Túszszedők
tragédia, Euripides eszméi nyomán
Az apollói dalokat írta: Veress Miklós
Pirkadat előtti sötétség.
Háttérben nehéz terméskövekből épült palota. Állítólag még a titánok rakták a falait, a világteremtésnek egyik előző korszakában. Látni még ma is ilyen építményeket – Peruban, Krétában, Argos mellett Mykénében… Kibírnak egy-két világ pusztulást.
Argosban vagyunk, a fellegvár kapuja előtt. A trójai háború fejezete után. De éppúgy lehetséges, hogy Rómában vagyunk, az Úrnak abban az esztendejében, amelyben a darabot épp előadják. Rómában vagy Nyugat-Berlinben, vagy Santiago de Chilében, vagy akárhol, ahol az ezred végén terrorizmus volt, van vagy lesz születőben. Senki ne higgye, hogy ez itt most henye, önkényes írói aktualizálás.
Csak azt akarom mondani, nem az a lényeg, hogy a lázadó fiatalok ephebos-meztelenül jelennek-e meg a színen, vagy farmerban. És hogy a mykénei oroszlánkapu mögé húzódnak-e a túszul elrabolt királylánnyal, vagy egy mai szuperbörtön faláról szedik le őket a mesterlövők. Euripides Orestes-tragédiája már eleve annyira rendhagyó, hogy semmi köze sincs Orestes közismert történetéhez. Meteor ez az Euripides-mű, egy nem a mítoszok felől érkező idegen test, mely így nem is egy másik történelmi kor lenyomatát hordozza, hanem egy másik galaktikáét: egy öreg drámaíró öntörvénye képzeletvilágában alakulhatott ilyenné. Fel is rótták a szerzőnek már az ókorban (Aristophanes Grammaticus), hogy ennek a drámájának a témája nem található fel máshol. Sem a másik két görög tragikusnál, sem Homerosnál, sem a drámatémákkal szolgáló mítosz-rengetegben. Márpedig vadonatúj és autentikus drámai cselekményt kitalálni – ez olyan kegyelem, amelyben csak ritkán van része drámaírónak; Aristoteles dramaturgiája szerint pedig (aki a görög gyakorlatot foglalta törvénybe) ez nem is volt lehetséges. Tragédiában biztosan nem.
És ezt az Orestest mégis mintha az ujjából szopta volna Euripides. Vagy személyes életének a legmélyéből fakasztott föl valamit? A Szépheléna-motívum benne efféle nyomot ígér. Késői darabjaiban Euripides folyton – mániákusan – megidézi a Világszépét, átkozza és áldja őt, hol hajánál fogva rángatják a kurvát, hol maga a szűzi ártatlanság ő; s itt ez a szokatlan véres áldozat…
A gyorstalpaló aktualizálók elintézik ezt a nagy és talányos művet azzal, hogy gépfegyvert akasztanak Orestes és Elektra nyakába. (Valamiféle hellén show egyik számaként adtak elő így egy részletet belőle a londoni Nemzeti Színházban.) Lecsupálva az Euripides-tragédiát; marad egy Baader–Meinhoff-villámpamflet. Ez a legkönnyebb megoldás. A dráma modernségét – igen, az aktualitását – én abban látom, hogy katarzist hozhat, tisztulást ma is. Mert eddig nem ismert mélységeibe megy a lázadófiatalság-jelenségnek.
Euripides Orestesének a története ennyi:
képmutató nagybácsi, hogy megszerezze magának unokaöccse és húga országát, igyekszik őket a törvény erejével öngyilkosságra kényszeríteni; a halálra ítélt fiatalok bosszúból elfogják álnok nagybátyjuk világszép feleségét és kislányát; az asszonyt kivégzik, a kislány nyakára kést téve, büntetlenséget és szabad elvonulást kérnek – ha ezt nem kapják meg, a kislányt is kivégzik, és a felgyújtott fellegvár romjai alá temetkeznek… A menthetetlen helyzetet csak egy isteni közbelépés menti meg, nagyon is emberi kompromisszummal: a túsz és a túszszedő házasságával. Az Euripides-dráma cselekménye éppúgy realizálódhat egy Krisztus előtti, mint egy Krisztus utáni társadalomban. – Hol vagyunk tehát? – kérdezi mégis a díszlettervező. – A huszonegy-két évesek halált hozó füvet termő gyönyörűszép szívében vagyunk.
Még mindig a pirkadat előtti sötétség.
A színpad egyik sarkában csendben izzik valami csonkjaira égett fémszerkezet.
Lehetne ez Dózsa vastrónusa is, vagy akár egy felgyújtott Rolls-Royce kocsi váza. Benne magasan felpolcolva, szinte álltában ül a megszenesedett királyné, Klytaimnestra. Belülről is világító parázs az egész múmia. A színarany korona már leolvadt a fejéről, az arcán csurog. Egy-egy vékony füstcsík még néha fölszáll belőle, kanyarogva, mint a karneváli szerpentin.
Orestes, a gyilkos fiú, valamiféle romos szentély alatt talált menedéket. Magára húzva kabátját, gönceit, hason fekszik a földön, összekuporodva. Alig látszik többnek egy rongycsomónál. Mellette guggol Elektra, a nénje. A bűntársa. Ő nem alszik, csak csendes kábulatban ringatja magát, s valami érthetetlen szöveget dünnyög. Görög szöveg. Euripides drámájának első három sorát mondogatja magában. (A világirodalom legszebb drámakezdő sorai ezek. Illő, hogy ezzel kezdődjék az előadás.)
Hátul a téren néma alakok ácsorognak a sötétben, mozdulatlan. Majd ha világosabb lesz, látjuk, hogy kendővel van bekötve a szájuk-orruk, vagy legalábbis zsebkendőt tartanak a szájuk előtt. Így is elfogja néha valamelyiküket a köhögés. Szemük mindig a gyilkos testvérpáron van. Mindegyiknél van fegyver is. Egy idő óta ebben a városban már mindenki fegyvert visel.
Most még csak a körvonalaik látszanak. Bár egyik-másiknak ég a lámpása, s ez alulról megvilágítja a félig kendőbe rejtett arcot.
Elektra halkan gajdol. Mint egy fáradt vajákos asszony. Hetednapja csinálja ezt. Nem szólhat hozzájuk senki, nem adhat enni nekik senki, nem térhetnek be egyetlen házba se melegedni…
A pirkadat előtti sötétségben csak a háttérben ácsorgó polgárok földre tett lámpása világít, meg az átizzott holttest, s néha mozgó fáklyák fénye vetődik ki a palota falai közül.
Valaki jár a palotában. Heléna az, aki éjszaka lopva érkezett.
Elektra himbálózó feje, érthetetlen csöndes danája mintha csak örök álomba akarná átringatni öccsét.
Lehet, hogy már sikerült is?
EGY HANG
A sötétben ácsorgók valamelyikéé. Félrebeszél?
MÁSIK HANG
Frászt. Műveltségét fitogtatja. Gyilkolnak, aztán Euripidest szavalnak. Görög eredetiben. Fordítja nagyjából, amit Elektra dúdolt. „Nincs a világnak annyi kínja, mit az ember el ne bírna.”
EGY HANG
Amíg bele nem döglik. Addig.
HARMADIK HANG
Ma kivégzik őket?
EGY HANG
Előbb még tárgyalás lesz.
NEGYEDIK HANG
Törvényesség.
HARMADIK HANG
Majdnem ordít. Ezeknek?! Elvetemült anyagyilkosoknak?
ORESTES
Fejére húz még valami göncöt.
ELEKTRA
Ő tényleg ordít. Ha már úgyis meg kell dögleni, miért ébreszted őt fel? Szórakoztok rajta. Aztán majd szaladgál körbe megint, mint a kergebirka… Csend. Hogy egy falat kenyeret nem dobtak neki… De hogy egy szót se!?
Csend. Elektra is elhallgat.
EGY HANG
Na, kel már a nap. Eloltja a lámpását.
MÁSIK HANG
Utoljára látják.
A palota tetején a kelő nap első sugára. Felragyog a zászlórúd arany gombja. Nagy fekete lobogó van felvonva rá. Közepénél van felfüggesztve, keresztrúdra, mint nálunk a templomi lobogók. Úgy lóg tehát, akár egy függöny.
A fekete selyem mögül előlép Apolló. Arannyal hímzett laza fehér köntösében emberfölötti méretű. Gyönyörű maszkja ragyog, mint a nap. Isteni jelenség! Ő mondja most a prológust. A prológusmondó Apollót csak a közönség látja-hallja, a tragédiabeliek nem figyelnek föl rá. Olyasmit észlelnek talán, hogy „angyal röpül át a szobán”. Vagy egy melegebb leheletet a légben. Ha tölgyfa állna itt, annak a lombja biztosan sustorogna… De nincs itt semmiféle fa. Az isten-jelenlét perceiben Elektra talán egy fokkal lázasabban hajtogatja törzsét. De némán. Senki se tudja, hogy mi történik, de mindenki eltelik Apollóval. Még az is, aki hetednapja magánkívül fekszik a földön: Orestes. Szorongásos álmában talán neki is megjelenik most Apolló. Az isteni védnök…
APOLLÓ
Két ujját V alakban felmutatva, szinte énekli. Vége az ókor első világháborújának! Eddig az ellenség az ellenséget gyilkolta, most egymást – mindenki mindenkit. Feleség a férjet. Gyerek az anyját. Rokon a rokont. Győztes a győztest öli. Folyik a nagy igazságtevés. A legvéresebb. Ez már békebeli.
Próbálgat lantján egy dalt.
|
|
Egymást öldöklik, mint apát fia |
|
|
a lakk is véres anyáinknak körmén, |
|
|
gyilkol az erkölcs s fölmenti a törvény |
|
|
ha összebékülnek egy rohadt almán… |
Itt van például egy férjgyilkos királyné. A holtteste lent sül a máglyán. Hét napja már. Őt a gyerekei ölték meg. Hét nap elég, hogy minden szagot megszokjon az ember. De az égő hús, haj, köröm szaga, a füstölgő díszruhákéval keverve, még egy hét után is fojtogató. Ettől köhög itt mindenki. Tessék megszokni! Estére itt újabb máglyák égnek. Frissen sült emberhús szaga fogja betölteni a várost. Ma lesz a tárgyalása az anyagyilkos gyerekek ügyének. Elítélik-e, vagy felmentik őket? Mindenki ezt kérdezi, pedig mindenki tudja, hogy a kérdés az, hogy ki üljön az ország megürült trónjára. A megölt királyné helyébe. A katonailag legerősebb szomszéd – Spárta – királya: Menelaos-e? vagy pedig a jog szerinti trónörökös… Ő az, persze hogy ő: az anyagyilkos fia. Ott a romok között, hetednapja étlen-szomjan, a földet rágva. Mint aki halottnak tetteti magát: hogy ne vegye őt észre a halál. Én Apolló vagyok, szívesen megmenteném. De ma már én se tudom, hogy miféle isteni csoda segíthet. Amikor a kikötőbe ma éjszaka már befutott a spártai flotta, nagy hadsereggel. A bíróságnak nem lesz nehéz döntenie, hogy kivégezzék-e vagy sem a jog szerinti trónörököst. A spártai hadsereget a király vezeti, Menelaos. Rokoni címen jön,
temetni – és hódítani. Mindjárt itt lesz. Felesége már megelőzte férjét, a flottát, a leggyorsabb spártai könnyűlovasokat, ő már bent van a palotában – jött ő is, mint jó rokon, számba venni az örökséget. Most próbálgatja odabent nővére ékszereit. Jól állnak neki. Szebb, mint a szegény megboldogult volt. Ő az a híres Szépheléna.
APOLLÓ
Aranylantját megpendítve – mintha jelt adott volna Offenbach élveteg muzsikáját megszólaltatni. Amíg a muzsika halkan szól. Ahol már minden isteni csoda csődöt mond, ott egy barát még mindig segíthet.
Apolló eltűnik a gyászlobogó mögött.
ORESTES
Mozdulatlanul továbbra is. Milyen csend lett.
ELEKTRA
Most kel fel a nap.
ORESTES
Máskor hajnalban legalább a madarak felverik ordításukkal ezt a teret.
ORESTES
Na ja, majd ha lesz mit eltakarítani innét.
ORESTES
Ne… Fázom. Kibújik a göncei közül. Felül. Meztelen. Vacog, rázza a hideg.
ELEKTRA
Hamvad a halotti máglya.
ORESTES
Gyermekkoromban, amikor melléje bújtam, olyan jól melegített. A mama.
Csend.
Mondd, igaz?
ORESTES
Ül a földön, nézi a máglyát, az anyja tűztestét. Éjszaka jött egy kocsi át a téren, lefüggönyözve, és benne ült a mama… Behajtott a palotába.
ORESTES
Nézi. Nem. Egy másik kocsi.
ORESTES
Mindenki aludt. Te is! Én nem alszom. Azóta… Lehet, hogy visszajár?
ELEKTRA
Dehogyis. Simogatja. Hajat kéne már mosnod.
ELEKTRA
Nem is mosakodsz.
ORESTES
Azóta nem. Hirtelen. Hány napja?
ELEKTRA
Én se számolom… Pedig ő igen.
ORESTES
Te nem vagy éhes?
ELEKTRA
Ha beszélünk róla.
ORESTES
Mondd, Elektra, ki fognak minket végezni?… Ugye, nem?
ELEKTRA
Ha apánk volt bajtársai közül csak egyetlenegy is szót emel értünk…
ORESTES
Bekötötték még a szájukat is.
ELEKTRA
Azt csak a szag miatt.
ELEKTRA
Egy, egyetlenegy biztosan akad a tízezer közül, aki együtt harcolt apánkkal Trójánál…
ORESTES
Tudod-e, hogy én semmit, de semmit nem emlékszem már az apámra. Furcsa.
ELEKTRA
Dehogynem. Ő volt a legvitézebb görög férfi. És megölte őt a kurva neje. Ezért álltál bosszút.
ORESTES
Ja igen… De hisz te is ott voltál. Elfogja őt a halálfélelem. Hirtelen kitör rajta a sírás. Elektra, nem bíro-o-om!
EGYIK POLGÁR
kántálja. Nincs a földnek annyi kínja…
ORESTES
Te, Elektra, ez szólt hozzánk. Felugrik, az illetőhöz szalad, s szinte boldogan. Azt mondod, hogy az ember mindent kibír? Hogy akármi lesz: kibírjuk?
EGYIK POLGÁR
A szomszédjához. Ez a strici azt hiszi, hogy hozzá szóltam.
ORESTES
Ahogy ott áll, majdnem meztelenül, kirázza megint a hideg. Keresztbe vetett karokkal csapkodja a hátát, aztán nyargalászni kezd körbe.
ELEKTRA
Legalább szóljatok hozzá egy emberi szót… Azt lesi!
ORESTES
Megáll az egyik bekötött szájú polgár előtt. Emlékszel még rám? Itt nőttem fel én is, ezen a téren. Együtt a fiaddal… Mit csinál most? Akihez szól, befogja a fülét. Erre csúfolódva, hangtalan szájmozgással úgy tesz, mintha beszélne, de csak fintorog. A vele szemben állók befogott füllel, rezzenéstelen arccal hallgatják. Orestes – csakis süketnémák számára érthetően – olyasmit mond, hogy „nyald ki a seggem!”. Aztán a színpad elejére jön, kiszúr magának valakit a nézőtér első sorából, és inkább csak szájmozgással, mint szóval halkan beszélni kezd hozzá. Ne fogja be a fülét! A törvény csak azt mondja, hogy senki se szólhat az anyagyilkoshoz… Rendben van. Tegyen lakatot a szájára. Maradjon így, némán. De azt azért meghallgathatja, amit én mondok… Néz merően a kiszemelt nézővel szemben. Csakhogy nekem semmi mondanivalóm nincs a maga számára. Ha maga így, én is így… Azért annyit mondhatott volna, hogy „bú”… Ravasz a törvény… Rájön, hogy mégiscsak van valami mondanivalója, s ezt most „közli”. Fázom… Sőt: fázok… Egy takarót azért adhatnának – egyetlen szó nélkül. Továbbfut, mint aki bemelegítést tart.
Megáll az izzó autóroncsnál. Mama, hadd melegedjek egy kicsit itt melletted! És sütteti magát elöl-hátul. Nézd, Elektra, hát nem gyönyörű a mama, még így is? Már csont és hamu, és még mindig milyen virágzó! Akárcsak egy meghaladott politikai rendszer…
ELEKTRA
Mit udvarolsz neki még most is?… Ő se fog felelni neked.
TYNDAREUS
Közben mögéje settenkedett, és az aggastyánok kéjes örömével jó nagyot húz a fiú hátára. Nesze!
ORESTES
Megugrik, és riadtan kezd megint körbefutni.
TYNDAREUS
Kerge birka! Kerge birka! Hecceli.
ELEKTRA
Orestes! Állj meg!… Édesem!
TYNDAREUS
Majd rátok küldi halott anyátok azokat a Bosszú-Istennőket… Szíjat hasítanak ők a hátadból! Akkor szaladhattok!
ORESTES
Azért is visszahecceli a dühös öreget. Lassít, hátranéz, fel az égre, mintha meglátott volna valamit. Na, jöttök-e? Ti bűnüldözők! Vérszívó erynnisek! Bosszú-Istennők! Megáll. Nicsak!… Ott röpül, ott röpül egy vámpír!
EGYIKÜK
Fiatalúr, az erynnisekkel nem szabad tréfálni.
ORESTES
Ne szarj be! Csak egy varjúcsapat. Királyi dögökön hízott argosi varjak! Na! Akad majd itt megint egy kis májacska, velőcske, szemgolyócska…
Vad károgás – de elektronikus stúdióban felbontva, meghatványozva, megemelve: madárvisongás, mely már zene.
A sztereofónia jóvoltából: szállnak is ezek a varjak… Át a nézők feje fölött.
ORESTES
Bökdös feléjük. Nincs-e közöttetek egy-két erynnis is?… Itt vagyok, ragyogok!
Az erynnisektől mindenki fél. Elektra is. A polgárok is. Tyndareus is. Nem rémüldöznek, de azért kicsit behúzzák a nyakuk. Jobb félni, mint megijedni…
TYNDAREUS
Is kushad, de azért heccelődik tovább. Huss! Huss!… Menjetek rá!
ORESTES
Na!… Friss hús! Fiatal hús! Kéne?… Kár, kár, kár!
ORESTES
Elegánsan, mintha most húzná elő a semmiből. Nekem adta aranyíját Apolló, hogy megvédjen a varnyúszárnyú istennőktől… S a láthatatlan íjjal ijesztgeti-izgatja a láthatatlan erynniseket. Régen ettem varnyúlevest!
Közben varjúkárogás – metazenei effektusokkal.
ORESTES
Játszik az idegekkel. S az „íja” idegével is. Mintha egy nyílvesszőt el is röppentett volna. S egy összeverekedett varjúpár úgy csapódik le a tér kövére, mintha meglőtték volna. Orestes felkapja, még egyszer a földhöz verve kivégzi őket, s most már a dögökkel ijeszti a polgárokat. Csípd meg! Vájd ki a szemét! Ne! Ne!
A polgárok eloldalognak a házaikba…
ORESTES
Egy mozdulattal rádobja az állatokat az anyja máglyájára. Egy lobbanás. Sült erynnist még úgyse ettél, mama!
ELEKTRA
Felkacag. Sült királyné!
ORESTES
Odafordul, merően nézi Elektrát, s mintha mozdulna a keze, láthatatlan „íjával”.
Csend. A varjak ezek szerint elszálltak, vagy körben ülnek a fákon meg a kakasülőn, s lesik: most mi lesz?
ELEKTRA
Zavarba jött. Olyan különös most Orestes tekintete. Lassan feláll. Mi van? Édesem… Látod, végre egyedül vagyunk…
ORESTES
Nézi. Aztán csendesen. Te vagy az erynnis.
ORESTES
De! Egyet rebbent a kezével: az „íj” nincs többé. Ez most nem játék. Szemét nem veszi le Elektráról. Így hajol le, s húzza ki göncei közül az elrejtett kardot, azt a vértől rozsdásat… Farkasszemet nézve állnak szemtől szemben egymással.
Csend. Közben reggel lett. Süt a nap.
ORESTES
Csendesen. Erynnis vagy?
ORESTES
Közeledik hozzá. Anyavérszopó… szülőhúsevő… Bosszúért károgó… Istenem, hogy lángol a szemed most is!
ORESTES
Mért állsz így?… Megölhetlek.
ELEKTRA
Ha neked attól jobb lesz…
Csend.
ORESTES
Hirtelen eldobja a kardját. Miért csináljuk ezt? Ráborul Elektrára. Hogy megint?… Még egyszer gyilkossá legyek? Azt akartad? Lecsúszik a földre. Olyan fáradt vagyok. Hagyj aludni! Visszahengergőzik oda, ahol az előbb feküdt. De most hátán fekszik. Hagyj!… Aludni szeretnék… Eltátott szájjal fekszik.
ELEKTRA
Melléje guggol. Teregetné rá a köpenyét.
ORESTES
Hagyd ezt… Álmomban mindig ő takargatott be. S talán már alszik is.
ELEKTRA
Elővesz Orestes köpenye zsebéből egy felállítható, négyszögletes borotválkozótükröt. Nekitámasztja valami kőnek, s négykézláb áll előtte néha fintorog is, szörnypofát vág… Csakugyan? Ilyen kutyafejű, ilyen karvalyorrú, ilyen lángos szemű, ilyen vámpírfogú erynnis volna ő? És minden kitelik ettől a szép, harmonikus leányarctól…
Közben kijön a palotából Hermione. Nevelőbe került ő ide a nagynénihez Spártából. Amikor a mamája elment Páris bácsival Trójába, s a papa meg elkezdte a trójai háborút. Hermione akkor öt-hat éves volt. Most tizenhét év körül lehet. Sokat ígérő szép kislány. Humora is van; az istenverte családban ez nem kicsiség. Ezen a napon fog felnőni… Gyászban van. Ő az egyetlen, aki gyászolja Klytaimnestrát, a jó nénit.
HERMIONE
Némán áll. Nem akarja felébreszteni Orestest, és nem akarja rajtakapni Elektrát, hogy épp egy tükörben nézegeti magát. Visszamenni sem mer, mozdulni sem mer. Kamasz még. Mintha kamaszfiú volna, olyan gátlásos. Súgva. Pssz!
HERMIONE
Suttog, mellé térdel. Jönnek a szüleim.
HERMIONE
Az anyám megjött már az éjszaka. Jött eltemetni a nővérét.
ELEKTRA
Meg hogy mit szedhet össze utána. A cucc!
HERMIONE
Hallgat. Aztán. Hát igen!
ELEKTRA
Csak: vigye is! A híres! Nekem úgyse kellenének. Pedig az anyánknak azért mégis mi volnánk az örökösei. Ez kicsit abszurd, de jogilag így van. …Még mindig szép?
HERMIONE
Én alig emlékszem rá, milyen volt. Most nagyon szép.
HERMIONE
Lent van a kikötőben a flottával. Jön ő is. Egy győztes hadvezérnek katonazene-kísérettel kell bevonulnia.
ELEKTRA
A neje meg csak éjszaka, besurranó tolvaj módra…
ELEKTRA
Hogy valamelyik Trójánál elesett ismeretlen kiskatona apja vagy anyja elkapja neki azt a szép hosszú aranyhaját, és úgy lenyiszálja tőből, ahogy azt az efféle ellenség ágyában fetrengő kurváknak szokás, a háborúk után…
Elektra azért is kanyarítja így föl ezt a mondatot, mert látja a szeme sarkából, hogy jön már Heléna is. Gyászban, nagy fekete szemüveggel, amilyet a filmszínésznők akkor tesznek föl, amikor inkognitóban akarnak maradni.
A jet-set szereléshez jár még egy óriási orchideacsokor…
Heléna híres szép szőke sörénye villog messziről. Helénát akármelyik színésznő eljátszhatja, ha nem túl csontos-kamaszos és ha nem túl terebélyes. Nem is kell hogy feltűnően szép legyen; akkor a közönség az egész dráma során egy szépségverseny zsűrijében érzi magát, és azon jár az esze, hogy ő kit tudott volna még szebbet e szerepre. Az is tökéletesen mindegy, hogy milyen korú színésznő játssza. Egy déli asszony – pár évi házasság és tízesztendős világháború-kísérettel zajló házasságtörés után… Olyan világhíre van, hogy ezért is tökéletesen mindegy, hogy milyen. Még az is elképzelhető, hogy – objektíve – jelentéktelen. Szavának, mozdulatának a varázsa a fontos, a természetessége, az asszonyisága – s az, hogy kapcsolata a férfiakkal akadálytalan, harmonikus. Nem Éva lánya. Ő Léda lánya. Attól a bizonyos hattyútól. Tíz évet élt Keleten, bőségben. Rendelkezésére állnak Kelet illatszerei, szamártejfürdői, kenőcsei, szemfestékei, műszempillái, arczománcai, istennői álarcai. Fél tucat szakképzett kasztrált kozmetikussal érkezett. Ezek képesek szinte kicserélni őt egyik jelenete és másik jelenete között… Mondanunk se kell, hogy most
reggel teljesen kikészítetlenül jelenik meg, és így is mennyire hódító.
HELÉNA
Elektra, a mi családunkban egyetlen asszonynak a sorsa se irigylésre méltó. Megöleli, szelíden.
Hangok az ablakból. Lesték őket. Egy-két kő is repül oda.
ELEKTRA
Vigyázzon! Mi érinthetetlenek vagyunk, és megszólíthatatlanok! Ne tegye kockára drága életét!
HELÉNA
Annyi bűnöm után a végén egy ártatlan ölelésért fognak megkövezni. Nincs ilyen szerencsém.
ELEKTRA
Jobb volna, ha visszamenne a palotába, legalábbis amíg megjön hős férje, Menelaosz. Ő tud magának katonai kíséretet biztosítani, s azzal mindjárt nagyobb biztonsággal közlekedhet az utcán.
HELÉNA
Klytaimnestra hamvait összesöprögetni, urnába rakni, azt hiszem, a mi dolgunk Hermionéval
ELEKTRA
Rám ne is számítson. Én tíz év alatt sepregettem eleget a palotában – bálok előtt, bálok után –, amíg apám a háborúban járt. A trójai háborúban. Kedves trójai Heléna néni!
HELÉNA
Amerre járok, a város nevét rám akasztják. Voltam spártai Heléna, lettem trójai Heléna.
ELEKTRA
És hogy tetszik Argos? Nem gondolt rá, hogy argosi Heléna legyen?
HELÉNA
Elektra, bent a palotában találsz meleg ételt, fürdőt, igyál egy csésze forró teát, hisz alig állsz a lábadon… Ma még szükséged lesz az erődre.
ELEKTRA
Hogy kibírjam a halálos ítéletet?
HELÉNA
Hogy megküzdj az életedért.
ELEKTRA
Indul be a palotába.
HELÉNA
Hermionéhoz. Ha az urnát kiviszed a temetőbe, vidd ki a virágot is. Egy apró kis tincset levág a hajából, megcsókolja, odaadja. És ezt is.
A küszöbről még Elektra nevetése. Felnevetett gúnyosan. Azt nevette, hogy végül is milyen keveset áldoz föl aranyhajából Heléna.
HERMIONE
Megteszem, persze. Ő nevelt. S hozzám jó volt.
ELEKTRA
Az könnyebb – egy idegenhez. El.
Orestest nézi Heléna meg a lánya.
HERMIONE
Hat napja nem evett.
ORESTES
Kinyitotta szemét, de mozdulatlan. Nézi az eget. Már hat napja?
Heléna a feje mögé térdelt, és így fülébe hajlik. Az égbolt helyét a fiú szemében ez az ismerős – honnan olyan ismerős? – asszonyarc tölti be…
ORESTES
Az anyja mását látja, szakasztott anyja, csak álomgyönyörűbben. Nem is lehet más. Ez már a bizonyosság. Tudtam, hogy nem volt igaz… Nem igaz!… Nem haltál meg. Tudtam!
ORESTES
Képzeld, azt álmodtam, hogy csurom véres vagy.
HELÉNA
Ne mondj ilyeneket… Babonás vagyok.
ORESTES
Olyan jó ez a téves ráismerés játék, hogy nem akarja feladni. Inkább sétálgat tovább a kés élén. Óriási módon megváltoztál.
ORESTES
Á!… Még sokkal szebb vagy. Sokkalta, de sokkalta, de sokkalta szebb.
HELÉNA
Akarsz egy puszit? Ő is tud sétálni a kés élén. Hátulról föléhajolva: jobbról-balról csókolgatja Orestes két arcát. A fiú a szájára szomjas. Egy pillanatra el is éri.
Hermione nézi őket.
ORESTES
Határozottan sokkal jobban nézel most ki.
ORESTES
Mint, amikor megjöttem. Nem is tudom – hat napja vagy hét napja…
HELÉNA
Hol voltam én akkor?
ORESTES
Bent a palotában. Én a térről lestelek. Innen, pontosan. Féltem a találkozástól. Tudod, ha valaki tíz évig nem lát valakit, az első pillanatban tízszeres idegenséggel ugrik szemébe az eltelt időnek minden nyoma az arcon. Felnyúl az egyik kezével, simogatja. Most olyan szép vagy, mint a kelő nap. Mint amikor először észrevettelek a kiságyam fölé hajolva.
HELÉNA
Te voltál a legnevetősebb gyerek az egész rokonságban. Átreus háza a te nevetésedtől volt visszhangos.
ORESTES
Mert csiklandoztál. Kitakartál, aztán belecsókoltál a hasamba. Rátapasztottad a szád és fújtad a levegőt.
ORESTES
Csak úgy trombitált.
HELÉNA
Hogyhogy trombitált?
ORESTES
Hátrább veti a fejét, hogy a fölébe hajló Heléna ölét érje, és a ruhájába vessző arcával fújtatja a levegőt. Tényleg trombitál.
HELÉNA
Sikít a gyönyörűségtől. Elég… Jaj!
HELÉNA
Nagyon is. Elég! Hogy az ember mit meg nem tanul.
ORESTES
Én tanultam tőled.
HELÉNA
Ezt most találod ki!
ORESTES
Apám kint mennydörgött: ne kacagtassátok halálra azt a kis kanit. Féltett engem. Egyetlen fiúgyerekét.
HELÉNA
Vagy féltékeny volt.
ORESTES
Akkor még szeretted őt?
Csend.
HELÉNA
Kiszabadítja magát ebből a félig játékos, félig tévképzetes áramkörből.
Agamemnont?… Szegény Agamemnon, hogy elment ő is. Most úgy ül le, hogy szemben lássa őt a fiú.
ORESTES
Felült. Józan, mindent tud, s nem játszik. Megérkezem tízévi emigrációból, és mindenkit mindenkivel összekeverek… Hermione, ülj le a mamád mellé. Szép Heléna és Szép Heléna lánya.
HELÉNA
Legenda. Te is bedőlsz. Kettőnk között mindig az anyád volt a szebbik. Megőrizte a szépségét?
ORESTES
Elfordítottam a fejem, úgy döftem le… Ez baj is volt.
ORESTES
Érezhető, hogy múlhatatlan hallucinációját mondja. Én még ma éjszaka is hallottam a jajgatását.
Csend.
HELÉNA
Szegény Klytaimnestra! Mintha arra született volna, hogy szenvedjen. Minden dolga ilyen keservesen hosszadalmas volt.
ORESTES
Nem akartam megszületni?
ORESTES
Biztos, hogy nem akartam megszületni. Emlékszem… Lehet, hogy feláll. Minek szült világra?
HERMIONE
Hogy beszélhetsz így?
ORESTES
Egy anyagyilkos?… Hölgyeim, engem ma este itt ezen a téren felakasztanak.
Csend.
ORESTES
Az emberek már javában gyülekeznek lent a város főterén. Kezdődik a népbíróság.
HELÉNA
Is feláll. Nem szeretem, amikor a tömeg ítélkezik. És a háborúk végén ezt mindig elkezdik. Tényleg nem szereti. Fejére dob egy fátyolt. Mindjárt itt lesz Menelaos. Ő lett most a legerősebb tábornok az egész görög világban. Spárta királya… Legközelebbi vérrokonod. Ki mentsen meg, ha nem ő?
ORESTES
Egy nagy lélegzet: ha ez igaz! Pláne, ha te kéred meg rá, királynő!
HELÉNA
Hogy éppen én? Nem olyan biztos. Vidám. Ha egy férfi életéért én esengek, ez annál rosszabb lehet neki, Menelaos igen féltékeny. Legföljebb a kiherélt fiúimért mernék közbenjárni nála.
ORESTES
Akkor inkább az akasztás! Röhög.
Menelaos király közeledtét jelző csimpolyaszó.
MENELAOS
Híres szép szőke férfi volt egykor. Visszaint a zenészeinek. Csitt! Itt halotti máglya ég… Helyesbít. Precíz ember. Hamvadozik. El kéne oltani! Már Helénához. Micsoda szerencsétlen család a szegény Agamemnoné. Mi még magunkat igazán boldognak mondhatjuk… Na! Hogy tetszik Argos? Itt is a mi dolgunk lesz helyreállítani a trójai háború előtti rendet – a spártai erkölcs alapján. Az a mi Tajgetosz-hegyünk, ahonnan ledobáljuk a nyamvadt, mazna csecsemőket a leghumánusabb biztosíték arra, hogy aki aztán felnő, az ép legyen! Testben és lélekben! Nem úgy, mint ezek itt! Szemügyre veszi Hermionét. Te ádáz lány! Te anyagyilkos! Mire vetemedtél a díszes öcséddel, meg azzal a közös jó baráttal – hármacskában?… És nézzenek oda, milyen ártatlan képe van! Egy szörnyeteg! És milyen csinos… Kis Elektra, megmentelek.
HELÉNA
Mielőtt a lábaihoz borulnál, Menelaos, ó nem Elektra. Ő a te kislányod. Hermione.
HELÉNA
A mi engedelmes kicsi lányunk. Ő nem gyilkolt szülőt. Túl fiatal még.
MENELAOS
Túl fiatal?… De hisz ez már anyányi! Befejezem a trójai háborút, és kezdődhetnek a kiházasítási gondok. Szedte-vette!
HERMIONE
Én se ismertelek volna meg, apuka, ha nem jössz katonazenekarral.
MENELAOS
Nem? Engem? Pedig sokfelé áll a szobrom. Engem Hellasz-szerte héroszként tisztelnek. Ugyanis ennek a háborúnak én vagyok az egyetlen abszolút győztese. Számlálni kezdené. Ajax a kardjába dőlt… Imádja a balsorsra jutott vezértársait előszámlálni. De Heléna az úton már párszor hallotta ezt.
HELÉNA
Majd fog állni itt is, Menelaos. A szobrod.
MENELAOS
Az más, hogy én nem ismertelek fel téged. Valahol itt lent kerestelek. Egy kis pisis lány voltál, amikor elmentem!
HERMIONE
Anyuka sem ismert meg, amikor megjött.
MENELAOS
Tisztára olyan vagy, mint anyukád, amikor jegyben jártunk. Tudod, hány kérője volt neki? És engem választott… Azzal az ő ártatlan képével. Csak ez a fekete ancúg, ez tévesztett meg. Amikor szegény apja Elektrát emlegette, mindig azt mondta: „Elektrához illik a gyász”… A kérők közt is, a háborúban is én vagyok az abszolút győztes… Palamedest hamis váddal kivégezték. Odysseus bolyong. Fivéremet, Agamemnont ne is említsük… Oresteshez. Te ki vagy?
ORESTES
Az említésre se érdemes Agamemnon fia.
MENELAOS
Szeretnélek megölelni, Orestes, hisz szegény apád az édesbátyám volt, és szeretnélek agyonverni, ha a boldogult sógorasszonyra gondolok, te anyagyilkos. Mit tettél? És miért nem nyiratkozol? Ott a táborban a fővezérek gyerekei se járhattak ilyen hajjal! És itt, az úgynevezett európai civilizáció kellős közepén – ez lehet?
MENELAOS
Dicsérjem meg? Mutasd a kezed! Még a vért se mosta le róla… Te már a múlt éjszaka idejöttél, Helénám. Legalább mondtad volna neki, hogy mosakodjék meg.
HELÉNA
Kérlek, édes férjem, ne láss benne mást, csak az édesbátyád fiát. Ő is kegyelmet kérne most neki, ha élne.
MENELAOS
A meggyilkolt Klytaimnestra húga beszél így?
HELÉNA
Hermione anyja. Ne legyen neki rokonvértől iszonyú az a nap, amelyen szüleit végre viszontlátta. Lehessen ez ünnepnap neki. És nekem is.
MENELAOS
Én is csak azt akarom… Legyen ez ünnepnap nektek, édes Helénám, édes Hermioném… Nagy-nagy ünnepnap!… Legyél ma nagyon szép!
Heléna el. Hermione is, másfelé, a virággal. Hosszú kürtjel a távolból.
MENELAOS
Orestes, elkezdődött a tárgyalás az ügyetekben. Indulnom kell. A néphangulat nagyon viharos. Egy jó kormányos még megmentheti a hajót… Világos? Megöleli. Mit csinál a jó kormányos? Ha erős a szél?
MENELAOS
Helyes, fiam! Most lazítunk – és ha gyengül a szél: feszítünk… Lazítunk, feszítünk… És szépen révbe kormányozzuk a hajócskát. Világos? El. Szól a csimpolyaszó.
ORESTES
Meglátja Pyladest. Tudtam, hogy jönni fogsz!
EGY KATONA
Te ki vagy? Elkapja Pyladest.
EGY KATONA
A népbíróság lent a városban ülésezik.
PYLADES
Engem inkább a kivégzés érdekel… S azt meg itt páholyból láthatnám. Mi phokisiak imádjuk a szép, véres tragédiákat…
MÁSIK KATONA
Hagyd! Ez egy művészlélek.
A katonák elmennek.
ORESTES
Földbe gyökerezett lábbal állt, nézte, hallgatta Pyladest. …Neked még azt mondták, hogy engem halálra fognak ítélni?
PYLADES
Ha kivégeznek, együtt halunk meg.
ORESTES
Ezért jöttél? Boldog.
PYLADES
Ezért – ha nem tudnálak megmenteni.
ORESTES
Pyl! Elkéstél. Már meg vagyok mentve. Felmentenek. Kapok egy kis emigrációt. Velem jössz? Végigjárjuk a szigeteket… De az is lehet, hogy mindjárt megtesznek itt királynak. Itt maradsz? Te, tudod, hogy milyen szép város ez? A palotát még a gigászok építették… Menelaosban bízhatunk. Ott van a tárgyaláson. Óriási stratéga!
PYLADES
„Feszítünk – lazítunk.”
PYLADES
„Világos?” – kérdezte Menelaos. S Orestesnek nem volt bátorsága kinyögni, hogy egyáltalán nem világos… Egyáltalán nem volt világos, hogy kinek a hajóját is akarja révbe kormányozni ez a Szuper-Ajax. Egy ilyen abszolút győztes fővezérnek nagyon sok hajója van.
ORESTES
Tévedsz, Pylades, te csak ezt az utolsó szavát hallottad. Te mindig szeretsz a szavakon lovagolni. Engem megölelt. Én éreztem az ő nagy szíve dobogását is. A lélegzetét. És ő az enyémet. Mintha az apám jött volna meg. Hisz ő most nekem az apám helyett apám… „Világos?”
PYLADES
És a vállad felett odakacsint a feleségére. „Akarsz-e Argos királynéja lenni?”
ORESTES
Először is nem kacsintott oda. A nők már ott se voltak. Másodszor, ha ő lesz itt a királyné: Zeusz papa áldása rajta! Nem sajnálom tőle. Mi úgyis utazni akarunk. Amíg itt haraptam a földet, komponáltam egy új versszakot a Fiatalok Városához. Elénekeljem? Rengetegen csatlakoznak majd hozzánk. És keresünk egy szigetet, amelyik most születik meg a tengerből. Még forró a földje. Ők meg csak uralkodjanak itt. Elvégre ők most nekem az apám-anyám… De mi azért éppen úgy szeretjük egymást.
Távolból kürtszó.
PYLADES
Az első szavazás…
ORESTES
Ilyen rövidek voltak a védőbeszédek?
PYLADES
Apolló egyszer se jelentkezett?
ORESTES
Az istenek megengedhetik maguknak, hogy úgy tegyenek, mintha nem volnának. Ezzel csak újabb bizonyítékát adják a mindenhatóságuknak. Én már kiismertem Apolló természetét. Ő mindig váratlanul bukkan fel. Játszik megint. Mint most is! Lehet, hogy nem is vagy Pylades, mert Pylades most Phokisban, az apja palotájában zenét hallgat, és rám gondol… Erre Apolló felvette a te alakodat. Elkapja a nyakát, szorítja le a föld felé. Valld be, hogy te vagy a Napisten!
Már birkóznak.
ORESTES
Nem ettél elég fókazsírt Phokisban!
PYLADES
Én Apolló vagyok, és ambrózián élek!
ORESTES
Te nem vagy csak egy al-Apolló! Mindenféle tekergő utak istene! Leteperte.
PYLADES
Nem félsz az olimposziak haragjától? Ráülsz egy al-álfőistenre… Segítség! Zeusz atyám!
ORESTES
Ígérd meg, hogy máskor nem hagysz el, egy hétre sem!
PYLADES
Ígérem, csak engedj ki…
ORESTES
Ígérd meg, hogy ha meghalunk, nem akarsz meghalni velünk!
PYLADES
Inkább titeket is megtanítalak a halhatatlanságra.
ORESTES
Az más… Akkor kibújhatsz. Ahogy leporolják magukat. Te, Pyl! Ha mi királyok leszünk… Halkan, szinte a szájába suttogja. Ígérjük most meg, hogy el fogjuk törölni a halálbüntetést. Jó?… Mert ha még egy anyagyilkos is ilyen tisztának érezheti magát, mint én… Milyen ártatlan lehet az, aki csak egy tyúkot, bárányt vagy lovat lop? Vagy a palota előtt bámészkodó turista kezéből kitépi a fényképezőgépet?
Megint az az idegesítő trombitaszó.
ELEKTRA
Kipihent, megfürdött, szép.
PYLADES
Ki ez a gyönyörű lány?
ELEKTRA
Ez hiányzik még! Hogy az utolsó órában megkívántassátok velem az életet.
ORESTES
Pyladesnek igaza van. Gyönyörű vagy, Elektra!
ELEKTRA
Kellettek nekem ezek a keleti illatszerek! A fríg rabszolgák! Zavartan nevet. Most úgy érzem magam, mintha egy argosi királylány volnék, holott az vagyok… Könnyebb lett volna megdögleni, úgy koszosan, rondán, csikaró éhséggel a hasamban. Leülhet. Mi az ítélet? Kötél, vagy karó?
Megint az idegesítő trombitaszó.
ORESTES
Most mondták ki az ártatlanságunkat.
ELEKTRA
Akkor lehet, hogy én leszek csakugyan Argos királynője? Élénken. Tudjátok, hogy Egyiptomban a fáraó a nővérével együtt ül a trónon. Mi majd hármasban fogunk uralkodni. Együtt. Mit szólsz hozzá, Pylades?
PYLADES
De mit szól hozzá a spártai morál?
ELEKTRA
Halljátok, hogy mulat bent heréltjeivel a spártai királyné. Ez spártai morál.
Csakugyan hallatszik valami keleti zene és szoprán-vokál trió.
HERMIONE
Futva be, maga előtt hajtva egy cigányos rongyokba öltözött szép őrült asszonyt.
Hallgassátok csak, mit beszél összevissza ez a nő! Apám sírkamrájából bújt elő. Ott él.
KASSZANDRA
Mert ő a szalajtott – felfigyel a zenére, ringatni kezdi magát. Szép trójai zene…
ELEKTRA
Nézi a nőt. A trójai királylány, akit apám kapott, mint hadizsákmányt… De hát őt állítólag megölték apám sírján.
KASSZANDRA
Illeg. Trójai királylány vagyok…
KASSZANDRA
Ki az, aki emlékszik még erre a névre? Olyan ismerősen cseng…
ELEKTRA
Súgja. Én vagyok Elektra.
KASSZANDRA
Kitör rajra a révület. Menekülj, Elektra!
ELEKTRA
Akkor is így őrjöngött…
KASSZANDRA
Agamemnon háza, készülj a gyászra!
ELEKTRA
Így ordított apám kocsijában, miközben apám a vörös szőnyegen lépdelt ide fel a palotába. Anyám a kapuban állt, mosolyogva, díszruhában, és bent a bérgyilkosok… Apám első szava az volt, „Hol van Elektra és Orestes?”… Minket keresett.
KASSZANDRA
Agamemnon gyermekei! Vigyázzatok! Hol vagytok?… Elektra?… Orestes? Keresi őket, esetlenül, mintha ittas volna.
HERMIONE
A sír mellett is így bolondozott. Ni! Ni! Nevet. Olyan volt, mint egy részeg pincebogár.
Orestes és Elektra, mintha fogócskát játszanának, úgy ugratják Kasszandrát.
KASSZANDRA
Aki ránevet, arra automatikusan és hálásan visszanevet. S amikor ráüt Elektrára, azt kiáltja. Halál a fejedre!
ELEKTRA
Nevetve elsiklik. Kasszandrát azzal büntette Apolló, hogy soha egyetlen szavát se higgye el senki!
ORESTES
Mért büntetett Apolló téged?
KASSZANDRA
Megáll. Mert, aki szeret, azt ő veri… Szegény Kasszandra! Feléje ugrik, megüti. Halál a fejedre!… Te vagy a fogó! Elfut, táncol frígiai zenére.
Szegény Orestes…
ELEKTRA
Anyám parancsolta, hogy öljék meg ezt a lányt is apám sírján…
KASSZANDRA
Apollótól tanultam varázslatokat… Akit ő egyszer szeretett, visszahozza a halálból.
ORESTES
Mit csinálsz te ott, apám sírjában?
KASSZANDRA
Látok. És megint kezdi magát beleringatni valami mosolyos révületbe.
ELEKTRA
Is ringatja derekát erre a ritmusra. Így mondja. A kocsiban állt, és ordította, hogy vér! vér! vér! Odabent ölték az apámat…
KASSZANDRA
Vér! Vér! Megint vér!
ELEKTRA
És senki, de senki nem hitte el neki. Csak kacagta őt a nép, ahogy körülállták… Kétségbeesetten nevet. „A bolond!”
ORESTES
Most is Agamemnont látod?
KASSZANDRA
Látom, látom… Mereszti a szemét. Egy szőke Agamemnont látok…
HERMIONE
Az én apámat látja… Kacag.
ORESTES
Összetéveszti a nagy látnok az egyik apámat a másik apámmal. Nevet. És mit csinál az én szőke Agamemnon apám?
KASSZANDRA
Azt mondja, hogy AJAX… Azt mondja, hogy PALA… PALA…
ORESTES
PALAMEDES! És gurul a nevetéstől.
HERMIONE
És azt nem mondja, hogy… Úgy pukkadozik a nevetéstől, hogy ki se tudja mondani. ODY…ODY…
KASSZANDRA
Örül a sikernek. Azt is mondta… ODYSSEUS… És azt is mondja még, hogy halál Agamemnon két gyermekére!
ORESTES
Csak azért is mosolyog. Félrebeszélsz, te narkós öreglány. Menelaos nekem édesapám helyett édesapám… S hirtelen elkezdi rázni magát arra a tudatot zsongító keleti zenére. Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Kasszandra hazudik!… Hazudi-ik!
ELEKTRA
Csak állt Kasszandra apám kocsijában, és azt ordította: „most ölik Agamemnont!”, és ezen mindenki kacagott, mert úgy értették: „most ölelik Agamemnont!” Azóta se kacagtam én se olyan jót… A földön fekszik, nevet. Te is kacagtál akkor, kis Hermione… Na!…
HERMIONE
Miért ne? Nevet ő is.
Kürtszó. Ez szól a legkülönösebben.
KASSZANDRA
Bedugja a fülét, felordít. Halálra ítéltek titeket, Agamemnon gyermekei!
ORESTES
Kétségbeesett iróniával. Minden okunk megvan rá, hogy ne higgyük el – hisz Kasszandra mondja. És táncol tovább.
PYLADES
Megragadja Orestest. Józanodj ki!
ORESTES
Vállat von. Én józan vagyok.
PYLADES
Akkor mit őrjöngtök?
PYLADES
Elektrához, aki a földön ül. Állj föl!
ELEKTRA
Szemébe nevet. Minek? Jöjjön ide az a halál!
KASSZANDRA
Letérdel mellé. Menekülj, Elektra!
ELEKTRA
Kasszandra, neked csakugyan egy szavad se lehet elhinni – hogyan menekülhetnénk, amikor körbevették már a várost Menelaos katonái… Inkább adnál valami füvet vagy főzetet, ami megkönnyíti a halált.
ORESTES
Előveszi a göncök közül megint kardját. Ezt meg kéne köszörülni…
ORESTES
Szép és méltó halált halni.
PYLADES
A halál rohadás, sár, összecsinálod magad közben, fojtogató füst, fulladás… Próbálja életre rázni őket. Szinte hipnotizálja őket. Élni kell! Éljetek!
ELEKTRA
Nem lehet. Ez a végzet. Most ránk kapcs…
PYLADES
Bújj ki a talpa alól. Lábszaga van. Büdös, mint Menelaos csizmája…
PYLADES
Hány fríg rabszolga van odabent?
ELEKTRA
Három. Helénával.
PYLADES
Ebből a végzet-tragédiából szabadságtragédiát csinálni. Vedd elő azt a csorba kardot… Halálra vagytok ítélve, és én is halálra ítéltem magam, együtt veletek. Egyikünknek sincs többé veszítenivalója. Eljött a minden mindegy szabadsága. Azoknak az árváknak a szabadsága az, akik az apjuk helyett választott apjukban is csalódtak… Hallom a hős Menelaos újabb győzelmi indulóját. Hermione, ha most segítesz, megmentheted az életünket. Ha nem: felkoncolunk.
HERMIONE
Tedd a kardot ide a tarkómhoz, Orestes. Tégy úgy, mintha fel akarnál koncolni. Ez hatni fog a mamára…
PYLADES
Indulás! Be a palotába!
A katonabanda közeledik. A fiatalok befutnak a palotába. Becsukják a kaput.
KASSZANDRA
Idekint. Jaj, jaj, jaj, nincs vége Atreus palotájában a vérengzésnek! Agamemnon fia, tedd le azt a kardot!… Ne ontsd vele tovább az Atrida-vért!
MENELAOS
Érkezik, zeneszóval. Intett, hogy a zene hallgasson el. Kasszandra utolsó szavait hallva. Engedelmes gyerekek. Tudják, hogy a törvény: törvény. Odabent végeznek magukkal… De miféle kardról jajgat ez az asszony? Hiszen én elértem a bíróság előtti meggyőző szónoklatommal, hogy ne kötéllel, ne karddal gyilkolja őket a hóhér, hanem maguk vethessenek véget életüknek, gyorsan ölő méreggel…
Közben a vár erkélyén megjelennek a halálraítéltek, és némán röhögve hallgatják Menelaost. A három fiatal közrevette a két összekötözött túszt: Helénát és Hermionét. A nőknek be van kötve a szemük. Legközépen Orestes a felemelt karddal.
MENELAOS
Katonák! Polgárok! Adjunk hálát az igazságos isteneknek – amikor a nagy hős Ajax a kardjába dőlt, a zseniális Odysseus bolyong –, nekünk megadták a túlélés kegyelmét, gyarapodó hatalomban, helyreállított házi boldogságban édes hitvesemmel, aki – rokoni jogon – ma már Argos királynője…
KASSZANDRA
Szerencsétlen! Szerencsétlen!
TYNDAREUS
Kasszandra megint félrebeszél!
Ezen többen derülnek is.
MENELAOS
Tapasszátok be ennek a vészmadárnak a csőrét!
Egy katona pecket dug Kasszandra szájába, aki csak vinnyog ezután.
A HÁROM FIATAL
Fentről. Szerencsétlen Menelaos!
Mind felnéznek. Csend.
MENELAOS
Felméri a helyzetet. Katonák, rohamra!
HERMIONE
Apám! A bőrömön érzem a vas hidegét!
A katonák megtorpannak.
ORESTES
Helyes a bőgés, Menelaos! Amíg nem mozdultok, én se döföm le a lányod, se a feleséged. Most megdermedtél. Én egy hétig voltam így. Vártam a halált, vagy vártalak téged, én megváltóm, megszabadítóm, apámnak öccse, Menelaos. Ezt az állapotot úgy hívják, szép görög szóval, hogy katatónia. Így dermed meg a madár a kígyóval szemben. A bogár, ha érzi, hogy egy csizma eltaposhatja. És ilyen színes mozikat láthat ilyenkor a szegény katatóniás. Gondolj csak vissza nászéjszakádra Széphelénával… Szép kislányt csináltatok azon az éjszakán.
MENELAOS
És te most képes volnál megölni édes szép unokahúgod – Orestes?
ELEKTRA
És te képes lettél volna megöletni édes szép unokahúgod – Menelaos?
ORESTES
És te képes lettél volna megöletni édes unokaöcséd – Mene-la-os?
MENELAOS
Halálos ítélettel a fejeteken gúnyolódtok ti rajtam, kölykök!
HELÉNA
Édes férjem, a túszszedőket nem ajánlatos sértegetni!
MENELAOS
Könyörögjek talán nekik? Essek térdre előttetek?
ORESTES
Reggel még könyörögtem, térdre is estem előtted, Menelaos, hogy szólj egy jó szót a bíróságon javunkra. Megígérted? Ugye, hogy megígérted? És mit tettél? A mi holttesteinken keresztül akartál felülni Argos trónjára… És most arra kényszerítesz, hogy megint gyilkoljak. Én nem akarok gyilkológép lenni. Az rosszabb a halálnál. Én nem arra születtem.
HERMIONE
Letérdeltél, édesapám? Kérlek, tedd meg, könyörögj nekik…
MENELAOS
Orestes, Elektra, Pylades! Ha hozzányúltok a nőkhöz, rettenetes halállal haltok.
PYLADES
Számold ki, te nagy stratéga. Körülbelül fél óráig fog tartani, amíg a katonáid a belülről bereteszelt kapun, a rengeteg zárt ajtón, lépcsőn, udvaron feltalálnak ide. Nem is beszélve róla, hogy mindjárt fosztogatni kezdenek – ez egy újabb félóra. Azalatt mi gyors és viszonylag fájdalommentes halállal megöljük a túszokat, s aztán magunkat.
ELEKTRA
Belekiabál. És lesz időnk még szeretni is egymást! A lányod se fog szűzen meghalni!
PYLADES
Győzelmi és szerelmi énekeket énekelve fogunk meghalni. Énekelni kezd.
|
|
Mi túszul ejtjük múltunkat, jövőnket, |
|
|
hogy ne legyünk a magunk foglyai… |
Ez csak intonálás volt, int Orestesnek.
PYLADES
Hogy van az a vers, amit ott lent a porba írtál?
ORESTES
A te versedre rímel! Extázisban.
|
|
Hitünk égő testünk lobogja ki! |
PYLADES
Tovább! Szuggesztivitásával szinte kényszeríti Orestest folytatásra.
ORESTES
Fokoz.
|
|
…Mert másként ujjaink is rácsba nőnek! |
PYLADES
Más ritmusban – ez már harci dal.
|
|
Kell egy város, kell egy vár is, |
|
|
mert feledni megtanultunk… |
A HÁROM FIATAL
|
|
Kell a vér is, kell a vér is, |
|
|
mossa le most véres múltunk. |
PYLADES
Az a rettenetes halál, amit nekünk ígérsz, boldogtalan Menelaos, a feleségedre és a lányodra vár…
HELÉNA
Leveszi szeméről a kendőt. Rettenetes?… Vezényeld katonáidat „imára!” – Menelaosom. Ne legyen a halálom rettenetes…
Vége az első résznek.
A gigászok rakta falakon belül.
Nehéz függönyökön át lehet innét ki- s bejárni… Valamilyen lépcső – vagy kötélhágcsó – visz felfelé. Hová? Talán a palota teraszára, erkélyére. A fény onnét, fentről esik be.
ORESTES
A kardját köszörüli.
PYLADES
Odafent énekel.
|
|
Miért harcolnak öreg oroszlánok, |
|
|
hisz vérüket beissza a talaj, |
|
|
s a győzelemre jön a macskajaj, |
|
|
mert isznak mint trójai veteránok. |
|
|
Legyünk mi majd az új növényevők, |
|
|
és megváltjuk a homályló világot… |
ORESTES
Közben. Mit apollóskodsz odafönt?… Gyere le! A végén Menelaos valamelyik mesterlövésze beléd ereszti a nyílvesszőtárát… De azért dúdolja ő is.
|
|
…A jövőbe lelkünk is beleszépűl, |
|
|
az isteneknek szobra füstből épűl: |
|
|
a véletlenből teremtünk jövőt. |
HELÉNA
Be. Nézi a fiút, majd amikor elhallgat. Ma megöltök?
ORESTES
Hogy jut ilyen az eszedbe?
HELÉNA
Kasszandra mondja.
ORESTES
Hogy lehet hinni egy Kasszandrának?
HELÉNA
Túsz vagyok. És a túszok nagyon halandók.
ORESTES
Azt beszélik, hogy te halhatatlan vagy.
HELÉNA
Én is hallottam, de biztosat csak a halálom után tudhatunk erről. Nem?
ORESTES
Miért ölnénk meg? Fegyverszünet van. Mondhatni: béke… Béke, béke, béke! Csak éppen köszörüljük a kardot. Mert ez a béke a fegyverek és az érdekek egyensúlyán alapszik.
HELÉNA
Hatodik hete… Unom már! Mi lesz?…
Közben egy fiatal rabszolga jött be, és fésüli, kozmetikázza Helénát.
ORESTES
Odafönt közben ilyesmit is énekel.
|
|
Még kellenek a szépheléna-kurvák, |
|
|
kik nem akarnak másnak látszani, |
|
|
de árulkodnak arcuk ráncai, |
|
|
ha zászlórudunk épp magukba zárták, |
|
|
hogy bennük lobogjon az élvezet… |
ORESTES
Trójában a tíz év nem volt hosszú?
HELÉNA
Párisszal? Felnevet. Szép emlékek.
ORESTES
A férjedet most is éppúgy eszi a féltékenység, mint ott Trója falai előtt.
HELÉNA
Sajnos itt most ok nélkül.
ORESTES
A világ legszebb nőjének olyan sértő talán, hogy itt Argosban hat hete még nem akadt szeretője?
HELÉNA
Csak hiányzik. És ez akkor is hiányoznék nekem, ha a világ legcsúnyább nője volnék.
ORESTES
Legalább annyira sértő lehet neked, hogy Menelaos még nem kezdett tárgyalni a kiszabadítástokról.
HELÉNA
A spártai állam büszkesége azt parancsolja, hogy túszszedőkkel nem szabad tárgyalni.
ORESTES
Valami ilyesfélét diktál a mi büszkeségünk is: korrupt államférfiakkal nem szabad tárgyalni. Ha megegyezünk velük: oda az erőnk. Mindnyájan kis-menelaoszok leszünk. Én nem akarok kis-menelaosz lenni. Nagy se.
HELÉNA
Pedig rá hasonlítasz. A családban te hasonlítasz a legjobban a nagybátyádhoz.
ORESTES
Miben hasonlítok?
HELÉNA
Tudom is én. A hajad…
ORESTES
Te fiú, gyere ide! Nyírd le a hajam.
A FRÍG FIÚ
Szép hajad van. Mielőtt lenyírom, megsimogathatom?
ORESTES
Amit lenyírtál, azt simogathatod.
A FRÍG FIÚ
Az már nem ugyanaz… Mondd, és ha befesteném?
HELÉNA
Ennyire utálod Menelaost? Ő volt a legszebb férfi Spártában!
ORESTES
Hagyd a fenébe a hajam! Csak a lelkem ne hasonlítson az övéhez.
HELÉNA
Tíz éven át harcolt a hűtlen asszonyáért. A legjobb férj.
ORESTES
Tróját ne emlegesd! Nemcsak a háborút gyűlölteti meg velünk, hanem a szerelmet is ha ilyen vérontásnak lehet az okozója.
HELÉNA
Nem tudom, öcsike, melyikünk bűnei kiáltanak inkább az égre.
ORESTES
Téged tízezer elesett katona árnya vádol az alvilágból.
HELÉNA
Egy nő számára ez még egyfajta sikernek is tekinthető. Tízezer fiatal férfi! Honnan tudod, hogy nem örömmel haltak meg? Majd olvasd el Homerost.
ORESTES
És a tízezer katonának az anyja, nője, gyereke? Őket is add össze. És azt ne mondd, hogy az ő könnyeik örömkönnyek.
HELÉNA
Tudom én is, mi a gyász. Amikor az én szép Párisom elesett.
ORESTES
Akkor se éreztél bűntudatot?
HELÉNA
De… Azért az egyért
Csend.
Látod, Orestes, felesleges nagy számokkal dobálózni. Engem is csak egy árnyék vádol igazán… Téged is csak egy. A többi nem számít.
ORESTES
Ő nem, ő nem! Ő engem nem vádol! Álmomban ő nekem megjelenik, szól hozzám, a hajamat simogatja… Még a máglyáról is leszállt. Megcsókolt.
HELÉNA
Megcsókolt? Az lehet, hogy én voltam, Orestes… Megcsókolja. Ilyen volt?
ORESTES
Csend. Azt hiszem, a te ágyad forróbb lehet a máglyánál.
HERMIONE
Az egyik függöny mögül be. Mint aki mindent kihallgatott. Persze. Ezért égnek porig körülötte a városok.
HELÉNA
Hát erre aztán ráférne egy kis tűzvész. Itt mindennek vér-, hulla és dohszaga van. Itt állt a fürdőkád, amelyben szegény apádat ledöfte az anyád, miközben sikálta hátáról a trójai háború porát… Az anyádat hol ölted meg Orestes?
ORESTES
Fontos?… Az egyik függöny felé. Ott.
HELÉNA
Itt nem merek kinyitni egy szekrényt. Félek, hogy egy csontváz esik ki belőle.
HERMIONE
Odaát az ebédlőben ette meg Thiestes bácsi a gyermekeit… Nevet.
ORESTES
Pofon üti. Viccelni azért ne viccelj rajtunk, hallod?… Te itt jól éltél az anyám mellett, amíg Elektra a cselédekkel súrolt, mosott, és én meg emigrációban bolyongtam. Ott találtuk ki ezt a dalt… Mindenki úgy hallhatja, szép kitaláció, a Fiatalok Városa, egy utópia. És én ha hallom, erre a véres, mocskos városra gondolok. Erre a nevetséges szülővárosomra.
PYLADES
Odafönt közben már a Fiatalok Városáról énekel.
|
|
Kell a város, kell a város: |
|
|
hogy a sár is, hogy a vér is |
|
|
moshatná tisztára testünk. |
|
|
termőföld lesz ágyúcsőben, |
|
|
és virág lesz és jövő lesz, |
|
|
nem hull pluton az esőben… |
HERMIONE
Ne haragudj, Orestes.
ORESTES
Különben is, az igaz, hogy Thiestes ette meg a gyerekeit, de nem tehetett róla szegény. A nagyapám sütötte meg neki. Ő is tálalta fel őket… Ha nagyon nevethetnéked van, akkor csak nevess, bánom is én. Olyan sorozatban jön a szörnyűség egymás után, hogy a végén már csakugyan csak nevetni lehet. Mondjam tovább, hogy mi is történt Thiestesszel?
HERMIONE
Hagyj már békén!… Mi történt vele?
HELÉNA
Megnyúzták? Kerékbe törték?
ORESTES
Á! Őt is megsütötték… Elfogja valami ellenállhatatlan nevetés. Ez már egy ilyen család! És a fiával mi történt? Na? Hát ő volt Egistus. A mamám szeretője. Akit én kinyírtam. Ott! Nem is értem, hogy egy tisztességes úrilány – a te nénéd is az volt, Heléna, ti híres jó családból vagytok – hogy jöhetett ide feleségnek? Szegény mama! Hermione, te nem féltél, amikor kislányként idehoztak nevelőbe? Nevelőbe! Mekkora voltál? Még talán tízéves sem. Nagyon sírtál?
HERMIONE
Hétéves voltam. És nem volt ki után és mi után sírnom. Az olyan volt, mintha már árva lettem volna.
HELÉNA
Erre elfordul, és csendesen kimegy.
HERMIONE
Én az első perctől kezdve szerettem itt lenni.
ORESTES
Miért bántod az anyádat? Nem kell őt bántani.
HERMIONE
Tudod mit, Orestes? Ne akarj te engem tanítani a gyermeki szeretetre…
ORESTES
Ne gúnyolódj!… Tőled duplán fáj.
HERMIONE
Átöleli. Nem gúnyolódom… Féltékeny vagyok… Miért véded őt? Őt imádod?
HERMIONE
Mindenki őt imádja. Az apám ma is olyan szerelmes belé… Imádja!
Az ének odafent elhallgatott. Kintről Elektra sikolya.
ELEKTRA
Beront. Pyladest meglőtték! Láttam szállni feléje a nyílvesszőt…Megragadja Hermione haját. Ha baja lesz, ezt nem éled túl!
ORESTES
Már ugrik is a lépcsőhöz. Mászik fel. Pyladesem!
ELEKTRA
A túszok dögöljenek meg!
PYLADES
A lépcsőn már fut lefelé. Kezében egy nyílvessző, lengeti közben.
ORESTES
Hála Apollónak – Pylades él! Ereszd el Hermione haját, édes Elektra!
PYLADES
Levél jött Menelaostól…
ELEKTRA
Mit leveleztek ti azzal a sima nyelvű hóhérral? Talán nem ő kérte a kivégzésünket is a bíróság előtt? Adjátok ide a levelet! Dobom a tűzbe olvasatlan.
PYLADES
Lengeti a levelet, úgy olvassa, recitálva. „Családom valamennyi tagjának életéért és testi épségéért a legmélyebb aggodalomtól vezettetve, beleértve kedves unokaöcsémet és húgomat is”… – Mit szólsz hozzá, Elektra, „kedves”?
ELEKTRA
Amilyen hazug, hogy engem kedvesnek tart, olyan az egész levele.
PYLADES
Folytatva, recitálva. „…küldöttet menesztek hozzátok. Nyissátok meg neki a gigászoktól épített ősi palota kapuját…”
ORESTES
Figyeled, Elektra? Micsoda fennkölt stílus, micsoda archeológiai tájékozottság! Az ember nem is várná ezt egy idegen hatalom tábornokától.
PYLADES
Ezt a palotát csakugyan gigászok építették? Hű!
ELEKTRA
És Menelaos fogja felgyújtani, a nagy archeológiai tájékozottságú tábornok. Már ott állnak a kátrányoshordók a palota négy sarkán. Ne olvassátok tovább azt a levelet!
PYLADES
Nincs is tovább! Leugrik a hágcsóról. A rokoni, férji, atyai üdvözletek a végén elmaradtak. A lényeg az, hogy tárgyalni akar, parlamentert küld.
ELEKTRA
Csapda. Nem szabad be se engedni.
ORESTES
De. Meg kell hallgatnunk, mit ajánl.
ELEKTRA
Akármit ajánl. Az ajánlata meg fog osztani minket. Még itt sincs, és máris vitatkozunk.
PYLADES
Kompromisszumot fog ajánlani. És arra mi majd kitalálunk egy kontrakompromisszumot. Ő egy rekontrát…
ELEKTRA
Kompromisszumokra nem lehet felépíteni az Ifjúság Városát.
Kis csend.
HERMIONE
Csendesen. Nagy szót mondtál ki, Elektra.
ORESTES
Vigyázz, Hermione, mielőtt helyeselni kezdenél Elektrának. Ismerem őt. A nagy szót csak ezután fogja kimondani. Ő már akkor tudta, hogy meg fogom gyilkolni az anyámat, amikor én még azt nem is sejtettem. Na, Elektra, elő a farbával!
PYLADES
Mit javasolsz, Elektra?
ORESTES
Milyen véres munkát kéne megint elvégeznem? Nyögd ki már!
ELEKTRA
Egy ilyen trójai háborúban edzett hadvezérrel csak kemény érvekkel lehet tárgyalni. Ennek más nem imponál.
ORESTES
Én nem is akarok neki imponálni…
ELEKTRA
Mit akarsz akkor?
ORESTES
Egy várost, amely a miénk lesz. Hallottad…
ELEKTRA
Kövekből? Igazi várost? Vagy csak úgy énekelni róla?
PYLADES
A refrént már visszaéneklik nekem az argosi fiatalok. És Menelaos katonái is.
ELEKTRA
Kérlek, ne hatódj meg, amikor majd hallod, hogy Menelaos is énekli utánad a refrént. Borotválkozás közben már talán ezt dúdolgatja ő is. És majd erre menetelnek a katonái is egy új Trója alá. Az ő fiatal katonái! Mert ha tudni akarod, az effajta tábornokok számára nincs más városa a fiataloknak, csak amelyiknek a falai előtt fűbe haraphatnak. Csak Trója! Mindig valahol valamiféle Trója! Mert az van. Az lesz. Az akad. És ha nincs, csinálnak.
PYLADES
Vágjuk talán le valamelyik túsznak az orrát, vagy a fülét, és küldjük vissza neki erre a nyílvesszőre tűzve? A túszszedők így szoktak keményen érvelni.
ELEKTRA
Azon az úton, amin mi elindultunk, ez már kevés. Mi egy anyagyilkolással kezdtük!
Csend.
ORESTES
És most kit kéne legyilkolnom?
ELEKTRA
Az egyiket a túszok közül.
Csend.
A másik még mindig elég lesz tárgyalási alapnak.
Csend.
HERMIONE
Erőt vett magán. Élénken. Tárgyalási alapnak jobb lesz, ha az anyámat hagyjátok meg. Csak őt imádja igazán az apám.
ORESTES
Te képes volnál feláldozni magad, Hermione?
HERMIONE
A Fiatalok Városáért…
PYLADES
Egy okkal több, hogy a te életed próbáljuk megkímélni.
ELEKTRA
Ügyes vagy, Hermione! A végén még te leszel a Fiatalok Városa királynője.
Valaki veri kint a kaput.
PYLADES
Kopog a kapun a parlamenter!
ORESTES
Csak várjon… Sorsot húzunk, hogy kit dobjunk a lába elé.
HERMIONE
Olyan nehéz eldöntened, hogy melyikünket szeretsz jobban?
ORESTES
Kettétépi Menelaos levelét, jelet tesz: egyikre is, másikra is, bedobja valamilyen sisakba. Hívjátok ide Helénát is. A Szép Helénát…
Kint verik a kaput.
ORESTES
Nyughasson! Rázza a sisakot.
HELÉNA
Be. Klytaimnestra díszruhájában. Úgy látszik, mégiscsak igaza volt Kasszandrának.
ORESTES
Amelyik túsznak nevét kihúzom ebből a sisakból, annak most meg kell halnia, hogy Menelaos küldötte lássa, nálunk nem babra megy a játék…
HERMIONE
Megint búcsúzhatunk, anyám. Hiányoztál. És az alvilágban is hiányozni fogsz.
HELÉNA
Ne félj, kislányom. Mind a két papírra az én nevemet írta Orestes.
HELÉNA
Egy mozdulat: ugye mondtam. …Szeret téged.
HERMIONE
Hirtelen boldogságában anyja nyakába ugrik.
HELÉNA
Jelzi, hogy ez búcsúcsók is. …És most menj el! Mintha egy kisbabának mondaná, úgy int a lányának. Pá!
HERMIONE
Ahogy hátrál kifelé, visszaint, szinte automatikusan. Pá! Eltűnt.
Csend.
HELÉNA
Határozottan. Elektra is menjen el.
ELEKTRA
Láttam én már ilyet.
HELÉNA
Ha én férfiakkal vagyok együtt – szeretőimmel, vagy gyilkosaimmal –, nem szeretem, ha akkor női szemek lesnek… S hogy Elektra mozdul, kitör: Ez nem színház!
Csend. Most tulajdonképpen zavarban vannak hogy is kezdjenek hozzá. Mintha csakugyan olyasmiről volna szó, hogy ki vetkőzzék le elébb. Van amikor akár egymásra is nevethetnek, zavarukban vagy bocsánatkérőleg. De ahogy beszélni kezdenek: nincs felesleges szó.
ORESTES
Nem zavar?… Mint amikor az ember magától értetődő dolgokra kérdez rá.
HELÉNA
Sőt… Majd csendesen. Ha már nem mentem ki ma a temetőbe, egy szál virágot letenni szegény anyád sírjára… Ez is egy neme lesz egy síri áldozatnak. Egy halállal tartozom nővéremnek.
ORESTES
Van előtte valami… Gondolkozni kell a szón, hogy ne legyen kínos: óhajod?
HELÉNA
Fejét rázza. Nincs.
HELÉNA
Nincs. Nincs, nincs!… Mégis, azt mondtad, hogy a nővérem sokáig kínlódott. Az ilyesmit nem lehetne elkerülni?
PYLADES
Orestesre. Akkor még nem volt neki kellő gyakorlata.
HELÉNA
És most már belejöttél?
ORESTES
Hát… Majd elválik.
HELÉNA
Ha ilyen bizonytalan vagy…
Verik a kaput odakint.
PYLADES
Jó volna sietni. Orestesnek súg. A kardot!
ORESTES
Persze. Előveszi.
PYLADES
Heléna nem látja, mutatja Orestesnek: legyen rámenős.
HELÉNA
Hogy tartod azt a kardot? Látszik, hogy nem voltál katona. Az anatómiát tudod legalább? A női test anatómiáját? Fésülködőasztalkájáról rúzst vesz fel, derékig szétnyitja köpenyét, s egy szívet rajzol a szíve fölé. Ide… Nehogy vaktában vagdalkozz! Csend. Kitör. És ne fordítsd el a fejed… Már szinte magánkívül. Nem vagyok az anyád!
ORESTES
Térdre esik előtte, ölébe rejti arcát, s – első játékuk ismétlése ez? – belecsókol.
HELÉNA
Felnevet. Nevet, nevet.
PYLADES
Mintha egy röpke fohászra eltelnék Apollóval. Aztán nesztelenül a kacagó Heléna mögé lép – talán egy arasznyi dobogó is van ott, s szép komoly, figyelmes isteni nyugalommal beledöfi hátulról – felülről – Heléna nyaka tövébe azt a nyílvesszőt, amelyik a postát hozta. S ugyanabban a pillanatban elkezdi susogni, mondani, majd kiáltani, végén ordítani Heléna fülébe. Halhatatlan vagy… Halhatatlan vagy… Halhatatlan vagy!… Halhatatlan!
Az összecsukló Helénát karjai közt tartva – az arasznyi dobogóról maga is lelépve – leengedi a holttestet a földre.
ORESTES
Elhengeredett az összeroskadó Helénától, de a földön maradt, onnan mondja. Mit csinálsz?
PYLADES
Még mindig ott arcán az apollói komoly derű, az isteni serenitás. Eutanázia… Nézd, úgy mosolyog, mint egy halhatatlan. Lefekteti a földre.
ORESTES
Négykézláb odamegy hozzá, nézi. Vége van?
ORESTES
Megérinti Heléna szemét, talán lezárja. Ennyi a halál?
PYLADES
Csendesen. Apolló napjának gyilkos sugarai közül az egyik megérintette… Nem is vérzik… Ennyi.
ELEKTRA
Megjelenik a függönynél. Mi ez a csend?
ORESTES
Még mindig a földön, pisszt int.
FRÍG SZOLGÁK
Mezítláb, nesztelenül beosontak. S letérdelve Heléna mellé, fehér lepedőt borítanak a holttestre. Közben halk, keleti gajdolással gyöngéd szavakat suttognak a fülébe. Trójai királyfi szép felesége – miért kellett neked görög földre visszajönnöd?… Miért kellett neked az alvilágba lemenni?… Te szép aranyhajú?
ELEKTRA
Most lép csak beljebb, s most látja, mi történt. Ilyen hamar?… Vége?… Nem mozog?
Csend. Nem bírja, kitör. Mindig, mindenben ilyen szerencséje volt! S még halálában is!… Mindent megkapott az élettől. Övé volt mindig a legszebb férfi! És a leggyorsabb halál!
ORESTES
Feltápászkodik. Nemcsak a férfiak, az istenek is szerették. Csak állnak.
FRÍG SZOLGÁK
Halk, dünnyögő lamentálásuk. Léda lánya nálunk volt boldog tíz hosszú éven át… Ott volt ő otthon, a szép aranyhajú…
Kintről valami katonai jelzés.
PYLADES
A parlamenter! Int a szolgáknak. Vezessétek be! S egy fekete kendőt is dob oda nekik. Egy szót se.
A három fiatal mereven áll, lábuknál a fehér lepedővel letakart Heléna teste.
MENELAOS
Bekötött szemmel, hogy a kendő az arcát is eltakarja, fehér zászlóval, be. Békét hozok! Kis csend. Nem akarjuk, hogy ártatlan áldozatok vére omoljon.
Erre sincs válasz. A fiatalok némán, szinte megkövülten állnak.
MENELAOS
Mint akin kezd úrrá lenni a szorongás. Nem tudja, hol van, van-e valaki még jelen. Tapogatózva megindul, de amikor majdnem rálépne a felesége holttestére, Orestes elkapja a karját, s a fülébe ordítja.
ORESTES
Trója után ki mondhatja ártatlannak magát?
MENELAOS
Ahogy riadalmán úrrá lesz, Orestes markában, lihegve. Megismerem a hangod, Orestes. Te valóban nem mondhatod ártatlannak magad. A nép ítélt fölötted. E város törvényei szerint te hat hét óta halott vagy. Halott vagy, együtt a nővéreddel.
ELEKTRA
Gúnyosan. Itt vagyok!
MENELAOS
Két szökésben lévő halott. Most már megtanultuk, hogy az ilyenek nagyon veszélyesek. A legelvetemültebbek.
ORESTES
A mi elvetemültségünknek a neve: „Menelaos”. Apánk öccse, akiben csalódtunk.
MENELAOS
Indignálódva. Ti minden értékrendet felforgattok. Menelaosnak szobra áll szerte Görögországban. Menelaos ennek a háborúnak egyetlen… igazi… És ha még úgy vigyorogtok is azzal a ti cinikus vigyorgásotokkal, akkor is kimondom… Bekötött szemével: feltételezi, hogy vigyorognak rajta.
Pedig most nem is vigyorogtak.
PYLADES
Parlamenter nem sértegeti a túszszedőket.
MENELAOS
Engem te ne oktass protokollra, Pylades!
PYLADES
Én nem protokollra akarlak oktatni, hanem arra, hogy vigyázz az életedre.
MENELAOS
Miután nyelt egyet. Igen, úgy jöttem ide, hogy kockáztatom a magam életét is. Előfordult már a történelemben, hogy barbárok nem respektálták a fehér kendőt, s felkoncolták a parlamentereket. De talán ennyire mégse lesztek elvetemültek.
ORESTES
Talán ennyire még leszünk Menelaosok.
ELEKTRA
És minek köszönhetjük ezt a halált megvető megtiszteltetést?
MENELAOS
Szeretném a feleségem kiszabadítani.
Csend.
ORESTES
Csak szájmozgással, a másik két fiataltól kérdezi. Ki mondja meg neki?
Egy ilyen pillanatra Arany János azt mondta: „Csupán a szemek szavaznak”.
Odakint Heléna fríg szolgái keleti hangszereiken azt a dallamot játsszák halkan, amelyet énekszóval itt intonáltak.
MENELAOS
Kezd eltelni reménnyel. Tapogatózik a hang felé. Azt mondod, hogy a tárgyalás végén magammal is vihetem őt?
ELEKTRA
Mi nem akadályozzuk meg, hogy magaddal vidd őt.
MENELAOS
Örülök, hogy ezt hallom. Nem szeretek úgy tárgyalni, hogy csak a végén derüljön ki: nem volt miről tárgyalni.
MENELAOS
…Hallom is. Ez a feleségem kedves dala. Gyönyörűen szokta énekelni… Talán azt várja, hogy meghallja Heléna énekét. Nem bír magával – kiáltja. Heléna!
PYLADES
A parlamenter nem kiabál.
MENELAOS
…Hol van Heléna? Itt van a palotában?
MENELAOS
Egész halkan. Heléna?… Nem itt van? Nem válaszol.
PYLADES
A túszok nem szoktak válaszolni… A túsznak lehet hogy be van ragasztva a szája. Esetleg nincs magánál. Esetleg nem él. Esetleg nincs kedve felelni neked.
MENELAOS
Tíz éven át harcoltam érte. Most megalázkodom érte. A spártai büszkeség bár tiltja, bejöttem ide, és tárgyalok a túszszedőkkel. Mit kértek?
MENELAOS
Minek nektek Argos? Hogy felforgassátok benne a megszokott rendet?
Csend.
Aztán az egész Hellászban?
Csend.
Argos az enyém.
ORESTES
Spárta a tied. Trója a tied. Nem elég?
MENELAOS
Spárta nekem a hites feleségem. Tróját meghódítottam, elég sokáig ostromoltam. Az enyém lett. Argost megörököltem. Kisázsiában megszoktam a többnejűséget. Nevet. Nekem semmi sem elég.
ELEKTRA
Azért jöttél talán, hogy férfierőddel dicsekedj?
MENELAOS
Sok mindennel dicsekedhetnék. Ennek a háborúnak én vagyok az egyetlen… Elhallgat, majd büszkén kivágja a legnagyobb szót. Engem az istenek szeretnek!
ELEKTRA
Akár a földre is vetheti magát, úgy kiáltja. Boldogtalan!
MENELAOS
Legközelebbi családtagjaim – és most velem együtt – a ti kezeitek között vannak. De a javaslat, amit teszek, mindkét tárgyaló fél számára előnyös… Mi volna, ha egyesítenénk Spárta és Argos sorsát – Próbálja vakon betájolni és megnyerni Pyladest. és Phokisét! – a következő generációban is. Vérségileg. Én azért vagyok jó diplomata, mert mindig családban gondolkozom. Nekem a háziboldogság minden… Ezért minden kompromisszumra hajlandó vagyok.
ELEKTRA
Te őrült nagybácsi… Mi nem vagyunk hajlandók semmiféle kompromisszumra.
MENELAOS
Te mondasz őrültnek engem? Ti, ti, ti nem vagytok az eszeteknél!
ORESTES
Szerinted bizonyára nagyobb ésszerűségről tennénk tanúságot, ha jól nevelt ifjú idiótákként meginnánk azt a méregpoharat, amit mint enyhe ítéletet kivívtál számunkra a bíróság előtt – ó, Menelaos!
MENELAOS
Az én kompromisszumom épp azt célozná, hogy azt a méregpoharat elkerülhessétek – esetleg.
ORESTES
Miről mondjunk le, cserében? Argosról?
MENELAOS
Arról se. Sőt. Csak arról, hogy ezek helyett a kövekből épült falak helyett mindenféle légvárakat építsetek.
PYLADES
Dúdolja.
|
|
soha nem fogjuk a várost… |
ORESTES
Amíg ti Trójánál háborúztatok, mi felnőttünk…
MENELAOS
Felnőttetek. Tehát itt az ideje, hogy benőjön a fejetek lágya.
ORESTES
Ujjain számolja ő is. Ajax bácsinak, aki kardjába dőlt, neki benőtt a feje lágya. Palamedes bácsinak, akit hamis váddal kivégeztetek, neki benőtt a feje lágya. Odysseus bácsi a tengeren bolyong, hiába várja őt otthon hű Penelopéja. Egy ilyen okos embert. Hát ha valakinek, neki aztán benőtt a feje lágya… Említésre se érdemes apámnak is benőtt a feje lágya. Azért volt olyan nehéz agyonverni őt itt ebben a teremben… A fürdőkádban.
MENELAOS
Ebben a teremben? Kitör rajta az eddig féken tartott pánik. Hol vagyok? Miféle teremben? Rohanna, átbukik Helénája testén, észre sem veszi. Felugrik. Tapogatóznék kifelé. Merre? Letépi végre szeméről a fekete kendőt.
Vele szemben, arasznyira, három arc. A három gyűlölt fiatalnak arca. Orestes kezében ott a kard is…
A három fiatal ugyanis szintén ugrott, amikor Menelaos ki akart törni. Terelték, elkapták, bekerítették… közben volt egy pillanat, amikor Pylades odadobta Orestesnek a kardját.
És most, leblokkoltan, bármerre villan is Menelaos szeme: Orestes, Pylades, Elektra – moccanatlanul, rászegzett tekintettel, nekiszegezett karddal.
Gyilkos gyűrű.
Ebből kitörni?
Egy néma perc, és Menelaos próbál „oldani” – mintha mi sem történt volna. Akár egy turista, aki figyelemmel adózik a görögországi útikalauzok háromcsillagos látnivalójának.
MENELAOS
Kilép a rászegződő tekintetek kereszttüzéből. Szinte „nonsalansszal”. Micsoda falak! Kora mykénei stílus… de az ugye csak legenda, hogy ezt még a titánok építették?
ORESTES
Sértődött argosi királyfi. Természetesen. Csakhogy családomban már ezer esztendeje tartja magát ez a legenda.
MENELAOS
Itt szoktak hát történni azok a véres családi gyilkosságok, amiket a közönség sohasem láthat, csak egy hírnök számol be róluk…
PYLADES
Igen, Menelaos, itt szinte a színfalak mögött vagyunk. Ott a sarokban a vérfürdőkád, amelyben Agamemnon bátyád halálát lelte. Orestes kezében ott a kard, amellyel…
MENELAOS
Hagyd! Ismerem azt a száz tragédiát, amelyet ebben a rémcsaládban a legenda számon tart. Thyestes lakomájától, aki saját gyermekeit… – ha nem tévedek.
ELEKTRA
Téved. Már a százegyediknél tartunk tragédiákban.
PYLADES
Érdekel? Hogy ezt ne hírnöktől halljad… Zene!
A zene fölerősödik. Más hangszerek is. Idegizgatóak.
MENELAOS
Jól mondod, Pylades. Színház az, amit ti itt csináltok – s már hányadik hete? Zenés színház.
PYLADES
Orestes, te köszörülöd a kardot. Ma még szükséged lesz rá. Kerek hat hete csináljuk mi ezt, ó, Menelaos, és most tartunk a végkifejletnél. Orestes köszörül, én odafent éneklem a dalt a Fiatalok Városáról… Énekel, improvizál.
|
|
Kell a város, kell a város, |
|
|
kell a béke, kell a béke, |
Egy rímet ide, Orestes!
ORESTES
…ha a béke giccsmadár is – és a héják eledéke! Hirtelen Elektrához. Imádkozz!
ELEKTRA
Azt se tudom, ki vagyok, és kihez imádkozzam. Mire felnőttem, elveszítettem a hitem az istenekben.
PYLADES
Az istenek azért szerethetnek téged. Az vagy, akit az istenek szeretnek.
ELEKTRA
Ha szeretnek, akkor előbb adják nekem a világ legszebb férfiait!
PYLADES
Már mind a tiéd volt. Most imádkozz a könnyű és gyors halál istennőjéhez: Szent Eutanáziához!
ELEKTRA
Ja? Jó! Heléna-pamflet. Kegyes istenek, akiktől mindent megkaptam az életben, segítsetek át fájdalom nélkül az utolsó pillanatomon, ámen! Jöhetsz, Orestes!
MENELAOS
Hát ha nektek van bátorságtok előadni anyátok halálát – ez érdekel. De hiába imádkozott a szerencsétlen. Azt beszélik, hogy még lent a vízivárosban is hallani lehetett órákon át a sikoltozását.
ORESTES
Majdnem mosolyog. Nekem egyetlen mondat cseng a fülemben. Amikor gyűjtöttem az erőt, hogy ezt a kardot belemerítsem, akkor mondta: „Nem vagyok az anyád!” És utána hang nélkül – egyetlen hang nélkül halt meg!
MENELAOS
Szívesen elhinném. De mindenki beszél a sikoltozásról, ami betöltötte az egész várost. Nem kell elhagyni.
PYLADES
Marad a sikoly! Menelaos műértő, ő tudja, hogy a hatásos végkifejletnek ezek az elengedhetetlen kellékei; zene, ima, sikoly.
PYLADES
Csitt! Mit hisztizel? Majd ha meglátod Orestes meztelen kardját, akkor sikíthatsz.
MENELAOS
Azt mondjátok, hogy a boldogtalan nem is sejtett semmit?
ORESTES
De. A boldogtalannak reggel az volt az első szava: „Ma megöltök?”
MENELAOS
Talán egy isten megjelentette neki.
MENELAOS
Annak egy szavát se lehet elhinni!
ORESTES
Én is ezt mondtam.
A fiatalak ezen most nevetnek.
MENELAOS
Rajtatok is meglátszik, hogy apa nélkül nőttetek fel. Amíg mi Trójánál harcoltunk, nem volt aki móresra tanítson titeket… Tudjátok ti, hogy mi a spártai nevelés?
Ez a Menelaos csak bohóctréfát érdemel.
PYLADES
Menelaos hangján folytatja. Az atyai pofon, az hiányzik nekünk! Pofon üti Orestest.
ORESTES
Menelaos hangján. Szedte-vette! Neked meg a spártai mogyorófapálca! Tartsd a feneked! Kardlapozza Pyladest.
PYLADES
Miközben Orestes fenekeli. Te meg most megint mit sikítsz?
ELEKTRA
Látom Orestes meztelen kardját!
MENELAOS
Kibuggyant belőle a röhej, de erőt vesz magán. Ez azért mégse bohóctréfa! Nézze meg az ember!
ORESTES
Miért sírsz, Pyl? Fáj?
PYLADES
Nem azért sírok, hanem azért, mert nincs sikerünk bohóctréfáinkkal a nagy hadvezér előtt.
ORESTES
Akkor folytassuk neki azt, amit elkezdtünk. Attól a szívnek meg köll szakadnia. Helénát utánozza. „Ma megöltök?”
MENELAOS
Megérdemelnéd! Te anyagyilkos lány!
ELEKTRA
„Ma megöltök?” …Jó? Vagy nem így kezdte?
ORESTES
Ezekkel a szavakkal, de valami egész más hangsúllyal. Könnyedén vetette oda: „Ma megöltök?”
MENELAOS
Hogy te is hogy megérdemelnéd! Te fiú!
ELEKTRA
„Ma megöltök?” Most jobb?
ORESTES
Fejét rázza. „Ma megöltök?”
PYLADES
A parlamenter nem fenyegetőzik.
PYLADES
Tökéletes! Add oda a kardot Elektrának. Köszörülje tovább. Ő lesz Orestes.
ORESTES
Odadobja kardját Elektrának. Úgyis mindig fiú szerettél volna lenni.
ELEKTRA
Én nem tudom, mit kell csinálni. Engem hamar kiküldtek innét.
ORESTES
Senki se tudta, hogy mit kell csinálni… Mindnyájan zavarban voltunk.
MENELAOS
Hát így, színfalak mögül nézve, csakugyan színesebb a gyilkosság, mint ahogy a hírnök szokta elmesélni. Aki ráadásul, rendszerint, nem is a legjobb színész. De nem hosszú ez kissé?
PYLADES
Ne félj, Menelaos. Rövid lesz. Ahogy Orestest unszolta, Elektrának súgja. Rajta!
ELEKTRA
Orestes-Helénának. Te asszonytestbe bújt szörnyeteg!
ORESTES
Kiszól a Heléna-szerepből. Jaj de rossz Orestes vagy te! Ilyet egy Orestes soha nem volna képes mondani egy nőnek. Pláne egy görög királynőnek.
ORESTES
Lángol a szemed megint. Mi vagy te? Bosszúszomjas erynnis?
ELEKTRA
Azzal a kihívó-lefegyverző mosollyal, amellyel egyszer már mondta ezt. „Az vagyok.”
Csend.
ORESTES
Látod, ilyenkor csakugyan félek tőled. Te kivégző angyal Helénaként. „Jaj, hogy tartod azt a kardot? Látszik, hogy nem voltál katona!”
MENELAOS
Nevet. Nem főzőkanál a kard! Próbálja mutatni Elektrának a kard fogását.
ORESTES
Itt volt egy ajakrúzs… még az előbb.
PYLADES
Fölveszi a földről. S Orestes mellére rajzol vele egy vörös szívet. Közben Elektrához.
Hogy tanulj egy kis anatómiát. Utólag még Orestes két orcájára is odanyom egy-egy piros foltot.
ELEKTRA
Nekem is! Nekem is! Szétnyitja ruháját.
ORESTES
Igen, igen, hadd lássa mindenki, hogy milyen tiszta volt a szíve szegény Orestesnek.
PYLADES
Miközben kidekorálja Elektrát. Szép vagy, te meztelen szívű… Elektra is kap az arcára is egy kis pirosítót.
MENELAOS
Nála maradt a kard. Ettől mindjárt derűsebb is. Most olyan egyformák vagytok, mint két testvér.
Elektra és Orestes egymással szemben, mintha most fedeznék föl egymást.
ORESTES–ELEKTRA
…Mint egymás tükörképei!
Egy lassú táncmozdulat. Várja, mi lesz. Elektra ugyanúgy mozdul. Ezen egyformán elmosolyodnak. Zenére: pantomim.
MENELAOS
Akciót! Jöjjön az a sikoly! Azt várom. Ki fog sikoltani?
PYLADES
Mindig, aki kérdi.
MENELAOS
Azt ígérted, rövid lesz.
PYLADES
Az élet rövid, a művészet hosszú. Nem hallottad még?
MENELAOS
Marhaság! Hat hete vesztegel itt a flotta, a hadsereg. A legütőképesebb ma a Földközi-tenger keleti medencéjében. Helénáért romboltuk le Tróját. Helénát visszavívtuk. Hol van Helénám?
ORESTES
A zenére Heléna trójai dallamát dúdolja.
KASSZANDRA
Be, szabóollót csattogtatva. Őt keresem én is, Páris fivérem kurváját, gyilkosát! Hadd nyírjam le azt a híres szép szőke haját, mielőtt a máglyára teszik. Miatta rombolták le Tróját. Miatta ölték meg apámat és minden fivéremet… miatta kerültem rabszolgasorsra én is… anyám is… Orestes előtt, aki tovább énekel. Te nem vagy Heléna, hisz te élsz…
ELEKTRA
Felnevet. Ugyanúgy, mint amikor észrevette, hogy Heléna hogyan spórol a hajával. Add ide azt az ollót és bebizonyítom neked, hogy én vagyok Heléna… Átveszi az ollót és utánozni kezdi azt a jelenetet, bohóctréfaként. Levágom tőből a hajam és elküldöm szegény nővérem sírjára… Csak épp egy arasznyit hagyok meg belőle… Még lejjebb csúsztatja az ollót. Egy arasznyit küldök el neki… Egy ujjnyit… Az én hajamból ez a csipetnyi is aranyat ér. A semmit, amit levágott, Heléna szemfedőjére szórja.
KASSZANDRA
Eszelősen kacag, akár a földön is ülhet. Épp ilyen volt! Ilyen volt! Így vigyázott a hajára Trójában is a híres világszépe…
MENELAOS
Pusztulj, te halálmadár! Feléje vág a karddal.
KASSZANDRA
Elhengergőzik. Fogadd részvétemet, özvegy király!
MENELAOS
Oda se figyel rá, Elektrára támad. Ne merészeld gúnyolni Helénámat te se… Az éneklő Orestesre. És te se!
PYLADES
Ők csak ál-Helénák!
A zene elhallgatott. Csend.
MENELAOS
Körbenéz a mozdulatlan álló fiatalokon. És hová tettétek az igazit?
MENELAOS
Fellebbent egy függönyt. De a szeme a fiatalokon. Esetleg egy másik függönyt is.
KASSZANDRA
A holttesthez kúszott, s lábtól húzogatja lejjebb róla a lepedőt. Míg csak a feje elő nem tűnik. …Szálanként tépjétek ki a haját… Minden elesett trójaiért… S ahogy hunyt szemmel felfohászkodik bosszúért az égre. Miért szeretitek a kurvákat ti is, ti halhatatlan istenek?!
PYLADES
Csendesen. Nyughass, Kasszandra!
KASSZANDRA
Apolló hangját hallottam! Felugrik. Hol vagy, Apolló?… Szólj, szerelmem!… Hová tűntél? Keresi, halkan, suttogva, áhítattal. Apolló-ó-ó!… Apolló…
MENELAOS
Heléna fejénél állt – vagy térdre is eshetett. Spárta királynéja! Felordít, ordít. Ki tette ezt veled? Ki követte el ezt az égre kiáltó gyilkosságot? Ezt megbosszulom, ha addig élek is, Helénám!
PYLADES
A fríg fiúk zenélnek. Kasszandra imádkozik. És végre az esedékes sikoly is feltört Menelaos torkából. Heléna tragédiája befejeződött. A mienk pedig most kezdődik. Az a bizonyos tragikus finále.
ORESTES
Spárta királynője és kis híján Argosé. A Trójában töltött tíz vidám esztendőkért Argos trónjával akartad jutalmazni őt, Menelaos. A mi holttesteinken át, Menelaos. Neked köszönheti Széphelénád, hogy most ilyen véres holttetem – te vagy az ő halálának a neve: Menelaos… Az égre kiáltó gyilkosság neve: a te hatalomszomjad – Menelaos… Hisztériásan. Nem én voltam!
PYLADES
Én voltam. Elektra mögé lép, baljával átöleli, jobbjában a nyílvesszőt magasra emeli. A hegye Elektra nyaka töve felé…
ORESTES
Elektra lábaihoz veti magát, s ölébe rejti az arcát.
Minden olyan – ez a néma élőkép –, mint volt a Heléna-gyilkosság pillanata.
MENELAOS
Felállt, kezében kard. Farkasszemet néz Pyladesszel. Most fogja legyilkolni.
PYLADES
A lányodra is gondolj, Menelaos.
Csend.
MENELAOS
Földre dobja a kardot. A feleségem nem tudom feltámasztani… Nézi a három fiatalt – meztelen keblű Elektrát, hátravetett feje Pylades ölelésében, előtte térdel Orestes. S kicsit zavarban, de felteszi a kérdést, ami kínozza. Mondjátok, lelketekre… Ugye, csupán meggyilkoltátok őt?… Más nem esett köztetek… vele?
Csend.
Tisztán élt itt?
ORESTES
Feláll. Tisztán halt meg…
FRÍG FIÚK
Be, litániáznak. Tiszta Heléna… Szép Heléna… Szent Heléna… Szűz Heléna… Közben felemelik.
HERMIONE
Be. Hogy irigyeltem őt, hogy milyen sokat tudott élni. Harmincnégy éves csak, és milyen fiatal… Te nálamnál százszor szebb, te nálamnál kétszer hosszabb életű – te aranyhajú!
Helénát kivitték.
HERMIONE
Szenvedélyesen. Mert én még csak tizenhét éves vagyok. Szeretnék élni még másik tizenhét évet. Szeretném megérni a görög királynék átlagos életkorát.
ELEKTRA
Elfelejted a görög királylányokét. Antigone is épp tizenhét éves volt, amikor egy ostoba nagybácsi őt is halálra ítélte.
ORESTES
Iphigénia néném még tizenhét éves se volt, amikor a Trójába induló hős vezérek megölték őt. Na, mondd csak el, Menelaos, hogy miért… Hogy kedvező szelet kapjanak a vitorlájukba… Szenvedélyesen. Ugye, Hermione, téged nem lesz muszáj meggyilkolnunk?
MENELAOS
Anyádat nem támaszthatom föl, téged megpróbállak megmenteni… Tárgyaljunk tovább arról a „kompromisszumról”.
ELEKTRA
Helénát azért öltük meg, hogy minden „kompromisszumot” veled, Menelaos, lehetetlenné tegyünk. „Világos?”
MENELAOS
Amit ti akartok: légvár! Jó görög szóval: utópia. De ezek az idők nem kedveznek az utópiáknak. Megsúghatom: egy második trójai háború fenyeget. Fiatalok vagytok: gyerekeket csináljatok, ne utópiákat!
ORESTES
Ha nem csinálunk utópiákat, a gyerekeinket meg fogják ölni abban a második trójai háborúban.
MENELAOS
Én ma reggel, amikor úgy döntöttem, hogy életemet kockáztatva – parlamenterként, fehér zászlóval – bebocsátást kérek, már kész tervvel jöttem. Merészebbel, mint a ti utópiátok. Arra gondoltam, hogy minden apai tekintélyemet előveszem, és megpróbálom rábírni az én engedelmes kicsi lányomat, hogy menjen feleségül Oresteshez.
HERMIONE
Minden apai tekintélyedet visszateheted…
Hermione is, Orestes is elkezdenek nevetni. Félreérthetetlenül.
ORESTES
Mi ugyanis nem vártunk parlamenterre.
HERMIONE
Pyladesre is értve. Sőt… Mi… Hárman.
MENELAOS
És… És mióta találtatok egymásra?
HERMIONE
Az első pillanattól kezdve. Mióta Orestes és Pylades ott fent a várfalon a hátamnak szegezték kardjukat… Csendesen énekli, mint aki most próbálja megfogalmazni – megvallani. „Orestes magva már méhembe zárva…”
MENELAOS
De hisz gyilkosod lehetett volna!
HERMIONE
A szerelem lehet halálos. És a halál pedig olyan szép szerelmetes…
MENELAOS
Hát akkor miért nem nászdalokat énekeltetek onnan fentről, a palota teraszáról? „Ó hymen, hymenaion!”
HERMIONE
De hisz mi mindig arról énekelünk. Dúdolja. „A szabadságról tanultam ez éjjel – A szabadság fehér falon fehér jel…” Tudod-e, melyik volt az az éjjel? A nászéjszakám.
MENELAOS
Tulajdonképpen örülnöm kéne, hogy azt a tervezett kompromisszumot, amelynek kigondolására én annyi álmatlan éjszakát áldoztam, néhány álmatlan éjszakával ti is előkészítettétek.
HERMIONE
Minden éjszaka igyekeztünk előkészíteni.
MENELAOS
Egy spártai lány beszél így?
HERMIONE
Egy spártai Heléna lánya.
MENELAOS
Csak az anyád sorsára ne juss!
ORESTES
Nem akarok többé olyan égrekiáltó bűnöket elkövetni, melyeknek neve: „Menelaos”.
MENELAOS
Ha szereted a lányom, engedd, hogy ő most velem jöhessen.
Csend.
ORESTES
Miért vinnéd el? Menyasszonyom.
MENELAOS
Nem a vőlegény hálószobájában szokás nálunk felkészíteni a menyasszonyt az esküvőre.
HERMIONE
Én túsz vagyok. A vőlegényem életének védelmező pajzsa. Mindnyájuké.
MENELAOS
Ez a pajzs csak addig védelmezi őket, amíg a szívemben te ki nem oltod az apai szeretetet.
Csend.
ORESTES
Elmehetsz, Hermione.
MENELAOS
Ezt a szót vártam tőled, Orestes. A nászünnepre majd visszatér a szép menyasszonyod… felvirágozva, illatosan…
HERMIONE
Élénken. De hisz megfürdetnek engem majd itt anyámnak kedves masszőrjei, virágot is fonnak a hajamba a fodrászai. Az illatszereiről nem is beszélve. Tele van a palota velük. Érzed?
MENELAOS
Alig leplezett sötét iróniával. És ha jól látom, fürdőkád is van itt. Utoljára Agamemnon bátyám fürdött benne.
HERMIONE
Nem vagyok babonás! Ledobja ruháját, rövid ingben belelép a kádba.
A fiatalok nevetnek.
ELEKTRA
Tapsol. Meleg vizet!
HERMIONE
A kádban állva énekel.„Fogaink közt a virág is virágdal – és szirma hull, ha fogunk kiverik, mert dalolnánk estétől hajnalig…”
A fríg fiúk közül kettő már boldogan hozza is a meleg vizes dézsát, a harmadik viráglocsolóból hideg vízzel permetezi.
HERMIONE
A forró s hideg vizektől sikongat és föl-fölvacog, s így énekel is közben.
|
|
Kell egy város, kell egy város, |
|
|
mert feledni megtanultunk. |
|
|
Kell a vér is, kell a vér is, |
|
|
mossa le most véres múltunk… |
MENELAOS
A katonáim szeretik hallgatni ezeket a dalokat. Bár én legszívesebben viaszt töltöttem volna a fülükbe… Pylades, menj föl a toronyba és hirdesd ki Spárta és Argos városának szövetségét.
HERMIONE
A fürdőkádból felbukva, rátapadó kis ingben. A fiatalok városszövetségét.
PYLADES
Félek, mégiscsak viaszt tölt a katonafülekbe Menelaos úr.
MENELAOS
Még fokozottabb az előbbi lappangó iróniája. Vannak nekünk a viasznál valamivel keményebb elnémító szereink is… Énekelj, amit akarsz, Pylades! Nem szólok én bele a te „apollói” dalaidba… Tedd föl Apolló arany álarcát is. Hadd higgye az a buta baka, hogy egy isten szól hozzája!
KASSZANDRA
Befut az álarccal, csókolja. Szerelmem, Apolló Aztán megfordítja, mutatja. Üres. Nincsen benne isten!
PYLADES
Felteszi. Van benne isten.
KASSZANDRA
Te légy Apolló – mindhalálig.
PYLADES
Akkor kihirdetem azt is, hogy én Phokis hercege feleségül veszem kedves barátom nénjét, Elektrát.
A fríg fiúk zümmögik az új nász hírére is az O hymen-t…
ELEKTRA
A miénk lesz a legerősebb városszövetség Hellászban! Ő is énekelhet egy strófát.
|
|
Kell a város, kell a város, |
A többiek (is, esetleg):
|
|
A gyönyör csak, ami páros, |
MENELAOS
Színház ez, színház, amit itt csináltok. Aztán versenyezhetünk, mint Dionysos játékain, hogy ki tud hatásosabb csattanóval szolgálni. El, kint felharsanó katonazeneszó fogadja, amely ettől kezdve tart.
KASSZANDRA
Pyladeshez. Ne menj föl!
PYLADES
Kasszandra! Ezek a te örökös balsejtelmeid! Apollót akarod – a mindent előrelátó istent – jósolni tanítani? S énekelve megy föl a lépcsőn. Előbb csak dúdolja. „Fogaink közt a virág is virágdal – és szirma hull, ha fogunk kiverik…”
Amikor már eltűnt a szemünk elől, odafentről majd hallatszik – a katonazenét túlharsogva – a dala:
|
|
Kell a város, kell a város, |
|
|
kell a béke, kell a béke, |
KASSZANDRA
Felpattan, kereng, vajákol. Minden trójainál trójaibb háború fenyeget…
ELEKTRA
Akkor már inkább az én Pyladesemnek hiszek! S Pyladesszel kánonban énekli.
|
|
…kell a béke, kell a béke, |
PYLADES
Közben már a következő szakasznál tart odafent.
|
|
Túl kell élni bármi érát, |
ORESTES ÉS HERMIONE
Közben ők kezdték el ezt az apollói dalt a békéről, a giccsmadárról és Ararátról.
KASSZANDRA
A maga másik, fenyegető, agresszív zenéje szerint.
|
|
A polgároknak szétrohad az ágyuk. |
|
|
Mert félelmében mindük bevizel. |
|
|
És álmában is csak annyit hisz el |
|
|
hogy vizivárosban kellenek vízágyuk… |
PYLADES
Odafönt, közben a kánonban ott tart.
|
|
mint csak ölni, ölni, ölni |
|
|
Apánknak volt ez a dolga: |
Valami ordítás. A katonák diadalordítása volna? Pylades elhallgatott. Csend lett. Halálos csend.
PYLADES
Kapaszkodva, imbolyogva megjelenik a lépcsőn. Az álarca szájnyílásán hatolt be a nyíl a torkába, hozzászegezve így az álarcot a fejéhez. Szólni nem tud. Hang nem jön ki a száján. De int, hogy tovább, tovább! Vezényli, fél karral, az éneket, ahogy vánszorog, bukdácsol lefelé.
És Pylades–Apolló intései nyomán muszáj ezt az iszonyú békedalt tovább énekelniük, kánonban – mint halottsiratót, mint diadalmi dalt, igen, diadalmit, csak azért is, ha zokogva is, aki nem bírja másként. Akinek Pylades int, ezzel az intéssel attól búcsúzik is. Menyasszonyától, barátjától, a fríg fiúktól is, Hermionétól. És aki intésére belekap a kánonba, az is búcsúzik. Mert ez a búcsújuk, hogy kiéneklik, amit torkára forrasztott Pyladesnek a nyílvessző…
Egy-egy sor most külön értelmet nyer. Fenyegető lesz. Vagy megtelik felismeréssel. Ezek a sorok persze messze kihangzóak lesznek ebből a tépett kánonból… Most itt csak ezeket idézem:
Túl kell élni bármi érát! |
…mint csak ölni, ölni, ölni |
|
|
És persze a többi szakasz is szól, halkabban, fuldokolva vagy susogva.
– a fejére szögezett Apolló-álarc alatt talán boldog is a kánonnak ebben a kavargásában…
Az álarc legalábbis derűs, sugárzó arany-arcot mutat.
Már az utolsó előtti lépcsőn áll. Széttárja karját – talán csak nem szólni akar? De igen. Csend.
PYLADES–APOLLO
Iszonyú erőfeszítéssel próbálja kitépni a szájába, torkába fúródott nyílvesszőt. Nem megy. Hát így próbál dalolni… De csak habos vér bugyborog ki a száján, s a szájából az álarc szájnyílásán. Sugárvérzés ennek az orvosi neve. Csak vér. De mégis! Valamit mond, ami csak úgy érthető, hogy Orestes – akinek Pylades karja közé dőlt – vele susogja most. Ketten énekelnek megint. Az egyik hanggal, a másik vérsugárral.
ORESTES
Az összecsukló Pyladest ölelve, vele együtt énekli.
|
|
Fogaink közt a virág is virágdal, |
|
|
és szirma hull, ha fogunk kiverik… |
ELEKTRA
Sikoltva. Vegyétek már le róla az álarcot!
KASSZANDRA
Azt nem lehet. Oda van szögezve hozzá. Ez már az ő arca.
ORESTES
Rázza a zokogás, de tartja a halott barátját, vállára csuklott arany álarcos feje. Mit apollóskodsz… mit apollóskodsz mindig, te hülye?… Mondtam; ugye mondtam?… Mondtam, hogy ne csináld… Látod? Leteszi a földre. Úgy, hogy háttal nekitámasztja a holtat a falnak. Leül ő is melléje. Látod… látod… S látod, most már azt se fogjuk soha ebben a rövid büdös életben megtudni, hogy Pylades apollóskodott-e ott fent az álarc alatt vagy Apolló isten kísért engem ilyen hűségesen Pylades testébe bújva.
ELEKTRA
Odaguggol melléjük. Megemeli Pylades kezét, az erőtlenül visszahanyatlik. Hány percig voltál a vőlegényem? Számoltátok? Leborul a földre. Ordít. Kasszandra! Kasszandra! Hol a jóstudományod? Nem tudsz olyan szörnyűséget mondani, amit most már el ne hinnék… Veri a földet. Jósolj!
KASSZANDRA
Mereven bámul valami fix pontot. Iphigéniát megölte Agamemnon. Agamemnont megölte Klytaimnestra. Klytaimnestrát megölte Orestes. Helénát megölte Pylades… Pyladest megölte Menelaos…
ELEKTRA
Ezt láttuk! A jövőt mondd!
KASSZANDRA
Azt mondtam! Ez a vérfolyó nem áll meg. Pyladest megölte Menelaos.
HERMIONE
Nemcsak őt. Menelaos mesterlövésze engem is eltalált. Túsz vagyok. Az apám engem most halálra ítélt. Tudja jól a törvényt. Fogat fogért. Orestes, édesem, hajtsd végre az ítéletet. A legjobb barátodat gyilkoltatta meg az én apám.
ELEKTRA
És a nénje vőlegényét!
ORESTES
Persze, persze! Felugrik. Előkeresi a kardját az ott heverő göncök közül. Egyszer-kétszer körbejár vele, s aztán megáll a nászra felvirágzott Hermione előtt. Ne félj, van már rutinom… Gyilkológép lettem. Sorra megölöm azokat a nőket, akiket szeretek… Még Elektrát is, kis híja… Nevet. Összetévesztettem egy erynnisszel…
ELEKTRA
Kasszandra felé. Mi vagyunk a bosszú istennői. Örülsz az új Trójának, száműzött trójai királylány?
KASSZANDRA
A vérfolyó nem áll meg, Hermionét most megöli Orestes.
ORESTES
Muszáj Kasszandrának hinni? Apolló azt akarta, hogy ne higgyünk neki… Hermione, menj el! Eldobja a kardját. Nincs fogat fogért. Mondd meg apádnak, hogy fütyülök Trójára. Fütyül.
HERMIONE
Szeretnék itt maradni. Veletek.
ORESTES
De édesem! Ennek a világnak csináljunk gyereket? Leveti magát oda, ahol a dráma elején feküdt a földön. Menj! Menj! Menj! Menj!… Rázza a zokogás. Ne is lássalak!
Besötétedett.
HERMIONE
Vállára a fríg szolgák ráterítik a királynői köpenyt. Talán sikerül túlélnem a görög királylányok átlagkorát. Akkor még szülhetek is. Nem mindegy, hogy milyen világnak… Nagyon csendesen énekelve megy el.
A fríg szolgák úgy követik, mint a kiskutyák, akik nem tudják, hogy nem fogják-e elkergetni őket.
HERMIONE
|
|
Orestes magva már méhembe zárva, |
|
|
Pyladest is ugyanott hordozom. |
|
|
Lehet jövendőnk Elektra-rokon, |
|
|
ha arcunkról lehull a szinész-lárva, |
|
|
és tisztán is lehetünk boldogok. |
|
|
A szabadságról tanultam ezéjjel, |
|
|
a szabadság fehér falon fehér jel, |
|
|
a szabadság hát leolvashatatlan, |
|
|
amitől majd az ölem kettépattan, |
|
|
s akit sikoltva világra hozok… |
Hermione eltűnt az éjszakában, de énekel tovább, és már nem is egyedül. Egy-egy tiszta hang viszi a szólamot, egy-egy sor erejéig.
|
|
Kell a város, kell a város. |
|
|
hogy a sár is, hogy a vér is, |
|
|
moshatná tisztára testünk. |
|
|
Trója, Páris – kell madár is, |
Sötét van. Sötét árnyékok állnak ki megint, lámpást gyújtanak.
Csend.
ORESTES
Milyen csend lett.
ELEKTRA
Most ment le a nap.
ORESTES
Fázom… Mondd, Elektra: igaz volt?
ORESTES
Vagy csak álmodtam?
ORESTES
Valami emlék játszik vele. Hangsúlyosan mondja. Fá-zok. Csend. Olyan ez nekem, mintha a tárgyalás nem is ma lett volna, hanem hetekkel ezelőtt. Mit tudom én? Hat héttel ezelőtt.
ELEKTRA
Drágám, de hisz lehet, hogy hat héttel ezelőtt volt.
ORESTES
Érzik az égett szag a levegőben.
ELEKTRA
Mást is égethetnek.
Nesztelenül bejön Kasszandra, két kezében két pohár, leteszi eléjük. Nézi őket.
ELEKTRA
Kit?… Minket?… S darálni kezdi magában, mint valami babonát. Nincs a földnek annyi kínja, mit az ember el ne bírna. Nincs a…
ORESTES
Felült. Nyitott szemmel bámul maga elé.
KASSZANDRA
Súgva Elektrának. Ne zavard! A Fiatalok Városáról fog ő majd álmodni nekünk az örök sötétségben…
Messziről hallatszik az ének. Hermione énekel, de mintha Pylades hangja is hallatszódnék. Meg a Helénáé is.
ORESTES
De hiszen ez a mi szülővárosunk, Elektra. Ezen a téren szoktunk játszani. Minden ház kilincsét ismeri a kezem. – „Isten hozott, Orestes” – mondják itt nekem. – „Kerülj beljebb,
Orestes!” – Ezzel várnak minket majd a küszöbön. Fölemeli a poharát. Súgva. Te is, Elektra…
Fény esik rájuk. Könnyben ázó arcaikra.
KASSZANDRA
Nagyon halkan, a családi sírkamrába invitáló vendéglátással. Isten hozott, Orestes… Isten hozott, Elektra…
Vége.
Freud az álomfejtő álma
A színpadon két tér van:
az egyik egy dívány és környéke;
a másik egy kis szalon, az ülőgarnitúrája egyelőre átlátszatlan plexibúra alatt.
A dívány egy nemzetközi vonat első osztályú fülkéjének a díványa. Akár vonatlépcső is vezethet fel hozzá. Fölötte lóg egy nagy rézfogantyús VÉSZFÉK. (Ez különböző nyelveken van kiírva rá.) Ugyanez a dívány később majd néha egy másik díványnak az emlékét is idézheti – azét, amelyen Freud Zsigmond folytatta a lélekelemzést hosszú évtizedeken át, Bécsben, a Berggasse 19. szám alatt.
A szalon csak akkor látszik, ha a búra róla fellebben a magasba, vagy ha belül kigyullad egy lámpa.
Efféle üvegbúrákkal védték egykor a szép Alt-Wien órákat. A szalon is egy Alt-Wien-világ, benne annyi az óra, hogy könnyen azt hihetnénk, hogy egy órásboltban vagyunk. Egyik se jár, és mind más-más időpontban állt meg. Ezért aztán majd ha megindulnak, különféle időpontokban ütnek és zenélnek. Némelyik órának hiányzik a mutatója is.
Mintha itt minden össze volna zárva a megállt idővel. Hogy is mondta az ifjú Kosztolányi? „S a rozzant szerkezetből, a poshadó tétlenség börtönéből, az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.” A berendezés múlt századi. De van már a szalonban rádió: abból az őskorból, amikor a kerek hangszóró még külön állt a szerkezettől. Ez tehát a harmincas évekre vall.
Van még a színpadon hátul egy díszes, kétszárnyú szekrény.
Hátul, oldalt, körben a horizontot képezhetik lelógó fekete-sárga szalagok, textíliák, amelyek minden ponton szétnyitható körfüggönyként állnak egybe. Így bárhol, bárki, bármikor beléphet, benézhet, beeshet.
Ausztriában vagyunk, Bécsben, az Anschluss után, a második világháború előtt, 1938 nyarán.
Este van.
Félig a körfüggöny szalagjai közt négy katona áll, nekünk háttal. Kordont képeznek. (Történetileg ám legyen bármilyen konkrét is a hely s időpont, az egyenruhák ne törekedjenek korhűségre. A nácizmus politikai és katonai jelvényeinek az idézése ma már annyira közhellyé vált, hogy megakadályozná e dráma általánosabb érdekű mondanivalójának és sajátos atmoszférájának a kibontását pláne expozíciós hangsúlyokkal, mindjárt itt a dráma legelején.)
A kordon arra szolgál, hogy a vasúti állomásra bejutni próbáló – elutazni próbáló – embereket visszatartsa. A katonák válla fölött ezek némán bámulnak be ide, a pályaudvarra. Egyik-másik arcra később talán ráismerünk majd valamelyik álomképben…
Egy 30-40 év körüli férfi valahogy átbújt a kordonon, szinte beesik. Nyári ruhában van. Szalmakalapja elgurul.
A FÉRFI
Engedjenek elutazni!
Visszapenderítik. A kalapja marad. Az állomás terében az indulásra váró vonat körüli zajok. A vonatkerekeken felzengő kalapácsütések. Mozdonyfüttyök és kalauzok sípolása. – Jó lenne, ha egy hozzáértő muzsikus segítene ezeket összehangolni, magasabb szinten, konkrét zenében. Ezek a zajok idegizgatóan hatnak az emigrálni akarók néma tömegére.
Csak az első osztályú fülke díványához vivő vonatlépcső mellett szivarozik nyugodtan egy régi vágású, pofaszakállas [hálókocsi-] kalauz. A pórul járt keménykalapos figurán szívből jövő nevetéssel derül. Bécsi kedély.
Kicsit megtépve, mintha a sűrű tömegen törte volna át magát – a kordon átengedi őt – be a színpadra egy útiruhás hölgy, csomaggal, fél kezében magasra tartja s lobogtatja az útlevelét, vasúti jegyét. Nevezzük Annának – vagy legyen ő a színdarabban egyszerűen: az Útitárs.
AZ ÚTITÁRS
Nekünk érvényes jegyünk van! Itt az útlevelünk is! Hirtelen rémülettel. Apám! Apám! Hol az apám?… Hol vagy? A neki háttal álló katonák kordonán át kifelé. Apá-ám!… Hol van? Itt a jegye, útlevele!
Az előbbi 30-40 év körüli Férfi – Annával egyidős lehet, megint bebújt.
A FÉRFI
Mondja azt, hogy én vagyok az apja!
A KALAUZ
Szabad kérnem a jegyét?
A FÉRFI
Felugrik, felteszi a kalapját. A hölgynél van a jegyem… Mondja, hogy önnél van a jegyem!
AZ ÚTITÁRS
Az én apám puha szürke nyúlszőrkalapot visel. Kalauzhoz. Nem látott egy szürke nyúlszőr kalapos öregurat?
A KALAUZ
Nem láttam. Hogy hívják?
AZ ÚTITÁRS
Miért érdekli a neve, ha nem látta? Kirohan.
A FÉRFI
Jegyem nincs, de… Bankót ad a Kalauznak.
A KALAUZ
Elteszi, aztán kiabálni kezd. Engem akar megvesztegetni?! Azt képzeli, hogy eldugom a hálókocsi díványában?
A FÉRFI
Pszt! Pszt! Csak a kalapomért jöttem! Eltűnik.
Váratlanul megszólal valahonnan Haydn kvartettjéből az osztrák császárhimnusz motívuma: a Gotterhalte. Honnan? Hogyan? Miért?
Egy öregúr lépett a színre, mint aki zavartalan nyugalommal jött át a tömegen, a kordonon. Arcából alig látszik egyéb, mint fehér, nyírott szakálla és csontkeretes, vastag szemüvege. Szürke nyúlszőr kalapját szemébe húzta, nehéz felöltőjének a gallérja felhajtva. Vékony bambuszbot is van nála. Valami csomagot, fekete viaszosvászonban, szorít magához. Megáll, leemeli a kalapját.
A kvartett zenéje hirtelen elhallgat. Brutális csönd.
AZ ÚTITÁRS
Jegyét-útlevelét lobogtatva megint áttör a kordonon. Hol vagy? Mindenütt kerestelek… Végre!… Miért nem teszed fel a kalapod? Meglátnak.
AZ UTAS
Nehezen artikulál. Gyerekkoromban megszoktam, hogy automatikusan levegyem a kalapom, ha a császárhimnusz szól. Függetlenül azoktól az érzelmektől, amelyekkel a császár személye és a Habsburg-ház iránt viseltettem. Ezek nagyon ambivalens érzések voltak…
AZ ÚTITÁRS
Császárhimnusz?
AZ UTAS
Tisztán hallottam. S a hirtelen támadt, hosszúra nyúló csöndben továbbfütyüli egy-két taktusát a levegőben maradt zenének. Hamis?
AZ ÚTITÁRS
Nem hamis. Beszélni milyen nehezére esik, szegénykém, de fütyülni…!
AZ UTAS
Mint a madarak! Fütyüli.
AZ ÚTITÁRS
Amikor vitt kirándulni. A madarak! És teleholdas éjszakákon zengett tőlük az erdő! Felejtsük el! Felejtsünk el mindent! Azokat a vakációkat! A maga császárhimnuszát! Vége!
AZ UTAS
Mégis, némán dúdolja magában, s egy ujjal tréfásan vezényli is, amíg eljut a szöveg mulatságosan hangzó csattanójához, ezt kiénekli, ha nehezen artikulálva is.
„…Császárunk s a köz-ha-záát!”
AZ ÚTITÁRS
Hogy Isten tartsa? Hát nem tartotta Isten! Nem óvta Isten! Hol az a császár? Hol van a tavalyi hó?
AZ UTAS
…Szólt. Miért szólt?
AZ ÚTITÁRS
Nem nekünk játszották. Afelől nyugodt lehet.
AZ UTAS
Nem érdemelném meg?
AZ UTAS
Egy ilyen hosszú élet után…
AZ ÚTITÁRS
Csak az számítson, ami előttünk van! Csak az!
AZ UTAS
És ami mögöttem? Az is valami. Mégis.
AZ ÚTITÁRS
Az a rengeteg ember az állomás előtti téren mind tisztelettel levehette volna a kalapját. Nem azért, mert ők is a császárhimnuszt hallucinálják… hanem mert most hagyja el a császárvárost a legeslegnagyobb fia… De vigyázzon már, mert még csakugyan felismerik. Az apja fejére igazítja a kalapot.
A KALAUZ
Uraságod valami nevezetesség?
A KALAUZ
Mert a császárhimnusz csakugyan megszólalt az előbb. Holott őfelsége huszonkét éve halott. Őfelsége első Ferenc József. Az én szememben ő marad az utolsó, virtigli császár. Engem is meglepett ez a muzsika. Talán valahol nyitva felejtettek egy ablakot. Vagy egy őrült muzsikus összekeverte a kottákat és a dátumokat. S azt hiszi, hogy még nem történt semmi. Hogy még tart, még tart Ausztria, a Monarchia… Hogy béke van. Az a bizonyos első világháború előtti: békebeli béke.
AZ UTAS
Első? Nocsak! Talán már kitört a második? A nagy csomagolásban ma nem is hallgattunk rádiót.
A KALAUZ
Őfelsége is első Ferenc Józsefnek nevezte magát, pedig nem jött utána egy második.
Kacag.
AZ UTAS
Ilyen optimista? Mégis, mennyi időnk van?
A KALAUZ
A vonatindulásig? Vagy addig a bizonyos második világháborúig? Pár perc.
AZ UTAS
Hirtelen kitörő kétségbeeséssel felkiált. Hát hol maradnak akkor a húgaim?! Nem jártak erre?
AZ UTAS
Mindig együtt járnak. Négyen. Olyan gyakori talán, hogy négy hölgy kézenfogva szaladgál ezen a vasúti állomáson?
A KALAUZ
Énekel. „Tschöll papa lányai mi vagyunk, trallala, itt va-a-gyunk…” Hugicák?
AZ UTAS
De nagyon különbözőek voltak mindig. Az egyik bronzvörös…
AZ UTAS
A másik gesztenyeszín…
AZ UTAS
És ketten pedig szőkék. De a szőkének két egymástól teljesen elütő árnyalata.
AZ UTAS
Pontosan. És a másik meg… nos?
A KALAUZ
Aranyszőke, egy Loreley! Ó!
AZ UTAS
E hajszínbeli különbségek talán fel se tűntek önnek, mert ma már mind a négyen egyformán hófehér hajúak.
A KALAUZ
Ja? No és e hölgyeknek is megvan a vasúti jegyük és a szükséges úti okmányuk?
AZ UTAS
Nem-em! Épp az, hogy nincs! Ők nem utazhatnak.
AZ ÚTITÁRS
Döntenünk kellett – vagy nélkülük, vagy mi se!
A KALAUZ
Érvényes vasúti jegy nélkül az állomás közelébe se engedik őket.
A KALAUZ
Majd egy évszázadon át ez az expressz vitte keletről nyugatra a soha nem szűnő népáradást. És ma uraságtok lesznek az egyedüli utasok.
AZ ÚTITÁRS
Minden írás, minden pecsét megvan!
A KALAUZ
Gratulálok. Önök, úgy látszik, a szerencse fiai. Bár még több ellenőrzésen fognak átesni ezen az éjszakán a kék Dunától a Rajna vizéig, amelybe Loreley aranyhaját fésüli. Nem olyan könnyű kirepülni, kérem, a Birodalom területéről.
AZ ÚTITÁRS
Apja fokozódó izgatottságát, hogy csillapítsa. Papa, el fogjuk intézni, hogy ők is kijöhessenek utánunk.
AZ UTAS
Legyint… Utoljára hadd lássam még őket! Indulna kifelé.
A KALAUZ
Szabad kérdeznem, önnél mennyi az idő?
AZ UTAS
Előhúzza aranyóráját, mutatja.
A KALAUZ
Szép óra. És jól is jár? Pontos, mint a halál? Akkor nem ajánlom, hogy most elcsámborogjon.
AZ UTAS
Elsodorhatta őket a tömeg. Vagy beleestek valami razziába… Menne vissza.
AZ ÚTITÁRS
A végén mi is itt maradunk. Azt akarod? Próbálja visszafogni.
Az állomási – indulást előző – zajok erősödnek. Éles sípolás is. De mindez egyre inkább: a zajok elemeiből felépülő konkrét zene síkján.
Az Utas és az Útitársa összeölelkezve állnak.
AZ UTAS
Csendesen, mint aki megadta magát a sorsának. Sohasem fogom többé látni őket. S hagyja magát a vonat lépcsője felé vezetni.
A KALAUZ
A Birodalomnak szüksége van a szorgos, munkás női kezekre. Belefúj ő is a sípjába.
AZ ÚTITÁRS
Mindent megtettünk. Hogy ők is jöhessenek.
AZ UTAS
Nem… Nem… Nem tettem meg mindent.
AZ ÚTITÁRS
Másodrendű állampolgárok vagyunk. Szemünkbe mondták… Súgva. A neved se tanácsos kiejteni.
AZ UTAS
Most! Most!… De még egy fél évvel ezelőtt! Tíz évvel ezelőtt!
AZ ÚTITÁRS
Ki sejthette? Hogy ez lesz?
AZ UTAS
Én! Huszonöt éve pontosan tudom, hogy ez lesz… Így elkésni! Le is ülhet a vonat alsó lépcsőjére, ha van.
AZ ÚTITÁRS
Azt mondod, hogy hamarébb kellett volna…
AZ UTAS
Azt! Hamarébb, hamarébb, hamarébb… Azt hiszed, először látok ilyen tömegeket a körutakon, az állomás előtt? És a Burg előtt a fáklyás felvonulás! Huszonöt évvel ezelőtt, 1914 nyarán már minden pontosan így volt. És a tömegtüntetésekben a legfélelmetesebb, hogy azok is éljenezték a háborút, akiknek hadköteles fiuk volt.
AZ ÚTITÁRS
Magának kettő is. Be is vonultak.
AZ UTAS
Kettő? Csak kettő? Tudod te, hogy hány gyereket csináltam én még mellettetek? Nevetni kezd. Mindnyájan azt hiszitek, hogy én egy példás férj vagyok… Ez csak a látszat. Hohó! Az az ismeretlen költő közelebb jár a valósághoz, aki a születésnapomra azt írta a köszöntő versben, hogy én millió fiat nemzek. Most, most, a nyolcvanadik születésnapomra írta. És nem múlt időben írta. Jelenben! Mit szólsz hozzá?
AZ ÚTITÁRS
Nevet. Azért ez költői túlzás!
AZ UTAS
Nana! Aki ma Európában ebben a században felnő, annak az esze kezd úgy járni, mint az enyém… Még a legádázabb ellenfeleim is, fogcsikorgatva, de engem szajkóznak. Én a következő generációkat már mind szellemi ivadékaimnak tekinthetem. „Nemz millió fiat” …Én ma is nemzek… Az anyádnak azért ne szólj erről.
AZ ÚTITÁRS
Nevet. Átöleli.
A HATÁRŐR
Ennél se fontos a konkrét uniformis. Egy erős fényű kézilámpással szemükbe világít.
Az Utas megmered.
AZ ÚTITÁRS
A lámpa fénye elé áll, hogy felfogja, s csevegő hangon. Mikor indulunk? Nem tudja?
A HATÁRŐR
Csak ha átvizsgáltam a vonatot, hogy nincs-e valaki elbújva… El, hogy aztán minden zugba bevilágíthasson.
AZ ÚTITÁRS
Ezt is? Ezt is vállalod? Fiadnak?
AZ UTAS
Egy pátriárka törzséből sokféle fiú támadhat. Nemcsak Jákob, Ézsau is.
AZ ÚTITÁRS
Ez Ézsau? Ez Káin!
A KALAUZ
A sötétben mögöttük állt. Jól tetszik mondani. Ez egy gyilkos. Mondják, hogy tegnap lelőtt egy szökevényt. Jó lesz vigyázni! El a sötétben. Sípját fújja.
AZ UTAS
Elfogja valami belső reszketés. Mi vár még ránk ezen az úton?
AZ ÚTITÁRS
Szépen átalussza. És holnapután este már London! Két keze között próbálja felmelegíteni apja kezét.
AZ UTAS
A fejét rázza csak erre is. Mostanában többször álmodtam, hogy halálra vagyok ítélve. És körülöttem azon vitatkoznak, hogy mi legyen a halálnem. Kötél, vagy golyó? És én csak nevetek, mert tudom, hogy van egyéb sánszom is. Bármelyik pillanatban beállhat a ráknak egy metasztázisa. A nyelvről az agyba. Öt centi. A fekete viaszosvászon csomagra. És mi lesz akkor Mózessel?
AZ ÚTITÁRS
Londonban megírja. Mennyi van hátra belőle?
AZ UTAS
Nem tudom. Elakadtam. Nem bírok rájönni, miért nem engedte meg neki az Isten, hogy elérjen az Ígéret Földjére. Nem voltak rendben az iratai?
AZ ÚTITÁRS
Örülök, hogy kezd a humora visszatérni.
AZ UTAS
Csakugyan nevet. Tízparancsolatot, azt kapott az Istentől. Hogy mit szabad és mit nem szabad. Kőtáblákat! De vízumot nem kapott.
AZ ÚTITÁRS
Most jut el oda… Magával együtt.
AZ UTAS
Én sokáig azt hittem, hogy az Ígéret Földje itt van valahol. Trieszt és Krakkó között.
Ahol hirtelen abbamaradt, onnantól megint szól a Gotterhalte. Most akár nagyzenekarra is. Pár taktus.
AZ ÚTITÁRS
Nem akarom hallani! Befogja fülét.
Vége is van. Megint az a brutális csend.
A csendben sztentori hang: „Beszállás!”.
AZ UTAS
Bécs. Őt se fogom látni többet.
AZ ÚTITÁRS
Ez most nagyon rossz… Fáj. Tudom.
AZ UTAS
A protézis jobban fáj. A díványhoz akar menni. A Határőr épp azt vizsgálja. Mit keres itt még mindig? Ez az én fülkém!
AZ ÚTITÁRS
Álszívélyességgel. Bocsánat, ha munkájában zavarjuk…
AZ UTAS
Belénk nem néz? Itt vannak a csomagjaink. Persze nem a viaszosvászonba burkolt csomagot mutatja.
A HATÁRŐR
Én csak embert keresek. Ne tessék félni.
AZ UTAS
Miért ne féljek? Ember vagyok.
AZ ÚTITÁRS
Köszönöm, hogy kíméletes akar lenni apámhoz. Nehéz operáción esett át.
AZ UTAS
Ez le akar szállítani minket a vonatról!
AZ ÚTITÁRS
Most már őt is elfogja a hisztéria. Nekünk minden okmányunk rendben van. Két napon át ültem a Gestapónál. Aki beleütötte végül az engedélyt, egy kutyakorbáccsal játszott az orrom előtt. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Itt a pecsét! Nézze!
A HATÁRŐR
Akkor maguknak jó.
AZ ÚTITÁRS
Ne fuvolázzon nekünk! Vegye elő a kutyakorbácsot. Azt szoktam meg maguktól.
A HATÁRŐR
Miért? Mások nem gondolhatnak olyasmit, hogy jó volna túl lenni ezeken a határokon?
AZ ÚTITÁRS
Maga egy agent provocateur. Kérem, hagyjon minket.
AZ UTAS
Megfogja a Határőr zubbonyát. Ifjú ember, nekem az a mesterségem, hogy a lehető legmesszebbre elmenjek az emberek megértésében… …De egy tapodtat se engedek az emberek megítélésében.
A HATÁRŐR
Mi vagyok én a maga szemében? Nagy lélekbúvár! Két csizma fölött egy uniformis. És alatta?
AZ ÚTITÁRS
Gúnyosan, félre. Egy érző szív! Szereti a virágot…
AZ UTAS
És hova szeretne eljutni, ha szabad kérdeznem? Párizsba? Vagy maga is Londonba? Esetleg az antik művészet iránti rajongása inkább Athénba vonzaná? Vagy szeretné látni a fjordokat? Türelem, fiatalember. Majd bevonul.
A HATÁRŐR
Csakugyan háború lesz?
AZ UTAS
Beszélik. Maguké lesz a világ. Kapnak ilyen snájdig egyenruhát meg fegyvert. Uniformis! Ütemes csizmacsattogtatás!
A HATÁRŐR
A kalauz előtt ne tessék majd ilyeneket mondani. Besúgó.
AZ UTAS
Magát viszont annál inkább megajándékozhatom a bizalmammal, ugyebár? Kitör. Mit akarnak még tőlem megtudni? Írtam vagy ötven könyvet. Olvassák!
A HATÁRŐR
Nem olvassák. Égetik.
AZ UTAS
Szarkasztikus derűvel. A középkorban az írójuk is ment volna a máglyára – együtt a könyveivel.
A HATÁRŐR
A professzor úr olyan biztos benne, hogy elmúlt a középkor?
AZ ÚTITÁRS
Honnan veszi, hogy az apám professzor?
A HATÁRŐR
Aki ötven könyvet írt…
AZ UTAS
Hagyd! Biztosan összetéveszt engem valakivel… Lamentálva, még rá is játszik. Beszélni se tudok. Nemhogy írni. Örüljenek, ha elmegyek. Öreg vagyok. Beteg. Meghalni megyek el. Csend. S aztán a helyzet iszonyatának a tárgyilagosságával. Akar ennél a mai Európánál iszonyatosabb látványt? Világítson bele a számba!
A HATÁRŐR
Akár át is foghatja az öreg fejét. Miért tetszik gondolni, hogy a fiatalok okvetlenül túlélik az öregeket? Néznek egymással szembe: két halálraítélt. A tegnapi vonatnál, amikor felmásztam a vagon tetejére – azt is kell ellenőriznünk – ott lapult velem szemben egy velem épp egykorú fiú. Rám fogta a pisztolyát. Én meg ezt rá… Olyan volt, mintha egy tükörben megláttam volna magam… Nem anekdotát mond – vall, gyónik.
Csend.
AZ UTAS
Kiszabadítja magát a fiú közelségéből. Mi történt?
A HATÁRŐR
…Nevettünk. Azt is egyszerre. Az első pillanatban mindketten elnevettük magunkat. Micsoda indiánosdi! Hasalunk egymással szemben egy robogó vonat tetején. Mindketten az első békeév örömében fogant 1920-as évjáratból. A túlélők gyermekei. Még mi is csak tizennyolc évesek. És máris megint mindkettőnknél fegyver. Melyikünk lője le a másikat? Olyan mindegy. Ezen röhögtünk. Hiszen ez egy kalandfilm, piff puff!
AZ ÚTITÁRS
Melyikük lőtt először?
Csend.
AZ UTAS
Nem nehéz kitalálni.
Csend.
A HATÁRŐR
De éppúgy megtörténhetett volna, hogy nem én, hanem ő utazik tovább, fent a vonat tetején, át a határon, és ő meséli maguknak ezt az oly nevetséges piff-puff-filmet – majd holnapután Londonban –, egy sikeres emigráns, a sikeres emigránsoknak. Az a másik tizennyolc éves. A tükörképem. Ha nagyon zseniális, még le is húzza rólam ezt a zubbonyt, s a határig ebben grasszál. Ott majd szépen bedobja a mozdony kazánjába. Nem elveszett gyerek. S a szegény határőrökhöz besorolt másik tizennyolc éves pedig félmeztelenül hever lent valahol, a töltés árkában. Számíthatnék-e a könyörületükre ott lent?… Az ötven könyvét ha végigolvasom, ír ön arról, hogy amit a tudat mélyén talál, az nemcsak furcsa, mulatságos, félelmetes, hanem irgalomért kiált… Irgalomért, magához is… Bocsánat, még meg kell vizsgálnom a szeneskocsit. Hátha találok ott is a szénben beásva egy kortársat ebből a szerencsés 1920-as évjáratból. El, szájharmonikáján egy régi angolkeringő dallamát játszva.
AZ ÚTITÁRS
Ezt az útikísérőnket jól kiképezték…
AZ UTAS
Ha az úton valami baj lesz, ne engem próbálj menteni, hanem a Mózes-t. Ezt ígérd meg.
AZ ÚTITÁRS
Vegyen be egy szem altatót. Megnyugtat.
AZ UTAS
Ahhoz az egész doboz kellene.
Csend.
Ha olyan beteg volnál, mint én, én nem tagadnám meg tőled… Mert szeretlek.
AZ ÚTITÁRS
Hallgat, mintha nem is hallotta volna.
Csend.
AZ UTAS
Világháború előtti csend. Hogy ismerem már ezt.
AZ ÚTITÁRS
Mindjárt elindulunk.
AZ UTAS
Nem. Nem indul. Hazudott a kalauz. Figyeled? Nem indul.
Ülnek, egymásba kapaszkodva.
AZ UTAS
Mintha ez a vonat is őket várná. Hátha feltűnik az a négy, ma már egyformán hófehér fej… Az első és utolsó gyerek mi voltunk: a két fiú. Közbül: a lányok. Mint a könyvnek a két táblája: mi védtük őket. Most a könyv szétesik. És a lapokat el fogja hordani a szél. Az öreglányokat is, mint az én utcára kihajigált könyveimnek a megégett lapjait… Ez a kis náci gyilkos azt állítja, hogy az én ötven kötetemet végigolvasva, nem találni meg azt a szót, hogy „könyörület”.
AZ ÚTITÁRS
Á, hazudik. Az orvos, aki gyógyít, maga a könyörületesség.
AZ UTAS
Bravó! A kis kollegina ezért megérdemli a jelest orvosi etikából. No de várjunk csak! Ha egy ifjú Káin jelentkezik, hogy a kollegina mentse meg az életét…? Nos? Mit diktál ilyenkor az orvosi etika?
AZ ÚTITÁRS
Mindent elkövetek, hogy megmentsem.
AZ UTAS
Tudva, hogy azután a gyógyult páciens megy vadászni Ábelokra? Piff puff!
AZ ÚTITÁRS
Ez már nem az orvosra – az Istenre tartozik. Akadályozza meg, hogy az Ábelokat kiirtsák. A Mindenható. Ábel vére hozzá kiált fel az égre.
AZ UTAS
Helyben vagyunk. Folytassuk a kollokviumot. És ha Hitlerhez hívnak? Hogy őt gyógyítsd? Na!… Na!
AZ ÚTITÁRS
Hallgat. Majd. Ilyenre nincs példa az orvostörténelemben.
AZ UTAS
De. Dánielt hívták a babiloni királyhoz. Az is közveszélyes volt…
Csend.
És ebben a csendben egyszerre csak hallható lesz a vonatkerekek kattogása.
AZ UTAS
Úgy látszik, az a másik vonat, a szomszéd sínen, megindult. Babonából nem meri elhinni.
AZ ÚTITÁRS
Dehogyis! Megyünk! Öleli, csókolja az öreget. Mi megyünk! Ezt is megértük… Gondolta volna-e egy hónappal ezelőtt? Vagy akár még tegnap is? Kitört belőle a sírás.
AZ UTAS
Előhúzza zsebkendőjét. De egy nagy göb van rajta.
AZ ÚTITÁRS
Könnyei közt nevet. Mindig göböt köt.
AZ UTAS
Mit is akarhattam?… Mit is?
AZ ÚTITÁRS
Kioldja. Már mindegy… Akármi volt. Felejtsük el.
AZ UTAS
Otthon, nálunk volt egy mandulafa. De az ilyenkor, június elején már elvirágzott.
AZ ÚTITÁRS
Londonban talán épp most virágzik.
AZ UTAS
Beszélsz nekem összevissza! Azt se tudod, milyen egy virágzó mandulafa.
AZ UTAS
Fehér? Mandulafavirág-fehér!
A dívány fölött (a vonat fölött) megjelenik a négy idős Nővér. Mintha a nagyobb vasúti állomások mellett gyakran látható vashíd („repülőhíd”) korlátján hajolnának ki, nézni az elfutó vonatokat.
A lenti síneken elcsattogó vonatok zaja.
Adolphine, Róza, Mici, Paula. Mindnek egyformán fehér a haja, egyformán is öltözködnek. Öregkorukban így egymásra találva, olyanok lettek, mint négy bakfis… Legtöbbször egyszerre beszélnek, egymás szavába vágva; s vidámak akkor is, ha fájó dologról van szó – vagy akkor annál inkább. Imádnivalóak.
Mindnyájuknál virágcsokrok.
– Nézd! Röpülünk!
– Igen, igen, szinte röpülünk…
– Úgy is hívják az ilyen vashidat, hogy „repülőhíd”.
– Én már szédülök, jaj szédülök. Be kell hunyni a szemem, de akkor még jobban szédülök.
– Olyan, mintha mi is utaznánk. Figyled?
– Megindult velünk a híd… De igazán!
– Jön az ő vonatja!
– Nézd! Ez lesz az a vonat, amelyet várunk.
A pillanat – lent a vagon díványán és fent a repülőhídon – most ugyanaz.
AZ UTAS
…Ült a négy lány a mandulafa alatt. Itták a tejeskávét, a vörös hajú, a barna, és a szőkének az a két változata, és teljesen belepte őket a fehér mandulavirág… Ezen mennyit nevettünk… Az emléken muszáj nevetnie most is.
A „repülőhíd” korlátjánál.
– Hátha kihajol és felpillant ide… Sigi!
– Sigi! Sigi!
Szórják le a fehér virágot.
– Jó utat!
– A viszontlátásra…
– Holnapután ilyenkor London!
– Figyeled? Figyeled? Mi visszafele repülünk…
A korlátra borulva integetnek.
A vonat elcsattogott.
A hídon sötét.
A Kalauz feltűnt a dívány mellett.
A KALAUZ
Egy szivart? Kínálja.
AZ ÚTITÁRS
A világért se! Szájműtéten esett át.
AZ UTAS
Szenvedélyesen szivaroztam… Most már csak álmomban. De akkor mindig.
A KALAUZ
Aha! Ez most a böjtje a nagy bagózásnak. Rágyújt.
AZ UTAS
Fújja csak az orrom alá…
AZ ÚTITÁRS
Mondja, kalauz úr, messze vagyunk még?
A KALAUZ
A bennfentes közép-európai bölcsességgel visszakérdi. Mitől?
AZ UTAS
Keserű, beismerő nevetés. Mitő-ől? Mitő-ől?… „Mitől messze?” Ahogy abban a viccben kérdi a kivándorló.
A KALAUZ
Alapvicc. Nevet. És azt ismeri-e, hogy két zsidó utazik a vonaton?
AZ UTAS
És az egyik megkérdezi a másiktól, hogy hova utazik…
A KALAUZ
Ezt én nem ismerem. És a másik mit mond?
A KALAUZ
De nem azt, ahová utazik.
Csend.
A KALAUZ
Kicsit gondolkozik, aztán fokozatosan méregbe gurul. Mi ebben a vicc? Ennél hülyébb viccet még életemben nem hallottam. Maguk röhögni akarnak rajtam, hogy én nem érem fel a maguk vicceinek az értelmi színvonalát. Hova utaznak maguk? Nekem a maguk helyében nem jutna eszembe viccelni.
AZ ÚTITÁRS
Vannak olyan helyzetek, amelyekben csak viccelni lehet. Nem? Nevetni próbál.
A KALAUZ
Rajtunk!… Azt kérdeztem az úrtól, hogy hová utazik.
AZ UTAS
Ez most a maga vicce?
AZ UTAS
Mindegy. Én Londont mondok.
A KALAUZ
Mutassák a jegyet.
AZ ÚTITÁRS
Már nyújtja is. Párizsból kaptuk, egy császári hercegnőtől.
A KALAUZ
Habsburg hercegnő?
AZ ÚTITÁRS
Apja válaszát elvágva. Persze. Habsburg–Lotaringia–Mayerling–Szarajevó… Amit akar.
A KALAUZ
És nem szenved szükséget őfensége ott az idegenben?
AZ ÚTITÁRS
Á! Első osztályra váltott be minket is.
A KALAUZ
Szalutál. Visszaadja a jegyeket. Körülnéz, s bizalmasan. Ha valamit el akarnak dugni, csak nekem tessék szólni. Van valami?
AZ ÚTITÁRS
Gyorsan. Semmi.
A KALAUZ
Némán mutatja, hogy a dívány tetejét fel lehet emelni, pisszt int.
AZ UTAS
Int: érti. Az apám is ilyenforma szakállt viselt, mint ön.
A KALAUZ
Ez a szakállviselet is mutatja, hogy mi még a régi gárdához tartozunk. Császárszakáll! Most már egyre többen vannak, akik a bajuszviseletükkel tűnnek fel. Fekete zsebfésűt tesz az orra alá. Hisz érti…
AZ UTAS
Nem. És nem is akarom érteni.
AZ ÚTITÁRS
Mi megkaptuk a kivándorlási engedélyt. És már olyan messze vannak tőlünk ezek a dolgok.
A KALAUZ
Messze?… Nevet. „Mitől messze?”
AZ UTAS
Nekem Bécs volt a világ közepe.
A KALAUZ
Nevet, kedélyeskedik. Még leszállhat. Ott a vészfék. Meg tetszik rántani. Gyerekkora óta mindenki arról álmodik, hogy meghúzza a vészféket, aztán eltelik nyolcvan év, és nem meri megtenni… Potom tizenkét márka büntetés. A bolondnak is megéri. El.
AZ ÚTITÁRS
Na! Most választhatunk egy zenekedvelő fiatal gyilkos és egy régi gárdához tartozó besúgó között.
AZ UTAS
Nem hiszem, hogy nagyon választhatunk. Mind a kettőt el kell viselnünk. Miért mondtad, hogy „Habsburg hercegnő”?
AZ ÚTITÁRS
Láttad, hogy milyen sznob. Ha megmondom, hogy csak egy Bonaparte, le se köpi.
AZ UTAS
Pedig rokonok: Bonaparte Napóleon elvette Bécsből a Mária Lujzát…
AZ ÚTITÁRS
Jobban tudod, mint egy hálókocsi kalauz.
AZ UTAS
Fiatal orvosként a döblingi tébolydában a császári ház főhercegeit kezeltem… Kezeltem? Mit tudtunk még akkor?… Pisszt int. Nekik nem illett feltennünk azt a rutinkérdést, hogy volt-e a Habsburg-családban idegbeteg, ágybavizelő, szadista…
AZ ÚTITÁRS
Mondhatod hangosabban. Ferenc József huszonkét éve halott.
AZ UTAS
Hosszú uralkodása alatt éppúgy megszoktam a suttogást, mint azt, hogy a császárhimnusznak kalapot emeljek.
AZ ÚTITÁRS
Akkor is féltél? Mi okod volt rá?
AZ UTAS
Okom? A félelmeknek az oka legtöbbször valami abszolút oktalanság… Talán már annyi elég, amit gyerekkoromban az öregek meséltek. Szuronyos katonák törtek rájuk. A szalmazsákban mit tudom én, mit, eldugott aranyat keresnek. És amikor beledöfnek, aranyak helyett vér folyik a szalmazsákból. Csak vér. És a katonák méltatlankodva elvonulnak. „Gold nyet.” Felveszi a viaszosvászonba bugyolált kéziratköteget. Próbáld kinyitni ezt a díványt. Beleteszi a kéziratot, lecsapja a fedelét. Én majd ráfekszem „Csak a testemen át!” Lefekszik. Hagyd itt az altatót… Sokat beszéltem. Biztos, hogy fájni fog megint.
AZ ÚTITÁRS
Kiválaszt egy szem altatót.
AZ UTAS
Nem hagyod itt? A dobozra.
AZ ÚTITÁRS
Még mit nem! Bead neki egyetlen szem altatót. A doboz a táskájába kerül. Vegye most ki azt a csúnya szerkezetet a szájából. Aludni fog.
AZ UTAS
Ha felriasztanak, kihallgatás – „Hogy hívják magát?” –, nem akarok akkor kapkodni utána.
AZ ÚTITÁRS
Nem fogják felriasztani. Én vigyázok az álmára.
AZ ÚTITÁRS
Persze, csak elszívok egy cigarettát.
AZ UTAS
A kalauz itthagyott egy kis jó szivarszagot a levegőben. Majd szokás szerint azt álmodom, hogy én szivarozom. És persze Mózessel beszélgetek, és most végre talán elárulja nekem ő vagy az Isten, hogy hol tévesztettük el az utat az Ígéret Földje felé…
AZ ÚTITÁRS
Már súgva. És próbáljon felejteni! El.
AZ UTAS
Felejteni. Csend. …Ennek a díványnak a rugózása olyan, mint azé a díványé a Berggasse 19. alatt. – Mi is van a Berggasse 19. alatt? – Egy orvosi rendelő van a Berggasse 19. alatt. – Kinek a rendelője van a Berggasse 19. alatt? – Nem tudom, uram. – Pedig negyvenhét éve nyitotta meg azt a rendelőt… – Kicsoda? …Ilyen mondatokat kell majd angolul gyakorolnom, ha társalogni akarok Londonban… – Megvan még az a rendelő a Berggasse 19. alatt? – Nem, uram, az a rendelő már megszűnt a Bergasse 19. alatt. És mikor szűnt meg az a rendelő? – 1938. június 5-én szűnt meg az a rendelő. – How funny! Just today! – Igen, uram. Épp ma szűnt meg. Még csak másfél órája, hogy az az illető doktor örökre bezárta a rendelőjét a Berggasse 19. alatt… Nyitott szemmel bámul, nem alszik. Mondja, uram, hogy mondják angolul ezt a szót, hogy „könyörület”?
Valami robaj a folyosóról.
AZ ÚTITÁRS
Hangja – ahogy az Utas hallhatja –, tehát felerősített suttogó hangja. Könyörgök, ne zavarják… Alszik.
AZ UTAS
Nyitott szemmel figyel. Elkezdődött…
A KALAUZ
Be. Nem kell megijedni, egy kis rutinvizsgálat… „Szúrópróba”…
AZ UTAS
Behunyja a szemét, mintha aludnék.
A pályaudvarról már ismerős négy katona be. Az Útitárs velük.
AZ ÚTITÁRS
Nekem megvannak a kapcsolataim. Feljelentést teszek!
A KALAUZ
A legmagasabb körökkel vannak nexusaik.
Katonák kimennek.
AZ UTAS
Mit kerestek? Felteszi a szemüvegét. Most tör ki rajta a remegés. De már ironizál. Aranyat kerestek?
A KALAUZ
Kit kerestek? Rávilágít. Egy öreg, nyolcvan éven felüli utast. Nyírott ősz szakáll, bajusz. Csontkeretes szemüveg. Különös ismertető jele: szájában műtétek nyomai… Na? Megijedt? Elkezd nevetni. Ez volt az én viccem. Röhög.
AZ ÚTITÁRS
Apja mellett ül. Sok ilyen vicce van még?
A KALAUZ
Minden razziára jut egy, kezét csókolom. El.
AZ ÚTITÁRS
Londonban egy olyan szép kertben fogunk lakni…
AZ ÚTITÁRS
Lesz benne mandulafa is…
AZ UTAS
Meggyulladhat a hajuk… a ruhájuk! Ezek a könnyű nyári ruhák! Ha belekeverednek egy fáklyás tüntetésbe.
AZ ÚTITÁRS
Leveszi apja szemüvegét. Ezt ideteszem, ha keresné… Nyugodjon meg!
AZ UTAS
A jegyek megvannak?
AZ ÚTITÁRS
Meg, meg… Most már hatni fog az altató is. Rágyújt. Az alvóra fújja a füstöt. S kimegy.
Talán eloltotta a lámpát is, mert megváltozik a világítás. A fülke félhomályát csak az itt-ott becsapódó fények szabdalják. Ilyenkor a vonat is úgy kattog, mintha váltókon robogna át valami kis állomáson….
AZ UTAS
…Mondja, uram, hogy mondják angolul azt a szót, hogy „könyörület”?
S az az érzelmes angolkeringő hallatszik a Katona szájharmonikáján.
Azután csak ez a szájharmonikaszó, mert a kerekek csattogása lassúdik, halkul, s mintha a fékek is csikorognának. Kényszermegállás?.
A vonat fémes zajaiból már csak valami metszően magas, lüktető zengés borul a nyúlós dallam fölé.
Egy női hang kintről mintha egy állomás nevét kiáltaná. – „Si-gi!” – Majd még egyszer: „Si-igi!”.
A lüktető hang, összeolvadva a szájharmónikaszóval, egy olyan különös hangzást képez, amely ezentúl – hol elhalkulva, hol fölerősödve – szinte mindig szól. Mélyen, magasan. Ultrahangokon. Álomzene. Ezen úszik el megint egy elnyújtott kiáltás: – Si-igi-i!.
AZ UTAS
Fektéből minden erőfeszítés nélkül felül. Hallom. Előveszi a szivartárcáját, és megszokott mozdulattal rágyújt.
S most egy másik hang. – „Sigi!”.
Mintha odakintről bereflektoroznának.
AZ UTAS
Most minden artikulációs nehézség nélkül beszél. Ki kiabál? Hol vagyunk? Kalauz!
Tenyerével szemét védi az éles fényektől.
A KALAUZ
Megjelenik mögötte. Még joviálisabb, mint az előbb. Rákönyököl hátulról a díványra. Én semmit se kiabálok.
Csend. Csak valahol a magasban az „álomzene”.
A KALAUZ
Talán bizony megint hallott valamit?
AZ UTAS
Nem meri bevallani, hogy igen. …Nem. De az előbb egészen tisztán hallottam.
A KALAUZ
Talán a maga nevét kiabálják.
AZ UTAS
Ugyan kérem, nem szokás az utasok nevét kiabálni.
A KALAUZ
Előfordul. Szabad a becses nevét?
AZ UTAS
Biztosan az állomás nevét kiáltották.
A KALAUZ
Itt nincs semmiféle állomás. Vonatunk egy holt-vágányon áll.
AZ UTAS
Badar beszéd ez, kérem. Nemzetközi gyorsokat nem szokás holtvágányra…
A KALAUZ
Az elnevezés kissé riasztó…
AZ UTAS
Mindjárt megnézem én magam. Szemüvegét keresi tapogatózva. Sehol sem találja.
A KALAUZ
Nevezhetjük vak-vágánynak is.
AZ UTAS
Én csak azért nem látok, mert vakítanak ezek a kellemetlen fényszórók.
A KALAUZ
Megkezdődött a vonat átkutatása. Most fél… Nem csodálom. Most szállítják le azokat az utasokat, akik kéziratot csempésznek ki a Birodalom területéről… Lássuk csak a jegyét!
AZ UTAS
A jegyem? A jegyem? Nem találja. Mindjárt! Meg kell lennie… Csak azért nem találjuk, mert nagyon jól eltettük. Már a táskájából borogatja ki a holmiját. A földön térdel, összevissza keresi.
A KALAUZ
Aki jegy nélkül utazik, arról előbb-utóbb kiderül, hogy van egyéb is a füle mögött.
AZ UTAS
Nekem azt mondták, hogy tizenkét és fél óra az út a határig. Mennyi telt el? Nézi az óráját.
A KALAUZ
Ezt az órát is attól a bizonyos főhercegnőtől kapta talán?
AZ UTAS
Ha megengedi, felajánlom. Az én apám is ilyen szakállt viselt… Az ő emlékére, fogadja el… Arany!
A KALAUZ
Zsebre vágja. Biztos ott felejtette a jegyét Bécsben. Majd visszamegy érte. Szalutál, el.
A HATÁRŐR
Előtűnik a dívány mögül. Jó, hogy oda tetszett adni neki az aranyórát. Ha nem kap ajándékot, nem megy a vonat. Tetszik látni. Én is odaadtam neki az egész zsoldomat. Minden kevés neki.
AZ UTAS
Maga kutatja át ezt a vagont?
A HATÁRŐR
Igen. De énutánam is kutatnak. Tessék engem elrejteni!
AZ UTAS
Ez képtelenség. Maga egy agent provocateur!
A HATÁRŐR
Miért nem tetszik engem inkább kolléga úrnak nevezni? Most készülök vizsgára az orvosi etikából. Megtaláltam Doktor Freud összes művét – tetszik ismerni őt? Ezekkel fűtik a mozdonyokat… Teljesen elszenesedett könyveket vesz elő a dívány mögül.
AZ UTAS
Mohón nyúl a könyvek után. De azok korommá és hamuvá válnak a kezében – szétesnek. Nézi a fekete kezét.
A KALAUZ
Előtűnik. Szép fekete kesztyűje van!
A HATÁRŐR
Én át szeretnék szökni a határon!
A KALAUZ
Elkezd kacagni. De hisz ez a vonat nem megy át a határon!
A KALAUZ
Visszatérünk szeretett császárvárosunkba.
A KALAUZ
Semmi sem lehetetlen. Nézze! visszafelé futnak a távírópóznák. Milyen mulatságos!
Megint hallatszik a vonat zakatolása. De mintha fordított ütemben….
A HATÁRŐR
Egy cigányasszony megjósolta, hogy nem fogom megérni a huszadik évemet. El, szájharmonikával.
A KALAUZ
Na, Herr Professor, tud-e erre is valami jó viccet?
A fény és árnyék megint olyan élesen vetődik rájuk kintről, hogy ugrálós pergőképnek látszik a mozgásuk. A szájharmonikaszó és a vonatkattogás megint átúszik abba az „álomzenébe”.
AZ UTAS
Egy zsidó utazik…
A KALAUZ
Már jó! Vonaton?
A KALAUZ
Egyre jobb. Kivándorol?
AZ UTAS
Olyasmi. Azt mondja, hogy neki elég volt abból a Ninivéből.
A KALAUZ
Ja? Ez valami ószövetségi izé?
AZ UTAS
Az. És amikor már azt hiszi, hogy túl van a határon, jön egy cethal, és hamm! Bekapja.
A KALAUZ
Óriási. És mit csinál vele? A cethal.
AZ UTAS
Visszaviszi Ninivébe.
A KALAUZ
Nevet, oldalát fogja nevettében. Ezt a viccet még sohasem hallottam.
AZ UTAS
Én most alszom, és összevissza álmodok, ugye?
AZ UTAS
Akkor adjon egy kis tüzet. Elaludt ez a szivar. És én álmomban mindig úgy füstölök, mint régen…
Rágyújtanak.
A KALAUZ
Az azért nem volt valami vicces annak a zsidónak ott a cethal hasában.
AZ UTAS
Jónás akkor már tudja, hogy ő a cethalban egy isteni cél felé utazik.
A KALAUZ
Röhög, könnyeit törli kockás zsebkendőjével. Egy okkal több, hogy beszarjon…
A fény vaklizik rajtuk.
Álomzene.
AZ UTAS
Szájában parázsló szivarjával felugrik, elkezdi vonszolni a csomagját, mint aki menekülne.
A KALAUZ
Mit akar? Ebből a cethalból nem lehet csak úgy ukmukfukk kiugrani! Galléron ragadja.
Az Utas egyre nehezebbnek látszó bőröndjét cipelve járja körbe a műanyag kupolát, mintha a nyitját keresné. Eltűnik, aztán megint előtűnik a másik oldalon. Az óra járásával ellentétes irányban mozog.
AZ UTAS
…Úgy rémlik, már jártam itt valamikor… Bent pálmafa van… Fogadjunk, hogy van egy pálmafa… És ez a kávéillat is ismerős. A frissen pörkölt kávénak az illata. Az ember orra a tudatunktól függetlenül is tud emlékezni, vagy vél emlékezni. Mint ahogy én most emlékezem erre a békebeli kávéillatra. És egy illat emlékére annyi mindent fel lehet építeni. Gyerekkort. Zavartalanul szép nyarakat. Elmúlt birodalmakat…
A bura alatti szalon derengő fényben kezd kivilágosodni. Az egykori legendás császári maitresse szalonja ez: Ittebei Kiss Miklósné, született Schratt Kataliné. Először egy csenevész kis pálma látszik. Az alatt ül a háziasszony, csapzott ősz öreg hölgy, neglizsében. Ügyetlenül felrakott piros festékkel az arcán éppúgy lehetne Párizsban egy clocharde, mint Döblingben, a tébolydában, egy fuzsitus Habsburg főhercegnő.
Egy ezüstcsengőt ráz. Hosszan. Talán csak azért, mert szereti a zenét. Aztán egy másikat is.
A hang nem hat át hozzánk.
A szép fiatal komorna fel se üti a fejét a könyvből, amit olvas. Mindig olvas. Mintha arterioszklerotikus asszonya mellett – aki minden emléket összekever – ő volna, aki hiteles források alapján számon tart mindent. Ő itt a történelem múzsája. Egy adatbank.
A Metressz magyaráz valamit a lánynak. Talán egy jó történetet mesél. Énekel is. Nevet. A nézőtéren a süketnémák szintén nevetnek. Közben:.
AZ UTAS
Ez a szalon is olyan ismerős. Mintha nem is a Berggasse 19. alatt éltem volna – mennyit is? mennyit is? mennyit is? –, hanem itt a Gloriette Gasse 7. szám alatt. De honnan veszem azt, hogy ez a Gloriette Gasse 7.? Ki lakott a Gloriette Gasse 7. alatt?… Ököllel veri a plexiburát. Ki lakik itt?!
A szalonról hangtalanul felröppen a műanyag bura.
Az Utas reflexszerűen hátrább lép.
A METRESSZ
Na végre! Ez alatt az üvegharang alatt mindig légszomjam van. Piheg a szófán, legyezi magát. Feltetted a kávét?
A METRESSZ
Őfelsége mit csinál?
A Múzsácska a szekrényhez megy. Beles a kulcslyukon.
AZ UTAS
Lázas, nyugtalan. Egyre ismerősebb minden. Ez a szobalány… A fülemben van még annak a néma zenélőórának a muzsikája is… A szakirodalom sokszor leírta már ezt az érzést: TÉVES RÁISMERÉS. A „mintha már megtörtént volna velem” csalóka élménye. Igen, igen, mintha már láttam volna ezt a pálmát, ezeket a hölgyeket… És ragaszkodni fogok hozzá, hogy ez az igazság, mert mi lesz, ha ezek a hölgyek megkérdik tőlem, hogy egyáltalán mit keresek én itt. Csakugyan, mit is keresek? Hogy fogom kimagyarázni, hogy hívatlanul megjelenek egy vadidegen lakás küszöbén – Gloriette Gasse 7. –, és be akarok hatolni… Azt fogják hinni, hogy lopni jöttem…
A METRESSZ
Közben, mellékesen, az egyik zenélő óra sétálóját próbálta mozgásba lendíteni. Ez se akar megindulni, ez a csúnya óra. Az ember azt hiszi, hogy na! Na most!… Aztán semmi… Őfelsége? Referálj róla!
A METRESSZ
És az óra is áll. Fantasztikus! Ó, hogy a jelenségek mennyire összefüggenek!
AZ UTAS
És ha azt mondanám, hogy órás vagyok? Bár soha nem értettem a gépezetekhez. Régen túl vagyunk azon a mechanikus szemléleten, amely az emberi lelket óraműhöz hasonította. Holott az emberi lélek… Uramisten, mihez is hasonlítható az emberi lélek?
A METRESSZ
Fűzz be! Felállt. Ledobta magáról a fésülködőköpenyét. Fűző van rajta, „mieder”. Lógnak a szalagok belőle.
A MÚZSA
Kinyithatom közben a rádiót?
A METRESSZ
Akkor nem halljuk meg, hogy ha őfelsége kiabálni kezd álmában.
A MÚZSA
Asszonyom, őfelsége huszonkét éve halott.
A METRESSZ
Amikor háború jön, mindig kiabál. Rossz álmai vannak.
A MÚZSA
Hívjon hozzá álomfejtőt! Nevet.
A METRESSZ
Én hívtam. Őt várom…
AZ UTAS
Ezek a hölgyek egy álomfejtőt emlegetnek. Mi volna, ha azt mondanám, hogy… A szívem egyre jobban zakatol… Ha azt mondanám, hogy én vagyok FREUD ZSIGMOND!? Az Álomfejtés című sikeres könyv szerzője… Képtelenség! Nem tudnám igazolni magam. Hisz minden könyvemet elégették. Feltartja a két fekete kezét.
A METRESSZ
…Egy specialistát hívtam hozzá. Nem is tudom, miért nem jön.
A MÚZSA
Talán nem találja a házat. Járt már itt?
A METRESSZ
Valamikor annyi ember járt itt. Koronás fők… Színészkollégák… Pénzemberek… Ki tudja számon tartani?
AZ UTAS
Azt fogom állítani, hogy én már jártam itt. Csak könnyedén! – „Mesdames! micsoda DÉJÀ VU!” – És bizonyságul el fogom fütyölni a zenélőóra melódiáját. – „És mikor járt itt, ha szabad kérdeznünk?” – „Álmomban, hölgyeim” mondom én gálánsan. Izgatott lesz. És ha erre átadnak egy rendőrnek? Az bevisz. Igazoltatás. S persze majd ott is azt kérdik: – „A neve?” Ha nevemet kérdezik, azt fogom mondani, amit a ravasz Odysseus: – „Senki vagyok… Doktor Senki… Senki professzor… Senki, senki, senki…” – És ez tulajdonképpen igaz is. Csakhogy a Gestapo egy ilyen választ kihívásnak tekinthet és fizikailag megtorolhat. Össze fogják törni a szemüvegem.
A METRESSZ
Szorosra! A császár néha úgy meghúzta – mert imádott engem legszemélyesebben kifűzni-befűzni –, de úgy meghúzta, hogy sikoltani lett volna kedvem. Én voltam olyankor a gyönyörűszép nagy Monarchia, amit ő fűzött össze a szeretet szálaival. „Szorosabbra, felség!” És nem sikoltottam… Engem te nem hallhattál az ágyban sem sikoltani, soha. Hallottál?
A MÚZSA
Akkor én még a világon se voltam.
A METRESSZ
De nagyra vagy! Vagy talán olvastál ilyesmit rólam? A kortársak memoárjaiban? A történelmi könyvekben? Mert azok úgy hazudnak…
A METRESSZ
Na, ugye? Nem akartam, hogy a járókelők, akik a kapu előtt kalapot emelnek őfelsége almásderes lovainak, kénytelenek legyenek módosítani az uralkodóról alkotott képüket. Az alattvalók azt képzelték, hogy őfelsége, a tökéletes hivatalnok, a szerelmet is ugyanolyan szenvedélytelen pontossággal gyakorolja, mint a kinevezést, a hadgyakorlatot, a szoborleleplezést, az aktázást…
A METRESSZ
Azért, mert férjem apjaurát felakasztatta? Mit csináljon vele, ha olyan rettenthetetlen szabadsághős volt?… Őfelsége megszokta, hogy a magyar szabadsághősöket fel szokás akasztani. A fiamnak viszont báróságot adott. Az akasztott ember unokájának. Na?
A MÚZSA
Miután Zoltánka a világháború első csatájában sürgősen elesett.
A METRESSZ
Zoltánka… Csend. Aztán csendesen. Keresd elő annak a magyar költőnek a levelét, aki kondoleált Zoltánka halálához. Nagy költő lett volna belőle is, azt írta. Ott az asztalon egy vékony kis kötet. Báró Kiss Zoltán posztumusz versei… Lapozza a kis kötetet. Sajnos nem értem. Nem tudok magyarul.
A MÚZSA
Mindenki úgy képzeli, hogy azt a báróságot a nagyságos asszony járta ki Zoltánkának.
A METRESSZ
Nem azt mondják inkább, hogy kifeküdtem?… Az egész Monarchia meg van győződve, hogy amikor őfelsége egy nőt lefektet, még a kardját se teszi le, nemhogy a zubbonyát. Hát lehet, hogy a Burgban az inspekciós grófnőkkel így csinálja, de itt nálam. Azokban az intim pillanatokban nemhogy egy potom kis báróságot, de az Aranygyapjas Rendet is megkaphattam volna őfelségétől… Úgy odavolt.
A MÚZSA
A nők nem kaphatnak Aranygyapjút.
A METRESSZ
Nekem nem is kell. Nekem megvan. Csak én nem kívül viselem. „A nagyságos asszony aranygyapja” – szokta mondani őfelsége, tisztelettudóan térdre ereszkedve lábaimnál.
A MÚZSA
Asszonyom, őfelsége huszonkét éve halott.
A METRESSZ
Annál bámulatra méltóbb ez a galantéria.
AZ UTAS
Hogy jövök én hozzá, hogy mindezt kihallhassam? Félek, félek, félek. Félek, hogy máris árad a ruhámból az az üldözöttek izzadságára oly jellemző savanykás szag, amely minden házőrző kutyát megvadít… Kabátja alá szagol. Persze, a kutyáknak is ilyen szaguk lesz, ha a sintér elől futnak. Meg a gyümölcslopáson ért gyerekeknek is. A véráramba kerülő adrenalin hatására a gyerekek ilyenkor be is vizelnek… Ezzel a kérdéssel nem szabad tovább foglalkoznom. Ugyanis ha félek attól, hogy ez a félelemszag érződik rajtam, akkor ez máris kezd érződni rajtam. Szimatol. Érződik! Érződik!… Most mit csináljak? Legjobb volna visszavonulnom…
A METRESSZ
Te! Engem valaki néz! Én azt mindig megéreztem, a hátammal is, ha valaki nézett…
AZ UTAS
Most! Most fogják megkérdezni, hogy mit keresek itt. Adrenalinban fürdök.
A METRESSZ
Néznek. Az fix… Maga elé tartva egy kis kendőt, megfordul.
AZ UTAS
…Hölgyeim! engedelmet kérek, hogy betörtem. De az volt az érzésem…
A METRESSZ
Ámulat, hamis felismerés, fordulat. Csak nem a híres specialistához van szerencsénk?
AZ UTAS
Érti-e? nem érti. …Mintha én már jártam volna itt.
A METRESSZ
Jaj, annak is már hány éve? Ne is mondja. Ezer éve! Hát Isten hozta, maga elveszett gyermek.
AZ UTAS
Félre. Úgy látszik, a déjà vu élménye ragadós. Erről nem tudott a szakirodalom. Kitörően. Mesdames, micsoda reciprok déja vu!
A METRESSZ
Hát emlékszik? Maga is? Akkor nem tévedek.
AZ UTAS
Engedelmet, hogy most hívatlanul…
A METRESSZ
Hogy mondhat ilyet! Hisz küldtem önnek egy meghívólevélkét… Tudja, az egész nyugdíjam postai bélyegekre költöm. Csak mostanában annyiszor visszajönnek a leveleim. Hogy a címzett ismeretlen, hogy elutazott, hogy meghalt, hogy emigrált, lecsukták, kivégezték… Milyen kedves öntől, hogy még megvan! Tapogathatja is.
AZ UTAS
Én nem emlékszem, hogy levélkét kaptam volna.
A METRESSZ
Töpreng. Azt mondja, hogy nem írtam?… Lehet, hogy csak akartam. És eljött. Látja, van telepátia!
AZ UTAS
Bizonyára összetéveszt engem valakivel.
A METRESSZ
Hogy téveszteném össze? Ma is bejött négy szuronyos katona, és azt kérdezték, hogy „na, Frau von Kiss, jelentkezett-e már magánál az a professzor doktor…”
AZ UTAS
Belevág. Legszívesebben menekülne már. Nem tudom, kire gondolhattak?
A METRESSZ
Kire? A bécsi egyetem híres-neves professzorára.
A METRESSZ
Nini! A szerénysége! Ez az ismertetőjele! Elárulta magát, kedves doktor…
AZ UTAS
Akár ordíthatja. Senki!
Csend.
A METRESSZ
Rangrejtve óhajt maradni? Ha vendégeimnek ez volt az óhajuk…
AZ UTAS
Nem vagyok olyan előkelő, mint ama koronás fők. De a mai körülmények között jobb, ha elhallgatja a nevem.
A MÚZSA
Nomina sunt odiosa.
A METRESSZ
Semmi, semmi. Fitogtatja a műveltségét. Mindent összeolvas. A történelmi dátumokat is csak úgy köpi. Mikor volt itt a doktor úr? Na!
A MÚZSA
1914. június 28-án.
A METRESSZ
Látja? Micsoda memória!
A MÚZSA
Ezt minden iskolás gyerek tudja. Aznap ölték meg a trónörököst.
A MÚZSA
Azt a felpödrött bajuszút. A Ferenc Ferdinándot.
A METRESSZ
A császár helyett is mondja. „Aztat mi nem szerettük.” Megölték – megölték. Béke hamvaira.
A MÚZSA
Világháború – a hamvaira.
A METRESSZ
De amikor maga belépett ide, még béke volt. Milyen szép nyári vasárnap délután! Mindnyájan fiatalok voltunk. S ahogy kihúzza magát, a vén fuzsitus boszorkány most évtizedeket fiatalodik. Ön a sétapálcáját pörgette ujjai közt így lépett be. Fessen! Frissen!
AZ UTAS
Én olyan fiatal soha nem voltam, hogy a sétapálcámat az ujjaim között tudtam volna pörgetni.
A METRESSZ
Próbálja csak! Gyakorlat teszi a mestert…
AZ UTAS
Bocsánat, én csak a menetrend tévedése folytán kerültem ide. Nem hagytam-e itt legutóbb egy Londonba szóló vasúti jegyet?
A METRESSZ
Te láttál valahol valami vasúti jegyet?
A MÚZSA
Ha csak a „papa” nem vitte be magának.
A METRESSZ
Azt se tudja, mi az. Soha életében nem váltott vasúti jegyet. Csak különvonaton járt.
A METRESSZ
Te meg ne emlegesd úgy, hogy „papa”. Nekem egy életen át „őfelsége” volt. A legintimebb pillanatokban is. És én meg számára: „nagyságos asszony”.
A MÚZSA
„Őfelsége” I. Ferenc József minden délután háromtól hatig szerelmi életet élt, szundított rá, és habos kávét ivott Kiss Miklósné született Schratt Katalin „nagyságos asszonynál”.
A METRESSZ
Mit magyarázod? A doktor úr egy szexuálspecialista.
AZ UTAS
Ötvenmillió alattvaló követte diszkrét rokonszenvvel az önök kapcsolatát.
A METRESSZ
Tudtam, hogy megértő, ezért is akartam mindig, hogy találkozzanak, kedves doktor Senki! Ha maga analizálná I. Ferenc Józsefet!
AZ UTAS
Felderül, felnevet. Bocsánat! De az ismétlés mindig komikus. Hogy vénségemben is visszatér még ez a fiatalkori álom! Hetenként ismétlődő álmom volt ez: éjszaka jönnek értem lovas kocsival – katonák, rendőrök, alabárdos testőrök –,elragadnak, és visznek Berlinbe Vilmos császárhoz vagy szánon Pétervárra Miklós cárhoz – később Leninhez, Sztálinhoz – a háború végén meg folyton Wilson elnökkel álmodtam –, mintha rám várt volna a feladat, hogy én fejtsem meg a világ hatalmasságainak nyugtalanító álmait…
A METRESSZ
És Ferenc Józsefhez? Soha? Hisz sokáig az ő alattvalója volt…
AZ UTAS
Álmomban sem voltam próféta a saját hazámban.
A METRESSZ
Hát arra ne is számítson, hogy a Burgban számon tartanak egy professzort.
AZ UTAS
Hitler számon tart. Sajnos. Az Anschluss után három nappal már elszállíttatta a könyveimet a kiadóm raktáraiból. Ez az ő személyes figyelmének volt a jele…
A METRESSZ
Miért hagyta a dolgokat idáig jutni?
A METRESSZ
Maga! Maga nem a vasúti jegyét veszítette el…
AZ UTAS
Tűz! Tűz! Analizáljon csak, drága nagysád! Álmaink szereplőit azért kreáljuk, hogy kibeszéljék, amit mi magunknak nem merünk bevallani. Ez ama Freud doktor zseniális felismerése. Mit veszítettem el?
Meg is ragadhatja.
A METRESSZ
Hirtelen zavart lesz, tétova. Hogy mit? Mit?… Kérem, keresse…
AZ UTAS
Mi lapul a vasúti jegy alatt? Vagy ki lapul ott? Talán a négy húgom? Akiket itt felejtettem Bécsben. Hitler markában… Mi van velük?!
A MÚZSA
Az a négy kávénénike!
A METRESSZ
A Micinek a haját legutóbb megkapta valami fáklyának a lángja, az állomás előtt… Látja, jó, hogy visszajött.
AZ UTAS
Igen, megpróbálom megmenteni őket.
A METRESSZ
Nehezen fog menni. Ahhoz meg kéne menteni a világot. Egy ilyen nagy ember megpróbálhatná…
A METRESSZ
Mitől lehet egy világot megmenteni? Megpróbál rájönni. Egy világvégétől, egy világháborútól… Maga nem is tudja? Háború lesz, megint. Már ki sem merem nyitni a rádiót.
Felharsan egy katonabanda. „Wir fahren gegen Engelland…”.
A METRESSZ
Most mit akar azzal a Londonba szóló vasúti jegyével? Maga megy a vonaton, ezek mennek maga után a bombázókkal. Utolérik.
AZ UTAS
Van egy Göring repülőgépeinél is gyorsabb, progrediáló szájrákom. Az majd továbbvisz Londonból.
A METRESSZ
Akkor gyújtson rá. Most már nem mindegy? Szivart keres. Úgy látszik, őfelsége stikában mind elszívta… Így volt akkor is. Indulók! Mindenki éltette a háborút.
AZ UTAS
Mindenki! Ezért az a találkozás 1914-ben talán csakugyan érdekes lehetett volna. Egy háborút éltető mélylélektan-professzor és egy háborús bűnös császár között.
A METRESSZ
Psszt! Ő itt van! Ettől kezdve inkább csak szájmozgással mer beszélni.
A METRESSZ
Víz! Víz! Ott, a szekrényben… Kezd úrrá lenni rajta a császárvárás szorongó extázisa.
A MÚZSA
Oda van beakasztva őfelsége utolsó egyenruhája. Kitüntetés, csillag, sújtás, rojtok-bojtok…
A METRESSZ
És benne őfelsége… Ezért nem fűtünk.
A MÚZSA
A nagyságos asszony mindenkinek ezt mondja, pedig az igazság az, hogy nincs pénzünk. Elmegy bélyegre.
A METRESSZ
Megint hazudsz! Én senkinek nem említem őfelségét. Azt szoktam mondani, hogy a befőttjeim! Hogy a befőttjeim szeretik ezt a hideget… Ugyanis, tudja, a befőttjeim könnyen megromlanának, ezért… Rájön, hogy már mondta. Majd uzsonnára kaphat egy kis finom császárkörtebefőttet.
A MÚZSA
Ne ígérgessen. Nincs.
A METRESSZ
Elfogyott? Lehet. Őfelsége mindig nagyon szerette a hasát. Ide járt enni. A Burgban félt, hogy megmérgezik. Éjszakánként most is kilopózik, és nassol. Meg is hízott. Ez nem egészséges. De lehet, hogy csak rosszul balzsamozták. Fel van fújódva. Hallja? Most is hogy küszködik álmában? Mert amióta meghalt, ő olyan aluszékony lett. Maga szerint ez rossz jel? Lehet, hogy csupán kifárasztotta a sok háború, meg a sok szerelem… Mert azelőtt, ha elütötte az ötöt, és megszólalt a bájos Császárkeringő – Johann Strauss nekem ajánlotta –, hisz emlékszik rá, nem?
AZ UTAS
A motívumból idéz pár hangot.
A METRESSZ
Bravó! Őfelsége erre kilépett, és azt mondta: „A nagyságos asszony pompás kávéjának az illata minket ma is előcsalogatott…”
Az egyik óra elkezd járni; ütni kezd vékony ezüsthangon.
A METRESSZ
Maga titokban az órák doktora!
AZ UTAS
Szinte magában meditálva kezdi. Tulajdonképpen milyen természetes lehetett volna! Adva van egy bécsi öregúr, manifeszt agresszív hajlamokkal, lakik: Hofburg, foglalkozása császár. Dönthet arról, hogy Közép-Európában béke legyen vagy háború – és mindenki tudta, hogy ha a Danzig és Szarajevó közti stráfon valahol háború üt ki, akkor az egész világon háború üt ki. És adva van egy másik öregúr, aki szintén bécsi őslakosnak tekinthető, bár Morvaországban született, rendel: Berggasse 19., s aki épp az elferdült hajlamok dolgában specialista…
A METRESSZ
És adva van egy okos bécsi asszony, aki összehívja az említett két bécsi őslakost egy délután… Vigyázz, ki ne fusson a kávé!
A MÚZSA
A nagyságos asszony mindig ilyen színpadi szcénákban gondolkozik. A történelembe nem lehet így beleszólni! Kimegy. Ez abszurdum!
Ettől a szótól kezdve a stílus is egy kissé abszurd.
A METRESSZ
Utánakiált. De nagyra vagy mindig azzal a történelemmel! És most jobb neked, hogy a mázolósegéd ül a Burgban? Az nem abszurdum?
Egyre élesebb hangerővel.
A MÚZSA
Benéz. És hogy őfelsége aláírta a hadüzenetet Szerbiának, Oroszországnak, Franciaországnak, Angliának és Montenegrónak: az nem abszurdum?
A METRESSZ
Őfelsége akkor már szenilis volt!
A MÚZSA
Benéz. Őfelsége egész életében szenilis volt!
A METRESSZ
Csak szellemileg! Az Utashoz, finom hangváltással. Mert nálánál snájdigabb szeretőt…
AZ UTAS
Bőséges búzatermés és császári szenilitás. Ha nincs háború, lemegy a búza ára – mondták. Hát elég ennyi, hogy háború legyen? De hiszen minden feltétele megvolt annak is, hogy ne legyen háború. Csakugyan gyönyörű volt az a nyár! És gyönyörű volt a Monarchia… Fiatal voltam. Még nem voltam hatvanéves.
A METRESSZ
A napernyőm! Hova dugod el mindig az én szép fehér madeira hímzéses napernyőm?
AZ UTAS
Közel voltunk az Ígéret Földjéhez… Közelebb, mint ehhez a huszadik századi katasztrófasorozathoz. Csak egy kis erőfeszítés kellett volna.
A MÚZSA
Rozoga fekete esernyőt hoz. Ez van!
A METRESSZ
Kinyitja, s mint egy napernyőt forgatja. Őfelsége is milyen fiatal volt még 1914-ben. Alig nyolcvankét éves… A legszebb császárkorban! És a béke császára! Tudja, akkor már az utolsó huszonöt évben jóformán nem is vérengzett. És az ötvenmillió alattvaló titokban érezte, hogy ezt nekem köszönhetik. Még a rebellis Magyarországon is tapsoltak neki, ha egy szoborleleplezésen megjelent – legendás ruganyos lépteivel.
AZ UTAS
Lehet, hogy a háborúnak viszont meg se voltak a feltételei. Csak a tábornokok szemében, akik folyton azt számlálgatják: nekem is százezer ólomkatonám, neked is százezer ólomkatonád, neked van ezer ágyúd, de nekem csak kilencszázkilencvenkilenc… A gyerekszobába ezekkel! A háború mindig fejest ugrás a sötétbe… Ezzel szemben kész volt egy új, minden eddigit meghaladó civilizáció. Ha azt az egy nyarat még megússzuk békében. Ez volt a tét. Micsoda magas szintre kerülhettünk volna… Egy felsőbb osztályba! Egy végigélni érdemes huszadik századba! Egy új aranykor volt kialakulóban. A bécsi zene, amely Mozart óta feledteti ennek a birodalomnak minden bűnét és butaságát, akkor volt megint megújulóban. És amit mi kitaláltunk – mármint a nagyságos asszony által is oly nagyra becsült Freud Zsigmond szintén egy lépés volt az emberiség teljes megújulása felé… Bécs, Prága, Zágráb, Trieszt, Budapest, Nagyvárad! Krakkó! A legmerészebb filozófiai iskolákat kihordó görög városállamok óta nem volt még ily csodája a humanizmusnak…
Más órák is izgatottan járni kezdtek. Ütnek, vernek, zenélnek….
Közben valami tompa dörömbölés zaja, a szekrényből.
A METRESSZ
Sorolja csak azokat a városokat! Az ő városait! Bécs, Prága… mi is? Milánó, Velence! Fiatal korában még ezek is megvoltak neki! Ott volt a tenyerén, mint egy habos torta, a milánói dóm… És őfelsége úgy szereti az édességet! Krakkó, Budapest… Na! Hogy mondta?!
AZ UTAS
Ehhez képest, mi az, hogy a búza ára? Mi az, hogy a generálisok szakmai korlátoltsága? Nagyobb a tét! Lehet, hogy az volt az utolsó pillanat, amikor még megmenthettem volna gázkamrától a négy nővéremet!
A METRESSZ
Ez az! Folytassa! Eldobja a fekete esernyőt. A fehér napernyőmet kértem! Hisz nyár van! Percről percre fiatalodik.
AZ UTAS
Ha ezt az egy nyarat még megússzuk békében…
A METRESSZ
Ő lesz a béke császára! Hol marad az a kávéillat?… A városokat!
AZ UTAS
Pörgeti ujjai közt a sétapálcáját, és úgy mondja. Bécs, Prága, Zágráb, Trieszt, Budapest, Kolozsvár, Nagyvárad…
AZ UTAS
Krakkó!… Egy új aranykor van kialakulóban…
A színházat elönti a jó kávéillat.
A dörömbölés fokozódik.
A METRESSZ
Azok a legendás, ruganyos léptek! Közelednek!
AZ UTAS
Csak egy kis erőfeszítés kellene! Egy utolsó erőfeszítés …
Csend.
A szekrény ajtaja óvatosan nyílik, nyikorogva….
És megszólal a zenélőórán a Kaiserwalzer.
A császár – egyszerű köznapi „waffenrock”-ban – kidugja kopasz fejét. Mesebelien öreg. Pofaszakálla hosszúra nőtt. A körmei is.
A CSÁSZÁR
Tessék folytatni!
A METRESSZ
A kávéillat… előcsalogatta őfelségét.
A CSÁSZÁR
Tévedni méltóztatik, nagyságos asszony. Minket ezek az elismerő szavak csalogattak elő, amelyek országainkat mint egy új Hellást említették. Kettős birodalmunk két miniszterelnöke, gróf Stürghk és gróf Tisza, erről a humanizmusról sohasem referáltak nekünk. Sem az új aranykorról… Kár… Azért kérünk majd egy kis kávét… Kissé el vagyunk zsibbadva.
A MÚZSA
Be; nyitott, fehér, madeira hímzéses fehér napernyővel. Megáll az ajtóban. 1914. június 28. Vasárnap.
Függöny.
A Császár a karosszékben ül – mint egy borbélyszékben –, nyakába kötve asztalkendő. A komorna most nyisszantotta le éppen a túlságosan hosszúra nőtt szakállának a két végét.
A Metressz – megfiatalodva, most nem látszik többnek hatvannál – a tükröt tartja előtte.
A METRESSZ
Felséged egészen megifiult.
A CSÁSZÁR
Nézi magát. Valóban. Mintegy huszonkét évet… Udvari fényképészünk a koporsóban csinált rólunk néhány jól sikerült felvételt. Akkor néztünk ki így. Ilyen jól.
A MÚZSA
A karmai, felség!
A METRESSZ
Egy kis manikűr!
Őfelsége hagyja, hogy a szobalány levagdossa hosszúra nőtt körmeit. Közben:
A CSÁSZÁR
Fázunk, nagyságos asszony.
A METRESSZ
Nyár van, felség. Ezért nem fűtünk. Gyönyörű nyár, a gyönyörű Monarchiában.
A METRESSZ
A Császár kezét dörzsölgeti. Átfázott, felség.
A CSÁSZÁR
És rosszat álmodtunk.
A METRESSZ
Mit álmodtunk, felség?
A CSÁSZÁR
Elfelejtettük. Kár. Akármilyen rosszat álmodunk, sajnáljuk, hogyha elfelejtjük.
A METRESSZ
Súgva. Itt az álomfejtő. Hangosan. Ő az a doktor, akit olyan régen várunk. Van egy elmélete arról, hogy mit miért felejtünk el.
A CSÁSZÁR
Figyelmesen végigvizsgálja az Utast. Ő?… De miért nem öltött zsakettot?
Döbbent csend.
A METRESSZ
Feltalálja magát. Úton van.
A CSÁSZÁR
Aha. És honnan?
AZ UTAS
Morvaországban születtem. Csak szüleim ott bizonytalannak találták a jövőt, ezért Bécsbe költöztünk.
A CSÁSZÁR
A doktor úr, ezek szerint, morva.
AZ UTAS
Szülőhelyem szerint, felség. De szüleim Litvániából mentek Morvába. Az üldözések elől.
AZ UTAS
Csakhogy az ő szüleik még Galíciában éltek. És mivel ott is… Sok kósza katona a napóleoni háborúk után… Így hát elmenekültek.
A METRESSZ
Szerencse, hogy egy ilyen tágas birodalomban mindig lehet hova költöznie annak, aki biztonságban akarja tudni gyermekei életét.
AZ UTAS
Európa is túl szűk ehhez, asszonyom. A családom tulajdonképpen Rajna melléki. Csak a tizenhetedik században volt egy periódus, és jobbnak látták elmenekülni…
A CSÁSZÁR
Felállt. Kívánjuk önnek, doktor úr, hogy a mi kedvelt császárvárosunkat sohase kelljen kényszerűségből elhagynia. Éljen itt, háborítatlanul, az emberi kor legvégső határáig…
A MÚZSA
Apropó, felséged véletlenül nem tette zsebre a doktor úrnak Londonba szóló vasúti jegyét?
Hallatszik is, megint, a vonat zakatolása.
A CSÁSZÁR
A kérdésre zavartan megtorpan. Schrattra néz, segélykérően. Vasssút?
A METRESSZ
Őfelségének nem lehet váratlan kérdéseket feladni. Csak írásban előterjesztve… Nyugodjék meg, drága felség. Súgva. Nem Kossuth – vassút.
Vonatsípolás.
AZ UTAS
Felveszi az útitáskáját. Szuronyos katonák rángatják fel az ajtót, fülkéről fülkére járnak… Valamit ottfelejtettem a vonat díványán…
A METRESSZ
Csak nem siet, doktor? Töltsön velünk egy békés vasárnap délutánt. Egy kávét?… Teríts meg három személyre!… És tegye már le azt a rémes kuffert!
A MÚZSA
A táskát elveszi tőle. Mitől ilyen nehéz ez?
AZ UTAS
Megírandó műveimtől, kisasszony.
A METRESSZ
A doktor úr a bécsi tudományos élet egyik legnevezetesebb alakja. Folyton publikál.
AZ UTAS
Valóban, itt fejtettem ki tudományos működésemet. Az analitikus mozgalom Bécset szinte fővárosának tekinti.
AZ UTAS
Bár gondoltunk rá, hogy talán alkalmasabb volna fővárosunknak Budapest.
A CSÁSZÁR
Mi ezt elvetettük. Ne is tessék ezzel a gondolattal foglalkozni. Súgva. A magyarok nem megbízhatóak… Köztünk maradjon!
AZ UTAS
Sajnos, érzékeny veszteségeink is vannak. Egy zürichi tanítványom szembehelyezkedett velem, és ez év áprilisában a svájci analitikusok elszakadtak Bécstől.
A CSÁSZÁR
Ez súlyos. Bár az a tény, hogy ez év áprilisáig sikerült megtartania Svájcot: nem kis eredmény. Svájc?… Mi már ötszáz éve elveszítettük.
A MÚZSA
Súgva. Tell Vilmos. Huss!
A CSÁSZÁR
A doktor úr miben specialista?
A METRESSZ
Szinte énekli. Álom, ideg, felejtés, téboly, libidó!
A MÚZSA
Csakugyan énekli. Hiszté-é-ria!
A CSÁSZÁR
Bravó! Ez kell nekünk! A boldogult császárnéval együtt mindig szívünkön viseltük, hogy birodalmunk népeit minél több ideggyógyintézettel és tébolydával boldogítsuk.
AZ UTAS
Átveszi a szenvtelen, daráló tónust. Erzsébet császárné és királyné figyelme az orvostudomány eme évszázadok óta legelhanyagoltabb stúdiuma iránt valóban rendkívüli volt.
A CSÁSZÁR
Rendkívüli, ámbár érthető. A Wittelsbach családban sok volt a bolond. Wagnert finanszírozták, Heinét olvasták. Terhelt család. Boldogult anyánk őfensége ezért ellenezte is házasságunkat leendő hitvesünkkel, aki Wittelsbach volt. Bár boldogult anyánk is Wittelsbach volt. Hitvesünk egyúttal unokatestvérünk is volt. S az anyánk is volt még valamink. Micsodánk is volt?
A METRESSZ
A professzor gyógymódját minden barátném áldja és dicséri.
A CSÁSZÁR
Fájdalmas a gyógymód?
AZ UTAS
Nem jár fizikai fájdalommal.
A METRESSZ
És nem kell hozzá, csak egy jó puha dívány!
A CSÁSZÁR
Dívány? Földerül. Szétnéz. Az van… És doktor úr mit művel a díványon a pácienssel?
AZ UTAS
Hallgatom, amit mond.
A CSÁSZÁR
Kis tűnődés után. Nem hiszem, hogy nekünk sok közölni valónk volna doktor úr számára.
AZ UTAS
Efféle ellenállás a legtöbb betegben fellép. Ezt az ellenállást le kell törni.
A CSÁSZÁR
Az ellenállást le kell törni! Ez nekünk imponál… Mi szívesen alávetnénk magunk a doktor úr kúrájának, de nem hisszük, hogy alkalmasak volnánk páciensnek… Amikor leereszkedünk a térdeplőre, hogy a gyóntató atya fülébe elsuttogjuk a bűneinket S most, mintha megroppant volna benne valami, áttér egyes szám első személyre. egy se jut eszembe… „Nem emlékszem”… „Nem emlékszem”… A bűnökre ráhull a feledés fátyola. Mennyi mindenre hullott már rá a feledés fátyola… „Nem emlékszem”… Semmire sem emlékszem.
AZ UTAS
Helyes! És itt kezdődik az analízis.
A CSÁSZÁR
Mert itt van a kutya elásva. Ugye?
AZ UTAS
Ahogy mondja felséged.
A CSÁSZÁR
Harsányan. Csakhogy az a kutya nem lesz kiásva!
A METRESSZ
Őfelsége hallgatása már legendás.
AZ UTAS
Nincs hallgatag ember. Minden ember imád beszélni.
A METRESSZ
Jaj de jó! Azt hittem, hogy csak én.
A CSÁSZÁR
Mélységesen megdöbbent. Ön fecseg?
A METRESSZ
Módjával, felség.
A CSÁSZÁR
Boldogult fiam volt nagyon fecsegő természetű. Zsurnalisztákkal állott összeköttetésben. Elképesztő!
A MÚZSA
Az Utasnak, mellékesen. A Rudolf. Mayerling. Puk-puk.
A CSÁSZÁR
Uraságod nem áll összeköttetésben zsurnalisztákkal?
A METRESSZ
Nyugodt lehet, felség. Informálódtam. Az Utashoz. Megbocsásson!
A CSÁSZÁR
Így ez a kúra egyre csábítóbb. Egyszer mindent, de mindent kipakolni! Erről van szó?
A CSÁSZÁR
Miért ne? Orvosok és lakájok előtt lehet. Ugyebár? A tisztelendő urakban nagyon csalódtam. Nem titoktartók. Súgva. Rögeszme ez. A jelenlegi trónörökös túlságosan jó viszonyban van az egyházi körökkel. A Burg káplánja is az ő spiclije. Felkiált, és akár fizikailag is összeomolhat. Az Isten előtt sem tárhatom föl a lelkem!
A METRESSZ
Ön helyettesítse az Istent – kedves Freud!
A CSÁSZÁR
Előző révedezéséből. A Habsburg-háznak annyi tagja hal hirtelen halált mostanában a – gyónás szentségében nyert kegyelem nélkül. Boldogult Miksa fivérem Mexikóban. Boldogult fiam, Mayerlingben. Boldogult hitvesem Genfben, azon a szép tóparti promenádon… Boldogult… Na? ki még? És hol?
A METRESSZ
Senki, felség. És sehol.
A MÚZSA
A bécsi távíróhivatalba megjött a hír a trónörökös pár meggyilkolásáról. Odakint a szárnysegéd hallgatózik. Ez a csend most felbátorítja őt a merész lépésre…
A SZÁRNYSEGÉD
Beront. Megtorpan. Az ifjú Horthy volt akkor a szárnysegéd, a leendő magyar kormányzó. De ez az azonosság az Utas számára teljesen közömbös és érdektelen. Ma már számunkra is. A lényeg csak az, hogy jóképű, snájdig, fiatal, intelligens és határozott legyen.
A MÚZSA
…Mondtam! Hívás nélkül lépett be. Azt hiszi szegény fiú, hogy a történelmi pillanat őt erre feljogosítja. Őfelsége ki fog téged rúgni. Mibe fogadjunk?
A SZÁRNYSEGÉD
Kihúzza magát, mereven nézi a kávézó társaságot. Minden idegszála megfeszül, hogy megszólaljon.
A CSÁSZÁR
Rápillant, hosszan, hidegen.
A SZÁRNYSEGÉD
Torkát köszörüli, diszkréten.
A CSÁSZÁR
Most már nem is néz többet rá. Nagyságos asszonyom, minapában érdeklődni méltóztatott, hogy vajon miért váltunk meg előző szárnysegédünktől. Azért, kérem, mert kotnyeles volt. Kikocsiztunk. Szárnysegéddel oldalunkon. Mi szokásunkhoz híven: hallgattunk: Midőn dicső ükanyánk, Mária Terézia császár- és királynő szobra mellett hajtatunk, volt szárnysegédem kérdezetlenül megszólal. Mintegy társalogni kezd. Konverzál. És privát gondolatát közli velünk – velünk, akik őt nem kérdeztük…
A METRESSZ
Szent isten, mit mondott?
A METRESSZ
Hogy szép szobor? Azt mondta?
A CSÁSZÁR
Azt. „Szép szobor.”
A METRESSZ
Talán megtetszett neki.
A CSÁSZÁR
Csakhogy a szobor műbecséről mi nem óhajtottunk vele diskurálni. És ha nem volna szép a szobor, akkor talán fel kell robbantani? Így kezdődik mindig: esztétikai fecsegés – aztán szobordöntögetés. Nehezen fékezi magát. S a legfagyosabb hangján folytatja. Természetesen nem is válaszoltunk, javíthatatlan fecsegőjének. Rövid úton szolgálatunkból elbocsátva, nyugállományba helyezve, azóta is a jóhírű döblingi ideggyógyintézetben nyer kezelést. Szoktunk érdeklődni hogyléte felől. Kitűnő társaságban van… Elönti a harsány röhej hulláma. Egész nap főhercegekkel játszhat ott seggrepacsit. Kacag.
A METRESSZ
Soha olyan jókedvű nem volt őfelsége, mint azon a napon…
AZ UTAS
Hátha történt valami fontos esemény?
A CSÁSZÁR
Kitör. Fontos esemény! Tudom én, hogy mi szokott lenni fontos esemény. Ferenc Ferdinánd őfensége táviratot küld nekünk, hogy Boszniában rend és nyugalom. A hadgyakorlat pompásan sikerült. És a jövő évben bekebelezhetjük Montenegrót. Így! Kézzel kiemel egy fánkot, a szájába tömi. Aztán Szerbiát! Újabb fánk. Albániát Már fulladozik, de fal tovább. Az egész Balkánt! Köhög, kékül.
A METRESSZ
Kuc-kuc, felség! Kuc-kuc!…A szárnysegédhez. Így felizgatni a császárt.
A SZÁRNYSEGÉD
Most már csakugyan szólni szeretne.
A CSÁSZÁR
Minket csak a trónörökösök szoktak felizgatni. A Rudi, a Franci… Táviratot küld, hogy elejtette a huszonötezredik rókáját. Egy héttel ezelőtt ünnepelte az ötezredik elejtett szarvast. Távirat erről is. Vaddisznót mennyit is lőtt?
A METRESSZ
És hajtót? Jágert? Fővadászt?
A CSÁSZÁR
Az egyik udvari vadászaton engem majdnem meglőtt.
A METRESSZ
Az a Rudi volt.
A CSÁSZÁR
Ja. A Rudi is. De a Franci is. Persze, véletlen volt. Megállapíttatott.
A METRESSZ
Freud doktornak érdekes elmélete van a véletlenekről.
A CSÁSZÁR
Nekem is. És nevetni kezd megint, szinte fenyegetően.
AZ UTAS
Feláll, otthagyja az asztalt.
A METRESSZ
Hajlamos a szorongásra, doktor?
AZ UTAS
Már ötezer év óta.
A METRESSZ
Most nincs oka rá.
A METRESSZ
A Monarchiában nem történik semmi őfelsége tudta nélkül… Mi történt, drága felség? Hadd nevessünk mi is.
A SZÁRNYSEGÉD
Torkán akad a szó.
A CSÁSZÁR
Könnyeit törölgeti, aztán feláll. Szárnysegédünk bizonyára jelenteni kívánja, hogy távirat jött Boszniából… Talán azon az oly jól sikerült hadgyakorlaton valami malheur
történt a trónörökös párral.
A SZÁRNYSEGÉD
Int, hogy igen.
Csend.
A CSÁSZÁR
Táborszernagy Oszkár Potiorek felelős, hogy a boszniai hadgyakorlaton minden az előírás szerint történjék. Táborszernagy Oszkár Potiorek a régi gárdából való. „Dienen und Maul halten.” Amit ő csinál, nagyon jól van csinálva. És hallgat. Nem zárult le a sora azoknak a Habsburgoknak, akik gyónás szentsége nélkül voltak kénytelenek távozni az élők sorából. Szárnysegédhez. Hol is?
A SZÁRNYSEGÉD
Végre megszólal. Szarajevóban felség! Folytatná.
A CSÁSZÁR
„Maul halten!” És táborszernagy Oszkár Potiorek is befogja a száját.
A METRESSZ
Oszkár tudja, hogy mi történt most Boszniában.
A METRESSZ
Oszkár tudja, hogy mi történt akkor Mayerlingben…
A METRESSZ
Az „Álarcosbál” reminiszcenciájával dúdolja. „Oszká-ár tudja, de nem mondja-a… Tralalalla – lallalla…”
A CSÁSZÁR
Nagyon fülbemászó melódia. Brummogja.
A MÚZSA
Igazából soha nem fogjuk megtudni, hogy Potiorek Oszkár táborszernagy mindent felülmúló ostobasága, amellyel a trónörökös pár gépkocsiját lassított menetben sétáltatta egy egész délelőttön át Szarajevó utcáin, a fák mögött megbújó elszánt merénylők orra előtt, vajon fenékig ostobaság volt-e, avagy… De csitt! Énekel. „Oszkár tudja-a, de nem mondja-a…”
A CSÁSZÁR
Bomba volt vagy golyó?
A SZÁRNYSEGÉD
Előbb bomba. A gondviselés úgy akarta, hogy a trónörökös ne sérüljön meg.
Csend.
Aztán próbálkoztak golyóval.
A CSÁSZÁR
A bosnyákok mesteri lövők.
A SZÁRNYSEGÉD
Igenis, felség. A bosnyákok mesteri lövők.
A CSÁSZÁR
És a merénylő golyóját hogy fogadta trónunk boldogult várományosa?
A SZÁRNYSEGÉD
Mint egy katona, felség.
A CSÁSZÁR
Ő császári és királyi fenségétől nem is lehetett mást várni… És hitvese hogy fogadta a golyót?
A SZÁRNYSEGÉD
Mint egy katonafeleség, felség.
A METRESSZ
Pálinkát töltött. Egy kis szíverősítőt, doktor. Mitől fél? Csak nem a háborútól? Szarajevó után? Nevetséges. Ferenc Ferdinánd akarta a háborút. Ferenc Ferdinánd nincs többé. Hogy mi lesz? Egy másik főherceg lesz a trónörökös. Van belőlük… Császárkörte-pálinka. Nem lesz erős felségednek?
A CSÁSZÁR
Dudorászva. E kellemes melódia a mindentudó Oszkárról a fülünkben maradt. „Pálinka sosem erős, csak a legény lehet gyenge.” Ezt a győri csata után mondták nekünk, amikor a túlélőkkel fraternizáltunk. Kínáltak nekünk butykosban papramorgót. Vagy fordítva?
A METRESSZ
Nem, nem. Nagyon helyes. Butykosban papramorgót. Doktor úr, miért nem énekel velünk?… Ön nem hisz a zene gyógyító hatalmában? Tralalla… lallalla… „Oszkár tudja-a…” Mondja, doktor úr, hát lehet rossz ember az, aki így szereti a zenét?
A CSÁSZÁR
„Tralalla – lallalla… tralalalla – lallalla…” Ferenc császár, a nagypapa is nagyon szerette a zenét. – „Énekeljünk, Franzi” – mondotta. És én a kiságyban énekeltem. A nagypapa kedvelt minket, mert ő is Franzi volt.
A METRESSZ
Eszem a lelkét! Énekel.
A CSÁSZÁR
Odalent a Burg nagy szálájában még tartott az udvari bál. A nagypapa a kiságyunk fölé hajolva kérdezte: – „Akarsz-e táncolni, Franzi?” És kézenfogva megindultunk galoppozva a Burg lakosztályain át.
Csakugyan hallatszik valahonnan a zenekar.
A CSÁSZÁR
És viszi Franzit a groszpapa… Hopszassza!…
A MÚZSA
És kijön szegény Rudolf királyfi is a szarkofágból, és ő is galoppozik már a papával meg az ükpapával… „Oszkár tudja, de nem mondja…” Rudolf, Mayerling, puk-puk! És jön Erzsébet királyné és császárné, megfogja a fia másik kezét… Fehér ruháján átüt a vér. Micsoda udvari bál ez! Csupa némaság, puk-puk és hopszassza… És őfelsége öccsei, szegény Miksa, akit elküldtek Mexikóba császárnak. Ott a hazafiak kivégezték… És Ferenc Ferdinánd, rangon aluli hitvesével, aki hiába viselkedett úgy, mint egy katonafeleség, nem kap helyet a családi kriptában…
A zene elhallgat. A táncnak vége.
A Császár letérdelt a térdeplőre, szembe a közönséggel, összekulcsolt két kezébe temetve arcát, mint azon a népszerű fényképén, amely a hadüzenet aláírása előtti áhítatában ábrázolja.
A METRESSZ
Hathónapos udvari gyász. A főudvarmester majd személyesen fog felügyelni, hogy a főhercegnők fekete klottbugyit viseljenek. Hogy mi lesz? Semmi se lesz. A céget a főnök vezeti tovább. Éljen a béke császára! Hogy mi lesz? Őfelsége holnap hajnali négykor felkel, őfelsége holnap hajnali negyed ötkor misét hallgat, őfelsége holnap ötkor az íróasztalához ül, és aktázni fog. Őfelsége holnap délután négytől hatig szerelmi életet fog élni itt, Gloriette Gasse 7. szám alatt. Habos kávét fogunk fogyasztani. És ez most már így fog menni a világ végezetéig… Igyunk erre még egy pohárka snapszot, doktor. Tölt. Éljen az aranykor!
AZ UTAS
Lehetséges, hogy sikerül elkerülnünk azt az első világháborút?
A METRESSZ
És akkor nekem se kell majd örökös gyászt viselnem a fiamért, aki talán nagy költő lett volna, de elesett a világháború első hónapjában. Alig hogy leérettségizett, elvitték a frontra… És velem együtt tízmillió anya, nővér, feleség, szerető veheti le a gyászruhát. Feltűz egy nagy vörös virágot.
ZOLTÁNKA
Avagy a Fiatal Katona, be. Most még gimnazista. Kezét csókolom.
A METRESSZ
Azt hittem, lázasan készülsz az érettségire.
ZOLTÁNKA
Lázasan készülök. De olyan hiányosok a történelemkönyveink. Nincs meg benne, hogy a nagyapámat miért végeztette ki Ferenc József.
A METRESSZ
Zavaros idők voltak…
ZOLTÁNKA
Az iskolában nem tanítják.
A METRESSZ
Viszont nagyapádnak szobra áll Nagybecskereken. Ezt a Nagybecskereket úgy mondhatja, mintha a világ közepe volna. A megye hölgyei emelték. Hálájuk jeléül. Micsoda egy férfi lehetett…
ZOLTÁNKA
Hallottál-e azokról az olasz fiúkról, akik egy életen át kutyakorbácsot viseltek a kabátjuk alatt?… Akiknek anyját a leglovagiasabb császár a város piacán megkorbácsoltatta. Meztelen altesttel.
A METRESSZ
Ó-ó-ó! micsoda romlott kamaszfantáziátok van nektek! Ezért adtalak be egy olyan előkelő intézetbe?
ZOLTÁNKA
Azok az olasz fiúk akkor megesküdtek, hogy visszaadják a kölcsönt. Ha találkoznak a császárral, korbáccsal az arcába vágnak.
A METRESSZ
Szent isten! Hol az a korbács?
ZOLTÁNKA
Én revolverrel járok. Nekem egy nagyobb sértést kell megtorolnom.
A METRESSZ
Könyörgök, doktor, segítsen…
AZ UTAS
Hisz oly világos… De elégtétel keresése elsősorban az ön apjára tartoznék.
ZOLTÁNKA
Apám diplomata. Elküldték a világ legtávolibb pontjára. Japánban képviseli a császárt. Miközben a császár őt képviseli anyám ágyában. Jó? Mi?
AZ UTAS
Ha ilyesmiért mindenki elégtételt venne, már rég szitává kellett volna lőni Ferenc Józsefet.
ZOLTÁNKA
Azt kellet volna!
AZ UTAS
A császári vér nem ejt foltot – van egy ilyen legenda.
ZOLTÁNKA
Feküdjön le a császár, akivel akar. De az én anyámmal ne!
AZ UTAS
Mert a mi anyánk mindig szent. Ez a másik legenda.
ZOLTÁNKA
Legyen kurva. Azt se bánom. A bácsi is nyugodtan udvaroljon neki, nem fogom lelőni. Nézze, milyen csinos a mama még ma is… De a nagyapám gyilkosával nem fekhet le. A Theresianumban a párnám alatt minden este ott volt a cédula. Nyolc éven át. „A te anyád nagy ká…” Kiírva, magyarán. Mert oda csupa magyar mágnásgyerek jár. A bécsi rendőrfőnök hiába nyomoztatott. Ha kivágják az összes magyar diákot, ha áthelyezik az összes hazafias érzésű tanárt, a cédula akkor is ott van a párnám alatt. Tessék!… Tessék! Szedi ki zsebéből az összegyűrt papírokat. Nézze!… Már a rendőrfőnököt is elcsapták. A cédula akkor is itt van. „A te anyád nagy ká…” És nem azért mert normál ká, hanem mert a császárral ká. Ká und Ká.
A METRESSZ
Csakhogy az új rendőrfőnök nem olyan trotli, mint az elődje. Ez grafológusokat vett igénybe, és megállapították, hogy a mocskolódó cédulákat mind te írod…
ZOLTÁNKA
Hazudnak! Hazudnak! Anyja arcába vagdossa a papírgalacsinokat.
A METRESSZ
Te írod őket! Viszem ezeket is a grafológushoz… Hol az a revolver?
A METRESSZ
A tanárod azt mondja, hogy szép verseket írsz mostanában. Megtaníthatnál engem magyarul, hogy olvashassam…
ZOLTÁNKA
Egyből lefegyverezte. Hagyd ott őt! Elmegyünk Magyarországra. Elmegyünk Japánba… Ott fogunk állni a túlsó féltekén, fejjel lefelé, mindhárman. Jó? A hajunk az égbe lóg.
A METRESSZ
Megszerzem neked a bárói címet. Méltóságos fiatalúr leszel. Mit szólnak hozzá majd azok a mágnásfiúk a Theresianumban?
ZOLTÁNKA
Hogy nagy kurva az anyád, azt. Én írom. De ők mondják.
A METRESSZ
Megszerzem neked a császártól az Aranygyapjas Rendet. Ezen a mai szép napon minden lehetséges.
ZOLTÁNKA
Ordít. Az én nagyapámnak szobra áll Magyarországon! Ferenc Józsefnek sohasem fog állani szobra Magyarországon!
A METRESSZ
Hát hogy bízzon a császár a magyarokban? A fiatalokban?… Teszed el azt a fegyvert! Hogy az én fiam kezet emeljen a császárra?
Csend.
ZOLTÁNKA
Én nem hagyom magam mayerlingizálni, mama. Én őt lövöm le.
A METRESSZ
Mi? Micsoda? Nem is értem.
AZ UTAS
Mayerling. Puk-puk.
Csend.
A CSÁSZÁR
Felkel a térdeplőről. Majd a háborúban lövöldözzön, fiatalúr… Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam. Ezek ama bizonyos történelmi szavak. Egy kis helyi háború elkerülhetetlen. Az a bizonyos tízévenként esedékes Balkánháború. Ügynevezett „Bé-formula”…
A MÚZSA
Volt egy másik formula. Lehetett volna. A Rudolf féle formula.
A CSÁSZÁR
Valóban. Boldogult fiunk szerette a magyarokat, szerette a fiatalokat, szerette a zsidókat, a zsurnalisztákat, és nem szerette Vilmos császárt. Aberrált gusztusa volt.
A MÚZSA
Rudolf volt e birodalom utolsó sánsza. Egy világtörténeti alternatíva a Habsburg-házban. Ez az alternatíva 1889. január 29-én megszűnt. Azóta csak a Bé-formula lehetséges.
A CSÁSZÁR
Hová fogunk tehát bevonulni?
Csend.
Kérdeztem!
A SZÁRNYSEGÉD
Szerbiába, felség!
A CSÁSZÁR
„Bevonulunk Szerbiába; mint csendőr-járőr egy kocsmába.” Szép mondás. Katonás. Ki mondta?
A SZÁRNYSEGÉD
Tisza István mondta, felség.
A METRESSZ
De hisz azt beszélik, hogy Tisza nem is akarja a háborút.
A CSÁSZÁR
Képzelje el, nagyságos asszony, hogy mit mondanak azok, akik akarják…
Kint megszólal Beethoven VII. szimfóniájának lassú tétele: a gyászinduló. A zenekar tompán, ami hallható – a gyász folyton ismétlődő motívuma –, mély hangú dobokon, nagybőgő meg-megzendülő húrjain…
A CSÁSZÁR
…Ezzel a háborúval tartozunk boldogult Ferenc Ferdinándnak. Ő hagyta ránk… Nálunk a halottak kormányoznak.
Ha tetszik, valahol a háttérben most feltűnhetnek az előbb már említett véres árnyak, némán, mint egy panoptikum figurái: Ferenc Ferdinánd Chotek Zsófiával, a mexikói Miksa császár, Erzsébet, Rudolf, ő befáslizott fejjel…
Zoltánkáról a kis Múzsa közben levette a zakót, és felöltözteti a szekrényből elővett csukaszürke zubbonyba. Amíg ennek gombjait gombolgatja:.
A MÚZSA
A felpödrött bajszú krónprincet eltették láb alól. És most, hogy meghalt: eléri a célját. Megcsinálják helyette a világ legdilettánsabb világháborúját. Az ő kielégíthetetlen, vérpocsékoló vadászszenvedélyével – őzek, fácánok és vaddisznók helyett – tízmillió fiatalembert hajtanak a puskacsövek elé…
A gyászinduló tompán, mélyen szól.
AZ UTAS
Most jól megdolgozzák a bécsieket ezzel a gyönyörű halálmuzsikával. A sok Eroica, Sors-szimfónia, gyászinduló végén azon veszik észre magukat, hogy ott fekszenek vérükben valahol a szerb hegyek között…
Mintha nem is csak a mély zengésű hangszereken szólna már, hanem valami tompa brummogó emberi kórus is mondaná: „Bam-bambam – bam bam, ba babba bamm…” És így tovább, vég nélkül szinte. Egyre nagyobb kórus. Egyre nagyobb tömegek. „Bam-bambam…”.
A METRESSZ
Doktor! Doktor! Maga megint téved! Nézze az utcán azt a rengeteg embert – fáklyás felvonulás! Mindenki ölelkezik! Táncolnak az utcán. Éltetik a háborút!
A zene a IX. szimfónia Öröm-kórusának travesztált, gyorsuló változata.
A CSÁSZÁR
Kitárt karral. Ötvenmillió alattvaló!
A METRESSZ
…A férfiak kalapjukat dobálják. Egy nő haja meggyulladt… Az ismeretlenek is összecsókolóznak.
A CSÁSZÁR
Nagyságos asszony, mi se vonjuk ki magunkat az általános lelkesedésből. A nagyságos asszony ma majd kicsattan!
A METRESSZ
Egész Bécs majd kicsattan, felség!
AZ UTAS
Prága is majd kicsattan. Trieszt is majd kicsattan. Pest is majd kicsattan… Igen, igen, a nők is mind mintha megfiatalodtak volna…
A CSÁSZÁR
Egy kis ramazurit fogunk csinálni. Hol is?
A SZÁRNYSEGÉD
Szerbiában, felség!
A MÚZSA
Az egész világon, felség!
A METRESSZ
Az ágyban, felség!
A Múzsa a Fiatal Katonával táncol.
A CSÁSZÁR
Térdre esik a Metressz előtt. Az Aranygyapjú …
A METRESSZ
Jöjjön, drága felség, a kardját se tegye le!
A CSÁSZÁR
Mit kiabálnak odakint?
A METRESSZ
Hogy éljen a háború… Miért hallgat, doktor? Én látok odakint egy szakállas, szemüveges urat, aki a szürke nyúlszőr kalapját dobálja az ég felé. Vajon mit kiabálhat?
AZ UTAS
Rekedten feltör belőle. Hogy éljen az első világháború!
Csend lesz. Csak a háttérben táncolnak tovább némán a véres panoptikumfigurák.
A CSÁSZÁR
Feláll. S mellékesen odaszól az Utasnak. Mi azért írtuk alá, mert maguk mindenfélét kiabáltak.
S elindul a dívány felé legendás, ruganyos lépteivel. Nyomában a Metressz. Félúton hirtelen összeborulnak. Csók. Sötét.
Egy nagy piros lámpa ég valahol fent a magasban. Talán egy szemafor lámpája az, tilosra állítva.
Egy másik piros lámpa a szalonban. A szalonon rajta a bura. Alatta most van egy zongora is (pianino). Ez alatt egy sötétkék huszáratillát viselő fiatalember – nekünk háttal – zongorázik… A zenéből nem hallatszik ki semmi. Azt látjuk, hogy a huszártiszt dühös, romantikus expresszivitással veri a billentyűket. Egy-egy lenge ruházatú lány lustán keringve a szalonban – énekel is hozzá. Mit? Nem hallani. Enyhén bordélyházjellege van most a szalonnak.
Egy harmadik világító piros pont: az Utas szivarjának a parazsa. Az Utas a dívány szélén ül, félszegen. A lánya feje az ölében.
Valahonnan tompán hallatszik a Határőr szájharmonikáján az angolkeringő.
AZ ÚTITÁRS
…A vonat számára egy szemafor piros lámpája azt jelenti: „Állj, ne tovább!” A külvárosi utcán egy piros lámpa azt jelenti: „Gyere be, szépfiú, mindent szabad!” Egyszer a tiltás, másszor a szabadság… És ugyanaz a vörös szín jelenti ezt is, azt is. Melyiket válasszuk? Nevet. Csupán egy újabb példa ez a maga elméletéhez, a dolgok kettős értelméről.
AZ UTAS
Vedd még hozzá a királyi trónus vörös bársonyát, és a forradalom vörös zászlaját. Melyiket kellett volna választanunk? Amikor még lehetett választanunk… Hogy most ne kellene menekülnöm szülőházamból, mint valami körözött bűnözőnek.
AZ ÚTITÁRS
Visszajövünk! És az diadalút lesz. Előadást fogsz tartani a berlini akadémián. Üdvözöl Thomas Mann bácsi. És Bécsben, ott ki fog üdvözölni?
AZ UTAS
…Stefan Zweig bácsi. De valószínűbb hogy ő Londonban fog majd pár szót mondani – az ő nemes stílusában – a koporsóm fölött.
AZ ÚTITÁRS
Én nem engedlek meghalni az emigrációban. Visszajövünk! Budapesten egy fiatal költő fog majd verset szavalni kiapadhatatlan nemzőképességed dicséretére.
AZ UTAS
„Megérkezett fővárosunkba a biológiai csoda” – írja a Pester Lloyd.
AZ ÚTITÁRS
Az állomáson fehér ruhás szüzek várják izgatottan. És a miniszter. Vörös rózsacsokor. Vörös szőnyeg.
AZ UTAS
Forradalmi vörös? Akkor a miniszter megint a Lukács György. Nevet, majd hirtelen. Vigyázz! Valaki kihallgat minket. Nem mondtam semmit?
Csend.
Te is tégy úgy, mintha aludnánk… Milyen furcsa: az az utópia, hogy Európában ilyen szabadság van, hogy félelem nélkül utazgathatunk majd megint, hogy nyolcvanon felül mindennap egy gyereket csinálok – ez tulajdonképpen roppant valóságosnak tűnik… Ez abszolút természetes. És az pedig, hogy menekülünk egy félelmetesen üres vonaton, és hogy akármelyik pillanatban agyonlőhetnek – ez az, ami csakugyan olyan, mint egy álom.
A KALAUZ
Egyenruhája most egy éjszakai mulató portásáéhoz hasonlít. Lihegve tűnik fel. Tessék velem jönni!
AZ UTAS
Megrettent. Sápadt. Hová?
A KALAUZ
Nem kell megijedni. Kellemes intézmény. Diszkrét vörös lámpa. Találkahely.
AZ UTAS
Efféle vöröslámpás intézményeket én sohasem látogattam.
AZ ÚTITÁRS
Be se tette a lábát efféle helyekre. Ebben minden életrajzírója megegyezik.
A KALAUZ
Pedig szerette volna betenni… a lábát.
AZ ÚTITÁRS
Kacag. Apám a vörös lámpák terén gyakorlatilag szemaforpárti!
AZ UTAS
Még az érettségi bankett után se tértem be a többiekkel a nyilvánosházba.
A KALAUZ
Mert félt, hogy meglátják.
AZ UTAS
Nekem nincs félnivalóm. Az ellenségeim engem széltében-hosszában azzal vádoltak, hogy minden egyes analízisemmel egy bordélyházra való szexualitást tárok föl az emberi lelkekben. S ez ráadásul igaz is.
AZ ÚTITÁRS
Elméletben ő bordélypárti!
A KALAUZ
Anélkül, hogy belülről valaha is megtapasztalta volna a bordélyokat? Miféle szakértő maga?
AZ ÚTITÁRS
A legnagyobb, aki valaha élt. Az ő könyveiből tanulta meg a világ, hogy az apák és fiúk gyilkos harcot folytatnak egymás ellen. De nálánál szeretőbb apát a fiaihoz! S az ő fiainál apásabb fiúkat! Én meg azt olvastam ki a könyveiből, hogy az apák érzéki szerelemmel imádják lánygyermekeiket. És engem soha nem csókolt szájon… Minden az ő elméletét igazolja, csak ő maga nem igazolja az ő elméletét. Rágyújt.
AZ UTAS
Van egy határ, amelyen nem lépünk át.
AZ ÚTITÁRS
Nevet. Az Ígéret Földje határa! De hisz ma éjszaka át fogunk lépni minden határon!… Nézze, nézze! A szemafor is zöldre váltott! A határokon túl találkozunk! El.
Az induló vonat konkrét zenéje. Ennek megfelelően: néha élesen bevágódó fények.
A KALAUZ
Kötelessége velem jönni! Meg is ragadhatja.
AZ UTAS
Engem nem szállíthat le… Engem nem lökhet le… Megvan a jegyem! Kiszabadatja magát. Megkeresem! A kofferjének a zárát – egyre nagyobbnak tűnik ez a koffer! s ha megemeli, egyre nehezebbnek – próbálgatja kinyitni. Talán a lányom elvitte a kulcsot. Vagy a jegyeket is… Hová lett a lányom? Mindig eltűnik… Minden eltűnik…
A KALAUZ
Hagyta, hogy küszködjön; s most szelíden megnyugtatja. Erre a vonatra nem is kell jegyet váltani. Ez különvonat. Csupa szalonkocsi… Szexus-vonat.
AZ UTAS
Talán úgy akarta mondani, hogy „luxus-vonat”?
A KALAUZ
A szexus luxus. Egyik vendégünk rosszul lett. Fővendég.
AZ UTAS
Miből gyanítja, hogy én orvos vagyok?
A KALAUZ
Főorvos! Mi tiszteletben tartjuk a vendégek inkognitóját, de azért tudjuk, amit tudunk.
A KALAUZ
Tartsuk tiszteletben egyelőre az ő inkognitóját is… A császár.
AZ UTAS
És azt megkérdezhetem, hogy mi a panasza?
A KALAUZ
Előfordulhat itt nálunk, hogy a korosabb urakat a legörömtelibb pillanatban elfogja egy kis indiszpozíció. A nép azt tartja: nincs ennél szebb halál.
A bura felrebben.
A zongorán az angolvalcer zeng.
A Maitresse egy függöny mögül támogatja ki a Császárt. Aki ezúttal [porosz?] tábornoki uniformisban van. [Acélsisak?] Teljes díszben. Porosz kitüntetései viselendők. De viselhet, amit a jelmeztervező akar, hisz úgyis álomalak.
A CSÁSZÁR
Végre! Már alig kaptunk levegőt.
A METRESSZ
Azért legalább a kardját és a csákóját mégis letehetné, amikor lefekszik valakivel.
A Császár ránéz a Kalauzra, bámulja, majd némán odainti. Rátámaszkodik.
Fej fej mellett szembetűnő a két arc és a szakállviseletük hasonlósága. Ezt ők is érzik: egyszerre szembefordítják a fejüket, s holmi introvertált kétfejű sasként bámulnak egymásra. Még hátra is hajolnak, hogy jobban szemügyre vehesse egyik a másikát. A Császár hirtelen felemeli a jobbját – erre a Kalauz ugyanúgy emeli a balját. Egyszerre leengedik a kezüket. A Kalauz óvatosan grimaszt vág a Császár ugyanolyan torzképpen viszonozza. Boldogan elmosolyodnak. Egyszerre.
A CSÁSZÁR
Donnerwetter! Micsoda hasonlóság!… Nem szolgált a te anyád születésed előtt az én szüleim valamelyik kastélyában?
A KALAUZ
Ó nem, felség!
Csend.
Az anyám nem, az apám szolgált náluk.
A CSÁSZÁR
Ezen elgondolkozik, rájön, s ujját az ajkához teszi: csitt! Maul halten!
A KALAUZ
Mindhalálig, felség!
AZ UTAS
El van ragadtatva. Bravó! Kitűnően adták elő ezt a bohóctréfát. Látszik, hogy haszonnal forgatták Doktor Freud Zsigmond könyvét, amelyben a közép-európai szellem egyik sajátos termését, a viccet magyarázza. Ezt a viccet is megmagyarázta ama Doktor Freud.
A KALAUZ
Miért kell egy viccet megmagyarázni?
A CSÁSZÁR
Végigméri az Utast. Orvos? Miért nem öltött zsakettot?
A METRESSZ
…és egyszemélyben gyóntatóatya.
A CSÁSZÁR
Akkor miért nem öltött reverendát, stólát és karinget?
AZ UTAS
Kitör. Felséged örüljön, hogy nem hosszú fehér gatyában jelenek meg a legmagasabb színe előtt. Vagy pláne anélkül. Efféle rossz álmaimban, mint amilyen ez is, gyakran előfordul, hogy meztelenül szaladgálok, vagy egy olyan rövid kis ingben, amely épp csak a köldökömig ér…
A CSÁSZÁR
Boldogan. Karing! Alul kis csipkével. Ez az!
AZ UTAS
Ha a hölgyek jelenléte nem feszélyezne, most is ezt viselném. És semmi egyebet.
A METRESSZ
De kedves professzor! Miért zsenírozza magát? Érezze magát otthon! Nálam azt ölt föl és azt vet le a vendég, amit akar.
A CSÁSZÁR
Hol az a dívány? Ki akarunk pakolni mindent… gyónni akarunk!
A METRESSZ
Látja, doktor, milyen jó, hogy eljött. Őfelsége fel akarja venni a pszichoanalízis szentségét.
AZ UTAS
Leül a dívány fejénél. Hallgatjuk! Szivarra gyújt. Tessék elkezdeni!
A CSÁSZÁR
Jó. Kezdem.
Csend.
Többre nem emlékszem.
AZ UTAS
Mondja ki azt, ami hirtelen eszébe jut.
A CSÁSZÁR
Hirtelen nem jut eszembe semmi.
A CSÁSZÁR
Ja? „Gyónom a mindenható Istennek…”
AZ UTAS
Mi jut eszébe Istenről?
A METRESSZ
Hát persze, hisz Isten is olyan szép szakállas bácsi, mint felséged – eszem a lelkét!
A CSÁSZÁR
Milyen szakálla van neki? Az Istennek? Császárszakálla?
AZ UTAS
Mint a világ legtermészetesebb és magától értetődőbb dolgát közli, finoman azért. Mondjuk inkább: Zsigmond-szakálla.
A CSÁSZÁR
Na nem! Zsigmond-szakáll. Még talán szivarozik is az Isten?
AZ UTAS
Miért ne? Mindenható.
A CSÁSZÁR
Mi, német-római császár, Nagy Károly utóda, mi is mindenhatók vagyunk… Hogy van az, hogy ha mi valakinek a halálát kívánjuk, az akkor meg is hal?… Gyónás nélkül. Boldogult fiam.
A METRESSZ
Rossz fiú volt. Úgy kell neki!
A KIRÁLYFI
Mert a zongoránál ő az a szőke szakállas, huszáratillás fiatalember – miközben halkan zongorázik tovább: Vérbajos? Összeesküvő? Rebellis? Szabadkőműves?
A CSÁSZÁR
Sebesen. Gyónom a mindenható Istennek… Elakad. Nem emlékszem.
A KIRÁLYFI
Felvesz a zongoráról egy kis pisztolyt, elsüti. Hogy jobban emlékezzék! S zongorázik tovább.
A CSÁSZÁR
Egy pisztolylövés.
AZ UTAS
A pisztolylövésről mi jut eszébe?
A CSÁSZÁR
A pisztolylövés.
A KIRÁLYFI
Melyik? A sok közül?
A CSÁSZÁR
Az a szokásos pisztolylövés. mely minden hajnalban elcsattant, pontban fél öt órakor. A gyerekszoba irányából. Mi már a házikápolnában ájtatoskodtunk. A szentmisében a pap akkor szokott volt eljutni az úrfelmutatás nagy pillanatához; mi is együtt suttogjuk a pappal: „Ez az én testem… ez az én vérem.” A fiunknak akkor kellett ébrednie. Katonás ébresztője volt. S az átváltoztatásnak misztikus csendjében mindig meghallottuk eme pisztolylövést… A gyerekszoba irányából.
A KIRÁLYFI
A zongorára borulva befogja a fülét.
A CSÁSZÁR
És én buzgón imádkoztam, hogy Gondrand ezredes előírásszerűen, három lépésre a bölcsőtől, a kisded füle mellett süsse el azt a pisztolyt… Nehogy még valami malheur történjék! A mindenható nekünk mindig meghallgatja imánkat.
A KIRÁLYFI
Ne részletezze!
A CSÁSZÁR
De, de! Trónunk örökösének mi zsenge gyermekkorától igyekeztünk a lehető legkatonásabb nevelést biztosítani. Amint megszületett, kineveztük a kis porontyot szolgálaton kívüli ezredessé. De nem kis aggodalommal kellett tapasztalnunk, hogy az újszülött ijedős természetű és aluszékony! Félt a tűztől, a mennydörgéstől etcetera. Ez eredendő hibákat gyógyítandó – Wittelsbach-örökség, mondá e hibák láttán anyánk, aki maga is Wittelsbach volt; de nehezen bocsátotta meg nekünk, hogy Wittelsbach-házból nősültünk –, gyógyítandó, a trónörökös nevelője, Gondrand ezredes – szintén ezredes, de ő már harcedzett férfiú –, gyógyítandó, gyógyítandó… hol is tartottunk?
A KIRÁLYFI
Ott, hogy aludni akarok!
A CSÁSZÁR
Ja! A trónörökös aluszékonyságát gyávaságával együtt gyógyítandó, Gondrand ezredes ügyes pedagógusként hajnali négy óra harminc perckor egy lovassági pisztolyt sütött el a még szendergő gyermek füle mellett. S azon minutumban el kiáltotta magát: „tűz van!” E kiáltás volt hivatott gyermekünknek a tűztől való averzióját csökkenteni. Hitvesünk, a császárné és királyné őfelsége, érthető anyai majomszeretettel tiltakozott nálunk e marciális ébresztő ellen. De nekünk ragaszkodnunk kellett e pedagógiához, ugyanis a trónörökös főherceg kezdetben rosszul reagált rá. Ezt nem részletezzük.
A KIRÁLYFI
Most fordul ki a zongoraszéken. Mit részletezzen? Bevizeltem… Nem is a lövésre. Előtte. Az iszonyú rettegéstől. Hogy most fogok meghalni. Engem minden hajnalban kivégeztek. És ezt lehetetlen volt megszokni.
A CSÁSZÁR
Hitvesünk minden alkalmat megragadott, hogy sértegesse Gondrand ezredest. A becsületben megőszült derék katona lexikonban volt kénytelen utánanézni bizonyos diffamáló kifejezéseknek, amelyeket a császárné a fejéhez vágott…
A KIRÁLYFI
Ordít. Vén szadista!
A CSÁSZÁR
Ez az! „Szadista.” E sértő kifejezésért erkölcsi kárpótlást nyújtandó – Gondrand ezredes pirulva olvasta a lexikonban e kifejezés névadójának, egy francia márkinak szexuális kicsapongásait (hogy miket ki nem talált az a márki! nagyságos asszony!)… –, nyújtandó, Gondrand ezredest mi soron kívül tábornokká léptettük elő.
A KIRÁLYFI
Én akkor már táborszernagy voltam. Ott a pisiben. Zongorázik tovább.
A CSÁSZÁR
Nem szeretjük ezt a zenét! Rudi fiunk magyar barátai reánk nézve dehonesztáló szavakat énekeltek erre a dallamra. A trónörökös is velük énekelte. Megbízható besúgók állítják.
A KIRÁLYFI
Belevág a dalba, csakugyan gúnydal ez most, Arany János szövegével. „Edward király, angol király léptet fakó lován. Hadd látom, úgy mond, mennyit ér a velszi tartomány?”
A CSÁSZÁR
Sebesen. Ha Magyarországot inspiciáljuk, ez a dal minduntalan fölcsendül. Hol citerán. Hol tárogatón.
A KIRÁLYFI
Közben zongorázta tovább vadul, s most jutott el oda, hogy. „…Használt-e a megöntözés, a pártos honfivér?”
A CSÁSZÁR
Felordít. Haszná-ált!
A zongora kötekedő trillázásokkal szól tovább.
A METRESSZ
Nyugodjon meg, felség. Ezt ma már a hírlapírók is elismerik.
A CSÁSZÁR
Liheg, s a számára lényegesre tér. Inasának eskü alatt tett vallomása szerint, Rudi fiunk halála előtt öt perccel is ezt a gúnydalt fütyülte… Tagolva, prózában mondja, mert megtanulta. „S a nép, az istenadta nép, ha oly boldog e rajt, Mint aka-rom s mint a ba-rom, melyet igába hajt?”
A KIRÁLYFI
No, ugye, hogy tud emlékezni? Helyben vagyunk! Belevág a zongorába, énekli a harsány választ az előző kérdésre. „S a nép, az istenadta nép oly boldog rajta, Sire!… Kunyhói mind hallgatva, mint megannyi puszta sír.” Hirtelen abbahagyja. Csend. És csendesen kérdi. Halljuk hát, papa, mire emlékszik még?
A CSÁSZÁR
Egész éjszaka virrasztottunk.
A KIRÁLYFI
Maga is? Zenére énekli. „Fejére szól, ki szót emel… király nem alhatik”. És ha a király fél, és nem alszik, a birodalomban minden lehetséges lesz. Minden rémség, minden abszurdum… minden csoda! Kifordul a zongorától. Még én is lehetséges voltam. Rövid huszonnyolc esztendeig. Egy paradox császár- és királyfi. Tulajdonképpen ha meggondoljuk, meglepően sokáig voltam lehetséges. Huszonnyolc év! Áldjuk érte a teremtőnket. Hisz megtörténhetett volna, hogy csak egy-két évig lehessek lehetséges… talán háromig! Amilyen szadista volt az a Gondrand ezredes. És az miért nem volt lehetséges, hogy én is nyolcvan-kilencven évig éljek? Meddig akar maga még aktázgatni, öregúr? Még 1914-ben is maga fog aláírni?
A CSÁSZÁR
Hogy meddig? Meddig? Meddig? Azt kérdezi, hogy meddig!
A KIRÁLYFI
A magyarok engem már húszéves koromban királyukká akartak koronázni.
A CSÁSZÁR
Ilyen előzmények után következhetett be… Elhallgat.
AZ UTAS
Mi következhetett be?
A CSÁSZÁR
Hogy egy Habsburg… Hirtelen. Mi nem tudunk semmit. Mért tőlünk kérdezik? Pont mi nem voltunk informálva. Reggel kilenckor már tudta Rothschild bankár – megfoghatatlan! Ő tud mindent elsőnek. Délelőtt tudta Zürichben a börze. Délben minden külföldi követség. És mi még a déli harangszó után is ott álltunk az ablakban, és sötét gondolatainkról („alaptalanok”, „alaptalanok” – hajtogattuk) figyelmünket elterelendő, csipegettük azt az ablak közibe felaggatott kitűnő muskotály szőlőt – melyet a magyar függetlenségi harc egyetlen túlélő tábornoka szokott számunkra küldeni, akit irántunk való hűségéért hosszú élettel áld a Teremtő –, és dúdoltuk a Hugenották nyitányát, amelyet a katonazenekar a placcon előadott… figyelmünket elterelendő. Ami annyira sikerült, hogy – bár a Hugenották nyitánya egyik kedvelt zenedarabunk – sehogy se akart eszünkbe jutni a zeneszerző neve… Mulatságos… Most se. M-m-m-mö…
A CSÁSZÁR
Ja… Megvan! Meyer… Meyer… Meyer…
AZ UTAS
…beer! Meyer-beer.
A CSÁSZÁR
Akkor jó, ha beer. Azt hittem: ling.
Csend.
Hogy Mayer…
Csend.
AZ UTAS
Gyorsan. Mi jut eszébe Mayerlingről?
A CSÁSZÁR
Mayerlingről? Hát Meyerbeer. Akkor is az ő nyitányát játszották. Kiváló francia zeneszerző…
AZ UTAS
Tovább! Tovább! Ami csak eszébe jut!
A CSÁSZÁR
Kérem. Mi nagyon kedveljük Meyerbeer muzsikáját. Mert nem olyan frivol, mint honfitársáé, Offenbaché, aki a Gerolsteini hercegnő címet viselő operettjével megsértette nagy szövetségesünk, a német császárság nemzeti büszkeségét, amint arról minket Bismarck herceg kancellár értesített, miheztartás végett. Birodalmunk dalszínházaiban a műsor kialakítását illetően.
AZ UTAS
Ne beszéljen mellé! Mayerling! Mi jut eszébe?
A CSÁSZÁR
Mayerling. Megvan! Meyerbeer zenéjét azért is kedveljük, mert Meyerbeer megbékíthetetlen antogonistája volt ama Hector Berlioznak, szintén francia zenész, aki a magyarok függetlenségi vágyát tüzelendő – mintha e vágynak további tüzelésre és nem elaltatásra volna szüksége –, tüzelendő, tüzelendő, tüzelendő, ja! Rákóczi-marsot komponálni nem átallott volt.
A METRESSZ
Felséged milyen offé a modern zene világában!
A CSÁSZÁR
Igen, kérem. Terhelt család vagyunk, de kissé melomán. Szeretjük Meyerbeert! S teli tüdőből fújni kezdi a Hugenották nyitánya motívumát.
A KIRÁLYFI
Már a katonazenekar is tudta, olyan búsan játszották. Intonálja ő is a zongorán. Közben én teljesen kihűltem. Énekel együtt apjával.
AZ UTAS
S amikor aztán jelentették, mit jelentettek? Tessék kimondani!
A CSÁSZÁR
Ja. Hogy egy Habsburg megint a szentségek felvétele nélkül hunyta le a szemét.
A KIRÁLYFI
Kifordul a zongoraszéken. Hagyja ezeket az eufemisztikus kifejezéseket, papa! Én nem hunytam le a szemem. Én nem szenderültem örök álomra. Én nem boldogultam meg. Engem nem várt az örök világosság. Egy szétlőtt koponya agysejtjeiben csak annak a lovassági pisztolynak a robbanása visszhangzik egy örökkévalóságon át. Azt mondja, hogy én elhunytam? Legföljebb fél szemmel hunyhattam el, papa. Mert a másik szememet tudja, hol seperték össze? Dupla adag lőport tömött este a gyilkosok pisztolyába a szolgálattevő ezredes. Vagy már az is tábornok?
A CSÁSZÁR
Miért nem jelentik nekünk, ha valaki Keresi a szót. kimúlik?
A METRESSZ
Csak nem múlt ki valaki, felség?
A MÚZSA
Bejön. A szép királyfi múlt ki.
A CSÁSZÁR
Trónunk várományosa múlt ki.
AZ UTAS NÉGY NŐVÉRE
Feltűnnek. Nézd! a szép királyfi! Csókot intenek. Zsuzsu-katona! Szív-huszár!
A KIRÁLYFI
Visszaint nekik.
AZ UTAS
Mintha ez se először történnék! Mintha ez is megtörtént volna. Itt minden megismétlődik, mint egy rossz álomban. Mesdames! micsoda déja vu! És mintha ezt is mondtam volna már valamikor…
AZ UTAS NÉGY NŐVÉRE
Közben eltűnt.
A CSÁSZÁR
De. Ez most először. Ez nem Szarajevo. Ez… Elhallgat.
AZ UTAS
Ez? Tessék kimondani!
A CSÁSZÁR
Ez Ma-yer-ling. Letérdel a térdeplőre. Jelenthették volna hamarább…
A KIRÁLYFI
Miért oly fontos, hogy jelentsék is? Talán nem volt abszolút biztos, hogy megteszem? Szent isten, lehet, hogy volt még egy sánszom?… Nem, nem! Tudták. Előre tudták, lehet hogy hónapokkal előre tudták, hogy én 1889. január 29-én meg fogom unni az életemet.
A CSÁSZÁR
Az öngyilkosság a monarchia országaiban a társadalom minden rétegében egyformán pusztít. Hogy miért? E jelenséggel a tudománynak foglalkoznia kéne, professzor!
A KIRÁLYFI
A magasabb körökben többen hunynak el életuntság mián, mint szifilisztől. Reggel hétig volt haladékom, hogy megunjam én is az életem… Mert ha nem? Felpattan. Aztán az a hebehurgya véres szerelmi rémtörténet, amit ki kell tűzni a politikai gyilkosságokra, hogy a népképzeletnek legyen min csámcsognia… Az ajtóm előtt ott állt négy úr, és várták a két pukkanást. Na mi lesz? Az első lövés, az én kis hét milliméteres pisztolyomból elcsattant még éjfélkor.
A kis Múzsához megy, egy mozdulattal lehántja róla a ruhát, s a lányt a díványra dobja. Az ott tovább vetkőzik.
A KIRÁLYFI
Mari előző délután érkezett. Konflison, Bécsből. Kint húszfokos hideg. Szokása szerint egy szál hálóingben jött és bundában. Már ez is őrjítő volt… Szerettük egymást és sírtunk. Nem akartam becsapni. Azt akartam, hogy tudja ő is, hogy meg kell halnia…
A MÚZSA
Feltérdelt. Miért kellett meghalnom?
A KIRÁLYFI
Mert ötödik hónapban voltál, szívem. A lány hasára teszi a kezét.Neki nem szabad tovább élnie. A feleségem elmulasztott fiút szülni és most már nem is tud… A halott trónörökös után pedig ne szülessen egy kis fattyú gyerek. Ez volt a döntés. Nem is minden államrezon nélkül. Mert még majd királlyá választanák a kis Rezsőt azok a rebellis magyarok… Az a felpödrött bajszú Ferenc Ferdinánd fog trónra lépni, és nem a mi kisfiunk.
A MÚZSA
Kár. Hirtelen. Most mit kell csinálnom?
A KIRÁLYFI
Azt kérdezed, hogy „jössz te is?”
A MÚZSA
„Jössz te is, édesem, utánam?”
A KIRÁLYFI
Azt feleltem: „Egy perc múlva. Amint végeztem veled.”
A MÚZSA
Akkor ne is búcsúzzunk.
A KIRÁLYFI
Mégis. Hátha nincs mennyország, hogy ott találkozzunk. Aztán csak keressük egymást a nagy semmiségben…
A MÚZSA
És ha van, akkor is… Csókolóznak. Csókold meg őt is!… És most, felőlem – lehet.
A KIRÁLYFI
Elővesz egy kis revolvert.
A METRESSZ
Megjelenik egy függöny mögül. Vegyék el tőle!
A KIRÁLYFI
Ugyan, Madame! Akkor kellett volna sikoltani… A lányhoz. Te még kérdeztél valamit.
A MÚZSA
Igen, igen!… Nem fog nagyon elcsúfítani a golyó? Nem akarom, hogy a végén kiábrándulj belőlem.
A KIRÁLYFI
Acélgolyó. Egész pici. Az nem roncsol.
A MÚZSA
Akkor is. Fátyolt borít a fejére. Elbújtam. Jöhetsz!
A KIRÁLYFI
Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt…
A MÚZSA
Nevet ezen a fátyol alatt.
AZ UTAS
Miért nem tudok kiáltani? Miért nem tudok felébredni?
A METRESSZ
Mert maga is, doktor, mint a monarchia minden alattvalója, imádja végigjátszani ezeket a jeleneteket képzelete színpadán, százszor és ezerszer… Mindenki megpróbálja rekonstruálni, hogy mi történhetett azon az éjszakán Mayerlingben. A legtöbben persze a füzetes regények színvonalán. „Szívek harca”…
A KIRÁLYFI
A színes címlapon ott van szegény Vetsera Mari, hálóing nélkül, félig nyitott bundácskában, én mögötte állok, huszáratillában, így, pontosan így, és a homlokához illesztem a revolvert… A falon a császár képe. Aranykeretből lesi az eredményt. Biztatólag néz le ránk. „Szerelmem” – mondom. Te jössz, vigyázz a stílusra! A boldogtalan varrólányok számára te leszel a példakép. És a kis cselédek is, amikor gyufát isznak, felemelik a lelküket hozzád.
A MÚZSA
„Szerelmem! Szívünk hajlandóságát szétválasztja a rideg államérdek…”
A KIRÁLYFI
Tökéletes. Ha jön talán egy végigélni érdemes huszadik század, benne még szobrod lehet!
A METRESSZ
Aztán lesz egy egész sor egyéb változat: a bennfenteseké. Hogy nagyhatalmi komplott volt a háttérben. Titkos diplomácia. Külföldi ügynökök… De ezekről a Habsburgok még trónjukat vesztve is hallgatni fognak… És ráadásul: minden-minden változat igaz, a „Szívek harcá”-tól Vilmos császárig, csak a szavak különböznek, a lényeg nem. Miért akar ebből a társasjátékból kimaradni, doktor úr? Unaloműző kártyázás helyett kirakják ennek a két boldogtalan fiatalnak a sorslehetőségeit. És közben a tét, lehet, hogy csakugyan az, ahogy mondja: aranykor jöjjön-e vagy világháború? Csakhogy ez a Mayerling paszianszjáték sohasem akar majd kijönni. Valami sohasem stimmel. Mintha egy kártya mindig hiányoznék a pakliból. Zita császár- és királynénak éppúgy hiányozni fog egy kártya, bár ő aztán ismert minden udvari pletykát, mint az írástudatlan öreg parasztasszonyoknak, és a történésznek is hiányozni fog egy kártya, éppen úgy, mint a pszichoanalitikusnak…
A KIRÁLYFI
Pontosan egy előző szituációból ismétel. Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt… Jövök! Ráfogja a revolvert.
AZ UTAS
Azt hiszem, nekem van egy adum.
A KALAUZ
Bejön. Hippokrates esküje ide vagy oda, most nem ajánlom, hogy elsősegélyt próbáljon nyújtani, doktor, mert a maga nyakába varrják ezt az egészet. Lesz egy verzió, holmi sikertelen küretről… El.
A KIRÁLYFI
Senki se szól közbe?… Akkor galambom… Szóval mondja. Pukk!
A MÚZSA
Lehanyatlik az ágyon.
A KIRÁLYFI
Odakint az ajtó előtt az a négy illető összenéz, és egyikük egy strigulát húz. Várják a következő pukkanást. De akkor engem elfogott az a félelem, amelyből Gondrand ezredes pelenkás táborszernagy koromban sem tudott kigyógyítani… Képzelje el, apám. Együtt egy halottal. Sőt. Tulajdonképpen kettővel. És nem mint szerető. Nem mint leendő apa. Hanem mint gyilkos. A lány hasára teszi a kezét – vagy a fülét. Micsoda csend lett benne is, és az egész világon. Az ajtó előtt az a négy úr is visszatartotta a lélegzetét… „No mi lesz, Krónprinc?”… Valahol messze a Burgban egy tábori vaságyon alszik az apám, körben a falon szép színes képek, a magyar szabadságharc leveréséről – pedig nem is neki sikerült azt levernie – ezekkel alszik, ezekkel ébred… Jó álmokat, apuka. A császár hortyog. Ez most az egyetlen zaj a monarchiában. Prágában nem vezényel Mozart, a pesti Duna-korzón nem szól cigányzene, a krakkói kávéházakban nem búsulnak a lengyelek honuk állapotján, olasz fiatalok nem szavalnak irredenta verseket Triesztben. Csend van. Csak császárhortyogás van.
A CSÁSZÁR
Nem is aludtunk.
A KIRÁLYFI
Nocsak? Maga is várta a következő pukkanást?
A CSÁSZÁR
Féltem. Előző este, a német nagykövet bálján, ahol mi udvariasságból porosz tábornoki egyenruhában jelentünk meg, s ahol fiunk kihívóan magyar huszáruniformisban parádézott, figyelmeztettek arra, hogy közös hadseregünknek egy tiszti csoportja az életünkre tör… Annyi merényletről hall az ember mostanában… Hosszú volt nekünk az az éjszaka.
A MÚZSA
Kiles a fátyol alól. Valami baj van, szívem? Miért nem jössz?
A KIRÁLYFI
Fel van indulva. Elszívok még egy cigarettát. Előveszi a tárcáját. Az Utast is megkínálja.
A KIRÁLYFI
A Múzsát kínálja. Akarsz egyet?
A MÚZSA
Nem, most már valahogy nem kívánom. Pedig azt hittem, sohase fogok tudni leszokni a nikotinról. Látod, mire nem jó a halál?
A KIRÁLYFI
Te legalább már túl vagy rajta. Fájt?
A MÚZSA
Nem. Talán azért nem, mert itt voltál mellettem. Semmi se volt. Egyedül sokkal nehezebb lesz túlesni rajta, szegénykém.
A KIRÁLYFI
Azon gondolkozom, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy én most itt meghaljak – csak éppen muszáj. De ha nem szükségszerű, akkor miért muszáj?
A MÚZSA
Feltérdel. Te! Ne halj meg!
A KIRÁLYFI
Némi öniróniával. „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés” – szívem. Csakhogy a döntés nincs ránk bízva. Csupán a döntés végrehajtása… Nagy különbség. Jobb lett volna nekünk Dániában királyfinak lennünk. Ha az apám most látna, azt mondaná… No, papa?
A CSÁSZÁR
A trónörökös gyávasága Wittelsbach-örökség.
A MÚZSA
Minden férfi gyáva!
AZ UTAS
Eredeti megfigyelés. Sajátosan női nézőpontra vall. Ajánlani fogom kidolgozásra lehetséges tanítványomnak, Bonaparte hercegnőnek. Különös tekintettel Napóleonra.
Valahol, a függönyök nyílásaiban megjelenik négy századvégi úr – ugyanazok az alakok, akiket már láttunk a bécsi állomáson katonaként feltűnni – feltehetően pisztolyt hordoznak a zsebükben.
A NÉGY ÚR
Gúnyosan egymásra licitálva mondják a leckét. Gyáva! Alkoholista, morfinista, vérbajos, összeesküvő, rebellis, liberális, radikális, paralízis progresszíva, szabadkőműves, materialista… A természettudományos világnézet híve!
A MÚZSA
Kiabál közben. Nem igaz! Nem igaz!
A KIRÁLYFI
Mellette fekszik, befogja a száját. Psszt! Te már nem szólhatsz… Egészen megzavarod a szegény hóhéraimat… Most szövegezik a nekrológot.
A MÚZSA
Súgva. Légy bátor… – Légy bátor, és élj!
A KIRÁLYFI
Most már kiért? Mari hasán a keze. Már az ő szíve se ver. Nem is rúg… És te is kezdesz olyan merev lenni, drágám, mint egy született főhercegnő… Az Utashoz. Marie megérdemelte volna, hogy aranykort csináljunk érte. Micsoda kis nő! Hisz látták. Tizennyolc évesen szembeszáll a szülőkkel, a császárral. Vállal egy házas férfit, házasságon kívül egy gyereket. És hogy tud meghalni – olyan könnyedén, mintha számára nem is léteznék az élet és halál között az elválasztó szakadék-, aminthogy számára nem volt határ a szüzesség és a szerelmi extázis között… Ide-oda röppent. Ha ezeknek a nőknek a lelke mélyéről maga felhozza az eltemetett Eros mennyországát! Nincs aranykor nélkülük.
A MÚZSA
Egy mozdulattal distancírozza magát a Vetsera-szereptől. Szegény Vetsera Marit most már hagyják békén. Majd reggel feladják rá a bundáját, fejébe nyomják a prémes sapkát, az arcára fátyolt – fátyolt, fátyolt mindenre! –, két úr majd karon ragadja, s úgy vezetik ki innen, hogy a lába se éri a földet. Mintha éjszaka becsípett volna a kicsike. – „A bárónő kocsija előállt” – mondja a hű Loschek, akit ott helyben kitör a frász, nem is csak azért, mert úgy érzi, hogy a hulla egy kedves biccentéssel megköszöni a szolgálatát – Marie mindig nagyon figyelmes volt az alkalmazottakhoz –, hanem azért is, mert van némi előérzete arról, hogy a császári ház tragédiáinak a mellékszereplői sem élnek túl soká. Ez a különbség a Habsburg-trágédiák és a Shakespeare-tragédiák között. A Hamletben a sírásónak – ha megássa Ophélia sírját – nem muszáj az első náthájába belehalni… Marie nincs többé! De Rudolf még él. Mentse meg őt! Doktor úr, maga tudja, hogy mit mondanak a történészek: ha nincs Mayerling, nincs Szarajevó. Folytassam? Ha nincs Szarajevó, nincs Versailles, Saint-Germain, Trianon… Folytassam? Mentse meg őt, tanár úr! Maga azt írja folyton, hogy a fiúk átlépnek az öregeken. Megölik őket,
megeszik őket, aztán Istent csinálnak belőlük. Akkor most mért hallgat? Itt a császár, ennél gusztusosabb bácsit keresve se találna feláldozásra a fiatalok lakomáján… Magyarázza meg a Rudinak, hogy nem saját magát kell megölnie, hanem a papát…
A CSÁSZÁR
Erre készül! Erre készül! Folyton jelentik nekem.
A METRESSZ
Ez a lány megőrült. A specialistát mi azért hívtuk ki, hogy a császárt gyógyítsa, s nem pedig, hogy… Ó!
A CSÁSZÁR
Meg fognak ölni. Még ma éjszaka meg fognak ölni. A nagyságos asszony specialistája a felbújtó!
A METRESSZ
Nem engedjük, felség!
A CSÁSZÁR
Gyanús volt, amikor láttuk, hogy nem öltött zsakettot!
A MÚZSA
Egy hajszál választ el attól most, amit a tanár úr aranykornak nevez. Mondja meg ennek a fiúnak, hogy csak egy kis erőfeszítés kell…
AZ UTAS
A trónörökös őfelsége elolvashatja a könyveimet és levonhatja belőlük a konzekvenciát.
A MÚZSA
Hogy olvassa szegény feje, amikor a tanár úr még meg se írta őket?
AZ UTAS
Olvasson a trónörökös görög tragédiákat! Hogy lett király Oidipus? Ott a recept!
A KIRÁLYFI
Én nem akarom megölni az apám. Ha életben maradok, lehet, hogy a politika úgy hozza, hogy el kell tennünk őt láb alól…
A CSÁSZÁR
Halkan. Segítség…
A METRESSZ
Itt vagyok, felség! És vigyázok. Ásít. Ó, ezek az állandó éjszakai inspekciók is! Őfelsége mellett meg kellett szoknom, hogy már hajnali öttől én is rendelkezési állományban legyek. Ennél nagyobb áldozatot színésznő még nem hozott a szerelem és a dinasztia oltárán. De azon – hideg téli éjszakán már éjfélkor jött a kocsi értem. Brr!… Őfelsége félt.
A CSÁSZÁR
Mi egész éjszakán át imádkoztunk, őnagysága pedig unaloműző kártyajátékkal szórakozhat… Letérdel.
A KIRÁLYFI
Jó. Én meg megírom a búcsúleveleimet… A barátok nevét a noteszból kitépni, elégetni. Nehogy még azt higgyék: kormánylista. Hagyni valami pénzt a derék inasra, aki hamisan fog esküdni… Bizony, papa, hazudott az inasom, a Loschek, mert mást fütyörésztem én hajnal felé, amikor leveleket írtam, és égettem… A „Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levelé”-t meg más effélét. Az anyám kedves dalait, sorban. A császárné arca mindig földerült, amikor ezeket hallotta. Földerült és sírni kezdett. „…Egy levélre gyöngyharmattal volt írva az üzenet” – ezért tartottam én itt a vadászházban azt a magyar cigánybandát. Holnap, halálhírem után, a császárné örökre el fogja hagyni a császárt. Többet nem fekszik le vele.
A METRESSZ
Kártyái közül. Mindennap más férfi kellett neki!
A CSÁSZÁR
Ima közben. Csak mi nem kellettünk neki. Veri mellét. Non sum dignus…
A KIRÁLYFI
Bár az udvari orvos azt állítja, hogy anyám még tudna egy másik trónörököst foganni. De ő összecsomagolja a lovászfiúit és a felolvasónőit, és velük járja a világot. Képzelhetni, hogy papa mennyit fog szenvedni emiatt, míg csak a mamát is le nem szúrja majd Genfben egy szófukar olasz. Az a szokásos magányos merénylő… Így kis családunk csak a kapucinusok kriptájában fog összetalálkozni egyszer. És ott egymás mellett folytatjuk örök álmainkat. Arról, hogy – ki tudja? – talán másként is lehetett volna.
EGY HANG
Valahonnan. Talán a Négy Úriember közül az egyik kiáltott. Na, na! Nincs retira, Krónprinc!
A KIRÁLYFI
Reggel hétre vadászatot rendeltem el… Vidám napnak ígérkezett ez a mai. Reggel majd jönnek a vadászok, hajtók, kutyák. Reggel kisüt a nap.
A MÚZSA
Tanár úr, ez lehetne az aranykor első reggele!
AZ UTAS
Más dolog íróasztal mellett, tudományos módszerekkel kimutatni egy társadalmi törvényt – mely szerint csakis a vének hulláin átgázoló fiatalokkal mehet előre a civilizáció –, és más dolog azt mondani egy szigorlatozó fiatalnak, hogy „rajta, jelölt úr, menjen haza, ölje meg az apját, s akkor adhatok magának jobb jegyet Ödipus-komplexusból”… Kérem, hagyjanak engem visszamenni az orvosi rendelőmbe, Bécs, Berggasse 19. …
A MÚZSA
Szemben vele. A Berggasse 19. kapuja fölött horogkeresztes zászló. Oda a tanár úr a lábát se teheti be többé!
A KIRÁLYFI
Apjához, szelíden. Mondja, papa, milyen dolog fiatalon császárnak lenni? Hisz maga még tizennyolc éves se volt, amikor császár lett. És mindenhatóbb fiatal császár nem élt a földön Néró óta.
A CSÁSZÁR
Isten kegyelméből.
A KIRÁLYFI
De nagymama is besegített.
A CSÁSZÁR
Igen, anyuka találta ki, hogy mondassuk le a trónról Ötödik Ferdinánd bácsit. Csodálatos nap volt…
Amit az öreg Császár mond, azt a továbbiakban Rudolf egy-egy mosollyal, mozdulattal illusztrálja – halála előtt így éli át, hogy milyen is az, amikor fiatalon léphet trónra egy királyfi.
A CSÁSZÁR
Olmützbe voltunk menekülve a forradalom elől. Reggel nyolc óra. A hercegérsek palotája. Anyuka azt akarja, hogy senki se sejtse, mi készül. Nekem még fél nyolckor is úgy kellett tenni, mintha egyházjogot tanulnék…
Ezen mindketten nevetnek. Másként.
A CSÁSZÁR
Pontosan nyolckor bementünk a trónterembe… Elöl Ferdinánd bácsi, a császárnéval, aztán Fürstenberg gróf, főudvarmester. Lobkowitz herceg, főhadsegéd… Pardon, mint a császárné főudvarmesternője: előbb jön Fürstenberg grófnő…
A KIRÁLYFI
Szinte üdvözli is.
A CSÁSZÁR
Közben szólt valami kellemes muzsika… Na!
A METRESSZ
Dúdolni kezdi a Gotterhaltét. Doktor, maga is!
AZ UTAS
…„császárunk s a közha-a-zát!”… És hogy közben forradalom volt, arról mi jut eszébe?
A CSÁSZÁR
Majd! Ne zavarja az etikettet! Fürstenberg grófnő után Ferenc Károly főherceg. Ő az apám. És jön anyuka.
A CSÁSZÁR
Én a menet végén, hogy senki se tudja, hogy én fogok lenni a császár…
A KIRÁLYFI
Most ő megy a láthatatlan menet végén, selymán, mint aki tudja, hogy ő fog lenni a császár.
A CSÁSZÁR
„Végén csattan az ostor” – súgta nekem anyuka.
Ezen nevet. A fia is. Másként.
A KIRÁLYFI
Most mit csinálok?
A CSÁSZÁR
Még semmit. A felséges császári pár nem ült fel a trónra. A trón mellett a székekre ült. Ez már nagyon különös volt…
A CSÁSZÁR
Leinti. Varta-piszli! A császár kialvatlan volt. Akkor kinyílt az ajtó, és bejött a kabinet. Schwarzenberg, Windischgrätz, Jellasics – aki imádta anyukát –, Stadion, a belügyminiszter, és Bach Sándor igazságügy-miniszter. Ő forradalmár volt, de hamar abbahagyta. Megbízható! Ő találta ki, hogy legyek én tizennyolc éves koromban nagykorú. Én hátul álltam még, mint egy kiskorú…
Ezen nevetnek. Mint két kiskorú.
A KIRÁLYFI
A császár mért volt kialvatlan?
A CSÁSZÁR
Mert én minden előző éjszaka be mentem hozzá a hálószobájába, gatyában és lepedőben… A kamarás beengedett, mert ő is imádta anyukát…
A KIRÁLYFI
Apjának ugrik, eljátssza. „Huhu, huhu, Ferdinándus! Jöttem érted túlvilágról!”
A CSÁSZÁR
Élvezi. Azt is mondtam, hogy én vagyok Belzebub.
A KIRÁLYFI
„Én vagyok Belzebub! Mondjál le a császári trónról! Mert különben ezer ördöggel viszlek téged túlvilágra!” Most te mondd, hogy lemondasz!
A CSÁSZÁR
„Nem mondok le! Jaj, nem mondok le!”
A CSÁSZÁR
Így, Így! A kamarás a kulcslyukon nézte, és utána gratulált, hogy ő még a Burgtheaterben sem mulatott soha ilyen jól. Na!
A KIRÁLYFI
„Ferdinánd! Ferdinánd! Mondjál le, Ferdinánd!”
A CSÁSZÁR
…A hasán ugráltunk.
A CSÁSZÁR
Élvezi. S aztán hirtelen felkel a díványról. Utolsó éjszaka aztán azt mondta, hogy lemond. Ezért volt kialvatlan. Remegett is a hangja, amikor felolvasta, hogy „lemondunk”… Mindenki apukára nézett. „Éljen a császár!” De Schwarzenberg felolvasta, hogy apuka is lemond. Apuka nem tudott folyékonyan olvasni. Akkor Bach Sándor felolvasta, hogy én éjszaka nagykorú lettem…
A KIRÁLYFI
Mi lettünk a császár. Világos.
A CSÁSZÁR
Mi akkor a hátsó sorból előjöttünk, és letérdeltünk a volt császár elé. Mindenki sírt. Csak anyuka nem sírt. Néztem. Mindenhatók lettünk. És még csak tizennyolc évesek se voltunk.
Közben kintről a Gotterhalte szól. Katonabanda játssza.
A KIRÁLYFI
Mintha ő volna mindenható, mintha ő volna tizennyolc éves. Mintha neki szólna a Gotterhalte.
AZ UTAS
És hogy közben forradalom volt? Hogy a népek a szabadságukért harcoltak. Mi jut eszébe a szabadságról?
Csend.
Csend.
A CSÁSZÁR
Hogy sokszor kell a nevünket aláírni. „Aláírni, aláírni, aláírni” – mondta anyuka, amikor elém tette a halálos ítéleteket. Volt, amikor egyetlen nap tizenhármat…
A Királyfi most megmerevedett, nem játszik tovább.
A METRESSZ
Ahogy gyorsan rakja a pasziánszkártyáit. Aulich, Damjanics, Knézics, Láhner, Leiningen, Pöltenberg, Nagy-Sándor, Török, Vécsey – ez kilenc…
A CSÁSZÁR
Kötél által. No, mi lesz? A Krónprincet nem tanították meg a nevét aláírni? Azon az üres trónon, ami vár ránk, valamit dolgozni is kell.
A METRESSZ
Kártyáit rakva. Golyó által: Lázár Vilmos, ez megvan, Dessewffy Arisztid, igen… Schweidel József, ez is. A Múzsához. Te, egy szabadsághős hiányzik. Lehet, hogy épp az apósom?
A KIRÁLYFI
Megkegyelmezel neki?
A CSÁSZÁR
Anyuka ragaszkodik a tizenhármas számhoz. Azt mondja, szerencsét hoz.
A METRESSZ
Ő a legfiatalabb köztük.
A KIRÁLYFI
Asszonyom, ön ne tudná, hogy ha az áldozat fiatal, az nem mentő, hanem súlyosbító körülmény?
Megjelenik a négy fekete ruhás alak.
A MÚZSA
Ha nincs Arad, nincs Mayerling…
A CSÁSZÁR
Golyó által: Kiss Ernő.
A KIRÁLYFI
Mehetünk, uraim.
AZ UTAS
Én mindig csodálkoztam azon, hogy egy törvényszéki orvos – egy orvos! – hogyan asszisztálhat egy kivégzésnél? Miért nem lép közbe? És Hippokrates esküje?…
A CSÁSZÁR
A boncolási jegyzőkönyv meg fogja állapítani, hogy Mint a vízfolyás, úgy mondja a szöveget. „a nyílkoszorúvarratok korai elcsontosodása, a koponyagödör feltűnő mélysége…” Jaj, rosszat álmodunk, doktor!
AZ UTAS
Mi is rosszat álmodunk, felség.
A CSÁSZÁR
Ugyebár ön is egyetért azzal, doktor, hogy a modern frenológusok kutatása szerint A Királyfihoz szalad, tapogatni kezdi a fejét, s idézi tovább a szak-halandzsát. „a koponyacsontok bal felületén levő úgynevezett ujj alakú benyomatok, valamint az agykamrák tágulata… tágulata… tágulata…” igen, megvan: „örökletes rendellenességeknek tekintendők”.
A KIRÁLYFI
Ezt a fejet, papa, a modern frenológusok nemigen tanulmányozandják. Mert ezt nem holmi elegáns acélgolyócska, hanem több kilenc milliméteres nehéz ólomgolyó veti szét. Azokkal a bizonyos korai mélységekkel együtt. És ezeknek az ólomgolyóknak az a tulajdonságuk, hogy fütyülnek a modern frenológusokra. Csontot érve szétlapulnak, mint a béka, és aztán visznek magukkal mindent. Átforrósodott nagy felületük gőzzé forralja az agyvelőt. S e belső túlnyomástól a bőr szétpukkan a fejen… Látja, felség, alaposan fel vagyok készülve fegyvertanból. Nehogy szégyent valljak utolsó magas beosztásomban, mint a közös hadsereg gyalogsági szemlélője.
Csend.
A KIRÁLYFI
Fütyörészi anyjának valamelyik kedvelt népdalát, megindul kifelé a négy feketébe öltözött úriembertől kísérve.
A CSÁSZÁR
Amikor a császárnét is megölik azon a szép tóparti promenádon, szintén meg fogják állapítani, hogy a „nyíl- és koszorúvarratok kifejlett mélysége, a modern frenológusok kutatásainak elcsontosodása…”
A MÚZSA
A boncolási jegyzőkönyv feltűnő lapossága…
A CSÁSZÁR
Ez az. A lapossága…
Kintről megszólalnak a vadászkürtök. A hajnal fényei.
A CSÁSZÁR
Reggeli misére kell mennünk…
Négy lövés.
A CSÁSZÁR
Térdre rogy. Ez az én testem… Ez az én vérem…
A METRESSZ
Tehet valamit érte, doktor?
AZ UTAS
Talán. Azt, amit a babilóniai királyért tett Dániel próféta. Ráimádkozta az úr haragját… Dániel könyve, negyedik rész, 28. vers. „Még a szó a király szájában volt, amikor szózat szálla le az égből: Néked szól, oh babilóniai király, a birodalom elvétetett tőled. Felemeli hangját. És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a lakásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és hét idő múlik el feletted, amíg megesméred, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmában, és annak adja azt, akinek akarja. Hangváltás. Abban az órában betelék a beszéd Nabukodonozoron: és az emberek közül kivetteték, és füvet evék mint az ökrök, és égi harmattal öntözteték az ő teste, mígnem szőre megnőve, mint a saskeselyű tolla, és körmei, mint a madarakéi.”
A CSÁSZÁR
Közben mintha betelt volna rajta ez a büntetés. S most feláll, és feltartott kézzel, szétnyitott ujjakkal megindul a szekrény nyitott ajtaja felé, ahonnan kijött. Úgy érzem: mi fel vagyunk oldozva.
A METRESSZ
Drága felség! Elkísérhetem?
A CSÁSZÁR
Visszanéz. Nem, nagyságos asszony. Más az ágy, és más a kripta. Belép a szekrénybe, az ajtaja becsukódik.
A MÚZSA
Oda, ahol mindenre ráhull a feleség fátyola.
Függöny.
A Robogó vonat fényei.
Valahonnan szól, szájharmonikán, az angolkeringő. Tompán szól.
AZ UTAS
A vonat díványán ül, behunyt szemmel. De ébren van. Vagy azt álmodja, hogy ébren van. Mert beszél magában. Imádkozik? Igen. Dániel imáját mondja, egyre jobban elragadtatva a szöveg szépségétől, és attól, hogy így tudja, betéve… „Néked adok hálát, atyáimnak Istene, és dicsérlek én téged, hogy bölcsességet és erőt adtál nékem, és mostan megjelentetted nékem, amit kértünk tőled, mert a király dolgát megjelentetted nékünk!” …A király dolgát. Ezt már csillogó szemmel ismétli, mert valóban csodaszerű az, hogy ez a szöveg illik az ő álmára.
A KALAUZ
Észrevétlenül feltűnt. Ez megint valami ószövetségi izé?
AZ UTAS
Zavartan, hogy meglepték. Próbálgatom, öreg fejjel, hogy mire emlékszem még az iskolai kötelező memoriterekből. Mint a leckét. „Megjelentetted nékem, amit kértünk tőled, mert a király dolgát megjelentetted nékünk.” Hetven év után… Na?
A KALAUZ
Bravó! Jeles tanuló lehetett.
AZ UTAS
Akarja, hogy az egyszeregyet is elmondjam?
A KALAUZ
Imádkozzék csak tovább atyái istenéhez. Megkezdődött a vonat átkutatása.
AZ UTAS
Beleszédül a félelembe, föláll. Istenem… Istenem…
A KALAUZ
Hol muzsikálnak?
A KALAUZ
Vigyázzon, mert a szökevények rejtegetőjét jobban büntetik, mint a szökevényeket El.
AZ UTAS
Hallgatózik, a díványra tapasztja a fülét. Bekopog. Van itt valaki?
A dívány teteje felemelkedik. Belül egy kézi fényszóró világossága.
A HATÁRŐR
Kidugja a fejét. Kivilágít lámpájával.
AZ UTAS
Indignálódva. Ez az én fülkém!
AZ UTAS
Hogyne, feledhetetlen fiatalember. Bár Isten elmulasztotta a homlokára sütni Káin bélyegét.
A HATÁRŐR
Én Ábel vagyok. Csak én lőttem hamarébb. Kikönyökölve egy futam a szájharmonikáján az angolkeringőből.
AZ UTAS
Ez tekinthető volna önvédelemnek. Még az is, hogy aztán belebújt ebbe az uniformisba…
A HATÁRŐR
Kimászik. Csakhogy ez az uniformis kötetez. Másfél nap alatt már két kortársamat intéztem el. Az egyiket a szén között találtam…
A HATÁRŐR
Igaza van. Antracit szénben alvadó vér… Megrázkódik.
A HATÁRŐR
Segítsen átjutni a határon.
AZ UTAS
És engem koncoljanak föl magáért.
A HATÁRŐR
Az aggastyánok szokásos önzése, amikor egy fiatal életéről van szó. Szájharmonikázik.
A HATÁRŐR
Ne ijedezzen. Egyelőre én vagyok abban a helyzetben, hogy dönthetek, maga továbbutazik-e, vagy sem.
A HATÁRŐR
Örülnék, ha továbbutazhatna. Odabent elolvastam a félig kész művét. Érdekelne, hogy fogja tudni befejezni. Majd Londonban.
AZ UTAS
Mi a véleménye arról, amit olvasott?
A HATÁRŐR
Túl szigorú a zsidó néphez, és épp most, egy újabb üldöztetés idején.
Kis csend.
AZ UTAS
Miért akar maga mindenáron kijutni innét?
A HATÁRŐR
Nagyobb okom van rá, mint magának. Úgy érzem az ujjam hegyében a modern fizikát – ennek persze semmi köze ahhoz a fizikához, amit az iskolában tanult…
AZ UTAS
Közbevág. Ne magyarázza. Barátom Albert Einstein.
A HATÁRŐR
…ahogy maga érezhette ilyen korában – hatvan vagy hatvanöt évvel ezelőtt – hogy tud gondolkozni egy felfedezésre váró modern lélektan még alig sejtett kategóriáiban. Csakhogy az én modern fizikám a háború kimenetele szempontjából ezerszer fontosabb, mint a lélektan. Elrejt?
AZ UTAS
Kirobban. A béke szempontjából a lélektan a fontosabb. S engem a béke kimenetele jobban érdekel, mint a háborúé!… Mi az? Miért nyúl hozzá a szakállamhoz?
A HATÁRŐR
A régi görögök így kértek könyörületet. Iliász, negyedik ének. S hogy közelről néznek szembe egymással, elneveti magát. Két tizennyolc éves… Tisztára olyan ez megint. Milyen fiatal vagy.
AZ UTAS
Vagy egyformán öregek. Egyformán ötezer évesek.
A KALAUZ
Megint feltűnt, némán. Már jönnek. Nem hallják a lövéseket?
A HATÁRŐR
Felugrik. Már reggel van?
A KALAUZ
Hasad a hajnal. A kivégzések órája.
A HATÁRŐR
Kit végeznek ki?
A KALAUZ
Mindig azt, aki kérdi.
AZ UTAS
Én most nem is hallottam lövéseket.
A KALAUZ
A határ előtt ez egy afféle utolsó „szúrópróba”. Mivel ez az ülés felhajtható és lehajtható, mindig akad egy kalandvágyó fiatal vagy dilinyós öreg, aki ott bent próbál elrejtőzködni. Az öregek a díványban rendszerint megfulladnak még a határ előtt.
AZ UTAS
Olyan fájás kezd erőt venni rajtam, hogy egy felkoncolás már szinte kecsegtetőnek tűnik. Szájához szorítja kezét.
A KALAUZ
Nem értem, mit habog. Beszéljen tagoltan!
AZ UTAS
Maga akkor se értené.
A KALAUZ
Fo-ne-ti-ku-san!
AZ UTAS
Fá-á-áj! Most érti?
A KALAUZ
Máskor álmában olyan folyékonyan tud beszélni.
AZ UTAS
Ezt a fájdalmat nem álmodom, sajnos. Legföljebb magát.
AZ UTAS
Valamikor úgy képzelték, hogy egy alvilági révész visz át minket a túlsó partra. Most egy hálókocsi-kalauz.
A KALAUZ
Halad a világ, kérem. Megengedi, hogy erre az útra bekössem a szemét? Fehér kendőt vesz elő.
AZ UTAS
Borogatás. Jól fog esni.
A KALAUZ
Elnevezés kérdése. Beköti az Utas szemét.
AZ ÚTITÁRS
Hátrálva jön, a katonákat próbálja visszatartani. Kérem, mi ez a ribillió?! Nekünk minden írásunk rendben van. Az apám súlyos szájoperáción esett keresztül. Akár birkózhat is a katonákkal.
A KALAUZ
A díványnál. Csak egy kis rutinvizsgálat.
NÉGY KATONA
Bejött. Az ismert alakok. Ezúttal a XIX. század eleji hosszú, loncsos katonaköpenyekben. Ócska hosszú puskákra tűzött hegyes szuronyokkal.
A HATÁRŐR
Ne tessék félni, ők csak embert keresnek.
A négy szuronyos katona kerülgeti a díványt.
A HATÁRŐR
Már játszik a tűzzel. Talán ott bent lapul valaki?
AZ UTAS
Letépi a kendőt. Miféle ország katonái ezek? Honnan jönnek most elő? Galíciában láthatott ilyeneket gyerekkorában az apám. De hisz annak több mint száz éve!…
AZ EGYIK KATONA
Hirtelen beledöfi szuronyát a díványba.
AZ UTAS
Felordít, fejére szorítja a kezét, mint akinek iszonyú fájdalom hasított a fejébe. Jaj!
A KALAUZ
Csitt! Ha volt bent valaki, ez most vérezni fog…
Csend, hosszan.
AZ UTAS
Ez az elviselhetetlen fájdalom meg kívántatja velem a halált. Ráborul a díványra.
A MÁSIK KATONA
Akinek a szuronya már a levegőben volt, leereszti.
Katonák el.
A HATÁRŐR
Csendesen kezdi magában mondani Dániel imáját. „Néked adok hálát atyáimnak istene és dicsérlek én téged, hogy bölcsességet és erőt adtál nékem…”
A KALAUZ
Első hallásra hogy megtanulta!
Sötét.
A díványon ugyanúgy fekszik az utas. Lánya kétségbeesetten próbálja magához téríteni őt.
AZ ÚTITÁRS
Apám… Mi van?… Mi van magával? Miért nem akar felébredni? Jaj, olyan ez, mint amikor elveszett az állomás előtt.
AZ UTAS
Itt vagyok… Miért hoztál vissza?
AZ ÚTITÁRS
Sápadt. Mi van veled?
AZ UTAS
Hogy meghaltam… Túléltem a legszebb álmomat.
AZ ÚTITÁRS
Mért sajnálja?
AZ UTAS
Mert elviselhetetlen ez a fájdalom, amire ébredek. Álmomban is fájt. Az álmomban majdnem sikerült belehalnom.
AZ ÚTITÁRS
Túl vagyunk a határon.
AZ UTAS
Az jó… Azt hittem már, hogy én vagyok túl a határon. Az egyetlen határon, amelynek megszüntetéséért hiába harcolunk, orvosok – csak odébb tolni, tudjuk, néha, egy-egy centivel, néhány hónappal… Van, amikor közelébb kéne hozni. Közelébb!… Közelébb!… Miért lássad akár te is, hogy sírok a fájdalomtól?… Így megérkezni egy idegen világba.
AZ ÚTITÁRS
Fájdalomcsillapítót akar?
AZ UTAS
Én találtam fel a kokaint. Csak egy német orvos ellopta. A pénzt, a dicsőséget… Hagytam. Egy betegem túl sokat vett be belőle, meghalt.
AZ ÚTITÁRS
Én a magam számára el tudom fogadni az öngyilkosság gondolatát. Nincs jogom megtagadnom attól, akit szeretek… Különben ezt magától tanultam.
AZ UTAS
A kis kollegina jelesre vizsgázik eutanáziából.
Csend.
A lánya átfogja.
AZ UTAS
Milyen jólesik, hogy ringatsz.
AZ ÚTITÁRS
Tengeren megyünk…
AZ UTAS
Vízen átkelni, ez az álmoskönyvek szerint is: a halál.
AZ ÚTITÁRS
Álomban a vonatok is a halál felé visznek.
AZ UTAS
Úgy rémlik, írtam ilyesmit. Nem kell komolyan venni.
AZ ÚTITÁRS
Ha elsorolnám, hogy mi mindent imádtam benned, már gyerekkoromban. Ezt is. Hogy tudtam, bármi történik, tréfálni mindig van erőd.
AZ UTAS
A rák ezekkel az iszonyatos fájdalmakkal igyekszik most meggyőzni engem és téged; hogy pusztítsuk el doktor Senkit.
AZ ÚTITÁRS
És hogy ebben a pusztításban én is részt veszek…
AZ UTAS
Nem lesz okod magadnak szemrehányást tenni. Nem. Én nem veszek be ezekből a porokból. Sem egy adagot, sem egy dobozzal. Ki is dobhatod az ablakon… Tiszta ésszel muszáj élnem, s addig, ameddig csak lehet… Az álmok, amiket láttam, megfejtésre várnak. Közben mindig úgy éreztem, hogy valami megoldás közelében járok. Csak egy utolsó erőfeszítés kellene… Nincs olyan jó helyzetben az emberiség, hogy megfutamodhassak vagy lemondhassak a szellemem világosságáról…
AZ ÚTITÁRS
Leveszi apja szemüvegét. Most először látom sírni…
AZ UTAS
Csupán a legklinikaibb testi fájdalmaktól.
AZ ÚTITÁRS
Apja zsebkendőjével törölgetné. Mindig göböt köt!
AZ UTAS
Ja! Hogy el ne felejtsem, akiket nagyapám látott gyerekkorában, nekem előjöttek álmomban… Azok a feltűzött szuronyú kozákok. És a négy húgom! még a fülemben van a nevetésük! Hallom…
A szalon kivilágosodik.
A háziasszony négy öreg barátnéjával kávézik. A Freud lányokkal.
MARIE
Ez igazi! Ez a kávé!
A METRESSZ
Ilyenkor őfelsége mindig azt mondta…
ÖREGLÁNYOK
Kórusa. „A nagyságos asszony pompás kávéjának illata minket is előcsalogatott.”
Nem győznek nevetni. Öt diáklány.
A METRESSZ
De kellett hozzá ez a muzsika is. Megszólaltatja a Császárkeringőt.
A METRESSZ
Járt itt egy órás… Azt mondta, ennek az órának lelke van.
PAULA
Akkor az talán nem is órás volt, hanem lélekelemző.
A NÉGY ÖREGLÁNY
A Sigi! A Sigi! Csakis ő lehetett…
A METRESSZ
Hol van? Csak nem…?
RÓZA
Nem, nem. Ellenkezőleg, kiment Londonba.
A METRESSZ
És ti is kimentek?
Az Öreglányok összenéznek, és úgy döntenek, hogy panasz helyett humorral közlik sorsukat.
PAULA
Nem, mert mi most dolgozni kezdünk. Mind a négyen egyszerre… Tulajdonképpen búcsúzni jöttünk.
A METRESSZ
És mit fognak csinálni?
Az Öreglányok nevetnek.
NÉGYEN
Egyszerre. Muníciót… Zserbó-bóbombát!… Mozart-Kugelt!… Szilvás gombócot…
Hirtelen csend.
MICI
Nekem tetszik a város neve is, ahová visznek. Theresienstadt.
PAULA
Fejlődő ipari város, ez áll a lexikonban.
MICI
Nekem elég, hogy a nagy császárnőről van elnevezve.
A METRESSZ
Az ő neve már garancia. Az én fiam is egy róla elnevezett intézetben nevelkedett. Én játszottam őt. Mária Teréziát, A hátsó nagy szekrényből kiveszi a történelmi kosztümöt. Ez az én Kapucinus-kriptám… Magához illeszti. A császár is ebben szeretett belém. „Nagyságos asszony, ellenállhatatlan, mint ükanyám.”
Ezen megint nevetnek.
ADOLPHINE
Azt mondják pedig, hogy inkább a mamájához vonzódott.
ADOLPHINE
Mit tudjuk mi, hogy mi egy „fixáció”!
RÓZA
Kivette a császár uniformisát. És ő?
Míg táncoltatják is egymással szemben Mária Teréziát és Ferenc Józsefet – szól a Császárkeringő.
A Múzsával együtt hatan a többi néma óra muzsikáját dúdolják. Szextett.
A METRESSZ
Istenem, ha most őfelsége fogná magát, és odakocsizna a Burgba. Lenne ott riadalom. Kíváncsi vagyok, mit szólna az a betolakodott mázoló! Hebegne-habogna, a nagy szónok. Őfelsége meg csak keresztülnézne rajta azzal az ő hideg, kék szemével.
A hat nő vokálszextettje.
MICI
Szürke. Én úgy emlékszem, szürke volt a szeme.
A METRESSZ
A Burgban szürke, itt nálam kék. Olyan kék, mint a kék Duna.
ADOLPHINE
Még hogy a Duna? Piszkosszürke!
A METRESSZ
Kék, kék, mint a Strauss keringője.
És keringőzik, amíg az óra le nem jár. Csend.
ADOLPHINE
Azt hiszem, most ér be a vonat a londoni állomásra.
A METRESSZ
Kinyitja a rádiót, próbálgatja.
A rádió csak sivít, recseg.
MICI
Vigyázz! Kihallatszik… Tilos! Külföldi adó!
Töredékesen hangzik az angol himnusz.
A METRESSZ
Becsukni az ablakokat
A hat nő elhallgat.
A bura leereszkedik rájuk.
De a zenekart mi is halljuk. Nem rádión. Közvetlenül – mindenünnen.
London.
Az Utas és Anna a megérkezésük pillanatában. A dívány mellől.
Kint szól a himnusz. Ügyet se vetnek rá.
AZ ÚTITÁRS
És ha azt kérdezik tőled majd Londonban, mert ez érdekli most legjobban őket, hogy ki fog-e törni egy újabb…
AZ UTAS
Belevág. Nincs újabb!… Nincs első, nincs második, nincs harmadik világháború. Egyetlenegy oszthatatlan világháború van, amely elkezdődött az én hazámban 1914. július 28-án, és kisebb-nagyobb szünetekkel tart, és fog még tartani, meddig? Meddig még?
AZ ÚTITÁRS
Áll a vonat. Hol vagyunk? De hiszen ez London. Kapkodja a holmiját, sebtiben.
AZ UTAS
Kabátját felöltve. Itt is katonazenekar. Himnusz. Lehet, hogy ők már tudják? Kitört?
AZ ÚTITÁRS
Nem… Apám, ez most nekünk szól.
Hallgatják.
AZ UTAS
Hallják ezt most Bécsben is?
AZ ÚTITÁRS
Ha megkeresik Londont…
AZ UTAS
Ó, biztosan megkeresik.
AZ ÚTITÁRS
Ellentétben Mózessel, professzor úr, ön eljutott az Ígéret Földjére… Jaj, a Mózes!
Felnyitják a díványt, izgatottan.
AZ UTAS
Kiemeli a kéziratot, mely mintha szuronnyal volna átdöfve. Az ígéret Földje ott volt, ahol ki kellett volna találnunk egy igazi kultúrát, amelyben lehetetlen a világháború.
Szállnak le a vonatról, integetve félszeg gesztussal, megindultan a tiszteletükre összegyűlt több ezer ember tisztelettudó csendjében.
Vége.
„Mintha már megtörtént volna”
Sokáig ezen a címen pergettem magamban a készülő színdarabot.
Találó címnek látszott. Háromszorosan is.
1. A világháborúkat megelőző intenzív és rejtélyes pillanat (melynek legtökéletesebb képét Ady adta Emlékezés egy Nyár-éjszakára című versében) megismétlődéseiről van szó. S vajon nem játszik-e velünk a világpolitika valósága ma efféle déjà vu-t? Egy idő óta politikusok és újságírók kijelentéseiben meg-megjelenik a kérdés: hogy hol készül új Szarajevó?
2. A darab alapszituációja lelkileg is ilyesmi. A közép-európai menekülővel a vonat visszatér a kiindulási helyre, a térképen is, időben is. A bálna hasából előkeveredő Jónás próféta számára Ninive is a „mintha már megtörtént volna” élményével hatott.
„Születni fognak újabb Ninivék” – ígérte az Úr Jónásnak.
Ez is egy.
3. A darab címében van egy adag önirónia. Főként ezért ragaszkodtam e címhez.
E darab olvastán – láttán? – akik műveimet ismerik, szintén úgy érezhetik, hogy mintha már láttak volna valami ehhez hasonlót.
Holott eredeti drámát látnak.
Csupán a mítoszi mag közös egy régi drámáéval, amelyet kétszer is megírtam. Mind a kétszer a valóság „realista” megközelítésének az igényével
Most megpróbáltam két lábáról a fejére állítani.
„Utazás az Ígéret Földje felé”
Ez is lehetne a darab címe. És ez is a lényeget mondja.
Egy utazáson történik a dráma – az álom. Freud Zsigmond álma, aki 1938-ban Bécsből Londonba ment. Ígéret Földje lehetne tehát akár Anglia is. De nem az. Vagy csak jelképesen az.
Az Ígéret Földje: világháborúk nélküli világ – amely felé vezettek volna minket, hiába, huszadik századi Mózeseink.
A Bécsből Londonba tartó (és közben Bécsbe visszakanyarodó) vonaton különben Mózes is ott utazik. Vagy írjuk így: „Mózes”, Freud utolsó, készülő műve.
Egy kézirat, azzal a kínzó objektív-szubjektív dilemmával: miért elérhetetlen az Ígéret Földje?
A próféták mellett mindig feltűnnek hatalmas – és szorongó – uralkodók. Fáraók, Nabukodonozor…
Ebben a drámában Ferenc József ez.
Ő is mítoszi lény már. Nem is csak Bécsben. Az egész világon növekszik különös ambivalens baljós-humoros glóriája.
Ő is, és a korabeli Bécs: bestsellerek és szaporodó történeti monográfiák témája.
De a császár népszerűsége nem födi el a végzetességét.
Ninivei próféciák a bécsi Burg fölött
A Magyar Könyvszemlében (1975. 2. szám) Czeglédi Imre közli annak a verses átoknak a szövegét, amit egy ismeretlen gyulai polgár írt Ferenc József huszadik születésnapjára. Tehát 1850-ben. A békési bárd így énekelt:
…Álmodat sátányok zavarják meg, |
Te akasztott emberek királya! |
Ágyad váljon izzó tűz parázzsá, |
italul nyerj a kiontott vérből. |
Étkedet fel férgek emésszék, |
Vérpad legyen, melyre ülsz az a szék, |
Kóldusbotra juss, mint annyi ezerek, |
Kiktől mindent, mindent elraboltál, |
Mert te a hazának nem királya, |
Gyilkolója s megrontója voltál; |
Alamizsnát kóldulj palotádban, |
És a részvét mégis meg ne szánjon, |
Ne legyen a földön nyugodalmad |
Isten, ember, állat megútáljon… stb. |
|
Egy drámaírói rögeszme története
Húsz év óta hitegetem magam, hogy egy kifundált drámaszituációban (Ferenc József és Freud fiktív találkozása az első világháború küszöbén) sikerülni fog tetten érnem a huszadik századi világháborúzás irracionális (de nem elhanyagolható) faktorait.
Drámában – „mint orvos, ha néz üvegedénybe”. Sajnos, megejtett a tetszetős vígjátékötlet.
S a szalonvígjátékban az emberiség sorsáról szóló szavak idegenül úszkáltak. Csupán Balázs Samu – virág helyett hadd küldjem ma hálám és hódolatom szavát friss sírjára – volt képes e felemás és suta vígjátékban feltárni a háború mechanizmusának démoniságát és primitív óraműszerkezetét. Az ő nem csupán számomra feledhetetlen Ferenc Józsefje volt aztán másfél évtizeden át nekem az ösztönzés, hogy ha ő megtalálta a dráma masszájában a kifejezés kristálypontját, talán én is megtalálhatom.
A darabnak Álomfejtés volt a címe. S a Madách Kamaraszínháza be is mutatta, Szirtes Tamás rendezésében. De sem a kitűnő rendezés, sem Balázs Samu zseniális alakítása, sem a többi nagyszerű színész nem tussolhatta el túl nagy ambícióim írói fiaskóját.
Mindent elkövettem, hogy a darabot sikerüljön eltemetnem. Nem egyeztem bele a televíziós közvetítésbe. Ezért itt most bocsánatot kérek a színészektől.
De nem adtam fel a harcot.
A dráma lombikjában őrült alkimistaként főztem tovább a témát.
A tét nagy volt.
Közép-Európából indult ki az első és a második világháború. A drámában elérhető katarzis: kísérlet lehet egy harmadik prevenciójára…
Megírtam tehát újból a témát. A dráma címe egyszerre utalt a bécsi kultúra életvidám és halálhozó jellegére: Császárkeringő, avagy Ausztria a világvége laboratóriuma. Strauss és Kraus együtt. (Az apokaliptikus mondatot Karl Kraustól kölcsönöztem.)
Ha Illés Endre színigazgató volna Magyarországon, bizonyára be is mutatta volna. Sajnos, egyik színház sem az övé. Így azt köszönhetem neki, hogy nem kallódnak el kéziratban a drámáim. A Császárkeringő-t is megjelentette.
Belgrádban meg eljátszotta a Nemzeti Színház. Szava Babic fordításában, Paolo Magelli rendezésében.
A kiváló olasz kritikus, Italo Alighieri Chiusano (a német kultúrának és Közép-Európának egyik legjobb olasz ismerője) e drámámmal elégedetlenül feladott egy leckét: fejtsem ki ezt a drámát – de ne szalonban, hanem ott, ahol Freud szerint a jelenségek levetik álarcukat: álmaink színpadán.
Ne spóroljam ki a darabból a freudi dimenziót. A tudattalanét.
– Bele fog telni pár év, amíg rájön, hogyan is lehet ezt megcsinálni. – Ez az intése az én fülemben inkább biztatásnak hatott. Igazat adtam neki. Ha már Freud szerepel benne, miért ne próbáljam ki az ő hétmérföldes lépésekkel előrevivő álomlogikáját a dramaturgiában? (Jól tudva, hogy az álomlogika szigorúbb a valóság logikájánál. Még nagyobbat lehet esni vele.) Hisz az álomlogikát használták már a dramaturgiában. S épp a legnagyobbak: Aischylos, Shakespeare, Calderón, Kleist, Madách…
Közelinek látszott a cél, és megközelíthetetlen volt.
S csakugyan eltelt jó néhány esztendő, amíg a belém oltott feladat akklimatizálódott és kezdett kihajtani a tudattalan félhomályos zónájában.
A véletlen is segített (bár lehet, hogy igaza van Füst Milánnak, aki szerint az alkotás periódusában nem véletlenek a találkozások.)
Jó néhány éve már ennek. A párizsi biennálén megtorpantam egy kép előtt. A sok formailag meglepő modern festmény között ez realizmusával volt szinte kihívó. Egy szakállas öreg férfit ábrázolt magányosan egy vasúti kupé sarkában. (Nyitott vagy csukott szemmel? erre már nem emlékszem.) Freud Zsigmond utazik Bécsből a londoni emigrációba. Ez volt a kép címe.
– Micsoda álmai lehettek az öreg álomfejtőnek? – jegyeztem fel magamnak, már mint kiindulási pontot. Később megtudtam, utolsó leveleiből, hogy voltak, s vakmerő álmai. Az üldözött a vonatban Hódító Vilmosnak álmodta magát, aki egy birodalmat teremteni utazik Anglia partjai felé…
Minden új adat igazolni látszott ezt a felsejlő koncepciót.
Még az a hasonlóság is, amely az álommunka ökonómiája és a drámaszerkesztés ökonómiája között fennáll. Az Álomfejtés-ben ír erről Freud:„…azt a tételt kell kimondanom, hogy valamiféle kényszer áll fenn az álommunkában arra, hogy valamennyi álominger forrását az álomban egy egységben tömörítse”.
Húsz év egyre szaporodó jegyzeteiből miféle kényszer teremtheti meg az egységet?
1981 augusztusában a Kortárs szerkesztője azt mondta – mert hallott erről a régen hurcolt (nehéz nylonzsákokban hurcolt) drámatervemről – „egy hónap múlva, szeptember 26-án kérem a kész kéziratot: az szombat, vasárnap elolvasom, s ha megfelel, hétfőn leadom, lapzárta”.
És egy hónapon át kaptam tőle, akármerre jártam, a biztató, emlékeztető leveleket.
A finis szorongása mindig az, hogy az elkészült írás nem lép-e ki az emberi szolidaritás teréből?
Az utolsó oldalakat írva, az aznapi ÉS-ben megakad a szemem egy versen. Mintha biztatásul közölték volna épp aznap, szeptember 26-án. Felujjongtam, nemcsak mert elragadóan szép a vers, hanem úgy éreztem, nem egyedül próbálom kitapogatni a „mintha már megtörtént volna”-világ görbületeit…
Nincs ilyenkor véletlen. Füst Milánnak igaza van.
Mottó helyett a drámához, hadd idézzek ide két szakaszt Tandori Dezső verséből: Fut az örök tekinteteket unván.
Már egyszer mintha jártál volna erre |
Mintha te lennél egyre mintha nem te |
|
Mintha egyszer elmentél volna végleg |
És mintha odahívtak volna nézd meg |
|
|
Signora Gozzini…
Most szólítom először a keresztnevén.
Egy évvel (kettővel? másféllel?) a halála után.
A levél, mely a gyászhírről értesített volna, összevissza járt különféle címeimre. Sokáig nem talált meg. Mintha bújtam volna a hír elől. Igen, csakugyan megpróbáltam elodázni a halála tudomásulvételét. Nem bontottam fel – amikor elért – a levelet.
Már csak azért sem, hogy megírhassam ezt a drámát, amelyet itt – az ő emlékének ajánlva – közrebocsátok.
Kristó Nagy István révén ismertem meg a 6o-as évek elején.
Jól tudott magyarul. (Bár kerülte, hogy magyarul beszéljen. Valószínűleg azért, mert filológ igényességeivel nem érezte oly tökéletesnek a magyartudását, mint ahogy tudta a klasszikus és a nagy világnyelveket.) Egy régi drámakötetemben találkozott az Álomfejtés című darabbal. Lefordította olaszra. Mondtam, hogy én már túlvagyok rajta. Biztatott, hogy írjam meg megint. A drámai kifejezés tökéletességét is becsülte. A Császárkeringő, avagy… című változat intellektuális feldúsításában a vele folytatott beszélgetések inspirációinak nagy szerepe volt. Jó néhány jelenetét ott is írtam, a hatalmas milánói lakás alkotói csöndjében, ahol is az egyik könyvespolcról – Isten tudja, honnan kerítette Ferenc József és Erzsébet királyné átlátszó, kristályüveg mellszobrai figyelték munkámat. (Pihenésül abban a szobában a legszebb művészettörténeti sorozatokat lapozhattam. S a heverő mellett a Hungarian Quarterly negyedévenként szaporodó, megbecsült – olvasott – évfolyamait.)
A Császárkeringő-t is lefordította. Aki olvasta, aggályoskodhatott a darabon, de lelkesedett az olasz szöveg szellemességén, eleganciáján.
Akkor elmondtam neki, hogy egészen más irányból akarom most harmadszorra megközelíteni a témát. – Úgy hát siessen vele, uram, mert én nagyon beteg vagyok – mondta –, és szeretném még olvasni, esetleg le is fordítani.
Ezzel a munkahipotézissel írtam meg az itt közölt darabot. És azért se siettem vele. Elkéstem? Nem. Hiszen úgy írtam, mintha még élne és várná a kéziratot…
A magyar népet – s irodalmát, történetét – szerette. Miért? Mi szeretnivaló van rajtunk? (Ezt a kérdést gyakran felteszem; valahányszor egy-egy új növendék felveszi a magyar irodalmat Firenzében. A válasz rendszerint egy szemérmes mosoly.)
A legrejtélyesebb magyarbarátság volt az övé. Van egyfajta olasz nemes asszonyarc, a szellemi élet jegyével a magas homlokon, amelyet a filmek típusai kiszorítottak a tudatunkból, s csak régi portrékon találkozunk velük. Mint amilyen Pollaiuolo női profilképe a milánói Poldi Pezzoli múzeumban.
A világ legendásan legszebb kertjében nőtt fel, a Pitti palota mögötti Boboliban. Itt van a toszkán műemlék-főfelügyelői lakás. Majdnem abszolút biztos menedék fasizmus idején a legtávolabbi országokból is jövő üldözötteknek. Ha a feljelentgetésre egy német kommandó mégis behatolt, az ifjú vőlegény ment ajtót nyitni, akinek háborús sérülései és az ezzel járó kitüntetései láttán a legelszántabb razziázók is haptákba vágták maguk, és zavartan távoztak. – Honnan van magukban ez a csöndes és intenzív segítőkészség? – Signora Gozzini nevetve válaszolt, bár mindig komoly volt. – Nem tudja? Egy szent volt a családunkban. A remeteszerzetet alapító Szent Romualdo.
Rosszallólag említette egyszer egyik rokona viselkedését. – Amikor minket az egész környék Tisztességesnek hív. – Persze, hisz leánynevében az Onesti ezt jelenti.
Amikor Boccaccióban olvastam az Onesti családról, akkor tudtam meg, hogy a környék vagy nyolc-kilencszáz éve hívja őket így.
De ez a származás mindig csakis az erkölcsi igényesség formájában kerülhetett elő…
Évek óta tanítottam már a firenzei egyetemen, s még régebbről bejáratos voltam a Gozziniék milánói otthonába. S csak véletlenül tudtam meg, hogy a firenzei magyar katedrának a megteremtését – annak idején – a fiatal Gozzininé kezdeményezte. Ugyanilyen csönd övezi magyarbarátságának legmaradandóbb tettét. Petőfi szobrának felállítását.
Nem csupán személyes hálámat rovom le itt. Van megköszönni valónk az egész magyar kultúra nevében.
A Ferenczy Béni Petőfi-szobráért folytatott harcok idején – volt idő, amikor még ezért is harcolni kellett – felmerült bennem a gondolat, hogy meg kéne valósítani Béni egykori álmát – egy levelében írt erről –: Petőfi szobra állhatna Milánóban, az Ambrosiana udvarán, a többi „uomini magni” sorában.
Körbejártam azokat, akik a 40-es években tudhattak Béni szándékáról, hogy Milánónak szánta a készülő Petőfijét. (Ferenczy Erzsit, Szentmihályi Jánost, Sőtért, Ortutayt.) A döntő a levél maradt, a középkorian hiteles formulával: „uomini magni”. Így csak az írhatta, aki járt az Ambrosiana könyvtárban, s aki tudja, hogy a nagyok szobraira itt nem mondják mai szóval, hogy „grandi”.
A toszkán műemlék-főfelügyelő lányának bizonyára megvoltak a baráti kapcsolatai a megfelelő lombardiai intézményekkel. De az Ambrosianát papok igazgatják. Lehet, hogy Ferenczy Béni megrendítő késői, fából faragott feszülete hatotta meg őket. Ennek a fényképét is gondosan elküldtem.
Petőfi szobra – az a nyitott inges, öles léptű – ma már nemcsak Gyulán áll, hanem Milánóban is.
Köszönjük, Signora Gozzini Calzecchi-Onesti.
Párkák avagy Isten füle mindent lát
A Thália Stúdióban úgy ülte körbe a közönség a tavaly bemutatott Tüzet viszek drámámat, mint egy klinikán a demonstrációt. Mintha így jobban bele is látna
a rejtettebb összefüggésekbe, a drámának – azaz, a megvizsgált társadalmi képnek – a szöveteibe.
Ez az egyetemi amfiteátrumot idéző helyszín nemcsak az írót vonzza, hanem a színházi
közönségnek – hadd mondjam ki anélkül, hogy indokolnom kéne itt a jelzőt – a
legértékesebb rétegét, a fiatatokat is. Tavaly óta
figyelem: a stúdiószínház nem is olcsó belépőjét fiatalok fizetik, a 96 szék közül ők foglalnak
el esténkint kilencvenet.
Erre a közönségre gondoltam, amikor ezt az új darabomat írtam. Írás közben, 1973
nyarán, a színdarab váratlan erős lökésekben kapta napjaink történelméből a viharos hátszelet.
Régóta izgat, mint egyszerre vígjátéki és tragikus téma, az emberi személyiség
kiszolgáltatottságának szinte valószínűtlen növekedési lehetősége, amit a technika fejlődése
biztosít a vele visszaélőknek. (Nemcsak a drámaírót izgatja ez, hanem az ENSZ-et meg az
UNESCO-t is, konferenciákra, szociológiai tanulmányokra, proklamációkra.) A hónapokon át
tartó olasz telefonlehallgatási botrány, s a vele párhuzamos, bár kevesebb port felverő
nyugatnémet botrány, majd a pillanatok múlva kirobbanó, egész Amerikát megrázó Watergate-ügy – a maga egyszerre pokolian vígjátéki és szorongató effektusaival – napihírekben szállította
az író asztalára az anyagot, neki magának meg az ihlet impulzusait.
A dráma színhelye Latin-Amerika egyik katonai junta uralma alá vetett országa. Ezen
a földrészen a szabadságmozgalmak lendülete a katolikus papok egy részét, nem is kis részét,
szintén magával ragadta, s általuk az Evangélium kezdi visszanyerni eredeti értelmét és hitelét.
Az író számára az efféle jelenségek épp különösségükben megragadók. A drámaíró számára
pedig még inkább megragadók az efféle jelenségeket kísérő lelkiismereti konfliktusok.
Amikor megjelentek a világsajtóban a cikkek arról, hogy Amerika legnagyobb
telefongyára (és finom elektronikus szerkezetek gyára) mekkora összeget ajánlott fel a chilei
ellenforradalom finanszírozására: a darabomat már próbálták. A junta és az érzékeny mikrofonok
exportja a valóságban is egymás mellé került. Alig egy hónappal a chilei ellenforradalmi puccs
után mutatta be a Thália Stúdió ezt a darabomat. A próbákon, a színészek elkomolyodásán,
elmélyülésén, fokozódó és egyre hevesebb politikai vitázó kedvén mérhettem, hogy amit átélnek,
az már nem csupán a színdarab.
Ennek a darabomnak nehezemre esett volna megjelölni a műfaját. (Ez a fajta nehézség
egyre gyakrabban jelentkezik új darabjaimnál.) Tragédia, persze hogy tragédia – csakhogy a
tragédia burleszk jelenetek során át bontakozik ki. (Agáta vetkőztetése; a lehallgatónők egymásra
féltékenykedése, hajtépéssel; beszámoló a lehallgatott tábornoki család bélhangjairól; a püspök
a rejtett mikrofonokat keresi négykézláb, s közben teologizál; a pucér Szűzmária öltöztetése;
Laura álmodozása a „komplettül manipulált társadalomról”; az operetté züllesztett Schubert
harsog a gyilkosság alatt stb.)
Tudom, hogy ezek az effektusok a nézők körében sokakat meghőköltetnek. Ezért is
bízom inkább a fiatalságban, hogy megértik a darabnak nemcsak a mondanivalóját, hanem az
ehhez választott stílust is. Kiben is bízhatnám, ha nem bennük, hogy megértik, hogy a
manipuláció fokozódásával szemben jogunk van a művészetben fokozni az effektusok élességét.
Hiszen az emberséget és emberiséget fenyegető veszélyek jelenlétében (tegnap Vietnamban, ma
Chilében) a művészet konvencionális hangja – még ha ellentmond is a rossznak – vajon át tudja-e hidalni azt a földrajzi távolságot, amely minket ezektől a tűzfészkektől ma elválaszt?
Hogy félreértés a darabom intonálásában ne essék, próbáltam valami módósító jelzőt
találni a „tragédia” megjelöléshez. Nem sikerült. „Lebegtetett” tragédia? Nem, nem jó…
Hogy mi hát a darab műfaja? Nem tudom. Ugyanaz, ami a Te Imre, itt
valami ketyeg című másik darabomé. Itt is, ott is azt próbálom, hogy komédia-effektusokon át mutathassam be modern világunk abszurdumainak ördögi malmát – amelynek
működését különben éppoly tehetetlenül nézhetnénk, mint a görög tragédiákban a végzetét.
„…Mindez Zeusz keze műve.”
LAURA (Lachesis), 30 éves
TILDA (Clotho), 25 év körül
Történik napjainkban, valamelyik latin-amerikai országban
A darab kezdete előtt a színház előcsarnokában reklámszöveg harsog: „Isten füle mindent hall! Isten füle mindent lát! Isten füle mindent tud! – Miért akar Ön vak, süket és tudatlan lenni? – Miért nem akar Ön lsten lenni? – Isten Füle lehallgatókészülék mindent hall! – Akié a rejtett mikró és a fegyver, az a tökéletes menedzser!” stb.
Köves helyiség. Két ajtó, nehezebbek a szokottnál. Egyetlen ablak, homályos üveg van rajta. Berendezés semmi, csak egy pad. Van még vödör és gumitömlő, a helyiség felmosásához.
Felvételi terem egy női börtönben.
Dekorációként: egy hatalmas szem, háromszögben. Az Isten szeme. S egy hatalmas, töredezett agyagfül, szintén háromszögben.
Egy apáca fut be, öreg apáca, feltartott kezében egy messze hangzó szavú kis tranzisztoros rádióval. Nyomában fut – már amennyire futni tud – egy fiatal lány. Nem súlyos bilincsben, de bilincsben.
Az apácaruhás öregasszony: őr ebben a női börtönben. A lány: friss rab.
A rádió: az első motozáson esett első zsákmány.
Mozart Klarinétötösének a hangja kíséri a jelenetet.
LÁNY
Nagyon könnyű, színes nyári kartonruhában. Közel vagyunk a trópusokhoz. Adja vissza! Adja vissza!… Szégyellje magát! Még azt is elveszi!
APÁCA
Szembefordul vele, a lány megtorpan. Hogy jutottál ehhez a rádióhoz?
LÁNY
A felvételi irodán azt mondták megtarthatom. Hogy jön hozzá, hogy elvegye?… Adja vissza!
APÁCA
És ha ez egy lopott jószág? Na? Akkor mi van? Fél kézzel tartja a feje fölött a rádiót. S mivel a Lány közeledik, hogy kikapja a kezéből, az Apáca másik kezével előhúzza a szoknyája ráncai közt lappangó gumibotját. …Na? Na?
A LÁNY
Utánakap a rádiónak. Az enyém!
APÁCA
Villámgyorsan ráhúz egyet. Ne hazudj! Isten szeme mindent lát.
Egy pillanatig csend.
Csak a Klarinétötös szól.
A LÁNY
Egy pillanatig tart, amíg tudatosul benne az ütés, a fájdalom. Felkiált. Nem vagyok tolvaj! Aztán leül a padra, sírni kezd.
APÁCA
Csavargatja az erősítőt, a keresőt. Te mit képzeltél, hogy a börtönben még rádiózni is fogsz?
A LÁNY
A blúzom alatt viseltem. Egészen halkan szólt. Csak én hallottam.
APÁCA
De odavagy érte. Na, mondd meg: hol loptad, kitől loptad?
APÁCA
Nyúl a botjáért. Isten szeme…!
A LÁNY
Megmutathatom a boltot, ahol vettem!
APÁCA
Akkor azért loptál, hogy ezt megvehesd.
APÁCA
Akkor mért hoztak be? Kurva vagy?
A LÁNY
Nem vagyok kurva. Rendes helyem volt. Szolgáltam.
APÁCA
Az asszonyod jelentett föl?
A LÁNY
Az. De nem loptam.
APÁCA
De behoztak. Itt vagy. Ez számít… Na, kelj fel! Vetkőzz le!
APÁCA
Hadd lássuk, mit akarsz még becsempészni a börtönbe… A blúzod alatt. Meg a szoknyád alatt.
A LÁNY
Összekötött kezét mutatja. Hogy vetkőzzek le?
APÁCA
Rúgd le a cipődet! S ahogy felveszi a földről a lány cipőit. Ide szokták dugni a zsilettpengét, amivel aztán felvágják az ereiket… Rászól. Hagyod békében azt a rádiót!
A LÁNY
Rosszul van beigazítva. Megigazította, visszateszi a padra.
APÁCA
Húzd le a bugyidat!… Egy-kettő!
A LÁNY
Leereszti a bugyiját.
APÁCA
Szétnyitjuk szépen a lábunkat is!
A LÁNY
Mit akar? Bennem akar kotorászni?
APÁCA
Máskor nem kell ezt neked olyan sokszor mondani – mi?… Ez a rend!…
APÁCA
Egyelőre a blúza alatt motoz. A férfiaknak engeded, ugye?
A LÁNY
Mondtam már, hogy nem vagyok kurva.
APÁCA
Amit loptál, hova dugtad?
A LÁNY
…Ne csiklandozzon! S mert muszáj nevetnie, ettől mindjárt jókedve is lesz. Veszett jókedve. Vigyázzon ott a zsilettpenge!
A LÁNY
Nevet. Beugrott. És most kacag.
APÁCA
Gumibotjával nagyot húz rá, jobbról-balról. Te is azt hiszed, hogy ma már mindent lehet? Még egy ütés. Nesze!
A LÁNY
Ehhez nincs joga! Verni nincs joga!
APÁCA
Nincs? Még egyet. Mit gondolsz? Mit jelent az, hogy mától kezdve fokozottabb ellenőrzést kell gyakorolni… Üti. Állj fel oda!
A LÁNY
Felugrik a padra. Ne üssön! Remeg.
APÁCA
Hát ha ilyen engedetlen vagy, hogy akarod, hogy én higgyek neked?… Amikor én fogadalmat tettem, egyszerre mondtam le a férfiról, a földi javakról és arról, hogy elöljáróimnak valaha is ellentmondjak. Szüzesség, szegénység, engedelmesség. Ebből is láthatod, hogy ezek együttjárnak. Hogy hívnak?
APÁCA
Szép neved van. Mint az apácáknak. Én Klementina nővér vagyok. Ez is szép név. A fátyollal együtt kaptam ezt a nevet… És a bűnök is együtt járnak! Az engedetlenséggel a kurválkodás meg a lopás… Keze a lány szoknyája alatt. Na, ne szorítsd úgy össze… Agáta!
AGÁTA
A foga közt. Nem vagyok kurva… Nem vagyok kurva… Vigye onnan a kezét!
KLEMENTINA
Ha engedelmesen viselkedsz, majd beszélünk az asszonyoddal, hátha visszavonja a feljelentést…
AGÁTA
A lánya adta be a zálogházba azt a karórát, aztán rám fogták… Könnyebb volt a lelküknek, hogy rám fogták.
KLEMENTINA
Aki így őrizi tisztaságát, abból még apáca is lehet… De engedelmesnek kell lennünk… Szüzesség, szegénység – engedelmesség. Mégis ez a legnagyobb erény… Motozza a lányt. Úgy… szépen…
AGÁTA
Meztelen lábával nagyot rúg bele, leugrik a padról, a bejárati ajtóhoz rohan. Hiába. Zárva van. Engedjenek ki!
KLEMENTINA
Elesett. Tápászkodik fel a földről. Fújtat, alig kap levegőt. Te szerencsétlen nyavalyás béka! Tudod te, hogy ma parancsba adták, hogy a lázadás legkisebb jelére agyonverhetünk titeket?… Úgy megy a Lányra, hogy gumibotjával a fejére sújthasson.
AGÁTA
Veri az ajtót. Engedjenek ki-i-i!.
S erre megbolydult a börtön. Másutt is verni kezdik az ajtókat, másutt is kiabálják elnyújtottan „Engedjenek ki-i-i!” És énekelnek és fütyülnek és csörömpölnek. Női hangok. Csupa női hang.
KLEMENTINA
Te átkozott!… Az ördög küldött ide téged! Megy rá a lányra.
AGÁTA
Elugrik az ajtótól, nekirohan az ablaknak, megbilincselt két kezével betöri…
De a tejüveg mögött, most látszik, sűrű rács is van.
KLEMENTINA
Te hülye… Te hülye… Most már ráér majd agyonverni.
AGÁTA
Feltartja két véres kezét az ablak előtt, szinte mintha imádkoznék. Már nem is kiabál, csak mondja. Engedjenek ki…
Az ablakban megjelenik egy fegyveres katona feje. Megáll, bámul be. Farkasszemet néz a Lánnyal.
KLEMENTINA
Nincs itt semmi. Elmehetsz!… Belebújt az ördög. A szokásos hisztéria… Majd kiverik belőle.
Egy pillanat még. Aztán a katona feje eltűnik az ablakból.
AGÁTA
Szinte nyúlna utána, ne menjen el – hiába. A Lány két véres keze ezután a suta mozdulat után ottmarad a feje magasságában levő ablakpárkányon, az üvegcserép között. A fájdalomra már szinte érzéketlenül a két kéz szinte magától matat az üvegtörmelékben… Mit vernek ki belőlem?
KLEMENTINA
Az ördögöt. Mondtam. A hisztériát… Te még nem tudod, hogy mi vár az ilyen engedetlenekre. Először vagy itt. Novicia vagy! Nevet ezen. Na! Búcsúzz el attól a kinti világtól.
AGÁTA
Azt csinálom… Örökre? Nem tarthatnak itt örökre!
KLEMENTINA
Egyszer majd elengednek, és egy hét múlva megint visszakerülsz. Az ilyen engedetlenek egy hét múlva mindig visszakerülnek. Akkor aztán örökre.
AGÁTA
Felvesz egy kis átlátszatlan üvegdarabot, a szeme elé tartja. Mit lehet látni ezen át a világból? Semmit.
KLEMENTINA
Annál is kevesebbet. Egy betört ablakért egyhónapi sötétzárka.
AGÁTA
Nem! Azt ne! Ha sötétben vagyok, én annyi mindent látok, hallok – azt nem lehet kibírni! Egy hónapot sötétben!
KLEMENTINA
Egyet? Ötöt! Mert hogy engem felrúgtál, és hogy csupa kék lett a könyököm, a combom… Idenézz!
AGÁTA
Hirtelen visszafordul kezében az üvegdarabbal. Nem vagyok kíváncsi rá! És engem nem fog sötétzárkába csukatni!
KLEMENTINA
Dehogyisnem! Megnyom egy nagy vészcsengőt Ide is hallik az erős hangja. Várj csak!
AGÁTA
Nem! Nem… És nem fogok ide még egyszer visszakerülni! Szájába veszi az üveget…
KLEMENTINA
Azt hiszed, hogy engem ez meghat? Aki először bejön, mind meg akar halni… Közeledik hozzá. Köpd ki!
AGÁTA
Megrázza a fejét: nem. S a foga közt próbálja széttörni az üveget.
KLEMENTINA
Merően néznek egymással szembe. A gyilkosokat felakasztják. Az öngyilkosság nagyobb bűn, mint a gyilkosság…
Csend. Csak Mozart.
AGÁTA
Megvonaglik. Most nyelhetett le egy üvegdarabot. A nyakához kap. Egy artikulátlan nyögés.
KLEMENTINA
Szinte kigyúl a tekintete, úgy bámul rá még egy hosszú pillanatig, majd. Hát megérdemled, hogy megdögölj! Elfordul. Leül a padra. Előveszi az olvasóját.
AGÁTA
Csak áll, megremegve a belsejét végighasító fájdalomtól. Suttogva, ahogy vérző torkától telik, mondja. Fáj… Segítség…
KLEMENTINA
Fejét rázza. Elzárja a rádiót. S aztán mondja is. Nincs segítség. Se testednek, se lelkednek. Fáj? Úgy kell neked! A pokol még jobban fog fájni. Mert most odakerülsz. Imádkozik tovább.
AGÁTA
Elvágódik, vagy elveti magát a földön kínjában. Hívjon orvost…
KLEMENTINA
Nem mozdul, mintha nem hallotta volna.
Hirtelen kinyílik az ajtó. Egy börtönőr az ajtóban.
BÖRTÖNŐR
Mért csengetett?… Mi van ezzel?
KLEMENTINA
Semmi. Csak szimulál…
KLEMENTINA
Hallod? Botrányt szeretne ő is… Ez is egy olyan nap, hogy mindenkire rájön a happáré. Régen azt mondtuk ilyenkor, hogy elszabadultak az ördögök, de ma úgy szokás mondani, hogy frontátvonulás van… Hogy a Börtönőr erre se megy el. Mit bámulsz rajta? Ez most már elhallgat. Inkább némítanád el a többieket. Feláll, becsukja az őr orra előtt az ajtót. Visszajön. A pucér combodat bámulta. Ismerem a fajtáját. Ez még majd beszökik hozzád a hullakamrába is… Most már az ő lelkéért is te leszel felelős – tudod-e? A pucér combjaid. Vágyakat ébresztettél… Növekszik ám a számlád odafönt! Rózsafüzér. Pergeti, de azért mondogatja a magáét. Azt hitted, ugye, hogy itt nálunk lehet szcénát csinálni… „Orvos, orvos! Jaj, jaj!” Hogy csődüljön csak ide az egész büntetés-végrehajtási intézet! „Klementina nővér, mi történt már megint magánál?” – Újságírók ne jöjjenek?… „Üveget evett ez az ártatlanka”… „Micsoda börtönviszonyok vannak maguknál?”…Botrányt akartál, ugye? „Jaj a botrányokozónak!” – mondta a jó Jézus. Jézus nevére fejet hajt, s jól is esik utána egy csendes avemária, hang nélkül
mormogva.
AGÁTA
Arcra borulva fekszik. Nehezen mondja. Papot… hívjon…
KLEMENTINA
Mi kéne már megint?
KLEMENTINA
Nincs! Nincs pap! A fogházlelkészt kirúgták! Éppen ma. Méltatlan pap volt… Engedetlen! Az is csak a feltűnést kereste. Te is csak a feltűnést keresed… Én nem tudom, hová lett a mai világból az alázat meg az engedelmesség. Imádkozik tovább, némán. De nem bírja. A többi cellákban még mindig zajonganak. Erre robban ki. Feláll. Hajnal óta itt minden a feje tetején van! Azzal kezdődött, hogy a tisztelendő úr nem akart kimenni egy kivégzéshez. Mi ez, ha nem engedetlenség? Miféle pap az, aki az utolsó vigasztalást megtagadja a halálraítélttől? Aztán ahelyett, hogy imádkozott volna, szónokolni kezdett a katonáknak, hogy ne lőjenek… És nem szégyellte (Fejhajtás) Jézus nevét belekeverni. Mert hogy „ez az én testem” – mondta Jézus…
AGÁTA
Csendesen, érthetően. Hívja ide azt a papot.
KLEMENTINA
Az kéne neked! Mert az aztán prédikálna rólad, még a rádióban is! Te nem akarsz a rádióban beszélni? „Üveget ettem, mert a kedvesnővér jaj, hozzám nyúlt.” Erre való a rádió! Hogy a sok disznó csámcsoghasson rajta. Kinyitja.
A Mozart Klarinétötös szól továbbra is. Erre elzárja.
KLEMENTINA
Ez! Rádió! Botrány! Disznóság!… Inkább imádkoznál te is. Kis csend. Mert azt ne reméld, hogy én teérted imádkozom itt a rózsafüzért. Bizalmasan. Tudod, kiért imádkozom? Az asszonyodért imádkozom, hogy ha ártatlanul jelentett fel téged, bocsássa meg neki ezt a vétkét a Jóisten… Imádkozz érte te is, Agáta. Ezt jónéven veszik majd odafönt… Mondj el az asszonyodért velem egy avemariát… Elhallgat, magában mondja az imát.
Csend. Most már teljes csend.
AGÁTA
…A lányával együtt csak röhögnek rajtam… Hallom a nevetésüket… Megvan az arany karóra is, annak a ketyegését is hallom. És ők azért is röhögnek rajtam. Ahányszor csak megnézik, hogy hány óra van, mindig eszükbe fogok jutni, és akkor mindig röhögni fognak… Kezdik! Most is kezdik! „Babika, hány óra?” – „Mindjárt fél kilenc lesz, mamika. Mondd, emlékszel Agátára? Mamika?” – „Agáta? – mondja az asszonyom – az dutyiba került, Babika, és üveget evett…!” Hallottál már ilyet? Hahaha…!” Az Isten verje meg őt. Az Isten verje meg… Az Isten… Elfogyott a lélegzete.
KLEMENTINA
A rutinima, csak most hallhatóan. …imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.
AGÁTA
Üvöltve, tagoltan. …Verje meg őt!
KLEMENTINA
Most már biztos, hogy a pokolba jutsz.
AGÁTA
A maga beszéde élesebb, mint itt bennem ez az üvegdarab… Inkább a pokol, mint ez a börtön… Próbál tovább kúszni, mert meglátott valamit. De a fájdalom megbénítja. Felkiált. Ja-aj!
KLEMENTINA
Ne jajgass! Nem tudok imádkozni. Isten nem szereti a jajgatást.
KLEMENTINA
Meg se hallja.
AGÁTA
Ott van még egy üvegdarab. Adja ide!
KLEMENTINA
Olyan éhes vagy?
AGÁTA
Fel akarom vágni az ereimet. Kúszik az üvegdarab után.
KLEMENTINA
A lábával odébb rúgja az üveget, messzebbre. Aztán én majd megint moshatom utánatok itt a követ!
AGÁTA
Ahogy kúszik tovább az üvegdarab után. Nem kell orvos… Nem kell pap… Nem kell Isten…
KLEMENTINA
Felveszi a rádiót, kinyitja, feltartja a feje fölé, mint amikor bejött, és az üvegdarabot megint odébb rúgja…
Közben a Klarinétötös.
AGÁTA
Istenem! Hogy szerettem én táncolni! Minden erejét összeszedve, utánadobja magát az üvegnek. Elérte. Felveszi. Váratlanul feláll, s mintha ez hozzátartoznék valami szertartáshoz, magafeláldozáshoz: lassan táncolni kezd. Lehet, hogy így akarja elviselhetetlenségig fokozni a belsejét szaggató fájdalmat… Hogy fájdalmai csúcsán legyen ereje belevágni magába. A fájdalom – a maga szinkópás ritmusával – össze-összerántja a táncoló lányt. Nem is annyira ő táncol – hanem a két kéz: a bal kéz csuklója és az üveget tartó jobb kéz. Az egyik az áldozat, a másik, aki az áldozatot bemutatja… Agáta már inkább csak nézője ennek a véres rituálénak. Sápadt, döbbent, elszánt nézője a készülő végzetnek.
Mozart zenéje.
KLEMENTINA
Azt a halálraítéltet sem menthette meg ma reggel senki sem… Téged se fog megmenteni senki sem! Feje fölé tartva a rádiót szinte csalogatja be Agátát a halálba.
Senki, de senki sem…
AGÁTA
Mint aki hall, vagy hallani vél valamit. De… de… Jönnek.
KLEMENTINA
Senki, de senki se jön!
AGÁTA
Szinte nevetve. Jönnek!
Felpattan az ajtó. Kintről beáradó erős fényben befut fehér köpenyben, fehér nadrágban két ápoló, s egy operációhoz beöltözött, bekötött szájú orvos, homlokán világító tükör.
Jelenés? Káprázat?
Agáta látomása?
Felkapják Agátát, s amilyen gyorsan jöttek, eltűnnek vele.
ORVOS
Az ajtóban az Apácához. A maga dolga lett volna orvost hívni hozzá! S el ő is.
KLEMENTINA
Már csak a becsukódó ajtónak tudja magyarázni. Sok mindent megértünk mi itten. Nem olyan nagy eset, ha egy kis kurva üveget eszik… Meg aztán ma életbe léptették a fokozott szigorúságot is! Befordul. Na jó, nem volt kurva. De az lesz… Hát nem jobb neki, ha most hal meg? Kurva lesz. Tolvaj lesz… Jó, lehet, hogy nem lesz sohasem tolvaj belőle… De akkor is visszakerül ide… Valamiért csak vissza fog kerülni ide… Hiába vigyáz rá az a magasságos Isten!
Felnéz oda, ahol Isten szeme van a háromszögben.
Mellette ott az óriási fül is.
KLEMENTINA
Szája elé kapja a kezét. A rádiót is elzárja. Zavartan suttogja. Isten füle mindent lát.
Vége az első képnek.
A kötöde.
Három szék. Az egyik üres. Egy-egy fiatal nő ül a másik kettőn. Kezükben kötőtűkkel, mozdulatlanul. Zenét hallgatnak. Hangszórókon árad be a zene ide.
Kötöde?
Miért ne? Hiszen ki is van írva valahol: TRICOTAGE. S ki is van akasztva, feltűnően egy félig kész kötött holmi. Ebből még hosszú pamutszálak lógnak ki. Van még itt egy próbababa is.
Kötöde?
Aki nem hiszi, járjon utána.
Hátul, a polcokon, nem pamutgomolyagok állnak, hanem kerek fémdobozok. Amilyeneken a magnetofonszalagot tartják a rádióstúdiókban. Itt is az van bennük. A hátul álló fémszekrényben is – ha felnyitják, látszik – egy nagyméretű, soktárcsás magnetofonszerkezet van.
Az Isten füle helyén most hangszóró.
Az ablakon nincs rács.
Egy könnyű függönyön át lehet kijutni, a „kötöde” előteréhez, a bejárati ajtóhoz. Felesleges, hogy az utcáról esetleg betévedő vevő idelásson. A bejárati ajtót, ha valaki nyitja, hallatszik a föléje szerelt kis csengő. Ha a függöny véletlenül nem volna behúzva, ilyenkor gyorsan behúzzák, s az itt dolgozó nők közül valaki kimegy, elhessegetni a vendéget.
Van néhány tábla itt: „Zárva”. „Ebédszünet”. „Leltározás”. „Haláleset miatt zárva”. Ha a kötőnők teljesen zavartalanul akarnak maradni, egy ilyen táblát kiválasztanak, kivisznek, s nyilván kiakasztják a bejárati ajtóra, amit így aztán magukra zárhatnak.
A „kötöde” – kamu.
Egy lehallgató csoport dolgozik itten. Igazából nem is pamutot gombolyítanak, hanem magnetofonszalagokat. A megfigyelt állampolgárok egész élete rajta van ezeken a szalagokon. Ezért nevezhetjük az itt dolgozó hölgyeket PÁRKÁK-nak, hiszen életfonalak futnak át kezükön.
Alkalomadtán el is vághatják ezeket.
Ebben a pillanatban az a feladatuk, hogy egyetlen embert figyeljenek, füleljenek.
A nők mellett így hangjával (egyelőre csak a hangjával) jelen van az is, akit figyelnek. Egy fiatal pap, Renato. Bármit csinál, a rejtett mikrofonok révén idehallatszik. S életének utóbbi hónapjai itt vannak konzerválva a magnótekercseken, bármikor újrajátszhatóan.
Talán nem árt, ha elöljáróban megjegyezzük, hogy a nők mindegyikének volt, van, vagy lesz személyes kapcsolata a pappal. Életbevágó kapcsolata. A dialógusokból ez nem mindig derül ki. Hiszen sokszor csak épp azért mondanak valamit, hogy ezt elleplezzék…
Jó vad beatzene szól, mintha rádióból szólna. Spanyol és indián reminiszcenciák benne. Ki hinné, hogy egyházi zene? Pedig az. Lehet a híres Creol Mise is. Elég sok gitár benne. Mekkora a zenekar? mekkora a közönség? – nem lehet tudni. A rögtönző kedv eggyé olvaszt mindenkit. Egyre többen kiabálnak bele a zenébe.
A zene valahol szabad téren szólhat, mert autóduda is hallatszik néha, a közlekedési dugóba került autók türelmetlen versenydudálása, és kétségbeesett villamoscsengetés is.
Mintha két világ torlódott volna valahol egymásra. Két világ, két lelkiállapot. A sietős és méltatlankodó autósoké, s ezé az ünnepélyé, amelyben mintha ledőltek volna a földi vidámságot a mennyei bolgogságtól elválasztó falak. S innen ez az ujjongás és diadal. „Glória, glória, glória…”
Nem magnóról szól a zene. „Direktben” jön valahonnan.
Laura és Tilda úgy ülnek, kezükben kötőtűkkel, mintha kötnének, de nem kötnek. Nem is tudnak kötni.
A zene már erősebben szól.
TILDA
Most látjuk csak, hogy az ölében van valami billentyűs távirányító, ezzel szabályozta a hangerőt. Mind a három székhez jár egy ilyen kis szerkezet. Így!… Eddig csak karnevál idején volt az, hogy kora reggel muzsikáljanak. Dúdolja ő is a dallamot, bele-beleénekel.
LAURA
Naplopásra minden alkalom jó. Ez mind cigány meg félvér! Majd. Na, nem tudom, érdemes volt-e ezt a lányt hozzánk beosztatni. Figyeled, hogy késik?
Csak a zene.
TILDA
Megint hárman leszünk… Dúdolja a Glóriát.
LAURA
Aki így kezdi… Óráját figyeli. Már nyolc percet késik.
TILDA
Nem ismeri a közlekedést. Nem tudja, hol kell leszállni… A hangszóróra. Lehet, hogy az ő villamosa csenget ilyen kétségbeesetten. Nem tud átvergődni ezen a népünnepélyen.
LAURA
Vagy ő is letérdelt a többiek közé.
TILDA
Ugratva. Megismered a hangját? „Glória… glória”…
LAURA
Meglátod, holnap ilyenkor majd azt mondjuk: már megint nyolc percet késik.
TILDA
Húzza Laurát. Kilencet!
TILDA
Már gyűlölöd. Bedobod magad érte, megmented, elintézed, hogy ide kerüljön – kezdtem féltékeny lenni rá – és már gyűlölöd.
LAURA
Felnevet, mintha hízelegne neki ez a megállapítás… Úgy találod? És vajon melyik az igazi – a szeretetem vagy a gyűlöletem? De maga vágja el a választ erre. Egyszerűen nem bírom a pontatlan embereket. S hirtelen váltás, megint. Jöhetne már!
TILDA
Már csak azért is, hogy ezt az öngerjesztett feszültséget Laurában levezesse. Esküszöm, hogy ez jobb zenekar, mint ami volt nálunk a Champs-Elysées-ben.
Rosszul ejti: Csampsz Elizéesz-nek mondja, spanyolosan.
TILDA
Ne mondd, hogy nem ismered. Azért nem olyan rosszhírű hely az. A Csampsz Elizéesz.
LAURA
Túlzottan is franciásan mondja. Saa zelizé… Francia szó.
TILDA
Lehet. De mi mindig így mondtuk. Mert így volt kiírva.
LAURA
Itt nálunk jobb, ha megtanulod a helyes kiejtést. Ügyelnünk kell, hogy ne tegyük magunkat sohase nevetségessé. Az emberek imádnak vicceket faragni a mi rovásunkra. Még a legjobb körökben is. Így vesznek elégtételt, hogy ki vannak szolgáltatva nekünk.
TILDA
Kösz a kioktatást. Tökéletes kiejtéssel. Amikor a Champs-Elysées-ben konzumáltam… Jól mondom?
LAURA
Bánom is én, mondd, ahogy akarod, de ne dicsekedj folyton azzal, hogy ilyen helyeken dolgoztál!
TILDA
Miért ne? Így legalább nem a hátam mögött mondják. Én mondom…
TILDA
Hát ha még sokáig fogjuk ezt a sok misét, gyónást, prédikációt hallgatni! A végén tyúkszem nő a térdemen.
TILDA
És az átélés?… Már álmomban is őt hallom… Mondd! Mit remélsz te ettől a paptól? A főnökök megmondták, hogy hagyjuk már őt a fenébe.
TILDA
Lehet, hogy ez az új lány majd többre megy vele. Szűz fül. Neked mindig kell egy ilyen szűz fül. Nevet.
TILDA
Ezek aztán mindig kinyiffannak, ezek a te ártatlanjaid.
LAURA
Te se nyiffantál ki.
TILDA
Röhög. Gondolod, hogy az én fülem szűz volt?
LAURA
Nemcsak nekem kellenek – az ártatlanok. A gépezetbe kellenek. Itt a gyakorlat nagyon sokat jelent. De a rutin a halál. Egy tiszta lélek, igenis: egy szűz fül, kényszerít minket is, hogy megint fogékonyak legyünk, frissek, zseniálisak… Behunyja a szemét. Most látnom kéne őt, amint az oltárnál áll, kifordul…
Csakugyan. A misének egy mondata. „Az Úr legyen veletek!”
LAURA
El tudom képzelni közben a házakat… Az utcák torkolatánál az elakadt villamosokat… A rengeteg embert a téren, amint boldogan énekelnek vissza neki…
Megint zene és ének.
LAURA
…De őt nem sikerül látnom. Megint elhomályosodott bennem az arca. És ez rossz jel… Ez olyan, mintha egy sofőr egyszer csak nem tudná megkülönböztetni a zöldet a pirostól.
TILDA
Egyszerű fáradtság. Nem is csoda…
A bejárati ajtó csengője.
LAURA
Ez ő lesz! Megjött… Majd én! A függönyön át siet elébe.
TILDA
Megnézi az óráját. Ne üsd agyon! Csak tizenkét percet késett!
AGÁTA
Jön is be, Laurával. Akartam telefonálni. De rájöttem, hogy nem tudom a számotokat.
TILDA
Azt nem is fogod. Ennek a telefonnak nincs száma. Tilda vagyok.
TILDA
Szép neved van, Agáta. Mint az apácáknak…
Milőtt tudatosulhatna Agátában, hogy honnan ismerős neki ez a mondat, vagy hogy miféle véletlen visszhangzás is ez, Laura gyorsan elüti, mert nem szereti, ha beosztottjai fitogtatják mindentudásukat.
LAURA
Te persze telefonálhatsz innét, de minket itt általában nem keres senki… Csak a fölöttesek. Ritkán.
TILDA
Különben – ha eddig nem vetted volna észre – ez egy kötöde… Bárki kérdi, azt mondod, egy kötödében dolgozol.
AGÁTA
Nagyon örültem, amikor mondták, hogy ide fogok jönni dolgozni.
AGÁTA
Mert biztosan sokkal jobb lesz, mint cselédnek lenni. Mióta meghaltam, csupa jó dolog történik velem. Soha olyan szép ágyam nem volt, mint a kórházban.
LAURA
Az nem kórház volt, szanatórium. Különleges kórház. És első osztályon feküdtél.
AGÁTA
De az még mind semmi ehhez… Imádok munka közben zenét hallgatni! Isteni zene! Dúdolja a zene dallamát.
TILDA
Ahogy mondod! Nevet és énekli ő is.
LAURA
Táncolni nincs kedved? Mert itt lehet. Azt is lehet.
LAURA
Mióta meghaltál, a mennyországban vagy – nem?
AGÁTA
De, de, pontosan… Akkor gyere! Táncolni kezd Laurával szemben. Az a hülye apáca, ha látná!… Hogy nem a pokolba kerültem, mert ő azt ígérte… Most megpukkadna mérgében… Nevet, nevet.
LAURA
Táncol ő is. Honnan tudod, hogy nem a pokolba kerültél? Nevet.
Táncolnak.
AGÁTA
Ez templomi zene… Nem?
LAURA
Tilda azt mondja, hogy jobb, mint a Csampsz Elizéeszben!… Ugye, Tilda?
A zene egyre erősebb lesz, majd elhalkul, mintha leintették volna. S a csendben egy férfihang hallatszik, az ismert, kicsit éneklős, templomi intonálással.
RENATO
Hangja, hangszóróból. Miatyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…
Közben.
LAURA
Mondtam. Dolgozunk, kicsikém. Tilda! Halkítsd már le! Az mégse valószínű, hogy a Miatyánk szövegét használja föl izgatásra.
RENATO
Hangja, már lehalkítva. …Miként a mennyekben, úgy itt a földön is. Mindennapi kenyerünket…
TILDA
Hangosan rákántál Renato szövegére, jóval paposabb hangon. Mindennapi kenyerünket add meg nekik ma, akiket a kizsákmányolóik éhhalálra ítélte-ek… És ne bocsásd meg a bűneiket azoknak, akik kiírtják a békés bennszülött falvaka-a-t… Nevetve. Belefér! A Miatyánkba is belefér! Minden jelszó belefér.
LAURA
Én a helyedben vigyáznék, hogy ne kerüljek arra a nívóra, mint ez a magáról megfeledkezett pap. Még tréfából sem.
TILDA
És szabadíts meg a gonosz imperializmus-tó-ól!
AGÁTA
Erősítsétek meg! Hiszen ez akkor a Renato atya hangja!
TILDA
Na! Mindjárt szereztél is egy jó pontot! Mert itt nálunk ez a legfontosabb: hangjukról felismerni az embereket. Ahogy azt Laura mondani szokta: az agnoszkálási képesség… Jól mondom?
LAURA
Nyilván nem olyan nagy kunszt neki felismerni ennek a papnak a hangját. Eléggé népszerű ember ő a cselédek között. Élesen. Szoktad őt hallgatni?
AGÁTA
Amikor már majdnem meghaltam, akkor beszélt nekem róla az apáca. Hogy vissza akart hozni az életbe egy halálraítéltet. És én arra gondoltam, hogy hátha engem ő hozott vissza… Ti nem hisztek a csodákban?
LAURA
Annál kevésbé, mert tudjuk, hogy a csodák hogy történnek. Nevet. A csodákat mi csináljuk… Ha nem tudnád… Mi istennők vagyunk… Mondd, akarsz istennő lenni?… Na?… Na? Istennő!
Pillanatnyi csend.
AGÁTA
Kitér. Adjátok ide a fonalat, amit ma meg kell kötnöm. Meglátjátok, estig megcsinálom. Szorgalmas leszek.
LAURA
Jó… jó… A polchoz megy, levesz egy dobozt, kinyitja, mosolyogva fixírozza közben Agátát, s hirtelen, mintha szerpentin volna, rádobja a dobozból a magnószalagot.
Nesze! Itt a fonál! Ezt kösd meg ma estig! S ráborítja még egy-két doboz magnótekercsét. Itt a csodatevő Renato egész élete! Amit csak mond, és amit csak mondott… Még? Akarsz még? Van… Újabb doboz. Vele vannak tele a polcok, a dobozok… Mire vagy kíváncsi? Hogy éjszakánként milyen nehezen tudja elviselni a papi nőtlenség nehéz bilincseit? Nesze!… Hogy Isten ne hagyja, hogy megöljék a halálraítélteket? Erről beszéltél – nesze! Ő volt az a híres börtönlelkész! Hogy mit gyónik a püspökének – itt van!… Amit álmában beszél – itt van! Az imái, a lázító prédikációi… Mi kell még? Hogy hány indián falvat gyújtottak föl… Hogy mennyi nálunk a gyerekhalandóság… Ilyesmit szokott ő bizalmasan elsuttogni az Istennek meg a világsajtó képviselőinek… Mert boldog, ha ellenünk heccelheti őket. Itt van!… De a legszebb, amit így direktben hallhatunk. Felerősíti a hangot.
RENATO
Suttogó hangja nagy volumenben, a hang bensőségessége és a hangerő nagysága együtt: megrázó hatású. …Ez az én testem.
TILDA
Büszkén, önkéntelenül is suttogva. Pontosan az oltár közepén is van egy beépített mikrofon.
A ministráns csengőjének a hangja.
RENATO
Suttogó hang megint, mint az előbb, felerősítve. Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, a hit titka, mely érettetek kiontatik…
Mély csend, majd megint a csengő.
AGÁTA
Automatikusan letérdel.
LAURA
Fojtottan. Azért nem muszáj letérdelni.
LAURA
Fojtottan, de már provokál. Szerelmes vagy belé?… Te is?… Igen?
Felharsan megint a zene. S mivel erősítőkön át: harsányan.
LAURA
Mindenki szerelmes belé!… Bevallhatod.
LAURA
Ha más nem, már ez is elég ok volna rá, hogy minden lépését figyeljük. Hallod, milyen őrjöngve muzsikálnak neki?… A vásártérre megy ki misézni, mert a templom kicsi neki. Ez egy ördög! Ennek olyan, de olyan befolyása van az emberekre… S énekel ő is együtt a beatzenével. Ilyen!… Ilyen!… Ilyen befolyása… Majd hirtelen. Zárd el!
A zene elhallgat.
LAURA
Ha szerelmes vagy, itt majd módod lesz kiábrándulni belőle. Csak hallgasd le azokat a szalagokat. Ha álmatlanság gyötri, ő meg az Istent gyötri az imáival.
AGÁTA
Miért kell ezeket meghallgatni?… Nem, én nem akarom…
LAURA
Muszáj. Ez a dolgunk.
TILDA
Azt persze nem köti soha az Isten orrára, amit a főnökök tudni szeretnének. A kapcsolatait. A neveket. A címeket. Hogy hol vannak a gerillák fészkei…
LAURA
Ő a papjuk. Erre én mérget veszek.
AGÁTA
Hogy összegubancolódott ez… A magnószalagok szövevényében.
TILDA
Itt az olló. Vágd szét!
AGÁTA
Hogy ezen rajta van az egész élete?
LAURA
Nevet. Mi az, nem mersz belevágni?
AGÁTA
Játszik. Most olyan, mintha én viselném az életének egész súlyát.
S dúdolva az előbbi dallamot, egy-két lépést tesz, forog – röpködnek körülötte a szalagok.
TILDA
Egy éve figyeljük. Háromszázhatvanszor huszonnégy óra. Tudod, hány méter az? Azt hiszem, körülérné már a földet…
AGÁTA
Forog. És ti tudjátok, hogy hány méter van még hátra?
LAURA
Nem bújhat el előlünk. Akárhova megy: ott a rejtett mikrofon. Az ágya fölött. A gyóntatószékben. Az érsek dolgozószobájában…
AGÁTA
Az oltár kövében, tudom! Forog.
LAURA
Az oltár kövében. Természetesen.
AGÁTA
Megáll. Mint aki belekábult valamibe. A forgásba. Próbál magához térni. Én most elmegyek… Engedjetek el…
TILDA
Ugratja. Mi az, nem akarsz istennő lenni? Aki mindent hall. Aki mindent tud.
AGÁTA
Nem, nem, nem! Fejtené le magáról a szalagokat.
LAURA
Látod, nem olyan könnyű ebből megszabadulni… Közelről, szinte szuggerálva. Álmodtál-e már olyasmit, hogy a hínár befon, lehúz?…
AGÁTA
Kétségbeesetten kezdi levagdosni magáról a szalagokat.
AGÁTA
Hogy lehullottak róla a szalagok. Én akkor most elmegyek.
Kis csend
LAURA
Szó nélkül levesz egy tekercset a polcról. Megnézi, s mellékesen kérdezi. Hova? A tekercset befűzi a magnóasztalon.
AGÁTA
Akárhova! Innen el akarok menni!
LAURA
Babrál a szerkezettel, s továbbra is szenvedély nélküli hangon, objektíven. Nem tetszik neked a mi munkánk… erkölcstelennek tartod… aljasnak… Hogy nem hagyjuk a szavakat elrepülni, bele a felelőtlen nagy semmibe…
AGÁTA
Én nem bánom, ti csináljátok azt, amit akartok, de én el akarok menni.
LAURA
Hova? Ezt kérdeztem. S még nem feleltél… A magnó korongja gyorson forog. Egyelőre érthetetlen csicsergéssel. Közben Laura mintegy előző gondolatát folytatva.
Az emberek tanulják meg, hogy felelősek azért, amit kimondanak… A szó repül, a szalag megmarad.
MAGNÓRÓL AGÁTA
Hangja. Fültépő erősséggel. A börtönjelenetből idézet ez. „Nem! Nem!… És nem fogok ide még egyszer visszakerülni!”
AGÁTA
A hirtelen sokk hatására összerándul, és úgy nyitja ki a száját, mintha most szakadna ki belőle ez a kiáltás, és mintha most venné be a szájába az éles üvegcserepet.
KLEMENTINA
Hangja, magnóról. A börtönben hallott mondat. Szintén elviselhetetlen erősséggel. „Azt hiszed. hogy engem ez meghat? Aki először bejön, mind meg akar halni…”
Laura leveszi a hangot. Csend.
LAURA
Ide akarsz visszamenni?… Mehetsz.
Csend. A magnó forog.
AGÁTA
Csendesen. Nem. Ide nem.
Megint a magnóhangok.
KLEMENTINA
Magnó-hangja. „Hát megérdemled, hogy megdögölj!”
AGÁTA
Hangja a börtönből, magnóról – eredetileg suttogva, most fölerősítve. „Fáj… Segítség…”
KLEMENTINA
Magnó-hangja. „Nincs segítség. Se testednek, se lelkednek. Fáj? Úgy kell neked! A pokol még jobban fog fájni. Mert most odakerülsz.”
Zaj a magnóról.
AGÁTA
Leestem a betonra… Mondja, s csurog a könnye.
AGÁTA
Hangja a börtönből. Elfojtott nyögése felnagyítva. Majd a szava is. „Hívjon orvost!”
LAURA
Elzárja a magnót. Ekkor én telefonáltam orvosért. Hogy a börtönkórházban készüljenek fel a műtétre. S hogy utána vigyenek át onnét abba a szanatóriumba… A mennyországba – mondtad.
TILDA
Látod – ilyen istennők vagyunk.
AGÁTA
Hirtelen szinte nyersen. Jobb lett volna, ha hagynak meghalni. Mért nem hagytak meghalni?
LAURA
Aznap reggel zavargás volt ott az Anuncionban. Fel kellett tételezni, hogy valaki lecsukatja magát, csak azért, hogy a zavargást tovább szítsa. Ezért figyeltük a felvételi irodát. Mondhatnám azt, hogy a hangod bizalmat ébresztett… Nekünk innen nem szabad beleszólnunk az emberek életébe. Ha azt hallod, hogy két rablógyilkos beszélget arról, hogy az apádat megölik, te nem mondhatod az apádnak, hogy vigyázzon.
TILDA
Egyszer az életben… Egyszer az életben beleszólhatunk.
LAURA
Ebben kategórikus. Az Isten is mindent hall, és az Isten se szól bele. Néha évszázadokon át nem szól bele! Mi sem a te szép szemedért tettük. Légy nyugodt. Te tehetséges vagy…
LAURA
Te hallottad az óra ketyegését. Meg azt, hogy mit beszél egymással az asszonyod meg a lánya…
TILDA
A Babika meg a Mamika!
LAURA
Igaz, hogy te a sötétben mindenfélét látsz?
LAURA
Mi itt csak a hangokat halljuk. Pedig nekünk látnunk is kell… Persze, vannak lehallgatók, akik a hangok változásait remekül ki tudják értékelni. Főként a vakok. Kezdetben csupa született vakot alkalmaztak itt. Tévedés volt. A vakok a lelki szemeikkel se látnak. Jobb, ha mi vakítjuk meg magunkat. Ne ijedj meg! Egy afféle okulárt vesz elő, amelynek a keretében üveg helyett vastag, tömött, fekete bőrpárnák vannak. Tedd föl!
TILDA
Próbálj így látni, színesen látni. Az a teteje… Így kell feltenni. Ő is felteszi az okulárt. Leül a székére. Szeretem, amikor Renato a bíboros püspökkel beszélget. A bíbort olyan jól el tudom képzelni, meg a sok aranyat…
LAURA
Nincs bíboros! Az éjszakai anyagon megyünk végig.
AGÁTA
Éjszakai szolgálat is van?
LAURA
Á, azért a néhány sóhajtásért nem érdemes bent maradnunk. Az megy automatikusan magnóra… Ne hidd, hogy olyan érdekes. Mindig ugyanaz.
A magnószalag némán és gyorsítva fut. Közben Laura segít feltenni Agátára az okulárt.
LAURA
Folytatja. …De azért jelentenünk kell. Azt mondják, hogy a pszichológiai osztály ezekből a sóhajokból meg párnaharapdálásokból is fontos következtetésre juthat. A vágyképek, meg az akarati vonal… Hogy a fiatal papok nálunk folyton a szabadságról beszélnek, az összefügg a szexuális nyomorúságukkal… Na tessék!
Felcsiripelt a magnó.
LAURA
Ő is felteszi, utolsónak az okulárt, s vakon, gyakorlott mozdulatokkal hangosra igazítja a magnót. Itt van valami…
Férfisírás. Renato sír.
LAURA
Is leül. …Semmi. Csak sír.
Csend. Hallgatják a sírást. Szemük helyén a duzzadó fekete, fényes bőrpárnák.
AGÁTA
Megrendíti őt ez a véget nem érő férfisírás. Szokott?… Máskor is?
TILDA
Hajaj! Minden éjszaka… Mint a vízfolyás.
LAURA
Felajzva. Hallod, hogy cifrázza?
Csend. A csendből szaggatottan tör fel a sírás.
AGÁTA
De miért?… Miért sír?… Azt nem lehet tudni?
LAURA
Siratja Jézust… Siratja a szegényeket… Siratja a maga szomorú életét… Valamikor volt egy szerelme, az faképnél hagyta.
AGÁTA
Lassan leveszi szeméről a fekete bőrpárnákat, ő most már nyitott szemmel, míg a két másik nő okulárral. Most méri föl, hol is van. Csendesen feláll. Nehéz lesz ezt nekem megszoknom.
TILDA
Az éjszakai anyagot mindig nehezebb megszokni, mint a nappalit. Lehet, hogy azért is, mert már szalagon van. Fel van véve. Megtörtént. És nem lehet rajta változtatni.
LAURA
Próbáld látni őt!… Fiatal vagy, újonc vagy. Az nem baj, ha mellre szívod…
RENATO
Hangja a magnószalagról, váratlanul, tisztán. „Segítsél, uram, hogy virrasztani tudjak!”
LAURA
Fél a szent ember! Fél aludni, mert jönnek a kísértetek… Hálóingben térdel a kövön… Látod az arcát? Látod?
AGÁTA
Csendben áll, okulár nélkül. Hogy lássam? Soha nem láttam. Nem ismerem.
TILDA
Én fényképről ismerem… Nekem tetszik…
AGÁTA
Milyen?… Milyen lehet?
LAURA
Kis száraz elutasítás van a hangjában. Semmi különös ismertetőjele nincsen.
Felcsöng a telefon.
Révedezve, mintegy álomból felrévedezve veszi le a két nő a szeméről az okulárt. S közben tapogatóznak a telefon felé.
LAURA
Azt soha nem lehet tudni. Zárd el azt! A magnóra mondja, s most veszi föl a kagylót. Kötöde. Egy pillanat múlva szolgálati hangon.
Igenis… Tildálhoz. Clotilda!
TILDA
Ez én vagyok? Hű, de ünnepélyes… Mi baj?
A magnó elzárva.
TILDA
Már a telefonba. Mi van?… Már megijedtem, hogy a kislányommal van baj. Tegnap a torka fájt… Más hangon. Mindig, persze, mindig, mint az apácák. Misét hallgatunk. Elég csöpp szünet. Na nem! Nevet, majd: Miért ne?… Pezsgőztettem én már papokat a Champs Elysées-ben is… A részletes eligazítást mellőzheted. Csao! Leteszi a kagylót.
LAURA
Figyelte. Mit akartak?
TILDA
Feldobta őt ez a telefon. Még nem felel. Visszakapcsolja a magnót. Az fut tovább.
RENATO
Hangja magnóról. Éjszakai suttogó fohászkodása, felerősítve. „…Istenem, Istenem, aki feltámadásod után azt mondtad az asszonynak: ne érints meg engem! – én mindennél jobban kívánom, hogy élő testet érinthessek…”
LAURA
Ez az! Mindig ugyanaz az ima és ugyanaz az eszményi nő… Hallgasd csak!
TILDA
A visszapörgetett magnónak sikkantása után újrajátszatja.
RENATO
Hangja. „…mindennél jobban kívánom, hogy élő testet érinthessek…”
TILDA
Elkattintja. Mondd, Laura, vehetek a parfümödből? Imádom az illatát.
LAURA
Ott van a táskámban, kend be magad!
TILDA
Azt hiszem, ez teljesen megvadítja a férfiakat.
LAURA
Nem mondtad, hogy mit akartak… Vagy hivatali titok?
TILDA
Titok? Á, nem hiszem.
TILDA
Azt mondták, hogy feküdjek le ezzel a pappal. Hogy az ágyban talán beszédesebb lesz.
TILDA
Parfümözi magát, s közben mellékesen visszakérdi. Miért? Nem kellett volna?… Késő.
TILDA
Szerintem épp abban van valami természetellenes, hogy így ismerjünk valakit, ilyen közelről, anélkül hogy lefeküdnénk vele. Most pótolom.
LAURA
Mit gondol rólunk ez a lány, aki ma először van itt? Hova jutott?
TILDA
Nem hiszem, hogy az ezt megelőző gondolatai nagyon hízelgők volnának rólunk.
LAURA
Ezért kezdted most szépíteni magad?… Ezért kell az én parfümöm… Teszed le!
TILDA
Azt mondták, kezdjem el a munkát minél hamarébb. Azzal, hogy minden reggel szentmisét hallgatunk, nem jutunk előbbre. Ezt mondták.
LAURA
Vannak más eszközök is, hogy szóra bírják.
TILDA
Az én eszközeim vér nélküliek. Az igaz.
LAURA
Te szégyent hozol erre a testületre. Pfuj!
TILDA
Miért? Én nem találom olyan gusztustalannak… Nekem már az is üdülés volt, amikor erre a papra rákapcsoltunk… Mielőtt a tábornok kormánya jött, egy ideig az volt a beosztásom, hogy az egyik magas rangú tisztet kellett lehallgatnom. Mindegy, hogy melyiket, na! Hát tudod, Agáta, egy ilyen tábornoki család!… A lányai! „Ne vedd fel a piros övem, kérlek!” és már sikít.
TILDA
„Nem láttad a gyíkcipőm?” „Maria Pia Consuela, igazán lemoshatnád már az autódat”…
AGÁTA
Le kell ülnie, úgy kacag.
TILDA
Ettől még inkább belejön. És hogy az ilyen magasabb körökben mennyit szellentenek…
TILDA
Előbb azt hittem, hogy folyton náthásak és az orrukat fújják. Cserbenhagyott az agnoszkálási képességem… Jól mondom, Laura?… Annál inkább, mert a tábornok úr alhangja szoprán volt és a kegyelmes asszonyé basszus… Nehéz volt a párbeszédjüket követni.
AGÁTA
Fuldoklik a nevetéstől.
TILDA
Beszélni nekik úgy sincs miről, csak gyíkcipőről… De hát az ember társas lény! Ki-ki úgy kommunikál, ahogy tud…
LAURA
Elég! Ezt az egészet most azért volt fontos elmondani, mert az én apám is generális. Én abban nőttem fel, hogy nem járatjuk le a magas rangú katonatisztek tekintélyét…
TILDA
Nézd, Laura, olyan mindegy, hogy ki miben nőtt fel…
LAURA
Nem mindegy! Egyáltalán nem mindegy! Ha valaki a szeméten nő fel, az mindig meglátszik rajta.
Egy pillanatra csend.
TILDA
Kapcsoljátok be néha a kislányomat. Reggel, hogy eljöttem, még mindig fájt a torka. Azt mondják, járvány van… Ha sír, hívjátok fel a szomszédokat, nézzenek rá.
LAURA
Nem, Tilda, te nem mégy el. Erkölcstelen parancsokat nem teljesítünk. És ha a főnökség ragaszkodik hozzá, én megmondom apámnak, hogy indíttasson vizsgálatot.
TILDA
Vizsgálatot? Ezért?… Tudod, hogy mire kaptam én parancsokat, amikor még mindketten a híres Haláleszkadronnál szolgáltunk? Nem a Champs-Elysées-bár volt az életem mélypontja.
LAURA
Jellemző, hogy az efféle feladattal rád gondolnak… Vagy inkább, hogy rólad – efféle feladat jut az eszükbe.
Kis csend.
TILDA
Mondd. Laura – ha ennyire irigyled –, cseréljünk?… Átadom… Akarod?
LAURA
Nekimegy Tildának. Pofozza. Üti-veri. Te!… Nekem mered ezt mondani? Te! Hát mi vagy te!
AGÁTA
Ne! Ne! Mit csinálnak? Próbálja szétválasztani őket.
LAURA
Hagyjál! A fölöttese vagyok… Jogom van. Jogom van helyszínen megtorolni. Megsértett… Agyonvágom!… Engem ne fogj le! Agáta már lefogta. Ezt mondja nekem, ez a ribanc? Egy tábornok lányának?… Engedj! Keresztüllövöm!
AGÁTA
Tildához. Kihallasztszik. Erősítsd fel a zenét!
LAURA
Nem bánom! Hallják meg!
TILDA
Máskor nem volt ilyen érzékeny. Felerősíti a szabadtéri zenés misét, de már a befejező prédikációnál tartanak.
RENATO
Hangja, „direktben”. …kövessétek azokat, akiknek nincs hová lehajtsák fejüket. És Jézus még hozzátette ehhez: „Adjatok nekik enni, ha éheznek, és inni, ha szomjaznak…”
A bejárati ajtó rugós csengője.
LAURA
Tildához. Rúgd ki! Megint egy hülye, aki pulóvert akar rendelni.
RENATO
Közben befejezte a mondatát. „…és menjetek ti is közéjük”. Úgy legyen!
TILDA
Lehalkította a hangot, s kiment a függöny előtti helyiségbe.
LAURA
Figyelted? Nyílt biztatás a gerillák támogatására. „Akiknek nincs hová lehajtsák fejüket”… „Menjetek ti is közéjük!” Gerillatoborzás a város legnagyobb terén. Röhej, hogy nálunk mit lehet csinálni. Szószékről!
Az ajtó csengője kintről, és ajtócsapódás.
TILDA
Visszajön. Elküldtem.
LAURA
Indulj hát! Parancsot kaptál. Igaza van a főnöknek. Most már minél hamarébb számoljunk le vele… Elegem van belőle.
TILDA
Felerősíti a hangot.
Erős utcai zaj a hangszóróból. Robogó villamosok csengője.
TILDA
Megindult a forgalom. Megy haza hát ő is… Elzárja. Én arra gondolok, hogy talán neki is jobb lesz. A sok éjszakai nyavalygását hallgatva, bizony isten, nekem is eszembe jutott már, hogy itt vagyunk, egészséges fiatal nők, igazán könnyíthetnénk rajta… Vette a táskáját közben. Hát akkor báj-báj!… Ja! Ha maradt bennetek egy fikarcnyi szolidaritás, remélem, kikapcsoljátok majd ezeket a hangszórókat, amikor az ágyban leszek vele… De ha nem kapcsoljátok ki, nekem nyolc. Nevet. Legalább majd tanultok valamit. Volt már olyanokkal dolgom, akik azért fizettek be, hogy nézhessék. Engem egyáltalán nem zavartak. Elmegy.
Ajtócsengő, ajtócsapódás.
LAURA
Most megint arra gondolsz, hogy csak el innen, el! Ne is tagadd… Kitaláltam… Egy idő múlva az ember már a gondolatokat is le tudja hallgatni. Látod, Agáta, mindenütt beléd nyúlkálnak. Ez se utolsó élvezet: a másik fejében kotorászni. Kis csend. Mért hallgatsz?
AGÁTA
Vállat von. Ha úgyis tudja, mit gondolok…
LAURA
Tudom. Hányni volna kedved. Ez olyan, mint amikor egy orvosnövendék először lát boncolást… Akár hiszed, Agáta, akár nem: ez a munka, amit itt mi végzünk – gyönyörű! Ez a félelmetes mindentudásunk az emberekről… És ne hidd, hogy erre valaha is rá lehet unni! Mintha villamos áram bizsergetné az ujjaimat, amikor magnószalag fut át köztük… Pattognak a titkok… Képzeld! Társaságban találkozom egy tiszteletre méltó házaspárral, s én tudom a férjről, hogy éjszakánként a kikötőnegyedben travesztált matrózinasokkal szórakozik. Fölnevet. Képzeld el, ha tudná, hogy én tudom…
AGÁTA
Összecsinálná magát félelmében. Az igen. De ez a pap nem. Ha megtudná, hogy lehallgatják, a szeme se rebbenne.
LAURA
Te azt mondod, hogy az igazán szabad emberekkel szemben annak, amit csinálunk, nincs semmi értelme? …Az efféle irigylésre méltóan szabad emberekkel szemben?
LAURA
Azt tudom, hogy orvosnak készült. És valami szerelmi csalódás után ment el kispapnak…
Hirtelen. De miért nem mondod, nekem, hogy te? „Ismered őt?” Na?
LAURA
Látod, így mennyivel bizalmasabb lesz a hang köztünk… Nem. Honnan is ismerném? Ő nagyon egyszerű származású. Én meg egy tábornok lánya voltam. Ez két külön világ.
A telefon megszólal. Hosszan cseng.
AGÁTA
…A telefon, megint!
LAURA
Nem a miénk. A plébánián szól. A Renato telefonja… Na, végre felvette.
RENATO HANGJA
A telefonból lehallgatott hang. Régóta csengetett? Elnézést… Most értem haza. Kivel beszélek?
TILDA HANGJA
Lehallgatott hang. Segítséget szeretnék kérni. Engedje meg, hogy ne telefonon… Négyszemközt szeretném.
Csend.
LAURA
Renato hallgat. Az őrangyala azt súgja neki, hogy vigyázz te hülye! Mint aki koncentrált akarattal, akaratátvitellel hatni próbál. Vigyázz!…
RENATO
Hangja. Kivel beszélek?
TILDA
Hangja. Úgy sem ismer. A vőlegényemet ma éjszaka elhurcolták. Az úgy volt…
RENATO
Hangja, ahogy elvágja. Ne telefonba… Jöjjön mindjárt! Várom.
Kis kattanás.
LAURA
Jól csinálta. Előbb azt hittem, hogy a lelkével fog előjönni. Hogy Bűnbánó Magdolna lesz, akit megszeplősítettek… Igaza van. Ez jobb. A letartóztatott vőlegény. A menyasszonyt ilyen esetben fogadni muszáj és vigasztalni muszáj. Ez olyan jó, hogy ezért dicséretre kell majd felterjesztenem Clotilda hadnagyot… De azért nem lesz könnyű dolga.
AGÁTA
Miért nem azt a nőt hajtották föl neki, akibe egyszer szerelmes volt?
LAURA
Azt?… Ó, azt hiszem, még a főnökség se tudja, hogy ki volt az. Ki tudja, hogy hova került? S a főnökséget ez nem is érdekli. Nevet. Micsoda ötleteid vannak! De haladsz te is… Miért? Gondolod, hogy Renato kiugrana a reverendából, ha viszontlátnák egymást?
AGÁTA
Nem muszáj kiugrani. Vannak püspökök, akik már megengedik a papjaiknak, hogy szép csendesen megházasodjanak.
LAURA
Ugyan! Képzeld magad karonfogva egy csuhással! Ez is csak arra jó, hogy lejárassa az egyházat. Valamit bekapcsol.
LAURA
Tilda kérte, hogy nézzünk rá a kislányra. Szereltetett egy lehallgatót a gyerek ágya fölé. Ha bőg, telefonál a szomszédoknak. Azok átmennek, és bámulják Tilda anyai ösztönét… Szépen, egyenletesen lélegzik. Hallod?
LAURA
Másféléves lehet. Egy rendőrtiszttől van. Az hozta ki Tildát abból az éjjeli mulatóból. Váratlan hevességgel. Képzeld el! Lehet, hogy kilenc hónap múlva megint gyereket szül. Renatótól!… Még ez is! Még ez is!
LAURA
Attól, akit közben életfogytiglan lecsuknak. Vagy kivégeznek…
AGÁTA
Te mindig így felizgatod magad azokért, akiket lecsuknak vagy…
LAURA
Hogy éppen én? Nevetni kezd.
AGÁTA
De most olyan ideges vagy.
LAURA
Ideges? Kihúz egy fiókot, kivesz egy revolvert és megcélozza a próbababát. Belelő. Ha a próbababa vászonhuzata alatt egy elektromos drót van, azzal – a nagyobb színpadi effektus végett – a baba szíve helyén lyukat is lehet pörkölni a lövés pillanatában. Nem muszáj, csak lehet. Látod, egyáltalán nem is reszket a kezem. Még beleereszthet egy golyót a próbababába. Tessék!… Nem vagyok ideges. Csak… Ha már egymás fejében és szívében kotorászunk… Az igaz, hogy eljutottam oda, hogy undorodom a testi szerelemtől. Nemcsak attól, amit ők csinálni fognak. Általában. Elkezdenek vetkőzni, és olyanok lesznek, mint a hernyók. Amilyen szép, amikor csődör meghágja a kancát… És tudod, milyen szomorú, milyen nevetséges az emberek szerelme?
AGÁTA
A lovak szemével… Talán.
LAURA
Én nem bírom a férfi közeledését – nézni sem! Egy pucér férfitest csak annyit jelent nekem, mint ez a próbababa. Megint céloz.
AGÁTA
Ez azóta van, mióta elszakadtál tőle?
LAURA
A keze most láthatóan megrezzent. Csend. Majd: Kitől?… Kiről beszélsz?… Kitől szakadtam én el?
AGÁTA
Attól az orvosnövendéktől. Renatótól.
LAURA
Ha igaz volna, amit mondasz… Nevet, nevet. Neked félned kéne, nagyon, hogy most agyonlőlek… Csak nem foglak életben hagyni, ha ez igaz volna… Ha meg nem igaz, akkor meg azért kéne iszonyúan megbüntetni téged, hogy ilyen sértő képtelenségeket kitalálsz… Na, ne félj, azért ezt az utolsó golyót nem fogom beléd ereszteni… Bedobja a revolvert a fiókba. Hogy jöhet valakinek ilyen eszelős gondolata? Tipikus cselédromantika… Honnan vetted? Milyen alapon? Ha egy ilyen titokra csak úgy magadtól rájönnél, akkor az azt jelentené, hogy nekünk nem is kéne lehallgatni az embereket. Mert a titkaink úgyis kiszaglanak! Mint az izzadságfoltok meg a vérfoltok a ruhánkon… Hol van rajtam ilyen folt?
Csengetés. A hangszóróból.
LAURA
Megérkezett a kurva hozzá.
Csend.
LAURA
Nem! Mindent hallani akarok. Majd hirtelen, szinte összeomolva, mint akit egy altesti fájdalom görcsbe ránt. Szülni fog neki… Csend. Majd:
És belőlem kikaparták a gyerekünket!
Vége a második képnek
Renato lakásán. Egy kis kopár fakereszt a falon elég a jelzésre. Telefon.
Az asztal vacsorához van terítve.
Tilda egyedül van a színen. Egyszer-egyszer tölt magának, s iszik. Nem lesz részeg, csak egyre felszabadultabb.
Hogy „lélekben” jelen vannak a kötödei társnők is – az csak természetes.
Tilda is tudja ezt. Ha magában beszél: hozzájuk beszél.
TILDA
Fölénnyel, játékosan, humorral, mint aki mindezt megengedheti magának, mert győzött. Mondd, Laura, hadd tegyem fel neked a kérdést – most nem tudsz nekem jönni, most nem tudod kikaparni a szemem –: akarod Renatót? Cserélsz velem? Na?… Átadom… Félre az álszeméremmel! Igen vagy nem? Tudod a parókia számát: csörrents ide egyet a telefonnal… Láthatjátok úgy vagyok már itt, mintha otthon volnék. Megterítettem az asztalt a vacsorához… Mintha hites felesége volnék. Vagy gazdaasszonya. Papi háztartásban ez szinte ugyanaz. Renato most „házon kívül” van. Keresi a vőlegényemet. Én tudom, hogy nem fogja megtalálni, mert hogy is találná meg azt, aki nincs. Ő meg titokban reméli, hogy nem fogja megtalálni. Egy kis ördög azt súgja neki, hogy milyen jó volna, ha nem találná meg. De annál odaadóbban keresi. Átkutatja az összes börtönöket. Nem kis munka… Én meg közben a fiókjait kutatom át. Alázattal jelentem, hogy találtam címeket is persze. Majd kiderül, miféle címek. Lehet, hogy csak azoknak a címei, akik tartoznak az egyházi adóval. Jelentem, hogy fényképeket is találtam. Ezek már első pillantásra érdekesnek látszanak. Ki hitte volna! A te fényképeidet találtam meg, Laura. Hogy is nem beszéltél erről soha? Hiszen ez valami csodálatos szerelem lehetett. Milyen szép pár voltatok ti, fiatalon! S te is milyen kedves,
szelíd kislány voltál. Nem is akartam elhinni, hogy te vagy, csak ott van a hátukon a dedikáció. Képzeld el, a leveleidet is megőrizte! Egy fiók tele van velük. Micsoda hűség! S hogy te meg milyen szenvedélyes levélíró voltál, Laura!… Ne haragudj, hogy végigolvastam őket, de izgalmasabbak minden regénynél. Nem bírtam abbahagyni. Bizony, a végén megsirattalak titeket… Ezért mondom, ha akarod: cseréljünk. Ne hidd, hogy nekem olyan könnyű lemondani róla. Engem mindig izgattak azok a férfiak, akikben a szenvedélyesség és a gátlásosság egymást erősíti. De mit csináljak? Úgy érzem, hogy a te helyedet bitorolom… S ezt mi a Csampsz Elizéeszben sem csináltuk soha. Hogy kollégák – egymás kezéről leüssünk valakit?… Akarod? Behunyja a szemét. Próbálom elképzelni, hogy vajon milyen képet vágsz most ehhez az ajánlatomhoz… Te hallottál mindent. S láttál is mindent. Sőt, többet… A féltékenységnek nagyon véres fantáziája van… Mivel nyugtassalak meg? Lehet, hogy nem is én hódítottam meg, hanem te. Én csak hagytam, hogy beszéljen. S ő mondott pár mondatot az első szerelméről. Most már tudom: rólad. Én meg fogtam közben a kezét. Olyasmi volt ez, mint egy vérátömlesztés… A te véred, az én vérem… A te emléked, az én jelenlétem… Laura, Laurácska, ha nem haragszol, most előveszed a
magnótekercsek mögül azt a jó kubai rumot, és koccintasz velem…
Kintről zaj.
TILDA
Megjött. Most megmondom neki, hogy hazudtam: nincs is vőlegényem… Tölt magának is. Ki fog dobni. Mondtam, hogy átadom őt neked, Laura. Visszaadom… Milyen vagyok?
RENATO
Be. Sötétszürke vagy fekete civilben. Csak a gallérja vall papi ingszabóra „…Nem ismerjük” … „nem ismerjük” … „nem ismerjük” – mindenütt ez volt a válasz. Mintha egy véget nem érő szürke falat kopogtattam volna… Persze, ha valakit így elhurcolnak, sokszor a tárgyalásig sem lehet hírt kapni róla… „Nem ismerjük” – ez a válasz. De mint egykori börtönlelkész, reméltem, hogy egy hunyorítással csak elárulják, ha ismerik. De nem.
TILDA
Valamit be kell vallanom. Ha meghallja, el fog kergetni…
RENATO
Soha senkit nem szoktam elkergetni.
TILDA
Majd meglátjuk. Amikor a telefonban megkérdeztem, hogy feljöhetek-e, nem felelt mindjárt… Miért?
TILDA
Lehet, hogy csak egy csöpp kis szünet volt, de nekem úgy tűnt, hogy végtelen hosszú ideig tartott… Ugye, nem bízott bennem? Ugye, arra gondolt, hogy hátha hazugság az egész? Hogy hátha provokáció?
RENATO
Ha egy égő ház ablakából kiabál valaki, mondhatom-e, hogy nem bízom benne? Hogy nem figyelek oda, mert hátha egy Júdás kiabál?
TILDA
Egy Júdást se hagyna bennégni? Jaj de jó!
RENATO
Az Isten majd ítél fölötte…
TILDA
Lehet, hogy az Isten se hagyja őt bennégni?
RENATO
…Most már emlékszem. Igaza van. Egy pillanatig az az érzésem volt, hogy hátha lehallgatják a telefonbeszélgetésünket. Nem akartam, hogy olyasmit mondjon, amivel esetleg kiszolgáltatja magát… Vagy azt a férfit, akin segíteni akar.
TILDA
Most már elmúlt ez az érzése? Gondolja, hogy itt nem hallgat le minket senki?
TILDA
Hogy itt nincs valahová elbújtatva mikrofon, ilyesmi? Nevetve kérdezi, tréfás hangon.
RENATO
Nem vettem észre, de nem is kutattam.
TILDA
Úgyse találná meg. Azt úgy eldugják.
RENATO
Maga nem bízik bennem. Nem szemrehányásképp mondom. Ezt a világot úgy formálták át, hogy mindenki gyanakodhatik mindenkire… És igaza is van. Nem tudok semmi biztosítékot adni. Még arra sem, hogy bennem megbízhat. Még arra sem, hogy – mit tudom én – nincs itt lehallgató készülék… Tehetetlenül állunk egymással szemben… Nem tudjuk a lelkünket kitenni ide az asztalra.
TILDA
Pedig én magának minden gondolatát ismerem, a lelkének minden rezdülését…
RENATO
Ez a bizalma jólesik…
TILDA
Ha valaki letérdel maga előtt, és egy nagy bűnt vall be, meggyűlöli?
RENATO
Nem, nem – a bűnöst nem.
RENATO
Nem, itt most nem!
TILDA
Miért nem? Olyan régen gyóntam. Nem éreztem szükségét… Most igen.
RENATO
Ha valami a szívén fekszik, mondja el egyszerűen. Éppúgy megőrzöm a titkát, mintha gyónásban hallottam volna.
TILDA
Nekem nincs senkim… Érti? Nincs senkim… Kis csend után.
Nincs vőlegényem se.
RENATO
Miért mondta akkor?
TILDA
Hogy valamilyen címen idejöhessek… Hirtelen, szeszélyből. Nem jobb, hogy nincsen?
RENATO
Váratlan komolysággal felel. De… Jobb. Jobb így.
TILDA
Biztos akartam lenni, hogy nem utasít el.
RENATO
És most? Hogy nincs közöttünk már sem hazugság, sem egy árnyék…?
TILDA
Most szeretnék elmenni.
RENATO
Ha olyan jól ismeri – ismerni véli – az én lelki rezdüléseimet: nem gondol arra, hogy esetleg azt mondom: késő.
TILDA
Nem akar elengedni?
RENATO
Ahhoz nincs jogom. Csak kérem – ne menjen el.
TILDA
Bánom, amit csináltam. Nem lett volna szabad megzavarnom.
RENATO
Ne higgye, hogy olyan nagy nyugalomban éltem.
RENATO
Nem. Azt csak az Isten tudhatja. Csend. S azt is, hogy érdemes volt-e? Csend. Hogy olyan fontos volt-e ez az áldozat neki?
TILDA
Jön majd más helyettem, meglátja.
RENATO
Nem maga az első, aki rám nyitotta itt az ajtót. Úgy látszik, a papi nőtlenség kihívja az asszonyok vállalkozó kedvét. Jöttek, különféle ürügyekkel. Jótétlelkek. Lehet, hogy az irgalmasság testi cselekedetei közé tartozik az ilyesmi is – gondolták –, mint az éhezők és a szomjazók kielégítése… Szépen tudtukra adtam, hogy nincs itt keresnivalójuk. Elmentek. Büszke voltam rá, hogy meg tudom tartóztatni magam – ó, nem a bűntől… Nem! Nincs bennem előítélet. A gyóntatószékben már évek óta csak gratulálni szoktam azoknak, akik azzal térdelnek be, hogy jaj! mi lesz velük, mert ők szerettek… Büszke voltam rá, hogy meg tudom tartóztatni magam attól a helyzettől, amelybe annyi paptársamat láttam boldogan és vöröslő fülekkel elmerülni… Büszke voltam. Csakhogy a büszkeségért, a régi szabály szerint, a legnagyobb megaláztatással kell fizetnünk. Tessék! Most fizetek. A földön vagyok. S a végzet iróniája – ráadásul – hogy épp az előtt az asszony előtt, akinek csupán egy telefontréfa volt. És most könyörgök, először – maradjon. Csend. Maradj!
Csend.
TILDA
Ennyi őszinteségért én is tartozom valamivel. Nem telefontréfa volt. Rosszabb.
RENATO
Akármi hozott fel. Itt vagy.
TILDA
Tudok én olyat is, amire azt mondja: most aztán eredj! Amíg oda volt, kinyitogattam a fiókjait… Ez már elég rémes, mi?
RENATO
Rémes, csakugyan, mert az ilyesmit csak csinálni szokás, bevallani nem szokás. Vagy van egyéb is?
TILDA
Egyelőre, ennyi… Az egyik fiókban régi leveleket találtam. Szép levelek voltak. Nem akarom, hogy az az emlék, miattam, elhomályosodjék.
RENATO
Emlék! Minden szüzességi fogadalom elembertelenedhetik. Nemcsak a szerzeteseké – az emlékeikhez túl hűségesen ragaszkodó szerelmeseké is. Azt akarja, hogy magamban végül elátkozzam azt az emléket? Megteszem, ha most elválaszt magától.
TILDA
Ezeket a szenvedélyes szavakat hol tanulta?
RENATO
Az igazság hirdetése közben. Most is azt teszem… Tudja-e, hány év óta tartom én vason, magánzárkában ezt a testet?
TILDA
Megbánta, hogy pap lett.
RENATO
Nem, nem, nem! Soha nem fogom megbánni! A szavamnak így sokkal nagyobb súlya van. Ha egy pap mondja a parasztoknak, hogy a kaucsukbárók hatalma nem Istentől van – inkább elhiszik.
Csengetés.
TILDA
Valaki jön. Megyek.
RENATO
Akárki jön – maradjon! Kimegy.
TILDA
Csendesen, mintha a mennyezetnek beszélne. Látod, komolyan mondtam, hogy vissza fogod kapni. De nehéz, azt is látod… Tölt. Ne félj, addig folytatom a rémségek fokozását, amíg végre kidob. Pedig most már féltem őt tőled, Laura. Elhagytad, és nem bocsátod meg neki, hogy elhagytad. Iszik. Igyál te is! Szeretném látni az arcodat. Hogy lássam, növekszik-e benned a bosszú vágya?… A bejövőkre. Nini! Most már be se kell hunynom a szemem, hogy lássam a püspök szikrázó gyémántkeresztjét és ujján a gyűrűt…
Renato a Püspökkel közben be.
TILDA
Ó, ez már úgyis a búcsúpohár lett volna. Felhajtja.
RENATO
Már nem vendég. Éppen tartóztatom, hogy maradjon itt nálam.
RENATO
A legjobbkor. Pontosan azokról a kérdésekről beszélgettünk, amelyekkel az egyház püspökeinek is szembe kell nézniök… A testünk letagadhatatlan jogai.
PÜSPÖK
A kisasszonynak ilyen problémái vannak?
RENATO
Nekem vannak ilyen problémáim.
PÜSPÖK
Sejtenem kellett volna, hogy annyi aggodalmas órát szerző politikai tevékenységed után, végül egy efféle botránytól sem fogsz megkímélni.
RENATO
Ha bevallottam volna, hogy elveszítettem a hitemet: vajon az volna-e akkora botrány?
PÜSPÖK
A kisasszony hol dolgozik?
TILDA
…Ha nem muszáj, ne tessék engem kisasszonynak szólítani. Van egy gyönyörű másféléves kislányom. Bár nem vagyok férjnél.
RENATO
Egy kötödében dolgozik. Mellékesen mondta, mert a szívügy fontos. Püspök atyámnak igaza van, amikor ennek a fiatalasszonynak a jelenlétét itt összekapcsolja eddigi tevékenységemmel. Hiszen én is most kezdem csak megérteni, hogy a szabadság egy és oszthatatlan.
PÜSPÖK
Amikor a szemináriumban lelki vezetődnek választottál, sokat tusakodtam magamban, hogy vajon helyes-e téged felvenni a papi rendbe. Előzőleg – tudtuk – nagy csalódás ért téged. Szerelmi csalódás, s az ilyesmi hajlamossá teszi a lelket a világgal való szakításra. De a papi pálya mégsem lehet szerencsétlen szerelmesek menedéke…
RENATO
Én a világgal soha sem szakítottam. Ellenkezőleg. Egyre több szállal kapcsolódom hozzá. Egy egész világrésznek minden népéhez próbálom megtalálni az utat. Abból a szerelmi csalódásból nem a csalódás, a szerelem volt számomra döntő. Nemcsak a test gyümölcse volt, a lélek gyümölcse is.
PÜSPÖK
De büszkén mondod.
RENATO
Mert megtanultam, hogy a férfi és a nő kapcsolatáról nem kell lehajtott fejjel és bűntudattal beszélni.
PÜSPÖK
Olyan biztos vagy benne, hogy kétezer év óta tévedésben élünk, a szüzességet fölében helyezve a szexusnak?
RENATO
A szüzesség is lehet a kegyelem forrása – a szerelem is… És most arra van szüksége a világnak, hogy egyetlen teremtő lendület fellobbantsa bennünk az életet, a lelket…
PÜSPÖK
Nem tudom, hogy ezek a szép, költői mondatok az én meggyőzésemre születnek-e, vagy inkább a fiatalasszony bámulatának felkeltésére? Bár bevallom, efféle költői mondatokat manapság csakugyan lehet olvasni divatos teológusoknál is.
RENATO
Én nem tőlük tanulom… Az evangéliumból inkább. Meg az új mártíroknak az utolsó leveleiből… Van, amelyik írni se tudott, és nekem diktálta a búcsúlevelét a siralomházban… Ezeknek volt ilyen lendületes stílusuk.
PÜSPÖK
A hirtelen szerelemre a franciák az mondják: villámcsapás. Elismerem, hogy ez a villámcsapás a megvilágosodás érzésével járhat.
RENATO
Akárcsak az, amelyik Szent Pált érte.
PÜSPÖK
Nem hasonlítanám össze azt, ami a damaszkuszi úton történt, azzal, ami az ágyban történik.
RENATO
Miért ne? Emlékszem első szerelmemre. Annak a tüzénél, hát igen, ott az ágyban, a hit ugyanolyan fellángolásában lehetett részem, mint jóval később aztán a felszentelésemkor… vagy amikor arcra borulva feküdtem, nem a templom kövén, nem is az ágyban, hanem egy falusi árokban, és fölöttem egy helikopter kelepelt és géppuskázott.
TILDA
Hát ha ezt az az asszony hallaná!… Mennybe menne!
A telefon megszólal.
RENATO
Felvette a hallgatót. Tilda – ez maga lesz! Átadja.
TILDA
Vártam már. A telefonba. Megyek. Leteszi. A kolléganőim telefonáltak: beteg a kislányom. Renatóhoz, aki mozdulna. Nem, nem! Magának itthon kell maradnia… S nem is biztos, hogy beteg. Csak sokallják már, hogy még mindig itt vagyok. Ronda irigyek.
PÜSPÖK
Bár ezt már kérdezte, de még egyszer kérdi. Hol dolgozik asszonyom?
TILDA
Nem kötödében püspök úr… Beszélgetéseket hallgatok le.
Egy pillanatra csend.
PÜSPÖK
Érdekes munkakör… Telefonbeszélgetéseket?
TILDA
A szakításra elszánt asszony cinizmusával. Azokat is, meg egyéb beszélgetéseket is. Rejtett mikrofonnal. Tetszett hallani már ilyesmiről, nem?
PÜSPÖK
De. Csak nem ilyen kompetens személytől. Netalán most azért kereste föl a főtisztelendő urat, hogy ilyen mikrofonokat szereljen föl?
TILDA
Ó, azok már régen fel vannak szerelve! Olyan jóminőségű a felvétel innen a paplakból, mint a legjobb akusztikájú koncertteremből. A püspök úr hangja is mindig remekül érvényesül…
PÜSPÖK
Szórakozottan felvesz az asztalról egy cigarettásdobozt. És ha a főnökei most hallanák? Hogy így kiad a szakma titkain?… Vagy ezt nem hallják?
TILDA
De… Hirtelen. Víz-víz!
PÜSPÖK
Kezében a dobozzal, amit felvett és most megfordított.
TILDA
Víz-víz! Ott nincs – mikrofon! S felel a kérdésre. Ó, az én főnökeim! A fő-főnök a kislányom apja… Különben is, nekem mindig az volt a módszerem, hogy feleslegesen ne titkolózzunk. Jó, ha tudják azok az emberek, hogy mi figyeljük őket. Így még többet elárulnak magukról.
TILDA
Zavarukban, persze. A pszichológiai osztály elismeréssel nyilatkozott erről a módszerről… Az emberek elkezdik keresni azt a kis mikrofont. Mint most maga. Ha nem akarják, akkor is keresik. Ez olyan, mint a vakaródzás… Szinte reménytelen. Van, amelyiknek az átmérője csak öt milliméter. Ki tudhatja, hogy egy reverenda gombjai közt melyiknek van füle. A közlés mámora egyre jobban elragadja – mintha a szólni akaró püspök szájából venné az ötletet. A zápfog aranykoronája! Belefér egy miniatűr leadó! És vannak megbízható fogorvosaink. Így nemcsak azt tudjuk meg, hogy mit beszél az illető, hanem még azt is, hogy mit eszik… A szomszéd bever egy szöget a falba. A fal remekül vezeti a hanghullámokat, és a szög erre érzékeny… Itt van a telefon! A technikai fantázia nélküli emberek azt hiszik, hogy a telefonnal csak azt lehet lehallgatni, amit a kagylóba belebeszélnek. Nevet. Amit így körülötte, azt is! A tanfolyamon még érdekesebbeket is tanultunk. Ami például most forradalmat hoz nálunk is, az az infravörös lézersugár bevetése… Azt már ne kérdezzék tőlem, hogy hogy működik, én sem értem, pedig jelesre vizsgáztam belőle…
RENATO
Azért is túldobja magát ezen a sokkon. Köszönöm a gondviselésnek, hogy a technika ennyi zseniális felfedezését bocsátja rendelkezésemre. A „tanítsatok minden népet” programjába ez nagyszerűen belefér. Végül az igazságot terjeszti a lehallgatás is – még ha csak a lehallgatók szűk köreiben is. De hát az ő lelkük is megér egy misét!
TILDA
Ó, azért ne gondolja, hogy mi csak egy olyan szűk réteg vagyunk!
RENATO
Az eufóriából, ál-eufóriából, átcsap szikrázó haragba. Ha minden ilyen tökéletes: miért jött ide? Kétségbeesett számonkérő indulattal. Miért kellett idejönnie? Engem kiforgatnia? Megaláznia? Miért?… Miért jött ide?
TILDA
Most már ő is komolyan felel. Amire mi kíváncsiak vagyunk, arról maga hallgatott. Mert hogy kikkel áll esetleg kapcsolatban, azt az éjszakai imáiban se mondta el. Az Istennek se mondta el. Egy bizalmasabb együttlét talán beszédesebbé teszi…
Csend.
RENATO
Mintha Tilda mondatát fejezné be. Gondolták a Pszichológiai Osztályon.
PÜSPÖK
Hát villámcsapásnak ez villámcsapás. Csend.
TILDA
De én szívesen jöttem. Megesett rajta a szívem. Azok az éjszakai sírások… Elhallgat. Csend.
PÜSPÖK
No, szólalj meg, fiam!… Tudsz-e valamit mondani még a szerelem nagyszerűségéről? A lélek gyümölcseiről? Rajta! Biztosan érdeklődéssel hallgatnák ezt is valahol. Idegesen felvesz valami tárgyat, megforgatja. Víz-víz! Tudtam… Ti már nem nagyon emlegetitek a poklot. Hát ez az!
TILDA
Azért nem kell úgy odalenni… Mi ketten, a püspök úrral, egy cipőben járunk.
PÜSPÖK
Mármint őnagysága meg én?
TILDA
Őnagyságom és őkegyelmességed… Mert mind a kettőnknek egyaránt a szívén fekszik a kedves atya sorsa. Mind a ketten örülnénk, ha felhagyna a hívek izgatásával… Vagy talán nem kegyelmességed mondta a legutóbbi püspöki konferencián? Idézhetem?… „Mióta Camilo Torres atya Columbiában a hegyekben, fegyverrel a kezében elesett, egyre több latin-amerikai pap lép a partizánokhoz vivő útra. Amíg ez az út a hegyekbe vitt, könnyű volt a megfigyelésük, mert nyomjelzőként kísérte őket a legenda – a jámbor falusi nép között… – Ilyen szépen mondta. – De mióta Che Guevara halálából levonták a logikus következtetést, hogy a bozót meg a szikla már nyújthat elég védelmet, viszont itt vannak az óriás városok, ahol minden házat erődnek tekinthetnek… – hogy is mondta? megvan! – és az indiánosdit játszó gyerekek stratégiája helyett a varsói gettó felkelőiét fogadták el: azóta a mi papjaink is feltűnés nélkül tarthatják a kapcsolatot a legveszélyesebb fölkelőkkel. Én sem tudom szemmel tartani őket”… – Azért tudtam olyan szépen elmondani, ahogy a püspök úr mondta, mert a püspök úr meg pont úgy mondta, ahogy az én főnökeim szokják mondani. Ezért járunk mi egy cipőben, ó, excellencia! A különbség csak az
közöttünk, hogy nekünk megvannak az eszközeink, hogy szemmel tartsuk őket… Óhajt egy kópiát excellenciád a magnószalagjainkról? Szoktunk elfogadni megrendeléseket nagyobb cégektől. S az egyház még nem tisztelt meg a bizalmával. A két olajtársaság is általunk hallgatja le egymás igazgatósági üléseit. Sőt! Privát megkeresések elől sem zárkózunk el. Mindig akad egy-egy válófélben levő milliomos, aki általunk szerzi be a bizonyítékot felesége hűtlenségéről… Renatóhoz. Meddig folytassam még? Mehetek – végre?
RENATO
Elfordul, nem felel, az ablakhoz megy.
Kis csend után.
PÜSPÖK
Régen játszottam efféle játékot. Letérdel, benéz a szőnyeg alá.
Víz-víz! Csak egy svábbogár volt… Ott szalad.
RENATO
Nem csodálnám, ha a potrohában neki is be volna építve egy rejtett mikrofon. Tapossa.
PÜSPÖK
Egyre jobban elárulja, hogy milyen humorérzéke van. Hiába taposod. A kis csótányok már biztos mind mikrofonnal születnek… Szapora fajta.
RENATO
Az önkínzó humor jólesik most neki. A jövő a poloskáké, püspök úr. Ez már csak miniatürizálás kérdése. Előnyük, hogy nem kell energiaforrásról se gondoskodni. A lehallgató poloskákat a lehallgatott maga táplálja, saját vérrel. Az öniróniája már félig beismerés. Az ember soha nem tudja, hogy mi mászkál az ágyában.
PÜSPÖK
Szintén a jelképi szinten. Hát ha az ember nem ügyel a tisztaságra… Na gyere, keresd te is! Te még fiatal vagy.
RENATO
Letérdel, a bútorok alá néz.
PÜSPÖK
Ki tudja, hogy nincsenek-e itt ellen-mikrofonok is?
RENATO
A gerilla ilyet nem csinálna.
PÜSPÖK
Miért ne? Ha a pap csakugyan az ő papjuk, nem árt ha ellenőrzik… Felüti a fejét. Mondd, te csakugyan kapcsolatot tartasz velük?
Kis csend. De mielőtt Renato valamit is mondhatna, a Püspök integetni kezd: ne! ne!
PÜSPÖK
Mutogat, hogy dehogyis válaszoljon, hiszen lehallgatják. Némajáték. A püspök szenvedélyesen magyaráz valamit, hang nélkül, tehát erősebben gesztikulálva…
RENATO
Ugyanolyan szenvedélyesen és ugyanolyan némán felesel vele.
PÜSPÖK
Egy hang nélkül fokozott érvelés végén, Renato néma ellenvetésére, szavakban tör ki. Mártírok? Hősök? Azok legyünk? Azt mondod? De hisz ebben a világban már nincs is mód erre. Idenézz! Itt állunk négykézláb… Bohócok vagyunk! Paprikajancsik! Némán tátogva vitatkozunk az üdvösség útjáról. Mert félünk… Ebben az arénában, ahol te vértanúságra készülsz, és könnyen lehet, hogy meg is éred, a nézőközönség egy burleszk komédián fog röhögni. Leül a földön. Néró ezt nem csinálta!
RENATO
Ő is a földön ül. Szent Péter meg nem tartotta vissza az első keresztényeket, akik boldogan mentek le az arénába, az oroszlánok közé.
PÜSPÖK
Hány fiatalembert küldtek már a halálba efféle érveléssel? Csináltál erről statisztikát?
RENATO
Ha csak egyetlenegyet is, az is nagyon sok. Egyetlen halál több, mint minden halálozási statisztika.
PÜSPÖK
Azért nem ártana – egy kis statisztikát csinálni.
RENATO
Statisztikát? Igen! Nem ártana! Ahány évvel sikerül megrövidíteni ennek a rendszernek a létét, annyiszor háromszázezer gyereket fogunk megmenteni az éhhaláltól. Jelenleg ennyi pusztul el. Statisztika! A kontinensen ez évi három millió… Ki tudja, hogy az egyháznak hány szentje támadna közülük?… Ha Heródes dél-amerikai módszerrel csinálta volna a betlehemi gyerekgyilkosságot, a Kisjézus nem úszta volna meg… Szeretném, ha nem kéne féltenem őt. Jézust. Heródestől. Ez megéri néhányunknak az élete kockáztatását.
PÜSPÖK
Könyökére dől a földön, úgy próbálja magyarázni. Mást is kockáztattok. A gazdasági élet fellendülését. Az üzletemberek már félnek idejönni. A tőke menekül. Miből lesz akkor tej a gyerekeknek? A felebaráti szeretetnek a neve ma: gazdasági fejlődés. Büszke, hogy ilyet mondhat. Ezt különben a Szentatya írta Duval kardinálisnak… Na?
RENATO
A felebaráti szeretetnek a neve: forradalom. Ez volt a neve Jézus idejében és ez ma is.
PÜSPÖK
Fejet hajt Jézus nevére, a szeme megakad a kereszten, nehézkesen föláll, és a falon függő kereszthez megy.
RENATO
Eközben folytatja továbbra is a földön térdelve. Számomra megszűnt a kereszténység avagy a marxizmus dilemmája… Megszűnt a test avagy a lélek dilemmája… Megszűnt az a dilemma is, hogy erőszakkal szemben folyamodhatom-e erőszakhoz… A tennivaló megint olyan egyszerű és világos lett, mint kétezer évvel ezelőtt…
PÜSPÖK
Közben levette a falról a keresztet, forgatja. Nemigen szoktad levenni és megcsókolni ezt… Odaviszi a térdeplő Renatóhoz. Eltartva magától a keresztet, súgja neki. Itt az egyik mikrofon… Tessék!
Nézik. Leteszi a keresztet Renato elé. Csend.
PÜSPÖK
Egyszerű és világos. Csend. Hogy az Istenhez fölhat-e az imád – nem tudom. Te se tudod. De hogy a bárhölgyekből lett lehallgatónők boldogan és kacarászva hallgatják: az szinte bizonyos… Lehet-e vajon egy ilyen kereszt előtt imádkozni: ez is egy dilemma. A kereszt fölé hajol. Engem is hallanak most? Hölgyeim?! Igen! Hát akkor… Elharapja s lenyeli a mondatot, amely feltehetően egy vastag káromkodás lett volna. Sarkon fordul, megy el.
RENATO
Térdel tovább a földön, s hogy egyedül maradt, felveszi a keresztet. Lehet-e egy ilyen kereszt előtt imádkozni? Piszkálja, vizsgálja benne a kis rejtett mikrofont. A mártírok bohócok lesznek, a püspök megtanul káromkodni… Lehet-e egy ilyen kereszt előtt imádkozni – ez itt a kérdés. Vagy helyesebb lett volna, ha most leharapnám a nyelvemet… És mint egy megalázott, méltatlan és felesleges szervet ideszögezném erre a feszületre, Jézus korpusza helyébe. Ide illenék szépen. A rejtett mikrofon fölé egy emberi nyelv. Ez volna korunkban az igazi keresztáldozat… A nyelv, aki elveszi a világ bűneit… És aztán hallgatni csak! Hallgatni! Hallgatni! Leharapott nyelvvel hallgatni… Megcsonkítani magunkat… Mert nem volt elég, hogy Isten heréltje lettem… Legyek most már Isten némája is!… Dö-dö-dö-dö…
LAURA
Hátul, az ajtóban áll. Mióta?
RENATO
A néma ember artikulátlan hangján dönög magában.
LAURA
A vallatáskor aki nem beszél, annak úgyis a nyelvét verik szét. Láthattad eleget, azokat a véres, dagadt nyelveket…
RENATO
Mint aki egy másik szóval akarja kiverni tudatából ezt az iszonyú szózatot – mindegy, hogy honnan jön, hátrafordulnia érte nem érdemes –, csak térdel tovább a földön a lehallgató-feszület előtt, ütemesen himbálja magát, s ismételgeti a védekezés szavát, a véres nyelvek szép csodájára emlékeztetőt. Pünkösd… Pünkösd… Pünkösd…
LAURA
Én vagyok, Renato… Nem ismered meg a hangomat?
RENATO
… Pünkösd… Pünkösd… Pünkösd… Majd beszélni kezd, anélkül hogy hátrafordulna, mintha sikerült volna félálomba, valami éber álomba ringatnia magát.
Sokat álmodtam azt, hogy egyszer csak rám nyitod az ajtót… S ez most megint olyan, mintha álomban történnék…
LAURA
Ma éjszaka már nem engem vártál.
RENATO
Az is pontosan olyan álombeli dolog, hogy egyszer csak valaki más áll előttünk… Nevet. Vagy mögöttünk.
LAURA
Azt hiszem, mind a ketten tudjuk, hogy egyszer még találkoznunk kell. Előre kerül. S képzeld el, valamelyikünket baleset éri, és ez a találkozás örökre elmarad. Kár lett volna. Rosszabb: hülyeség… Az élet amúgy is értelmetlen. Ráadásul még egy ilyen értelmetlenség is… Rágyújt.
RENATO
Mióta elszakadtunk, egyetlenegyszer láttalak. Azon az utcán mentél, ahol a börtönök vannak… Az volt a benyomásom, hogy valami bánt, szomorú voltál… Egy ideig mentem utánad. Nem mertelek megszólítani. S akkor hirtelen eltűntél… Szaladgálni kezdtem. Kerestelek. Hiába.
LAURA
Látszik: gyáva vagy. Igaza volt apámnak.
RENATO
Feláll. Köszönöm, hogy eljöttél. Örülök neki… S jól választottad ki a pillanatot is. Ez a látogatás egészen szépen beleillik a mai nap eseményeibe.
LAURA
Ma történt meg először, hogy azt mondtad: megátkozom azt az emléket… Ma megátkoztál, kedvesem.
RENATO
Csakugyan mindent tudtok. Mindent hallotok… Persze, mondták, hogy a rendőrségen dolgozol. Így beszélik.
LAURA
A te értesüléseid is pontosak.
RENATO
Azt is mondják, hogy a Haláleszkadronnak vagy a tagja.
LAURA
…Pontosak, de nem a legfrisebbek. Már egy másik csoportot vezetek.
RENATO
Foglalj helyet… Ma már járt itt egy kolléganőd.
LAURA
Telejesen haszontalan volt az akciója. Pedig jól indult. A letartóztatott vőlegény nem volt rossz ötlet… Konkrét eredmény mégis: nulla.
RENATO
Minek köszönhetem részetekről ezt a – mondhatom: túlzott – érdeklődést?
LAURA
Kiegészíti a mondatot. Amelyet a jó néhány ezer, forradalmi eszméktől kótyagos latin-amerikai pap között éppen teirántad tanúsítunk? Talán nem kell magyaráznom, hogy a kapcsolatunk megszakítása után – egyidőben azzal a bizonyos terhességmegszakítással – azért engem érdekelt továbbra is: mit gondolsz, mit érzel. Női kíváncsiság? Egy ilyen kíváncsiság, ha rendszeresen kielégülhet, pótolhatja a szerelmi kapcsolatot. Vedd úgy, hogy szerelmi kapcsolat volt.
RENATO
A partner tudta nélkül.
LAURA
Egyoldalú kapcsolat, igaz. De elérkezett, látod, a pillanat, amikor kétoldalúvá válik. Mostantól kezdve már megint partner vagy te is.
RENATO
Vállalom. Legyél a partnerem. Innét úgyis előbb-utóbb ki kell költözködnöm. Gyere velem valamelyik szegénynegyedbe lakni…
LAURA
Kedves vagy. De nem hiszem, hogy erre is engedélyt kapnék.
RENATO
S hogy idejöttél, arra kaptál?
LAURA
Alaposan megvizsgálták az ügyedet. Kiértékelték az összes tekercset…
RENATO
Megint folytatja a mondatot. … A Pszichológiai Osztályon.
RENATO
Nyers szarkazmussal. Most hogy itt vagy, ki az ügyeletes lehallgatóm.
LAURA
Nem a Tilda – ne ijedj meg. Egy kis új munkatárs. Azt hiszem, már ő is szerelmes beléd… Ez afféle szakmai betegség… Egyszóval a pszichológiai osztályon úgy találták, hogy én nagyon megsínylettem azt az első szerelmet, az erőszakos szakítást – a személyiségem sínylette meg. S ők azt mondják, hogy a tiéd is. Úgyhogy a velem való találkozástól nálad egy robbanó őszinteségi rohamot lehet remélni.
RENATO
Ilyet ne remélj. Mert ha én őszinteségi rohamot kapok, bizony képes leszek és megütlek, összeverlek, össze én – ezért a cinizmusért. Hagyd már ezt a hangot!… Arra gondolok, hogy ha akkor kitartok melletted, minden tiltás és fenyegetés ellenére, ha nem menekülök a papi szemináriumba… a feleségem vagy – s azt hiszem: boldog asszony.
LAURA
És most, az emberek élete fonalát ujjaim között pergető Párka… Trikotőz!… Bosszúálló fúria… Mi van még ilyen ősi, alvilági szörnyűség? Erinnisz! Szfinx! – aki oroszlántestével trónol az áldozatai csontjain… Mit bámulsz rám? Hogy hogy megöregedtem? Elváltozott az arcom? Vigyázz, lehet, hogy már Medúza-fejem van – s azért is dolgozunk sötétben, mert kővé mered az, aki meglát.
De ezt már úgy mondja, hogy közel van a síráshoz.
RENATO
Ha az a régi szerelem még számít valamit – mondd, kérlek, mondd, hogyan tudnálak megmenteni…
LAURA
Mitől akarsz megmenteni? A magányosságtól? Minden bolti elárusítólánynak van valakije. Nekem van pénzem, embereket tudok a halálba küldeni, a börtönbe… És senkim. Senkim! Mitől akarsz megmenteni? A vénlányságtól? Már az vagyok. Fiatal vénlány.
RENATO
Hagyd ott… Azokat.
LAURA
Ja?… Erről van szó? A főtisztelendő hittérítő. Meg akar menteni… Nem fog menni. Szenvedéllyel. Mit gondolsz, ha egy húszéves lányt, még annyi se voltam, erőszakkal elszakítanak attól, akit szeretett, akitől tanulta a szerelmet, az első férfitól – és ha ez a lány a szakítás után rájön, hogy többet más férfi nem kell neki –, próbáltam, tudod mennyivel? undorodva öleltem, mit csináljak? mindnek éreztem a szagát, és nem kívántam őket – na hát akkor, mit gondolsz, mi kell nekem ennek az ellensúlyozására?… Ezt kibírni… Hogy mi? Egy különleges csoport. A Haláleszkadron. Ahol már a kiképző tanfolyamon is élő embereken tanulunk… Hogy mit? például az anatómiát. Az emberi test részeit.
RENATO
Hagyd! Azt hiszed, nem tudjuk, hogy a Haláleszkadron tagjai hogy lövöldözik agyon a befogott indiánokat, akiknek a faluja útjában van valakinek? Meg hogy helikopterek szállnak a gerillagynús parasztok faluja fölé? A házakat felgyújtják, és agyonlőnek mindenkit aki mozog, menekül.
LAURA
Agyon? Úgy mondod: agyon? Akkor nagy szerencséjük van.
RENATO
Most már hallgass!
LAURA
Kötelességem elmondani, Renato. A magam módján én is felelős vagyok érted… Az a bizonyos szép, tiszta, első szerelem – minden látszat ellenére – mindkettőnk sorsát hajtja előre. Engem a Haláleszkadronba, téged, végül is a kínhalálba. Objektív hang. A lábakat úgy összeverni, hogy a talp véres legyen. Akkor az udvart fel kell öntözni sósavval, sűrű nyolcasokban… Most ide kell nekik kifutniok, meztelenül, véres lábbal. Persze, ugrálni kezdenek. Táncolnak, megpróbálnak négykézláb mászni… S akkor kezdjük a lőgyakorlatot… Hogy hogy tudtam elviselni? Úgy, hogy téged képzeltelek oda közéjük. Azt hiszed talán, hogy egy szerelem emléke nem tud a sósavnál is jobban marni?… Nap nap után te ugráltál ott a betonon, pucéron, szétlőtt herékkel. …Emlékszel, amikor először táncoltunk?
Csend.
LAURA
Felveszi a keresztet. Van otthon egy kis magángyűjteményem. Szakmai tárgyakból. Nekem adod ezt? Múzeumi darab…
RENATO
És engem mikor fogtok elvitetni?
LAURA
Díszítik az utcákat a holnapi ünnepre. Reggel a körmenetben számon tartja a nép a papokat. Feltűnő volna a hiányod. De az ünnep után…
RENATO
Az ünnep után ki törődik vele – egy pappal, hogy több vagy kevesebb… Menjél most! Nekem még dolgom van.
LAURA
Az ajtóban, csendesen. Mit akarsz csinálni?
RENATO
Nem tudtad? Éjszakánként meg szoktam próbálkozni én is a lehallgatással… Nevet. Ez a munkám. Ahogy a zsoltár mondja… Arra fordul, ahol a falon a kereszt volt – most csak a nyoma. Kiáltozni kezd. „Isten ne hallgass tovább, ne légy süket, és ne maradj szótlan!”
Vége a harmadik képnek
Egy Mária-szobor jelzi, hogy templomban vagyunk.
Már amennyire egy meztelen Mária-szobor ezt jelezni tudja…
A szobrot ugyanis csak most fogja felöltöztetni csudálatos selymekbe, bársonyba két fiatal apáca. (Ha függöny nélküli színpadon folyik a játék, ők húzhatják be kerekeken a szobrot.) Olyanformán meztelen ez a Mária, mint egy próbababa, de az arca és a két keze szinte naturalisztikusan élethű, finom; s tekintete, valamint, mozdulata, amellyel szívéhez kap, nagy fájdalmat fejez ki.
Még van itt a templomban egy szék – a legközönségesebb századvégi polgári ebédlőgarnitúrából való szék, oldalánál egy kis térdeplő zsámoly.
A szék támláján papi stóla. Örömünnepi színben: piros.
Kintről egy katonazenekar muzsikája szól. Egyveleget ad elő a „Három a kislány”-ból, rezesbanda átiratban.
A kis apácák legelőször is a koronát rakják föl Mária fejére, ez maga is hatalmas ötvös-építmény, esetleg a Szentháromságot ábrázolja. A korona körül széles sugarú ívben csillagkoszorú.
Még épp csak ez az ékköves arany-mennyország van Márián, amikor bejön Agáta. Feketében, fején is fekete csipkekendő, s kis fekete bársony szatyor a kezében.
Az apácák a meztelen Szűz elé ugranak.
KIS APÁCÁK
Gyorsan. Hogy jöttél ide? – Csukva volt a templomajtó! – Nem szabad bejönni! – Nem látod, hogy pucér a Szent Szűz?
AGÁTA
Megállt. Szegénykém! Nem is tudtam, hogy ilyen sovány…
KIS APÁCÁK
Süsd le a szemed legalább! – Nem szabad ránézni! – Majd ha felöltöztettük, akkor nézheted!
Az egyik kis apáca, széken állva öltözteti a szobrot, a másik, aki éppen a Mária szívébe való kardokat szedte elő egy dobozból, most egy ilyen karddal hadonászva megy Agáta felé.
AGÁTA
Kelleténél jobban megriadva – talán az apácaemléktől – vadul támadó lesz. Vigyázzon! Nálam is van fegyver!
KIS APÁCA
Jaj, de ijedős vagy!… Ezeket a kardokat csak a hétfájdalmas Szent Szűz szívébe szoktuk döfni. Megcsókolja a kard pengéjét.
AGÁTA
A sekrestye felől jöttem be. Egy papot keresek, hogy meggyóntasson, mielőtt a körmenet elindul.
EGY KIS APÁCA
Itt nincs semmiféle pap! Még csak az hiányzik, hogy egy férfi is bejöjjön! Gyorsan öltözteti tovább a szobrot.
MÁSIK
A kardokkal. Mindenki más meggyónt már az ünnep előtt!
EGYIK
Vagy talán éjszaka bűnbe estél?
AGÁTA
Én még csak ezután fogok bűnbe esni.
MÁSIK
Ilyen esendő a természeted? És ilyen könnyen belenyugszol? Adogatja közben fel a kardokat a társnőjének.
EGYIK
Miközben sorra döfi be a hét hegyes kardot a Szűz mellébe. Így!… Így!… Tegyél erős fogadást, hogy nem akarod a bűnt!… Mondogasd magadban: nem akarom… nem akarom…
EGYIK
A bűnöd jobban fáj a Szűzanyának, mint ez a hegyes kard. Belevágja. Így!… És te mégse akarsz lemondani róla… Nézd, nézd! Mindjárt kicsordul a könnye…
A másik kis apácához. Add fel a gyémántkönnycseppeket!
MÁSIK
Ékszerdobozból veszi elő a drágakövekből csiszolt kövér könnycseppeket. Jaj, de szép lesz… Szebb lesz, mint tavaly volt!
Közben a könnycseppeket rátűzik a szobor arcára.
RENATO
Be, karingben. Szóltak odakint, hogy valaki gyónni szeretne? Maga az?
AGÁTA
Én vagyok. De hogy maga csakugyan az-e, akit én keresek, abban nem vagyok biztos… Beszéljen még! A hangjáról biztosan fölismerem.
RENATO
Engem nem ismer és a hangomat igen?
AGÁTA
Ott voltam az Anunciónban aznap, amikor a börtönlelkész meg akart menteni egy halálraítéltet. Azt kiálltotta: „ez az én testem!”
RENATO
Hogy hallhatta volna? Messze volt az a női raboktól.
AGÁTA
Nem számít! Hallottam! És én is kiabálni kezdtem, mint a többiek. És betörtem az ablakot, és megettem az üveget. Akkora vágás van a gyomromon! Megmutassam?
RENATO
Miért akart meghalni?
AGÁTA
Nem akartam meghalni. Azt akartam, hogy jöjjön valaki, és fölöttem is mondja el, hogy ez az én testem… Mondja el most!
Egy pillanatnyi csend.
RENATO
A szolidaritás legnagyobb szava ez. Hisz minden élőre elmondhatjuk: ez az én testem. A misében is a legnagyobb szó ez. S azt hiszem: a szerelmesek közt is… De ott, akkor, hiába mondtam. Pedig mindenki hallhatta és értette is, hogy ezzel a szóval s az Istentől kapott hatalommal átváltoztattam azt a halálraítélt testet Jézus testévé. Mért? Hogy a kenyér átváltozik, azt könnyebb elhinni? De a tiszt mégis tüzet vezényelt… Térdeljen oda! Feltéve, ha most már biztos benne, hogy én vagyok én. Ezt kedvesen mondta, szinte tréfálva. Veszi a stólát, megcsókolja, s a nyakába teszi.
AGÁTA
Igen, ez most már biztos… Nem térdel le.
RENATO
Sok időnk nincs. Nemsokára indul az úrnapi körmenet. A katonazenekar már megjött. A világi hatalom az idén is megadja a tiszteletet az egyháznak. Bemelegítőül valami bécsi zenét játszik…
AGÁTA
Szeretem az ilyen zenét. Volt egy kis rádióm, az ingem alatt hordtam. Azt mondtam, hogy nekem csak az kell, hogy a szívem hallja… Mégis elvették.
RENATO
Hol? Az Anunciónban?
RENATO
Leült a székre. S most már gyóntatóként. Mi az a bűn, amelyre feloldozást kívánnál, Isten irgalmából?
AGÁTA
Csak áll, így mondja. Gyilkosság.
Kis csend.
A KÉT KIS APÁCA
Amint elkészültek művükkel, a Madonna felöltöztetésével, mindjárt letérdeltek elébe, és buzgón imádják. De azért lopva fülelnek arra, hogy mit beszél Renato és Agáta.
RENATO
Rezzenéstelenül nyugodt hangon. Az emberek között ez a bűn mindennél súlyosabbnak számít. Ha ezt elkövetted, csakugyan nem bízhatsz másban, csakis Istenben.
AGÁTA
Nem követtem el. De gondolatban elszántam magam rá. Ezért kérlek, oldozz fel engem előre.
RENATO
Bűntársnak akarod talán Istent és engem is, egy kitervelt gyilkossághoz?
AGÁTA
Sebesen hazudik. Ápolónő vagyok, és pontosan tudom, hogy mi vár az egyik betegünkre. A kínhaláltól akarok megmenteni egy embert. Ahogy mondod: Isten segítségével! Most térdel le végre. Imádkozz értem Istenhez, adja hozzá szent kegyelmét. Hogy sikerüljön. Hogy legyen erőm megtenni. Nem olyan könnyű meggyilkolni valakit, akit szeretünk.
RENATO
A szenvedést az Isten azért küldi ránk, hogy próbára tegyen…
AGÁTA
Belevág. Nem, nem! Azt nem lehet elviselni! Az olyan szenvedés lesz, ami most rá vár, hogy aki csak hallja vagy látja…
RENATO
Most ő vág bele. Hallja! Látja! Aki kívül áll, csak a jajgatásunkat hallja, csak a vért és a verítéket látja…
AGÁTA
Belevág megint. Nem elég? Nem elég már ez is, hogy ennek láttán, hallatán megátkozza azt a túlságosan is türelmes…
RENATO
Belevág. Ne mondd ki! Ne fejezd be a mondatot! Hiszen azzal a túlságosan is türelmes Istennel versenyre kelhet a kínhalált haló türelme is. „Még!” … „Még!” – mondhatja. Mert hátha éppen akkor, a legnagyobb kínok között, kezd rájönni, hogy miért is élt, és akkor már a kínok sincsenek hiába…
AGÁTA
„Még?” … „Még?” – ha akarná, se mondhatná, mert a nyelve úgy megdagad, hogy a szájában nem fér…
RENATO
Felírja egy papírra: „Még!” … „Még!”
AGÁTA
Elvették tőle a ceruzáját!
AGÁTA
A börtönfalakon láthattad a vért: „Elég!” … „Elég!” … „Nem bírom tovább!” … „Elég!”
RENATO
A törvény utolér, és téged is oda fog csukni… Figyeled ezt a jókedvű zenét? Ünnep van. Mi is pirosba öltözünk. A város tele lett az erdők szagával. Ide be is érzik. Sorfalat állnak kint a fiatal katonák. Amikor bejöttél a templomba, mind utánad bámult. Hiszen szép vagy te is. Igazán nagyon szép vagy. Másnak a szenvedését megrövidítve, halálig tartó szenvedést vállalnál. Minek?… Minek?… Ez az ünnep azt tanítja, hogy érdemes élni… Menj el innen! Kelj fel, és ne vétkezz! Tanulj meg élni…
AGÁTA
És te magadtól miért nem kérdezted meg soha azt, hogy „minek”? Hogy minek a szenvedést vállalnunk másokért? Ha úgy szereted a zenét, ha észreveszed a lányokat, minek szántad rá magad, hogy bekerülj te is az Anunciónba, ahol az udvart fellocsolják kénsavval, és véresre vert talppal oda hajtsanak ki… Csend. Az ünnepnek nagyon hamar vége lesz.
Kis csend.
RENATO
Az ápolónőknek karbolszaguk van. Neked nincs karbolszagod.
AGÁTA
Nem vagyok ápolónő. A táskájából kivesz egy kis revolvert.
A két kis apáca – akiknek, úgy látszik, nagy gyakorlatuk van, hogy lehajtott fejjel buzgón imádkozva is mindent meglássanak – most felugranak és egy-egy kis sikoltással kirohannak.
RENATO
Ezek mindjárt fellármáznak itt mindenkit. Gyorsan kell eltűnnie…
AGÁTA
Mondja azt, hogy feloldoz! Mondja azt, hogy nem haragszik… Tiszta szívvel akarom megölni magát…
RENATO
Lassan feláll. Csakugyan meg akarsz ölni?
AGÁTA
Szintén feláll. Higgye el, jobb lesz. De oldozzon fel! Ha maga feloldoz, az számít!
RENATO
Bámul rá. Csendesen mondja. Egyre világosabban érzem, hogy amit csinálsz, nem bűn. Hogy nincs is bűn. Hogy az Isten szemében nem lehet bűn semmi, de semmi sem. Ezért engedte meg, hogy téged és mindenkit feloldozzalak… Felemeli a kezét a bűnbocsánat mozdulatára.
AGÁTA
Ugye, nem haragszik?
RENATO
Elmosolyodik, mintha egy gyerek kérdezte volna ezt.
AGÁTA
Elsüti a revolvert.
Kint harsog a „Három a kislány”.
RENATO
…Istenem, te tudod, hogy mindnyájan ártatlanok voltunk… A sebére szorítja a kezét. Siessen! Meneküljön… Amerről jött!…
AGÁTA
Elteszi a revolvert, és csendesen hátrál arra, amerre a sekrestye van.
RENATO
Talán inteni akar neki – elveszi kezét a sebéről, csupa vér. Egy pillanatig megdöbbenve nézi. Ez az én vérem… Gyorsan visszakapja kezét a sebére, azt szorítja, és kicsit imbolyogva, de egyenesen megindul a templom kapuja felé.
Az ablakban megjelenik a két kis apáca feje. Csak egy pillanatra…
A KÉT KIS APÁCA
Láttuk! – Fekete ruhás fiatal nő volt! – Magassága: százhatvannyolc centiméter! – Büntetett előéletű!…
Az utolsó szavak már erősítőkön át.
Vége a negyedik képnek
Megint a „kötöde”.
A két kis apáca kiáltozása, sokkal harsányabban, mint a valóságban. Az Agátát játszó színésznő személyleírásának az adatai, ismételten, de újak is, önellentmondásokkal: testmagassága hol egy törpéé, hol egy óriásé, haja és szeme színe igen változatosan, bőre színe: fehér, sárga, kreol…
Emellett az erősítőkön át jövő kiáltozások mellett ugyanakkor itt kiáltozik Tilda is. S Tildára meg Laura.
TILDA
Térdre állva, a kurvák őszinte, buzgó, babonás hitével. Mária! Mária! Ott van a Csodatevő Mária!… Mentsd meg őt!… Ne hagyd, hogy megöljék!… Nem nézheted!… Mária!… Tégy csodát!
LAURA
Le s fel járkál, ő meg Tildát hallgattatná el. Nem tesz csodát!… Mit lamentálsz, te hülye!… Lelőtte! Hallottad, hogy lelőtte!
TILDA
Nem lőtte le, mert Mária a saját testével felfogta a golyót!
TILDA
Mint a világ legtermészetesebb jelenségét, úgy magyarázza. De igenis, felfogta, mert úrnapján nem engedheti, hogy ilyenek történjenek az ő templomában. Feláll. Te mért akarod mindenáron, hogy Renato meghaljon?
TILDA
Csináljunk valamit! Mindenhatók vagyunk. Mindentudók vagyunk Te mondtad. Istennők vagyunk. Mutasd meg, mit tudsz!
LAURA
Késő… Agáta megmutatta, mit tud. Megölte.
KÉT KIS APÁCA
Hangja. „Különös ismertetőjele: a gyomrán hosszú vágás… Friss műtét nyoma!”
LAURA
…Akinek egy öngyilkosság meg se kottyant… Megölte és elmenekült. Elzárja a hangszórót. Megállítja a magnót. Vastagon megjátszva, élvezettel megjátszva, hogy semmi se történt. Ejnye, ejnye, ez az Agáta, már megint mennyit késik. Meg fogom mosni a fejét… S mindjárt nagyon határozottan. Ezt a tekercset most letöröljük! Pörgeti vissza.
TILDA
De hiszen rajta van az egész gyilkosság!
LAURA
Hát aztán? Talán feltámasztod vele?… Ha százszor újrajátszod: Renato százszor meg fog halni. És egyszer se támad föl… Letörölni!… S a magyarázat, csendesebben.
Agáta nyakán még hurok lehetne ez.
TILDA
De hisz ez rettenetes!
LAURA
Majdnem hidegen mondja, miközben figyelmesen pörgeti vissza a szalagot. Hogy jössz te hozzá, hogy azokat a szavakat használod, amelyekhez csak nekem volna jogom?… „Rettenetes” – ez az én szavam… Ne vedd el a szavaimat.
TILDA
Te nem mondasz semmit.
LAURA
Annál rettenetesebb. Nem?
TILDA
Én megszoktam, hogy ami a szívemen, az a számon.
LAURA
Én voltam az első nő az életében. Sorrendben, legalábbis.
TILDA
Jó, köszönöm – én az utolsó. Tudom.
LAURA
Tévedsz. Az utolsó Agáta. Mi csak ágyba vittük. Ő a halálba. Nevetni kezd. S nem hagyja abba.
TILDA
Igazad van. Jobb, ha nem derül ki, hogy ki ölte meg… Éppen elég ember esik ki a rendőrség ablakán, kihallgatás közben. Vagy kap heveny vakbélgyulladást… Most még az hiányzik, hogy ezért is minket tegyenek felelőssé.
LAURA
Továbbra is a magnót kezeli, s közben mondja. Ismételten dicséretre fogom felterjeszteni Klotilda hadnagyot. Tanújelét adta, hogy kényes a szakma becsületére…
Hagyja a magnót, pörögjön. Komolyan mondja. Ez egyre fontosabb lesz. Az egyetemisták, persze az egyetem rácsos kapuja mögül, imádnak gúnyolódni a rovásunkra. Az újságírók is még mindig nagyon sokat megengednek maguknak… Olaszországban tíz héten át vezércikkeztek egy telefonlehallgatási botrányról. És nem volt senki, aki az asztalra csapott volna. A Watergate-ügyben körüllövöldözték az elnököt is… Hát mi ne szaporítsuk ezeket az ügyeket! Leül, kezébe veszi a kötőtűit. S ahogy ezek felett eltűnődik. A szakma legmélyebb szívhangjai ezek. Azt hiszed, én nem tudom, hogy amit csinálunk: szükséges rossz? Az. De ebben az átmeneti korban, amelyben élünk, nélkülözhetetlen. Mi lenne itt, ha még ez se volna… Én is szeretek álmodozni, Tilda. Én is sejtem, hogy az igazi majd az lesz, amikor olyan tökéletesen tudjuk befolyásolni az embereket, hogy nem is lesz szükség semmiféle lehallgatásra… Beszéljenek! Telefonáljanak! Hisz úgyis azt mondják, amit kell. Mit hallgassunk le? Hárommilliárd szájból az egyetlen központi adást? Na látod! Ez lesz az igazi boldog kor. És akkor már mi is feleslegesek leszünk, a rejtett mikrofonjainkkal, a magnószalagjainkkal… Kimegyünk a divatból, Tilda, de ki ám! Igazi kötőnénikék leszünk!… Csak olyan ellenőrző szúrópróbákat kell majd néha
csinálni, hogy nem hibásodott-e meg valahol a szerkezet… Utópia – mondod? Most még utópia, mert a technikát még nagyon fel kell fejleszteni hozzá. De meglesz. Csak az nem biztos, hogy vajon mi megérjük-e… De amikor heteken át hiába dolgozunk, mint most is, amikor már a nyugtató sem segít, mert álmomban is lehallgatott hangokat hallok, akkor én mindig az utópiából merítek új erőt… Mert tudod te, milyen szép lesz, hogy mindenki azt csinálhatja, azt mondhatja, azt gondolhatja, amire rá van programozva?
Kis csend. A múltkor a tévében egy orosz darab ment. Magas rangú katonatiszt árvái szerepelnek benne. Három lány. Kár, hogy téged az ilyen nívós irodalom nem érdekel. Nem szégyellem bevallani, hogy biz én végigbőgtem. Mert mi is csak úgy álmodozunk… álmodozunk… álmodozunk… – S alig lehelve mondja ki, hogy miről – egy komplettül manipulált össztársadalomról…
TILDA
Szerintem akárki akármit mond, a lehallgatás éppen úgy nem fog kimenni a divatból, mint a prostitúció…
LAURA
Már megint a tábornok lánya. Ezt azért megmagyarázhatnád.
TILDA
A lényeg itt is az, hogy nem lehet elfojtani az emberben azt a vágyat, hogy a másik emberbe, így vagy úgy, de behatoljon. Ez a vágy mindig megvolt, és mindig meglesz. És mért kéne ezt elfojtani? Mért?… Eddig valahogy röstelltem elmondani neked… Elhallgat.
LAURA
Most már nemigen van, ami elválasszon minket.
TILDA
… tudod, Laura, mióta itt dolgozom, határozottan jobban élvezek, mint amikor a Csampsz Elizéeszben dolgoztam. Nem érdekes?
LAURA
Distancíroz. Nekem ehhez hiányzik az összehasonlítási alap.
TILDA
Azt hiszem, a lehallgatás általában jót tett az ösztöneimnek. Valahogy jobb a libidóm.
LAURA
Felugrik, elfordul, végigzongorázza a magnó billentyűit.
LAURA
Nézem, hogy honnan kell törölni.
KIS APÁCÁK
Magnóhangja. „…Nem szabad! – Pucér a Szent Szűz!”
AGÁTA HANGJA
Magnóról. „Szegény Szűzanya!”…
LAURA
Akkor hát innét. Törlésre kapcsol.
Ettől kezdve némán, lassan fut a szalag.
LAURA
Megint felénk fordul. Órájára néz. Hallgat.
TILDA
Azt hiszi talán, hogy ma nálunk munkaszünet van.
LAURA
…Nem lett öngyilkos? Hajlamos rá.
TILDA
Egy ilyen vallásos lány… Jön!
Csakugyan hevesen nyílt ki az ajtó.
LAURA
Leül, s int Tildának is.
S úgy ülnek a kötőtűikkel, mint legelőször.
AGÁTA
Be, ahogy a templomban láttuk. Megáll. Jó reggelt.
LAURA
Jó reggelt. Megint késtél. Majdnem egy órát késtél… Elakadt talán a villamos az úrnapi körmenetben?
AGÁTA
Az úrnapi körmenet, azt hiszem nem indult el… Megöltem a papot.
Kis csend.
LAURA
És ha Renato nincs, akkor mi nyersanyaghiány miatt talán becsukjuk a boltot – azt gondoltad? Csend. Renato Lazo nincs. Ez igaz. Megölték. Ez is igaz. De hogy ki ölte meg? Lehet, hogy az soha, de soha nem fog kiderülni… Csend.
Mi itt dolgozunk, kicsikém. Látod. A magnón ott forog a legfrissebb szalag. Most törli róla, amit felvettünk: az egyetlen hitelt érdemlő dokumentumát a ma reggeli gyilkosságnak… Bele akarsz hallgatni? Megnyomja ölében a távvezérlő egyik billentyűjét.
AGÁTA
Hangja a magnóról. „Vigyázzon! Nálam is van fegyver!”
LAURA
Lehalkítja a hangot. Apropo! Miféle fegyver volt?
AGÁTA
Kiteszi a revolvert a táskájából, s bedobja a fiókba.
AGÁTA
Hazudik, tehát hevesen mondja. Gyűlöltem! Ellenségünk volt!… Azt mondtátok! Méltatlan pap…
LAURA
Felugrik. Ne játszd itt nekünk Jack Rubyt… Pofon üti. Megbízásból?
AGÁTA
Csak így tudtam megmenteni – tőletek… Hirtelen. Ne töröljétek le a hangját! Hallani szeretném még!… Hogy csinálhattok ilyet? Hogy semmi, de semmi ne maradjon belőle?
LAURA
Még mi vagyunk a szívtelen gyilkosok, Tilda… Ahelyett, hogy megköszönnéd…
LAURA
Hosszan nézi Agátát, s mintha egy belső hallással figyelné a magnót, egyszer csak azt mondja. Na! És hangosra váltja.
RENATO
Hangja a magnóról. „Szóltak odakint, hogy valaki gyónni szeretne. Maga az?”
LAURA
Már el is kattintotta. „Én vagyok” – mondtad. Ezt már töröljük… Látod? Üres lesz a szalag. És fehér a lelked. Lehet újra kezdeni megint az életet… Az öngyilkosság után. A gyilkosság után.
AGÁTA
Azt hiszem, a nyomomban vannak.
TILDA
Megöleli. Amíg közöttünk vagy, ne félj! Na! Most tör ki rajtad a félelem. Mindnyájunkkal megesik, hogy nem bírjuk ki, s beletenyerelünk annak az életébe, akit lehallgatunk. Egyszer – megesik. Tilos, borzasztóan tiltják, de ennyi vaj kell is hogy legyen a fejünkön… A Csampsz Elizéeszben a belépő lányoknak pénzben kellett letenni a kauciót. Te most letetted a kauciót. Odafent is nagyobb lesz a bizalom irántad.
LAURA
Elvárjuk, hogy a munkáddal tegyed majd jóvá.
AGÁTA
Nem hittem, hogy megbocsátjátok. Laurától. Te is?
LAURA
Nem arra születtem, hogy bárkinek is az özvegye legyek. Nem fogok a sírjához kijárni. Nem is lesz sírja. Ahogy Columbiában, annak a másik meggyilkolt papnak sincs…
AGÁTA
Camilo… Camilo Torres…
LAURA
Annak. De nagyon tudod!… Még hogy zarándokhely legyen belőle! Hirtelen Agátához, akit tetten ért valami emlékező mosolyon. Te látod őt?
AGÁTA
Olyan különös volt. Az utolsó pillanatban mosolygott… Kicsit felemelte a kezét… De nem védekezésül, nem, nem!… Így – és mosolygott…
TILDA
Furcsa… rálőni valakire, aki mosolyog. Tűnődő objektivitással mondja ezt, nem elítélően.
AGÁTA
Maga is eltűnődve idézve a pillanatot. Lehet, hogy éppen ezért tudtam…
Kint nyílt az ajtó, csengőszóval.
LAURA
Suttogva, élesen. Mért nem tettetek ki egy táblát? Hangosan énekelve. Úrnapja! Zárva vagyunk.
TILDA
A függönyön át kilesett. … Apácák.
LAURA
Vidáman! A kötőtűkkel vezényel. Énekeljetek!
AGÁTA
Mit énekeljen? mit is énekelhetne? a „Három a kislány”-ból, persze. „…Tschöll papa lányai mi vagyunk”…
HÁRMAN
Táncolva, mint a játék elején. „… Megszöktünk, itt vagyunk”…
A templomból ismerős két fiatal apáca, és Klementina, az Anunción börtön öreg apácája együtt, be.
KIS APÁCÁK
Sebesen mondják, egyszerre, Agátára. Ő volt az!… Ő volt az!… Feltűnően fehérbőrű!… A gyomrán harminc centi vágás! – Kékszemű! – Barna! – Alacsony, kreol…
A HÁROM LEHALLGATÓNŐ
Közben táncolnak tovább. „…Tschöll papa lányai mi vagyunk!”
KLEMENTINA
Most szólal meg, lassan, nyomatékkal. Büntetett előéletű.
Csend. A tánc megállt.
AGÁTA
Sután, viccesen azért még folytatja az éneket, és táncol is egyedül tovább. „…Megszöktünk… Megszöktünk… Megszöktünk…”
KLEMENTINA
Megmondtam, hogy vissza fogsz te jönni.
AGÁTA
Megdermed és most egy artikulátlan kiáltással. Nem!
KLEMENTINA
Gyere szépen, Agáta!
LAURA
Agátát hagyjátok! Ami történt, nem tartozik rátok.
KLEMENTINA
Gúnyosan, s nem alaptalan fölénnyel. De hiszen mi is Tschöll papa lányai vagyunk, kedvesem… Ironikus áhitattal. Úgy értem, hogy ugyanazon égi Atya lányai. Egy kis hívogató ujjmozdulat Agáta felé. … Na?
KIS APÁCÁK
Szinte részvéttel. Látod? Mit csináltál? – Hiába öltöztettük fel a Hétfájdalmú Szüzet! – A körmenet is elmaradt! – Hiába van felvirágozva az egész város. Üresek az utcák.
AGÁTA
Elkezdett közben nevetni. Ti bolondok vagytok. Hiszen soha ennyi nép nem volt az utcán! A körmenet is elindult. Renato testét emeli fel az érsek, és azzal osztja az áldást…
KIS APÁCÁK
Egy lélek… Egyetlen lélek sincs az utcán!
AGÁTA
… Az egész utca énekel!
KIS APÁCÁK
Mi nem hallunk semmit… Semmit.
AGÁTA
Mert alusztok, a fületeken alusztok! Nagy mozdulattal kinyitja az ablakot. Tessék!
Semmi sem hallatszik. Csend.
AGÁTA
… És ő tudta, hogy ez lesz. Ezért mosolygott, amikor megöltem. Ez most az igazi börtönlázadás! Az egész város az Internacionálét énekli!
Csend. Hosszú csend.
AGÁTA
Nem elég? Kapcsoljátok be a lehallgató mikrofonokat! Senki se bujkál többé! Vége annak, hogy ne merjük kimondani, ami a szívünket nyomja… Halljátok? A háztetőkről kiabálják ki az igazságot!
Csend. Csend.
Közben fokozatosan sötétedik a szín.
AGÁTA
Közben ki-kitörő ideges nevetéssel. Azt mondjátok, hogy nem halljátok?… Mert rosszak a gépeitek! Bedöglöttek!… Én olyan tisztán hallom, hogy mit beszélnek az emberek…
Teljes sötétség. És csend.
AGÁTA
Kis szünet után. Látom is őket.
Csend. Sötétség.
KIS APÁCÁK
Mi nem látunk semmit! Mi nem hallunk semmit!
LAURA és TILDA
Semmit, Agáta… Semmit!
AGÁTA
Nevetése hallatszik. Honnan? A sötétből? Valamelyik mikrofonból? Visszhangosan szól ez a nevetés és a kiáltása is. Mert ti mindnyájan süketek vagytok és vakok!… Süke-tek!… Va-ko-ok!
Csend.
Éles fénysugár, csak Agátára. Úgy áll, mint amikor először megláttuk. A két keze összekötve. A melléhez szorítva tartja a kis tranzisztoros rádiót. Teljesen meztelen.
Mozart Klarinétötöse szól a rádióból, halkan.
KLEMENTINA
Agáta! Szép neved van, Agáta! És egy suhogó pálcával, széles és lassú mozdulatokkal ütlegeli.
Ha a félhomályban feldereng a másik két Lehallgatónő alakja: a fekete bőrpárnás okuláré van a szemükön.
Vége
Te Imre, itt valami ketyeg, avagy credo quia absurdum
II. II. SZÍNÉSZNŐ (Goneril)
Történik a Lear király előadásán, egy vendégjáték során, más világrészben – sőt: a másvilág határán.
Mezei Andrásnak válaszolva
Kezdjük az élménnyel.
Úgy rémlik, megtörtént, s nem álmodtam.
Ültem egy zsúfolt színházi teremben, a legelső sorban. A terem hosszú volt, mint a régi moziké. De oldalsó vészkijáratok nélkül. Hátul, a bejárati ajtónál az ellenőrök kiabáltak, mert még sokan voltak, akik be akartak jönni. Mintha valami tévedés folytán dupla annyi jegyet adtak volna el, mint ahány hely volt. Azért lassan be is sodródott mindenki. Sok jó ember kis helyen is elfér. Egy tűzoltó adogatta be a pótszékeket.
Igazi táblás ház volt.
Ez volt életem legizgalmasabb színházi estéje.
És még csak nem is egyszerűen azért, mert ilyen túlzsúfolódó helyen az embert elfoghatja a kósza szorongás. Hogy hogy fogok kijutni innen, ha valami történnék? Sőt, még csak nem is azért, mert fel voltam készülve rá, hogy valami történni fog.
Felkészítettek rá.
Már a szálló halljában.
Oda jött értünk kitűnő barátunk, a mindig derűs, szinte kirobbanó kedvű színházi ember – igazi latin temperamentum –, de ezúttal komor volt és ünnepélyes.
S feltűnt az is, hogy egyedül jött. Holott abban maradtunk, hogy a feleségét is hozza. Az érdeklődésre, hogy mi van az asszonykával, csak annyit mondott, tartózkodva: – Nem akarom őt feleslegesen életveszélynek kitenni.
A taxiban mégis elmondta, hogy a színház igazgatója névtelen levelet kapott – ha tovább játssza ezt a darabot, fel fogják robbantani a színházát. Ez a mai előadás a válasz a levélre. Bátor igazgató.
Hozzátette még, hogy pániktól azért ne féljünk. A színészek nem tudják. A közönség sem.
S hogy nem babra megy a játék, mindjárt mutatott is a taxiból egy romba dőlt mozit. Friss rom volt.
A hír, hogy hamarosan a levegőbe repülhetünk, minket, magyarokat felvillanyozott. Semmi tehetségünk nincs rá, hogy ilyenkor komorak legyünk és ünnepélyesek. Mindjárt viccelni is kezdtünk, mert Pestről jöttünk, s megszoktuk, hogy a közép-európai ember a történelem abszurdumaival szembetalálkozva: viccelni kezd. Pláne, ha egyebet csinálni úgy sem tud, szegény közép-erópai, mert máris karon fogva vezetik át a tömegen, a nézőtér első sorához, s még a széket is megfújják, ahová leül. Ki tudna ellenállni ennek a mindent lehengerlő, igazi latin-amerikai vendégszeretetnek. Még szerencsésnek is mondhatja magát a szegény közép-európai, hogy ilyen sikeres darabhoz egyáltalán jegyet kapott. Szinte az utolsó pillanatban. Alig pár perccel a robbantás előtt.
Persze, azt jó lett volna tudni, hogy ki fog minket felrobbantani és miért. De kísérőnk suttogásából csak annyit értettünk, hogy ők… Ők!… Kik ezek az ők? Túl bonyolult itt a helyzet, hiába. Annyi világos volt, hogy ők nem szeretik ezt a színdarabot. A szerzőjét sem.
Hiába rakták be a sok pótszéket. A bejáratnál egyre nagyobb volt a tömeg. Kikéredzkedni, kitörni – most már reménytelen. Le voltunk dugaszolva.
– Ebbe belekerültünk, mint Pilátus a krédóba!
– Hogy jövök én ahhoz, hogy egy idegen drámaíróért haljak hősi halált? – mondtam. – Vannak nekem saját darabjaim, azokért szívesen meghalok, ha kell…
A kísérőnk, otthon hagyott kis feleségére gondolva, megbotránkoztatónak találhatta nevetgélésünket. Még komorabb lett és még ünnepélyesebb. Megpróbáltuk kifejteni előtte, hogy a közép-európai ember számára a vicc az önvédelemnek éppoly hatásos fegyvere, mint a sivatagi struccnak a homok, amelybe a fejét dughatja.
Azt hiszem, ebben a magyarázatban is cinizmust gyanított. Pedig nem is voltunk cinikusok. Hogy magyarázzam meg? Nekem is minden sejtem tiltakozik az ellen a gondolat ellen, hogy tíz-húsz perc múlva egy színház romjai alatt heverjek, együtt ezzel a lelkes közönséggel, a jegyszedő nénikkel, a súgóval, az ügyeletes tűzoltóval és a három kínai istennel, akik most fent a színpadon épp az emberi jóságról vitatkoznak – s ugyanakkor pontosan tudom, hogy amikor a romba dőlt színház képe megjelenik majd odahaza a televízió képernyőjén, mindenki éppolyan természetesnek, hihetőnek (esedékesnek?) tartja ezt is, mint a többi természeti és történeti katasztrófát, amelyről esténként rendszeresen értesül. Ezek a katasztrófák mindig másokkal történnek, s legtöbbször a túlsó féltekén történnek. Ezért olyan hihetők. S hogy most én is a túlsó féltekén vagyok, s hogy az én bőröm van a vásáron? Ez az, ami viszont hihetetlen. Sorsunknak, esélyeinknek szemfájdító színjátszásával a logika mit is tudna kezdeni? Marad a vicc. Olyasmi, hogy na! ebbe aztán belekerültünk, mint Pilátus a Credo, quia absurdum-ba…
Amikor a függöny felment, csend lett. Ez az ideális közönség: tolong, zajong, s aztán egy pissz nélkül figyel.
Hogy mit is mond odafent a három kínai isten.
Pár perc telhetett el, amikor a nézőtéren egy pótszék összerogyott. Biztosan ketten is ültek rajta vagy hárman. Forró hullám futott végig rajtam. S a kínai isteneken is. A sárga smink alatt elsápadtak, s amelyikük beszélt, annak elakadt a szava.
Világos. Ők is tudják.
De ettől kezdve minden szavuknak új távlatot adott a szorongás. Mélyebb lélegzeteket vettek. Néha indokolatlannak látszó nagy szünetet tartottak. Egy-egy mondatuk valami belső fájdalomtól hirtelen felfénylett, s erősebb áram csapott ki belőle…
Hátuk mögött ott volt az óriás Jó Csönd-Herceg.
Mit vett észre ebből a közönség? Semmit. Csak azt a feszültséget, amitől a légkör feltöltődött. Csak azt, hogy valami valószínűtlenül izgalmas előadást lát.
Ezért mondhattam tehát, hogy ez volt – nekem is ez volt – életem legizgalmasabb színházi estéje.
– És felrobbantatok?
– Nem tudom. Szünetben eljöttünk a színházból. Nekem elég volt ebből egy felvonás. „Akinek ennyi kéj kevés…” – dúdoltam magamban a vészjósló édes dallamot. Ebből a szerájból jobb lesz megszökni. Persze, nem is történt semmi. Másnap elsétáltam arra, hogy megnézzem: helyén van-e a színház.
– A színház a helyén volt…
– Az igen. De az én lelkiismeretem kevésbé.
– Csalódtál, hogy nem egy romhalmazt találsz a színház helyén. Ugye?
– Röstellem bevallani, így van. S ennek a csalódásnak a tükrében megláthattam, hogy tulajdonképpen cinkosa vagyok a merénylőknek. Persze, csak ha nem az én bőrömről van szó, és ha nem nekem kell a bombát elhelyezni…
De ez már átvezet a második kérdésedhez.
– Hogy milyen célból írtál ebből színdarabot?
– Világos, hogy milyen célból. Hogy akik a szünetben igyekszünk meglógni a „forró helyekről”, vagy akik a másik féltekén békén élünk, egy félórán át azért hallgassuk csak a pokolgépek ketyegését – mert vannak – a székünk alól vagy az elfojtott szorongásaink alól. (Figyeled-e, hogy a nukleáris fegyverekbe öltözött hatalmakról egy idő óta már nem is nagyon illik beszélni? A téma kiment a divatból – a H-bomba halmozása nem.) Hallgassuk csak a ketyegéseket tehát: bevallott félelemmel – és viccelődve, ha tetszik.
Ezért különösen örülök, hogy a tévé a darabot közvetítette, s hogy megismételte. Egy olyan közöny feloldásáról van szó, amelyért a tévék jóvoltából kialakuló világraszóló információözön is felelős. A tömegkommunikáció, amilyen mértékben közel hozza az eseményeket – el is távolít tőlük. Itt csak a költő érzékenysége segíthet. Hogy a mai Sangháj és a mai Guernica is szívünkhöz oly közel legyen…
De nemcsak a közöny ellen. Az elkeseredés ellen is írtam.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy a költő rokona a terroristának. Mindketten fel akarják rázni a világtörténelem közönyös kibiceit.
– És a költő kiveszi a pokolgépből a gyújtószerkezetet?
– Pontosan. A jó mű hozzájárul emberi érzékenységünk ébren tartásához. És ha a közvélemény igazán érzékeny, a legelkeseredettebb terrorista is kevésbé érzi majd szükségét, hogy bombát robbantva rázza fel a világot. Rábízza ezt a munkát a költőkre.
A színpadon egy 180º-kal elfordított Színpad van.
Mintha hátulról, a horizontfüggöny felől látnánk be rá.
A díszletnek – bár alig van díszlet – így a festetlen visszája fordul elénk.
S e fonák díszletek között, a fordított Színpadon – ha jelenésük van – a színészek is nekünk háttal játszanak. A Színpad túlsó felén – úgy, hogy minket is szembevakít – van egy Rivalda lámpasora. Egy Ellen-Rivaldáé. S belelátunk természetesen egy Ellen-Súgólyukba, amelyben ott ül az Ellen-Súgó – élő vagy viaszfej, mindegy. Ha az Ellen-Függöny, amelynek szintén a visszáját látjuk – felmegy, e Fordított Színpadon túl elvben látnunk kéne egy Ellen-Nézőteret, Ellen-Páholyokkal és Ellen-Közönséggel. De mivel a fiktív Ellen-Nézőtér sötét, s az Ellen-Rivalda a szemünket kápráztatja – nem látunk semmit belőle.
Valahogy úgy képzeljék el, hogy e játékban a színház és benne mi nézők mintha egy szembeállított tükörben folytatódnánk, duplázódnánk.
De mit szaporítjuk a szót? Pontosan azt látjuk, amit Arany János ily röviden és világosan tudott leírni.
|
Erdő, terem, kulisszák, kortinák, |
|
Mind léc, papír, vászon, kötél – fonák. |
Itt elöl, a kulisszák mögött, ügyelői asztal, mikrofon, telefon. A másik sarokban egy öreg Tűzoltó, aki éppen olvas.
Még a függöny nem ment fel, a nézőtér elsötétül, s halljuk az I. Színész – Lear király – második felvonásbeli végszavát, erősítőkön át, megrázóan.
|
Miket, még nem tudom, de amiken |
|
Megrémül a föld. Azt vélitek, |
|
Hogy sírok? Én nem sírok, bár elég |
|
Okom van sírni. Százezer darabra |
|
Törjék előbb e szív, mint én sírok. – |
ÜGYELŐ
Megjelenik, s a mikrofonba súgja. Függöny! Függöny!
Függöny fel.
S ezzel párhuzamosan látjuk összecsapódni a Színpad túlsó felén a fonák Ellen-Függönyt.
A Színpadon két színész marad. Lear király és a Bolond.
Tompa taps hallatszik. Pontosabban: Ellen-Taps.
ÜGYELŐ
A mikrofonba. Tapshoz… Tapshoz…
II. SZÍNÉSZ – A BOLOND
Feláll, felvesz egy papírból hajtogatott repcsit a földről, s felénk hátraszól. Úgy látszik, itt is középiskolásoknak adták el a házat. A legszebb jelenetek alatt ezek a kémrepülőgépek köröztek a fejünk körül. Kidobja a repcsit, felénk. Majd megy hátra ő is, ki az Ellen-Függönyön, meghajolni.
Oldalról közben bejött két Színésznő – Regan és Goneril –, mentek ők is meghajolni. Az Ellen-Függöny elől visszaáramlanak a Színpadra, majd megint kimennek. Viszik magukkal az I. Színészt – a Lear királyt.
Eközben.
ÜGYELŐ
A Tűzoltóhoz, aki egy vastag könyvben elmerülve ül. Maguknál a diákoknak nem kell Shakespeare?
A TŰZOLTÓ
Nem figyelt, vagy nagyothall. Mi?
ÜGYELŐ
Hangosabban. A diákoknak itt nem kell a klasszikus?
TŰZOLTÓ
Felnéz a könyvéből. Uram, mit vár maga az ifjúságtól, amikor a felnőttek rossz példával járnak elöl? Ebben a hónapban már volt nálunk két repülőgép-eltérítés, egy vonatrablás, három bankrablás, ugyancsak három nagykövetrablás; felrobbantottak…
I. SZÍNÉSZ-LEAR
Visszajött, megáll mögötte. Pszt! Várjunk ezzel! Mire kimondja, lehet, hogy már eggyel több robbantás lesz a statisztikában.
I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN
Amikor jöttünk, én folyton arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki eltéríteni a repülőgépet.
II. SZÍNÉSZNŐ-GONERIL
Hülyeség… De milyen érdekes lett volna!
I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN
Hülyeség. Persze… De látod, amikor Londonból elindultunk, valami lehetett, mert leszálltunk Dublinban, a menetrendtől eltérően.
GONERIL
Ugyan! Nem volt semmi. Kiderült.
A BOLOND
A gépen semmi. De Dublinban polgárháború volt. Az is semmi.
GONERIL
Amiről annyit beszélnek, az sohasem következik be…
A BOLOND
Csak azt szeretném tudni, hogy ezt te optimizmussal mondtad vagy pesszimizmussal.
GONERIL
…Lásd újabb világháború.
A BOLOND
Ellenérveimet egy váratlan atombombázás után majd odafönt mondom el.
LEAR
Muszáj addig várni? Esetleg hamarább is randevúzhattok ott – hatunk. Randevúz-hatunk.
Itt valahol elöl közben megszólalt egy telefon, de senki se törődik vele. Csörög.
DIREKTOR
Be. A karzaton mindenki tökmagot rágott, és köpte le a héját! Szeretném tudni, hogy egyáltalán van-e itt ügyeletes rendőrtiszt…
LEAR
Hol van az én papír repülőgépem? Haza akarom vinni emlékbe… Babérkoszorú helyett.
DIREKTOR
Rutinból. Jó voltál… Jók voltatok… Nagyon jók voltatok!
LEAR
Kérlek, ne mondd ezt így!
DIREKTOR
De… Miért? Nagyon jól ment minden.
LEAR
De mi ma csakugyan nagyon jók voltunk!
DIREKTOR
Azt mondom én is. Jók voltatok. Te is!
LEAR
Te ezt úgy mondod, mint máskor. De mi másképp voltunk jók… Tegyük fel, hogy minden mindegy – mondtam magamban… Hogy ez az utolsó dobásunk… Az utolsó esélyünk… Hogy nincs tovább! Csend. Kitör. Mért nem veszi már föl valaki azt a rohadt telefont?
Nem veszik fel. Csörög tovább.
DIREKTOR
Jó módszer. Hattyúdal-módszer. Hogy nincs tovább… Nagyon jó módszer. Mindenkinek meglehet a maga módszere. Schiller például rohadt almát szagolt.
LEAR
Nem értitek… Nem baj…
GONERIL
Finom döfésként. Ha Peter Brook vendégszerepelne itt a Lear királlyal, azért biztosan nem jutna senkinek se az eszébe, hogy papír repülőgépeket hajigáljon…
A BOLOND
Miért ne? Kész üzlet. Az ifjúság protestál, van miről írni. Nem tudtok világszinten gondolkozni. Féltitek a tökmagtól a színház művészi színvonalát.
DIREKTOR
Dühös. Mi már egy ilyen elmaradt színház vagyunk. Még ha egy ilyen fejlett országban vendégszereplünk is. Egy ilyen Szotyoláliában!
LEAR
Nem bírjátok megérteni? Ez itt egy kivételes, ünnepi előadás. A fiatalok, ők igen, ők értik. Megjelent előttük egy óriás… Mit csináljon ilyenkor egy kamasz? Hogy bizonyítsa be, hogy ő is valaki? A tanárait se bírja elviselni. És most egy Shakespeare hengerelje le?
DIREKTOR
Ne, ne!… A világért se! Majd lehengerli őt a rendőrség. Megy ki. Vegyétek már föl azt a telefont, könyörgök. El.
A BOLOND
Nem érdemes. A feleségem. Meg van hűlve, és a szállodában maradt. Stopperórával kezében várta a szünetet, hogy kiveszekedhesse magát velem. A Tűzoltóhoz, jó hangosan. Mondja, öregem, szállodát is robbantottak már maguknál?
TŰZOLTÓ
Fel se néz. Kettőt.
A BOLOND
Úgy látszik, itt tüdőgyulladással is egészségesebb lesz neki az utcán sétálgatni. Felveszi a kagylót. Halló…
LEAR
A Tűzoltóhoz, hangosan. És színházat? Eddig hányat… izéltek?
TŰZOLTÓ
Még nem, egyet se. Mozit igen… De azért fel vagyunk készülve rá. Nekem is vizsgáznom kell, tetszik látni, ROBBANTÁSTECHNIKA ÉS GYAKORLATI TŰZSZERÉSZET-ből.
LEAR
És tudja már az anyagot?
TŰZOLTÓ
Annyi felesleges dolog van benne! Vastag a könyv, hogy több pénzt kapjon az író… Tessék mondani, mért kell nekem tudni a plasztikbomba technológiáját – amikor nyugdíj előtt állok? A bevezető részt szeretem: a merényletek világtörténete. Ez szép! Rövid áttekintés. Herosztrátesztől Matuska Szilveszterig… Bizalmatlanul. De mért érdekli ez magát? Egyáltalán, miféle országból jöttek maguk? Felcsattan. Tessék eltenni azt a cigarettát!
A BOLOND
A telefonba. Nem értem!… Mit mond? A többiekhez.
Gyerekek, csendesebben!… A beálló csöppnyi csendben a telefonba megint. Jó. Azonfelül kinyalhatod a… a jelenlevő hölgyekre tekintettel nem folytatom. Leteszi a kagylót.
REGAN
Hogy van a feleséged?
GONERIL
Nem neki mondtad?
A BOLOND
Kivételesen nem.
A BOLOND
Mindegy. Engem. Téged, akárkit. Issza a kávéját. Kihűlt a kávém… Valami beugratás. Azt mondta, hogy hagyjuk abba az előadást… mert… hülyeség… Elhallgat.
LEAR
Mert bomba fog robbanni a színházban.
Kis csend, persze.
A BOLOND
Ezt te honnan tudod?
LEAR
Amikor jöttem be, a kiskapuban állt egy gimnazista lány. Hogy autogramot akar, mutatja. Kitép egy papírt a noteszéből. Ideadja. Valami már van ráírva. Tessék! Odaadja a papírt. A lány közben eltűnt.
A BOLOND
…Ezen az van, hogy első figyelmeztetés. Nekem most azt mondták: második figyelmeztetés… A harmadikig talán megihatom a kávémat.
REGAN
Ez tényleg hülyeség…
A BOLOND
Hülyeség… Persze…
GONERIL
Árnyalati kérdőjellel. Hülyeség?… S hogy senki sem válaszol, Learhez, támadólag. Te mért nem mondtad? Zsebre vágsz egy ilyen figyelmeztetést, és játszol nyugodtan.
LEAR
Nyugodtan? Nem. A lehetőség, hogy esetleg a levegőbe röpülünk, megragadta a képzeletemet. Izgatottan játszottam. Most már talán elhiszitek, hogy úgy éreztem: egy kicsit jobban is, mint máskor. Ő is kávézni kezd.
REGAN
Te hiszel ebben?… Szerinted ez hihető?
LEAR
Nyugodtan, tűnődve. Ha hiszek benne, nem azért hiszek, mert hihető. Inkább azért, mert hihetetlen.
GONERIL
Egyre szebb! Kitör. Miért kellett ebbe a városba jönni? Éppen ebbe a városba jönni?… Hülyeség! Mérgesen el.
A BOLOND
Hát nem is lesz valami nagy dicsőség egy ilyen lehetetlen országban a levegőbe röpülni… Odahaza mindenki rajtunk fog röhögni. A viccek! A viccek! Képzeld el a vicceket, majd otthon, ebből az alkalomból. Röhögni kezd. Minél nagyobb egy nemzeti katasztrófa, annál több a vicc.
LEAR
Mohács után is mennyi vicc születhetett. De azok is elvesztek. Kár.
A BOLOND
Nem is kellenek viccek. Már maga a gyász lesz röhögséges. Fekete keretben a teljes színlap.
REGAN
Miután ezt a lehetőséget fölmérte. Az ember nem válogathatja meg a partnereit, tudom. De együtt szerepelni egy partecédulán – hát nem! van, akivel nem… Ugye, nem történik semmi? Mondd, hogy nem!
A BOLOND
Nézd, tudomásul kell vennünk, hogy mi egy pokolgépesített földgolyón élünk…
LEAR
Ez az! Nyugtasd meg… Pokolgép. Csak így tovább! Minél többet hallunk róla, pokolgép a bankban, pokolgép a postán, pokolgép a repülőgépen, annál kevésbé hisszük el, hogy egyszer csak mi is felrobbanhatunk.
REGAN
Ugye, hogy hihetetlen? Te is azt mondod, hogy ez hihetetlen.
LEAR
Hi-he-tet-len! És mitől is lehetne ilyen biztonságérzetem, ha nem attól a rengeteg rémségtől, ami másokkal történik? A világtörténelem mindennapi távoli rémségei – minél többet hallunk róluk, annál messzebb vannak tőlünk. A borzalmakról szóló információk özönében lassan visszanyerjük paradicsomi gyanútlanságunkat. Érzed?
LEAR
Dehogyisnem. Figyeld meg, hogy az esti híradókat csupa önfeledt Ádámok és Évák nézik… És tudod, mit szólnak, ha azt látják, hogy egy vendégszereplő társulatra rárobbantották a színházat?… „Velünk ilyen nem történhetik…” Ezt mondják.
REGAN
Ha valakit felrobbantanak, annak oka van. De hogy minket…? Miért?
LEAR
Ajjaj! Ezer oka is lehet!
BOLOND
Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még sehol sem robbantottak föl minket.
REGAN
Ne hülyéskedj! Azt kérdeztem, hogy miért. Minket – miért?
LEAR
Miért? Például azért, mert nem tetszik nekik az előadás. Volt, ahol rossz kritikát kaptunk?
LEAR
Itt pedig felrobbantanak. Ez is kritika. Abszolút, őszinte kritika. El kell viselni.
REGAN
Most siklik csak a hangja a felsőbb regiszterekbe. Elviselni?… Elviselni?… Azt, hogy felrobbantsanak?… Ezt elviselni?
LEAR
Az újságkritikát talán könnyű?
REGAN
Egyszerűen azért, mert művészileg nem tetszettünk nekik…
LEAR
Komolyan veszik a művészetet. Mi is. De lehet kisebb ok is. Mondjuk, eszmeileg nem tetszünk nekik. Vagy fajilag. A nemtetszésben nincsenek éles határok… Vagy vallásilag. Vagy nyelvileg. Vagy geopolitikailag… Milyen okokból is szokták még az emberek egymást kiirtani?
REGAN
Te is mondtad, hogy jók voltunk.
LEAR
Jók! De Shakespeare-t játszottunk…
REGAN
Shakespeare-re miért allergiásak?
LEAR
Inkább azt kérdeznéd, hogy miért ne? Ugyanazért, amiért Brechtre vagy Gorkijra vagy Madáchra vagy Szomoryra – te a főiskolán nem tanultál színháztörténetet? Shakespeare író volt. Nem elég? Most jut eszembe: kopasz is volt. Súgva. Szakálla volt. Fülbesúgva.
Angolszász… Fehér bőrű… Körülnéz, majd. Titokban katolikus volt. Más hang, megrovással. Csak titokban volt katolikus. Már felháborodva. Négert hozott a színpadra. Fokoz. Rosszat írt Dániáról! Aztán amit Shylockról írt – az a rokonszenv! –, az az ellenszenv! És a szonettjei! Alapos gyanú van rá, hogy fiúhoz szóltak. Még alaposabb a gyanú, hogy mégis nőhöz szóltak. S ha még bír fokozni. És Csehországnak tengert adott!… Egy közismerten szárazföldi országnak… Nem folytatom… És mi ennek az óriási bűn… – Keresi a megfelelőbb szót, megvan. – botrány -halmazatnak a cinkosai vagyunk. Bűn- és botránytársak… Ne is reméljünk méltányosabb ítéletet: döntsék ránk a színházat!
DIREKTOR
Jön vissza. Nem lesz semmi baj, már telefonáltam a rendőrségre…
DIREKTOR
Hogy huligánok vannak a nézőtéren, és hogy a jegyszedőnők nem bírnak velük. Igen, szotyolaügyben.
BOLOND
Ide is telefonált valaki…
DIREKTOR
Szóval, semmi vész. A közönség jól fogadott. A sajtó mellettünk lesz…
A BOLOND
Ne mondjuk el neki?
LEAR
Semmi, semmi… Maradjon meglepetésnek.
DIREKTOR
…Beszélnek arról, hogy valami díjat kapunk. Aranynimfát – vagy ilyesmit. Én is hallottam. De maradjon meglepetésnek.
A többiek ellenállhatatlan röhögése olyan ambivalens, hogy a Direktor is velük nevet.
GONERIL
Jön, szendvicset vagy banánt harapdál. Ő mit mond? Szerinte lehetséges, hogy felrobbantsák a színházat?
A BOLOND
Aranybomba… S röhög tovább.
DIREKTOR
… Bár már látnám.
LEAR
Gonerilhez. Meglepetésnek szántuk neki az előadás végére – és te most elárulod.
A BOLOND
Direktornak. Amikor majd robbantanak, tegyél úgy, mintha nem is sejtetted volna… Csodálkozz!
GONERIL
Jó, jó, de azért nem tudom, hogy nem kéne-e bejelenteni a közönségnek. Aki fél, menjen haza!
DIREKTOR
Közben eléggé felforrt a méreg benne, hogy most szinte szelíden szólaljon meg. Mindenki. A bátrak is. Menjenek haza… És mi is…
GONERIL
Gyors visszavonulás. Én személy szerint nem hiszem. Ha fel akartak volna robbantani, miért nem tegnap robbantottak föl? Tegnap volt a protokoll.
REGAN
Hogy te milyen jól tudod, hogy mikor kell minket felrobbantani!
GONERIL
Most ő sértődik meg. Úgy beszéltek velem, mint ha én akarnálak titeket felrobbantani. Amikor én éppen azt mondtam, hogy nem hiszem… De nekem teljesen mindegy. Maradjon csak itt a közönség. A pénzéért.
DIREKTOR
Nem kell pánikot kelteni. Mi az idegeinkkel dolgozunk.
LEAR
Igazad van. Maradjunk a szotyolánál.
DIREKTOR
Gúnyolódni se kell.
LEAR
Nem gúnyolódom. Tudom, hogy a szotyola elleni küzdelem csak taktika. És nem művészi hitvallás, nem világnézet…
DIREKTOR
Te megint csak azokat az eszményi huligánjaidat véded. A robbantókat nem védenéd, esetleg?
LEAR
Boldogan! Tudod te azt, hogy az a Gavril Princip, aki Ferenc Ferdinándot lelőtte, költő is volt? Ismerek egy öreg hölgyet, ifjúkorában hivatásos merénylő volt. Valahogy nem akasztották fel… Most nyolcvanévesen is sugárzik belőle a fiatalság, a szellem, a tisztaság. Nagy kár, hogy a merénylők legtöbbször illegalitásban élnek. Nehéz velük barátkozni.
DIREKTOR
Szóval, mit mondtak azok az angyali merénylők?
A BOLOND
Hogy felrobbantanak.
A BOLOND
Mi is mondtuk: hülyeség.
DIREKTOR
És mit mondtak még? Hogy csak minket?
A BOLOND
Boldogabb volnál, ha a többi színházat is? Vagy úgy találod, hogy mi olyan elhanyagolható mennyiség vagyunk, hogy ha csak minket robbantanak föl, az semmi?
DIREKTOR
Ahhoz képest, hogy az egész világot is bármikor felrobbanthatják – ez tényleg semmi.
A BOLOND
Látjátok, ez a robbantás mindenkinek meghozza a humorát.
DIREKTOR
Egy kis turnézó együttes!
DIREKTOR
Beszéljünk másról.
Csend.
GONERIL
Gyerekek, én nem akarok pánikot kelteni, de itt valami ketyeg.
Pillanatnyi csend.
DIREKTOR
Kitör. Én nem hallok semmit. És szeretném közölni veletek, hogy ha ez az előadás abbamarad, a biztosító nem fizet meg semmit. És nincs a világon akkora valutakeret, amelyből kitelne a pönálé… A többi város ezek után már nem is fog fogadni minket. Tapsol. Kezdjük a harmadik felvonást!
Megszólal a telefon.
A BOLOND
A harmadik figyelmeztetés.
DIREKTOR
Nem vesszük föl!… Azt mondtuk, hogy beszéljünk másról.
Elhallgatnak. Csönd. Csak a telefon csörög.
REGAN
Ha elgondolom, hogy mennyi sok kedves diák meg diáklány van ma a színházban… Az előadás előtt kinéztem a függönyön – olyan helyesek… Küldjük őket haza!
DIREKTOR
Azt mondtam, hogy beszéljünk másról!
A telefon csak csörög.
LEAR
Emlékeztek Leslie Howardra? Ő is színész volt. Shakespeare-színész. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy a németek lelőtték a repülőgépét. Göring haragudott rá.
DIREKTOR
Ti csakugyan képtelenek vagytok másról beszélni?
Kis csend. A telefon csörög.
GONERIL
Úgy szeretném hallani a hangjukat…
LEAR
Szerintem a végzetet nem illik ilyen sokáig várakoztatni. Vedd föl!
DIREKTOR
Majd én beszélek velük. A telefonhoz megy, fölveszi. Majd a II. Színészhez. Téged keresnek…
A BOLOND
Átveszi a kagylót.
DIREKTOR
A felesége… Látjátok, nem kell úgy beszarni. Megy. S közben. Ne húzzuk tovább a szünetet! Mért nem kezdünk?… A viharjelenethez ide mindig jön egy takarás! El.
BOLOND
A telefonba. …Jól… Jól… És te?… Nincs semmi…
Egy díszletmunkás közvetlenül elöl, szinte az orrunk elé, felállít egy díszletet. Hogy meglegyen a takarás. A visszáját látjuk. Rajta van a jelzés: LEAR III. S vörös festékkel egy friss fölirat.
UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS
ELŐADÁST ABBAHAGYNI
KÖZÖNSÉGET HAZAKÜLDENI
MÉG HÁROM PERC
Az utolsó sor mintha be se volna fejezve, kicsit csorog is belőle a vörös festék.
GONERIL
Integetni kezd a telefonáló II. Színésznek, mutatja, hogy három – hogy megvan a harmadik figyelmeztetés.
A BOLOND
Hangot vált. A búcsú szenvedélyével. Szívem! Szeretlek!… Nem, nem mondhatok semmit. Nem szabad pánikot kelteni… Nem – pé-vel… Pá-ni-kot… Akármi történik – szerettelek! Leteszi a kagylót. Képzeljétek el, ha itt marad idegenben, egyedül. A nyelvet se tudja… Szegénykém…
REGAN
Nagyon kérlek, most már ne vicceljetek! Elég volt!
A BOLOND
Én nem viccelek. Én most már komolyan hiszek benne… Telefonálás közben egyszerre csak rájöttem, hogy nincs édesebb dolog, mint hinni abban, hogy három perc múlva…
REGAN
Ne mondd ki! Befogja a fülét.
A BOLOND
Mért esik jól hinnem benne? Skandálva. Mért esik jól hinnem benne?… Mért esik jól hinnem benne?!
A TŰZOLTÓ
A könyvével. Van itt, kérem, a függelékben egy fejezet a pszichés faktorokról… Ha a művész urakat esetleg érdekli… Hogy miért élvezett Matuska Szilveszter, amikor vonatot robbantott…
LEAR
Pfuj, pfuj! nem ilyen merénylőkről álmodom én. Engem ilyenek ne robbantsanak föl. Pfuj, Matuska!
A BOLOND
Matuska!… Gyerekkoromban még meséltek róla. Milyen öreg lehet már! Hosszú fehér szakálla van, mint a Mikulásnak. Märklin-vasutat hoz a jó gyerekeknek, viadukttal és pokolgéppel… Matuska! Hol vagy, Matuska?!
Csend.
A BOLOND
Te Imre, itt valami csakugyan ketyeg… Tisztán hallom, hogy valami ketyeg. A Tűzoltó körül hallgatózik. Maga nem hallja?
A BOLOND
Bízzátok rám! Kiabálva. Hány óra?
A TŰZOLTÓ
Elővesz egy ócska nikkel kronométert – s azt az időt mondja, ami éppen van.
A BOLOND
Felszabadultan. Kellemes hangja van az órájának.
A TŰZOLTÓ
Füléhez tartja, csodálkozva. Ennek? Vállat von, indul. De előbb a duzzadó ócska aktatáskáját felteszi a székre, amelyen ült. S aztán kisétál. Még visszaszól. Aztán nem cigarettázunk! El.
ÜGYELŐ
A mikrofonba, sietősen. A harmadik felvonás szereplőit a színpadra!
LEAR
Ez az igazi szorongás, ami ilyenkor elfogja az embert. És hiába reménykedem, nem fog történni semmiféle csoda – nem szakad le a csillár, nem robban föl a színház –, nincs menekvés, föl kell mennem a színpadra. Félek. És ettől a félelemtől, bárhogy is szeretném, nem szabadulok meg, tudom, mindhalálig… Ezért keresztényi alázattal elfogadom a félelmet. Nem tusakodom tovább ellene… Bevallom: félek… Félek a villámlástól, a földrengéstől. Félek egyedül. Félek a tömegben. A harmadik emelettől fölfelé félek, hogy leugrom. Ha a sor közepén ülök, félek, hogy rám jön a szükség. Félek a haláltól, a tetszhaláltól, a megsemmisüléstől. Ámen… De legfőképpen mindig ettől: kilépni a közönség elé. Kimegy a színpadra.
ÜGYELŐ
Mikrofonba. Függöny!
DIREKTOR
Gyorsan be. A függöny felmenetele előtt már elkezdődik a vihar… Mennydörgés!
Mennydörgés.
LEAR
Befordul. Ne! Kérlek ne!… Én elmondom úgy a vihart, hogy nem lesz szükség mennydörgésre – csak könyörgök, ne mennydörögjetek… Ha mégis történnék valami… látni akarom a végzetet. Hallani akarom, ahogy jön – a halk lépéseit…
DIREKTOR
Izgatottan. Viharjelenetet, mennydörgés nélkül…
LEAR
Lehet, hogy felrobban a színház, és te tökéletes előadást akarsz?
DIREKTOR
Imponáló öntudattal. Köszönöm, hogy megfogalmaztad színigazgatói hitvallásomat.
A BOLOND
Én nem bánom, dörömböljetek, ha tetszik, de ha így dörömböltök, én a színpadon összecsinálom magam.
Egy intésre a mennydörgés elhallgat. Ettől kezdve zajtalan villámfények lobbanása világítja meg a színpadot…
Az Ellen-Függöny felmegy.
A BOLOND
Ketyeg… Esküszöm, hogy itt valami ketyeg.
REGAN
Gyerekek, menjünk haza!
DIREKTOR
Ne csinálj pánikot!… Valami ketyeg – na és?
LEAR
A Színpadon nekünk háttal.
|
|
Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar… |
LEAR
Visszafordul felénk, és súgva. Én is hallom, ketyeg… – majd az Ellen-Közönség felé, folytatva a verset –.
|
|
Felhő, omoljatok le, míg a tornyot |
|
|
S a szélvitorlát elsüllyesztitek! |
LEAR
Köpenyét fejére borítja, s megint visszasúgja. Ketyeg… Ketyeg… Némán kering a néma viharban.
A BOLOND
Nincs itt a tűzoltó, és ketyeg.
REGAN
Learre. Ő is hallja. Most már én is hallom. Te nem hallod?
DIREKTOR
De. Hát aztán? Én nem hallucinálhatok?… Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
REGAN
Nem egészen… Ta-ak, ta-ak, ta-ak…
A BOLOND
Tuk-tuk-tuk-tuk-tuk…
GONERIL
Ti-ti-ti-ti-ti-ti…
Mindnyájan úgy járkálnak, tesznek-vesznek, hogy félszemük azon van: mi ketyeghet.
Meg-megállnak, hallgatóznak.
Közben.
LEAR
Folytatja.
|
|
Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek |
|
|
Kengyelfutói a tölgyhasgató |
|
|
Mennykőnek, hamvasszátok el |
GONERIL
Én azért ilyen körülmények között nem átkozódnám ennyire. Mi ez az állandó tititititi?
LEAR
Leszól. Nem telt még le a három perc? S folytatja.
|
|
Villám, döngesd laposra e kemény |
DIREKTOR
Felsúg neki, lelkesen. Ne törődj semmivel! Gyönyörű, amit csinálsz… Folytasd… Tik-tak-tik-tak.
Éles pukkanás.
Itt mindenki behúzza a fejét, vagy a földre veti magát.
LEAR
Feltartott két kézzel, mint egy áldozó főpap befordul felénk, és így mondja. Eldurrantottak egy tökmagos staniclit… Rohadt huligánok! S ebben a pozícióban maradva, égre kiáltóan folytatja.
|
|
Minden csirát, miből a háládatlan |
ÜGYELŐ
A II. Színésznek, súgva. Színpadra!
A BOLOND
Felfut a színpadra, s előremegy egészen az Ellen-Rivaldáig, rákezd a szövegére, de nem fontos, hogy mi értsük. „Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, és kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.”
Közben Lear neki háttal, velünk szemben a Direktorhoz beszél.
LEAR
Mit csináljak? Félek…
DIREKTOR
Semmi baj! Dobd be a privát halálfélelmedet… Csodálatos leszel! Tik-tak-tik-tak!
LEAR
Súgva. A lábamon se tudok állni, úgy remegek.
DIREKTOR
Jó ötlet! Térdelj le!
A BOLOND
Felemelt hanggal ismétli a végszót. …„Sem a bolondon!”
LEAR
Továbbra is háttal a partnerének, velünk szemben, térdre esik, s megrendítő halkan mondani kezdi a legharsányabb Shakespeare-sorokat. Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!
S ezután négykézláb mászkálva a színpadon, folytatja.
|
|
Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim. |
|
|
Titeket én nem vádollak, elemek, |
NÁTHÁS FELESÉG
Sietve megjelenik, s diszkréten int a II. Színész felé, jelezné, hogy itt van. Súgva mondja, eldugult orral. Angyalom… Úgy aggódtam…
A BOLOND
Lear további tirádája alatt, sziszegve. Ez hiányzott! A női előérzet! A finom ösztön – ő megsejti a veszélyt… Az isten akárhová tegyen, miért jöttél utánam? Hát nem tudod, hogy minket nem szabad komolyan venni? Eddig csak hülyéskedtünk – erre idejössz a te nagy próféta lelkeddel, s aztán megnézhetjük magunkat. Tudd meg, ha itt történik valami, azért te vagy a felelős… Mindig mindent elrontasz! Elkeseredetten leül. Nevet vagy sír – mindegy, úgyis minden belefér a szerepébe.
NÁTHÁS FELESÉG
Mindig haragszik, ha utánajövök. Sírni kezd. De két orrfúvás között. Mi ketyeg itt?
Ettől kezdve ő is beáll keresni, hogy mi ketyeg.
LEAR
Közben folytatja.
|
|
Nem adtam országot, nem híttalak |
|
|
Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni. |
|
|
Teljék be hát borzasztó kedvetek. |
A BOLOND
Felugrik, s énekelni kezdi, szerepe szerint. Meg is ismétli a dalt egyszer-kétszer.
|
|
Ember, ki szivén gyalogol |
|
|
Jajgat, ha majd tüskébe hág |
|
|
S elveszti csendes álmait. |
LEAR
Közben megint felénk fordulva, a Direktorhoz. Te, én mélyen meghajolva bocsánatot kérek a közönségtől. Megmondom, hogy elnézésüket kérem, ha ez a mai előadás nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk… de nem mi tehetünk róla…
DIREKTOR
Nem csinálunk pánikot.
LEAR
Fojtogat valami… szólni se tudok…
DIREKTOR
Fütyöréssz! Ebbe a jelenetbe minden belefér… Siker lesz!
LEAR ÉS A BOLOND
Összeölelkeznek, s a dalt fütyörészve sétálni kezdenek a színpadon.
DIREKTOR
Súgva. Így tovább! Óriási! Folytassátok… Ne törődjetek semmivel! A három perc régen letelt!
A BOLOND
A dal nótájára énekelni kezdi.
|
|
A három perc régen letelt! |
|
|
A három perc régen letelt… |
DIREKTOR
Bedőltünk nekik!… Blöff volt az egész! Blöff!… Blöff!… Blöff!
NÁTHÁS FELESÉG
Megtalálta a Tűzoltó táskáját, s miután megbizonyosodott felőle, hogy az ketyeg, felmutatja. Ez ketyeg!
A többiek elugranak mellőle.
NÁTHÁS FELESÉG
Mit csináljak vele? Férjének mutatja.
LEAR
Kikapja a kezéből. Nincsenek eszményi merénylők! Minket már egy ronda, öreg, nyugdíj előtt álló bürokrata fog felrobbantani… Minket és a világot… Befordul a színpadra, nevetve odadobja a táskát a Bolondnak.
|
|
De mit kacagok, mint a bolond? |
A BOLOND
Visszadobja neki. Nesze neked! A tűzoltónak álcázott planetáris atom-Matuska krisztkindlije-e!
LEAR
A táskával.
|
|
Kezében villámösztökével? |
ÜGYELŐ
Ez nem Shakespeare!
DIREKTOR
Shakespeare-i, az a lényeg.
A BOLOND
Már nála a táska.
|
|
Érett gyümölcs vagy föld, |
LEAR
Labdáznak.
|
|
Ha holnap sem lesz a végítélet: |
A táska leesik.
Egy ugyanolyan pukkanás, mint az előbb.
Teljes sötétség.
És teljes csend. Majd afféle ordenáré filmhíradózene. A színpad fölött kigyullad egy fényújság. Futnak rajta az épp aznapi hírek. De két hír között ez is: ISMERETLEN TETTESEK FELROBBANTOTTAK EGY SZÍNHÁZAT. AZ ÁLDOZATOK SZÁMA…
A színház kivilágosodik.
A villanyújság a fényben csak homályosan és olvashatatlanul fakón fut tovább. A rikító zene is lehalkul, alig hallhatóvá. A függöny előtt áll egy talpától a feje búbjáig gézbe pólyált alak, csak az egyik szemének és a szájának van némi nyílás hagyva.
ELLEN-SÚGÓ
Shakespeare-előadás volt. S amint a régi vicc mondja: mindenki meghalt, csak a súgó maradt életben. Én vagyok a súgó… Ott ültem a súgólyukban. Súgólyuk! Hol van az már!… Nem is hittem, hogy ezúttal megúszom. Megúsztam a III. Richardot, a Gyilkosok a ködbent… Úgy látszik, a természet gondoskodni kíván róla, hogy egy tanúja azért maradjon minden rémségnek, minden csodának. S milyen jó, hogy ez a tanú én vagyok… Csodálatos előadás volt! A színészek a privát halálfélelmük sokkjai alatt, de a halál félelmét mégis legyőzve – rendkívülit produkáltak. Hogy mi lett velük? Elmondhatom. Hivatásuk teljesítése közben érte őket a halál, így mind a mennyországba jutottak. Együtt a színház többi dolgozójával… Sőt, együtt az egész közönséggel, mert a kivételes művészi élmény mindnyájukat a megszentelő kegyelem állapotába hozta. Ritka dolog, hogy egy egész színház üdvözüljön. Több száz ember – a vértanúság pálmaágával szálljon föl a mennyországba…
Most először – a mi fülünknek is hallhatóan! – csendes ketyegés kezdődik, ami a következőkben folyton erősödik.
Ketyegés. Ketyegés. Ketyegés.
SÚGÓ
Idegesebben, hangot váltva. Kedves közönség – elnézést kérünk, ha ez a mai előadás, nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk. Nem mi vagyunk az okai… Hirtelen kiborulva. Itt valami megint… tak-tak-tak… Mindenki maradjon a helyén! Szinte fölénnyel. Majd én mindenről tanúskodom! Eltűnik.
Az erősítőkőn át egy metronóm lusta kattogása betölti a színházat.
Vége
NB. A tapshoz a színészek pálmaággal, angyalszárnnyal, a mennyei boldogságuk attribútumaival jelenhetnek meg. S a mise Credójának a dallamával intonálhatják a kora atomkori variánst:
– Cre-e-do, qui-a-ab-su-ur-dum! |
A ketyegés befejezése képernyőn
Abból a színházból, hol a fenti darabot eljátszanák, a néző azzal az érzéssel távozhat, hogy ő is sorra kerülhet. Hiszen a darabbeli hallucinált ketyegés után végül egy igazit is hallott, esetleg épp a saját széke alól. Vagy a csillárból. A színdarab befejező effektusa éppen ez a nézők feneke alá vagy a feje fölé „kivetített” félelem volt. A nézőtéren hallható ketyegés.
Televízióban az effektus elsikkad. A rivaldán át könnyű egy pokolgépet a közönség közé vágni. A képernyőn át ez lehetetlen. Az akvárium üvegfalán nem hatol át a félelem.
Ezért a darabnak – amikor a tévében került előadásra – más befejezést írtam. Megkísértve majdnem a lehetetlent, hogy a mindennemű természeti és történeti csapás ellen magát tökéletesen bebiztosítottnak érző tévénéző is egy pillanatra hallani vélje azt a ketyegést – „sua res agitur”.
Ebből a célból született meg a darab végének ez a másik változata.
A kép egy pillanatra elsötétül. A színház tehát felrobbant. Most megjelenik a képernyőn a tűzoltó, közelről, teljes díszben. Nemcsak a sisakja ragyog, ő is. |
|
|
|
TŰZOLTÓ
Hát ez is megvolt… Először robbantottam színházat, és ugye, milyen szépen sikerült… Mondhatnám: falrengető siker volt. Meg kell adni, az előadás is egész jó volt. A színészek kitettek magukért. Én sem akartam hát szégyenben maradni! Tudom én azt, hogy mi a totális színház, meg az a – ensemble játék… Hát igyekeztem… Azt szokták mondani, hogy az igazi, szép, gusztusos tragédiák végén csak a súgó marad életben. Kérem szépen, itt nálunk még a súgó sem maradt életben.
|
|
Egy pillanatig gondolkozik, majd kis rezignációval jegyzi meg. |
|
…Kár, hogy a kritikusok sem maradtak életben. Milyen szépet írhatnának az én első színházrobbantásomról. Mert a színházban én még csak debütálok… Persze, nem is lehet tőlem olyan eredményt várni, mint a mai fiataloktól, akik igazán megkapnak mindent, hisz ha elküldik őket valamelyik háborúba a világ végére, tonnaszámra dobálhatják a bombát, ahová csak jólesik… De azért ne mondja nekem senki, hogy „tata, maga már kiesett a világtörténelem fősodrából”… Meg hogy „mi az, öregem, itt maguknál színházat nem izélnek?”… |
|
Magában röhögve, súgva mondja, közbevetőleg. |
|
TŰZOLTÓ
Kimondani nem merik, babonából… Csak úgy mondják, hogy „színházat nem izélnek”?
|
|
A röhigcsélésből hirtelen komolyra vált, s szinte sértett méltósággal kérdezi vissza. |
|
|
|
…Miért éppen színházat nem, uram?! |
|
Majd elvigyorodik, s bizalmas cinkossággal újra megkérdezi, mint ami teljesen magától értetődő. |
|
|
Szeretettel mutatja a formáját.
|
|
TŰZOLTÓ
Miért éppen színházat, nem – uraim?! Hát nem szép dolog, hogy egy egész színház egyszerre mennybe megy – a színészek, a közönség, a kritikusok?… Mert mi kell hozzá? Ahol az ember jár, szépen ott felejt egy olyan szép… Egy olyan gusztusos, kövér aktatáskát… Az aktatáska ott marad a széken, ahol ültem… vagy a sötét előszobában. És úgy csinál, hogy tik-tak. De hát ki veszi azt észre, hogy egy kicsit ketyeg?… Miért, maguk most talán hallják?…
Csend. Csend…
TŰZOLTÓ
Na, és ha hallják. Ketyeg, mondják. Valami ketyeg. Biztosan a gázóra ketyeg… Vagy már meg se hallják… Mert hamar megszokják ám az emberek…
|
|
|
|
|
Tisztán hallatszik valami gyors ketyegés.
|
|
A Tűzoltó ügyet sem vet rá, nem hallja. Kényelmesen elhelyezkedik.
|
|
|
|
TŰZOLTÓ
Csend van… Nyugalom van… Béke van… Konszolidáció van… Emelkedő életszínvonal van… Eredményes tárgyalások vannak…
Megszólal a telefon.
|
|
A tűzoltó ezt sem hallja. Hisz süket.
|
|
|
|
…Én csak nevetni tudok azon, hogy az emberek milyen békésen ülnek otthon, és még csak nem is képzelik… |
|
Nevet.
A díszlet hátsó felén – mint már egyszer láttuk, láthatatlan kéz írásával ez íródik fel:
|
|
|
|
UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS
MÉG EGY PERC…
|
|
Tűzoltó folytatja megkezdett mondatát.
|
|
|
|
TŰZOLTÓ
…Hogy velük… velük ilyesmi megtörténhetik…
Szól a telefon, és egyre erősebben a ketyegés.
|
|
Függöny
|