Freud az álomfejtő álma
A színpadon két tér van:
az egyik egy dívány és környéke;
a másik egy kis szalon, az ülőgarnitúrája egyelőre átlátszatlan plexibúra alatt.
A dívány egy nemzetközi vonat első osztályú fülkéjének a díványa. Akár vonatlépcső is vezethet fel hozzá. Fölötte lóg egy nagy rézfogantyús VÉSZFÉK. (Ez különböző nyelveken van kiírva rá.) Ugyanez a dívány később majd néha egy másik díványnak az emlékét is idézheti – azét, amelyen Freud Zsigmond folytatta a lélekelemzést hosszú évtizedeken át, Bécsben, a Berggasse 19. szám alatt.
A szalon csak akkor látszik, ha a búra róla fellebben a magasba, vagy ha belül kigyullad egy lámpa.
Efféle üvegbúrákkal védték egykor a szép Alt-Wien órákat. A szalon is egy Alt-Wien-világ, benne annyi az óra, hogy könnyen azt hihetnénk, hogy egy órásboltban vagyunk. Egyik se jár, és mind más-más időpontban állt meg. Ezért aztán majd ha megindulnak, különféle időpontokban ütnek és zenélnek. Némelyik órának hiányzik a mutatója is.
Mintha itt minden össze volna zárva a megállt idővel. Hogy is mondta az ifjú Kosztolányi? „S a rozzant szerkezetből, a poshadó tétlenség börtönéből, az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.” A berendezés múlt századi. De van már a szalonban rádió: abból az őskorból, amikor a kerek hangszóró még külön állt a szerkezettől. Ez tehát a harmincas évekre vall.
Van még a színpadon hátul egy díszes, kétszárnyú szekrény.
Hátul, oldalt, körben a horizontot képezhetik lelógó fekete-sárga szalagok, textíliák, amelyek minden ponton szétnyitható körfüggönyként állnak egybe. Így bárhol, bárki, bármikor beléphet, benézhet, beeshet.
Ausztriában vagyunk, Bécsben, az Anschluss után, a második világháború előtt, 1938 nyarán.
Este van.
Félig a körfüggöny szalagjai közt négy katona áll, nekünk háttal. Kordont képeznek. (Történetileg ám legyen bármilyen konkrét is a hely s időpont, az egyenruhák ne törekedjenek korhűségre. A nácizmus politikai és katonai jelvényeinek az idézése ma már annyira közhellyé vált, hogy megakadályozná e dráma általánosabb érdekű mondanivalójának és sajátos atmoszférájának a kibontását pláne expozíciós hangsúlyokkal, mindjárt itt a dráma legelején.)
A kordon arra szolgál, hogy a vasúti állomásra bejutni próbáló – elutazni próbáló – embereket visszatartsa. A katonák válla fölött ezek némán bámulnak be ide, a pályaudvarra. Egyik-másik arcra később talán ráismerünk majd valamelyik álomképben…
Egy 30-40 év körüli férfi valahogy átbújt a kordonon, szinte beesik. Nyári ruhában van. Szalmakalapja elgurul.
A FÉRFI
Engedjenek elutazni!
Visszapenderítik. A kalapja marad. Az állomás terében az indulásra váró vonat körüli zajok. A vonatkerekeken felzengő kalapácsütések. Mozdonyfüttyök és kalauzok sípolása. – Jó lenne, ha egy hozzáértő muzsikus segítene ezeket összehangolni, magasabb szinten, konkrét zenében. Ezek a zajok idegizgatóan hatnak az emigrálni akarók néma tömegére.
Csak az első osztályú fülke díványához vivő vonatlépcső mellett szivarozik nyugodtan egy régi vágású, pofaszakállas [hálókocsi-] kalauz. A pórul járt keménykalapos figurán szívből jövő nevetéssel derül. Bécsi kedély.
Kicsit megtépve, mintha a sűrű tömegen törte volna át magát – a kordon átengedi őt – be a színpadra egy útiruhás hölgy, csomaggal, fél kezében magasra tartja s lobogtatja az útlevelét, vasúti jegyét. Nevezzük Annának – vagy legyen ő a színdarabban egyszerűen: az Útitárs.
AZ ÚTITÁRS
Nekünk érvényes jegyünk van! Itt az útlevelünk is! Hirtelen rémülettel. Apám! Apám! Hol az apám?… Hol vagy? A neki háttal álló katonák kordonán át kifelé. Apá-ám!… Hol van? Itt a jegye, útlevele!
Az előbbi 30-40 év körüli Férfi – Annával egyidős lehet, megint bebújt.
A FÉRFI
Mondja azt, hogy én vagyok az apja!
A KALAUZ
Szabad kérnem a jegyét?
A FÉRFI
Felugrik, felteszi a kalapját. A hölgynél van a jegyem… Mondja, hogy önnél van a jegyem!
AZ ÚTITÁRS
Az én apám puha szürke nyúlszőrkalapot visel. Kalauzhoz. Nem látott egy szürke nyúlszőr kalapos öregurat?
A KALAUZ
Nem láttam. Hogy hívják?
AZ ÚTITÁRS
Miért érdekli a neve, ha nem látta? Kirohan.
A FÉRFI
Jegyem nincs, de… Bankót ad a Kalauznak.
A KALAUZ
Elteszi, aztán kiabálni kezd. Engem akar megvesztegetni?! Azt képzeli, hogy eldugom a hálókocsi díványában?
A FÉRFI
Pszt! Pszt! Csak a kalapomért jöttem! Eltűnik.
Váratlanul megszólal valahonnan Haydn kvartettjéből az osztrák császárhimnusz motívuma: a Gotterhalte. Honnan? Hogyan? Miért?
Egy öregúr lépett a színre, mint aki zavartalan nyugalommal jött át a tömegen, a kordonon. Arcából alig látszik egyéb, mint fehér, nyírott szakálla és csontkeretes, vastag szemüvege. Szürke nyúlszőr kalapját szemébe húzta, nehéz felöltőjének a gallérja felhajtva. Vékony bambuszbot is van nála. Valami csomagot, fekete viaszosvászonban, szorít magához. Megáll, leemeli a kalapját.
A kvartett zenéje hirtelen elhallgat. Brutális csönd.
AZ ÚTITÁRS
Jegyét-útlevelét lobogtatva megint áttör a kordonon. Hol vagy? Mindenütt kerestelek… Végre!… Miért nem teszed fel a kalapod? Meglátnak.
AZ UTAS
Nehezen artikulál. Gyerekkoromban megszoktam, hogy automatikusan levegyem a kalapom, ha a császárhimnusz szól. Függetlenül azoktól az érzelmektől, amelyekkel a császár személye és a Habsburg-ház iránt viseltettem. Ezek nagyon ambivalens érzések voltak…
AZ ÚTITÁRS
Császárhimnusz?
AZ UTAS
Tisztán hallottam. S a hirtelen támadt, hosszúra nyúló csöndben továbbfütyüli egy-két taktusát a levegőben maradt zenének. Hamis?
AZ ÚTITÁRS
Nem hamis. Beszélni milyen nehezére esik, szegénykém, de fütyülni…!
AZ UTAS
Mint a madarak! Fütyüli.
AZ ÚTITÁRS
Amikor vitt kirándulni. A madarak! És teleholdas éjszakákon zengett tőlük az erdő! Felejtsük el! Felejtsünk el mindent! Azokat a vakációkat! A maga császárhimnuszát! Vége!
AZ UTAS
Mégis, némán dúdolja magában, s egy ujjal tréfásan vezényli is, amíg eljut a szöveg mulatságosan hangzó csattanójához, ezt kiénekli, ha nehezen artikulálva is.
„…Császárunk s a köz-ha-záát!”
AZ ÚTITÁRS
Hogy Isten tartsa? Hát nem tartotta Isten! Nem óvta Isten! Hol az a császár? Hol van a tavalyi hó?
AZ UTAS
…Szólt. Miért szólt?
AZ ÚTITÁRS
Nem nekünk játszották. Afelől nyugodt lehet.
AZ UTAS
Nem érdemelném meg?
AZ UTAS
Egy ilyen hosszú élet után…
AZ ÚTITÁRS
Csak az számítson, ami előttünk van! Csak az!
AZ UTAS
És ami mögöttem? Az is valami. Mégis.
AZ ÚTITÁRS
Az a rengeteg ember az állomás előtti téren mind tisztelettel levehette volna a kalapját. Nem azért, mert ők is a császárhimnuszt hallucinálják… hanem mert most hagyja el a császárvárost a legeslegnagyobb fia… De vigyázzon már, mert még csakugyan felismerik. Az apja fejére igazítja a kalapot.
A KALAUZ
Uraságod valami nevezetesség?
A KALAUZ
Mert a császárhimnusz csakugyan megszólalt az előbb. Holott őfelsége huszonkét éve halott. Őfelsége első Ferenc József. Az én szememben ő marad az utolsó, virtigli császár. Engem is meglepett ez a muzsika. Talán valahol nyitva felejtettek egy ablakot. Vagy egy őrült muzsikus összekeverte a kottákat és a dátumokat. S azt hiszi, hogy még nem történt semmi. Hogy még tart, még tart Ausztria, a Monarchia… Hogy béke van. Az a bizonyos első világháború előtti: békebeli béke.
AZ UTAS
Első? Nocsak! Talán már kitört a második? A nagy csomagolásban ma nem is hallgattunk rádiót.
A KALAUZ
Őfelsége is első Ferenc Józsefnek nevezte magát, pedig nem jött utána egy második.
Kacag.
AZ UTAS
Ilyen optimista? Mégis, mennyi időnk van?
A KALAUZ
A vonatindulásig? Vagy addig a bizonyos második világháborúig? Pár perc.
AZ UTAS
Hirtelen kitörő kétségbeeséssel felkiált. Hát hol maradnak akkor a húgaim?! Nem jártak erre?
AZ UTAS
Mindig együtt járnak. Négyen. Olyan gyakori talán, hogy négy hölgy kézenfogva szaladgál ezen a vasúti állomáson?
A KALAUZ
Énekel. „Tschöll papa lányai mi vagyunk, trallala, itt va-a-gyunk…” Hugicák?
AZ UTAS
De nagyon különbözőek voltak mindig. Az egyik bronzvörös…
AZ UTAS
A másik gesztenyeszín…
AZ UTAS
És ketten pedig szőkék. De a szőkének két egymástól teljesen elütő árnyalata.
AZ UTAS
Pontosan. És a másik meg… nos?
A KALAUZ
Aranyszőke, egy Loreley! Ó!
AZ UTAS
E hajszínbeli különbségek talán fel se tűntek önnek, mert ma már mind a négyen egyformán hófehér hajúak.
A KALAUZ
Ja? No és e hölgyeknek is megvan a vasúti jegyük és a szükséges úti okmányuk?
AZ UTAS
Nem-em! Épp az, hogy nincs! Ők nem utazhatnak.
AZ ÚTITÁRS
Döntenünk kellett – vagy nélkülük, vagy mi se!
A KALAUZ
Érvényes vasúti jegy nélkül az állomás közelébe se engedik őket.
A KALAUZ
Majd egy évszázadon át ez az expressz vitte keletről nyugatra a soha nem szűnő népáradást. És ma uraságtok lesznek az egyedüli utasok.
AZ ÚTITÁRS
Minden írás, minden pecsét megvan!
A KALAUZ
Gratulálok. Önök, úgy látszik, a szerencse fiai. Bár még több ellenőrzésen fognak átesni ezen az éjszakán a kék Dunától a Rajna vizéig, amelybe Loreley aranyhaját fésüli. Nem olyan könnyű kirepülni, kérem, a Birodalom területéről.
AZ ÚTITÁRS
Apja fokozódó izgatottságát, hogy csillapítsa. Papa, el fogjuk intézni, hogy ők is kijöhessenek utánunk.
AZ UTAS
Legyint… Utoljára hadd lássam még őket! Indulna kifelé.
A KALAUZ
Szabad kérdeznem, önnél mennyi az idő?
AZ UTAS
Előhúzza aranyóráját, mutatja.
A KALAUZ
Szép óra. És jól is jár? Pontos, mint a halál? Akkor nem ajánlom, hogy most elcsámborogjon.
AZ UTAS
Elsodorhatta őket a tömeg. Vagy beleestek valami razziába… Menne vissza.
AZ ÚTITÁRS
A végén mi is itt maradunk. Azt akarod? Próbálja visszafogni.
Az állomási – indulást előző – zajok erősödnek. Éles sípolás is. De mindez egyre inkább: a zajok elemeiből felépülő konkrét zene síkján.
Az Utas és az Útitársa összeölelkezve állnak.
AZ UTAS
Csendesen, mint aki megadta magát a sorsának. Sohasem fogom többé látni őket. S hagyja magát a vonat lépcsője felé vezetni.
A KALAUZ
A Birodalomnak szüksége van a szorgos, munkás női kezekre. Belefúj ő is a sípjába.
AZ ÚTITÁRS
Mindent megtettünk. Hogy ők is jöhessenek.
AZ UTAS
Nem… Nem… Nem tettem meg mindent.
AZ ÚTITÁRS
Másodrendű állampolgárok vagyunk. Szemünkbe mondták… Súgva. A neved se tanácsos kiejteni.
AZ UTAS
Most! Most!… De még egy fél évvel ezelőtt! Tíz évvel ezelőtt!
AZ ÚTITÁRS
Ki sejthette? Hogy ez lesz?
AZ UTAS
Én! Huszonöt éve pontosan tudom, hogy ez lesz… Így elkésni! Le is ülhet a vonat alsó lépcsőjére, ha van.
AZ ÚTITÁRS
Azt mondod, hogy hamarébb kellett volna…
AZ UTAS
Azt! Hamarébb, hamarébb, hamarébb… Azt hiszed, először látok ilyen tömegeket a körutakon, az állomás előtt? És a Burg előtt a fáklyás felvonulás! Huszonöt évvel ezelőtt, 1914 nyarán már minden pontosan így volt. És a tömegtüntetésekben a legfélelmetesebb, hogy azok is éljenezték a háborút, akiknek hadköteles fiuk volt.
AZ ÚTITÁRS
Magának kettő is. Be is vonultak.
AZ UTAS
Kettő? Csak kettő? Tudod te, hogy hány gyereket csináltam én még mellettetek? Nevetni kezd. Mindnyájan azt hiszitek, hogy én egy példás férj vagyok… Ez csak a látszat. Hohó! Az az ismeretlen költő közelebb jár a valósághoz, aki a születésnapomra azt írta a köszöntő versben, hogy én millió fiat nemzek. Most, most, a nyolcvanadik születésnapomra írta. És nem múlt időben írta. Jelenben! Mit szólsz hozzá?
AZ ÚTITÁRS
Nevet. Azért ez költői túlzás!
AZ UTAS
Nana! Aki ma Európában ebben a században felnő, annak az esze kezd úgy járni, mint az enyém… Még a legádázabb ellenfeleim is, fogcsikorgatva, de engem szajkóznak. Én a következő generációkat már mind szellemi ivadékaimnak tekinthetem. „Nemz millió fiat” …Én ma is nemzek… Az anyádnak azért ne szólj erről.
AZ ÚTITÁRS
Nevet. Átöleli.
A HATÁRŐR
Ennél se fontos a konkrét uniformis. Egy erős fényű kézilámpással szemükbe világít.
Az Utas megmered.
AZ ÚTITÁRS
A lámpa fénye elé áll, hogy felfogja, s csevegő hangon. Mikor indulunk? Nem tudja?
A HATÁRŐR
Csak ha átvizsgáltam a vonatot, hogy nincs-e valaki elbújva… El, hogy aztán minden zugba bevilágíthasson.
AZ ÚTITÁRS
Ezt is? Ezt is vállalod? Fiadnak?
AZ UTAS
Egy pátriárka törzséből sokféle fiú támadhat. Nemcsak Jákob, Ézsau is.
AZ ÚTITÁRS
Ez Ézsau? Ez Káin!
A KALAUZ
A sötétben mögöttük állt. Jól tetszik mondani. Ez egy gyilkos. Mondják, hogy tegnap lelőtt egy szökevényt. Jó lesz vigyázni! El a sötétben. Sípját fújja.
AZ UTAS
Elfogja valami belső reszketés. Mi vár még ránk ezen az úton?
AZ ÚTITÁRS
Szépen átalussza. És holnapután este már London! Két keze között próbálja felmelegíteni apja kezét.
AZ UTAS
A fejét rázza csak erre is. Mostanában többször álmodtam, hogy halálra vagyok ítélve. És körülöttem azon vitatkoznak, hogy mi legyen a halálnem. Kötél, vagy golyó? És én csak nevetek, mert tudom, hogy van egyéb sánszom is. Bármelyik pillanatban beállhat a ráknak egy metasztázisa. A nyelvről az agyba. Öt centi. A fekete viaszosvászon csomagra. És mi lesz akkor Mózessel?
AZ ÚTITÁRS
Londonban megírja. Mennyi van hátra belőle?
AZ UTAS
Nem tudom. Elakadtam. Nem bírok rájönni, miért nem engedte meg neki az Isten, hogy elérjen az Ígéret Földjére. Nem voltak rendben az iratai?
AZ ÚTITÁRS
Örülök, hogy kezd a humora visszatérni.
AZ UTAS
Csakugyan nevet. Tízparancsolatot, azt kapott az Istentől. Hogy mit szabad és mit nem szabad. Kőtáblákat! De vízumot nem kapott.
AZ ÚTITÁRS
Most jut el oda… Magával együtt.
AZ UTAS
Én sokáig azt hittem, hogy az Ígéret Földje itt van valahol. Trieszt és Krakkó között.
Ahol hirtelen abbamaradt, onnantól megint szól a Gotterhalte. Most akár nagyzenekarra is. Pár taktus.
AZ ÚTITÁRS
Nem akarom hallani! Befogja fülét.
Vége is van. Megint az a brutális csend.
A csendben sztentori hang: „Beszállás!”.
AZ UTAS
Bécs. Őt se fogom látni többet.
AZ ÚTITÁRS
Ez most nagyon rossz… Fáj. Tudom.
AZ UTAS
A protézis jobban fáj. A díványhoz akar menni. A Határőr épp azt vizsgálja. Mit keres itt még mindig? Ez az én fülkém!
AZ ÚTITÁRS
Álszívélyességgel. Bocsánat, ha munkájában zavarjuk…
AZ UTAS
Belénk nem néz? Itt vannak a csomagjaink. Persze nem a viaszosvászonba burkolt csomagot mutatja.
A HATÁRŐR
Én csak embert keresek. Ne tessék félni.
AZ UTAS
Miért ne féljek? Ember vagyok.
AZ ÚTITÁRS
Köszönöm, hogy kíméletes akar lenni apámhoz. Nehéz operáción esett át.
AZ UTAS
Ez le akar szállítani minket a vonatról!
AZ ÚTITÁRS
Most már őt is elfogja a hisztéria. Nekünk minden okmányunk rendben van. Két napon át ültem a Gestapónál. Aki beleütötte végül az engedélyt, egy kutyakorbáccsal játszott az orrom előtt. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Itt a pecsét! Nézze!
A HATÁRŐR
Akkor maguknak jó.
AZ ÚTITÁRS
Ne fuvolázzon nekünk! Vegye elő a kutyakorbácsot. Azt szoktam meg maguktól.
A HATÁRŐR
Miért? Mások nem gondolhatnak olyasmit, hogy jó volna túl lenni ezeken a határokon?
AZ ÚTITÁRS
Maga egy agent provocateur. Kérem, hagyjon minket.
AZ UTAS
Megfogja a Határőr zubbonyát. Ifjú ember, nekem az a mesterségem, hogy a lehető legmesszebbre elmenjek az emberek megértésében… …De egy tapodtat se engedek az emberek megítélésében.
A HATÁRŐR
Mi vagyok én a maga szemében? Nagy lélekbúvár! Két csizma fölött egy uniformis. És alatta?
AZ ÚTITÁRS
Gúnyosan, félre. Egy érző szív! Szereti a virágot…
AZ UTAS
És hova szeretne eljutni, ha szabad kérdeznem? Párizsba? Vagy maga is Londonba? Esetleg az antik művészet iránti rajongása inkább Athénba vonzaná? Vagy szeretné látni a fjordokat? Türelem, fiatalember. Majd bevonul.
A HATÁRŐR
Csakugyan háború lesz?
AZ UTAS
Beszélik. Maguké lesz a világ. Kapnak ilyen snájdig egyenruhát meg fegyvert. Uniformis! Ütemes csizmacsattogtatás!
A HATÁRŐR
A kalauz előtt ne tessék majd ilyeneket mondani. Besúgó.
AZ UTAS
Magát viszont annál inkább megajándékozhatom a bizalmammal, ugyebár? Kitör. Mit akarnak még tőlem megtudni? Írtam vagy ötven könyvet. Olvassák!
A HATÁRŐR
Nem olvassák. Égetik.
AZ UTAS
Szarkasztikus derűvel. A középkorban az írójuk is ment volna a máglyára – együtt a könyveivel.
A HATÁRŐR
A professzor úr olyan biztos benne, hogy elmúlt a középkor?
AZ ÚTITÁRS
Honnan veszi, hogy az apám professzor?
A HATÁRŐR
Aki ötven könyvet írt…
AZ UTAS
Hagyd! Biztosan összetéveszt engem valakivel… Lamentálva, még rá is játszik. Beszélni se tudok. Nemhogy írni. Örüljenek, ha elmegyek. Öreg vagyok. Beteg. Meghalni megyek el. Csend. S aztán a helyzet iszonyatának a tárgyilagosságával. Akar ennél a mai Európánál iszonyatosabb látványt? Világítson bele a számba!
A HATÁRŐR
Akár át is foghatja az öreg fejét. Miért tetszik gondolni, hogy a fiatalok okvetlenül túlélik az öregeket? Néznek egymással szembe: két halálraítélt. A tegnapi vonatnál, amikor felmásztam a vagon tetejére – azt is kell ellenőriznünk – ott lapult velem szemben egy velem épp egykorú fiú. Rám fogta a pisztolyát. Én meg ezt rá… Olyan volt, mintha egy tükörben megláttam volna magam… Nem anekdotát mond – vall, gyónik.
Csend.
AZ UTAS
Kiszabadítja magát a fiú közelségéből. Mi történt?
A HATÁRŐR
…Nevettünk. Azt is egyszerre. Az első pillanatban mindketten elnevettük magunkat. Micsoda indiánosdi! Hasalunk egymással szemben egy robogó vonat tetején. Mindketten az első békeév örömében fogant 1920-as évjáratból. A túlélők gyermekei. Még mi is csak tizennyolc évesek. És máris megint mindkettőnknél fegyver. Melyikünk lője le a másikat? Olyan mindegy. Ezen röhögtünk. Hiszen ez egy kalandfilm, piff puff!
AZ ÚTITÁRS
Melyikük lőtt először?
Csend.
AZ UTAS
Nem nehéz kitalálni.
Csend.
A HATÁRŐR
De éppúgy megtörténhetett volna, hogy nem én, hanem ő utazik tovább, fent a vonat tetején, át a határon, és ő meséli maguknak ezt az oly nevetséges piff-puff-filmet – majd holnapután Londonban –, egy sikeres emigráns, a sikeres emigránsoknak. Az a másik tizennyolc éves. A tükörképem. Ha nagyon zseniális, még le is húzza rólam ezt a zubbonyt, s a határig ebben grasszál. Ott majd szépen bedobja a mozdony kazánjába. Nem elveszett gyerek. S a szegény határőrökhöz besorolt másik tizennyolc éves pedig félmeztelenül hever lent valahol, a töltés árkában. Számíthatnék-e a könyörületükre ott lent?… Az ötven könyvét ha végigolvasom, ír ön arról, hogy amit a tudat mélyén talál, az nemcsak furcsa, mulatságos, félelmetes, hanem irgalomért kiált… Irgalomért, magához is… Bocsánat, még meg kell vizsgálnom a szeneskocsit. Hátha találok ott is a szénben beásva egy kortársat ebből a szerencsés 1920-as évjáratból. El, szájharmonikáján egy régi angolkeringő dallamát játszva.
AZ ÚTITÁRS
Ezt az útikísérőnket jól kiképezték…
AZ UTAS
Ha az úton valami baj lesz, ne engem próbálj menteni, hanem a Mózes-t. Ezt ígérd meg.
AZ ÚTITÁRS
Vegyen be egy szem altatót. Megnyugtat.
AZ UTAS
Ahhoz az egész doboz kellene.
Csend.
Ha olyan beteg volnál, mint én, én nem tagadnám meg tőled… Mert szeretlek.
AZ ÚTITÁRS
Hallgat, mintha nem is hallotta volna.
Csend.
AZ UTAS
Világháború előtti csend. Hogy ismerem már ezt.
AZ ÚTITÁRS
Mindjárt elindulunk.
AZ UTAS
Nem. Nem indul. Hazudott a kalauz. Figyeled? Nem indul.
Ülnek, egymásba kapaszkodva.
AZ UTAS
Mintha ez a vonat is őket várná. Hátha feltűnik az a négy, ma már egyformán hófehér fej… Az első és utolsó gyerek mi voltunk: a két fiú. Közbül: a lányok. Mint a könyvnek a két táblája: mi védtük őket. Most a könyv szétesik. És a lapokat el fogja hordani a szél. Az öreglányokat is, mint az én utcára kihajigált könyveimnek a megégett lapjait… Ez a kis náci gyilkos azt állítja, hogy az én ötven kötetemet végigolvasva, nem találni meg azt a szót, hogy „könyörület”.
AZ ÚTITÁRS
Á, hazudik. Az orvos, aki gyógyít, maga a könyörületesség.
AZ UTAS
Bravó! A kis kollegina ezért megérdemli a jelest orvosi etikából. No de várjunk csak! Ha egy ifjú Káin jelentkezik, hogy a kollegina mentse meg az életét…? Nos? Mit diktál ilyenkor az orvosi etika?
AZ ÚTITÁRS
Mindent elkövetek, hogy megmentsem.
AZ UTAS
Tudva, hogy azután a gyógyult páciens megy vadászni Ábelokra? Piff puff!
AZ ÚTITÁRS
Ez már nem az orvosra – az Istenre tartozik. Akadályozza meg, hogy az Ábelokat kiirtsák. A Mindenható. Ábel vére hozzá kiált fel az égre.
AZ UTAS
Helyben vagyunk. Folytassuk a kollokviumot. És ha Hitlerhez hívnak? Hogy őt gyógyítsd? Na!… Na!
AZ ÚTITÁRS
Hallgat. Majd. Ilyenre nincs példa az orvostörténelemben.
AZ UTAS
De. Dánielt hívták a babiloni királyhoz. Az is közveszélyes volt…
Csend.
És ebben a csendben egyszerre csak hallható lesz a vonatkerekek kattogása.
AZ UTAS
Úgy látszik, az a másik vonat, a szomszéd sínen, megindult. Babonából nem meri elhinni.
AZ ÚTITÁRS
Dehogyis! Megyünk! Öleli, csókolja az öreget. Mi megyünk! Ezt is megértük… Gondolta volna-e egy hónappal ezelőtt? Vagy akár még tegnap is? Kitört belőle a sírás.
AZ UTAS
Előhúzza zsebkendőjét. De egy nagy göb van rajta.
AZ ÚTITÁRS
Könnyei közt nevet. Mindig göböt köt.
AZ UTAS
Mit is akarhattam?… Mit is?
AZ ÚTITÁRS
Kioldja. Már mindegy… Akármi volt. Felejtsük el.
AZ UTAS
Otthon, nálunk volt egy mandulafa. De az ilyenkor, június elején már elvirágzott.
AZ ÚTITÁRS
Londonban talán épp most virágzik.
AZ UTAS
Beszélsz nekem összevissza! Azt se tudod, milyen egy virágzó mandulafa.
AZ UTAS
Fehér? Mandulafavirág-fehér!
A dívány fölött (a vonat fölött) megjelenik a négy idős Nővér. Mintha a nagyobb vasúti állomások mellett gyakran látható vashíd („repülőhíd”) korlátján hajolnának ki, nézni az elfutó vonatokat.
A lenti síneken elcsattogó vonatok zaja.
Adolphine, Róza, Mici, Paula. Mindnek egyformán fehér a haja, egyformán is öltözködnek. Öregkorukban így egymásra találva, olyanok lettek, mint négy bakfis… Legtöbbször egyszerre beszélnek, egymás szavába vágva; s vidámak akkor is, ha fájó dologról van szó – vagy akkor annál inkább. Imádnivalóak.
Mindnyájuknál virágcsokrok.
– Nézd! Röpülünk!
– Igen, igen, szinte röpülünk…
– Úgy is hívják az ilyen vashidat, hogy „repülőhíd”.
– Én már szédülök, jaj szédülök. Be kell hunyni a szemem, de akkor még jobban szédülök.
– Olyan, mintha mi is utaznánk. Figyled?
– Megindult velünk a híd… De igazán!
– Jön az ő vonatja!
– Nézd! Ez lesz az a vonat, amelyet várunk.
A pillanat – lent a vagon díványán és fent a repülőhídon – most ugyanaz.
AZ UTAS
…Ült a négy lány a mandulafa alatt. Itták a tejeskávét, a vörös hajú, a barna, és a szőkének az a két változata, és teljesen belepte őket a fehér mandulavirág… Ezen mennyit nevettünk… Az emléken muszáj nevetnie most is.
A „repülőhíd” korlátjánál.
– Hátha kihajol és felpillant ide… Sigi!
– Sigi! Sigi!
Szórják le a fehér virágot.
– Jó utat!
– A viszontlátásra…
– Holnapután ilyenkor London!
– Figyeled? Figyeled? Mi visszafele repülünk…
A korlátra borulva integetnek.
A vonat elcsattogott.
A hídon sötét.
A Kalauz feltűnt a dívány mellett.
A KALAUZ
Egy szivart? Kínálja.
AZ ÚTITÁRS
A világért se! Szájműtéten esett át.
AZ UTAS
Szenvedélyesen szivaroztam… Most már csak álmomban. De akkor mindig.
A KALAUZ
Aha! Ez most a böjtje a nagy bagózásnak. Rágyújt.
AZ UTAS
Fújja csak az orrom alá…
AZ ÚTITÁRS
Mondja, kalauz úr, messze vagyunk még?
A KALAUZ
A bennfentes közép-európai bölcsességgel visszakérdi. Mitől?
AZ UTAS
Keserű, beismerő nevetés. Mitő-ől? Mitő-ől?… „Mitől messze?” Ahogy abban a viccben kérdi a kivándorló.
A KALAUZ
Alapvicc. Nevet. És azt ismeri-e, hogy két zsidó utazik a vonaton?
AZ UTAS
És az egyik megkérdezi a másiktól, hogy hova utazik…
A KALAUZ
Ezt én nem ismerem. És a másik mit mond?
A KALAUZ
De nem azt, ahová utazik.
Csend.
A KALAUZ
Kicsit gondolkozik, aztán fokozatosan méregbe gurul. Mi ebben a vicc? Ennél hülyébb viccet még életemben nem hallottam. Maguk röhögni akarnak rajtam, hogy én nem érem fel a maguk vicceinek az értelmi színvonalát. Hova utaznak maguk? Nekem a maguk helyében nem jutna eszembe viccelni.
AZ ÚTITÁRS
Vannak olyan helyzetek, amelyekben csak viccelni lehet. Nem? Nevetni próbál.
A KALAUZ
Rajtunk!… Azt kérdeztem az úrtól, hogy hová utazik.
AZ UTAS
Ez most a maga vicce?
AZ UTAS
Mindegy. Én Londont mondok.
A KALAUZ
Mutassák a jegyet.
AZ ÚTITÁRS
Már nyújtja is. Párizsból kaptuk, egy császári hercegnőtől.
A KALAUZ
Habsburg hercegnő?
AZ ÚTITÁRS
Apja válaszát elvágva. Persze. Habsburg–Lotaringia–Mayerling–Szarajevó… Amit akar.
A KALAUZ
És nem szenved szükséget őfensége ott az idegenben?
AZ ÚTITÁRS
Á! Első osztályra váltott be minket is.
A KALAUZ
Szalutál. Visszaadja a jegyeket. Körülnéz, s bizalmasan. Ha valamit el akarnak dugni, csak nekem tessék szólni. Van valami?
AZ ÚTITÁRS
Gyorsan. Semmi.
A KALAUZ
Némán mutatja, hogy a dívány tetejét fel lehet emelni, pisszt int.
AZ UTAS
Int: érti. Az apám is ilyenforma szakállt viselt, mint ön.
A KALAUZ
Ez a szakállviselet is mutatja, hogy mi még a régi gárdához tartozunk. Császárszakáll! Most már egyre többen vannak, akik a bajuszviseletükkel tűnnek fel. Fekete zsebfésűt tesz az orra alá. Hisz érti…
AZ UTAS
Nem. És nem is akarom érteni.
AZ ÚTITÁRS
Mi megkaptuk a kivándorlási engedélyt. És már olyan messze vannak tőlünk ezek a dolgok.
A KALAUZ
Messze?… Nevet. „Mitől messze?”
AZ UTAS
Nekem Bécs volt a világ közepe.
A KALAUZ
Nevet, kedélyeskedik. Még leszállhat. Ott a vészfék. Meg tetszik rántani. Gyerekkora óta mindenki arról álmodik, hogy meghúzza a vészféket, aztán eltelik nyolcvan év, és nem meri megtenni… Potom tizenkét márka büntetés. A bolondnak is megéri. El.
AZ ÚTITÁRS
Na! Most választhatunk egy zenekedvelő fiatal gyilkos és egy régi gárdához tartozó besúgó között.
AZ UTAS
Nem hiszem, hogy nagyon választhatunk. Mind a kettőt el kell viselnünk. Miért mondtad, hogy „Habsburg hercegnő”?
AZ ÚTITÁRS
Láttad, hogy milyen sznob. Ha megmondom, hogy csak egy Bonaparte, le se köpi.
AZ UTAS
Pedig rokonok: Bonaparte Napóleon elvette Bécsből a Mária Lujzát…
AZ ÚTITÁRS
Jobban tudod, mint egy hálókocsi kalauz.
AZ UTAS
Fiatal orvosként a döblingi tébolydában a császári ház főhercegeit kezeltem… Kezeltem? Mit tudtunk még akkor?… Pisszt int. Nekik nem illett feltennünk azt a rutinkérdést, hogy volt-e a Habsburg-családban idegbeteg, ágybavizelő, szadista…
AZ ÚTITÁRS
Mondhatod hangosabban. Ferenc József huszonkét éve halott.
AZ UTAS
Hosszú uralkodása alatt éppúgy megszoktam a suttogást, mint azt, hogy a császárhimnusznak kalapot emeljek.
AZ ÚTITÁRS
Akkor is féltél? Mi okod volt rá?
AZ UTAS
Okom? A félelmeknek az oka legtöbbször valami abszolút oktalanság… Talán már annyi elég, amit gyerekkoromban az öregek meséltek. Szuronyos katonák törtek rájuk. A szalmazsákban mit tudom én, mit, eldugott aranyat keresnek. És amikor beledöfnek, aranyak helyett vér folyik a szalmazsákból. Csak vér. És a katonák méltatlankodva elvonulnak. „Gold nyet.” Felveszi a viaszosvászonba bugyolált kéziratköteget. Próbáld kinyitni ezt a díványt. Beleteszi a kéziratot, lecsapja a fedelét. Én majd ráfekszem „Csak a testemen át!” Lefekszik. Hagyd itt az altatót… Sokat beszéltem. Biztos, hogy fájni fog megint.
AZ ÚTITÁRS
Kiválaszt egy szem altatót.
AZ UTAS
Nem hagyod itt? A dobozra.
AZ ÚTITÁRS
Még mit nem! Bead neki egyetlen szem altatót. A doboz a táskájába kerül. Vegye most ki azt a csúnya szerkezetet a szájából. Aludni fog.
AZ UTAS
Ha felriasztanak, kihallgatás – „Hogy hívják magát?” –, nem akarok akkor kapkodni utána.
AZ ÚTITÁRS
Nem fogják felriasztani. Én vigyázok az álmára.
AZ ÚTITÁRS
Persze, csak elszívok egy cigarettát.
AZ UTAS
A kalauz itthagyott egy kis jó szivarszagot a levegőben. Majd szokás szerint azt álmodom, hogy én szivarozom. És persze Mózessel beszélgetek, és most végre talán elárulja nekem ő vagy az Isten, hogy hol tévesztettük el az utat az Ígéret Földje felé…
AZ ÚTITÁRS
Már súgva. És próbáljon felejteni! El.
AZ UTAS
Felejteni. Csend. …Ennek a díványnak a rugózása olyan, mint azé a díványé a Berggasse 19. alatt. – Mi is van a Berggasse 19. alatt? – Egy orvosi rendelő van a Berggasse 19. alatt. – Kinek a rendelője van a Berggasse 19. alatt? – Nem tudom, uram. – Pedig negyvenhét éve nyitotta meg azt a rendelőt… – Kicsoda? …Ilyen mondatokat kell majd angolul gyakorolnom, ha társalogni akarok Londonban… – Megvan még az a rendelő a Berggasse 19. alatt? – Nem, uram, az a rendelő már megszűnt a Bergasse 19. alatt. És mikor szűnt meg az a rendelő? – 1938. június 5-én szűnt meg az a rendelő. – How funny! Just today! – Igen, uram. Épp ma szűnt meg. Még csak másfél órája, hogy az az illető doktor örökre bezárta a rendelőjét a Berggasse 19. alatt… Nyitott szemmel bámul, nem alszik. Mondja, uram, hogy mondják angolul ezt a szót, hogy „könyörület”?
Valami robaj a folyosóról.
AZ ÚTITÁRS
Hangja – ahogy az Utas hallhatja –, tehát felerősített suttogó hangja. Könyörgök, ne zavarják… Alszik.
AZ UTAS
Nyitott szemmel figyel. Elkezdődött…
A KALAUZ
Be. Nem kell megijedni, egy kis rutinvizsgálat… „Szúrópróba”…
AZ UTAS
Behunyja a szemét, mintha aludnék.
A pályaudvarról már ismerős négy katona be. Az Útitárs velük.
AZ ÚTITÁRS
Nekem megvannak a kapcsolataim. Feljelentést teszek!
A KALAUZ
A legmagasabb körökkel vannak nexusaik.
Katonák kimennek.
AZ UTAS
Mit kerestek? Felteszi a szemüvegét. Most tör ki rajta a remegés. De már ironizál. Aranyat kerestek?
A KALAUZ
Kit kerestek? Rávilágít. Egy öreg, nyolcvan éven felüli utast. Nyírott ősz szakáll, bajusz. Csontkeretes szemüveg. Különös ismertető jele: szájában műtétek nyomai… Na? Megijedt? Elkezd nevetni. Ez volt az én viccem. Röhög.
AZ ÚTITÁRS
Apja mellett ül. Sok ilyen vicce van még?
A KALAUZ
Minden razziára jut egy, kezét csókolom. El.
AZ ÚTITÁRS
Londonban egy olyan szép kertben fogunk lakni…
AZ ÚTITÁRS
Lesz benne mandulafa is…
AZ UTAS
Meggyulladhat a hajuk… a ruhájuk! Ezek a könnyű nyári ruhák! Ha belekeverednek egy fáklyás tüntetésbe.
AZ ÚTITÁRS
Leveszi apja szemüvegét. Ezt ideteszem, ha keresné… Nyugodjon meg!
AZ UTAS
A jegyek megvannak?
AZ ÚTITÁRS
Meg, meg… Most már hatni fog az altató is. Rágyújt. Az alvóra fújja a füstöt. S kimegy.
Talán eloltotta a lámpát is, mert megváltozik a világítás. A fülke félhomályát csak az itt-ott becsapódó fények szabdalják. Ilyenkor a vonat is úgy kattog, mintha váltókon robogna át valami kis állomáson….
AZ UTAS
…Mondja, uram, hogy mondják angolul azt a szót, hogy „könyörület”?
S az az érzelmes angolkeringő hallatszik a Katona szájharmonikáján.
Azután csak ez a szájharmonikaszó, mert a kerekek csattogása lassúdik, halkul, s mintha a fékek is csikorognának. Kényszermegállás?.
A vonat fémes zajaiból már csak valami metszően magas, lüktető zengés borul a nyúlós dallam fölé.
Egy női hang kintről mintha egy állomás nevét kiáltaná. – „Si-gi!” – Majd még egyszer: „Si-igi!”.
A lüktető hang, összeolvadva a szájharmónikaszóval, egy olyan különös hangzást képez, amely ezentúl – hol elhalkulva, hol fölerősödve – szinte mindig szól. Mélyen, magasan. Ultrahangokon. Álomzene. Ezen úszik el megint egy elnyújtott kiáltás: – Si-igi-i!.
AZ UTAS
Fektéből minden erőfeszítés nélkül felül. Hallom. Előveszi a szivartárcáját, és megszokott mozdulattal rágyújt.
S most egy másik hang. – „Sigi!”.
Mintha odakintről bereflektoroznának.
AZ UTAS
Most minden artikulációs nehézség nélkül beszél. Ki kiabál? Hol vagyunk? Kalauz!
Tenyerével szemét védi az éles fényektől.
A KALAUZ
Megjelenik mögötte. Még joviálisabb, mint az előbb. Rákönyököl hátulról a díványra. Én semmit se kiabálok.
Csend. Csak valahol a magasban az „álomzene”.
A KALAUZ
Talán bizony megint hallott valamit?
AZ UTAS
Nem meri bevallani, hogy igen. …Nem. De az előbb egészen tisztán hallottam.
A KALAUZ
Talán a maga nevét kiabálják.
AZ UTAS
Ugyan kérem, nem szokás az utasok nevét kiabálni.
A KALAUZ
Előfordul. Szabad a becses nevét?
AZ UTAS
Biztosan az állomás nevét kiáltották.
A KALAUZ
Itt nincs semmiféle állomás. Vonatunk egy holt-vágányon áll.
AZ UTAS
Badar beszéd ez, kérem. Nemzetközi gyorsokat nem szokás holtvágányra…
A KALAUZ
Az elnevezés kissé riasztó…
AZ UTAS
Mindjárt megnézem én magam. Szemüvegét keresi tapogatózva. Sehol sem találja.
A KALAUZ
Nevezhetjük vak-vágánynak is.
AZ UTAS
Én csak azért nem látok, mert vakítanak ezek a kellemetlen fényszórók.
A KALAUZ
Megkezdődött a vonat átkutatása. Most fél… Nem csodálom. Most szállítják le azokat az utasokat, akik kéziratot csempésznek ki a Birodalom területéről… Lássuk csak a jegyét!
AZ UTAS
A jegyem? A jegyem? Nem találja. Mindjárt! Meg kell lennie… Csak azért nem találjuk, mert nagyon jól eltettük. Már a táskájából borogatja ki a holmiját. A földön térdel, összevissza keresi.
A KALAUZ
Aki jegy nélkül utazik, arról előbb-utóbb kiderül, hogy van egyéb is a füle mögött.
AZ UTAS
Nekem azt mondták, hogy tizenkét és fél óra az út a határig. Mennyi telt el? Nézi az óráját.
A KALAUZ
Ezt az órát is attól a bizonyos főhercegnőtől kapta talán?
AZ UTAS
Ha megengedi, felajánlom. Az én apám is ilyen szakállt viselt… Az ő emlékére, fogadja el… Arany!
A KALAUZ
Zsebre vágja. Biztos ott felejtette a jegyét Bécsben. Majd visszamegy érte. Szalutál, el.
A HATÁRŐR
Előtűnik a dívány mögül. Jó, hogy oda tetszett adni neki az aranyórát. Ha nem kap ajándékot, nem megy a vonat. Tetszik látni. Én is odaadtam neki az egész zsoldomat. Minden kevés neki.
AZ UTAS
Maga kutatja át ezt a vagont?
A HATÁRŐR
Igen. De énutánam is kutatnak. Tessék engem elrejteni!
AZ UTAS
Ez képtelenség. Maga egy agent provocateur!
A HATÁRŐR
Miért nem tetszik engem inkább kolléga úrnak nevezni? Most készülök vizsgára az orvosi etikából. Megtaláltam Doktor Freud összes művét – tetszik ismerni őt? Ezekkel fűtik a mozdonyokat… Teljesen elszenesedett könyveket vesz elő a dívány mögül.
AZ UTAS
Mohón nyúl a könyvek után. De azok korommá és hamuvá válnak a kezében – szétesnek. Nézi a fekete kezét.
A KALAUZ
Előtűnik. Szép fekete kesztyűje van!
A HATÁRŐR
Én át szeretnék szökni a határon!
A KALAUZ
Elkezd kacagni. De hisz ez a vonat nem megy át a határon!
A KALAUZ
Visszatérünk szeretett császárvárosunkba.
A KALAUZ
Semmi sem lehetetlen. Nézze! visszafelé futnak a távírópóznák. Milyen mulatságos!
Megint hallatszik a vonat zakatolása. De mintha fordított ütemben….
A HATÁRŐR
Egy cigányasszony megjósolta, hogy nem fogom megérni a huszadik évemet. El, szájharmonikával.
A KALAUZ
Na, Herr Professor, tud-e erre is valami jó viccet?
A fény és árnyék megint olyan élesen vetődik rájuk kintről, hogy ugrálós pergőképnek látszik a mozgásuk. A szájharmonikaszó és a vonatkattogás megint átúszik abba az „álomzenébe”.
AZ UTAS
Egy zsidó utazik…
A KALAUZ
Már jó! Vonaton?
A KALAUZ
Egyre jobb. Kivándorol?
AZ UTAS
Olyasmi. Azt mondja, hogy neki elég volt abból a Ninivéből.
A KALAUZ
Ja? Ez valami ószövetségi izé?
AZ UTAS
Az. És amikor már azt hiszi, hogy túl van a határon, jön egy cethal, és hamm! Bekapja.
A KALAUZ
Óriási. És mit csinál vele? A cethal.
AZ UTAS
Visszaviszi Ninivébe.
A KALAUZ
Nevet, oldalát fogja nevettében. Ezt a viccet még sohasem hallottam.
AZ UTAS
Én most alszom, és összevissza álmodok, ugye?
AZ UTAS
Akkor adjon egy kis tüzet. Elaludt ez a szivar. És én álmomban mindig úgy füstölök, mint régen…
Rágyújtanak.
A KALAUZ
Az azért nem volt valami vicces annak a zsidónak ott a cethal hasában.
AZ UTAS
Jónás akkor már tudja, hogy ő a cethalban egy isteni cél felé utazik.
A KALAUZ
Röhög, könnyeit törli kockás zsebkendőjével. Egy okkal több, hogy beszarjon…
A fény vaklizik rajtuk.
Álomzene.
AZ UTAS
Szájában parázsló szivarjával felugrik, elkezdi vonszolni a csomagját, mint aki menekülne.
A KALAUZ
Mit akar? Ebből a cethalból nem lehet csak úgy ukmukfukk kiugrani! Galléron ragadja.
Az Utas egyre nehezebbnek látszó bőröndjét cipelve járja körbe a műanyag kupolát, mintha a nyitját keresné. Eltűnik, aztán megint előtűnik a másik oldalon. Az óra járásával ellentétes irányban mozog.
AZ UTAS
…Úgy rémlik, már jártam itt valamikor… Bent pálmafa van… Fogadjunk, hogy van egy pálmafa… És ez a kávéillat is ismerős. A frissen pörkölt kávénak az illata. Az ember orra a tudatunktól függetlenül is tud emlékezni, vagy vél emlékezni. Mint ahogy én most emlékezem erre a békebeli kávéillatra. És egy illat emlékére annyi mindent fel lehet építeni. Gyerekkort. Zavartalanul szép nyarakat. Elmúlt birodalmakat…
A bura alatti szalon derengő fényben kezd kivilágosodni. Az egykori legendás császári maitresse szalonja ez: Ittebei Kiss Miklósné, született Schratt Kataliné. Először egy csenevész kis pálma látszik. Az alatt ül a háziasszony, csapzott ősz öreg hölgy, neglizsében. Ügyetlenül felrakott piros festékkel az arcán éppúgy lehetne Párizsban egy clocharde, mint Döblingben, a tébolydában, egy fuzsitus Habsburg főhercegnő.
Egy ezüstcsengőt ráz. Hosszan. Talán csak azért, mert szereti a zenét. Aztán egy másikat is.
A hang nem hat át hozzánk.
A szép fiatal komorna fel se üti a fejét a könyvből, amit olvas. Mindig olvas. Mintha arterioszklerotikus asszonya mellett – aki minden emléket összekever – ő volna, aki hiteles források alapján számon tart mindent. Ő itt a történelem múzsája. Egy adatbank.
A Metressz magyaráz valamit a lánynak. Talán egy jó történetet mesél. Énekel is. Nevet. A nézőtéren a süketnémák szintén nevetnek. Közben:.
AZ UTAS
Ez a szalon is olyan ismerős. Mintha nem is a Berggasse 19. alatt éltem volna – mennyit is? mennyit is? mennyit is? –, hanem itt a Gloriette Gasse 7. szám alatt. De honnan veszem azt, hogy ez a Gloriette Gasse 7.? Ki lakott a Gloriette Gasse 7. alatt?… Ököllel veri a plexiburát. Ki lakik itt?!
A szalonról hangtalanul felröppen a műanyag bura.
Az Utas reflexszerűen hátrább lép.
A METRESSZ
Na végre! Ez alatt az üvegharang alatt mindig légszomjam van. Piheg a szófán, legyezi magát. Feltetted a kávét?
A METRESSZ
Őfelsége mit csinál?
A Múzsácska a szekrényhez megy. Beles a kulcslyukon.
AZ UTAS
Lázas, nyugtalan. Egyre ismerősebb minden. Ez a szobalány… A fülemben van még annak a néma zenélőórának a muzsikája is… A szakirodalom sokszor leírta már ezt az érzést: TÉVES RÁISMERÉS. A „mintha már megtörtént volna velem” csalóka élménye. Igen, igen, mintha már láttam volna ezt a pálmát, ezeket a hölgyeket… És ragaszkodni fogok hozzá, hogy ez az igazság, mert mi lesz, ha ezek a hölgyek megkérdik tőlem, hogy egyáltalán mit keresek én itt. Csakugyan, mit is keresek? Hogy fogom kimagyarázni, hogy hívatlanul megjelenek egy vadidegen lakás küszöbén – Gloriette Gasse 7. –, és be akarok hatolni… Azt fogják hinni, hogy lopni jöttem…
A METRESSZ
Közben, mellékesen, az egyik zenélő óra sétálóját próbálta mozgásba lendíteni. Ez se akar megindulni, ez a csúnya óra. Az ember azt hiszi, hogy na! Na most!… Aztán semmi… Őfelsége? Referálj róla!
A METRESSZ
És az óra is áll. Fantasztikus! Ó, hogy a jelenségek mennyire összefüggenek!
AZ UTAS
És ha azt mondanám, hogy órás vagyok? Bár soha nem értettem a gépezetekhez. Régen túl vagyunk azon a mechanikus szemléleten, amely az emberi lelket óraműhöz hasonította. Holott az emberi lélek… Uramisten, mihez is hasonlítható az emberi lélek?
A METRESSZ
Fűzz be! Felállt. Ledobta magáról a fésülködőköpenyét. Fűző van rajta, „mieder”. Lógnak a szalagok belőle.
A MÚZSA
Kinyithatom közben a rádiót?
A METRESSZ
Akkor nem halljuk meg, hogy ha őfelsége kiabálni kezd álmában.
A MÚZSA
Asszonyom, őfelsége huszonkét éve halott.
A METRESSZ
Amikor háború jön, mindig kiabál. Rossz álmai vannak.
A MÚZSA
Hívjon hozzá álomfejtőt! Nevet.
A METRESSZ
Én hívtam. Őt várom…
AZ UTAS
Ezek a hölgyek egy álomfejtőt emlegetnek. Mi volna, ha azt mondanám, hogy… A szívem egyre jobban zakatol… Ha azt mondanám, hogy én vagyok FREUD ZSIGMOND!? Az Álomfejtés című sikeres könyv szerzője… Képtelenség! Nem tudnám igazolni magam. Hisz minden könyvemet elégették. Feltartja a két fekete kezét.
A METRESSZ
…Egy specialistát hívtam hozzá. Nem is tudom, miért nem jön.
A MÚZSA
Talán nem találja a házat. Járt már itt?
A METRESSZ
Valamikor annyi ember járt itt. Koronás fők… Színészkollégák… Pénzemberek… Ki tudja számon tartani?
AZ UTAS
Azt fogom állítani, hogy én már jártam itt. Csak könnyedén! – „Mesdames! micsoda DÉJÀ VU!” – És bizonyságul el fogom fütyölni a zenélőóra melódiáját. – „És mikor járt itt, ha szabad kérdeznünk?” – „Álmomban, hölgyeim” mondom én gálánsan. Izgatott lesz. És ha erre átadnak egy rendőrnek? Az bevisz. Igazoltatás. S persze majd ott is azt kérdik: – „A neve?” Ha nevemet kérdezik, azt fogom mondani, amit a ravasz Odysseus: – „Senki vagyok… Doktor Senki… Senki professzor… Senki, senki, senki…” – És ez tulajdonképpen igaz is. Csakhogy a Gestapo egy ilyen választ kihívásnak tekinthet és fizikailag megtorolhat. Össze fogják törni a szemüvegem.
A METRESSZ
Szorosra! A császár néha úgy meghúzta – mert imádott engem legszemélyesebben kifűzni-befűzni –, de úgy meghúzta, hogy sikoltani lett volna kedvem. Én voltam olyankor a gyönyörűszép nagy Monarchia, amit ő fűzött össze a szeretet szálaival. „Szorosabbra, felség!” És nem sikoltottam… Engem te nem hallhattál az ágyban sem sikoltani, soha. Hallottál?
A MÚZSA
Akkor én még a világon se voltam.
A METRESSZ
De nagyra vagy! Vagy talán olvastál ilyesmit rólam? A kortársak memoárjaiban? A történelmi könyvekben? Mert azok úgy hazudnak…
A METRESSZ
Na, ugye? Nem akartam, hogy a járókelők, akik a kapu előtt kalapot emelnek őfelsége almásderes lovainak, kénytelenek legyenek módosítani az uralkodóról alkotott képüket. Az alattvalók azt képzelték, hogy őfelsége, a tökéletes hivatalnok, a szerelmet is ugyanolyan szenvedélytelen pontossággal gyakorolja, mint a kinevezést, a hadgyakorlatot, a szoborleleplezést, az aktázást…
A METRESSZ
Azért, mert férjem apjaurát felakasztatta? Mit csináljon vele, ha olyan rettenthetetlen szabadsághős volt?… Őfelsége megszokta, hogy a magyar szabadsághősöket fel szokás akasztani. A fiamnak viszont báróságot adott. Az akasztott ember unokájának. Na?
A MÚZSA
Miután Zoltánka a világháború első csatájában sürgősen elesett.
A METRESSZ
Zoltánka… Csend. Aztán csendesen. Keresd elő annak a magyar költőnek a levelét, aki kondoleált Zoltánka halálához. Nagy költő lett volna belőle is, azt írta. Ott az asztalon egy vékony kis kötet. Báró Kiss Zoltán posztumusz versei… Lapozza a kis kötetet. Sajnos nem értem. Nem tudok magyarul.
A MÚZSA
Mindenki úgy képzeli, hogy azt a báróságot a nagyságos asszony járta ki Zoltánkának.
A METRESSZ
Nem azt mondják inkább, hogy kifeküdtem?… Az egész Monarchia meg van győződve, hogy amikor őfelsége egy nőt lefektet, még a kardját se teszi le, nemhogy a zubbonyát. Hát lehet, hogy a Burgban az inspekciós grófnőkkel így csinálja, de itt nálam. Azokban az intim pillanatokban nemhogy egy potom kis báróságot, de az Aranygyapjas Rendet is megkaphattam volna őfelségétől… Úgy odavolt.
A MÚZSA
A nők nem kaphatnak Aranygyapjút.
A METRESSZ
Nekem nem is kell. Nekem megvan. Csak én nem kívül viselem. „A nagyságos asszony aranygyapja” – szokta mondani őfelsége, tisztelettudóan térdre ereszkedve lábaimnál.
A MÚZSA
Asszonyom, őfelsége huszonkét éve halott.
A METRESSZ
Annál bámulatra méltóbb ez a galantéria.
AZ UTAS
Hogy jövök én hozzá, hogy mindezt kihallhassam? Félek, félek, félek. Félek, hogy máris árad a ruhámból az az üldözöttek izzadságára oly jellemző savanykás szag, amely minden házőrző kutyát megvadít… Kabátja alá szagol. Persze, a kutyáknak is ilyen szaguk lesz, ha a sintér elől futnak. Meg a gyümölcslopáson ért gyerekeknek is. A véráramba kerülő adrenalin hatására a gyerekek ilyenkor be is vizelnek… Ezzel a kérdéssel nem szabad tovább foglalkoznom. Ugyanis ha félek attól, hogy ez a félelemszag érződik rajtam, akkor ez máris kezd érződni rajtam. Szimatol. Érződik! Érződik!… Most mit csináljak? Legjobb volna visszavonulnom…
A METRESSZ
Te! Engem valaki néz! Én azt mindig megéreztem, a hátammal is, ha valaki nézett…
AZ UTAS
Most! Most fogják megkérdezni, hogy mit keresek itt. Adrenalinban fürdök.
A METRESSZ
Néznek. Az fix… Maga elé tartva egy kis kendőt, megfordul.
AZ UTAS
…Hölgyeim! engedelmet kérek, hogy betörtem. De az volt az érzésem…
A METRESSZ
Ámulat, hamis felismerés, fordulat. Csak nem a híres specialistához van szerencsénk?
AZ UTAS
Érti-e? nem érti. …Mintha én már jártam volna itt.
A METRESSZ
Jaj, annak is már hány éve? Ne is mondja. Ezer éve! Hát Isten hozta, maga elveszett gyermek.
AZ UTAS
Félre. Úgy látszik, a déjà vu élménye ragadós. Erről nem tudott a szakirodalom. Kitörően. Mesdames, micsoda reciprok déja vu!
A METRESSZ
Hát emlékszik? Maga is? Akkor nem tévedek.
AZ UTAS
Engedelmet, hogy most hívatlanul…
A METRESSZ
Hogy mondhat ilyet! Hisz küldtem önnek egy meghívólevélkét… Tudja, az egész nyugdíjam postai bélyegekre költöm. Csak mostanában annyiszor visszajönnek a leveleim. Hogy a címzett ismeretlen, hogy elutazott, hogy meghalt, hogy emigrált, lecsukták, kivégezték… Milyen kedves öntől, hogy még megvan! Tapogathatja is.
AZ UTAS
Én nem emlékszem, hogy levélkét kaptam volna.
A METRESSZ
Töpreng. Azt mondja, hogy nem írtam?… Lehet, hogy csak akartam. És eljött. Látja, van telepátia!
AZ UTAS
Bizonyára összetéveszt engem valakivel.
A METRESSZ
Hogy téveszteném össze? Ma is bejött négy szuronyos katona, és azt kérdezték, hogy „na, Frau von Kiss, jelentkezett-e már magánál az a professzor doktor…”
AZ UTAS
Belevág. Legszívesebben menekülne már. Nem tudom, kire gondolhattak?
A METRESSZ
Kire? A bécsi egyetem híres-neves professzorára.
A METRESSZ
Nini! A szerénysége! Ez az ismertetőjele! Elárulta magát, kedves doktor…
AZ UTAS
Akár ordíthatja. Senki!
Csend.
A METRESSZ
Rangrejtve óhajt maradni? Ha vendégeimnek ez volt az óhajuk…
AZ UTAS
Nem vagyok olyan előkelő, mint ama koronás fők. De a mai körülmények között jobb, ha elhallgatja a nevem.
A MÚZSA
Nomina sunt odiosa.
A METRESSZ
Semmi, semmi. Fitogtatja a műveltségét. Mindent összeolvas. A történelmi dátumokat is csak úgy köpi. Mikor volt itt a doktor úr? Na!
A MÚZSA
1914. június 28-án.
A METRESSZ
Látja? Micsoda memória!
A MÚZSA
Ezt minden iskolás gyerek tudja. Aznap ölték meg a trónörököst.
A MÚZSA
Azt a felpödrött bajuszút. A Ferenc Ferdinándot.
A METRESSZ
A császár helyett is mondja. „Aztat mi nem szerettük.” Megölték – megölték. Béke hamvaira.
A MÚZSA
Világháború – a hamvaira.
A METRESSZ
De amikor maga belépett ide, még béke volt. Milyen szép nyári vasárnap délután! Mindnyájan fiatalok voltunk. S ahogy kihúzza magát, a vén fuzsitus boszorkány most évtizedeket fiatalodik. Ön a sétapálcáját pörgette ujjai közt így lépett be. Fessen! Frissen!
AZ UTAS
Én olyan fiatal soha nem voltam, hogy a sétapálcámat az ujjaim között tudtam volna pörgetni.
A METRESSZ
Próbálja csak! Gyakorlat teszi a mestert…
AZ UTAS
Bocsánat, én csak a menetrend tévedése folytán kerültem ide. Nem hagytam-e itt legutóbb egy Londonba szóló vasúti jegyet?
A METRESSZ
Te láttál valahol valami vasúti jegyet?
A MÚZSA
Ha csak a „papa” nem vitte be magának.
A METRESSZ
Azt se tudja, mi az. Soha életében nem váltott vasúti jegyet. Csak különvonaton járt.
A METRESSZ
Te meg ne emlegesd úgy, hogy „papa”. Nekem egy életen át „őfelsége” volt. A legintimebb pillanatokban is. És én meg számára: „nagyságos asszony”.
A MÚZSA
„Őfelsége” I. Ferenc József minden délután háromtól hatig szerelmi életet élt, szundított rá, és habos kávét ivott Kiss Miklósné született Schratt Katalin „nagyságos asszonynál”.
A METRESSZ
Mit magyarázod? A doktor úr egy szexuálspecialista.
AZ UTAS
Ötvenmillió alattvaló követte diszkrét rokonszenvvel az önök kapcsolatát.
A METRESSZ
Tudtam, hogy megértő, ezért is akartam mindig, hogy találkozzanak, kedves doktor Senki! Ha maga analizálná I. Ferenc Józsefet!
AZ UTAS
Felderül, felnevet. Bocsánat! De az ismétlés mindig komikus. Hogy vénségemben is visszatér még ez a fiatalkori álom! Hetenként ismétlődő álmom volt ez: éjszaka jönnek értem lovas kocsival – katonák, rendőrök, alabárdos testőrök –,elragadnak, és visznek Berlinbe Vilmos császárhoz vagy szánon Pétervárra Miklós cárhoz – később Leninhez, Sztálinhoz – a háború végén meg folyton Wilson elnökkel álmodtam –, mintha rám várt volna a feladat, hogy én fejtsem meg a világ hatalmasságainak nyugtalanító álmait…
A METRESSZ
És Ferenc Józsefhez? Soha? Hisz sokáig az ő alattvalója volt…
AZ UTAS
Álmomban sem voltam próféta a saját hazámban.
A METRESSZ
Hát arra ne is számítson, hogy a Burgban számon tartanak egy professzort.
AZ UTAS
Hitler számon tart. Sajnos. Az Anschluss után három nappal már elszállíttatta a könyveimet a kiadóm raktáraiból. Ez az ő személyes figyelmének volt a jele…
A METRESSZ
Miért hagyta a dolgokat idáig jutni?
A METRESSZ
Maga! Maga nem a vasúti jegyét veszítette el…
AZ UTAS
Tűz! Tűz! Analizáljon csak, drága nagysád! Álmaink szereplőit azért kreáljuk, hogy kibeszéljék, amit mi magunknak nem merünk bevallani. Ez ama Freud doktor zseniális felismerése. Mit veszítettem el?
Meg is ragadhatja.
A METRESSZ
Hirtelen zavart lesz, tétova. Hogy mit? Mit?… Kérem, keresse…
AZ UTAS
Mi lapul a vasúti jegy alatt? Vagy ki lapul ott? Talán a négy húgom? Akiket itt felejtettem Bécsben. Hitler markában… Mi van velük?!
A MÚZSA
Az a négy kávénénike!
A METRESSZ
A Micinek a haját legutóbb megkapta valami fáklyának a lángja, az állomás előtt… Látja, jó, hogy visszajött.
AZ UTAS
Igen, megpróbálom megmenteni őket.
A METRESSZ
Nehezen fog menni. Ahhoz meg kéne menteni a világot. Egy ilyen nagy ember megpróbálhatná…
A METRESSZ
Mitől lehet egy világot megmenteni? Megpróbál rájönni. Egy világvégétől, egy világháborútól… Maga nem is tudja? Háború lesz, megint. Már ki sem merem nyitni a rádiót.
Felharsan egy katonabanda. „Wir fahren gegen Engelland…”.
A METRESSZ
Most mit akar azzal a Londonba szóló vasúti jegyével? Maga megy a vonaton, ezek mennek maga után a bombázókkal. Utolérik.
AZ UTAS
Van egy Göring repülőgépeinél is gyorsabb, progrediáló szájrákom. Az majd továbbvisz Londonból.
A METRESSZ
Akkor gyújtson rá. Most már nem mindegy? Szivart keres. Úgy látszik, őfelsége stikában mind elszívta… Így volt akkor is. Indulók! Mindenki éltette a háborút.
AZ UTAS
Mindenki! Ezért az a találkozás 1914-ben talán csakugyan érdekes lehetett volna. Egy háborút éltető mélylélektan-professzor és egy háborús bűnös császár között.
A METRESSZ
Psszt! Ő itt van! Ettől kezdve inkább csak szájmozgással mer beszélni.
A METRESSZ
Víz! Víz! Ott, a szekrényben… Kezd úrrá lenni rajta a császárvárás szorongó extázisa.
A MÚZSA
Oda van beakasztva őfelsége utolsó egyenruhája. Kitüntetés, csillag, sújtás, rojtok-bojtok…
A METRESSZ
És benne őfelsége… Ezért nem fűtünk.
A MÚZSA
A nagyságos asszony mindenkinek ezt mondja, pedig az igazság az, hogy nincs pénzünk. Elmegy bélyegre.
A METRESSZ
Megint hazudsz! Én senkinek nem említem őfelségét. Azt szoktam mondani, hogy a befőttjeim! Hogy a befőttjeim szeretik ezt a hideget… Ugyanis, tudja, a befőttjeim könnyen megromlanának, ezért… Rájön, hogy már mondta. Majd uzsonnára kaphat egy kis finom császárkörtebefőttet.
A MÚZSA
Ne ígérgessen. Nincs.
A METRESSZ
Elfogyott? Lehet. Őfelsége mindig nagyon szerette a hasát. Ide járt enni. A Burgban félt, hogy megmérgezik. Éjszakánként most is kilopózik, és nassol. Meg is hízott. Ez nem egészséges. De lehet, hogy csak rosszul balzsamozták. Fel van fújódva. Hallja? Most is hogy küszködik álmában? Mert amióta meghalt, ő olyan aluszékony lett. Maga szerint ez rossz jel? Lehet, hogy csupán kifárasztotta a sok háború, meg a sok szerelem… Mert azelőtt, ha elütötte az ötöt, és megszólalt a bájos Császárkeringő – Johann Strauss nekem ajánlotta –, hisz emlékszik rá, nem?
AZ UTAS
A motívumból idéz pár hangot.
A METRESSZ
Bravó! Őfelsége erre kilépett, és azt mondta: „A nagyságos asszony pompás kávéjának az illata minket ma is előcsalogatott…”
Az egyik óra elkezd járni; ütni kezd vékony ezüsthangon.
A METRESSZ
Maga titokban az órák doktora!
AZ UTAS
Szinte magában meditálva kezdi. Tulajdonképpen milyen természetes lehetett volna! Adva van egy bécsi öregúr, manifeszt agresszív hajlamokkal, lakik: Hofburg, foglalkozása császár. Dönthet arról, hogy Közép-Európában béke legyen vagy háború – és mindenki tudta, hogy ha a Danzig és Szarajevó közti stráfon valahol háború üt ki, akkor az egész világon háború üt ki. És adva van egy másik öregúr, aki szintén bécsi őslakosnak tekinthető, bár Morvaországban született, rendel: Berggasse 19., s aki épp az elferdült hajlamok dolgában specialista…
A METRESSZ
És adva van egy okos bécsi asszony, aki összehívja az említett két bécsi őslakost egy délután… Vigyázz, ki ne fusson a kávé!
A MÚZSA
A nagyságos asszony mindig ilyen színpadi szcénákban gondolkozik. A történelembe nem lehet így beleszólni! Kimegy. Ez abszurdum!
Ettől a szótól kezdve a stílus is egy kissé abszurd.
A METRESSZ
Utánakiált. De nagyra vagy mindig azzal a történelemmel! És most jobb neked, hogy a mázolósegéd ül a Burgban? Az nem abszurdum?
Egyre élesebb hangerővel.
A MÚZSA
Benéz. És hogy őfelsége aláírta a hadüzenetet Szerbiának, Oroszországnak, Franciaországnak, Angliának és Montenegrónak: az nem abszurdum?
A METRESSZ
Őfelsége akkor már szenilis volt!
A MÚZSA
Benéz. Őfelsége egész életében szenilis volt!
A METRESSZ
Csak szellemileg! Az Utashoz, finom hangváltással. Mert nálánál snájdigabb szeretőt…
AZ UTAS
Bőséges búzatermés és császári szenilitás. Ha nincs háború, lemegy a búza ára – mondták. Hát elég ennyi, hogy háború legyen? De hiszen minden feltétele megvolt annak is, hogy ne legyen háború. Csakugyan gyönyörű volt az a nyár! És gyönyörű volt a Monarchia… Fiatal voltam. Még nem voltam hatvanéves.
A METRESSZ
A napernyőm! Hova dugod el mindig az én szép fehér madeira hímzéses napernyőm?
AZ UTAS
Közel voltunk az Ígéret Földjéhez… Közelebb, mint ehhez a huszadik századi katasztrófasorozathoz. Csak egy kis erőfeszítés kellett volna.
A MÚZSA
Rozoga fekete esernyőt hoz. Ez van!
A METRESSZ
Kinyitja, s mint egy napernyőt forgatja. Őfelsége is milyen fiatal volt még 1914-ben. Alig nyolcvankét éves… A legszebb császárkorban! És a béke császára! Tudja, akkor már az utolsó huszonöt évben jóformán nem is vérengzett. És az ötvenmillió alattvaló titokban érezte, hogy ezt nekem köszönhetik. Még a rebellis Magyarországon is tapsoltak neki, ha egy szoborleleplezésen megjelent – legendás ruganyos lépteivel.
AZ UTAS
Lehet, hogy a háborúnak viszont meg se voltak a feltételei. Csak a tábornokok szemében, akik folyton azt számlálgatják: nekem is százezer ólomkatonám, neked is százezer ólomkatonád, neked van ezer ágyúd, de nekem csak kilencszázkilencvenkilenc… A gyerekszobába ezekkel! A háború mindig fejest ugrás a sötétbe… Ezzel szemben kész volt egy új, minden eddigit meghaladó civilizáció. Ha azt az egy nyarat még megússzuk békében. Ez volt a tét. Micsoda magas szintre kerülhettünk volna… Egy felsőbb osztályba! Egy végigélni érdemes huszadik századba! Egy új aranykor volt kialakulóban. A bécsi zene, amely Mozart óta feledteti ennek a birodalomnak minden bűnét és butaságát, akkor volt megint megújulóban. És amit mi kitaláltunk – mármint a nagyságos asszony által is oly nagyra becsült Freud Zsigmond szintén egy lépés volt az emberiség teljes megújulása felé… Bécs, Prága, Zágráb, Trieszt, Budapest, Nagyvárad! Krakkó! A legmerészebb filozófiai iskolákat kihordó görög városállamok óta nem volt még ily csodája a humanizmusnak…
Más órák is izgatottan járni kezdtek. Ütnek, vernek, zenélnek….
Közben valami tompa dörömbölés zaja, a szekrényből.
A METRESSZ
Sorolja csak azokat a városokat! Az ő városait! Bécs, Prága… mi is? Milánó, Velence! Fiatal korában még ezek is megvoltak neki! Ott volt a tenyerén, mint egy habos torta, a milánói dóm… És őfelsége úgy szereti az édességet! Krakkó, Budapest… Na! Hogy mondta?!
AZ UTAS
Ehhez képest, mi az, hogy a búza ára? Mi az, hogy a generálisok szakmai korlátoltsága? Nagyobb a tét! Lehet, hogy az volt az utolsó pillanat, amikor még megmenthettem volna gázkamrától a négy nővéremet!
A METRESSZ
Ez az! Folytassa! Eldobja a fekete esernyőt. A fehér napernyőmet kértem! Hisz nyár van! Percről percre fiatalodik.
AZ UTAS
Ha ezt az egy nyarat még megússzuk békében…
A METRESSZ
Ő lesz a béke császára! Hol marad az a kávéillat?… A városokat!
AZ UTAS
Pörgeti ujjai közt a sétapálcáját, és úgy mondja. Bécs, Prága, Zágráb, Trieszt, Budapest, Kolozsvár, Nagyvárad…
AZ UTAS
Krakkó!… Egy új aranykor van kialakulóban…
A színházat elönti a jó kávéillat.
A dörömbölés fokozódik.
A METRESSZ
Azok a legendás, ruganyos léptek! Közelednek!
AZ UTAS
Csak egy kis erőfeszítés kellene! Egy utolsó erőfeszítés …
Csend.
A szekrény ajtaja óvatosan nyílik, nyikorogva….
És megszólal a zenélőórán a Kaiserwalzer.
A császár – egyszerű köznapi „waffenrock”-ban – kidugja kopasz fejét. Mesebelien öreg. Pofaszakálla hosszúra nőtt. A körmei is.
A CSÁSZÁR
Tessék folytatni!
A METRESSZ
A kávéillat… előcsalogatta őfelségét.
A CSÁSZÁR
Tévedni méltóztatik, nagyságos asszony. Minket ezek az elismerő szavak csalogattak elő, amelyek országainkat mint egy új Hellást említették. Kettős birodalmunk két miniszterelnöke, gróf Stürghk és gróf Tisza, erről a humanizmusról sohasem referáltak nekünk. Sem az új aranykorról… Kár… Azért kérünk majd egy kis kávét… Kissé el vagyunk zsibbadva.
A MÚZSA
Be; nyitott, fehér, madeira hímzéses fehér napernyővel. Megáll az ajtóban. 1914. június 28. Vasárnap.
Függöny.
A Császár a karosszékben ül – mint egy borbélyszékben –, nyakába kötve asztalkendő. A komorna most nyisszantotta le éppen a túlságosan hosszúra nőtt szakállának a két végét.
A Metressz – megfiatalodva, most nem látszik többnek hatvannál – a tükröt tartja előtte.
A METRESSZ
Felséged egészen megifiult.
A CSÁSZÁR
Nézi magát. Valóban. Mintegy huszonkét évet… Udvari fényképészünk a koporsóban csinált rólunk néhány jól sikerült felvételt. Akkor néztünk ki így. Ilyen jól.
A MÚZSA
A karmai, felség!
A METRESSZ
Egy kis manikűr!
Őfelsége hagyja, hogy a szobalány levagdossa hosszúra nőtt körmeit. Közben:
A CSÁSZÁR
Fázunk, nagyságos asszony.
A METRESSZ
Nyár van, felség. Ezért nem fűtünk. Gyönyörű nyár, a gyönyörű Monarchiában.
A METRESSZ
A Császár kezét dörzsölgeti. Átfázott, felség.
A CSÁSZÁR
És rosszat álmodtunk.
A METRESSZ
Mit álmodtunk, felség?
A CSÁSZÁR
Elfelejtettük. Kár. Akármilyen rosszat álmodunk, sajnáljuk, hogyha elfelejtjük.
A METRESSZ
Súgva. Itt az álomfejtő. Hangosan. Ő az a doktor, akit olyan régen várunk. Van egy elmélete arról, hogy mit miért felejtünk el.
A CSÁSZÁR
Figyelmesen végigvizsgálja az Utast. Ő?… De miért nem öltött zsakettot?
Döbbent csend.
A METRESSZ
Feltalálja magát. Úton van.
A CSÁSZÁR
Aha. És honnan?
AZ UTAS
Morvaországban születtem. Csak szüleim ott bizonytalannak találták a jövőt, ezért Bécsbe költöztünk.
A CSÁSZÁR
A doktor úr, ezek szerint, morva.
AZ UTAS
Szülőhelyem szerint, felség. De szüleim Litvániából mentek Morvába. Az üldözések elől.
AZ UTAS
Csakhogy az ő szüleik még Galíciában éltek. És mivel ott is… Sok kósza katona a napóleoni háborúk után… Így hát elmenekültek.
A METRESSZ
Szerencse, hogy egy ilyen tágas birodalomban mindig lehet hova költöznie annak, aki biztonságban akarja tudni gyermekei életét.
AZ UTAS
Európa is túl szűk ehhez, asszonyom. A családom tulajdonképpen Rajna melléki. Csak a tizenhetedik században volt egy periódus, és jobbnak látták elmenekülni…
A CSÁSZÁR
Felállt. Kívánjuk önnek, doktor úr, hogy a mi kedvelt császárvárosunkat sohase kelljen kényszerűségből elhagynia. Éljen itt, háborítatlanul, az emberi kor legvégső határáig…
A MÚZSA
Apropó, felséged véletlenül nem tette zsebre a doktor úrnak Londonba szóló vasúti jegyét?
Hallatszik is, megint, a vonat zakatolása.
A CSÁSZÁR
A kérdésre zavartan megtorpan. Schrattra néz, segélykérően. Vasssút?
A METRESSZ
Őfelségének nem lehet váratlan kérdéseket feladni. Csak írásban előterjesztve… Nyugodjék meg, drága felség. Súgva. Nem Kossuth – vassút.
Vonatsípolás.
AZ UTAS
Felveszi az útitáskáját. Szuronyos katonák rángatják fel az ajtót, fülkéről fülkére járnak… Valamit ottfelejtettem a vonat díványán…
A METRESSZ
Csak nem siet, doktor? Töltsön velünk egy békés vasárnap délutánt. Egy kávét?… Teríts meg három személyre!… És tegye már le azt a rémes kuffert!
A MÚZSA
A táskát elveszi tőle. Mitől ilyen nehéz ez?
AZ UTAS
Megírandó műveimtől, kisasszony.
A METRESSZ
A doktor úr a bécsi tudományos élet egyik legnevezetesebb alakja. Folyton publikál.
AZ UTAS
Valóban, itt fejtettem ki tudományos működésemet. Az analitikus mozgalom Bécset szinte fővárosának tekinti.
AZ UTAS
Bár gondoltunk rá, hogy talán alkalmasabb volna fővárosunknak Budapest.
A CSÁSZÁR
Mi ezt elvetettük. Ne is tessék ezzel a gondolattal foglalkozni. Súgva. A magyarok nem megbízhatóak… Köztünk maradjon!
AZ UTAS
Sajnos, érzékeny veszteségeink is vannak. Egy zürichi tanítványom szembehelyezkedett velem, és ez év áprilisában a svájci analitikusok elszakadtak Bécstől.
A CSÁSZÁR
Ez súlyos. Bár az a tény, hogy ez év áprilisáig sikerült megtartania Svájcot: nem kis eredmény. Svájc?… Mi már ötszáz éve elveszítettük.
A MÚZSA
Súgva. Tell Vilmos. Huss!
A CSÁSZÁR
A doktor úr miben specialista?
A METRESSZ
Szinte énekli. Álom, ideg, felejtés, téboly, libidó!
A MÚZSA
Csakugyan énekli. Hiszté-é-ria!
A CSÁSZÁR
Bravó! Ez kell nekünk! A boldogult császárnéval együtt mindig szívünkön viseltük, hogy birodalmunk népeit minél több ideggyógyintézettel és tébolydával boldogítsuk.
AZ UTAS
Átveszi a szenvtelen, daráló tónust. Erzsébet császárné és királyné figyelme az orvostudomány eme évszázadok óta legelhanyagoltabb stúdiuma iránt valóban rendkívüli volt.
A CSÁSZÁR
Rendkívüli, ámbár érthető. A Wittelsbach családban sok volt a bolond. Wagnert finanszírozták, Heinét olvasták. Terhelt család. Boldogult anyánk őfensége ezért ellenezte is házasságunkat leendő hitvesünkkel, aki Wittelsbach volt. Bár boldogult anyánk is Wittelsbach volt. Hitvesünk egyúttal unokatestvérünk is volt. S az anyánk is volt még valamink. Micsodánk is volt?
A METRESSZ
A professzor gyógymódját minden barátném áldja és dicséri.
A CSÁSZÁR
Fájdalmas a gyógymód?
AZ UTAS
Nem jár fizikai fájdalommal.
A METRESSZ
És nem kell hozzá, csak egy jó puha dívány!
A CSÁSZÁR
Dívány? Földerül. Szétnéz. Az van… És doktor úr mit művel a díványon a pácienssel?
AZ UTAS
Hallgatom, amit mond.
A CSÁSZÁR
Kis tűnődés után. Nem hiszem, hogy nekünk sok közölni valónk volna doktor úr számára.
AZ UTAS
Efféle ellenállás a legtöbb betegben fellép. Ezt az ellenállást le kell törni.
A CSÁSZÁR
Az ellenállást le kell törni! Ez nekünk imponál… Mi szívesen alávetnénk magunk a doktor úr kúrájának, de nem hisszük, hogy alkalmasak volnánk páciensnek… Amikor leereszkedünk a térdeplőre, hogy a gyóntató atya fülébe elsuttogjuk a bűneinket S most, mintha megroppant volna benne valami, áttér egyes szám első személyre. egy se jut eszembe… „Nem emlékszem”… „Nem emlékszem”… A bűnökre ráhull a feledés fátyola. Mennyi mindenre hullott már rá a feledés fátyola… „Nem emlékszem”… Semmire sem emlékszem.
AZ UTAS
Helyes! És itt kezdődik az analízis.
A CSÁSZÁR
Mert itt van a kutya elásva. Ugye?
AZ UTAS
Ahogy mondja felséged.
A CSÁSZÁR
Harsányan. Csakhogy az a kutya nem lesz kiásva!
A METRESSZ
Őfelsége hallgatása már legendás.
AZ UTAS
Nincs hallgatag ember. Minden ember imád beszélni.
A METRESSZ
Jaj de jó! Azt hittem, hogy csak én.
A CSÁSZÁR
Mélységesen megdöbbent. Ön fecseg?
A METRESSZ
Módjával, felség.
A CSÁSZÁR
Boldogult fiam volt nagyon fecsegő természetű. Zsurnalisztákkal állott összeköttetésben. Elképesztő!
A MÚZSA
Az Utasnak, mellékesen. A Rudolf. Mayerling. Puk-puk.
A CSÁSZÁR
Uraságod nem áll összeköttetésben zsurnalisztákkal?
A METRESSZ
Nyugodt lehet, felség. Informálódtam. Az Utashoz. Megbocsásson!
A CSÁSZÁR
Így ez a kúra egyre csábítóbb. Egyszer mindent, de mindent kipakolni! Erről van szó?
A CSÁSZÁR
Miért ne? Orvosok és lakájok előtt lehet. Ugyebár? A tisztelendő urakban nagyon csalódtam. Nem titoktartók. Súgva. Rögeszme ez. A jelenlegi trónörökös túlságosan jó viszonyban van az egyházi körökkel. A Burg káplánja is az ő spiclije. Felkiált, és akár fizikailag is összeomolhat. Az Isten előtt sem tárhatom föl a lelkem!
A METRESSZ
Ön helyettesítse az Istent – kedves Freud!
A CSÁSZÁR
Előző révedezéséből. A Habsburg-háznak annyi tagja hal hirtelen halált mostanában a – gyónás szentségében nyert kegyelem nélkül. Boldogult Miksa fivérem Mexikóban. Boldogult fiam, Mayerlingben. Boldogult hitvesem Genfben, azon a szép tóparti promenádon… Boldogult… Na? ki még? És hol?
A METRESSZ
Senki, felség. És sehol.
A MÚZSA
A bécsi távíróhivatalba megjött a hír a trónörökös pár meggyilkolásáról. Odakint a szárnysegéd hallgatózik. Ez a csend most felbátorítja őt a merész lépésre…
A SZÁRNYSEGÉD
Beront. Megtorpan. Az ifjú Horthy volt akkor a szárnysegéd, a leendő magyar kormányzó. De ez az azonosság az Utas számára teljesen közömbös és érdektelen. Ma már számunkra is. A lényeg csak az, hogy jóképű, snájdig, fiatal, intelligens és határozott legyen.
A MÚZSA
…Mondtam! Hívás nélkül lépett be. Azt hiszi szegény fiú, hogy a történelmi pillanat őt erre feljogosítja. Őfelsége ki fog téged rúgni. Mibe fogadjunk?
A SZÁRNYSEGÉD
Kihúzza magát, mereven nézi a kávézó társaságot. Minden idegszála megfeszül, hogy megszólaljon.
A CSÁSZÁR
Rápillant, hosszan, hidegen.
A SZÁRNYSEGÉD
Torkát köszörüli, diszkréten.
A CSÁSZÁR
Most már nem is néz többet rá. Nagyságos asszonyom, minapában érdeklődni méltóztatott, hogy vajon miért váltunk meg előző szárnysegédünktől. Azért, kérem, mert kotnyeles volt. Kikocsiztunk. Szárnysegéddel oldalunkon. Mi szokásunkhoz híven: hallgattunk: Midőn dicső ükanyánk, Mária Terézia császár- és királynő szobra mellett hajtatunk, volt szárnysegédem kérdezetlenül megszólal. Mintegy társalogni kezd. Konverzál. És privát gondolatát közli velünk – velünk, akik őt nem kérdeztük…
A METRESSZ
Szent isten, mit mondott?
A METRESSZ
Hogy szép szobor? Azt mondta?
A CSÁSZÁR
Azt. „Szép szobor.”
A METRESSZ
Talán megtetszett neki.
A CSÁSZÁR
Csakhogy a szobor műbecséről mi nem óhajtottunk vele diskurálni. És ha nem volna szép a szobor, akkor talán fel kell robbantani? Így kezdődik mindig: esztétikai fecsegés – aztán szobordöntögetés. Nehezen fékezi magát. S a legfagyosabb hangján folytatja. Természetesen nem is válaszoltunk, javíthatatlan fecsegőjének. Rövid úton szolgálatunkból elbocsátva, nyugállományba helyezve, azóta is a jóhírű döblingi ideggyógyintézetben nyer kezelést. Szoktunk érdeklődni hogyléte felől. Kitűnő társaságban van… Elönti a harsány röhej hulláma. Egész nap főhercegekkel játszhat ott seggrepacsit. Kacag.
A METRESSZ
Soha olyan jókedvű nem volt őfelsége, mint azon a napon…
AZ UTAS
Hátha történt valami fontos esemény?
A CSÁSZÁR
Kitör. Fontos esemény! Tudom én, hogy mi szokott lenni fontos esemény. Ferenc Ferdinánd őfensége táviratot küld nekünk, hogy Boszniában rend és nyugalom. A hadgyakorlat pompásan sikerült. És a jövő évben bekebelezhetjük Montenegrót. Így! Kézzel kiemel egy fánkot, a szájába tömi. Aztán Szerbiát! Újabb fánk. Albániát Már fulladozik, de fal tovább. Az egész Balkánt! Köhög, kékül.
A METRESSZ
Kuc-kuc, felség! Kuc-kuc!…A szárnysegédhez. Így felizgatni a császárt.
A SZÁRNYSEGÉD
Most már csakugyan szólni szeretne.
A CSÁSZÁR
Minket csak a trónörökösök szoktak felizgatni. A Rudi, a Franci… Táviratot küld, hogy elejtette a huszonötezredik rókáját. Egy héttel ezelőtt ünnepelte az ötezredik elejtett szarvast. Távirat erről is. Vaddisznót mennyit is lőtt?
A METRESSZ
És hajtót? Jágert? Fővadászt?
A CSÁSZÁR
Az egyik udvari vadászaton engem majdnem meglőtt.
A METRESSZ
Az a Rudi volt.
A CSÁSZÁR
Ja. A Rudi is. De a Franci is. Persze, véletlen volt. Megállapíttatott.
A METRESSZ
Freud doktornak érdekes elmélete van a véletlenekről.
A CSÁSZÁR
Nekem is. És nevetni kezd megint, szinte fenyegetően.
AZ UTAS
Feláll, otthagyja az asztalt.
A METRESSZ
Hajlamos a szorongásra, doktor?
AZ UTAS
Már ötezer év óta.
A METRESSZ
Most nincs oka rá.
A METRESSZ
A Monarchiában nem történik semmi őfelsége tudta nélkül… Mi történt, drága felség? Hadd nevessünk mi is.
A SZÁRNYSEGÉD
Torkán akad a szó.
A CSÁSZÁR
Könnyeit törölgeti, aztán feláll. Szárnysegédünk bizonyára jelenteni kívánja, hogy távirat jött Boszniából… Talán azon az oly jól sikerült hadgyakorlaton valami malheur
történt a trónörökös párral.
A SZÁRNYSEGÉD
Int, hogy igen.
Csend.
A CSÁSZÁR
Táborszernagy Oszkár Potiorek felelős, hogy a boszniai hadgyakorlaton minden az előírás szerint történjék. Táborszernagy Oszkár Potiorek a régi gárdából való. „Dienen und Maul halten.” Amit ő csinál, nagyon jól van csinálva. És hallgat. Nem zárult le a sora azoknak a Habsburgoknak, akik gyónás szentsége nélkül voltak kénytelenek távozni az élők sorából. Szárnysegédhez. Hol is?
A SZÁRNYSEGÉD
Végre megszólal. Szarajevóban felség! Folytatná.
A CSÁSZÁR
„Maul halten!” És táborszernagy Oszkár Potiorek is befogja a száját.
A METRESSZ
Oszkár tudja, hogy mi történt most Boszniában.
A METRESSZ
Oszkár tudja, hogy mi történt akkor Mayerlingben…
A METRESSZ
Az „Álarcosbál” reminiszcenciájával dúdolja. „Oszká-ár tudja, de nem mondja-a… Tralalalla – lallalla…”
A CSÁSZÁR
Nagyon fülbemászó melódia. Brummogja.
A MÚZSA
Igazából soha nem fogjuk megtudni, hogy Potiorek Oszkár táborszernagy mindent felülmúló ostobasága, amellyel a trónörökös pár gépkocsiját lassított menetben sétáltatta egy egész délelőttön át Szarajevó utcáin, a fák mögött megbújó elszánt merénylők orra előtt, vajon fenékig ostobaság volt-e, avagy… De csitt! Énekel. „Oszkár tudja-a, de nem mondja-a…”
A CSÁSZÁR
Bomba volt vagy golyó?
A SZÁRNYSEGÉD
Előbb bomba. A gondviselés úgy akarta, hogy a trónörökös ne sérüljön meg.
Csend.
Aztán próbálkoztak golyóval.
A CSÁSZÁR
A bosnyákok mesteri lövők.
A SZÁRNYSEGÉD
Igenis, felség. A bosnyákok mesteri lövők.
A CSÁSZÁR
És a merénylő golyóját hogy fogadta trónunk boldogult várományosa?
A SZÁRNYSEGÉD
Mint egy katona, felség.
A CSÁSZÁR
Ő császári és királyi fenségétől nem is lehetett mást várni… És hitvese hogy fogadta a golyót?
A SZÁRNYSEGÉD
Mint egy katonafeleség, felség.
A METRESSZ
Pálinkát töltött. Egy kis szíverősítőt, doktor. Mitől fél? Csak nem a háborútól? Szarajevó után? Nevetséges. Ferenc Ferdinánd akarta a háborút. Ferenc Ferdinánd nincs többé. Hogy mi lesz? Egy másik főherceg lesz a trónörökös. Van belőlük… Császárkörte-pálinka. Nem lesz erős felségednek?
A CSÁSZÁR
Dudorászva. E kellemes melódia a mindentudó Oszkárról a fülünkben maradt. „Pálinka sosem erős, csak a legény lehet gyenge.” Ezt a győri csata után mondták nekünk, amikor a túlélőkkel fraternizáltunk. Kínáltak nekünk butykosban papramorgót. Vagy fordítva?
A METRESSZ
Nem, nem. Nagyon helyes. Butykosban papramorgót. Doktor úr, miért nem énekel velünk?… Ön nem hisz a zene gyógyító hatalmában? Tralalla… lallalla… „Oszkár tudja-a…” Mondja, doktor úr, hát lehet rossz ember az, aki így szereti a zenét?
A CSÁSZÁR
„Tralalla – lallalla… tralalalla – lallalla…” Ferenc császár, a nagypapa is nagyon szerette a zenét. – „Énekeljünk, Franzi” – mondotta. És én a kiságyban énekeltem. A nagypapa kedvelt minket, mert ő is Franzi volt.
A METRESSZ
Eszem a lelkét! Énekel.
A CSÁSZÁR
Odalent a Burg nagy szálájában még tartott az udvari bál. A nagypapa a kiságyunk fölé hajolva kérdezte: – „Akarsz-e táncolni, Franzi?” És kézenfogva megindultunk galoppozva a Burg lakosztályain át.
Csakugyan hallatszik valahonnan a zenekar.
A CSÁSZÁR
És viszi Franzit a groszpapa… Hopszassza!…
A MÚZSA
És kijön szegény Rudolf királyfi is a szarkofágból, és ő is galoppozik már a papával meg az ükpapával… „Oszkár tudja, de nem mondja…” Rudolf, Mayerling, puk-puk! És jön Erzsébet királyné és császárné, megfogja a fia másik kezét… Fehér ruháján átüt a vér. Micsoda udvari bál ez! Csupa némaság, puk-puk és hopszassza… És őfelsége öccsei, szegény Miksa, akit elküldtek Mexikóba császárnak. Ott a hazafiak kivégezték… És Ferenc Ferdinánd, rangon aluli hitvesével, aki hiába viselkedett úgy, mint egy katonafeleség, nem kap helyet a családi kriptában…
A zene elhallgat. A táncnak vége.
A Császár letérdelt a térdeplőre, szembe a közönséggel, összekulcsolt két kezébe temetve arcát, mint azon a népszerű fényképén, amely a hadüzenet aláírása előtti áhítatában ábrázolja.
A METRESSZ
Hathónapos udvari gyász. A főudvarmester majd személyesen fog felügyelni, hogy a főhercegnők fekete klottbugyit viseljenek. Hogy mi lesz? Semmi se lesz. A céget a főnök vezeti tovább. Éljen a béke császára! Hogy mi lesz? Őfelsége holnap hajnali négykor felkel, őfelsége holnap hajnali negyed ötkor misét hallgat, őfelsége holnap ötkor az íróasztalához ül, és aktázni fog. Őfelsége holnap délután négytől hatig szerelmi életet fog élni itt, Gloriette Gasse 7. szám alatt. Habos kávét fogunk fogyasztani. És ez most már így fog menni a világ végezetéig… Igyunk erre még egy pohárka snapszot, doktor. Tölt. Éljen az aranykor!
AZ UTAS
Lehetséges, hogy sikerül elkerülnünk azt az első világháborút?
A METRESSZ
És akkor nekem se kell majd örökös gyászt viselnem a fiamért, aki talán nagy költő lett volna, de elesett a világháború első hónapjában. Alig hogy leérettségizett, elvitték a frontra… És velem együtt tízmillió anya, nővér, feleség, szerető veheti le a gyászruhát. Feltűz egy nagy vörös virágot.
ZOLTÁNKA
Avagy a Fiatal Katona, be. Most még gimnazista. Kezét csókolom.
A METRESSZ
Azt hittem, lázasan készülsz az érettségire.
ZOLTÁNKA
Lázasan készülök. De olyan hiányosok a történelemkönyveink. Nincs meg benne, hogy a nagyapámat miért végeztette ki Ferenc József.
A METRESSZ
Zavaros idők voltak…
ZOLTÁNKA
Az iskolában nem tanítják.
A METRESSZ
Viszont nagyapádnak szobra áll Nagybecskereken. Ezt a Nagybecskereket úgy mondhatja, mintha a világ közepe volna. A megye hölgyei emelték. Hálájuk jeléül. Micsoda egy férfi lehetett…
ZOLTÁNKA
Hallottál-e azokról az olasz fiúkról, akik egy életen át kutyakorbácsot viseltek a kabátjuk alatt?… Akiknek anyját a leglovagiasabb császár a város piacán megkorbácsoltatta. Meztelen altesttel.
A METRESSZ
Ó-ó-ó! micsoda romlott kamaszfantáziátok van nektek! Ezért adtalak be egy olyan előkelő intézetbe?
ZOLTÁNKA
Azok az olasz fiúk akkor megesküdtek, hogy visszaadják a kölcsönt. Ha találkoznak a császárral, korbáccsal az arcába vágnak.
A METRESSZ
Szent isten! Hol az a korbács?
ZOLTÁNKA
Én revolverrel járok. Nekem egy nagyobb sértést kell megtorolnom.
A METRESSZ
Könyörgök, doktor, segítsen…
AZ UTAS
Hisz oly világos… De elégtétel keresése elsősorban az ön apjára tartoznék.
ZOLTÁNKA
Apám diplomata. Elküldték a világ legtávolibb pontjára. Japánban képviseli a császárt. Miközben a császár őt képviseli anyám ágyában. Jó? Mi?
AZ UTAS
Ha ilyesmiért mindenki elégtételt venne, már rég szitává kellett volna lőni Ferenc Józsefet.
ZOLTÁNKA
Azt kellet volna!
AZ UTAS
A császári vér nem ejt foltot – van egy ilyen legenda.
ZOLTÁNKA
Feküdjön le a császár, akivel akar. De az én anyámmal ne!
AZ UTAS
Mert a mi anyánk mindig szent. Ez a másik legenda.
ZOLTÁNKA
Legyen kurva. Azt se bánom. A bácsi is nyugodtan udvaroljon neki, nem fogom lelőni. Nézze, milyen csinos a mama még ma is… De a nagyapám gyilkosával nem fekhet le. A Theresianumban a párnám alatt minden este ott volt a cédula. Nyolc éven át. „A te anyád nagy ká…” Kiírva, magyarán. Mert oda csupa magyar mágnásgyerek jár. A bécsi rendőrfőnök hiába nyomoztatott. Ha kivágják az összes magyar diákot, ha áthelyezik az összes hazafias érzésű tanárt, a cédula akkor is ott van a párnám alatt. Tessék!… Tessék! Szedi ki zsebéből az összegyűrt papírokat. Nézze!… Már a rendőrfőnököt is elcsapták. A cédula akkor is itt van. „A te anyád nagy ká…” És nem azért mert normál ká, hanem mert a császárral ká. Ká und Ká.
A METRESSZ
Csakhogy az új rendőrfőnök nem olyan trotli, mint az elődje. Ez grafológusokat vett igénybe, és megállapították, hogy a mocskolódó cédulákat mind te írod…
ZOLTÁNKA
Hazudnak! Hazudnak! Anyja arcába vagdossa a papírgalacsinokat.
A METRESSZ
Te írod őket! Viszem ezeket is a grafológushoz… Hol az a revolver?
A METRESSZ
A tanárod azt mondja, hogy szép verseket írsz mostanában. Megtaníthatnál engem magyarul, hogy olvashassam…
ZOLTÁNKA
Egyből lefegyverezte. Hagyd ott őt! Elmegyünk Magyarországra. Elmegyünk Japánba… Ott fogunk állni a túlsó féltekén, fejjel lefelé, mindhárman. Jó? A hajunk az égbe lóg.
A METRESSZ
Megszerzem neked a bárói címet. Méltóságos fiatalúr leszel. Mit szólnak hozzá majd azok a mágnásfiúk a Theresianumban?
ZOLTÁNKA
Hogy nagy kurva az anyád, azt. Én írom. De ők mondják.
A METRESSZ
Megszerzem neked a császártól az Aranygyapjas Rendet. Ezen a mai szép napon minden lehetséges.
ZOLTÁNKA
Ordít. Az én nagyapámnak szobra áll Magyarországon! Ferenc Józsefnek sohasem fog állani szobra Magyarországon!
A METRESSZ
Hát hogy bízzon a császár a magyarokban? A fiatalokban?… Teszed el azt a fegyvert! Hogy az én fiam kezet emeljen a császárra?
Csend.
ZOLTÁNKA
Én nem hagyom magam mayerlingizálni, mama. Én őt lövöm le.
A METRESSZ
Mi? Micsoda? Nem is értem.
AZ UTAS
Mayerling. Puk-puk.
Csend.
A CSÁSZÁR
Felkel a térdeplőről. Majd a háborúban lövöldözzön, fiatalúr… Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam. Ezek ama bizonyos történelmi szavak. Egy kis helyi háború elkerülhetetlen. Az a bizonyos tízévenként esedékes Balkánháború. Ügynevezett „Bé-formula”…
A MÚZSA
Volt egy másik formula. Lehetett volna. A Rudolf féle formula.
A CSÁSZÁR
Valóban. Boldogult fiunk szerette a magyarokat, szerette a fiatalokat, szerette a zsidókat, a zsurnalisztákat, és nem szerette Vilmos császárt. Aberrált gusztusa volt.
A MÚZSA
Rudolf volt e birodalom utolsó sánsza. Egy világtörténeti alternatíva a Habsburg-házban. Ez az alternatíva 1889. január 29-én megszűnt. Azóta csak a Bé-formula lehetséges.
A CSÁSZÁR
Hová fogunk tehát bevonulni?
Csend.
Kérdeztem!
A SZÁRNYSEGÉD
Szerbiába, felség!
A CSÁSZÁR
„Bevonulunk Szerbiába; mint csendőr-járőr egy kocsmába.” Szép mondás. Katonás. Ki mondta?
A SZÁRNYSEGÉD
Tisza István mondta, felség.
A METRESSZ
De hisz azt beszélik, hogy Tisza nem is akarja a háborút.
A CSÁSZÁR
Képzelje el, nagyságos asszony, hogy mit mondanak azok, akik akarják…
Kint megszólal Beethoven VII. szimfóniájának lassú tétele: a gyászinduló. A zenekar tompán, ami hallható – a gyász folyton ismétlődő motívuma –, mély hangú dobokon, nagybőgő meg-megzendülő húrjain…
A CSÁSZÁR
…Ezzel a háborúval tartozunk boldogult Ferenc Ferdinándnak. Ő hagyta ránk… Nálunk a halottak kormányoznak.
Ha tetszik, valahol a háttérben most feltűnhetnek az előbb már említett véres árnyak, némán, mint egy panoptikum figurái: Ferenc Ferdinánd Chotek Zsófiával, a mexikói Miksa császár, Erzsébet, Rudolf, ő befáslizott fejjel…
Zoltánkáról a kis Múzsa közben levette a zakót, és felöltözteti a szekrényből elővett csukaszürke zubbonyba. Amíg ennek gombjait gombolgatja:.
A MÚZSA
A felpödrött bajszú krónprincet eltették láb alól. És most, hogy meghalt: eléri a célját. Megcsinálják helyette a világ legdilettánsabb világháborúját. Az ő kielégíthetetlen, vérpocsékoló vadászszenvedélyével – őzek, fácánok és vaddisznók helyett – tízmillió fiatalembert hajtanak a puskacsövek elé…
A gyászinduló tompán, mélyen szól.
AZ UTAS
Most jól megdolgozzák a bécsieket ezzel a gyönyörű halálmuzsikával. A sok Eroica, Sors-szimfónia, gyászinduló végén azon veszik észre magukat, hogy ott fekszenek vérükben valahol a szerb hegyek között…
Mintha nem is csak a mély zengésű hangszereken szólna már, hanem valami tompa brummogó emberi kórus is mondaná: „Bam-bambam – bam bam, ba babba bamm…” És így tovább, vég nélkül szinte. Egyre nagyobb kórus. Egyre nagyobb tömegek. „Bam-bambam…”.
A METRESSZ
Doktor! Doktor! Maga megint téved! Nézze az utcán azt a rengeteg embert – fáklyás felvonulás! Mindenki ölelkezik! Táncolnak az utcán. Éltetik a háborút!
A zene a IX. szimfónia Öröm-kórusának travesztált, gyorsuló változata.
A CSÁSZÁR
Kitárt karral. Ötvenmillió alattvaló!
A METRESSZ
…A férfiak kalapjukat dobálják. Egy nő haja meggyulladt… Az ismeretlenek is összecsókolóznak.
A CSÁSZÁR
Nagyságos asszony, mi se vonjuk ki magunkat az általános lelkesedésből. A nagyságos asszony ma majd kicsattan!
A METRESSZ
Egész Bécs majd kicsattan, felség!
AZ UTAS
Prága is majd kicsattan. Trieszt is majd kicsattan. Pest is majd kicsattan… Igen, igen, a nők is mind mintha megfiatalodtak volna…
A CSÁSZÁR
Egy kis ramazurit fogunk csinálni. Hol is?
A SZÁRNYSEGÉD
Szerbiában, felség!
A MÚZSA
Az egész világon, felség!
A METRESSZ
Az ágyban, felség!
A Múzsa a Fiatal Katonával táncol.
A CSÁSZÁR
Térdre esik a Metressz előtt. Az Aranygyapjú …
A METRESSZ
Jöjjön, drága felség, a kardját se tegye le!
A CSÁSZÁR
Mit kiabálnak odakint?
A METRESSZ
Hogy éljen a háború… Miért hallgat, doktor? Én látok odakint egy szakállas, szemüveges urat, aki a szürke nyúlszőr kalapját dobálja az ég felé. Vajon mit kiabálhat?
AZ UTAS
Rekedten feltör belőle. Hogy éljen az első világháború!
Csend lesz. Csak a háttérben táncolnak tovább némán a véres panoptikumfigurák.
A CSÁSZÁR
Feláll. S mellékesen odaszól az Utasnak. Mi azért írtuk alá, mert maguk mindenfélét kiabáltak.
S elindul a dívány felé legendás, ruganyos lépteivel. Nyomában a Metressz. Félúton hirtelen összeborulnak. Csók. Sötét.
Egy nagy piros lámpa ég valahol fent a magasban. Talán egy szemafor lámpája az, tilosra állítva.
Egy másik piros lámpa a szalonban. A szalonon rajta a bura. Alatta most van egy zongora is (pianino). Ez alatt egy sötétkék huszáratillát viselő fiatalember – nekünk háttal – zongorázik… A zenéből nem hallatszik ki semmi. Azt látjuk, hogy a huszártiszt dühös, romantikus expresszivitással veri a billentyűket. Egy-egy lenge ruházatú lány lustán keringve a szalonban – énekel is hozzá. Mit? Nem hallani. Enyhén bordélyházjellege van most a szalonnak.
Egy harmadik világító piros pont: az Utas szivarjának a parazsa. Az Utas a dívány szélén ül, félszegen. A lánya feje az ölében.
Valahonnan tompán hallatszik a Határőr szájharmonikáján az angolkeringő.
AZ ÚTITÁRS
…A vonat számára egy szemafor piros lámpája azt jelenti: „Állj, ne tovább!” A külvárosi utcán egy piros lámpa azt jelenti: „Gyere be, szépfiú, mindent szabad!” Egyszer a tiltás, másszor a szabadság… És ugyanaz a vörös szín jelenti ezt is, azt is. Melyiket válasszuk? Nevet. Csupán egy újabb példa ez a maga elméletéhez, a dolgok kettős értelméről.
AZ UTAS
Vedd még hozzá a királyi trónus vörös bársonyát, és a forradalom vörös zászlaját. Melyiket kellett volna választanunk? Amikor még lehetett választanunk… Hogy most ne kellene menekülnöm szülőházamból, mint valami körözött bűnözőnek.
AZ ÚTITÁRS
Visszajövünk! És az diadalút lesz. Előadást fogsz tartani a berlini akadémián. Üdvözöl Thomas Mann bácsi. És Bécsben, ott ki fog üdvözölni?
AZ UTAS
…Stefan Zweig bácsi. De valószínűbb hogy ő Londonban fog majd pár szót mondani – az ő nemes stílusában – a koporsóm fölött.
AZ ÚTITÁRS
Én nem engedlek meghalni az emigrációban. Visszajövünk! Budapesten egy fiatal költő fog majd verset szavalni kiapadhatatlan nemzőképességed dicséretére.
AZ UTAS
„Megérkezett fővárosunkba a biológiai csoda” – írja a Pester Lloyd.
AZ ÚTITÁRS
Az állomáson fehér ruhás szüzek várják izgatottan. És a miniszter. Vörös rózsacsokor. Vörös szőnyeg.
AZ UTAS
Forradalmi vörös? Akkor a miniszter megint a Lukács György. Nevet, majd hirtelen. Vigyázz! Valaki kihallgat minket. Nem mondtam semmit?
Csend.
Te is tégy úgy, mintha aludnánk… Milyen furcsa: az az utópia, hogy Európában ilyen szabadság van, hogy félelem nélkül utazgathatunk majd megint, hogy nyolcvanon felül mindennap egy gyereket csinálok – ez tulajdonképpen roppant valóságosnak tűnik… Ez abszolút természetes. És az pedig, hogy menekülünk egy félelmetesen üres vonaton, és hogy akármelyik pillanatban agyonlőhetnek – ez az, ami csakugyan olyan, mint egy álom.
A KALAUZ
Egyenruhája most egy éjszakai mulató portásáéhoz hasonlít. Lihegve tűnik fel. Tessék velem jönni!
AZ UTAS
Megrettent. Sápadt. Hová?
A KALAUZ
Nem kell megijedni. Kellemes intézmény. Diszkrét vörös lámpa. Találkahely.
AZ UTAS
Efféle vöröslámpás intézményeket én sohasem látogattam.
AZ ÚTITÁRS
Be se tette a lábát efféle helyekre. Ebben minden életrajzírója megegyezik.
A KALAUZ
Pedig szerette volna betenni… a lábát.
AZ ÚTITÁRS
Kacag. Apám a vörös lámpák terén gyakorlatilag szemaforpárti!
AZ UTAS
Még az érettségi bankett után se tértem be a többiekkel a nyilvánosházba.
A KALAUZ
Mert félt, hogy meglátják.
AZ UTAS
Nekem nincs félnivalóm. Az ellenségeim engem széltében-hosszában azzal vádoltak, hogy minden egyes analízisemmel egy bordélyházra való szexualitást tárok föl az emberi lelkekben. S ez ráadásul igaz is.
AZ ÚTITÁRS
Elméletben ő bordélypárti!
A KALAUZ
Anélkül, hogy belülről valaha is megtapasztalta volna a bordélyokat? Miféle szakértő maga?
AZ ÚTITÁRS
A legnagyobb, aki valaha élt. Az ő könyveiből tanulta meg a világ, hogy az apák és fiúk gyilkos harcot folytatnak egymás ellen. De nálánál szeretőbb apát a fiaihoz! S az ő fiainál apásabb fiúkat! Én meg azt olvastam ki a könyveiből, hogy az apák érzéki szerelemmel imádják lánygyermekeiket. És engem soha nem csókolt szájon… Minden az ő elméletét igazolja, csak ő maga nem igazolja az ő elméletét. Rágyújt.
AZ UTAS
Van egy határ, amelyen nem lépünk át.
AZ ÚTITÁRS
Nevet. Az Ígéret Földje határa! De hisz ma éjszaka át fogunk lépni minden határon!… Nézze, nézze! A szemafor is zöldre váltott! A határokon túl találkozunk! El.
Az induló vonat konkrét zenéje. Ennek megfelelően: néha élesen bevágódó fények.
A KALAUZ
Kötelessége velem jönni! Meg is ragadhatja.
AZ UTAS
Engem nem szállíthat le… Engem nem lökhet le… Megvan a jegyem! Kiszabadatja magát. Megkeresem! A kofferjének a zárát – egyre nagyobbnak tűnik ez a koffer! s ha megemeli, egyre nehezebbnek – próbálgatja kinyitni. Talán a lányom elvitte a kulcsot. Vagy a jegyeket is… Hová lett a lányom? Mindig eltűnik… Minden eltűnik…
A KALAUZ
Hagyta, hogy küszködjön; s most szelíden megnyugtatja. Erre a vonatra nem is kell jegyet váltani. Ez különvonat. Csupa szalonkocsi… Szexus-vonat.
AZ UTAS
Talán úgy akarta mondani, hogy „luxus-vonat”?
A KALAUZ
A szexus luxus. Egyik vendégünk rosszul lett. Fővendég.
AZ UTAS
Miből gyanítja, hogy én orvos vagyok?
A KALAUZ
Főorvos! Mi tiszteletben tartjuk a vendégek inkognitóját, de azért tudjuk, amit tudunk.
A KALAUZ
Tartsuk tiszteletben egyelőre az ő inkognitóját is… A császár.
AZ UTAS
És azt megkérdezhetem, hogy mi a panasza?
A KALAUZ
Előfordulhat itt nálunk, hogy a korosabb urakat a legörömtelibb pillanatban elfogja egy kis indiszpozíció. A nép azt tartja: nincs ennél szebb halál.
A bura felrebben.
A zongorán az angolvalcer zeng.
A Maitresse egy függöny mögül támogatja ki a Császárt. Aki ezúttal [porosz?] tábornoki uniformisban van. [Acélsisak?] Teljes díszben. Porosz kitüntetései viselendők. De viselhet, amit a jelmeztervező akar, hisz úgyis álomalak.
A CSÁSZÁR
Végre! Már alig kaptunk levegőt.
A METRESSZ
Azért legalább a kardját és a csákóját mégis letehetné, amikor lefekszik valakivel.
A Császár ránéz a Kalauzra, bámulja, majd némán odainti. Rátámaszkodik.
Fej fej mellett szembetűnő a két arc és a szakállviseletük hasonlósága. Ezt ők is érzik: egyszerre szembefordítják a fejüket, s holmi introvertált kétfejű sasként bámulnak egymásra. Még hátra is hajolnak, hogy jobban szemügyre vehesse egyik a másikát. A Császár hirtelen felemeli a jobbját – erre a Kalauz ugyanúgy emeli a balját. Egyszerre leengedik a kezüket. A Kalauz óvatosan grimaszt vág a Császár ugyanolyan torzképpen viszonozza. Boldogan elmosolyodnak. Egyszerre.
A CSÁSZÁR
Donnerwetter! Micsoda hasonlóság!… Nem szolgált a te anyád születésed előtt az én szüleim valamelyik kastélyában?
A KALAUZ
Ó nem, felség!
Csend.
Az anyám nem, az apám szolgált náluk.
A CSÁSZÁR
Ezen elgondolkozik, rájön, s ujját az ajkához teszi: csitt! Maul halten!
A KALAUZ
Mindhalálig, felség!
AZ UTAS
El van ragadtatva. Bravó! Kitűnően adták elő ezt a bohóctréfát. Látszik, hogy haszonnal forgatták Doktor Freud Zsigmond könyvét, amelyben a közép-európai szellem egyik sajátos termését, a viccet magyarázza. Ezt a viccet is megmagyarázta ama Doktor Freud.
A KALAUZ
Miért kell egy viccet megmagyarázni?
A CSÁSZÁR
Végigméri az Utast. Orvos? Miért nem öltött zsakettot?
A METRESSZ
…és egyszemélyben gyóntatóatya.
A CSÁSZÁR
Akkor miért nem öltött reverendát, stólát és karinget?
AZ UTAS
Kitör. Felséged örüljön, hogy nem hosszú fehér gatyában jelenek meg a legmagasabb színe előtt. Vagy pláne anélkül. Efféle rossz álmaimban, mint amilyen ez is, gyakran előfordul, hogy meztelenül szaladgálok, vagy egy olyan rövid kis ingben, amely épp csak a köldökömig ér…
A CSÁSZÁR
Boldogan. Karing! Alul kis csipkével. Ez az!
AZ UTAS
Ha a hölgyek jelenléte nem feszélyezne, most is ezt viselném. És semmi egyebet.
A METRESSZ
De kedves professzor! Miért zsenírozza magát? Érezze magát otthon! Nálam azt ölt föl és azt vet le a vendég, amit akar.
A CSÁSZÁR
Hol az a dívány? Ki akarunk pakolni mindent… gyónni akarunk!
A METRESSZ
Látja, doktor, milyen jó, hogy eljött. Őfelsége fel akarja venni a pszichoanalízis szentségét.
AZ UTAS
Leül a dívány fejénél. Hallgatjuk! Szivarra gyújt. Tessék elkezdeni!
A CSÁSZÁR
Jó. Kezdem.
Csend.
Többre nem emlékszem.
AZ UTAS
Mondja ki azt, ami hirtelen eszébe jut.
A CSÁSZÁR
Hirtelen nem jut eszembe semmi.
A CSÁSZÁR
Ja? „Gyónom a mindenható Istennek…”
AZ UTAS
Mi jut eszébe Istenről?
A METRESSZ
Hát persze, hisz Isten is olyan szép szakállas bácsi, mint felséged – eszem a lelkét!
A CSÁSZÁR
Milyen szakálla van neki? Az Istennek? Császárszakálla?
AZ UTAS
Mint a világ legtermészetesebb és magától értetődőbb dolgát közli, finoman azért. Mondjuk inkább: Zsigmond-szakálla.
A CSÁSZÁR
Na nem! Zsigmond-szakáll. Még talán szivarozik is az Isten?
AZ UTAS
Miért ne? Mindenható.
A CSÁSZÁR
Mi, német-római császár, Nagy Károly utóda, mi is mindenhatók vagyunk… Hogy van az, hogy ha mi valakinek a halálát kívánjuk, az akkor meg is hal?… Gyónás nélkül. Boldogult fiam.
A METRESSZ
Rossz fiú volt. Úgy kell neki!
A KIRÁLYFI
Mert a zongoránál ő az a szőke szakállas, huszáratillás fiatalember – miközben halkan zongorázik tovább: Vérbajos? Összeesküvő? Rebellis? Szabadkőműves?
A CSÁSZÁR
Sebesen. Gyónom a mindenható Istennek… Elakad. Nem emlékszem.
A KIRÁLYFI
Felvesz a zongoráról egy kis pisztolyt, elsüti. Hogy jobban emlékezzék! S zongorázik tovább.
A CSÁSZÁR
Egy pisztolylövés.
AZ UTAS
A pisztolylövésről mi jut eszébe?
A CSÁSZÁR
A pisztolylövés.
A KIRÁLYFI
Melyik? A sok közül?
A CSÁSZÁR
Az a szokásos pisztolylövés. mely minden hajnalban elcsattant, pontban fél öt órakor. A gyerekszoba irányából. Mi már a házikápolnában ájtatoskodtunk. A szentmisében a pap akkor szokott volt eljutni az úrfelmutatás nagy pillanatához; mi is együtt suttogjuk a pappal: „Ez az én testem… ez az én vérem.” A fiunknak akkor kellett ébrednie. Katonás ébresztője volt. S az átváltoztatásnak misztikus csendjében mindig meghallottuk eme pisztolylövést… A gyerekszoba irányából.
A KIRÁLYFI
A zongorára borulva befogja a fülét.
A CSÁSZÁR
És én buzgón imádkoztam, hogy Gondrand ezredes előírásszerűen, három lépésre a bölcsőtől, a kisded füle mellett süsse el azt a pisztolyt… Nehogy még valami malheur történjék! A mindenható nekünk mindig meghallgatja imánkat.
A KIRÁLYFI
Ne részletezze!
A CSÁSZÁR
De, de! Trónunk örökösének mi zsenge gyermekkorától igyekeztünk a lehető legkatonásabb nevelést biztosítani. Amint megszületett, kineveztük a kis porontyot szolgálaton kívüli ezredessé. De nem kis aggodalommal kellett tapasztalnunk, hogy az újszülött ijedős természetű és aluszékony! Félt a tűztől, a mennydörgéstől etcetera. Ez eredendő hibákat gyógyítandó – Wittelsbach-örökség, mondá e hibák láttán anyánk, aki maga is Wittelsbach volt; de nehezen bocsátotta meg nekünk, hogy Wittelsbach-házból nősültünk –, gyógyítandó, a trónörökös nevelője, Gondrand ezredes – szintén ezredes, de ő már harcedzett férfiú –, gyógyítandó, gyógyítandó… hol is tartottunk?
A KIRÁLYFI
Ott, hogy aludni akarok!
A CSÁSZÁR
Ja! A trónörökös aluszékonyságát gyávaságával együtt gyógyítandó, Gondrand ezredes ügyes pedagógusként hajnali négy óra harminc perckor egy lovassági pisztolyt sütött el a még szendergő gyermek füle mellett. S azon minutumban el kiáltotta magát: „tűz van!” E kiáltás volt hivatott gyermekünknek a tűztől való averzióját csökkenteni. Hitvesünk, a császárné és királyné őfelsége, érthető anyai majomszeretettel tiltakozott nálunk e marciális ébresztő ellen. De nekünk ragaszkodnunk kellett e pedagógiához, ugyanis a trónörökös főherceg kezdetben rosszul reagált rá. Ezt nem részletezzük.
A KIRÁLYFI
Most fordul ki a zongoraszéken. Mit részletezzen? Bevizeltem… Nem is a lövésre. Előtte. Az iszonyú rettegéstől. Hogy most fogok meghalni. Engem minden hajnalban kivégeztek. És ezt lehetetlen volt megszokni.
A CSÁSZÁR
Hitvesünk minden alkalmat megragadott, hogy sértegesse Gondrand ezredest. A becsületben megőszült derék katona lexikonban volt kénytelen utánanézni bizonyos diffamáló kifejezéseknek, amelyeket a császárné a fejéhez vágott…
A KIRÁLYFI
Ordít. Vén szadista!
A CSÁSZÁR
Ez az! „Szadista.” E sértő kifejezésért erkölcsi kárpótlást nyújtandó – Gondrand ezredes pirulva olvasta a lexikonban e kifejezés névadójának, egy francia márkinak szexuális kicsapongásait (hogy miket ki nem talált az a márki! nagyságos asszony!)… –, nyújtandó, Gondrand ezredest mi soron kívül tábornokká léptettük elő.
A KIRÁLYFI
Én akkor már táborszernagy voltam. Ott a pisiben. Zongorázik tovább.
A CSÁSZÁR
Nem szeretjük ezt a zenét! Rudi fiunk magyar barátai reánk nézve dehonesztáló szavakat énekeltek erre a dallamra. A trónörökös is velük énekelte. Megbízható besúgók állítják.
A KIRÁLYFI
Belevág a dalba, csakugyan gúnydal ez most, Arany János szövegével. „Edward király, angol király léptet fakó lován. Hadd látom, úgy mond, mennyit ér a velszi tartomány?”
A CSÁSZÁR
Sebesen. Ha Magyarországot inspiciáljuk, ez a dal minduntalan fölcsendül. Hol citerán. Hol tárogatón.
A KIRÁLYFI
Közben zongorázta tovább vadul, s most jutott el oda, hogy. „…Használt-e a megöntözés, a pártos honfivér?”
A CSÁSZÁR
Felordít. Haszná-ált!
A zongora kötekedő trillázásokkal szól tovább.
A METRESSZ
Nyugodjon meg, felség. Ezt ma már a hírlapírók is elismerik.
A CSÁSZÁR
Liheg, s a számára lényegesre tér. Inasának eskü alatt tett vallomása szerint, Rudi fiunk halála előtt öt perccel is ezt a gúnydalt fütyülte… Tagolva, prózában mondja, mert megtanulta. „S a nép, az istenadta nép, ha oly boldog e rajt, Mint aka-rom s mint a ba-rom, melyet igába hajt?”
A KIRÁLYFI
No, ugye, hogy tud emlékezni? Helyben vagyunk! Belevág a zongorába, énekli a harsány választ az előző kérdésre. „S a nép, az istenadta nép oly boldog rajta, Sire!… Kunyhói mind hallgatva, mint megannyi puszta sír.” Hirtelen abbahagyja. Csend. És csendesen kérdi. Halljuk hát, papa, mire emlékszik még?
A CSÁSZÁR
Egész éjszaka virrasztottunk.
A KIRÁLYFI
Maga is? Zenére énekli. „Fejére szól, ki szót emel… király nem alhatik”. És ha a király fél, és nem alszik, a birodalomban minden lehetséges lesz. Minden rémség, minden abszurdum… minden csoda! Kifordul a zongorától. Még én is lehetséges voltam. Rövid huszonnyolc esztendeig. Egy paradox császár- és királyfi. Tulajdonképpen ha meggondoljuk, meglepően sokáig voltam lehetséges. Huszonnyolc év! Áldjuk érte a teremtőnket. Hisz megtörténhetett volna, hogy csak egy-két évig lehessek lehetséges… talán háromig! Amilyen szadista volt az a Gondrand ezredes. És az miért nem volt lehetséges, hogy én is nyolcvan-kilencven évig éljek? Meddig akar maga még aktázgatni, öregúr? Még 1914-ben is maga fog aláírni?
A CSÁSZÁR
Hogy meddig? Meddig? Meddig? Azt kérdezi, hogy meddig!
A KIRÁLYFI
A magyarok engem már húszéves koromban királyukká akartak koronázni.
A CSÁSZÁR
Ilyen előzmények után következhetett be… Elhallgat.
AZ UTAS
Mi következhetett be?
A CSÁSZÁR
Hogy egy Habsburg… Hirtelen. Mi nem tudunk semmit. Mért tőlünk kérdezik? Pont mi nem voltunk informálva. Reggel kilenckor már tudta Rothschild bankár – megfoghatatlan! Ő tud mindent elsőnek. Délelőtt tudta Zürichben a börze. Délben minden külföldi követség. És mi még a déli harangszó után is ott álltunk az ablakban, és sötét gondolatainkról („alaptalanok”, „alaptalanok” – hajtogattuk) figyelmünket elterelendő, csipegettük azt az ablak közibe felaggatott kitűnő muskotály szőlőt – melyet a magyar függetlenségi harc egyetlen túlélő tábornoka szokott számunkra küldeni, akit irántunk való hűségéért hosszú élettel áld a Teremtő –, és dúdoltuk a Hugenották nyitányát, amelyet a katonazenekar a placcon előadott… figyelmünket elterelendő. Ami annyira sikerült, hogy – bár a Hugenották nyitánya egyik kedvelt zenedarabunk – sehogy se akart eszünkbe jutni a zeneszerző neve… Mulatságos… Most se. M-m-m-mö…
A CSÁSZÁR
Ja… Megvan! Meyer… Meyer… Meyer…
AZ UTAS
…beer! Meyer-beer.
A CSÁSZÁR
Akkor jó, ha beer. Azt hittem: ling.
Csend.
Hogy Mayer…
Csend.
AZ UTAS
Gyorsan. Mi jut eszébe Mayerlingről?
A CSÁSZÁR
Mayerlingről? Hát Meyerbeer. Akkor is az ő nyitányát játszották. Kiváló francia zeneszerző…
AZ UTAS
Tovább! Tovább! Ami csak eszébe jut!
A CSÁSZÁR
Kérem. Mi nagyon kedveljük Meyerbeer muzsikáját. Mert nem olyan frivol, mint honfitársáé, Offenbaché, aki a Gerolsteini hercegnő címet viselő operettjével megsértette nagy szövetségesünk, a német császárság nemzeti büszkeségét, amint arról minket Bismarck herceg kancellár értesített, miheztartás végett. Birodalmunk dalszínházaiban a műsor kialakítását illetően.
AZ UTAS
Ne beszéljen mellé! Mayerling! Mi jut eszébe?
A CSÁSZÁR
Mayerling. Megvan! Meyerbeer zenéjét azért is kedveljük, mert Meyerbeer megbékíthetetlen antogonistája volt ama Hector Berlioznak, szintén francia zenész, aki a magyarok függetlenségi vágyát tüzelendő – mintha e vágynak további tüzelésre és nem elaltatásra volna szüksége –, tüzelendő, tüzelendő, tüzelendő, ja! Rákóczi-marsot komponálni nem átallott volt.
A METRESSZ
Felséged milyen offé a modern zene világában!
A CSÁSZÁR
Igen, kérem. Terhelt család vagyunk, de kissé melomán. Szeretjük Meyerbeert! S teli tüdőből fújni kezdi a Hugenották nyitánya motívumát.
A KIRÁLYFI
Már a katonazenekar is tudta, olyan búsan játszották. Intonálja ő is a zongorán. Közben én teljesen kihűltem. Énekel együtt apjával.
AZ UTAS
S amikor aztán jelentették, mit jelentettek? Tessék kimondani!
A CSÁSZÁR
Ja. Hogy egy Habsburg megint a szentségek felvétele nélkül hunyta le a szemét.
A KIRÁLYFI
Kifordul a zongoraszéken. Hagyja ezeket az eufemisztikus kifejezéseket, papa! Én nem hunytam le a szemem. Én nem szenderültem örök álomra. Én nem boldogultam meg. Engem nem várt az örök világosság. Egy szétlőtt koponya agysejtjeiben csak annak a lovassági pisztolynak a robbanása visszhangzik egy örökkévalóságon át. Azt mondja, hogy én elhunytam? Legföljebb fél szemmel hunyhattam el, papa. Mert a másik szememet tudja, hol seperték össze? Dupla adag lőport tömött este a gyilkosok pisztolyába a szolgálattevő ezredes. Vagy már az is tábornok?
A CSÁSZÁR
Miért nem jelentik nekünk, ha valaki Keresi a szót. kimúlik?
A METRESSZ
Csak nem múlt ki valaki, felség?
A MÚZSA
Bejön. A szép királyfi múlt ki.
A CSÁSZÁR
Trónunk várományosa múlt ki.
AZ UTAS NÉGY NŐVÉRE
Feltűnnek. Nézd! a szép királyfi! Csókot intenek. Zsuzsu-katona! Szív-huszár!
A KIRÁLYFI
Visszaint nekik.
AZ UTAS
Mintha ez se először történnék! Mintha ez is megtörtént volna. Itt minden megismétlődik, mint egy rossz álomban. Mesdames! micsoda déja vu! És mintha ezt is mondtam volna már valamikor…
AZ UTAS NÉGY NŐVÉRE
Közben eltűnt.
A CSÁSZÁR
De. Ez most először. Ez nem Szarajevo. Ez… Elhallgat.
AZ UTAS
Ez? Tessék kimondani!
A CSÁSZÁR
Ez Ma-yer-ling. Letérdel a térdeplőre. Jelenthették volna hamarább…
A KIRÁLYFI
Miért oly fontos, hogy jelentsék is? Talán nem volt abszolút biztos, hogy megteszem? Szent isten, lehet, hogy volt még egy sánszom?… Nem, nem! Tudták. Előre tudták, lehet hogy hónapokkal előre tudták, hogy én 1889. január 29-én meg fogom unni az életemet.
A CSÁSZÁR
Az öngyilkosság a monarchia országaiban a társadalom minden rétegében egyformán pusztít. Hogy miért? E jelenséggel a tudománynak foglalkoznia kéne, professzor!
A KIRÁLYFI
A magasabb körökben többen hunynak el életuntság mián, mint szifilisztől. Reggel hétig volt haladékom, hogy megunjam én is az életem… Mert ha nem? Felpattan. Aztán az a hebehurgya véres szerelmi rémtörténet, amit ki kell tűzni a politikai gyilkosságokra, hogy a népképzeletnek legyen min csámcsognia… Az ajtóm előtt ott állt négy úr, és várták a két pukkanást. Na mi lesz? Az első lövés, az én kis hét milliméteres pisztolyomból elcsattant még éjfélkor.
A kis Múzsához megy, egy mozdulattal lehántja róla a ruhát, s a lányt a díványra dobja. Az ott tovább vetkőzik.
A KIRÁLYFI
Mari előző délután érkezett. Konflison, Bécsből. Kint húszfokos hideg. Szokása szerint egy szál hálóingben jött és bundában. Már ez is őrjítő volt… Szerettük egymást és sírtunk. Nem akartam becsapni. Azt akartam, hogy tudja ő is, hogy meg kell halnia…
A MÚZSA
Feltérdelt. Miért kellett meghalnom?
A KIRÁLYFI
Mert ötödik hónapban voltál, szívem. A lány hasára teszi a kezét.Neki nem szabad tovább élnie. A feleségem elmulasztott fiút szülni és most már nem is tud… A halott trónörökös után pedig ne szülessen egy kis fattyú gyerek. Ez volt a döntés. Nem is minden államrezon nélkül. Mert még majd királlyá választanák a kis Rezsőt azok a rebellis magyarok… Az a felpödrött bajszú Ferenc Ferdinánd fog trónra lépni, és nem a mi kisfiunk.
A MÚZSA
Kár. Hirtelen. Most mit kell csinálnom?
A KIRÁLYFI
Azt kérdezed, hogy „jössz te is?”
A MÚZSA
„Jössz te is, édesem, utánam?”
A KIRÁLYFI
Azt feleltem: „Egy perc múlva. Amint végeztem veled.”
A MÚZSA
Akkor ne is búcsúzzunk.
A KIRÁLYFI
Mégis. Hátha nincs mennyország, hogy ott találkozzunk. Aztán csak keressük egymást a nagy semmiségben…
A MÚZSA
És ha van, akkor is… Csókolóznak. Csókold meg őt is!… És most, felőlem – lehet.
A KIRÁLYFI
Elővesz egy kis revolvert.
A METRESSZ
Megjelenik egy függöny mögül. Vegyék el tőle!
A KIRÁLYFI
Ugyan, Madame! Akkor kellett volna sikoltani… A lányhoz. Te még kérdeztél valamit.
A MÚZSA
Igen, igen!… Nem fog nagyon elcsúfítani a golyó? Nem akarom, hogy a végén kiábrándulj belőlem.
A KIRÁLYFI
Acélgolyó. Egész pici. Az nem roncsol.
A MÚZSA
Akkor is. Fátyolt borít a fejére. Elbújtam. Jöhetsz!
A KIRÁLYFI
Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt…
A MÚZSA
Nevet ezen a fátyol alatt.
AZ UTAS
Miért nem tudok kiáltani? Miért nem tudok felébredni?
A METRESSZ
Mert maga is, doktor, mint a monarchia minden alattvalója, imádja végigjátszani ezeket a jeleneteket képzelete színpadán, százszor és ezerszer… Mindenki megpróbálja rekonstruálni, hogy mi történhetett azon az éjszakán Mayerlingben. A legtöbben persze a füzetes regények színvonalán. „Szívek harca”…
A KIRÁLYFI
A színes címlapon ott van szegény Vetsera Mari, hálóing nélkül, félig nyitott bundácskában, én mögötte állok, huszáratillában, így, pontosan így, és a homlokához illesztem a revolvert… A falon a császár képe. Aranykeretből lesi az eredményt. Biztatólag néz le ránk. „Szerelmem” – mondom. Te jössz, vigyázz a stílusra! A boldogtalan varrólányok számára te leszel a példakép. És a kis cselédek is, amikor gyufát isznak, felemelik a lelküket hozzád.
A MÚZSA
„Szerelmem! Szívünk hajlandóságát szétválasztja a rideg államérdek…”
A KIRÁLYFI
Tökéletes. Ha jön talán egy végigélni érdemes huszadik század, benne még szobrod lehet!
A METRESSZ
Aztán lesz egy egész sor egyéb változat: a bennfenteseké. Hogy nagyhatalmi komplott volt a háttérben. Titkos diplomácia. Külföldi ügynökök… De ezekről a Habsburgok még trónjukat vesztve is hallgatni fognak… És ráadásul: minden-minden változat igaz, a „Szívek harcá”-tól Vilmos császárig, csak a szavak különböznek, a lényeg nem. Miért akar ebből a társasjátékból kimaradni, doktor úr? Unaloműző kártyázás helyett kirakják ennek a két boldogtalan fiatalnak a sorslehetőségeit. És közben a tét, lehet, hogy csakugyan az, ahogy mondja: aranykor jöjjön-e vagy világháború? Csakhogy ez a Mayerling paszianszjáték sohasem akar majd kijönni. Valami sohasem stimmel. Mintha egy kártya mindig hiányoznék a pakliból. Zita császár- és királynénak éppúgy hiányozni fog egy kártya, bár ő aztán ismert minden udvari pletykát, mint az írástudatlan öreg parasztasszonyoknak, és a történésznek is hiányozni fog egy kártya, éppen úgy, mint a pszichoanalitikusnak…
A KIRÁLYFI
Pontosan egy előző szituációból ismétel. Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt… Jövök! Ráfogja a revolvert.
AZ UTAS
Azt hiszem, nekem van egy adum.
A KALAUZ
Bejön. Hippokrates esküje ide vagy oda, most nem ajánlom, hogy elsősegélyt próbáljon nyújtani, doktor, mert a maga nyakába varrják ezt az egészet. Lesz egy verzió, holmi sikertelen küretről… El.
A KIRÁLYFI
Senki se szól közbe?… Akkor galambom… Szóval mondja. Pukk!
A MÚZSA
Lehanyatlik az ágyon.
A KIRÁLYFI
Odakint az ajtó előtt az a négy illető összenéz, és egyikük egy strigulát húz. Várják a következő pukkanást. De akkor engem elfogott az a félelem, amelyből Gondrand ezredes pelenkás táborszernagy koromban sem tudott kigyógyítani… Képzelje el, apám. Együtt egy halottal. Sőt. Tulajdonképpen kettővel. És nem mint szerető. Nem mint leendő apa. Hanem mint gyilkos. A lány hasára teszi a kezét – vagy a fülét. Micsoda csend lett benne is, és az egész világon. Az ajtó előtt az a négy úr is visszatartotta a lélegzetét… „No mi lesz, Krónprinc?”… Valahol messze a Burgban egy tábori vaságyon alszik az apám, körben a falon szép színes képek, a magyar szabadságharc leveréséről – pedig nem is neki sikerült azt levernie – ezekkel alszik, ezekkel ébred… Jó álmokat, apuka. A császár hortyog. Ez most az egyetlen zaj a monarchiában. Prágában nem vezényel Mozart, a pesti Duna-korzón nem szól cigányzene, a krakkói kávéházakban nem búsulnak a lengyelek honuk állapotján, olasz fiatalok nem szavalnak irredenta verseket Triesztben. Csend van. Csak császárhortyogás van.
A CSÁSZÁR
Nem is aludtunk.
A KIRÁLYFI
Nocsak? Maga is várta a következő pukkanást?
A CSÁSZÁR
Féltem. Előző este, a német nagykövet bálján, ahol mi udvariasságból porosz tábornoki egyenruhában jelentünk meg, s ahol fiunk kihívóan magyar huszáruniformisban parádézott, figyelmeztettek arra, hogy közös hadseregünknek egy tiszti csoportja az életünkre tör… Annyi merényletről hall az ember mostanában… Hosszú volt nekünk az az éjszaka.
A MÚZSA
Kiles a fátyol alól. Valami baj van, szívem? Miért nem jössz?
A KIRÁLYFI
Fel van indulva. Elszívok még egy cigarettát. Előveszi a tárcáját. Az Utast is megkínálja.
A KIRÁLYFI
A Múzsát kínálja. Akarsz egyet?
A MÚZSA
Nem, most már valahogy nem kívánom. Pedig azt hittem, sohase fogok tudni leszokni a nikotinról. Látod, mire nem jó a halál?
A KIRÁLYFI
Te legalább már túl vagy rajta. Fájt?
A MÚZSA
Nem. Talán azért nem, mert itt voltál mellettem. Semmi se volt. Egyedül sokkal nehezebb lesz túlesni rajta, szegénykém.
A KIRÁLYFI
Azon gondolkozom, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy én most itt meghaljak – csak éppen muszáj. De ha nem szükségszerű, akkor miért muszáj?
A MÚZSA
Feltérdel. Te! Ne halj meg!
A KIRÁLYFI
Némi öniróniával. „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés” – szívem. Csakhogy a döntés nincs ránk bízva. Csupán a döntés végrehajtása… Nagy különbség. Jobb lett volna nekünk Dániában királyfinak lennünk. Ha az apám most látna, azt mondaná… No, papa?
A CSÁSZÁR
A trónörökös gyávasága Wittelsbach-örökség.
A MÚZSA
Minden férfi gyáva!
AZ UTAS
Eredeti megfigyelés. Sajátosan női nézőpontra vall. Ajánlani fogom kidolgozásra lehetséges tanítványomnak, Bonaparte hercegnőnek. Különös tekintettel Napóleonra.
Valahol, a függönyök nyílásaiban megjelenik négy századvégi úr – ugyanazok az alakok, akiket már láttunk a bécsi állomáson katonaként feltűnni – feltehetően pisztolyt hordoznak a zsebükben.
A NÉGY ÚR
Gúnyosan egymásra licitálva mondják a leckét. Gyáva! Alkoholista, morfinista, vérbajos, összeesküvő, rebellis, liberális, radikális, paralízis progresszíva, szabadkőműves, materialista… A természettudományos világnézet híve!
A MÚZSA
Kiabál közben. Nem igaz! Nem igaz!
A KIRÁLYFI
Mellette fekszik, befogja a száját. Psszt! Te már nem szólhatsz… Egészen megzavarod a szegény hóhéraimat… Most szövegezik a nekrológot.
A MÚZSA
Súgva. Légy bátor… – Légy bátor, és élj!
A KIRÁLYFI
Most már kiért? Mari hasán a keze. Már az ő szíve se ver. Nem is rúg… És te is kezdesz olyan merev lenni, drágám, mint egy született főhercegnő… Az Utashoz. Marie megérdemelte volna, hogy aranykort csináljunk érte. Micsoda kis nő! Hisz látták. Tizennyolc évesen szembeszáll a szülőkkel, a császárral. Vállal egy házas férfit, házasságon kívül egy gyereket. És hogy tud meghalni – olyan könnyedén, mintha számára nem is léteznék az élet és halál között az elválasztó szakadék-, aminthogy számára nem volt határ a szüzesség és a szerelmi extázis között… Ide-oda röppent. Ha ezeknek a nőknek a lelke mélyéről maga felhozza az eltemetett Eros mennyországát! Nincs aranykor nélkülük.
A MÚZSA
Egy mozdulattal distancírozza magát a Vetsera-szereptől. Szegény Vetsera Marit most már hagyják békén. Majd reggel feladják rá a bundáját, fejébe nyomják a prémes sapkát, az arcára fátyolt – fátyolt, fátyolt mindenre! –, két úr majd karon ragadja, s úgy vezetik ki innen, hogy a lába se éri a földet. Mintha éjszaka becsípett volna a kicsike. – „A bárónő kocsija előállt” – mondja a hű Loschek, akit ott helyben kitör a frász, nem is csak azért, mert úgy érzi, hogy a hulla egy kedves biccentéssel megköszöni a szolgálatát – Marie mindig nagyon figyelmes volt az alkalmazottakhoz –, hanem azért is, mert van némi előérzete arról, hogy a császári ház tragédiáinak a mellékszereplői sem élnek túl soká. Ez a különbség a Habsburg-trágédiák és a Shakespeare-tragédiák között. A Hamletben a sírásónak – ha megássa Ophélia sírját – nem muszáj az első náthájába belehalni… Marie nincs többé! De Rudolf még él. Mentse meg őt! Doktor úr, maga tudja, hogy mit mondanak a történészek: ha nincs Mayerling, nincs Szarajevó. Folytassam? Ha nincs Szarajevó, nincs Versailles, Saint-Germain, Trianon… Folytassam? Mentse meg őt, tanár úr! Maga azt írja folyton, hogy a fiúk átlépnek az öregeken. Megölik őket,
megeszik őket, aztán Istent csinálnak belőlük. Akkor most mért hallgat? Itt a császár, ennél gusztusosabb bácsit keresve se találna feláldozásra a fiatalok lakomáján… Magyarázza meg a Rudinak, hogy nem saját magát kell megölnie, hanem a papát…
A CSÁSZÁR
Erre készül! Erre készül! Folyton jelentik nekem.
A METRESSZ
Ez a lány megőrült. A specialistát mi azért hívtuk ki, hogy a császárt gyógyítsa, s nem pedig, hogy… Ó!
A CSÁSZÁR
Meg fognak ölni. Még ma éjszaka meg fognak ölni. A nagyságos asszony specialistája a felbújtó!
A METRESSZ
Nem engedjük, felség!
A CSÁSZÁR
Gyanús volt, amikor láttuk, hogy nem öltött zsakettot!
A MÚZSA
Egy hajszál választ el attól most, amit a tanár úr aranykornak nevez. Mondja meg ennek a fiúnak, hogy csak egy kis erőfeszítés kell…
AZ UTAS
A trónörökös őfelsége elolvashatja a könyveimet és levonhatja belőlük a konzekvenciát.
A MÚZSA
Hogy olvassa szegény feje, amikor a tanár úr még meg se írta őket?
AZ UTAS
Olvasson a trónörökös görög tragédiákat! Hogy lett király Oidipus? Ott a recept!
A KIRÁLYFI
Én nem akarom megölni az apám. Ha életben maradok, lehet, hogy a politika úgy hozza, hogy el kell tennünk őt láb alól…
A CSÁSZÁR
Halkan. Segítség…
A METRESSZ
Itt vagyok, felség! És vigyázok. Ásít. Ó, ezek az állandó éjszakai inspekciók is! Őfelsége mellett meg kellett szoknom, hogy már hajnali öttől én is rendelkezési állományban legyek. Ennél nagyobb áldozatot színésznő még nem hozott a szerelem és a dinasztia oltárán. De azon – hideg téli éjszakán már éjfélkor jött a kocsi értem. Brr!… Őfelsége félt.
A CSÁSZÁR
Mi egész éjszakán át imádkoztunk, őnagysága pedig unaloműző kártyajátékkal szórakozhat… Letérdel.
A KIRÁLYFI
Jó. Én meg megírom a búcsúleveleimet… A barátok nevét a noteszból kitépni, elégetni. Nehogy még azt higgyék: kormánylista. Hagyni valami pénzt a derék inasra, aki hamisan fog esküdni… Bizony, papa, hazudott az inasom, a Loschek, mert mást fütyörésztem én hajnal felé, amikor leveleket írtam, és égettem… A „Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levelé”-t meg más effélét. Az anyám kedves dalait, sorban. A császárné arca mindig földerült, amikor ezeket hallotta. Földerült és sírni kezdett. „…Egy levélre gyöngyharmattal volt írva az üzenet” – ezért tartottam én itt a vadászházban azt a magyar cigánybandát. Holnap, halálhírem után, a császárné örökre el fogja hagyni a császárt. Többet nem fekszik le vele.
A METRESSZ
Kártyái közül. Mindennap más férfi kellett neki!
A CSÁSZÁR
Ima közben. Csak mi nem kellettünk neki. Veri mellét. Non sum dignus…
A KIRÁLYFI
Bár az udvari orvos azt állítja, hogy anyám még tudna egy másik trónörököst foganni. De ő összecsomagolja a lovászfiúit és a felolvasónőit, és velük járja a világot. Képzelhetni, hogy papa mennyit fog szenvedni emiatt, míg csak a mamát is le nem szúrja majd Genfben egy szófukar olasz. Az a szokásos magányos merénylő… Így kis családunk csak a kapucinusok kriptájában fog összetalálkozni egyszer. És ott egymás mellett folytatjuk örök álmainkat. Arról, hogy – ki tudja? – talán másként is lehetett volna.
EGY HANG
Valahonnan. Talán a Négy Úriember közül az egyik kiáltott. Na, na! Nincs retira, Krónprinc!
A KIRÁLYFI
Reggel hétre vadászatot rendeltem el… Vidám napnak ígérkezett ez a mai. Reggel majd jönnek a vadászok, hajtók, kutyák. Reggel kisüt a nap.
A MÚZSA
Tanár úr, ez lehetne az aranykor első reggele!
AZ UTAS
Más dolog íróasztal mellett, tudományos módszerekkel kimutatni egy társadalmi törvényt – mely szerint csakis a vének hulláin átgázoló fiatalokkal mehet előre a civilizáció –, és más dolog azt mondani egy szigorlatozó fiatalnak, hogy „rajta, jelölt úr, menjen haza, ölje meg az apját, s akkor adhatok magának jobb jegyet Ödipus-komplexusból”… Kérem, hagyjanak engem visszamenni az orvosi rendelőmbe, Bécs, Berggasse 19. …
A MÚZSA
Szemben vele. A Berggasse 19. kapuja fölött horogkeresztes zászló. Oda a tanár úr a lábát se teheti be többé!
A KIRÁLYFI
Apjához, szelíden. Mondja, papa, milyen dolog fiatalon császárnak lenni? Hisz maga még tizennyolc éves se volt, amikor császár lett. És mindenhatóbb fiatal császár nem élt a földön Néró óta.
A CSÁSZÁR
Isten kegyelméből.
A KIRÁLYFI
De nagymama is besegített.
A CSÁSZÁR
Igen, anyuka találta ki, hogy mondassuk le a trónról Ötödik Ferdinánd bácsit. Csodálatos nap volt…
Amit az öreg Császár mond, azt a továbbiakban Rudolf egy-egy mosollyal, mozdulattal illusztrálja – halála előtt így éli át, hogy milyen is az, amikor fiatalon léphet trónra egy királyfi.
A CSÁSZÁR
Olmützbe voltunk menekülve a forradalom elől. Reggel nyolc óra. A hercegérsek palotája. Anyuka azt akarja, hogy senki se sejtse, mi készül. Nekem még fél nyolckor is úgy kellett tenni, mintha egyházjogot tanulnék…
Ezen mindketten nevetnek. Másként.
A CSÁSZÁR
Pontosan nyolckor bementünk a trónterembe… Elöl Ferdinánd bácsi, a császárnéval, aztán Fürstenberg gróf, főudvarmester. Lobkowitz herceg, főhadsegéd… Pardon, mint a császárné főudvarmesternője: előbb jön Fürstenberg grófnő…
A KIRÁLYFI
Szinte üdvözli is.
A CSÁSZÁR
Közben szólt valami kellemes muzsika… Na!
A METRESSZ
Dúdolni kezdi a Gotterhaltét. Doktor, maga is!
AZ UTAS
…„császárunk s a közha-a-zát!”… És hogy közben forradalom volt, arról mi jut eszébe?
A CSÁSZÁR
Majd! Ne zavarja az etikettet! Fürstenberg grófnő után Ferenc Károly főherceg. Ő az apám. És jön anyuka.
A CSÁSZÁR
Én a menet végén, hogy senki se tudja, hogy én fogok lenni a császár…
A KIRÁLYFI
Most ő megy a láthatatlan menet végén, selymán, mint aki tudja, hogy ő fog lenni a császár.
A CSÁSZÁR
„Végén csattan az ostor” – súgta nekem anyuka.
Ezen nevet. A fia is. Másként.
A KIRÁLYFI
Most mit csinálok?
A CSÁSZÁR
Még semmit. A felséges császári pár nem ült fel a trónra. A trón mellett a székekre ült. Ez már nagyon különös volt…
A CSÁSZÁR
Leinti. Varta-piszli! A császár kialvatlan volt. Akkor kinyílt az ajtó, és bejött a kabinet. Schwarzenberg, Windischgrätz, Jellasics – aki imádta anyukát –, Stadion, a belügyminiszter, és Bach Sándor igazságügy-miniszter. Ő forradalmár volt, de hamar abbahagyta. Megbízható! Ő találta ki, hogy legyek én tizennyolc éves koromban nagykorú. Én hátul álltam még, mint egy kiskorú…
Ezen nevetnek. Mint két kiskorú.
A KIRÁLYFI
A császár mért volt kialvatlan?
A CSÁSZÁR
Mert én minden előző éjszaka be mentem hozzá a hálószobájába, gatyában és lepedőben… A kamarás beengedett, mert ő is imádta anyukát…
A KIRÁLYFI
Apjának ugrik, eljátssza. „Huhu, huhu, Ferdinándus! Jöttem érted túlvilágról!”
A CSÁSZÁR
Élvezi. Azt is mondtam, hogy én vagyok Belzebub.
A KIRÁLYFI
„Én vagyok Belzebub! Mondjál le a császári trónról! Mert különben ezer ördöggel viszlek téged túlvilágra!” Most te mondd, hogy lemondasz!
A CSÁSZÁR
„Nem mondok le! Jaj, nem mondok le!”
A CSÁSZÁR
Így, Így! A kamarás a kulcslyukon nézte, és utána gratulált, hogy ő még a Burgtheaterben sem mulatott soha ilyen jól. Na!
A KIRÁLYFI
„Ferdinánd! Ferdinánd! Mondjál le, Ferdinánd!”
A CSÁSZÁR
…A hasán ugráltunk.
A CSÁSZÁR
Élvezi. S aztán hirtelen felkel a díványról. Utolsó éjszaka aztán azt mondta, hogy lemond. Ezért volt kialvatlan. Remegett is a hangja, amikor felolvasta, hogy „lemondunk”… Mindenki apukára nézett. „Éljen a császár!” De Schwarzenberg felolvasta, hogy apuka is lemond. Apuka nem tudott folyékonyan olvasni. Akkor Bach Sándor felolvasta, hogy én éjszaka nagykorú lettem…
A KIRÁLYFI
Mi lettünk a császár. Világos.
A CSÁSZÁR
Mi akkor a hátsó sorból előjöttünk, és letérdeltünk a volt császár elé. Mindenki sírt. Csak anyuka nem sírt. Néztem. Mindenhatók lettünk. És még csak tizennyolc évesek se voltunk.
Közben kintről a Gotterhalte szól. Katonabanda játssza.
A KIRÁLYFI
Mintha ő volna mindenható, mintha ő volna tizennyolc éves. Mintha neki szólna a Gotterhalte.
AZ UTAS
És hogy közben forradalom volt? Hogy a népek a szabadságukért harcoltak. Mi jut eszébe a szabadságról?
Csend.
Csend.
A CSÁSZÁR
Hogy sokszor kell a nevünket aláírni. „Aláírni, aláírni, aláírni” – mondta anyuka, amikor elém tette a halálos ítéleteket. Volt, amikor egyetlen nap tizenhármat…
A Királyfi most megmerevedett, nem játszik tovább.
A METRESSZ
Ahogy gyorsan rakja a pasziánszkártyáit. Aulich, Damjanics, Knézics, Láhner, Leiningen, Pöltenberg, Nagy-Sándor, Török, Vécsey – ez kilenc…
A CSÁSZÁR
Kötél által. No, mi lesz? A Krónprincet nem tanították meg a nevét aláírni? Azon az üres trónon, ami vár ránk, valamit dolgozni is kell.
A METRESSZ
Kártyáit rakva. Golyó által: Lázár Vilmos, ez megvan, Dessewffy Arisztid, igen… Schweidel József, ez is. A Múzsához. Te, egy szabadsághős hiányzik. Lehet, hogy épp az apósom?
A KIRÁLYFI
Megkegyelmezel neki?
A CSÁSZÁR
Anyuka ragaszkodik a tizenhármas számhoz. Azt mondja, szerencsét hoz.
A METRESSZ
Ő a legfiatalabb köztük.
A KIRÁLYFI
Asszonyom, ön ne tudná, hogy ha az áldozat fiatal, az nem mentő, hanem súlyosbító körülmény?
Megjelenik a négy fekete ruhás alak.
A MÚZSA
Ha nincs Arad, nincs Mayerling…
A CSÁSZÁR
Golyó által: Kiss Ernő.
A KIRÁLYFI
Mehetünk, uraim.
AZ UTAS
Én mindig csodálkoztam azon, hogy egy törvényszéki orvos – egy orvos! – hogyan asszisztálhat egy kivégzésnél? Miért nem lép közbe? És Hippokrates esküje?…
A CSÁSZÁR
A boncolási jegyzőkönyv meg fogja állapítani, hogy Mint a vízfolyás, úgy mondja a szöveget. „a nyílkoszorúvarratok korai elcsontosodása, a koponyagödör feltűnő mélysége…” Jaj, rosszat álmodunk, doktor!
AZ UTAS
Mi is rosszat álmodunk, felség.
A CSÁSZÁR
Ugyebár ön is egyetért azzal, doktor, hogy a modern frenológusok kutatása szerint A Királyfihoz szalad, tapogatni kezdi a fejét, s idézi tovább a szak-halandzsát. „a koponyacsontok bal felületén levő úgynevezett ujj alakú benyomatok, valamint az agykamrák tágulata… tágulata… tágulata…” igen, megvan: „örökletes rendellenességeknek tekintendők”.
A KIRÁLYFI
Ezt a fejet, papa, a modern frenológusok nemigen tanulmányozandják. Mert ezt nem holmi elegáns acélgolyócska, hanem több kilenc milliméteres nehéz ólomgolyó veti szét. Azokkal a bizonyos korai mélységekkel együtt. És ezeknek az ólomgolyóknak az a tulajdonságuk, hogy fütyülnek a modern frenológusokra. Csontot érve szétlapulnak, mint a béka, és aztán visznek magukkal mindent. Átforrósodott nagy felületük gőzzé forralja az agyvelőt. S e belső túlnyomástól a bőr szétpukkan a fejen… Látja, felség, alaposan fel vagyok készülve fegyvertanból. Nehogy szégyent valljak utolsó magas beosztásomban, mint a közös hadsereg gyalogsági szemlélője.
Csend.
A KIRÁLYFI
Fütyörészi anyjának valamelyik kedvelt népdalát, megindul kifelé a négy feketébe öltözött úriembertől kísérve.
A CSÁSZÁR
Amikor a császárnét is megölik azon a szép tóparti promenádon, szintén meg fogják állapítani, hogy a „nyíl- és koszorúvarratok kifejlett mélysége, a modern frenológusok kutatásainak elcsontosodása…”
A MÚZSA
A boncolási jegyzőkönyv feltűnő lapossága…
A CSÁSZÁR
Ez az. A lapossága…
Kintről megszólalnak a vadászkürtök. A hajnal fényei.
A CSÁSZÁR
Reggeli misére kell mennünk…
Négy lövés.
A CSÁSZÁR
Térdre rogy. Ez az én testem… Ez az én vérem…
A METRESSZ
Tehet valamit érte, doktor?
AZ UTAS
Talán. Azt, amit a babilóniai királyért tett Dániel próféta. Ráimádkozta az úr haragját… Dániel könyve, negyedik rész, 28. vers. „Még a szó a király szájában volt, amikor szózat szálla le az égből: Néked szól, oh babilóniai király, a birodalom elvétetett tőled. Felemeli hangját. És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a lakásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és hét idő múlik el feletted, amíg megesméred, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmában, és annak adja azt, akinek akarja. Hangváltás. Abban az órában betelék a beszéd Nabukodonozoron: és az emberek közül kivetteték, és füvet evék mint az ökrök, és égi harmattal öntözteték az ő teste, mígnem szőre megnőve, mint a saskeselyű tolla, és körmei, mint a madarakéi.”
A CSÁSZÁR
Közben mintha betelt volna rajta ez a büntetés. S most feláll, és feltartott kézzel, szétnyitott ujjakkal megindul a szekrény nyitott ajtaja felé, ahonnan kijött. Úgy érzem: mi fel vagyunk oldozva.
A METRESSZ
Drága felség! Elkísérhetem?
A CSÁSZÁR
Visszanéz. Nem, nagyságos asszony. Más az ágy, és más a kripta. Belép a szekrénybe, az ajtaja becsukódik.
A MÚZSA
Oda, ahol mindenre ráhull a feleség fátyola.
Függöny.
A Robogó vonat fényei.
Valahonnan szól, szájharmonikán, az angolkeringő. Tompán szól.
AZ UTAS
A vonat díványán ül, behunyt szemmel. De ébren van. Vagy azt álmodja, hogy ébren van. Mert beszél magában. Imádkozik? Igen. Dániel imáját mondja, egyre jobban elragadtatva a szöveg szépségétől, és attól, hogy így tudja, betéve… „Néked adok hálát, atyáimnak Istene, és dicsérlek én téged, hogy bölcsességet és erőt adtál nékem, és mostan megjelentetted nékem, amit kértünk tőled, mert a király dolgát megjelentetted nékünk!” …A király dolgát. Ezt már csillogó szemmel ismétli, mert valóban csodaszerű az, hogy ez a szöveg illik az ő álmára.
A KALAUZ
Észrevétlenül feltűnt. Ez megint valami ószövetségi izé?
AZ UTAS
Zavartan, hogy meglepték. Próbálgatom, öreg fejjel, hogy mire emlékszem még az iskolai kötelező memoriterekből. Mint a leckét. „Megjelentetted nékem, amit kértünk tőled, mert a király dolgát megjelentetted nékünk.” Hetven év után… Na?
A KALAUZ
Bravó! Jeles tanuló lehetett.
AZ UTAS
Akarja, hogy az egyszeregyet is elmondjam?
A KALAUZ
Imádkozzék csak tovább atyái istenéhez. Megkezdődött a vonat átkutatása.
AZ UTAS
Beleszédül a félelembe, föláll. Istenem… Istenem…
A KALAUZ
Hol muzsikálnak?
A KALAUZ
Vigyázzon, mert a szökevények rejtegetőjét jobban büntetik, mint a szökevényeket El.
AZ UTAS
Hallgatózik, a díványra tapasztja a fülét. Bekopog. Van itt valaki?
A dívány teteje felemelkedik. Belül egy kézi fényszóró világossága.
A HATÁRŐR
Kidugja a fejét. Kivilágít lámpájával.
AZ UTAS
Indignálódva. Ez az én fülkém!
AZ UTAS
Hogyne, feledhetetlen fiatalember. Bár Isten elmulasztotta a homlokára sütni Káin bélyegét.
A HATÁRŐR
Én Ábel vagyok. Csak én lőttem hamarébb. Kikönyökölve egy futam a szájharmonikáján az angolkeringőből.
AZ UTAS
Ez tekinthető volna önvédelemnek. Még az is, hogy aztán belebújt ebbe az uniformisba…
A HATÁRŐR
Kimászik. Csakhogy ez az uniformis kötetez. Másfél nap alatt már két kortársamat intéztem el. Az egyiket a szén között találtam…
A HATÁRŐR
Igaza van. Antracit szénben alvadó vér… Megrázkódik.
A HATÁRŐR
Segítsen átjutni a határon.
AZ UTAS
És engem koncoljanak föl magáért.
A HATÁRŐR
Az aggastyánok szokásos önzése, amikor egy fiatal életéről van szó. Szájharmonikázik.
A HATÁRŐR
Ne ijedezzen. Egyelőre én vagyok abban a helyzetben, hogy dönthetek, maga továbbutazik-e, vagy sem.
A HATÁRŐR
Örülnék, ha továbbutazhatna. Odabent elolvastam a félig kész művét. Érdekelne, hogy fogja tudni befejezni. Majd Londonban.
AZ UTAS
Mi a véleménye arról, amit olvasott?
A HATÁRŐR
Túl szigorú a zsidó néphez, és épp most, egy újabb üldöztetés idején.
Kis csend.
AZ UTAS
Miért akar maga mindenáron kijutni innét?
A HATÁRŐR
Nagyobb okom van rá, mint magának. Úgy érzem az ujjam hegyében a modern fizikát – ennek persze semmi köze ahhoz a fizikához, amit az iskolában tanult…
AZ UTAS
Közbevág. Ne magyarázza. Barátom Albert Einstein.
A HATÁRŐR
…ahogy maga érezhette ilyen korában – hatvan vagy hatvanöt évvel ezelőtt – hogy tud gondolkozni egy felfedezésre váró modern lélektan még alig sejtett kategóriáiban. Csakhogy az én modern fizikám a háború kimenetele szempontjából ezerszer fontosabb, mint a lélektan. Elrejt?
AZ UTAS
Kirobban. A béke szempontjából a lélektan a fontosabb. S engem a béke kimenetele jobban érdekel, mint a háborúé!… Mi az? Miért nyúl hozzá a szakállamhoz?
A HATÁRŐR
A régi görögök így kértek könyörületet. Iliász, negyedik ének. S hogy közelről néznek szembe egymással, elneveti magát. Két tizennyolc éves… Tisztára olyan ez megint. Milyen fiatal vagy.
AZ UTAS
Vagy egyformán öregek. Egyformán ötezer évesek.
A KALAUZ
Megint feltűnt, némán. Már jönnek. Nem hallják a lövéseket?
A HATÁRŐR
Felugrik. Már reggel van?
A KALAUZ
Hasad a hajnal. A kivégzések órája.
A HATÁRŐR
Kit végeznek ki?
A KALAUZ
Mindig azt, aki kérdi.
AZ UTAS
Én most nem is hallottam lövéseket.
A KALAUZ
A határ előtt ez egy afféle utolsó „szúrópróba”. Mivel ez az ülés felhajtható és lehajtható, mindig akad egy kalandvágyó fiatal vagy dilinyós öreg, aki ott bent próbál elrejtőzködni. Az öregek a díványban rendszerint megfulladnak még a határ előtt.
AZ UTAS
Olyan fájás kezd erőt venni rajtam, hogy egy felkoncolás már szinte kecsegtetőnek tűnik. Szájához szorítja kezét.
A KALAUZ
Nem értem, mit habog. Beszéljen tagoltan!
AZ UTAS
Maga akkor se értené.
A KALAUZ
Fo-ne-ti-ku-san!
AZ UTAS
Fá-á-áj! Most érti?
A KALAUZ
Máskor álmában olyan folyékonyan tud beszélni.
AZ UTAS
Ezt a fájdalmat nem álmodom, sajnos. Legföljebb magát.
AZ UTAS
Valamikor úgy képzelték, hogy egy alvilági révész visz át minket a túlsó partra. Most egy hálókocsi-kalauz.
A KALAUZ
Halad a világ, kérem. Megengedi, hogy erre az útra bekössem a szemét? Fehér kendőt vesz elő.
AZ UTAS
Borogatás. Jól fog esni.
A KALAUZ
Elnevezés kérdése. Beköti az Utas szemét.
AZ ÚTITÁRS
Hátrálva jön, a katonákat próbálja visszatartani. Kérem, mi ez a ribillió?! Nekünk minden írásunk rendben van. Az apám súlyos szájoperáción esett keresztül. Akár birkózhat is a katonákkal.
A KALAUZ
A díványnál. Csak egy kis rutinvizsgálat.
NÉGY KATONA
Bejött. Az ismert alakok. Ezúttal a XIX. század eleji hosszú, loncsos katonaköpenyekben. Ócska hosszú puskákra tűzött hegyes szuronyokkal.
A HATÁRŐR
Ne tessék félni, ők csak embert keresnek.
A négy szuronyos katona kerülgeti a díványt.
A HATÁRŐR
Már játszik a tűzzel. Talán ott bent lapul valaki?
AZ UTAS
Letépi a kendőt. Miféle ország katonái ezek? Honnan jönnek most elő? Galíciában láthatott ilyeneket gyerekkorában az apám. De hisz annak több mint száz éve!…
AZ EGYIK KATONA
Hirtelen beledöfi szuronyát a díványba.
AZ UTAS
Felordít, fejére szorítja a kezét, mint akinek iszonyú fájdalom hasított a fejébe. Jaj!
A KALAUZ
Csitt! Ha volt bent valaki, ez most vérezni fog…
Csend, hosszan.
AZ UTAS
Ez az elviselhetetlen fájdalom meg kívántatja velem a halált. Ráborul a díványra.
A MÁSIK KATONA
Akinek a szuronya már a levegőben volt, leereszti.
Katonák el.
A HATÁRŐR
Csendesen kezdi magában mondani Dániel imáját. „Néked adok hálát atyáimnak istene és dicsérlek én téged, hogy bölcsességet és erőt adtál nékem…”
A KALAUZ
Első hallásra hogy megtanulta!
Sötét.
A díványon ugyanúgy fekszik az utas. Lánya kétségbeesetten próbálja magához téríteni őt.
AZ ÚTITÁRS
Apám… Mi van?… Mi van magával? Miért nem akar felébredni? Jaj, olyan ez, mint amikor elveszett az állomás előtt.
AZ UTAS
Itt vagyok… Miért hoztál vissza?
AZ ÚTITÁRS
Sápadt. Mi van veled?
AZ UTAS
Hogy meghaltam… Túléltem a legszebb álmomat.
AZ ÚTITÁRS
Mért sajnálja?
AZ UTAS
Mert elviselhetetlen ez a fájdalom, amire ébredek. Álmomban is fájt. Az álmomban majdnem sikerült belehalnom.
AZ ÚTITÁRS
Túl vagyunk a határon.
AZ UTAS
Az jó… Azt hittem már, hogy én vagyok túl a határon. Az egyetlen határon, amelynek megszüntetéséért hiába harcolunk, orvosok – csak odébb tolni, tudjuk, néha, egy-egy centivel, néhány hónappal… Van, amikor közelébb kéne hozni. Közelébb!… Közelébb!… Miért lássad akár te is, hogy sírok a fájdalomtól?… Így megérkezni egy idegen világba.
AZ ÚTITÁRS
Fájdalomcsillapítót akar?
AZ UTAS
Én találtam fel a kokaint. Csak egy német orvos ellopta. A pénzt, a dicsőséget… Hagytam. Egy betegem túl sokat vett be belőle, meghalt.
AZ ÚTITÁRS
Én a magam számára el tudom fogadni az öngyilkosság gondolatát. Nincs jogom megtagadnom attól, akit szeretek… Különben ezt magától tanultam.
AZ UTAS
A kis kollegina jelesre vizsgázik eutanáziából.
Csend.
A lánya átfogja.
AZ UTAS
Milyen jólesik, hogy ringatsz.
AZ ÚTITÁRS
Tengeren megyünk…
AZ UTAS
Vízen átkelni, ez az álmoskönyvek szerint is: a halál.
AZ ÚTITÁRS
Álomban a vonatok is a halál felé visznek.
AZ UTAS
Úgy rémlik, írtam ilyesmit. Nem kell komolyan venni.
AZ ÚTITÁRS
Ha elsorolnám, hogy mi mindent imádtam benned, már gyerekkoromban. Ezt is. Hogy tudtam, bármi történik, tréfálni mindig van erőd.
AZ UTAS
A rák ezekkel az iszonyatos fájdalmakkal igyekszik most meggyőzni engem és téged; hogy pusztítsuk el doktor Senkit.
AZ ÚTITÁRS
És hogy ebben a pusztításban én is részt veszek…
AZ UTAS
Nem lesz okod magadnak szemrehányást tenni. Nem. Én nem veszek be ezekből a porokból. Sem egy adagot, sem egy dobozzal. Ki is dobhatod az ablakon… Tiszta ésszel muszáj élnem, s addig, ameddig csak lehet… Az álmok, amiket láttam, megfejtésre várnak. Közben mindig úgy éreztem, hogy valami megoldás közelében járok. Csak egy utolsó erőfeszítés kellene… Nincs olyan jó helyzetben az emberiség, hogy megfutamodhassak vagy lemondhassak a szellemem világosságáról…
AZ ÚTITÁRS
Leveszi apja szemüvegét. Most először látom sírni…
AZ UTAS
Csupán a legklinikaibb testi fájdalmaktól.
AZ ÚTITÁRS
Apja zsebkendőjével törölgetné. Mindig göböt köt!
AZ UTAS
Ja! Hogy el ne felejtsem, akiket nagyapám látott gyerekkorában, nekem előjöttek álmomban… Azok a feltűzött szuronyú kozákok. És a négy húgom! még a fülemben van a nevetésük! Hallom…
A szalon kivilágosodik.
A háziasszony négy öreg barátnéjával kávézik. A Freud lányokkal.
MARIE
Ez igazi! Ez a kávé!
A METRESSZ
Ilyenkor őfelsége mindig azt mondta…
ÖREGLÁNYOK
Kórusa. „A nagyságos asszony pompás kávéjának illata minket is előcsalogatott.”
Nem győznek nevetni. Öt diáklány.
A METRESSZ
De kellett hozzá ez a muzsika is. Megszólaltatja a Császárkeringőt.
A METRESSZ
Járt itt egy órás… Azt mondta, ennek az órának lelke van.
PAULA
Akkor az talán nem is órás volt, hanem lélekelemző.
A NÉGY ÖREGLÁNY
A Sigi! A Sigi! Csakis ő lehetett…
A METRESSZ
Hol van? Csak nem…?
RÓZA
Nem, nem. Ellenkezőleg, kiment Londonba.
A METRESSZ
És ti is kimentek?
Az Öreglányok összenéznek, és úgy döntenek, hogy panasz helyett humorral közlik sorsukat.
PAULA
Nem, mert mi most dolgozni kezdünk. Mind a négyen egyszerre… Tulajdonképpen búcsúzni jöttünk.
A METRESSZ
És mit fognak csinálni?
Az Öreglányok nevetnek.
NÉGYEN
Egyszerre. Muníciót… Zserbó-bóbombát!… Mozart-Kugelt!… Szilvás gombócot…
Hirtelen csend.
MICI
Nekem tetszik a város neve is, ahová visznek. Theresienstadt.
PAULA
Fejlődő ipari város, ez áll a lexikonban.
MICI
Nekem elég, hogy a nagy császárnőről van elnevezve.
A METRESSZ
Az ő neve már garancia. Az én fiam is egy róla elnevezett intézetben nevelkedett. Én játszottam őt. Mária Teréziát, A hátsó nagy szekrényből kiveszi a történelmi kosztümöt. Ez az én Kapucinus-kriptám… Magához illeszti. A császár is ebben szeretett belém. „Nagyságos asszony, ellenállhatatlan, mint ükanyám.”
Ezen megint nevetnek.
ADOLPHINE
Azt mondják pedig, hogy inkább a mamájához vonzódott.
ADOLPHINE
Mit tudjuk mi, hogy mi egy „fixáció”!
RÓZA
Kivette a császár uniformisát. És ő?
Míg táncoltatják is egymással szemben Mária Teréziát és Ferenc Józsefet – szól a Császárkeringő.
A Múzsával együtt hatan a többi néma óra muzsikáját dúdolják. Szextett.
A METRESSZ
Istenem, ha most őfelsége fogná magát, és odakocsizna a Burgba. Lenne ott riadalom. Kíváncsi vagyok, mit szólna az a betolakodott mázoló! Hebegne-habogna, a nagy szónok. Őfelsége meg csak keresztülnézne rajta azzal az ő hideg, kék szemével.
A hat nő vokálszextettje.
MICI
Szürke. Én úgy emlékszem, szürke volt a szeme.
A METRESSZ
A Burgban szürke, itt nálam kék. Olyan kék, mint a kék Duna.
ADOLPHINE
Még hogy a Duna? Piszkosszürke!
A METRESSZ
Kék, kék, mint a Strauss keringője.
És keringőzik, amíg az óra le nem jár. Csend.
ADOLPHINE
Azt hiszem, most ér be a vonat a londoni állomásra.
A METRESSZ
Kinyitja a rádiót, próbálgatja.
A rádió csak sivít, recseg.
MICI
Vigyázz! Kihallatszik… Tilos! Külföldi adó!
Töredékesen hangzik az angol himnusz.
A METRESSZ
Becsukni az ablakokat
A hat nő elhallgat.
A bura leereszkedik rájuk.
De a zenekart mi is halljuk. Nem rádión. Közvetlenül – mindenünnen.
London.
Az Utas és Anna a megérkezésük pillanatában. A dívány mellől.
Kint szól a himnusz. Ügyet se vetnek rá.
AZ ÚTITÁRS
És ha azt kérdezik tőled majd Londonban, mert ez érdekli most legjobban őket, hogy ki fog-e törni egy újabb…
AZ UTAS
Belevág. Nincs újabb!… Nincs első, nincs második, nincs harmadik világháború. Egyetlenegy oszthatatlan világháború van, amely elkezdődött az én hazámban 1914. július 28-án, és kisebb-nagyobb szünetekkel tart, és fog még tartani, meddig? Meddig még?
AZ ÚTITÁRS
Áll a vonat. Hol vagyunk? De hiszen ez London. Kapkodja a holmiját, sebtiben.
AZ UTAS
Kabátját felöltve. Itt is katonazenekar. Himnusz. Lehet, hogy ők már tudják? Kitört?
AZ ÚTITÁRS
Nem… Apám, ez most nekünk szól.
Hallgatják.
AZ UTAS
Hallják ezt most Bécsben is?
AZ ÚTITÁRS
Ha megkeresik Londont…
AZ UTAS
Ó, biztosan megkeresik.
AZ ÚTITÁRS
Ellentétben Mózessel, professzor úr, ön eljutott az Ígéret Földjére… Jaj, a Mózes!
Felnyitják a díványt, izgatottan.
AZ UTAS
Kiemeli a kéziratot, mely mintha szuronnyal volna átdöfve. Az ígéret Földje ott volt, ahol ki kellett volna találnunk egy igazi kultúrát, amelyben lehetetlen a világháború.
Szállnak le a vonatról, integetve félszeg gesztussal, megindultan a tiszteletükre összegyűlt több ezer ember tisztelettudó csendjében.
Vége.
„Mintha már megtörtént volna”
Sokáig ezen a címen pergettem magamban a készülő színdarabot.
Találó címnek látszott. Háromszorosan is.
1. A világháborúkat megelőző intenzív és rejtélyes pillanat (melynek legtökéletesebb képét Ady adta Emlékezés egy Nyár-éjszakára című versében) megismétlődéseiről van szó. S vajon nem játszik-e velünk a világpolitika valósága ma efféle déjà vu-t? Egy idő óta politikusok és újságírók kijelentéseiben meg-megjelenik a kérdés: hogy hol készül új Szarajevó?
2. A darab alapszituációja lelkileg is ilyesmi. A közép-európai menekülővel a vonat visszatér a kiindulási helyre, a térképen is, időben is. A bálna hasából előkeveredő Jónás próféta számára Ninive is a „mintha már megtörtént volna” élményével hatott.
„Születni fognak újabb Ninivék” – ígérte az Úr Jónásnak.
Ez is egy.
3. A darab címében van egy adag önirónia. Főként ezért ragaszkodtam e címhez.
E darab olvastán – láttán? – akik műveimet ismerik, szintén úgy érezhetik, hogy mintha már láttak volna valami ehhez hasonlót.
Holott eredeti drámát látnak.
Csupán a mítoszi mag közös egy régi drámáéval, amelyet kétszer is megírtam. Mind a kétszer a valóság „realista” megközelítésének az igényével
Most megpróbáltam két lábáról a fejére állítani.
„Utazás az Ígéret Földje felé”
Ez is lehetne a darab címe. És ez is a lényeget mondja.
Egy utazáson történik a dráma – az álom. Freud Zsigmond álma, aki 1938-ban Bécsből Londonba ment. Ígéret Földje lehetne tehát akár Anglia is. De nem az. Vagy csak jelképesen az.
Az Ígéret Földje: világháborúk nélküli világ – amely felé vezettek volna minket, hiába, huszadik századi Mózeseink.
A Bécsből Londonba tartó (és közben Bécsbe visszakanyarodó) vonaton különben Mózes is ott utazik. Vagy írjuk így: „Mózes”, Freud utolsó, készülő műve.
Egy kézirat, azzal a kínzó objektív-szubjektív dilemmával: miért elérhetetlen az Ígéret Földje?
A próféták mellett mindig feltűnnek hatalmas – és szorongó – uralkodók. Fáraók, Nabukodonozor…
Ebben a drámában Ferenc József ez.
Ő is mítoszi lény már. Nem is csak Bécsben. Az egész világon növekszik különös ambivalens baljós-humoros glóriája.
Ő is, és a korabeli Bécs: bestsellerek és szaporodó történeti monográfiák témája.
De a császár népszerűsége nem födi el a végzetességét.
Ninivei próféciák a bécsi Burg fölött
A Magyar Könyvszemlében (1975. 2. szám) Czeglédi Imre közli annak a verses átoknak a szövegét, amit egy ismeretlen gyulai polgár írt Ferenc József huszadik születésnapjára. Tehát 1850-ben. A békési bárd így énekelt:
| …Álmodat sátányok zavarják meg, |
| Te akasztott emberek királya! |
| Ágyad váljon izzó tűz parázzsá, |
| italul nyerj a kiontott vérből. |
| Étkedet fel férgek emésszék, |
| Vérpad legyen, melyre ülsz az a szék, |
| Kóldusbotra juss, mint annyi ezerek, |
| Kiktől mindent, mindent elraboltál, |
| Mert te a hazának nem királya, |
| Gyilkolója s megrontója voltál; |
| Alamizsnát kóldulj palotádban, |
| És a részvét mégis meg ne szánjon, |
| Ne legyen a földön nyugodalmad |
| Isten, ember, állat megútáljon… stb. |
|
Egy drámaírói rögeszme története
Húsz év óta hitegetem magam, hogy egy kifundált drámaszituációban (Ferenc József és Freud fiktív találkozása az első világháború küszöbén) sikerülni fog tetten érnem a huszadik századi világháborúzás irracionális (de nem elhanyagolható) faktorait.
Drámában – „mint orvos, ha néz üvegedénybe”. Sajnos, megejtett a tetszetős vígjátékötlet.
S a szalonvígjátékban az emberiség sorsáról szóló szavak idegenül úszkáltak. Csupán Balázs Samu – virág helyett hadd küldjem ma hálám és hódolatom szavát friss sírjára – volt képes e felemás és suta vígjátékban feltárni a háború mechanizmusának démoniságát és primitív óraműszerkezetét. Az ő nem csupán számomra feledhetetlen Ferenc Józsefje volt aztán másfél évtizeden át nekem az ösztönzés, hogy ha ő megtalálta a dráma masszájában a kifejezés kristálypontját, talán én is megtalálhatom.
A darabnak Álomfejtés volt a címe. S a Madách Kamaraszínháza be is mutatta, Szirtes Tamás rendezésében. De sem a kitűnő rendezés, sem Balázs Samu zseniális alakítása, sem a többi nagyszerű színész nem tussolhatta el túl nagy ambícióim írói fiaskóját.
Mindent elkövettem, hogy a darabot sikerüljön eltemetnem. Nem egyeztem bele a televíziós közvetítésbe. Ezért itt most bocsánatot kérek a színészektől.
De nem adtam fel a harcot.
A dráma lombikjában őrült alkimistaként főztem tovább a témát.
A tét nagy volt.
Közép-Európából indult ki az első és a második világháború. A drámában elérhető katarzis: kísérlet lehet egy harmadik prevenciójára…
Megírtam tehát újból a témát. A dráma címe egyszerre utalt a bécsi kultúra életvidám és halálhozó jellegére: Császárkeringő, avagy Ausztria a világvége laboratóriuma. Strauss és Kraus együtt. (Az apokaliptikus mondatot Karl Kraustól kölcsönöztem.)
Ha Illés Endre színigazgató volna Magyarországon, bizonyára be is mutatta volna. Sajnos, egyik színház sem az övé. Így azt köszönhetem neki, hogy nem kallódnak el kéziratban a drámáim. A Császárkeringő-t is megjelentette.
Belgrádban meg eljátszotta a Nemzeti Színház. Szava Babic fordításában, Paolo Magelli rendezésében.
A kiváló olasz kritikus, Italo Alighieri Chiusano (a német kultúrának és Közép-Európának egyik legjobb olasz ismerője) e drámámmal elégedetlenül feladott egy leckét: fejtsem ki ezt a drámát – de ne szalonban, hanem ott, ahol Freud szerint a jelenségek levetik álarcukat: álmaink színpadán.
Ne spóroljam ki a darabból a freudi dimenziót. A tudattalanét.
– Bele fog telni pár év, amíg rájön, hogyan is lehet ezt megcsinálni. – Ez az intése az én fülemben inkább biztatásnak hatott. Igazat adtam neki. Ha már Freud szerepel benne, miért ne próbáljam ki az ő hétmérföldes lépésekkel előrevivő álomlogikáját a dramaturgiában? (Jól tudva, hogy az álomlogika szigorúbb a valóság logikájánál. Még nagyobbat lehet esni vele.) Hisz az álomlogikát használták már a dramaturgiában. S épp a legnagyobbak: Aischylos, Shakespeare, Calderón, Kleist, Madách…
Közelinek látszott a cél, és megközelíthetetlen volt.
S csakugyan eltelt jó néhány esztendő, amíg a belém oltott feladat akklimatizálódott és kezdett kihajtani a tudattalan félhomályos zónájában.
A véletlen is segített (bár lehet, hogy igaza van Füst Milánnak, aki szerint az alkotás periódusában nem véletlenek a találkozások.)
Jó néhány éve már ennek. A párizsi biennálén megtorpantam egy kép előtt. A sok formailag meglepő modern festmény között ez realizmusával volt szinte kihívó. Egy szakállas öreg férfit ábrázolt magányosan egy vasúti kupé sarkában. (Nyitott vagy csukott szemmel? erre már nem emlékszem.) Freud Zsigmond utazik Bécsből a londoni emigrációba. Ez volt a kép címe.
– Micsoda álmai lehettek az öreg álomfejtőnek? – jegyeztem fel magamnak, már mint kiindulási pontot. Később megtudtam, utolsó leveleiből, hogy voltak, s vakmerő álmai. Az üldözött a vonatban Hódító Vilmosnak álmodta magát, aki egy birodalmat teremteni utazik Anglia partjai felé…
Minden új adat igazolni látszott ezt a felsejlő koncepciót.
Még az a hasonlóság is, amely az álommunka ökonómiája és a drámaszerkesztés ökonómiája között fennáll. Az Álomfejtés-ben ír erről Freud:„…azt a tételt kell kimondanom, hogy valamiféle kényszer áll fenn az álommunkában arra, hogy valamennyi álominger forrását az álomban egy egységben tömörítse”.
Húsz év egyre szaporodó jegyzeteiből miféle kényszer teremtheti meg az egységet?
1981 augusztusában a Kortárs szerkesztője azt mondta – mert hallott erről a régen hurcolt (nehéz nylonzsákokban hurcolt) drámatervemről – „egy hónap múlva, szeptember 26-án kérem a kész kéziratot: az szombat, vasárnap elolvasom, s ha megfelel, hétfőn leadom, lapzárta”.
És egy hónapon át kaptam tőle, akármerre jártam, a biztató, emlékeztető leveleket.
A finis szorongása mindig az, hogy az elkészült írás nem lép-e ki az emberi szolidaritás teréből?
Az utolsó oldalakat írva, az aznapi ÉS-ben megakad a szemem egy versen. Mintha biztatásul közölték volna épp aznap, szeptember 26-án. Felujjongtam, nemcsak mert elragadóan szép a vers, hanem úgy éreztem, nem egyedül próbálom kitapogatni a „mintha már megtörtént volna”-világ görbületeit…
Nincs ilyenkor véletlen. Füst Milánnak igaza van.
Mottó helyett a drámához, hadd idézzek ide két szakaszt Tandori Dezső verséből: Fut az örök tekinteteket unván.
| Már egyszer mintha jártál volna erre |
| Mintha te lennél egyre mintha nem te |
|
| Mintha egyszer elmentél volna végleg |
| És mintha odahívtak volna nézd meg |
|
|
Signora Gozzini…
Most szólítom először a keresztnevén.
Egy évvel (kettővel? másféllel?) a halála után.
A levél, mely a gyászhírről értesített volna, összevissza járt különféle címeimre. Sokáig nem talált meg. Mintha bújtam volna a hír elől. Igen, csakugyan megpróbáltam elodázni a halála tudomásulvételét. Nem bontottam fel – amikor elért – a levelet.
Már csak azért sem, hogy megírhassam ezt a drámát, amelyet itt – az ő emlékének ajánlva – közrebocsátok.
Kristó Nagy István révén ismertem meg a 6o-as évek elején.
Jól tudott magyarul. (Bár kerülte, hogy magyarul beszéljen. Valószínűleg azért, mert filológ igényességeivel nem érezte oly tökéletesnek a magyartudását, mint ahogy tudta a klasszikus és a nagy világnyelveket.) Egy régi drámakötetemben találkozott az Álomfejtés című darabbal. Lefordította olaszra. Mondtam, hogy én már túlvagyok rajta. Biztatott, hogy írjam meg megint. A drámai kifejezés tökéletességét is becsülte. A Császárkeringő, avagy… című változat intellektuális feldúsításában a vele folytatott beszélgetések inspirációinak nagy szerepe volt. Jó néhány jelenetét ott is írtam, a hatalmas milánói lakás alkotói csöndjében, ahol is az egyik könyvespolcról – Isten tudja, honnan kerítette Ferenc József és Erzsébet királyné átlátszó, kristályüveg mellszobrai figyelték munkámat. (Pihenésül abban a szobában a legszebb művészettörténeti sorozatokat lapozhattam. S a heverő mellett a Hungarian Quarterly negyedévenként szaporodó, megbecsült – olvasott – évfolyamait.)
A Császárkeringő-t is lefordította. Aki olvasta, aggályoskodhatott a darabon, de lelkesedett az olasz szöveg szellemességén, eleganciáján.
Akkor elmondtam neki, hogy egészen más irányból akarom most harmadszorra megközelíteni a témát. – Úgy hát siessen vele, uram, mert én nagyon beteg vagyok – mondta –, és szeretném még olvasni, esetleg le is fordítani.
Ezzel a munkahipotézissel írtam meg az itt közölt darabot. És azért se siettem vele. Elkéstem? Nem. Hiszen úgy írtam, mintha még élne és várná a kéziratot…
A magyar népet – s irodalmát, történetét – szerette. Miért? Mi szeretnivaló van rajtunk? (Ezt a kérdést gyakran felteszem; valahányszor egy-egy új növendék felveszi a magyar irodalmat Firenzében. A válasz rendszerint egy szemérmes mosoly.)
A legrejtélyesebb magyarbarátság volt az övé. Van egyfajta olasz nemes asszonyarc, a szellemi élet jegyével a magas homlokon, amelyet a filmek típusai kiszorítottak a tudatunkból, s csak régi portrékon találkozunk velük. Mint amilyen Pollaiuolo női profilképe a milánói Poldi Pezzoli múzeumban.
A világ legendásan legszebb kertjében nőtt fel, a Pitti palota mögötti Boboliban. Itt van a toszkán műemlék-főfelügyelői lakás. Majdnem abszolút biztos menedék fasizmus idején a legtávolabbi országokból is jövő üldözötteknek. Ha a feljelentgetésre egy német kommandó mégis behatolt, az ifjú vőlegény ment ajtót nyitni, akinek háborús sérülései és az ezzel járó kitüntetései láttán a legelszántabb razziázók is haptákba vágták maguk, és zavartan távoztak. – Honnan van magukban ez a csöndes és intenzív segítőkészség? – Signora Gozzini nevetve válaszolt, bár mindig komoly volt. – Nem tudja? Egy szent volt a családunkban. A remeteszerzetet alapító Szent Romualdo.
Rosszallólag említette egyszer egyik rokona viselkedését. – Amikor minket az egész környék Tisztességesnek hív. – Persze, hisz leánynevében az Onesti ezt jelenti.
Amikor Boccaccióban olvastam az Onesti családról, akkor tudtam meg, hogy a környék vagy nyolc-kilencszáz éve hívja őket így.
De ez a származás mindig csakis az erkölcsi igényesség formájában kerülhetett elő…
Évek óta tanítottam már a firenzei egyetemen, s még régebbről bejáratos voltam a Gozziniék milánói otthonába. S csak véletlenül tudtam meg, hogy a firenzei magyar katedrának a megteremtését – annak idején – a fiatal Gozzininé kezdeményezte. Ugyanilyen csönd övezi magyarbarátságának legmaradandóbb tettét. Petőfi szobrának felállítását.
Nem csupán személyes hálámat rovom le itt. Van megköszönni valónk az egész magyar kultúra nevében.
A Ferenczy Béni Petőfi-szobráért folytatott harcok idején – volt idő, amikor még ezért is harcolni kellett – felmerült bennem a gondolat, hogy meg kéne valósítani Béni egykori álmát – egy levelében írt erről –: Petőfi szobra állhatna Milánóban, az Ambrosiana udvarán, a többi „uomini magni” sorában.
Körbejártam azokat, akik a 40-es években tudhattak Béni szándékáról, hogy Milánónak szánta a készülő Petőfijét. (Ferenczy Erzsit, Szentmihályi Jánost, Sőtért, Ortutayt.) A döntő a levél maradt, a középkorian hiteles formulával: „uomini magni”. Így csak az írhatta, aki járt az Ambrosiana könyvtárban, s aki tudja, hogy a nagyok szobraira itt nem mondják mai szóval, hogy „grandi”.
A toszkán műemlék-főfelügyelő lányának bizonyára megvoltak a baráti kapcsolatai a megfelelő lombardiai intézményekkel. De az Ambrosianát papok igazgatják. Lehet, hogy Ferenczy Béni megrendítő késői, fából faragott feszülete hatotta meg őket. Ennek a fényképét is gondosan elküldtem.
Petőfi szobra – az a nyitott inges, öles léptű – ma már nemcsak Gyulán áll, hanem Milánóban is.
Köszönjük, Signora Gozzini Calzecchi-Onesti.
|