy pillanatra látom, amit Domahidy láthat most a háza ablakából, a Lac Léman tükrét s túlnan alkonyi fényben az Alpok legmagasabb csúcsait, látom, ahogy először láttam őket, majd fél évszázada, egy novemberi késő délutánon, Genf felé tartó utamat megszakítva, egy kis tóparti állomáson, egyes-egyedül ezért a lélegzetelállító látványért, amelyből a parton leülve egy-két órára mégiscsak többet bírtam magamba fogadni, mint vonatablakból kipillantgatva… Magamba akartam temetni a látványt (mert hátha meg nem ismétlődő látomás) mielőtt a nap lemegy. S az emlék ma már erősebb, mint az Alpesek. Pesten is látom… Közben a Fülöp-király-drámát vázoltam. Nem is túlságosan drágán. Az interurbánt drámaírók számára találták ki – egymás közt kevés szóból is értenek.

– A kulcs: Bosch – mondom.

– Hieronymus?

– Persze.

– Meghalt már jóval Don Carlos előtt…

– A képei megmaradtak. Fülöp királynak a mániái között ez is megvolt: rajongása Bosch szörnyvilágáért. S ez a mánia magyarázhatja a többit.

– Esztétikai-lélektani eszmefuttatás…

– Dráma is. Fränger szerint Bosch festészete nem más, mint sifrírozott üzenete az adamita szektának, amelyet az inkvizíció kiirtott, épp Fülöp uralkodása kezdetén. Ezt az adamita ideológiát Fülöp begyűjtötte az Escorialban. A hármasoltárok szárnyait lelakatoltatta. Ennek megvan a nyoma. Csak ő láthatta őket, a boschi világot, a Gyönyörök kertjét. A kulcs nála volt. Ez a dráma kulcsa is.

– Ő is adamita lett volna?

– Talán az egyetlen túlélő. Tizenhatévesen karneválozott a vidám Németalföldön. Akkor még ő sem volt aszkéta. Emlékszel, Schillernél mivel állít be hozzá a Nagy Inkvizítor? „Ha én ma nem jövök hozzád, holnap, király, te állsz az Inkvizíció előtt.”

– Schiller nem mondja meg, hogy mire célozhat a Nagy Inkvizítor.

– A király valamely titkos bűnére. Evidens. Máskülönben miért lenne kapható Fülöp még családirtásra is.

– Hát akkor munkára fel! – mondja D. M. és letesszük a kagylót.

Délután ötkör: Zöldfa, utána színház

Rántott libamáj. A Zöldfában esszük. Cipinek ez reggeli, Ágneséknak ebéd, nekem színház előtti vacsora. Premier. Elkéstem, tudom. Ezt még megbocsátják a színháziak, azt kevésbé, hogy a szünetben megléptem. Nem bírtam nézni, amint a kifulladásig járja a kánkánt Ruttkai egy rózsaszínből fakópirosra átfestett operettben. – Mindent bele! – és Magyarország legnagyobb színésznője a tánckarból kacag felénk, s azon igyekszik, hogy egy tizedmásodpercnyit se maradjon le fáradhatatlan lábdobálásban a többi – nála azért egy-két évtizeddel fiatalabb – mögött. Nem is marad le. A közönség meg csak a fogát piszkálja a dúsan terített brettli láttán; persze, megsértődött az átfestéstől. – Mi ez az Offenbachba csomagolt forradalmi izé…?

A legnagyobb magyar színésznő búcsúzik az élettől.

Írói egyenlőség

Minden családból és minden magányból, minden szerelemből és megtartóztatásból ki lehet keverni a szükséges színeket bármilyen görög végzetdrámához, bármilyen shakespeare-i királydrámához, bármilyen Erdély-trilógiához, új Boldogtalanokhoz, új Villámfénynélhez…

Genesius és Genesius: a színházi ikerszentek

A színészeknek is megvan a maguk védőszentje. (Persze jobban vigyázhatott volna Bajor Gizire, Somlayra, Soós Imrére, Latinovitsra.) Szent Genesiusnak hívják. Álarcot tart a kezében, amögül néz ki. Ez az attribútuma, mint Szent Imrének a liliom. Szentnek szent, de azért oltárról nem nagyon mutogatják. Rómában halt mártírhalált, a Via Tiburtinán. Ünnepe: augusztus 24.

De van egy másik védőszentjük is a színészeknek. Ezt is Szent Genesiusnak hívják, Arles-i születésű, ő is vértanúságot szenvedett, valahol a Rajna bal partján, üldözői elől menekülve. Ünnepe: augusztus 26.

Rájuk fér, a színészekre, hogy két védőszentjük is legyen. S hogy véletlenül mind a kettőt Genesiusnak hívják, az már szinte olyan, mintha egy Shakespeare- vagy Ionesco- vígjátékból szálltak volna az égbe.

A századvégi német hittudomány, úgy látszik, nem szereti az ilyen burleszkbe illő abszurdumokat. Holott minden csoda abszurd és a legtöbb csodában ott van a vígjátékok obligát szerencsés vége. Minden csodában megjelenik Deus – ha nem is ex machina. Az 1898-ban Berlinben kiadott Studien zur Genesius Legenda azt állítja, hogy a két Genesius eredetileg egy Genesius volt, csak a legendákban duplázódott meg az arculata. Ezért látunk ma egy Genesius helyett kettőt.

Így talán még szebb. Ez most már csakugyan az a szent Genesius, aki az arca mellett egy álarcot visel. Egy Szent Genesius-álarcot. Csuda személyiségszaporításával valóban méltó ő, hogy az alakoskodók, hisztriók, komédiások és a tragikus szkizoidek védőszentjeként tiszteljük.

– „Szent Genesiusok, könyörögjetek érettünk!”

Szükségszerű? És mi a szükségszerű?

A Tiszatáj márciusi számában Gál István írt Babits Tanácsköztársaság alatti lázas írói-szerkesztői-tanári tevékenységéről. „Babits legtevékenyebb korszaka” – ez az érdekes tanulmány címe. A végén ír a Nyugat sorsáról. Babits szerkesztette akkor a lapot. Sokszor eltűnődtem már azon, hogy is történhetett, hogy a Tanácsköztársaság végül is megtagadta a Nyugatot – betiltotta. Szükségszerűen ilyen-e a forradalmak természete?

Gál István cikkének utolsó mondatában ott a magyarázat a Nyugat betiltására. Bosszú volt, személyes sérelem miatti. De micsoda csontig ható sérelem is lehetett az, amely ilyen bosszúért kiáltott fel a Közoktatásügyi Népbiztosságra? Hogy retorzióképp, alig pár hónappal Ady halála után, elnémíthatták Ady folyóiratát?

Amit Tisza István nem tett meg, megtette Pogány József.

Tetten érten olvasom, hogy mi is lehetett a betiltás hátterében. Hát persze, megint a drámaírói vérszomj.

„A Szellemi Termékek Országos Tanácsa a Közoktatásügyi Népbiztosság döntése alapján a Nyugatot és a MÁ-t jelölte ki hivatalos szépirodalmi folyóiratnak. Júniusban azonban Pogány József került Lukács György helyére. Pogány Napóleon-drámáját Fenyő Miksa szigorúan megbírálta a folyóiratban: lehet, hogy ez volt az oka a Nyugat megszakadásának?”

Hogy mi a szükségszerű? A drámaírók természete ilyen-e? Vagy talán csak a rossz drámaíróké?

De vajon véletlen-e vagy szükségszerű, hogy sértődöttségükben és elégtételkeresőben a kultúra irányításába beleszólhatnak ők: a csapnivaló szerzők, és évtizedeken át egyeduralkodó lehetett egy annak idején statisztasorba rekedt, kielégítetlen ambíciójú rossz színész?

A drámaírói gondolkozás talán történelmi tényező

Hadd kezdjem a legvégén.

A cividalei főtér oldalában már ott állt a kocsi, hogy Udinébe vigyen a bécsi vonathoz, amikor búcsúzkodóban a Longobárd kávéház teraszán, egy római újságíró mikrofonját nyújtva felém, feltett egy kérdést az olasz rádió számára.

– Mint drámaírónak van-e valami magyarázata arra a különös tényre, hogy mostanában két közép-európai országban is drámaírókat választottak köztársasági elnöknek?

– Voltak előjelek. Karol Wojtylával már egy drámaírói múlttal rendelkező közép-európai főpap lépett Szent Péter trónjára. S ha figyelembe vesszük, hogy a leendő pápa személyének kiválasztásánál a Szentlélek aktívan közreműködik, a közép-európai drámaíróknak legfőbb méltóságra való emelése isteni kezdeményezésnek mondható. Isteni kezdeményezés! – ezt többféle hangsúllyal is lehet mondani. S ha számba vesszük, hogy mily kifogyhatatlan fantáziával gazdagította II. János Pál – minden kuriális protokollon túllépve – a pápa emberi kapcsolatait, a legmerészebb evangéliumi paradoxonok szellemében, el kell ismernünk, hogy a Szentlélek és a konklávé bíborosai nem választottak rosszul. Hogy Wojtyla egyéniségében az az infinitézimálisan piciny elem, a drámaírói mentalitás hozzájárulhat a történelmi hivatáshoz, ezen Göncz és Havel után elgondolkozhatunk.

– Vegyük tehát harmadik közép-európaiként Wojtylát is be a sorba Havel és Göncz mellé – a koincidencia így még rendkívülibb. Tekinthető-e véletlennek?

– A véletlen fogalmát a drámaíró nem ismeri. Helyette irracionalitást mond, s ebből az irracionalitásból – meglátják – kirajzolódik majd valami, amit nevezhetünk Törvénynek, Bölcsességnek, Gondviselésnek…

– Ön számára már kirajzolódott e különös koincidencia értelme?

– Természetesen. Aki drámaírásra adja fejét, hisz ennek a mesterségnek a megváltó szerepében.

– Akkor megismétlem a kérdésemet – mondja az újságíró, s a nyakkendőmre kapcsolja a mikrofont.

Andrea az autóból integet, hogy le fogjuk késni a vonatot. Mutatja, hogy legföljebb három percünk van.

Visszaintegetek neki, hogy Goethe mit mondott: „in der Beschränkung zeigt sich der Meister.” Ha sarokba vagyok szorítva, ez kegyelmi állapot, s ennek nem szabad most ellenállnom. Mert ki tudja? Mielőtt elindul a vonatom, a sürgető időben talán sikerül megfogalmaznom, hogy ezzel az áldott-átkozott drámaírói hivatásunkkal vajon mi célja volt a történelemnek.

A másként (is) gondolkozás művészete

Arisztotelésztől kezdve Peter Szondiig minden drámaelmélet-író bölcselő megegyezik abban, hogy a drámai alkotásban a REND nyilatkozik meg mint egyfajta „gyönyörű képesség” – hogy József Attila szavaival fejezzük ki magunk. Ám mondhatjuk ugyanezt Göncz Árpád találó metaforájával is, aki a drámaírói tevékenység értelmét és ambícióját így fogalmazta meg: „ha cseppfolyós körülötte a világ, megszerkessze a kristályrácsát”.

Bizonyos, hogy nem minden drámában rajzolódik ki a világ kristályrácsa. De minden valamirevaló drámaíró erre tör. S amikor aztán egyes drámákból összeáll az „oeuvre”, ennek istenkísértő összessége az író sorsát is magyarázza: „s döbbenten látom, hogy hat, együtt, mennyire kristályrács, s nem is csak a cseppfolyós világé, hanem a magam életéé…”

Azt hiszem, hogy ezt a kristályrács-effektust nemcsak Göncz öt nyelv szinkronjában játszott monodrámájában, hanem a fesztiválon szereplő többi drámában is észrevehettük. (Krleža, Goldoni, Italo Calvino, Lengyel Menyhért, Beckett, Corneille, Pirandello, Havel…)

S az viszont bizonyos, hogy e század politikai konstrukciói rettenetesen távol esnek attól, amit József Attila REND-nek (szabadságszülte Rendnek!) mond és Göncz pedig talán ugyanezt: KRISTÁLYRÁCS-nak nevez. Ha Ferenc József, Tisza István és Vilmos császár a Burgtheaternek nyújtotta volna be az Első Világháború szinopszisát, nem akadt volna dramaturg, aki megrendelte volna tőlük ezt a zagyva rémálmot színpadi bemutatásra.

Elképesztően dilettánsok voltak. A politikában is. A játékidővel se voltak tisztában. Azt mondták, úri becsületszavukra, hogy az egész mutatvány addig fog tartani, amíg a levelek lehullanak. És több mint négy évig tartott. Próbálna valaki ilyesmit egy színházban csinálni.

Vagy vegyük a Párizs környéki békét. A drámaírónál elemi követelmény, hogy tudjon gondolkozni valamennyi szereplőben. A protagonistában is, az antagonistában is. Átélte-e Clemenceau a legyőzötteket?

Jó, Clemenceau nem volt drámaíró. De hátha épp ez volt a hiba, hogy ezeknek a Tiszáknak és Clemenceau-knak, később meg a három szenilis jaltai társszerzőnek annyi érzékük se volt a drámai formákhoz, a katarzishoz, az empátiához, a konfliktusok kezeléséhez, a dialógushoz, mint hajdúnak a harangöntéshez.

És amatőrködésükre ráment ez a század. Vele a mi életünk.

Most tehát itt Közép-Európában, ahol a bécsi, pesti, trieszti, zágrábi, prágai kávéházakból mindig elég jól ráláttunk a politikára is, meg a színházra is, bár a kávéházakat jórészt megszüntették, mintha a kávéházi nézők és áldozatok azt mondtuk volna: no ebből elég, a politika véresebb dolog, hogysem egyes-egyedül a politikusokra lehessen rábízni – tehát ahol egykor az Isten kegyelméből trónolt a császár és király, legyen most jelen egy drámaíró, aki VÉGSŐ ESETBEN tudhat MÁSKÉNT IS gondolkozni.

Gondoljuk csak Szarajevóra, Trianonra, Münchenre, Jaltára, Budapestre, Prágára… A boldogulásunk megannyi elmulasztott alkalmára. Egyik se volt „történelmi szükségszerűség”. Megannyi lötyögő, rosszul megírt, indokolatlan rögtönzés; ahogy a Hamletben mondják: HEBEHURGYA VÉRES MUNKA.

Képzeljük csak el, ha a Szerbiához intézett idiotisztikus ultimátumot az agg Ferenc József helyett (aki előrehaladott korával elveszítette azt a képességét, hogy veleszületett szenilitását leplezni tudja), Karl Krausnak, Ady Endrének vagy Karel Čapeknek kellett volna ellenjegyeznie.

A drámaíró a főhatalomban: óvintézkedésnek tekinthető, amellyel esetleg elkerülhető egy kényszerhelyzet kényszermegoldása, hisz egy másként gondolkodásra is alkalmas elme az ostoba és primitív politikai szituációkban oly paradox és ragyogó megoldást találhat, mint egy tapsot arató csattanós felvonásvég.

„…egy eleven meg egy holt”

A tragédiák terében ledöntve a korlát, amely elválasztja az élőktől a holtakat.

Ha van rokonság a ballada és a tragédia között („a ballada: tragédia dalban elbeszélve”), talán épp ebben van a rokonság. Arany balladájában a föld alá dugott férj „lepedőjét, szemfödelét kapja” s jön az árva fiúért. És Rebi néni lelke is visszajár. Robogány is visszajár. A Duna öngyilkosai is feljönnek a víz alól a Margit-híd felavatására. V. László arra riad fel, hogy „láncát tépi Hunyadi két fia”, hiába mondják neki, hogy „László – tudod – nem él”. Dalos Eszti démoni zenészek muzsikájára énekel egy égben vonuló lepedőről, Tuba Ferkó szalad utána, mintha csak rafinált parafrázis volna a népdalra (Arany ismerte), amelyik valahogy úgy szól: „jaj, de szépen süt a hold, jaj, de szépen ballag együtt egy eleven meg egy holt”.

Babonásan, mint az Arany-balladákban vagy természettudományos (természettudományoskodó) álarcban, a múlt kísértetei meg-megjelennek a tragédiákban. Az Oreszteia-trilógia azzal kezdődik, hogy Kasszandra az élő Agamemnónt holtnak látja, majd azzal folytatódik, hogy Klytaimnésztra a holt Agamemnónt élőnek, s végül – az utolsó részben – Oresztész rémeket lát, köztük megölt anyját.

A múltkor olvastam Simonyi Imre egyik verse mottójaként a legtöményebb tragédiát sejtető népdalt. Bízvást lehetne egy Oreszteia summája: a holt apa parancsára az anyagyilkosságot bevégző Oresztésznek énekelhetnék ezt az erynniszek, a megtört lelkű Oresztésznek – tragikus iróniával, gúnyolódva: „Hát az anyád él-e még, hát a fia ép-e még, halott apád a fogát rád-e vicsorítja még?”

Shakespeare-nél aztán pláne, mint egy katalaunumi csatában küzdenek (s küszködnek) egymás mellett az élők és a holtak. Ibsennél a vérbajjal elfuserált géneken át rondítanak bele utódaik életébe a vígkedvű apák: menthetetlenül jelen vannak, jelen vannak…

Minden tragédiaszín megannyi Kékszakállú herceg vára, ahol a gyilkosok és az áldozatok társbérletben élnek.

Időbontás? Ez a legeleslegigazibb időbontás.

Felbontani, felgöngyölíteni, ami visszavonhatatlan válaszfalnak látszik: azokat élet s halál közötti vak kárpitokat…

(Mily természetes számomra, hogy egyik drámámban Rudolf királyfi agyonlőtt szeretője mellett virrasztva csendesen elbeszélget kihűlő áldozatával; hogy egy másikban Néró egy fiúban felismeri megfojtott feleségét; hogy a darab eredeti változatában, a Tüzet viszek páros öngyilkosai az öngyilkosságukat már post mortem csinálják végig; hogy az Egy szerelem három éjszakája halott hőseit a Virágáruslány látni vélte a villamosból… Ezeket a jeleneteket a rendező rendszerint szó nélkül kihagyta, s ha véletlenül valami megvalósult belőlük, nem akadt soha egyetlen kritikus se, aki említésre méltatta volna.)

Az olaszok boldogok lehetnek

Az egyetemen – vizsgáztatás közben – felhívtak Pestről, a Könyvvilágtól, s lediktáltam a cikket, amit tegnap Velencében megírtam. (Abból az alkalomból nyilatkozhatom, hogy most jelenik meg egy drámakötetem, a Világvégjátékok. Miért írok drámát? Miért olyat, amilyet? S ma meg miért efféle „világvégjátékokat” – tehát miért még olyanabbakat, mint eddig?)

Nem először próbálom kifejteni véleményemet – de talán most egy hajszállal jobban sikerült – a drámai műfaj sajátos „logikájáról”. Hogy olyan evidenciákhoz juthatunk drámaírás – és a dráma előadása és végignézése – során, amire más módszerekkel nem lehet eljutni…

Utána kínzott a szokásos kétség: megint egyik magándrámaírói rögeszmémet hajtogattam, szemben a hazai színházi közgondolkodással.

Lefekvéskor, éjfél felé, kinyitom a ma reggel még Velencében, a vasúti állomáson vásárolt (de hosszú nap volt ez a mai is!) La Repubblicát. Benne Moravia nagy interjúja: Moravia a színházat választja. Arról beszél, hogy tizenhároméves korában már falta a görög drámákat. Akkor alakította ki a drámáról való nagy véleményét.

„…meggyőződésem: a színház mindenekelőtt hittevő hely, ahol a világ problémáiról van szó. A regénnyel szemben a színháznak egészen más módon magas méltósága van. Olyannyira, hogy ha a dráma meghalna, bizonyos dolgok nem lehetnének kimondhatók.”

Örülnöm kéne, hogy lám, milyen egybehangzó a nézeteimmel, amit Moravia mond.

De ő mindezt egy figyelmes hallgatóság számára mondhatja. Szavaiból kisüt a heuréka boldogsága. S tudja, hogy ennek fénye azok szemében is felragyog, akik ma szerte Olaszországban az interjúját olvassák.

És a színház is boldog. Mert egy nagy író őt választotta.

Felcsenget a rossz lelkiismeret

Velencében vagyok. Egy baráti család fiának az eljegyzésén. A szálloda halljának szép rajzú márványasztalán hever a vaskos idegenforgalmi album: FIRENZE EXPO, 1985. Mit kínál Firenze ebben az évben külföldi vendégeinek? No lássuk, mi vár rám, ha holnap visszamegyek Firenzébe. A könyv kiállítása, a reprók benne a legdrágább művészettörténeti kiadványok nívóján vannak.

Ahol kinyílik – szinte magától, szinte nekem! –, a 81. oldalon: szabadtéri színház színes fotói. Where His Summer? Fiesole naturally!

S a kísérő szövegben a számomra oly ismerős közlés, hogy a fiesolei római színház nyári programjának biztosítására szolgál a Nemzetközi Dramaturgiai Központ, amely új, látványos drámák megírását szorgalmazza.

Hát igen, nálam is szorgalmazta. Nekik kellett volna megírnom erre az idei szezonra a Hieronymus Boschról szóló drámát. Évek óta hányszor mondtam már el nekik – egy kicsit mindig gazdagabban – a témát. De mindig csak a témát. Hittek benne ők is. Talán jobban, mint én, mert a benső kételyeimet persze nem mondtam el. (Vagy pedig ők tudták, hogy a kételyek a színházban arra valók, hogy zseniális megoldásokra sarkalljanak.)

A tavalyi előzetesben még minden olasz újság hirdette a Gyönyörök Kertjét, az én Bosch-triptichonomat. Mi vitte el ezt is a meg nem írt műveim limbusaiba?

Hogy a nyaram, a tavalyi, ráment a taggyűlés előkészítésére? Mi értelme volt? Még a két hónapon át körmölgetett megnyitóbeszédemet se közölte egyetlen folyóirat sem. Az istenbékéjét, ami a taggyűlésen már szinte mintha meglett volna – egy hónap múlva – elsöpörte egy szelet vető vers körül támasztott vihar.

Itt állok, majdnem üres kézzel (félig megírt színdarab nem színdarab), egy teljesítetlen szerződéssel, amely a torinói Dalla Rocca társulatnak biztosította volna a jogot a fiesolei nyári bemutatóra – s hogy utána, a szezonban, az olasz színházakban turnézva tovább játsszák…

*

Ma éjszaka fél egykor felcsöngött a telefon itt a szállodai szobámban. Olyan mély álomból vert fel (nem tudom, hanyadik álmatlan éjszaka után), hogy nem tudtam, merre a kislámpa, hol is lehet a készülék – mindent levertem az éjjeliszekrényről.

– Csak téves lehet – jár a fejemben, amíg a sötétben előkotrom a leesett telefonkagylót az ágy alól.

– Önt keresik, professore! – mondja a portás.

– Tévedés – mondom.

De nem. Már hallom M. hangját, akit utoljára tavaly július elején láttam, amikor a születésnapját ünnepeltük. Hogy nyomozta ki, hogy itt megtalál? És mit akarhat?

– Mikor kezdődnek Fiesolében az előadások? Tűvé tettem Olasz- és Magyarországot a címedért. Kaphatnék-e a Boschra jegyet? Ugye még nem késtem el?

– Nem. Én késtem el.

No comment

Csak épp feljegyzem, mert nincs senki más, aki észrevegye…

A Kortárs szeptemberi száma összefoglaló képet ad az elmúlt szezon magyar drámáinak bemutatóiról, felújításairól. Van amelyiket dicséri, van amelyiket elmarasztalja. Mindegy. A drámai formában megnyilatkozásra törő modern magyar szellem imponáló seregszemléje ez, ígyis. Mészöly: Bunker, Sőtér: Júdás, Páskándi: A szélmalom lakói, Ratkó: Segítsd a királyt, Gyurkó: Doktor Faustus, Polgár András: Töltsön egy estét a Fehér Rózsában, Nádas: Találkozás, Karinthy: Bösendorfer, Görgey: Komámasszony, hol a stukker, Szakonyi: Adáshiba, Örkény: Tóték, Fejes: Cserepes Margit, Örkény: Sötét galamb, Weöres: Kétfejű fenevad – s végül egy közös kalap alá véve (enyhén elhárítólag) a debreceni Egy szerelem három éjszakája és a pécsi Elveszett paradicsom.

A Kortárs listája gazdag és teljesnek is látszik. Még én sem panaszkodhatom. Hét ősbemutató, kilenc felújítás. A recenzens nem említ olyasmit, hogy ez csak válogatás volna. Pedig a lista nem teljes. Két darab hiányzik. Mindkettőt én írtam. Mégis panaszkodom hát.

A Freud, az álomfejtő álma a Nemzetiben. (Bemutatója volt a szezon elején.)

És a Tüzet viszek a Játékszínben. (Bemutatója volt februárban.)

A kritikus finoman jelzi a nem egész jól tájékoztatott színházakkal, hogy a szilencium azért még nincs egyértelműen feloldva. Ő tartja magát hozzá. Csak társszerzőségig szól az engedély. Vastól, Ránkitól kézenfogva – isten neki…

On revient toujours…

Itt küldöm a drámát – újjáírva –, nézőpont-változtatással, mondhatnám: egy másik csillagról nézve.

Dacos tagadásul arra, amit legutóbb mondtál: ne törődjem folyton azzal, amit már megírtam, írjak újat.

Hogy mi visz mégis vissza a megírtakhoz? Az a kényszer talán, amely a gyilkost visszatéríti a tett színhelyére? Ha azért tér vissza a gyilkos – ez feltehető –, mert bűntudata abban jelentkezik, hogy rosszul vitte végbe a bűntettet – pl. hogy nem kufferbe kellett volna pakolni az áldozatot, hanem elégetni –, akkor vállalom ezt a magyarázatot drámaírói „reprízeimre”. Nekem is lehet álmom egy „tökéletes bűntett”.

Másik magyarázat: „kiszínházbólított” drámaírói egzisztenciám. A feleslegesség bűntudattal jár. A munkanélküli nem kerülheti el a kétségeket, hogy a szakmunkásképzőben elmulasztott valamit. Én is csak magamat teszem felelőssé, ha drámai művem kéziratban ragad. Ez természetes. Tehát kezdődhet az igazamat bizonyító istenkísértés: a közöny légkörében megmutatni, hogy nem tudom olyan magasra ajzani eszméimet, hogy ne tudjam remekbe meg is formálni…

Amellett: nem köt semmi. Úgy értem: nem köt megrendelés, szerződés, elvárás, premier, dátum… Szabad vagyok. A semmibe írok. De mivel ez a szabadság (Sartre ezt nevezi „az ökörnyál szabadságá”-nak) ellentétes a kötött drámai formával: magamat kötözöm egyre ravaszabb matrózhurkokba.

Mielőtt az első szó elhangzik

Már a hirdetőoszlopnál kezdődött. Aztán a sorba állás a pénztárnál jegyért. Estére átöltözni. A színház tere, a homlokzat kivilágítva: ez is szívdobogtató volt. Előcsarnok. Egyenruhás jegyszedők. (Feledhetem-e valaha is a nemzeti színházi altisztek sötétzöld atilláját? A győztes magyar reformkor veterán honvédjei voltak ők.) A nézőtér. Arany és bársony. A hatalmas csillár és a páholyok fölött a kis függőlámpák. (Ezek megmaradtak – ezek maradtak meg. A Parlamenti Könyvtárban ma is égnek. Vályi Gábor mentette át oda magához őket, csöndes és olthatatlan színházszerelmében.) S a nagy vörös bársonyfüggöny. Rajta az észrevehetetlen kukucskálólyuk, csak a függöny lebbenése árulja el, hogy valaki onnét figyeli, vajon a helyemen ülök-e már, hogy kezdhessék az előadást…

Mindez már része volt a színházi élménynek.

És minden színdarabhoz ugyanez az út vezetett.

Csak amikor a gong szavára szétsuhant a függöny két szárnya, és megcsapta a földszinti nézőt a színpadi hűvösség és Nemzeti Színház-szag, a színházi este sztereotip keretében csak akkor jelent meg az az esti dráma világát felmutató díszlet. (Ez is már haladás volt. Hiszen a legelső olasz típusú színházakban még a díszlet is állandó volt, legalábbis műfajonként. A tragédiákhoz szolgált mindig ugyanaz a palotasor vagy palotaterem; a komédiákhoz ugyanaz a görbe utca, balkonos házzal; a pásztorjátékokhoz ugyanaz a pagony.)

Egy idő óta a díszlet néha elénkbe jön. Kezdetben csupán tanítóilag. Dokumentumok jelentek meg az előcsarnokban, ha kellett, ha nem kellett. A shakespeare-i királydrámákhoz előre tanulmányozhattuk a Yorkok és Lancesterek családfáját.

Belgrádban egy csipkékkel bélelt kürtőn át jutott a néző a helyére, ahol így már előre otthon érezhette magát. A darab színtere: Bécs volt. 1914, Schratt Katalin szalonja. A színre lépő Freud Zsigmond elmélete segítette aztán a nézőt, hogy rájöjjön, minek a szimbóluma is volt az a kürtő…

A Medeához – Serban New York-i rendezésében – már emberi csonkokon, lemészárolt gyerekek hulláin bukdácsolhatott le a néző. Le, valahová az alvilágba, a pokolba, a hullaházba. Hová?

Mindegy. Minden út Euripidészhez vezet.

Savanyú a szőlő

Tervezett műveim listája – tetszetős címekkel – egyre hosszabb.

Szophoklész kilencven évig bírta szusszal. Nekem ez már kevés volna. Matuzsálem kilencszáz évig. Ez talán már elég lenne.

De reménytelen megírnivalóim frusztráltságában elérem, felérem a lét (egyébként megközelíthetetlen) szomorú titkait. A gyakori premierek elhülyítő eufóriájában mit tudnék ezekről?

Emlékezetes bon mot-kat próbálnék elsütögetni, à la Molnár Ferenc, vagy mint mostanában […]

A jegyzet folytatása, szerencsére, elveszett.

Még csak nem is papírszínház

Mióta színigazgató, rendező, színész nem nógat, hogy írj valamit nekünk, csupán fejben alakítgatom – szimultán – megannyi drámatervem.

Ha a szerepekre (arra a bizonyos szerzőkereső Hat Szerepre) rákérdezek, felmondják vagy könnyedén rögtönzik bármelyik jelenetüket.

Leírni ezeket a dialógusokat?

Illyéssel felelek (naplóiban találtam erre a mondatára):

„Ha én pontosan tudom, mit akarok írni, el se kezdem; hiszen kész.”

Fejbenszínházam

Illyés fiatalon tervezett drámasorozatából az első elkészült (a Lélekbúvár). A többit már nem írta meg.

De maga titkos-bizalmas viszonyban maradt velük. Így ír erről naplójában: „a ciklus többi darabjának ugyanis csak megírásától ment el a buzgalmam, de nem teremtgetésétől. Ez a tervező-álmodozó élvezet a legtisztább: ahol érzi, ahelyt javítja is a hibát; ami által a mű mindig a lelkiállapot kívánta, vagyis mindig a legmagasabb szinten szárnyal.”

Hát ő is? Hát más is?

Hát nem csupán az én titkos bűnöm ez? Nem az én találmányom: a még csak nem is papírszínház, ez a csupán az agysejtekben lobogó rivaldafény?

Drámaterveim a füstön

Szíven ütött, amit Illyésnél olvasok:

„A szögre akasztott prózai műből egy-kettőre kipárolog a nedv, a költői érték…”

Invenit, laboravit, fecit

Amikor a reneszánszban a festők kidugták fejük a névtelenségből, megjelölték a művet az alkotás önérzetével.

Itt az Uffizi miniatúrái között a pergamenre festett Lakodalmi tánc a szabadban.

Baloldalt a szignó: B. I. L. F. azaz: Bruegel Invenit Laboravit Fecit.

Annak a Paraszttáncnak az egyik előzménye ez, amelyet a bécsi képtárból ismerünk.

Ami a jelzésben megragadó: hogy monogram mellett ott az alkotás három fázisának a jelzése. Bruegel közli, hogy mind a hármat végigcsinálta.

Kigondolta, megmunkálta, befejezte.

Hány drámám utolsó oldalára írhatnám fel ilyen öntudattal?

Hol a drámai rövidség, Mester?

Farkas Laci feladott nekem egy sor kérdést a Lyukasóra melléklete számára. Összesen 120 sor lehet a válaszom.

Ami kisült belőle: legalább 300 sor.

És még én hitegettem magam, hogy kisujjamban van a dialógus művészete.

Úgy látszik, ha magamról kezdek szólni, képtelen vagyok dialógusra. Ömlik belőlem a hosszadalmas monológ – a Tiborc panasza.

„Te, üldöztetési mániás!”

Az agarak kedvelt szavajárása ez. A futó nyúlnak mondják, amikor beérve elroppantják a hátgerincét.

Egy ma kézhez kapott levélből

„Kedves Miklós! Úgy vélem, Téged alkotói mivoltodban inspirál az, ha űzöttségi szerepben, akár méltatlan vádaskodásokkal támadhatsz másokat.”

Az önérzet csúcsain

– „Nem szégyelled magad! A saját ügyedben okvetetlenkedsz megint!”

– „Egyre emeltebb fővel teszem.”

Vita brevis

A magyar drámaírók párizsi bemutatkozására a magyar hivatal kiadott egy francia nyelvű füzetet a magyar drámaírókról. Benne vagyok én is. Életrajzom 1948-ban fejeződik be: „…hazatér külföldről és tanár lesz a Színművészeti Főiskolán.”

A szerkesztésben közreműködő magyar színháztudósok eddig követték pályámat.

Hubay Miklós élt 30 évet.

„Szánts, tollam…”

Formai bravúr

A naplóírásban megspóroljuk az írói munka legkeservesebb, legutálatosabb, legkétesebb kimenetelű részét: a formával való bajlódást, a koncepció és kompozíció egységének gondját.

Rábízzuk a kompozíciót arra a bizonyos tízezer véletlenre, ami megesik velünk.

Majd az életünk szépen kimozogja magát – gondoljuk. S legtöbbször ki is mozogja magát. A legtöbb napló az esetlegességek feljegyzésével kezdődik. S milyen végzetterhesen csengenek aztán az utolsó bejegyzések.

A legzártabb mű: a mindhalálig írt napló.

„Mint koporsó, kemény” – igen, elmondhatjuk rá – Mikes, Széchenyi, Füst, Lengyel Menyhért, Márai, Rónay, Illyés, Nagy Laci, Karinthy Cini naplójára – Adynak ezt a Bibliából kölcsönzött szavát.

A soliloquia örömei

A naplójegyzetek, most, hogy könyvben is megjelengetnek, jobban elárulják sajátosságaikat, mint amikor elszórtan publikálgatom őket lapokban, hetilapokban, folyóiratokban.

A Végtelen napjaim könyvpremierjén Juhász Ferenc beszélt (ő, a legöntörvényűbb világú költő hogyan tudja más írók világát ily empátiával megközelíteni?), s firtatta, kérdéseket téve föl, e naplójegyzetek írásának kezdeteit.

Összehordtam feleletül hetet-havat. A leglényegesebbet mégse mondtam. Féltem, hogy a kelleténél messzibbre merészkedem el.

A naplójegyzet-írás megszüntette nálam a baráti beszélgetések, diskurálás, társasági lét igényét. Ahhoz a pezsgőfürdőhöz képest, amelybe jegyzetelés közben merülök, unalmasnak tűnnek a követségi fogadások, akadémiai teák, vacsora utáni feketék, pláne a házaspári együttlétek… Mióta ezeket kerülöm, megédesedtek soliloquiáim órái.

Az elme zavarai

Amikor a különböző témáról szóló jegyzeteimet szétrakosgatom polcokra: a fejemben is kialakul egyfajta rend – a lokális emlékezésé: „ez van középütt, az jobbra lent, amaz jobbra fönt…” Mintha az agyamba fényképezném (vésném) a szekrény polcait, s velük együtt: tervezett írnivalóim alakuló körvonalait.

S aztán valamilyen okból a kéziratok rendjét meg kell bolygatnom. Útra indulok: a legsürgetőbbet magammal viszem. Kockáztatva, hogy elveszítem. (S el is veszítem.) Meg aztán, hiába, félek avatatlan szemektől és kezektől: beviszem egy részüket az egyetemre, vagy eldugom itthon könyvek mögé…

Utána hetekig úgy érzem, mintha összekavarodott volna valami a fejemben. Emlékeim elbizonytalanodnak, köd száll rájuk. A koncepció kristályosodni akaró összefüggései, az elmémbe vésett „tükörkép” tovább dereng, túléli az átrendezett valóságot. De a támpontok szétszórva – amit idetettem, az most hol is van? – beáll a kettős emlékezés. Mint részeg embernél, hogy duplán lát…

Azzal vigasztalom magam, hogy a sarkamban járó Káosz fenyegetése megtanít, hogy becsüljem meg a Harmóniát. Augiász istállójában kristálytiszta kompozíciókat álmodom.

Elveszett idők nyomában

A boldog feltámadás reménytelenségével

A naplójegyzetek írását – sorstársaimon is észreveszem – úgy tekintjük és úgy tekintettük, mint egyfajta öregkori mániát, a formálás felelőssége alól kibújó alkotószellemünk derűs és kétes kegyelmi állapotát…

Szenilis kényszercselekvés?

Dérynél olvasom (A napok hordaléka, 1976. június):

„Reggelre kelve alig várom, hogy íróasztalomhoz, füzetem elé kerüljek. Pedig nincs miről szóljak, vagyis túl sok van, hogysem valami lehetne belőle.”

Déry utolsó regényei– még a gyengén sikerült Félfülű is – valamik, szerte a világon számontartott, ismert, elemzett, méltatott művek. Hogy igazából olvassák-e vagy nem olvassák? – talán nem is döntő ez. Vannak. A napok hordaléka viszont elfelejtődött. Talán a címében rejlő esetlegesség telt be rajta. A fent idézett naplójegyzet is így folytatódik, belekanyarul a hordalék metaforájába:

„Tudatosabb vagyok a forrásnál, mely nem is sejti, vize eljut-e a Fekete-tengerbe, vagy eliszaposodik-e útközben, látszatra haszon nélkül?”

A szorongó látomás nincs messze Babitsétól:

Felütöttem Déry öregkori napló-kötetét, eltűnődésre késztető bölcsességek tárháza… És megcsap a kriptaszag.

Az írói mesterség szemérme

Rónay György kiábrándul Charles du Bos-ból, amikor megtudja, hogy ragyogó naplóit diktandóban vetteti papírra („…hogy valaki önmagát, problémáit, benső ügyeit, lelkét diktálva boncolja, ez olyasféle feszélyezettséget kelt bennem, mintha egy hálószoba-jelenetnek volnék tanúja”).

Nem is csak a diktálás közbeni intimitás az, amit – pláne most, eltűnődve R. Gy. 45 évvel ezelőtt írott reflexióin – magam számára is szinte elviselhetetlennek érzek, ha – elképzelem – valaha is vak Miltonként erre kényszerülnék (pláne, ha lányomnak kellene diktálnom), hanem még tisztába nem rakott kézirataim gépeltetése is feszélyező számomra.

Márai naplói

Emlékszem, mindent megadtam érte. Ez még a legelső kötete volt, az „ostromnapló”, amely a felszabadulás után mint a hazai újjászületés egy kézzelfogható objektuma egyetlen példányban kijutott Genfbe. A magyar könyvkultúra legjobb korszakára vallott már megjelenésében is: formára, minőségre, szagra. Famentes papír, fehér nyersvászon borítás. Micsoda öröm volt kézbe venni ezt a vaskos kötetet. Márait a Révai Kiadó tette le az asztalra.

– „Szeged szebb lesz, mint volt” – üzenték elsőként a kiadók. (A porig lebombázott Franklin a bibliapapírra nyomott – Pléiade-szerű – szép piros Babits-összese! Feledhetetlen volt ez is.) Genfi kis könyvtáram legbecsesebb darabját – a Tizenkilencedik Század Uralkodó Eszméinek Befolyása az Álladalomra (első, 1851-es bécsi kiadás! Genfben találtam rá) – kínáltam föl a még nyomdafestékszagú, felszabadulásszagú Máraiért. Pedig akkor szenvedélyesen olvastam Eötvöst. Pontosan meg volt írva benne, hogy mit fognak ránk hozni a kommunisták. Eötvös tisztánlátóbb volt Koestlernél…

Előzőleg, diákkoromban, nem tartoztam Márai rajongói közé. Regényolvasáshoz sohasem volt semmi tehetségem…

A Napló hatott rám. Hatásához hozzájárult, hogy épp olvasása közben személyesen megismerkedtem Máraival. Mint mindenkit, engem is elbűvölt szinte sámánisztikusan elragadtatott, pergő csevegésében megnyilatkozó – vagy kinyilatkozó – lénye.

Ültem vele (meg az oly csendes, kedves Lolával és fogadott fiúcskájukkal) a genfi cirkuszban, mely a Plainpalais-n ütötte föl sátrát, de csak Jánoska nézte direktben a műlovart és a jegesmedvéket, mert minket közben ama másik, mesebeli cirkusz csodája kötött le, amelyről Márai suttogott közben. Egy gyerekkori cirkusz volt ez Kassán, sokkalta csillogóbb műlovarnőkkel, shakespeare-i bohócokkal és hallatlanul civilizált vadállatokkal…

Azokban a hetekben tanúja – lesütött szemű tanúja – lehettem annak a minden hangos szó nélküli eseménynek, amelynek néma tragikuma felér a kitelepítések és a deportálások végtelennek tetsző menetével: egy magyar író elhagyta hazáját – azzal a baljós előérzettel, hogy ha matuzsálemi kort ér el, akkor se tér talán többé haza. Azokban a hetekben rengeteget nevettünk, mert Márai valami „kacagj bajazzó!” szerepet öltött és egyvégtében jobbnál jobbakat mondott. Olyasmit, hogy „Zsüli nagynéném ült az ágytálon és valutázott”. Emlékszem, ezt a Huguenin-nél mondta és odakint, ahol a Lac Léman összeszűkül és a tó megszüli a Rhône-folyót, esti fényben – vajdajánosilag – kigyulladt a Mont Blanc. Teljesség kedvéért még fehér hattyúk is rázták a vizet szárnyaikról, óljaik felé totyogva, a csöppnyi Rousseau-szigeten.

Szellemidézet – avagy egy citológus ambíciója

– Túl sokszor idézget Márai naplóiból!

– Ha már azok közé a kivételes magyar olvasók közé tartozhatom, akiknek sikerülhetett hazalopniok Márai naplóköteteiből, kötelességemnek tartom, hogy minél többet idézzek belőlük. Kijátszottam a vámot, a cenzúrát és most kijátszom a szerző vétóját. Márai rendületlenül tiltja, hogy nem-szabad hazánkban őt olvashassák. Úgy tudom, húsz sornál rövidebb idézethez nem szükségeltetik szerzői engedély. Örülnék, ha idézőjelek közé téve a csempészárut, tíz-húsz soronként publikálni tudnám az idehaza ön- és hatalomeltiltott szerzőnek összes, Amerikában megjelent műveit.

Elkötelezettség

„Tolle! Lege!” – mondta egy égi hang Augustinusnak és egy életre elkötelezte a Könyvvel, amit kezébe adott.

Egy örökéletre.

A Könyvben minden oldal üres volt.

És pontosan annyi fehér lap volt belekötve, amennyi a Vallomások megírásához kellett.