Világvégjátékok

 

 

 

 

Túszszedők

tragédia, Euripides eszméi nyomán

Az apollói dalokat írta: Veress Miklós



Szereplők
ORESTES
MENELAOS
ELEKTRA
PYLADES–APOLLÓ
HELENA
HERMIONE
KASSZANDRA
TYNDAREUS
FRÍG FIÚK

 

Első rész

Pirkadat előtti sötétség.

Háttérben nehéz terméskövekből épült palota. Állítólag még a titánok rakták a falait, a világteremtésnek egyik előző korszakában. Látni még ma is ilyen építményeket – Peruban, Krétában, Argos mellett Mykénében… Kibírnak egy-két világ pusztulást.

 

Argosban vagyunk, a fellegvár kapuja előtt. A trójai háború fejezete után. De éppúgy lehetséges, hogy Rómában vagyunk, az Úrnak abban az esztendejében, amelyben a darabot épp előadják. Rómában vagy Nyugat-Berlinben, vagy Santiago de Chilében, vagy akárhol, ahol az ezred végén terrorizmus volt, van vagy lesz születőben. Senki ne higgye, hogy ez itt most henye, önkényes írói aktualizálás.

Csak azt akarom mondani, nem az a lényeg, hogy a lázadó fiatalok ephebos-meztelenül jelennek-e meg a színen, vagy farmerban. És hogy a mykénei oroszlánkapu mögé húzódnak-e a túszul elrabolt királylánnyal, vagy egy mai szuperbörtön faláról szedik le őket a mesterlövők. Euripides Orestes-tragédiája már eleve annyira rendhagyó, hogy semmi köze sincs Orestes közismert történetéhez. Meteor ez az Euripides-mű, egy nem a mítoszok felől érkező idegen test, mely így nem is egy másik történelmi kor lenyomatát hordozza, hanem egy másik galaktikáét: egy öreg drámaíró öntörvénye képzeletvilágában alakulhatott ilyenné. Fel is rótták a szerzőnek már az ókorban (Aristophanes Grammaticus), hogy ennek a drámájának a témája nem található fel máshol. Sem a másik két görög tragikusnál, sem Homerosnál, sem a drámatémákkal szolgáló mítosz-rengetegben. Márpedig vadonatúj és autentikus drámai cselekményt kitalálni – ez olyan kegyelem, amelyben csak ritkán van része drámaírónak; Aristoteles dramaturgiája szerint pedig (aki a görög gyakorlatot foglalta törvénybe) ez nem is volt lehetséges. Tragédiában biztosan nem.

És ezt az Orestest mégis mintha az ujjából szopta volna Euripides. Vagy személyes életének a legmélyéből fakasztott föl valamit? A Szépheléna-motívum benne efféle nyomot ígér. Késői darabjaiban Euripides folyton – mániákusan – megidézi a Világszépét, átkozza és áldja őt, hol hajánál fogva rángatják a kurvát, hol maga a szűzi ártatlanság ő; s itt ez a szokatlan véres áldozat…

A gyorstalpaló aktualizálók elintézik ezt a nagy és talányos művet azzal, hogy gépfegyvert akasztanak Orestes és Elektra nyakába. (Valamiféle hellén show egyik számaként adtak elő így egy részletet belőle a londoni Nemzeti Színházban.) Lecsupálva az Euripides-tragédiát; marad egy Baader–Meinhoff-villámpamflet. Ez a legkönnyebb megoldás. A dráma modernségét – igen, az aktualitását – én abban látom, hogy katarzist hozhat, tisztulást ma is. Mert eddig nem ismert mélységeibe megy a lázadófiatalság-jelenségnek.

 

Euripides Orestesének a története ennyi:

képmutató nagybácsi, hogy megszerezze magának unokaöccse és húga országát, igyekszik őket a törvény erejével öngyilkosságra kényszeríteni; a halálra ítélt fiatalok bosszúból elfogják álnok nagybátyjuk világszép feleségét és kislányát; az asszonyt kivégzik, a kislány nyakára kést téve, büntetlenséget és szabad elvonulást kérnek – ha ezt nem kapják meg, a kislányt is kivégzik, és a felgyújtott fellegvár romjai alá temetkeznek… A menthetetlen helyzetet csak egy isteni közbelépés menti meg, nagyon is emberi kompromisszummal: a túsz és a túszszedő házasságával. Az Euripides-dráma cselekménye éppúgy realizálódhat egy Krisztus előtti, mint egy Krisztus utáni társadalomban. – Hol vagyunk tehát? – kérdezi mégis a díszlettervező. – A huszonegy-két évesek halált hozó füvet termő gyönyörűszép szívében vagyunk.

 

Még mindig a pirkadat előtti sötétség.

A színpad egyik sarkában csendben izzik valami csonkjaira égett fémszerkezet.

Lehetne ez Dózsa vastrónusa is, vagy akár egy felgyújtott Rolls-Royce kocsi váza. Benne magasan felpolcolva, szinte álltában ül a megszenesedett királyné, Klytaimnestra. Belülről is világító parázs az egész múmia. A színarany korona már leolvadt a fejéről, az arcán csurog. Egy-egy vékony füstcsík még néha fölszáll belőle, kanyarogva, mint a karneváli szerpentin.

 

Orestes, a gyilkos fiú, valamiféle romos szentély alatt talált menedéket. Magára húzva kabátját, gönceit, hason fekszik a földön, összekuporodva. Alig látszik többnek egy rongycsomónál. Mellette guggol Elektra, a nénje. A bűntársa. Ő nem alszik, csak csendes kábulatban ringatja magát, s valami érthetetlen szöveget dünnyög. Görög szöveg. Euripides drámájának első három sorát mondogatja magában. (A világirodalom legszebb drámakezdő sorai ezek. Illő, hogy ezzel kezdődjék az előadás.)

 

Hátul a téren néma alakok ácsorognak a sötétben, mozdulatlan. Majd ha világosabb lesz, látjuk, hogy kendővel van bekötve a szájuk-orruk, vagy legalábbis zsebkendőt tartanak a szájuk előtt. Így is elfogja néha valamelyiküket a köhögés. Szemük mindig a gyilkos testvérpáron van. Mindegyiknél van fegyver is. Egy idő óta ebben a városban már mindenki fegyvert visel.

Most még csak a körvonalaik látszanak. Bár egyik-másiknak ég a lámpása, s ez alulról megvilágítja a félig kendőbe rejtett arcot.

 

Elektra halkan gajdol. Mint egy fáradt vajákos asszony. Hetednapja csinálja ezt. Nem szólhat hozzájuk senki, nem adhat enni nekik senki, nem térhetnek be egyetlen házba se melegedni…

A pirkadat előtti sötétségben csak a háttérben ácsorgó polgárok földre tett lámpása világít, meg az átizzott holttest, s néha mozgó fáklyák fénye vetődik ki a palota falai közül.

Valaki jár a palotában. Heléna az, aki éjszaka lopva érkezett.

 

Elektra himbálózó feje, érthetetlen csöndes danája mintha csak örök álomba akarná átringatni öccsét.

Lehet, hogy már sikerült is?

 

EGY HANG

A sötétben ácsorgók valamelyikéé. Félrebeszél?

MÁSIK HANG

Frászt. Műveltségét fitogtatja. Gyilkolnak, aztán Euripidest szavalnak. Görög eredetiben. Fordítja nagyjából, amit Elektra dúdolt. „Nincs a világnak annyi kínja, mit az ember el ne bírna.”

EGY HANG

Amíg bele nem döglik. Addig.

HARMADIK HANG

Ma kivégzik őket?

EGY HANG

Előbb még tárgyalás lesz.

HARMADIK HANG

Az minek?

NEGYEDIK HANG

Törvényesség.

HARMADIK HANG

Majdnem ordít. Ezeknek?! Elvetemült anyagyilkosoknak?

ORESTES

Fejére húz még valami göncöt.

ELEKTRA

Ő tényleg ordít. Ha már úgyis meg kell dögleni, miért ébreszted őt fel? Szórakoztok rajta. Aztán majd szaladgál körbe megint, mint a kergebirka… Csend. Hogy egy falat kenyeret nem dobtak neki… De hogy egy szót se!?

 

Csend. Elektra is elhallgat.

 

EGY HANG

Na, kel már a nap. Eloltja a lámpását.

MÁSIK HANG

Utoljára látják.

 

A palota tetején a kelő nap első sugára. Felragyog a zászlórúd arany gombja. Nagy fekete lobogó van felvonva rá. Közepénél van felfüggesztve, keresztrúdra, mint nálunk a templomi lobogók. Úgy lóg tehát, akár egy függöny.

A fekete selyem mögül előlép Apolló. Arannyal hímzett laza fehér köntösében emberfölötti méretű. Gyönyörű maszkja ragyog, mint a nap. Isteni jelenség! Ő mondja most a prológust. A prológusmondó Apollót csak a közönség látja-hallja, a tragédiabeliek nem figyelnek föl rá. Olyasmit észlelnek talán, hogy „angyal röpül át a szobán”. Vagy egy melegebb leheletet a légben. Ha tölgyfa állna itt, annak a lombja biztosan sustorogna… De nincs itt semmiféle fa. Az isten-jelenlét perceiben Elektra talán egy fokkal lázasabban hajtogatja törzsét. De némán. Senki se tudja, hogy mi történik, de mindenki eltelik Apollóval. Még az is, aki hetednapja magánkívül fekszik a földön: Orestes. Szorongásos álmában talán neki is megjelenik most Apolló. Az isteni védnök…

 

APOLLÓ

Két ujját V alakban felmutatva, szinte énekli. Vége az ókor első világháborújának! Eddig az ellenség az ellenséget gyilkolta, most egymást – mindenki mindenkit. Feleség a férjet. Gyerek az anyját. Rokon a rokont. Győztes a győztest öli. Folyik a nagy igazságtevés. A legvéresebb. Ez már békebeli.

Próbálgat lantján egy dalt.

 

    Egymást öldöklik, mint apát fia
    a lakk is véres anyáinknak körmén,
    gyilkol az erkölcs s fölmenti a törvény
    ha összebékülnek egy rohadt almán…

 

Itt van például egy férjgyilkos királyné. A holtteste lent sül a máglyán. Hét napja már. Őt a gyerekei ölték meg. Hét nap elég, hogy minden szagot megszokjon az ember. De az égő hús, haj, köröm szaga, a füstölgő díszruhákéval keverve, még egy hét után is fojtogató. Ettől köhög itt mindenki. Tessék megszokni! Estére itt újabb máglyák égnek. Frissen sült emberhús szaga fogja betölteni a várost. Ma lesz a tárgyalása az anyagyilkos gyerekek ügyének. Elítélik-e, vagy felmentik őket? Mindenki ezt kérdezi, pedig mindenki tudja, hogy a kérdés az, hogy ki üljön az ország megürült trónjára. A megölt királyné helyébe. A katonailag legerősebb szomszéd – Spárta – királya: Menelaos-e? vagy pedig a jog szerinti trónörökös… Ő az, persze hogy ő: az anyagyilkos fia. Ott a romok között, hetednapja étlen-szomjan, a földet rágva. Mint aki halottnak tetteti magát: hogy ne vegye őt észre a halál. Én Apolló vagyok, szívesen megmenteném. De ma már én se tudom, hogy miféle isteni csoda segíthet. Amikor a kikötőbe ma éjszaka már befutott a spártai flotta, nagy hadsereggel. A bíróságnak nem lesz nehéz döntenie, hogy kivégezzék-e vagy sem a jog szerinti trónörököst. A spártai hadsereget a király vezeti, Menelaos. Rokoni címen jön, temetni – és hódítani. Mindjárt itt lesz. Felesége már megelőzte férjét, a flottát, a leggyorsabb spártai könnyűlovasokat, ő már bent van a palotában – jött ő is, mint jó rokon, számba venni az örökséget. Most próbálgatja odabent nővére ékszereit. Jól állnak neki. Szebb, mint a szegény megboldogult volt. Ő az a híres Szépheléna.

 

APOLLÓ

Aranylantját megpendítve – mintha jelt adott volna Offenbach élveteg muzsikáját megszólaltatni. Amíg a muzsika halkan szól. Ahol már minden isteni csoda csődöt mond, ott egy barát még mindig segíthet.

 

Apolló eltűnik a gyászlobogó mögött.

 

ORESTES

Mozdulatlanul továbbra is. Milyen csend lett.

ELEKTRA

Most kel fel a nap.

ORESTES

Máskor hajnalban legalább a madarak felverik ordításukkal ezt a teret.

ELEKTRA

Majd megjönnek.

ORESTES

Na ja, majd ha lesz mit eltakarítani innét.

ELEKTRA

Énekeljek?

ORESTES

Ne… Fázom. Kibújik a göncei közül. Felül. Meztelen. Vacog, rázza a hideg.

ELEKTRA

Hamvad a halotti máglya.

ORESTES

Gyermekkoromban, amikor melléje bújtam, olyan jól melegített. A mama.

 

Csend.

 

Mondd, igaz?

ELEKTRA

Igaz.

ORESTES

Ül a földön, nézi a máglyát, az anyja tűztestét. Éjszaka jött egy kocsi át a téren, lefüggönyözve, és benne ült a mama… Behajtott a palotába.

ELEKTRA

Ott a kocsi.

ORESTES

Nézi. Nem. Egy másik kocsi.

ELEKTRA

Álmodtál.

ORESTES

Mindenki aludt. Te is! Én nem alszom. Azóta… Lehet, hogy visszajár?

ELEKTRA

Dehogyis. Simogatja. Hajat kéne már mosnod.

ORESTES

Jó.

ELEKTRA

Nem is mosakodsz.

ORESTES

Azóta nem. Hirtelen. Hány napja?

ELEKTRA

Én se számolom… Pedig ő igen.

ORESTES

Te nem vagy éhes?

ELEKTRA

Ha beszélünk róla.

ORESTES

Mondd, Elektra, ki fognak minket végezni?… Ugye, nem?

ELEKTRA

Ha apánk volt bajtársai közül csak egyetlenegy is szót emel értünk…

ORESTES

Bekötötték még a szájukat is.

ELEKTRA

Azt csak a szag miatt.

ORESTES

Jó kifogás.

ELEKTRA

Egy, egyetlenegy biztosan akad a tízezer közül, aki együtt harcolt apánkkal Trójánál…

ORESTES

Tudod-e, hogy én semmit, de semmit nem emlékszem már az apámra. Furcsa.

ELEKTRA

Dehogynem. Ő volt a legvitézebb görög férfi. És megölte őt a kurva neje. Ezért álltál bosszút.

ORESTES

Ja igen… De hisz te is ott voltál. Elfogja őt a halálfélelem. Hirtelen kitör rajta a sírás. Elektra, nem bíro-o-om!

EGYIK POLGÁR

kántálja. Nincs a földnek annyi kínja…

ORESTES

Te, Elektra, ez szólt hozzánk. Felugrik, az illetőhöz szalad, s szinte boldogan. Azt mondod, hogy az ember mindent kibír? Hogy akármi lesz: kibírjuk?

EGYIK POLGÁR

A szomszédjához. Ez a strici azt hiszi, hogy hozzá szóltam.

ORESTES

Ahogy ott áll, majdnem meztelenül, kirázza megint a hideg. Keresztbe vetett karokkal csapkodja a hátát, aztán nyargalászni kezd körbe.

ELEKTRA

Legalább szóljatok hozzá egy emberi szót… Azt lesi!

ORESTES

Megáll az egyik bekötött szájú polgár előtt. Emlékszel még rám? Itt nőttem fel én is, ezen a téren. Együtt a fiaddal… Mit csinál most? Akihez szól, befogja a fülét. Erre csúfolódva, hangtalan szájmozgással úgy tesz, mintha beszélne, de csak fintorog. A vele szemben állók befogott füllel, rezzenéstelen arccal hallgatják. Orestes – csakis süketnémák számára érthetően – olyasmit mond, hogy „nyald ki a seggem!”. Aztán a színpad elejére jön, kiszúr magának valakit a nézőtér első sorából, és inkább csak szájmozgással, mint szóval halkan beszélni kezd hozzá. Ne fogja be a fülét! A törvény csak azt mondja, hogy senki se szólhat az anyagyilkoshoz… Rendben van. Tegyen lakatot a szájára. Maradjon így, némán. De azt azért meghallgathatja, amit én mondok… Néz merően a kiszemelt nézővel szemben. Csakhogy nekem semmi mondanivalóm nincs a maga számára. Ha maga így, én is így… Azért annyit mondhatott volna, hogy „bú”… Ravasz a törvény… Rájön, hogy mégiscsak van valami mondanivalója, s ezt most „közli”. Fázom… Sőt: fázok… Egy takarót azért adhatnának – egyetlen szó nélkül. Továbbfut, mint aki bemelegítést tart. Megáll az izzó autóroncsnál. Mama, hadd melegedjek egy kicsit itt melletted! És sütteti magát elöl-hátul. Nézd, Elektra, hát nem gyönyörű a mama, még így is? Már csont és hamu, és még mindig milyen virágzó! Akárcsak egy meghaladott politikai rendszer…

ELEKTRA

Mit udvarolsz neki még most is?… Ő se fog felelni neked.

ORESTES

Fázok, mama!

TYNDAREUS

Közben mögéje settenkedett, és az aggastyánok kéjes örömével jó nagyot húz a fiú hátára. Nesze!

ORESTES

Megugrik, és riadtan kezd megint körbefutni.

TYNDAREUS

Kerge birka! Kerge birka! Hecceli.

ELEKTRA

Orestes! Állj meg!… Édesem!

TYNDAREUS

Majd rátok küldi halott anyátok azokat a Bosszú-Istennőket… Szíjat hasítanak ők a hátadból! Akkor szaladhattok!

ORESTES

Azért is visszahecceli a dühös öreget. Lassít, hátranéz, fel az égre, mintha meglátott volna valamit. Na, jöttök-e? Ti bűnüldözők! Vérszívó erynnisek! Bosszú-Istennők! Megáll. Nicsak!… Ott röpül, ott röpül egy vámpír!

A POLGÁROK

Idegeskednek.

EGYIKÜK

Fiatalúr, az erynnisekkel nem szabad tréfálni.

ORESTES

Ne szarj be! Csak egy varjúcsapat. Királyi dögökön hízott argosi varjak! Na! Akad majd itt megint egy kis májacska, velőcske, szemgolyócska…

 

Vad károgás – de elektronikus stúdióban felbontva, meghatványozva, megemelve: madárvisongás, mely már zene.

A sztereofónia jóvoltából: szállnak is ezek a varjak… Át a nézők feje fölött.

 

ORESTES

Bökdös feléjük. Nincs-e közöttetek egy-két erynnis is?… Itt vagyok, ragyogok!

 

Az erynnisektől mindenki fél. Elektra is. A polgárok is. Tyndareus is. Nem rémüldöznek, de azért kicsit behúzzák a nyakuk. Jobb félni, mint megijedni…

 

TYNDAREUS

Is kushad, de azért heccelődik tovább. Huss! Huss!… Menjetek rá!

ORESTES

Na!… Friss hús! Fiatal hús! Kéne?… Kár, kár, kár!

ELEKTRA

Kergesd el őket!

ORESTES

Elegánsan, mintha most húzná elő a semmiből. Nekem adta aranyíját Apolló, hogy megvédjen a varnyúszárnyú istennőktől… S a láthatatlan íjjal ijesztgeti-izgatja a láthatatlan erynniseket. Régen ettem varnyúlevest!

 

Közben varjúkárogás – metazenei effektusokkal.

 

ORESTES

Játszik az idegekkel. S az „íja” idegével is. Mintha egy nyílvesszőt el is röppentett volna. S egy összeverekedett varjúpár úgy csapódik le a tér kövére, mintha meglőtték volna. Orestes felkapja, még egyszer a földhöz verve kivégzi őket, s most már a dögökkel ijeszti a polgárokat. Csípd meg! Vájd ki a szemét! Ne! Ne!

 

A polgárok eloldalognak a házaikba…

 

ORESTES

Egy mozdulattal rádobja az állatokat az anyja máglyájára. Egy lobbanás. Sült erynnist még úgyse ettél, mama!

ELEKTRA

Felkacag. Sült királyné!

ORESTES

Odafordul, merően nézi Elektrát, s mintha mozdulna a keze, láthatatlan „íjával”.

 

Csend. A varjak ezek szerint elszálltak, vagy körben ülnek a fákon meg a kakasülőn, s lesik: most mi lesz?

 

ELEKTRA

Zavarba jött. Olyan különös most Orestes tekintete. Lassan feláll. Mi van? Édesem… Látod, végre egyedül vagyunk…

ORESTES

Nézi. Aztán csendesen. Te vagy az erynnis.

ELEKTRA

Nem!

ORESTES

De! Egyet rebbent a kezével: az „íj” nincs többé. Ez most nem játék. Szemét nem veszi le Elektráról. Így hajol le, s húzza ki göncei közül az elrejtett kardot, azt a vértől rozsdásat… Farkasszemet nézve állnak szemtől szemben egymással.

 

Csend. Közben reggel lett. Süt a nap.

 

ORESTES

Csendesen. Erynnis vagy?

ELEKTRA

Az.

ORESTES

Közeledik hozzá. Anyavérszopó… szülőhúsevő… Bosszúért károgó… Istenem, hogy lángol a szemed most is!

ELEKTRA

Nem mozdul.

ORESTES

Mért állsz így?… Megölhetlek.

ELEKTRA

Ha neked attól jobb lesz…

 

Csend.

 

ORESTES

Hirtelen eldobja a kardját. Miért csináljuk ezt? Ráborul Elektrára. Hogy megint?… Még egyszer gyilkossá legyek? Azt akartad? Lecsúszik a földre. Olyan fáradt vagyok. Hagyj aludni! Visszahengergőzik oda, ahol az előbb feküdt. De most hátán fekszik. Hagyj!… Aludni szeretnék… Eltátott szájjal fekszik.

ELEKTRA

Melléje guggol. Teregetné rá a köpenyét.

ORESTES

Hagyd ezt… Álmomban mindig ő takargatott be. S talán már alszik is.

ELEKTRA

Elővesz Orestes köpenye zsebéből egy felállítható, négyszögletes borotválkozótükröt. Nekitámasztja valami kőnek, s négykézláb áll előtte néha fintorog is, szörnypofát vág… Csakugyan? Ilyen kutyafejű, ilyen karvalyorrú, ilyen lángos szemű, ilyen vámpírfogú erynnis volna ő? És minden kitelik ettől a szép, harmonikus leányarctól…

 

Közben kijön a palotából Hermione. Nevelőbe került ő ide a nagynénihez Spártából. Amikor a mamája elment Páris bácsival Trójába, s a papa meg elkezdte a trójai háborút. Hermione akkor öt-hat éves volt. Most tizenhét év körül lehet. Sokat ígérő szép kislány. Humora is van; az istenverte családban ez nem kicsiség. Ezen a napon fog felnőni… Gyászban van. Ő az egyetlen, aki gyászolja Klytaimnestrát, a jó nénit.

 

HERMIONE

Némán áll. Nem akarja felébreszteni Orestest, és nem akarja rajtakapni Elektrát, hogy épp egy tükörben nézegeti magát. Visszamenni sem mer, mozdulni sem mer. Kamasz még. Mintha kamaszfiú volna, olyan gátlásos. Súgva. Pssz!

ELEKTRA

Mit akarsz?

HERMIONE

Suttog, mellé térdel. Jönnek a szüleim.

ELEKTRA

Mikor?

HERMIONE

Az anyám megjött már az éjszaka. Jött eltemetni a nővérét.

ELEKTRA

Meg hogy mit szedhet össze utána. A cucc!

HERMIONE

Hallgat. Aztán. Hát igen!

ELEKTRA

Csak: vigye is! A híres! Nekem úgyse kellenének. Pedig az anyánknak azért mégis mi volnánk az örökösei. Ez kicsit abszurd, de jogilag így van. …Még mindig szép?

HERMIONE

Én alig emlékszem rá, milyen volt. Most nagyon szép.

ELEKTRA

És a hős apád?

HERMIONE

Lent van a kikötőben a flottával. Jön ő is. Egy győztes hadvezérnek katonazene-kísérettel kell bevonulnia.

ELEKTRA

A neje meg csak éjszaka, besurranó tolvaj módra…

HERMIONE

…Fél.

ELEKTRA

Hogy valamelyik Trójánál elesett ismeretlen kiskatona apja vagy anyja elkapja neki azt a szép hosszú aranyhaját, és úgy lenyiszálja tőből, ahogy azt az efféle ellenség ágyában fetrengő kurváknak szokás, a háborúk után…

 

Elektra azért is kanyarítja így föl ezt a mondatot, mert látja a szeme sarkából, hogy jön már Heléna is. Gyászban, nagy fekete szemüveggel, amilyet a filmszínésznők akkor tesznek föl, amikor inkognitóban akarnak maradni.

A jet-set szereléshez jár még egy óriási orchideacsokor…

Heléna híres szép szőke sörénye villog messziről. Helénát akármelyik színésznő eljátszhatja, ha nem túl csontos-kamaszos és ha nem túl terebélyes. Nem is kell hogy feltűnően szép legyen; akkor a közönség az egész dráma során egy szépségverseny zsűrijében érzi magát, és azon jár az esze, hogy ő kit tudott volna még szebbet e szerepre. Az is tökéletesen mindegy, hogy milyen korú színésznő játssza. Egy déli asszony – pár évi házasság és tízesztendős világháború-kísérettel zajló házasságtörés után… Olyan világhíre van, hogy ezért is tökéletesen mindegy, hogy milyen. Még az is elképzelhető, hogy – objektíve – jelentéktelen. Szavának, mozdulatának a varázsa a fontos, a természetessége, az asszonyisága – s az, hogy kapcsolata a férfiakkal akadálytalan, harmonikus. Nem Éva lánya. Ő Léda lánya. Attól a bizonyos hattyútól. Tíz évet élt Keleten, bőségben. Rendelkezésére állnak Kelet illatszerei, szamártejfürdői, kenőcsei, szemfestékei, műszempillái, arczománcai, istennői álarcai. Fél tucat szakképzett kasztrált kozmetikussal érkezett. Ezek képesek szinte kicserélni őt egyik jelenete és másik jelenete között… Mondanunk se kell, hogy most reggel teljesen kikészítetlenül jelenik meg, és így is mennyire hódító.

 

HELÉNA

Elektra, a mi családunkban egyetlen asszonynak a sorsa se irigylésre méltó. Megöleli, szelíden.

 

Hangok az ablakból. Lesték őket. Egy-két kő is repül oda.

 

ELEKTRA

Vigyázzon! Mi érinthetetlenek vagyunk, és megszólíthatatlanok! Ne tegye kockára drága életét!

HELÉNA

Annyi bűnöm után a végén egy ártatlan ölelésért fognak megkövezni. Nincs ilyen szerencsém.

ELEKTRA

Jobb volna, ha visszamenne a palotába, legalábbis amíg megjön hős férje, Menelaosz. Ő tud magának katonai kíséretet biztosítani, s azzal mindjárt nagyobb biztonsággal közlekedhet az utcán.

HELÉNA

Klytaimnestra hamvait összesöprögetni, urnába rakni, azt hiszem, a mi dolgunk Hermionéval

ELEKTRA

Rám ne is számítson. Én tíz év alatt sepregettem eleget a palotában – bálok előtt, bálok után –, amíg apám a háborúban járt. A trójai háborúban. Kedves trójai Heléna néni!

HELÉNA

Amerre járok, a város nevét rám akasztják. Voltam spártai Heléna, lettem trójai Heléna.

ELEKTRA

És hogy tetszik Argos? Nem gondolt rá, hogy argosi Heléna legyen?

HELÉNA

Elektra, bent a palotában találsz meleg ételt, fürdőt, igyál egy csésze forró teát, hisz alig állsz a lábadon… Ma még szükséged lesz az erődre.

ELEKTRA

Hogy kibírjam a halálos ítéletet?

HELÉNA

Hogy megküzdj az életedért.

ELEKTRA

Indul be a palotába.

HELÉNA

Hermionéhoz. Ha az urnát kiviszed a temetőbe, vidd ki a virágot is. Egy apró kis tincset levág a hajából, megcsókolja, odaadja. És ezt is.

 

A küszöbről még Elektra nevetése. Felnevetett gúnyosan. Azt nevette, hogy végül is milyen keveset áldoz föl aranyhajából Heléna.

 

HERMIONE

Megteszem, persze. Ő nevelt. S hozzám jó volt.

ELEKTRA

Az könnyebb – egy idegenhez. El.

 

Orestest nézi Heléna meg a lánya.

 

HERMIONE

Hat napja nem evett.

ORESTES

Kinyitotta szemét, de mozdulatlan. Nézi az eget. Már hat napja?

 

Heléna a feje mögé térdelt, és így fülébe hajlik. Az égbolt helyét a fiú szemében ez az ismerős – honnan olyan ismerős? – asszonyarc tölti be…

 

ORESTES

Az anyja mását látja, szakasztott anyja, csak álomgyönyörűbben. Nem is lehet más. Ez már a bizonyosság. Tudtam, hogy nem volt igaz… Nem igaz!… Nem haltál meg. Tudtam!

HELÉNA

Betakargatja.

ORESTES

Képzeld, azt álmodtam, hogy csurom véres vagy.

HELÉNA

Ne mondj ilyeneket… Babonás vagyok.

ORESTES

Olyan jó ez a téves ráismerés játék, hogy nem akarja feladni. Inkább sétálgat tovább a kés élén. Óriási módon megváltoztál.

HELÉNA

Megöregedtem?

ORESTES

Á!… Még sokkal szebb vagy. Sokkalta, de sokkalta, de sokkalta szebb.

HELÉNA

Akarsz egy puszit? Ő is tud sétálni a kés élén. Hátulról föléhajolva: jobbról-balról csókolgatja Orestes két arcát. A fiú a szájára szomjas. Egy pillanatra el is éri.

 

Hermione nézi őket.

 

ORESTES

Határozottan sokkal jobban nézel most ki.

HELÉNA

Mint mikor?

ORESTES

Mint, amikor megjöttem. Nem is tudom – hat napja vagy hét napja…

HELÉNA

Hol voltam én akkor?

ORESTES

Bent a palotában. Én a térről lestelek. Innen, pontosan. Féltem a találkozástól. Tudod, ha valaki tíz évig nem lát valakit, az első pillanatban tízszeres idegenséggel ugrik szemébe az eltelt időnek minden nyoma az arcon. Felnyúl az egyik kezével, simogatja. Most olyan szép vagy, mint a kelő nap. Mint amikor először észrevettelek a kiságyam fölé hajolva.

HELÉNA

Te voltál a legnevetősebb gyerek az egész rokonságban. Átreus háza a te nevetésedtől volt visszhangos.

ORESTES

Mert csiklandoztál. Kitakartál, aztán belecsókoltál a hasamba. Rátapasztottad a szád és fújtad a levegőt.

HELÉNA

Miket találsz ki!

ORESTES

Csak úgy trombitált.

HELÉNA

Hogyhogy trombitált?

ORESTES

Hátrább veti a fejét, hogy a fölébe hajló Heléna ölét érje, és a ruhájába vessző arcával fújtatja a levegőt. Tényleg trombitál.

HELÉNA

Sikít a gyönyörűségtől. Elég… Jaj!

ORESTES

Nem esik jól?

HELÉNA

Nagyon is. Elég! Hogy az ember mit meg nem tanul.

ORESTES

Én tanultam tőled.

HELÉNA

Ezt most találod ki!

ORESTES

Apám kint mennydörgött: ne kacagtassátok halálra azt a kis kanit. Féltett engem. Egyetlen fiúgyerekét.

HELÉNA

Vagy féltékeny volt.

ORESTES

Akkor még szeretted őt?

 

Csend.

 

HELÉNA

Kiszabadítja magát ebből a félig játékos, félig tévképzetes áramkörből. Agamemnont?… Szegény Agamemnon, hogy elment ő is. Most úgy ül le, hogy szemben lássa őt a fiú.

ORESTES

Felült. Józan, mindent tud, s nem játszik. Megérkezem tízévi emigrációból, és mindenkit mindenkivel összekeverek… Hermione, ülj le a mamád mellé. Szép Heléna és Szép Heléna lánya.

HERMIONE

Szép mamám van?

ORESTES

Gyönyörű!

HELÉNA

Legenda. Te is bedőlsz. Kettőnk között mindig az anyád volt a szebbik. Megőrizte a szépségét?

ORESTES

Elfordítottam a fejem, úgy döftem le… Ez baj is volt.

HELÉNA

Sokat szenvedett?

ORESTES

Érezhető, hogy múlhatatlan hallucinációját mondja. Én még ma éjszaka is hallottam a jajgatását.

 

Csend.

 

HELÉNA

Szegény Klytaimnestra! Mintha arra született volna, hogy szenvedjen. Minden dolga ilyen keservesen hosszadalmas volt.

ORESTES

A szülései is?

HELÉNA

A tied.

ORESTES

Nem akartam megszületni?

HELÉNA

Nehezen ment.

ORESTES

Biztos, hogy nem akartam megszületni. Emlékszem… Lehet, hogy feláll. Minek szült világra?

HERMIONE

Hogy beszélhetsz így?

ORESTES

Egy anyagyilkos?… Hölgyeim, engem ma este itt ezen a téren felakasztanak.

 

Csend.

 

ORESTES

Az emberek már javában gyülekeznek lent a város főterén. Kezdődik a népbíróság.

HELÉNA

Is feláll. Nem szeretem, amikor a tömeg ítélkezik. És a háborúk végén ezt mindig elkezdik. Tényleg nem szereti. Fejére dob egy fátyolt. Mindjárt itt lesz Menelaos. Ő lett most a legerősebb tábornok az egész görög világban. Spárta királya… Legközelebbi vérrokonod. Ki mentsen meg, ha nem ő?

ORESTES

Egy nagy lélegzet: ha ez igaz! Pláne, ha te kéred meg rá, királynő!

HELÉNA

Hogy éppen én? Nem olyan biztos. Vidám. Ha egy férfi életéért én esengek, ez annál rosszabb lehet neki, Menelaos igen féltékeny. Legföljebb a kiherélt fiúimért mernék közbenjárni nála.

ORESTES

Akkor inkább az akasztás! Röhög.

 

Menelaos király közeledtét jelző csimpolyaszó.

 

MENELAOS

Híres szép szőke férfi volt egykor. Visszaint a zenészeinek. Csitt! Itt halotti máglya ég… Helyesbít. Precíz ember. Hamvadozik. El kéne oltani! Már Helénához. Micsoda szerencsétlen család a szegény Agamemnoné. Mi még magunkat igazán boldognak mondhatjuk… Na! Hogy tetszik Argos? Itt is a mi dolgunk lesz helyreállítani a trójai háború előtti rendet – a spártai erkölcs alapján. Az a mi Tajgetosz-hegyünk, ahonnan ledobáljuk a nyamvadt, mazna csecsemőket a leghumánusabb biztosíték arra, hogy aki aztán felnő, az ép legyen! Testben és lélekben! Nem úgy, mint ezek itt! Szemügyre veszi Hermionét. Te ádáz lány! Te anyagyilkos! Mire vetemedtél a díszes öcséddel, meg azzal a közös jó baráttal – hármacskában?… És nézzenek oda, milyen ártatlan képe van! Egy szörnyeteg! És milyen csinos… Kis Elektra, megmentelek.

HELÉNA

Mielőtt a lábaihoz borulnál, Menelaos, ó nem Elektra. Ő a te kislányod. Hermione.

MENELAOS

Hermione? Ez?

HELÉNA

A mi engedelmes kicsi lányunk. Ő nem gyilkolt szülőt. Túl fiatal még.

MENELAOS

Túl fiatal?… De hisz ez már anyányi! Befejezem a trójai háborút, és kezdődhetnek a kiházasítási gondok. Szedte-vette!

HERMIONE

Én se ismertelek volna meg, apuka, ha nem jössz katonazenekarral.

MENELAOS

Nem? Engem? Pedig sokfelé áll a szobrom. Engem Hellasz-szerte héroszként tisztelnek. Ugyanis ennek a háborúnak én vagyok az egyetlen abszolút győztese. Számlálni kezdené. Ajax a kardjába dőlt… Imádja a balsorsra jutott vezértársait előszámlálni. De Heléna az úton már párszor hallotta ezt.

HELÉNA

Majd fog állni itt is, Menelaos. A szobrod.

MENELAOS

Az más, hogy én nem ismertelek fel téged. Valahol itt lent kerestelek. Egy kis pisis lány voltál, amikor elmentem!

HERMIONE

Anyuka sem ismert meg, amikor megjött.

MENELAOS

Tisztára olyan vagy, mint anyukád, amikor jegyben jártunk. Tudod, hány kérője volt neki? És engem választott… Azzal az ő ártatlan képével. Csak ez a fekete ancúg, ez tévesztett meg. Amikor szegény apja Elektrát emlegette, mindig azt mondta: „Elektrához illik a gyász”… A kérők közt is, a háborúban is én vagyok az abszolút győztes… Palamedest hamis váddal kivégezték. Odysseus bolyong. Fivéremet, Agamemnont ne is említsük… Oresteshez. Te ki vagy?

ORESTES

Az említésre se érdemes Agamemnon fia.

MENELAOS

Szeretnélek megölelni, Orestes, hisz szegény apád az édesbátyám volt, és szeretnélek agyonverni, ha a boldogult sógorasszonyra gondolok, te anyagyilkos. Mit tettél? És miért nem nyiratkozol? Ott a táborban a fővezérek gyerekei se járhattak ilyen hajjal! És itt, az úgynevezett európai civilizáció kellős közepén – ez lehet?

HELÉNA

Ne bántsd most!

MENELAOS

Dicsérjem meg? Mutasd a kezed! Még a vért se mosta le róla… Te már a múlt éjszaka idejöttél, Helénám. Legalább mondtad volna neki, hogy mosakodjék meg.

HELÉNA

Kérlek, édes férjem, ne láss benne mást, csak az édesbátyád fiát. Ő is kegyelmet kérne most neki, ha élne.

MENELAOS

A meggyilkolt Klytaimnestra húga beszél így?

HELÉNA

Hermione anyja. Ne legyen neki rokonvértől iszonyú az a nap, amelyen szüleit végre viszontlátta. Lehessen ez ünnepnap neki. És nekem is.

MENELAOS

Én is csak azt akarom… Legyen ez ünnepnap nektek, édes Helénám, édes Hermioném… Nagy-nagy ünnepnap!… Legyél ma nagyon szép!

 

Heléna el. Hermione is, másfelé, a virággal. Hosszú kürtjel a távolból.

 

MENELAOS

Orestes, elkezdődött a tárgyalás az ügyetekben. Indulnom kell. A néphangulat nagyon viharos. Egy jó kormányos még megmentheti a hajót… Világos? Megöleli. Mit csinál a jó kormányos? Ha erős a szél?

ORESTES

Akkor lazít.

MENELAOS

Helyes, fiam! Most lazítunk – és ha gyengül a szél: feszítünk… Lazítunk, feszítünk… És szépen révbe kormányozzuk a hajócskát. Világos? El. Szól a csimpolyaszó.

ORESTES

Meglátja Pyladest. Tudtam, hogy jönni fogsz!

EGY KATONA

Te ki vagy? Elkapja Pyladest.

PYLADES

Pylades.

EGY KATONA

Honnan?

PYLADES

Phokisból.

EGY KATONA

A népbíróság lent a városban ülésezik.

PYLADES

Engem inkább a kivégzés érdekel… S azt meg itt páholyból láthatnám. Mi phokisiak imádjuk a szép, véres tragédiákat…

MÁSIK KATONA

Hagyd! Ez egy művészlélek.

 

A katonák elmennek.

 

ORESTES

Földbe gyökerezett lábbal állt, nézte, hallgatta Pyladest. …Neked még azt mondták, hogy engem halálra fognak ítélni?

PYLADES

Ha kivégeznek, együtt halunk meg.

ORESTES

Ezért jöttél? Boldog.

PYLADES

Ezért – ha nem tudnálak megmenteni.

ORESTES

Pyl! Elkéstél. Már meg vagyok mentve. Felmentenek. Kapok egy kis emigrációt. Velem jössz? Végigjárjuk a szigeteket… De az is lehet, hogy mindjárt megtesznek itt királynak. Itt maradsz? Te, tudod, hogy milyen szép város ez? A palotát még a gigászok építették… Menelaosban bízhatunk. Ott van a tárgyaláson. Óriási stratéga!

PYLADES

„Feszítünk – lazítunk.”

ORESTES

Te is hallottad!

PYLADES

„Világos?” – kérdezte Menelaos. S Orestesnek nem volt bátorsága kinyögni, hogy egyáltalán nem világos… Egyáltalán nem volt világos, hogy kinek a hajóját is akarja révbe kormányozni ez a Szuper-Ajax. Egy ilyen abszolút győztes fővezérnek nagyon sok hajója van.

ORESTES

Tévedsz, Pylades, te csak ezt az utolsó szavát hallottad. Te mindig szeretsz a szavakon lovagolni. Engem megölelt. Én éreztem az ő nagy szíve dobogását is. A lélegzetét. És ő az enyémet. Mintha az apám jött volna meg. Hisz ő most nekem az apám helyett apám… „Világos?”

PYLADES

És a vállad felett odakacsint a feleségére. „Akarsz-e Argos királynéja lenni?”

ORESTES

Először is nem kacsintott oda. A nők már ott se voltak. Másodszor, ha ő lesz itt a királyné: Zeusz papa áldása rajta! Nem sajnálom tőle. Mi úgyis utazni akarunk. Amíg itt haraptam a földet, komponáltam egy új versszakot a Fiatalok Városához. Elénekeljem? Rengetegen csatlakoznak majd hozzánk. És keresünk egy szigetet, amelyik most születik meg a tengerből. Még forró a földje. Ők meg csak uralkodjanak itt. Elvégre ők most nekem az apám-anyám… De mi azért éppen úgy szeretjük egymást.

 

Távolból kürtszó.

 

PYLADES

Az első szavazás…

ORESTES

Ilyen rövidek voltak a védőbeszédek?

PYLADES

Apolló egyszer se jelentkezett?

ORESTES

Az istenek megengedhetik maguknak, hogy úgy tegyenek, mintha nem volnának. Ezzel csak újabb bizonyítékát adják a mindenhatóságuknak. Én már kiismertem Apolló természetét. Ő mindig váratlanul bukkan fel. Játszik megint. Mint most is! Lehet, hogy nem is vagy Pylades, mert Pylades most Phokisban, az apja palotájában zenét hallgat, és rám gondol… Erre Apolló felvette a te alakodat. Elkapja a nyakát, szorítja le a föld felé. Valld be, hogy te vagy a Napisten! Már birkóznak.

PYLADES

…Farkasisten!

ORESTES

Nem ettél elég fókazsírt Phokisban!

PYLADES

Én Apolló vagyok, és ambrózián élek!

ORESTES

Te nem vagy csak egy al-Apolló! Mindenféle tekergő utak istene! Leteperte.

PYLADES

Nem félsz az olimposziak haragjától? Ráülsz egy al-álfőistenre… Segítség! Zeusz atyám!

ORESTES

Ígérd meg, hogy máskor nem hagysz el, egy hétre sem!

PYLADES

Ígérem, csak engedj ki…

ORESTES

Ígérd meg, hogy ha meghalunk, nem akarsz meghalni velünk!

PYLADES

Inkább titeket is megtanítalak a halhatatlanságra.

ORESTES

Az más… Akkor kibújhatsz. Ahogy leporolják magukat. Te, Pyl! Ha mi királyok leszünk… Halkan, szinte a szájába suttogja. Ígérjük most meg, hogy el fogjuk törölni a halálbüntetést. Jó?… Mert ha még egy anyagyilkos is ilyen tisztának érezheti magát, mint én… Milyen ártatlan lehet az, aki csak egy tyúkot, bárányt vagy lovat lop? Vagy a palota előtt bámészkodó turista kezéből kitépi a fényképezőgépet?

 

Megint az az idegesítő trombitaszó.

 

ELEKTRA

Kipihent, megfürdött, szép.

PYLADES

Ki ez a gyönyörű lány?

ELEKTRA

Ez hiányzik még! Hogy az utolsó órában megkívántassátok velem az életet.

ORESTES

Pyladesnek igaza van. Gyönyörű vagy, Elektra!

ELEKTRA

Kellettek nekem ezek a keleti illatszerek! A fríg rabszolgák! Zavartan nevet. Most úgy érzem magam, mintha egy argosi királylány volnék, holott az vagyok… Könnyebb lett volna megdögleni, úgy koszosan, rondán, csikaró éhséggel a hasamban. Leülhet. Mi az ítélet? Kötél, vagy karó?

 

Megint az idegesítő trombitaszó.

 

ORESTES

Most mondták ki az ártatlanságunkat.

ELEKTRA

Akkor lehet, hogy én leszek csakugyan Argos királynője? Élénken. Tudjátok, hogy Egyiptomban a fáraó a nővérével együtt ül a trónon. Mi majd hármasban fogunk uralkodni. Együtt. Mit szólsz hozzá, Pylades?

PYLADES

De mit szól hozzá a spártai morál?

ELEKTRA

Halljátok, hogy mulat bent heréltjeivel a spártai királyné. Ez spártai morál.

 

Csakugyan hallatszik valami keleti zene és szoprán-vokál trió.

 

HERMIONE

Futva be, maga előtt hajtva egy cigányos rongyokba öltözött szép őrült asszonyt. Hallgassátok csak, mit beszél összevissza ez a nő! Apám sírkamrájából bújt elő. Ott él.

KASSZANDRA

Mert ő a szalajtott – felfigyel a zenére, ringatni kezdi magát. Szép trójai zene…

ELEKTRA

Nézi a nőt. A trójai királylány, akit apám kapott, mint hadizsákmányt… De hát őt állítólag megölték apám sírján.

KASSZANDRA

Illeg. Trójai királylány vagyok…

ELEKTRA

Kasszandra!

KASSZANDRA

Ki az, aki emlékszik még erre a névre? Olyan ismerősen cseng…

ELEKTRA

Súgja. Én vagyok Elektra.

KASSZANDRA

Kitör rajra a révület. Menekülj, Elektra!

ELEKTRA

Akkor is így őrjöngött…

KASSZANDRA

Agamemnon háza, készülj a gyászra!

ELEKTRA

Így ordított apám kocsijában, miközben apám a vörös szőnyegen lépdelt ide fel a palotába. Anyám a kapuban állt, mosolyogva, díszruhában, és bent a bérgyilkosok… Apám első szava az volt, „Hol van Elektra és Orestes?”… Minket keresett.

KASSZANDRA

Agamemnon gyermekei! Vigyázzatok! Hol vagytok?… Elektra?… Orestes? Keresi őket, esetlenül, mintha ittas volna.

HERMIONE

A sír mellett is így bolondozott. Ni! Ni! Nevet. Olyan volt, mint egy részeg pincebogár.

 

Orestes és Elektra, mintha fogócskát játszanának, úgy ugratják Kasszandrát.

 

KASSZANDRA

Aki ránevet, arra automatikusan és hálásan visszanevet. S amikor ráüt Elektrára, azt kiáltja. Halál a fejedre!

ELEKTRA

Nevetve elsiklik. Kasszandrát azzal büntette Apolló, hogy soha egyetlen szavát se higgye el senki!

ORESTES

Mért büntetett Apolló téged?

KASSZANDRA

Megáll. Mert, aki szeret, azt ő veri… Szegény Kasszandra! Feléje ugrik, megüti. Halál a fejedre!… Te vagy a fogó! Elfut, táncol frígiai zenére. Szegény Orestes…

ELEKTRA

Anyám parancsolta, hogy öljék meg ezt a lányt is apám sírján…

KASSZANDRA

Apollótól tanultam varázslatokat… Akit ő egyszer szeretett, visszahozza a halálból.

ORESTES

Mit csinálsz te ott, apám sírjában?

KASSZANDRA

Látok. És megint kezdi magát beleringatni valami mosolyos révületbe.

ELEKTRA

Is ringatja derekát erre a ritmusra. Így mondja. A kocsiban állt, és ordította, hogy vér! vér! vér! Odabent ölték az apámat…

KASSZANDRA

Vér! Vér! Megint vér!

ELEKTRA

És senki, de senki nem hitte el neki. Csak kacagta őt a nép, ahogy körülállták… Kétségbeesetten nevet. „A bolond!”

ORESTES

Most is Agamemnont látod?

KASSZANDRA

Látom, látom… Mereszti a szemét. Egy szőke Agamemnont látok…

HERMIONE

Az én apámat látja… Kacag.

ORESTES

Összetéveszti a nagy látnok az egyik apámat a másik apámmal. Nevet. És mit csinál az én szőke Agamemnon apám?

KASSZANDRA

Azt mondja, hogy AJAX… Azt mondja, hogy PALA… PALA…

ORESTES

PALAMEDES! És gurul a nevetéstől.

KASSZANDRA

Palamedes!

HERMIONE

És azt nem mondja, hogy… Úgy pukkadozik a nevetéstől, hogy ki se tudja mondani. ODY…ODY…

TÖBBEN EGYÜTT

ODYSSEUS?

KASSZANDRA

Örül a sikernek. Azt is mondta… ODYSSEUS… És azt is mondja még, hogy halál Agamemnon két gyermekére!

ORESTES

Csak azért is mosolyog. Félrebeszélsz, te narkós öreglány. Menelaos nekem édesapám helyett édesapám… S hirtelen elkezdi rázni magát arra a tudatot zsongító keleti zenére. Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Kasszandra hazudik!… Hazudi-ik!

ELEKTRA

Csak állt Kasszandra apám kocsijában, és azt ordította: „most ölik Agamemnont!”, és ezen mindenki kacagott, mert úgy értették: „most ölelik Agamemnont!” Azóta se kacagtam én se olyan jót… A földön fekszik, nevet. Te is kacagtál akkor, kis Hermione… Na!…

HERMIONE

Miért ne? Nevet ő is.

 

Kürtszó. Ez szól a legkülönösebben.

 

KASSZANDRA

Bedugja a fülét, felordít. Halálra ítéltek titeket, Agamemnon gyermekei!

ORESTES

Kétségbeesett iróniával. Minden okunk megvan rá, hogy ne higgyük el – hisz Kasszandra mondja. És táncol tovább.

PYLADES

Megragadja Orestest. Józanodj ki!

ORESTES

Vállat von. Én józan vagyok.

PYLADES

Akkor mit őrjöngtök?

ORESTES

Épp azért.

PYLADES

Elektrához, aki a földön ül. Állj föl!

ELEKTRA

Szemébe nevet. Minek? Jöjjön ide az a halál!

KASSZANDRA

Letérdel mellé. Menekülj, Elektra!

ELEKTRA

Kasszandra, neked csakugyan egy szavad se lehet elhinni – hogyan menekülhetnénk, amikor körbevették már a várost Menelaos katonái… Inkább adnál valami füvet vagy főzetet, ami megkönnyíti a halált.

ORESTES

Előveszi a göncök közül megint kardját. Ezt meg kéne köszörülni…

PYLADES

Mit akarsz?

ORESTES

Szép és méltó halált halni.

PYLADES

A halál rohadás, sár, összecsinálod magad közben, fojtogató füst, fulladás… Próbálja életre rázni őket. Szinte hipnotizálja őket. Élni kell! Éljetek!

ELEKTRA

Nem lehet. Ez a végzet. Most ránk kapcs…

PYLADES

Bújj ki a talpa alól. Lábszaga van. Büdös, mint Menelaos csizmája…

ELEKTRA

Fuj!

PYLADES

Hány fríg rabszolga van odabent?

ELEKTRA

Három. Helénával.

ORESTES

Mit akarsz?

PYLADES

Ebből a végzet-tragédiából szabadságtragédiát csinálni. Vedd elő azt a csorba kardot… Halálra vagytok ítélve, és én is halálra ítéltem magam, együtt veletek. Egyikünknek sincs többé veszítenivalója. Eljött a minden mindegy szabadsága. Azoknak az árváknak a szabadsága az, akik az apjuk helyett választott apjukban is csalódtak… Hallom a hős Menelaos újabb győzelmi indulóját. Hermione, ha most segítesz, megmentheted az életünket. Ha nem: felkoncolunk.

HERMIONE

Tedd a kardot ide a tarkómhoz, Orestes. Tégy úgy, mintha fel akarnál koncolni. Ez hatni fog a mamára…

PYLADES

Indulás! Be a palotába!

 

A katonabanda közeledik. A fiatalok befutnak a palotába. Becsukják a kaput.

 

KASSZANDRA

Idekint. Jaj, jaj, jaj, nincs vége Atreus palotájában a vérengzésnek! Agamemnon fia, tedd le azt a kardot!… Ne ontsd vele tovább az Atrida-vért!

MENELAOS

Érkezik, zeneszóval. Intett, hogy a zene hallgasson el. Kasszandra utolsó szavait hallva. Engedelmes gyerekek. Tudják, hogy a törvény: törvény. Odabent végeznek magukkal… De miféle kardról jajgat ez az asszony? Hiszen én elértem a bíróság előtti meggyőző szónoklatommal, hogy ne kötéllel, ne karddal gyilkolja őket a hóhér, hanem maguk vethessenek véget életüknek, gyorsan ölő méreggel…

 

Közben a vár erkélyén megjelennek a halálraítéltek, és némán röhögve hallgatják Menelaost. A három fiatal közrevette a két összekötözött túszt: Helénát és Hermionét. A nőknek be van kötve a szemük. Legközépen Orestes a felemelt karddal.

 

MENELAOS

Katonák! Polgárok! Adjunk hálát az igazságos isteneknek – amikor a nagy hős Ajax a kardjába dőlt, a zseniális Odysseus bolyong –, nekünk megadták a túlélés kegyelmét, gyarapodó hatalomban, helyreállított házi boldogságban édes hitvesemmel, aki – rokoni jogon – ma már Argos királynője…

KASSZANDRA

Szerencsétlen! Szerencsétlen!

TYNDAREUS

Kasszandra megint félrebeszél!

 

Ezen többen derülnek is.

 

MENELAOS

Tapasszátok be ennek a vészmadárnak a csőrét!

 

Egy katona pecket dug Kasszandra szájába, aki csak vinnyog ezután.

 

A HÁROM FIATAL

Fentről. Szerencsétlen Menelaos!

 

Mind felnéznek. Csend.

 

MENELAOS

Felméri a helyzetet. Katonák, rohamra!

HERMIONE

Apám! A bőrömön érzem a vas hidegét!

 

A katonák megtorpannak.

 

MENELAOS

Álljatok meg!

ORESTES

Helyes a bőgés, Menelaos! Amíg nem mozdultok, én se döföm le a lányod, se a feleséged. Most megdermedtél. Én egy hétig voltam így. Vártam a halált, vagy vártalak téged, én megváltóm, megszabadítóm, apámnak öccse, Menelaos. Ezt az állapotot úgy hívják, szép görög szóval, hogy katatónia. Így dermed meg a madár a kígyóval szemben. A bogár, ha érzi, hogy egy csizma eltaposhatja. És ilyen színes mozikat láthat ilyenkor a szegény katatóniás. Gondolj csak vissza nászéjszakádra Széphelénával… Szép kislányt csináltatok azon az éjszakán.

MENELAOS

És te most képes volnál megölni édes szép unokahúgod – Orestes?

ELEKTRA

És te képes lettél volna megöletni édes szép unokahúgod – Menelaos?

ORESTES

És te képes lettél volna megöletni édes unokaöcséd – Mene-la-os?

MENELAOS

Halálos ítélettel a fejeteken gúnyolódtok ti rajtam, kölykök!

HELÉNA

Édes férjem, a túszszedőket nem ajánlatos sértegetni!

MENELAOS

Könyörögjek talán nekik? Essek térdre előttetek?

ORESTES

Reggel még könyörögtem, térdre is estem előtted, Menelaos, hogy szólj egy jó szót a bíróságon javunkra. Megígérted? Ugye, hogy megígérted? És mit tettél? A mi holttesteinken keresztül akartál felülni Argos trónjára… És most arra kényszerítesz, hogy megint gyilkoljak. Én nem akarok gyilkológép lenni. Az rosszabb a halálnál. Én nem arra születtem.

HERMIONE

Letérdeltél, édesapám? Kérlek, tedd meg, könyörögj nekik…

MENELAOS

Orestes, Elektra, Pylades! Ha hozzányúltok a nőkhöz, rettenetes halállal haltok.

PYLADES

Számold ki, te nagy stratéga. Körülbelül fél óráig fog tartani, amíg a katonáid a belülről bereteszelt kapun, a rengeteg zárt ajtón, lépcsőn, udvaron feltalálnak ide. Nem is beszélve róla, hogy mindjárt fosztogatni kezdenek – ez egy újabb félóra. Azalatt mi gyors és viszonylag fájdalommentes halállal megöljük a túszokat, s aztán magunkat.

ELEKTRA

Belekiabál. És lesz időnk még szeretni is egymást! A lányod se fog szűzen meghalni!

PYLADES

Győzelmi és szerelmi énekeket énekelve fogunk meghalni. Énekelni kezd.

 

    Mi túszul ejtjük múltunkat, jövőnket,
    hogy ne legyünk a magunk foglyai…

 

Ez csak intonálás volt, int Orestesnek.

 

PYLADES

Hogy van az a vers, amit ott lent a porba írtál?

ORESTES

A te versedre rímel! Extázisban.

 

    Hitünk égő testünk lobogja ki!

 

PYLADES

Tovább! Szuggesztivitásával szinte kényszeríti Orestest folytatásra.

ORESTES

Fokoz.

    …Mert másként ujjaink is rácsba nőnek!

 

PYLADES

Más ritmusban – ez már harci dal.

 

    Kell egy város, kell egy vár is,
    mert feledni megtanultunk…

 

A HÁROM FIATAL

 

    Kell a vér is, kell a vér is,
    mossa le most véres múltunk.

 

PYLADES

Az a rettenetes halál, amit nekünk ígérsz, boldogtalan Menelaos, a feleségedre és a lányodra vár…

HELÉNA

Leveszi szeméről a kendőt. Rettenetes?… Vezényeld katonáidat „imára!” – Menelaosom. Ne legyen a halálom rettenetes…

 

Vége az első résznek.

 

Második rész

A gigászok rakta falakon belül.

Nehéz függönyökön át lehet innét ki- s bejárni… Valamilyen lépcső – vagy kötélhágcsó – visz felfelé. Hová? Talán a palota teraszára, erkélyére. A fény onnét, fentről esik be.

 

ORESTES

A kardját köszörüli.

PYLADES

Odafent énekel.

 

    Miért harcolnak öreg oroszlánok,
    hisz vérüket beissza a talaj,
    s a győzelemre jön a macskajaj,
    mert isznak mint trójai veteránok.
    Legyünk mi majd az új növényevők,
    és megváltjuk a homályló világot…

 

ORESTES

Közben.  Mit apollóskodsz odafönt?… Gyere le! A végén Menelaos valamelyik mesterlövésze beléd ereszti a nyílvesszőtárát… De azért dúdolja ő is.

 

    …A jövőbe lelkünk is beleszépűl,
    az isteneknek szobra füstből épűl:
    a véletlenből teremtünk jövőt.

 

HELÉNA

Be. Nézi a fiút, majd amikor elhallgat. Ma megöltök?

ORESTES

Hogy jut ilyen az eszedbe?

HELÉNA

Kasszandra mondja.

ORESTES

Hogy lehet hinni egy Kasszandrának?

HELÉNA

Túsz vagyok. És a túszok nagyon halandók.

ORESTES

Azt beszélik, hogy te halhatatlan vagy.

HELÉNA

Én is hallottam, de biztosat csak a halálom után tudhatunk erről. Nem?

ORESTES

Miért ölnénk meg? Fegyverszünet van. Mondhatni: béke… Béke, béke, béke! Csak éppen köszörüljük a kardot. Mert ez a béke a fegyverek és az érdekek egyensúlyán alapszik.

HELÉNA

Hatodik hete… Unom már! Mi lesz?…

 

Közben egy fiatal rabszolga jött be, és fésüli, kozmetikázza Helénát.

 

ORESTES

Odafönt közben ilyesmit is énekel.

 

    Még kellenek a szépheléna-kurvák,
    kik nem akarnak másnak látszani,
    de árulkodnak arcuk ráncai,
    ha zászlórudunk épp magukba zárták,
    hogy bennük lobogjon az élvezet…

 

HELÉNA

…Mi lesz?

ORESTES

Trójában a tíz év nem volt hosszú?

HELÉNA

Párisszal? Felnevet. Szép emlékek.

ORESTES

A férjedet most is éppúgy eszi a féltékenység, mint ott Trója falai előtt.

HELÉNA

Sajnos itt most ok nélkül.

ORESTES

A világ legszebb nőjének olyan sértő talán, hogy itt Argosban hat hete még nem akadt szeretője?

HELÉNA

Csak hiányzik. És ez akkor is hiányoznék nekem, ha a világ legcsúnyább nője volnék.

ORESTES

Legalább annyira sértő lehet neked, hogy Menelaos még nem kezdett tárgyalni a kiszabadítástokról.

HELÉNA

A spártai állam büszkesége azt parancsolja, hogy túszszedőkkel nem szabad tárgyalni.

ORESTES

Valami ilyesfélét diktál a mi büszkeségünk is: korrupt államférfiakkal nem szabad tárgyalni. Ha megegyezünk velük: oda az erőnk. Mindnyájan kis-menelaoszok leszünk. Én nem akarok kis-menelaosz lenni. Nagy se.

HELÉNA

Pedig rá hasonlítasz. A családban te hasonlítasz a legjobban a nagybátyádhoz.

ORESTES

Miben hasonlítok?

HELÉNA

Tudom is én. A hajad…

ORESTES

Te fiú, gyere ide! Nyírd le a hajam.

A FRÍG FIÚ

Szép hajad van. Mielőtt lenyírom, megsimogathatom?

ORESTES

Amit lenyírtál, azt simogathatod.

A FRÍG FIÚ

Az már nem ugyanaz… Mondd, és ha befesteném?

HELÉNA

Ennyire utálod Menelaost? Ő volt a legszebb férfi Spártában!

ORESTES

Hagyd a fenébe a hajam! Csak a lelkem ne hasonlítson az övéhez.

HELÉNA

Tíz éven át harcolt a hűtlen asszonyáért. A legjobb férj.

ORESTES

Tróját ne emlegesd! Nemcsak a háborút gyűlölteti meg velünk, hanem a szerelmet is ha ilyen vérontásnak lehet az okozója.

HELÉNA

Nem tudom, öcsike, melyikünk bűnei kiáltanak inkább az égre.

ORESTES

Téged tízezer elesett katona árnya vádol az alvilágból.

HELÉNA

Egy nő számára ez még egyfajta sikernek is tekinthető. Tízezer fiatal férfi! Honnan tudod, hogy nem örömmel haltak meg? Majd olvasd el Homerost.

ORESTES

És a tízezer katonának az anyja, nője, gyereke? Őket is add össze. És azt ne mondd, hogy az ő könnyeik örömkönnyek.

HELÉNA

Tudom én is, mi a gyász. Amikor az én szép Párisom elesett.

ORESTES

Akkor se éreztél bűntudatot?

HELÉNA

De… Azért az egyért

 

Csend.

 

Látod, Orestes, felesleges nagy számokkal dobálózni. Engem is csak egy árnyék vádol igazán… Téged is csak egy. A többi nem számít.

ORESTES

Ő nem, ő nem! Ő engem nem vádol! Álmomban ő nekem megjelenik, szól hozzám, a hajamat simogatja… Még a máglyáról is leszállt. Megcsókolt.

HELÉNA

Megcsókolt? Az lehet, hogy én voltam, Orestes… Megcsókolja. Ilyen volt?

ORESTES

Csend. Azt hiszem, a te ágyad forróbb lehet a máglyánál.

HERMIONE

Az egyik függöny mögül be. Mint aki mindent kihallgatott. Persze. Ezért égnek porig körülötte a városok.

HELÉNA

Hát erre aztán ráférne egy kis tűzvész. Itt mindennek vér-, hulla és dohszaga van. Itt állt a fürdőkád, amelyben szegény apádat ledöfte az anyád, miközben sikálta hátáról a trójai háború porát… Az anyádat hol ölted meg Orestes?

ORESTES

Ugyanitt.

HELÉNA

És Egistust?

ORESTES

Fontos?… Az egyik függöny felé. Ott.

HELÉNA

Itt nem merek kinyitni egy szekrényt. Félek, hogy egy csontváz esik ki belőle.

HERMIONE

Odaát az ebédlőben ette meg Thiestes bácsi a gyermekeit… Nevet.

ORESTES

Pofon üti. Viccelni azért ne viccelj rajtunk, hallod?… Te itt jól éltél az anyám mellett, amíg Elektra a cselédekkel súrolt, mosott, és én meg emigrációban bolyongtam. Ott találtuk ki ezt a dalt… Mindenki úgy hallhatja, szép kitaláció, a Fiatalok Városa, egy utópia. És én ha hallom, erre a véres, mocskos városra gondolok. Erre a nevetséges szülővárosomra.

PYLADES

Odafönt közben már a Fiatalok Városáról énekel.

 

    Kell a város, kell a város:
    megtanulni elfeledtük,
    hogy a sár is, hogy a vér is
    moshatná tisztára testünk.
    Barikádból utcakő lesz,
    termőföld lesz ágyúcsőben,
    és virág lesz és jövő lesz,
    nem hull pluton az esőben…

 

HERMIONE

Ne haragudj, Orestes.

ORESTES

Különben is, az igaz, hogy Thiestes ette meg a gyerekeit, de nem tehetett róla szegény. A nagyapám sütötte meg neki. Ő is tálalta fel őket… Ha nagyon nevethetnéked van, akkor csak nevess, bánom is én. Olyan sorozatban jön a szörnyűség egymás után, hogy a végén már csakugyan csak nevetni lehet. Mondjam tovább, hogy mi is történt Thiestesszel?

HERMIONE

Hagyj már békén!… Mi történt vele?

HELÉNA

Megnyúzták? Kerékbe törték?

ORESTES

Á! Őt is megsütötték… Elfogja valami ellenállhatatlan nevetés. Ez már egy ilyen család! És a fiával mi történt? Na? Hát ő volt Egistus. A mamám szeretője. Akit én kinyírtam. Ott! Nem is értem, hogy egy tisztességes úrilány – a te nénéd is az volt, Heléna, ti híres jó családból vagytok – hogy jöhetett ide feleségnek? Szegény mama! Hermione, te nem féltél, amikor kislányként idehoztak nevelőbe? Nevelőbe! Mekkora voltál? Még talán tízéves sem. Nagyon sírtál?

HERMIONE

Hétéves voltam. És nem volt ki után és mi után sírnom. Az olyan volt, mintha már árva lettem volna.

HELÉNA

Erre elfordul, és csendesen kimegy.

HERMIONE

Én az első perctől kezdve szerettem itt lenni.

ORESTES

Miért bántod az anyádat? Nem kell őt bántani.

HERMIONE

Tudod mit, Orestes? Ne akarj te engem tanítani a gyermeki szeretetre…

ORESTES

Ne gúnyolódj!… Tőled duplán fáj.

HERMIONE

Átöleli. Nem gúnyolódom… Féltékeny vagyok… Miért véded őt? Őt imádod?

ORESTES

Nem.

HERMIONE

Mindenki őt imádja. Az apám ma is olyan szerelmes belé… Imádja!

ORESTES

Felesége.

HERMIONE

Az nem ok.

 

Az ének odafent elhallgatott. Kintről Elektra sikolya.

 

ELEKTRA

Beront. Pyladest meglőtték! Láttam szállni feléje a nyílvesszőt…Megragadja Hermione haját. Ha baja lesz, ezt nem éled túl!

ORESTES

Már ugrik is a lépcsőhöz. Mászik fel. Pyladesem!

ELEKTRA

A túszok dögöljenek meg!

PYLADES

A lépcsőn már fut lefelé. Kezében egy nyílvessző, lengeti közben.

ORESTES

Hála Apollónak – Pylades él! Ereszd el Hermione haját, édes Elektra!

PYLADES

Levél jött Menelaostól…

ELEKTRA

Mit leveleztek ti azzal a sima nyelvű hóhérral? Talán nem ő kérte a kivégzésünket is a bíróság előtt? Adjátok ide a levelet! Dobom a tűzbe olvasatlan.

PYLADES

Lengeti a levelet, úgy olvassa, recitálva. „Családom valamennyi tagjának életéért és testi épségéért a legmélyebb aggodalomtól vezettetve, beleértve kedves unokaöcsémet és húgomat is”… – Mit szólsz hozzá, Elektra, „kedves”?

ELEKTRA

Amilyen hazug, hogy engem kedvesnek tart, olyan az egész levele.

PYLADES

Folytatva, recitálva. „…küldöttet menesztek hozzátok. Nyissátok meg neki a gigászoktól épített ősi palota kapuját…”

ORESTES

Figyeled, Elektra? Micsoda fennkölt stílus, micsoda archeológiai tájékozottság! Az ember nem is várná ezt egy idegen hatalom tábornokától.

PYLADES

Ezt a palotát csakugyan gigászok építették? Hű!

ELEKTRA

És Menelaos fogja felgyújtani, a nagy archeológiai tájékozottságú tábornok. Már ott állnak a kátrányoshordók a palota négy sarkán. Ne olvassátok tovább azt a levelet!

PYLADES

Nincs is tovább! Leugrik a hágcsóról. A rokoni, férji, atyai üdvözletek a végén elmaradtak. A lényeg az, hogy tárgyalni akar, parlamentert küld.

ELEKTRA

Csapda. Nem szabad be se engedni.

ORESTES

De. Meg kell hallgatnunk, mit ajánl.

ELEKTRA

Akármit ajánl. Az ajánlata meg fog osztani minket. Még itt sincs, és máris vitatkozunk.

PYLADES

Kompromisszumot fog ajánlani. És arra mi majd kitalálunk egy kontrakompromisszumot. Ő egy rekontrát…

ELEKTRA

Kompromisszumokra nem lehet felépíteni az Ifjúság Városát.

 

Kis csend.

 

HERMIONE

Csendesen. Nagy szót mondtál ki, Elektra.

ORESTES

Vigyázz, Hermione, mielőtt helyeselni kezdenél Elektrának. Ismerem őt. A nagy szót csak ezután fogja kimondani. Ő már akkor tudta, hogy meg fogom gyilkolni az anyámat, amikor én még azt nem is sejtettem. Na, Elektra, elő a farbával!

PYLADES

Mit javasolsz, Elektra?

ORESTES

Milyen véres munkát kéne megint elvégeznem? Nyögd ki már!

ELEKTRA

Egy ilyen trójai háborúban edzett hadvezérrel csak kemény érvekkel lehet tárgyalni. Ennek más nem imponál.

ORESTES

Én nem is akarok neki imponálni…

ELEKTRA

Mit akarsz akkor?

ORESTES

Egy várost, amely a miénk lesz. Hallottad…

ELEKTRA

Kövekből? Igazi várost? Vagy csak úgy énekelni róla?

PYLADES

A refrént már visszaéneklik nekem az argosi fiatalok. És Menelaos katonái is.

ELEKTRA

Kérlek, ne hatódj meg, amikor majd hallod, hogy Menelaos is énekli utánad a refrént. Borotválkozás közben már talán ezt dúdolgatja ő is. És majd erre menetelnek a katonái is egy új Trója alá. Az ő fiatal katonái! Mert ha tudni akarod, az effajta tábornokok számára nincs más városa a fiataloknak, csak amelyiknek a falai előtt fűbe haraphatnak. Csak Trója! Mindig valahol valamiféle Trója! Mert az van. Az lesz. Az akad. És ha nincs, csinálnak.

PYLADES

Vágjuk talán le valamelyik túsznak az orrát, vagy a fülét, és küldjük vissza neki erre a nyílvesszőre tűzve? A túszszedők így szoktak keményen érvelni.

ELEKTRA

Azon az úton, amin mi elindultunk, ez már kevés. Mi egy anyagyilkolással kezdtük!

 

Csend.

 

ORESTES

És most kit kéne legyilkolnom?

ELEKTRA

Az egyiket a túszok közül.

 

Csend.

 

A másik még mindig elég lesz tárgyalási alapnak.

 

Csend.

 

HERMIONE

Erőt vett magán. Élénken. Tárgyalási alapnak jobb lesz, ha az anyámat hagyjátok meg. Csak őt imádja igazán az apám.

ORESTES

Te képes volnál feláldozni magad, Hermione?

HERMIONE

A Fiatalok Városáért…

PYLADES

Egy okkal több, hogy a te életed próbáljuk megkímélni.

ELEKTRA

Ügyes vagy, Hermione! A végén még te leszel a Fiatalok Városa királynője.

 

Valaki veri kint a kaput.

 

PYLADES

Kopog a kapun a parlamenter!

ORESTES

Csak várjon… Sorsot húzunk, hogy kit dobjunk a lába elé.

HERMIONE

Olyan nehéz eldöntened, hogy melyikünket szeretsz jobban?

ORESTES

Kettétépi Menelaos levelét, jelet tesz: egyikre is, másikra is, bedobja valamilyen sisakba. Hívjátok ide Helénát is. A Szép Helénát…

 

Kint verik a kaput.

 

ORESTES

Nyughasson! Rázza a sisakot.

HELÉNA

Be. Klytaimnestra díszruhájában. Úgy látszik, mégiscsak igaza volt Kasszandrának.

ORESTES

Amelyik túsznak nevét kihúzom ebből a sisakból, annak most meg kell halnia, hogy Menelaos küldötte lássa, nálunk nem babra megy a játék…

HERMIONE

Megint búcsúzhatunk, anyám. Hiányoztál. És az alvilágban is hiányozni fogsz.

HELÉNA

Ne félj, kislányom. Mind a két papírra az én nevemet írta Orestes.

HERMIONE

Honnan veszed?

HELÉNA

Csalni fog…

ORESTES

Olvassa. Heléna!

HELÉNA

Egy mozdulat: ugye mondtam. …Szeret téged.

HERMIONE

Hirtelen boldogságában anyja nyakába ugrik.

HELÉNA

Jelzi, hogy ez búcsúcsók is. …És most menj el! Mintha egy kisbabának mondaná, úgy int a lányának. Pá!

HERMIONE

Ahogy hátrál kifelé, visszaint, szinte automatikusan. Pá! Eltűnt.

 

Csend.

 

HELÉNA

Határozottan. Elektra is menjen el.

ELEKTRA

Láttam én már ilyet.

HELÉNA

Ha én férfiakkal vagyok együtt – szeretőimmel, vagy gyilkosaimmal –, nem szeretem, ha akkor női szemek lesnek… S hogy Elektra mozdul, kitör: Ez nem színház!

ELEKTRA

Szó nélkül el.

 

Csend. Most tulajdonképpen zavarban vannak hogy is kezdjenek hozzá. Mintha csakugyan olyasmiről volna szó, hogy ki vetkőzzék le elébb. Van amikor akár egymásra is nevethetnek, zavarukban vagy bocsánatkérőleg. De ahogy beszélni kezdenek: nincs felesleges szó.

 

HELÉNA

Itt?

ORESTES

Itt.

HELÉNA

Ahol Őt?

ORESTES

Nem zavar?… Mint amikor az ember magától értetődő dolgokra kérdez rá.

HELÉNA

Sőt… Majd csendesen. Ha már nem mentem ki ma a temetőbe, egy szál virágot letenni szegény anyád sírjára… Ez is egy neme lesz egy síri áldozatnak. Egy halállal tartozom nővéremnek.

ORESTES

Van előtte valami… Gondolkozni kell a szón, hogy ne legyen kínos: óhajod?

HELÉNA

Fejét rázza. Nincs.

PYLADES

Zene? Ima?

HELÉNA

Nincs. Nincs, nincs!… Mégis, azt mondtad, hogy a nővérem sokáig kínlódott. Az ilyesmit nem lehetne elkerülni?

PYLADES

Orestesre. Akkor még nem volt neki kellő gyakorlata.

HELÉNA

És most már belejöttél?

ORESTES

Hát… Majd elválik.

HELÉNA

Ha ilyen bizonytalan vagy…

 

Verik a kaput odakint.

 

PYLADES

Jó volna sietni. Orestesnek súg. A kardot!

ORESTES

Persze. Előveszi.

PYLADES

Heléna nem látja, mutatja Orestesnek: legyen rámenős.

HELÉNA

Hogy tartod azt a kardot? Látszik, hogy nem voltál katona. Az anatómiát tudod legalább? A női test anatómiáját? Fésülködőasztalkájáról rúzst vesz fel, derékig szétnyitja köpenyét, s egy szívet rajzol a szíve fölé. Ide… Nehogy vaktában vagdalkozz! Csend. Kitör.  És ne fordítsd el a fejed… Már szinte magánkívül. Nem vagyok az anyád!

ORESTES

Térdre esik előtte, ölébe rejti arcát, s – első játékuk ismétlése ez? – belecsókol.

HELÉNA

Felnevet. Nevet, nevet.

PYLADES

Mintha egy röpke fohászra eltelnék Apollóval. Aztán nesztelenül a kacagó Heléna mögé lép – talán egy arasznyi dobogó is van ott, s szép komoly, figyelmes isteni nyugalommal beledöfi hátulról – felülről – Heléna nyaka tövébe azt a nyílvesszőt, amelyik a postát hozta. S ugyanabban a pillanatban elkezdi susogni, mondani, majd kiáltani, végén ordítani Heléna fülébe. Halhatatlan vagy… Halhatatlan vagy… Halhatatlan vagy!… Halhatatlan!

 

Az összecsukló Helénát karjai közt tartva – az arasznyi dobogóról maga is lelépve – leengedi a holttestet a földre.

 

ORESTES

Elhengeredett az összeroskadó Helénától, de a földön maradt, onnan mondja. Mit csinálsz?

PYLADES

Még mindig ott arcán az apollói komoly derű, az isteni serenitás. Eutanázia… Nézd, úgy mosolyog, mint egy halhatatlan. Lefekteti a földre.

ORESTES

Négykézláb odamegy hozzá, nézi. Vége van?

PYLADES

Vége.

ORESTES

Megérinti Heléna szemét, talán lezárja. Ennyi a halál?

PYLADES

Csendesen. Apolló napjának gyilkos sugarai közül az egyik megérintette… Nem is vérzik… Ennyi.

ELEKTRA

Megjelenik a függönynél. Mi ez a csend?

ORESTES

Még mindig a földön, pisszt int.

FRÍG SZOLGÁK

Mezítláb, nesztelenül beosontak. S letérdelve Heléna mellé, fehér lepedőt borítanak a holttestre. Közben halk, keleti gajdolással gyöngéd szavakat suttognak a fülébe. Trójai királyfi szép felesége – miért kellett neked görög földre visszajönnöd?… Miért kellett neked az alvilágba lemenni?… Te szép aranyhajú?

ELEKTRA

Most lép csak beljebb, s most látja, mi történt. Ilyen hamar?… Vége?… Nem mozog? Csend. Nem bírja, kitör. Mindig, mindenben ilyen szerencséje volt! S még halálában is!… Mindent megkapott az élettől. Övé volt mindig a legszebb férfi! És a leggyorsabb halál!

ORESTES

Feltápászkodik. Nemcsak a férfiak, az istenek is szerették. Csak állnak.

FRÍG SZOLGÁK

Halk, dünnyögő lamentálásuk. Léda lánya nálunk volt boldog tíz hosszú éven át… Ott volt ő otthon, a szép aranyhajú…

 

Kintről valami katonai jelzés.

 

PYLADES

A parlamenter! Int a szolgáknak. Vezessétek be! S egy fekete kendőt is dob oda nekik. Egy szót se.

FRÍG SZOLGÁK

Kifutnak.

 

A három fiatal mereven áll, lábuknál a fehér lepedővel letakart Heléna teste.

 

MENELAOS

Bekötött szemmel, hogy a kendő az arcát is eltakarja, fehér zászlóval, be. Békét hozok! Kis csend. Nem akarjuk, hogy ártatlan áldozatok vére omoljon.

 

Erre sincs válasz. A fiatalok némán, szinte megkövülten állnak.

 

MENELAOS

Mint akin kezd úrrá lenni a szorongás. Nem tudja, hol van, van-e valaki még jelen. Tapogatózva megindul, de amikor majdnem rálépne a felesége holttestére, Orestes elkapja a karját, s a fülébe ordítja.

ORESTES

Trója után ki mondhatja ártatlannak magát?

MENELAOS

Ahogy riadalmán úrrá lesz, Orestes markában, lihegve. Megismerem a hangod, Orestes. Te valóban nem mondhatod ártatlannak magad. A nép ítélt fölötted. E város törvényei szerint te hat hét óta halott vagy. Halott vagy, együtt a nővéreddel.

ELEKTRA

Gúnyosan. Itt vagyok!

MENELAOS

Két szökésben lévő halott. Most már megtanultuk, hogy az ilyenek nagyon veszélyesek. A legelvetemültebbek.

ORESTES

A mi elvetemültségünknek a neve: „Menelaos”. Apánk öccse, akiben csalódtunk.

MENELAOS

Indignálódva. Ti minden értékrendet felforgattok. Menelaosnak szobra áll szerte Görögországban. Menelaos ennek a háborúnak egyetlen… igazi… És ha még úgy vigyorogtok is azzal a ti cinikus vigyorgásotokkal, akkor is kimondom… Bekötött szemével: feltételezi, hogy vigyorognak rajta.

 

Pedig most nem is vigyorogtak.

 

PYLADES

Parlamenter nem sértegeti a túszszedőket.

MENELAOS

Engem te ne oktass protokollra, Pylades!

PYLADES

Én nem protokollra akarlak oktatni, hanem arra, hogy vigyázz az életedre.

MENELAOS

Miután nyelt egyet. Igen, úgy jöttem ide, hogy kockáztatom a magam életét is. Előfordult már a történelemben, hogy barbárok nem respektálták a fehér kendőt, s felkoncolták a parlamentereket. De talán ennyire mégse lesztek elvetemültek.

ORESTES

Talán ennyire még leszünk Menelaosok.

ELEKTRA

És minek köszönhetjük ezt a halált megvető megtiszteltetést?

MENELAOS

Szeretném a feleségem kiszabadítani.

 

Csend.

 

ORESTES

Csak szájmozgással, a másik két fiataltól kérdezi. Ki mondja meg neki?

 

Egy ilyen pillanatra Arany János azt mondta: „Csupán a szemek szavaznak”.

 

PYLADES

Ő már szabad.

 

Odakint Heléna fríg szolgái keleti hangszereiken azt a dallamot játsszák halkan, amelyet énekszóval itt intonáltak.

 

MENELAOS

Kezd eltelni reménnyel. Tapogatózik a hang felé. Azt mondod, hogy a tárgyalás végén magammal is vihetem őt?

ELEKTRA

Mi nem akadályozzuk meg, hogy magaddal vidd őt.

MENELAOS

Örülök, hogy ezt hallom. Nem szeretek úgy tárgyalni, hogy csak a végén derüljön ki: nem volt miről tárgyalni.

ELEKTRA

A tét itt van.

MENELAOS

…Hallom is. Ez a feleségem kedves dala. Gyönyörűen szokta énekelni… Talán azt várja, hogy meghallja Heléna énekét. Nem bír magával – kiáltja. Heléna!

PYLADES

A parlamenter nem kiabál.

MENELAOS

…Hol van Heléna? Itt van a palotában?

ELEKTRA

Itt.

MENELAOS

Egész halkan. Heléna?… Nem itt van? Nem válaszol.

PYLADES

A túszok nem szoktak válaszolni… A túsznak lehet hogy be van ragasztva a szája. Esetleg nincs magánál. Esetleg nem él. Esetleg nincs kedve felelni neked.

MENELAOS

Tíz éven át harcoltam érte. Most megalázkodom érte. A spártai büszkeség bár tiltja, bejöttem ide, és tárgyalok a túszszedőkkel. Mit kértek?

ORESTES

Argost.

MENELAOS

Minek nektek Argos? Hogy felforgassátok benne a megszokott rendet?

 

Csend.

 

Aztán az egész Hellászban?

 

Csend.

 

Argos az enyém.

ORESTES

Spárta a tied. Trója a tied. Nem elég?

MENELAOS

Spárta nekem a hites feleségem. Tróját meghódítottam, elég sokáig ostromoltam. Az enyém lett. Argost megörököltem. Kisázsiában megszoktam a többnejűséget. Nevet. Nekem semmi sem elég.

ELEKTRA

Azért jöttél talán, hogy férfierőddel dicsekedj?

MENELAOS

Sok mindennel dicsekedhetnék. Ennek a háborúnak én vagyok az egyetlen… Elhallgat, majd büszkén kivágja a legnagyobb szót. Engem az istenek szeretnek!

ELEKTRA

Akár a földre is vetheti magát, úgy kiáltja. Boldogtalan!

MENELAOS

Legközelebbi családtagjaim – és most velem együtt – a ti kezeitek között vannak. De a javaslat, amit teszek, mindkét tárgyaló fél számára előnyös… Mi volna, ha egyesítenénk Spárta és Argos sorsát – Próbálja vakon betájolni és megnyerni Pyladest. és Phokisét! – a következő generációban is. Vérségileg. Én azért vagyok jó diplomata, mert mindig családban gondolkozom. Nekem a háziboldogság minden… Ezért minden kompromisszumra hajlandó vagyok.

ELEKTRA

Te őrült nagybácsi… Mi nem vagyunk hajlandók semmiféle kompromisszumra.

MENELAOS

Te mondasz őrültnek engem? Ti, ti, ti nem vagytok az eszeteknél!

ORESTES

Szerinted bizonyára nagyobb ésszerűségről tennénk tanúságot, ha jól nevelt ifjú idiótákként meginnánk azt a méregpoharat, amit mint enyhe ítéletet kivívtál számunkra a bíróság előtt – ó, Menelaos!

MENELAOS

Az én kompromisszumom épp azt célozná, hogy azt a méregpoharat elkerülhessétek – esetleg.

ORESTES

Miről mondjunk le, cserében? Argosról?

MENELAOS

Arról se. Sőt. Csak arról, hogy ezek helyett a kövekből épült falak helyett mindenféle légvárakat építsetek.

 

PYLADES

Dúdolja.

 

    Megmaradni! és föladni
    soha nem fogjuk a várost…

 

ORESTES

Amíg ti Trójánál háborúztatok, mi felnőttünk…

MENELAOS

Felnőttetek. Tehát itt az ideje, hogy benőjön a fejetek lágya.

ORESTES

Ujjain számolja ő is. Ajax bácsinak, aki kardjába dőlt, neki benőtt a feje lágya. Palamedes bácsinak, akit hamis váddal kivégeztetek, neki benőtt a feje lágya. Odysseus bácsi a tengeren bolyong, hiába várja őt otthon hű Penelopéja. Egy ilyen okos embert. Hát ha valakinek, neki aztán benőtt a feje lágya… Említésre se érdemes apámnak is benőtt a feje lágya. Azért volt olyan nehéz agyonverni őt itt ebben a teremben… A fürdőkádban.

MENELAOS

Ebben a teremben? Kitör rajta az eddig féken tartott pánik. Hol vagyok? Miféle teremben? Rohanna, átbukik Helénája testén, észre sem veszi. Felugrik. Tapogatóznék kifelé. Merre? Letépi végre szeméről a fekete kendőt.

 

Vele szemben, arasznyira, három arc. A három gyűlölt fiatalnak arca. Orestes kezében ott a kard is…

A három fiatal ugyanis szintén ugrott, amikor Menelaos ki akart törni. Terelték, elkapták, bekerítették… közben volt egy pillanat, amikor Pylades odadobta Orestesnek a kardját.

És most, leblokkoltan, bármerre villan is Menelaos szeme: Orestes, Pylades, Elektra – moccanatlanul, rászegzett tekintettel, nekiszegezett karddal.

Gyilkos gyűrű.

Ebből kitörni?

Egy néma perc, és Menelaos próbál „oldani” – mintha mi sem történt volna. Akár egy turista, aki figyelemmel adózik a görögországi útikalauzok háromcsillagos látnivalójának.

 

MENELAOS

Kilép a rászegződő tekintetek kereszttüzéből. Szinte „nonsalansszal”. Micsoda falak! Kora mykénei stílus… de az ugye csak legenda, hogy ezt még a titánok építették?

ORESTES

Sértődött argosi királyfi. Természetesen. Csakhogy családomban már ezer esztendeje tartja magát ez a legenda.

MENELAOS

Itt szoktak hát történni azok a véres családi gyilkosságok, amiket a közönség sohasem láthat, csak egy hírnök számol be róluk…

PYLADES

Igen, Menelaos, itt szinte a színfalak mögött vagyunk. Ott a sarokban a vérfürdőkád, amelyben Agamemnon bátyád halálát lelte. Orestes kezében ott a kard, amellyel…

MENELAOS

Hagyd! Ismerem azt a száz tragédiát, amelyet ebben a rémcsaládban a legenda számon tart. Thyestes lakomájától, aki saját gyermekeit… – ha nem tévedek.

ELEKTRA

Téved. Már a százegyediknél tartunk tragédiákban.

PYLADES

Érdekel? Hogy ezt ne hírnöktől halljad… Zene!

 

A zene fölerősödik. Más hangszerek is. Idegizgatóak.

 

MENELAOS

Jól mondod, Pylades. Színház az, amit ti itt csináltok – s már hányadik hete? Zenés színház.

PYLADES

Orestes, te köszörülöd a kardot. Ma még szükséged lesz rá. Kerek hat hete csináljuk mi ezt, ó, Menelaos, és most tartunk a végkifejletnél. Orestes köszörül, én odafent éneklem a dalt a Fiatalok Városáról… Énekel, improvizál.

 

    Kell a város, kell a város,
    kell a béke, kell a béke,
    ha a béke giccsmadár is…

 

Egy rímet ide, Orestes!

ORESTES

…ha a béke giccsmadár is – és a héják eledéke! Hirtelen Elektrához. Imádkozz!

ELEKTRA

Azt se tudom, ki vagyok, és kihez imádkozzam. Mire felnőttem, elveszítettem a hitem az istenekben.

PYLADES

Az istenek azért szerethetnek téged. Az vagy, akit az istenek szeretnek.

ELEKTRA

Ha szeretnek, akkor előbb adják nekem a világ legszebb férfiait!

PYLADES

Már mind a tiéd volt. Most imádkozz a könnyű és gyors halál istennőjéhez: Szent Eutanáziához!

ELEKTRA

Ja? Jó! Heléna-pamflet. Kegyes istenek, akiktől mindent megkaptam az életben, segítsetek át fájdalom nélkül az utolsó pillanatomon, ámen! Jöhetsz, Orestes!

MENELAOS

Hát ha nektek van bátorságtok előadni anyátok halálát – ez érdekel. De hiába imádkozott a szerencsétlen. Azt beszélik, hogy még lent a vízivárosban is hallani lehetett órákon át a sikoltozását.

ORESTES

Majdnem mosolyog. Nekem egyetlen mondat cseng a fülemben. Amikor gyűjtöttem az erőt, hogy ezt a kardot belemerítsem, akkor mondta: „Nem vagyok az anyád!” És utána hang nélkül – egyetlen hang nélkül halt meg!

MENELAOS

Szívesen elhinném. De mindenki beszél a sikoltozásról, ami betöltötte az egész várost. Nem kell elhagyni.

PYLADES

Marad a sikoly! Menelaos műértő, ő tudja, hogy a hatásos végkifejletnek ezek az elengedhetetlen kellékei; zene, ima, sikoly.

ELEKTRA

Sikít.

PYLADES

Csitt! Mit hisztizel? Majd ha meglátod Orestes meztelen kardját, akkor sikíthatsz.

MENELAOS

Azt mondjátok, hogy a boldogtalan nem is sejtett semmit?

ORESTES

De. A boldogtalannak reggel az volt az első szava: „Ma megöltök?”

MENELAOS

Talán egy isten megjelentette neki.

ORESTES

Kasszandra.

MENELAOS

Annak egy szavát se lehet elhinni!

ORESTES

Én is ezt mondtam.

 

A fiatalak ezen most nevetnek.

 

MENELAOS

Rajtatok is meglátszik, hogy apa nélkül nőttetek fel. Amíg mi Trójánál harcoltunk, nem volt aki móresra tanítson titeket… Tudjátok ti, hogy mi a spártai nevelés?

 

Ez a Menelaos csak bohóctréfát érdemel.

 

PYLADES

Menelaos hangján folytatja. Az atyai pofon, az hiányzik nekünk! Pofon üti Orestest.

ORESTES

Menelaos hangján. Szedte-vette! Neked meg a spártai mogyorófapálca! Tartsd a feneked! Kardlapozza Pyladest.

ELEKTRA

Sikít.

PYLADES

Miközben Orestes fenekeli. Te meg most megint mit sikítsz?

ELEKTRA

Látom Orestes meztelen kardját!

MENELAOS

Kibuggyant belőle a röhej, de erőt vesz magán. Ez azért mégse bohóctréfa! Nézze meg az ember!

PYLADES

Sírni kezd.

ORESTES

Miért sírsz, Pyl? Fáj?

PYLADES

Nem azért sírok, hanem azért, mert nincs sikerünk bohóctréfáinkkal a nagy hadvezér előtt.

ORESTES

Akkor folytassuk neki azt, amit elkezdtünk. Attól a szívnek meg köll szakadnia. Helénát utánozza. „Ma megöltök?”

MENELAOS

Megérdemelnéd! Te anyagyilkos lány!

ELEKTRA

„Ma megöltök?” …Jó? Vagy nem így kezdte?

ORESTES

Ezekkel a szavakkal, de valami egész más hangsúllyal. Könnyedén vetette oda: „Ma megöltök?”

MENELAOS

Hogy te is hogy megérdemelnéd! Te fiú!

ELEKTRA

„Ma megöltök?” Most jobb?

ORESTES

Fejét rázza. „Ma megöltök?”

MENELAOS

Meg, meg, meg…

PYLADES

A parlamenter nem fenyegetőzik.

ORESTES

…„Ma megöltök?”

PYLADES

Tökéletes! Add oda a kardot Elektrának. Köszörülje tovább. Ő lesz Orestes.

ORESTES

Odadobja kardját Elektrának. Úgyis mindig fiú szerettél volna lenni.

ELEKTRA

Én nem tudom, mit kell csinálni. Engem hamar kiküldtek innét.

ORESTES

Senki se tudta, hogy mit kell csinálni… Mindnyájan zavarban voltunk.

MENELAOS

Hát így, színfalak mögül nézve, csakugyan színesebb a gyilkosság, mint ahogy a hírnök szokta elmesélni. Aki ráadásul, rendszerint, nem is a legjobb színész. De nem hosszú ez kissé?

PYLADES

Ne félj, Menelaos. Rövid lesz. Ahogy Orestest unszolta, Elektrának súgja. Rajta!

ELEKTRA

Orestes-Helénának. Te asszonytestbe bújt szörnyeteg!

ORESTES

Kiszól a Heléna-szerepből. Jaj de rossz Orestes vagy te! Ilyet egy Orestes soha nem volna képes mondani egy nőnek. Pláne egy görög királynőnek.

ELEKTRA

Én igen!

ORESTES

Lángol a szemed megint. Mi vagy te? Bosszúszomjas erynnis?

ELEKTRA

Azzal a kihívó-lefegyverző mosollyal, amellyel egyszer már mondta ezt. „Az vagyok.”

 

Csend.

 

ORESTES

Látod, ilyenkor csakugyan félek tőled. Te kivégző angyal Helénaként. „Jaj, hogy tartod azt a kardot? Látszik, hogy nem voltál katona!”

MENELAOS

Nevet. Nem főzőkanál a kard! Próbálja mutatni Elektrának a kard fogását.

ORESTES

Itt volt egy ajakrúzs… még az előbb.

PYLADES

Fölveszi a földről. S Orestes mellére rajzol vele egy vörös szívet. Közben Elektrához. Hogy tanulj egy kis anatómiát. Utólag még Orestes két orcájára is odanyom egy-egy piros foltot.

ELEKTRA

Nekem is! Nekem is! Szétnyitja ruháját.

ORESTES

Igen, igen, hadd lássa mindenki, hogy milyen tiszta volt a szíve szegény Orestesnek.

PYLADES

Miközben kidekorálja Elektrát. Szép vagy, te meztelen szívű… Elektra is kap az arcára is egy kis pirosítót.

MENELAOS

Nála maradt a kard. Ettől mindjárt derűsebb is. Most olyan egyformák vagytok, mint két testvér.

 

Elektra és Orestes egymással szemben, mintha most fedeznék föl egymást.

 

ORESTES–ELEKTRA

…Mint egymás tükörképei!

 

Egy lassú táncmozdulat. Várja, mi lesz. Elektra ugyanúgy mozdul. Ezen egyformán elmosolyodnak. Zenére: pantomim.

 

MENELAOS

Akciót! Jöjjön az a sikoly! Azt várom. Ki fog sikoltani?

PYLADES

Mindig, aki kérdi.

MENELAOS

Azt ígérted, rövid lesz.

PYLADES

Az élet rövid, a művészet hosszú. Nem hallottad még?

MENELAOS

Marhaság! Hat hete vesztegel itt a flotta, a hadsereg. A legütőképesebb ma a Földközi-tenger keleti medencéjében. Helénáért romboltuk le Tróját. Helénát visszavívtuk. Hol van Helénám?

PYLADES

Tűz, tűz…

ORESTES

A zenére Heléna trójai dallamát dúdolja.

KASSZANDRA

Be, szabóollót csattogtatva. Őt keresem én is, Páris fivérem kurváját, gyilkosát! Hadd nyírjam le azt a híres szép szőke haját, mielőtt a máglyára teszik. Miatta rombolták le Tróját. Miatta ölték meg apámat és minden fivéremet… miatta kerültem rabszolgasorsra én is… anyám is… Orestes előtt, aki tovább énekel. Te nem vagy Heléna, hisz te élsz…

ELEKTRA

Felnevet. Ugyanúgy, mint amikor észrevette, hogy Heléna hogyan spórol a hajával. Add ide azt az ollót és bebizonyítom neked, hogy én vagyok Heléna… Átveszi az ollót és utánozni kezdi azt a jelenetet, bohóctréfaként. Levágom tőből a hajam és elküldöm szegény nővérem sírjára… Csak épp egy arasznyit hagyok meg belőle… Még lejjebb csúsztatja az ollót. Egy arasznyit küldök el neki… Egy ujjnyit… Az én hajamból ez a csipetnyi is aranyat ér. A semmit, amit levágott, Heléna szemfedőjére szórja.

KASSZANDRA

Eszelősen kacag, akár a földön is ülhet. Épp ilyen volt! Ilyen volt! Így vigyázott a hajára Trójában is a híres világszépe…

MENELAOS

Pusztulj, te halálmadár! Feléje vág a karddal.

KASSZANDRA

Elhengergőzik. Fogadd részvétemet, özvegy király!

MENELAOS

Oda se figyel rá, Elektrára támad. Ne merészeld gúnyolni Helénámat te se… Az éneklő Orestesre. És te se!

PYLADES

Ők csak ál-Helénák!

 

A zene elhallgatott. Csend.

 

MENELAOS

Körbenéz a mozdulatlan álló fiatalokon. És hová tettétek az igazit?

PYLADES

Tűz… tűz…

MENELAOS

Fellebbent egy függönyt. De a szeme a fiatalokon. Esetleg egy másik függönyt is.

KASSZANDRA

A holttesthez kúszott, s lábtól húzogatja lejjebb róla a lepedőt. Míg csak a feje elő nem tűnik. …Szálanként tépjétek ki a haját… Minden elesett trójaiért… S ahogy hunyt szemmel felfohászkodik bosszúért az égre. Miért szeretitek a kurvákat ti is, ti halhatatlan istenek?!

PYLADES

Csendesen. Nyughass, Kasszandra!

KASSZANDRA

Apolló hangját hallottam! Felugrik. Hol vagy, Apolló?… Szólj, szerelmem!… Hová tűntél? Keresi, halkan, suttogva, áhítattal. Apolló-ó-ó!… Apolló…

MENELAOS

Heléna fejénél állt – vagy térdre is eshetett. Spárta királynéja! Felordít, ordít. Ki tette ezt veled? Ki követte el ezt az égre kiáltó gyilkosságot? Ezt megbosszulom, ha addig élek is, Helénám!

PYLADES

A fríg fiúk zenélnek. Kasszandra imádkozik. És végre az esedékes sikoly is feltört Menelaos torkából. Heléna tragédiája befejeződött. A mienk pedig most kezdődik. Az a bizonyos tragikus finále.

ORESTES

Spárta királynője és kis híján Argosé. A Trójában töltött tíz vidám esztendőkért Argos trónjával akartad jutalmazni őt, Menelaos. A mi holttesteinken át, Menelaos. Neked köszönheti Széphelénád, hogy most ilyen véres holttetem – te vagy az ő halálának a neve: Menelaos… Az égre kiáltó gyilkosság neve: a te hatalomszomjad – Menelaos… Hisztériásan. Nem én voltam!

PYLADES

Én voltam. Elektra mögé lép, baljával átöleli, jobbjában a nyílvesszőt magasra emeli. A hegye Elektra nyaka töve felé…

ORESTES

Elektra lábaihoz veti magát, s ölébe rejti az arcát.

 

Minden olyan – ez a néma élőkép –, mint volt a Heléna-gyilkosság pillanata.

 

MENELAOS

Felállt, kezében kard. Farkasszemet néz Pyladesszel. Most fogja legyilkolni.

PYLADES

A lányodra is gondolj, Menelaos.

 

Csend.

 

MENELAOS

Földre dobja a kardot. A feleségem nem tudom feltámasztani… Nézi a három fiatalt – meztelen keblű Elektrát, hátravetett feje Pylades ölelésében, előtte térdel Orestes. S kicsit zavarban, de felteszi a kérdést, ami kínozza. Mondjátok, lelketekre… Ugye, csupán meggyilkoltátok őt?… Más nem esett köztetek… vele?

 

Csend.

 

Tisztán élt itt?

ORESTES

Feláll. Tisztán halt meg…

FRÍG FIÚK

Be, litániáznak. Tiszta Heléna… Szép Heléna… Szent Heléna… Szűz Heléna… Közben felemelik.

HERMIONE

Be. Hogy irigyeltem őt, hogy milyen sokat tudott élni. Harmincnégy éves csak, és milyen fiatal… Te nálamnál százszor szebb, te nálamnál kétszer hosszabb életű – te aranyhajú!

 

Helénát kivitték.

 

HERMIONE

Szenvedélyesen. Mert én még csak tizenhét éves vagyok. Szeretnék élni még másik tizenhét évet. Szeretném megérni a görög királynék átlagos életkorát.

ELEKTRA

Elfelejted a görög királylányokét. Antigone is épp tizenhét éves volt, amikor egy ostoba nagybácsi őt is halálra ítélte.

ORESTES

Iphigénia néném még tizenhét éves se volt, amikor a Trójába induló hős vezérek megölték őt. Na, mondd csak el, Menelaos, hogy miért… Hogy kedvező szelet kapjanak a vitorlájukba… Szenvedélyesen. Ugye, Hermione, téged nem lesz muszáj meggyilkolnunk?

MENELAOS

Anyádat nem támaszthatom föl, téged megpróbállak megmenteni… Tárgyaljunk tovább arról a „kompromisszumról”.

ELEKTRA

Helénát azért öltük meg, hogy minden „kompromisszumot” veled, Menelaos, lehetetlenné tegyünk. „Világos?”

MENELAOS

Amit ti akartok: légvár! Jó görög szóval: utópia. De ezek az idők nem kedveznek az utópiáknak. Megsúghatom: egy második trójai háború fenyeget. Fiatalok vagytok: gyerekeket csináljatok, ne utópiákat!

ORESTES

Ha nem csinálunk utópiákat, a gyerekeinket meg fogják ölni abban a második trójai háborúban.

MENELAOS

Én ma reggel, amikor úgy döntöttem, hogy életemet kockáztatva – parlamenterként, fehér zászlóval – bebocsátást kérek, már kész tervvel jöttem. Merészebbel, mint a ti utópiátok. Arra gondoltam, hogy minden apai tekintélyemet előveszem, és megpróbálom rábírni az én engedelmes kicsi lányomat, hogy menjen feleségül Oresteshez.

HERMIONE

Minden apai tekintélyedet visszateheted…

 

Hermione is, Orestes is elkezdenek nevetni. Félreérthetetlenül.

 

ORESTES

Mi ugyanis nem vártunk parlamenterre.

MENELAOS

Ti?… Ketten?

HERMIONE

Pyladesre is értve. Sőt… Mi… Hárman.

ELEKTRA

…Négyen.

MENELAOS

És… És mióta találtatok egymásra?

HERMIONE

Az első pillanattól kezdve. Mióta Orestes és Pylades ott fent a várfalon a hátamnak szegezték kardjukat… Csendesen énekli, mint aki most próbálja megfogalmazni – megvallani. „Orestes magva már méhembe zárva…”

MENELAOS

De hisz gyilkosod lehetett volna!

HERMIONE

A szerelem lehet halálos. És a halál pedig olyan szép szerelmetes…

MENELAOS

Hát akkor miért nem nászdalokat énekeltetek onnan fentről, a palota teraszáról? „Ó hymen, hymenaion!”

HERMIONE

De hisz mi mindig arról énekelünk. Dúdolja. „A szabadságról tanultam ez éjjel – A szabadság fehér falon fehér jel…” Tudod-e, melyik volt az az éjjel? A nászéjszakám.

MENELAOS

Tulajdonképpen örülnöm kéne, hogy azt a tervezett kompromisszumot, amelynek kigondolására én annyi álmatlan éjszakát áldoztam, néhány álmatlan éjszakával ti is előkészítettétek.

HERMIONE

Minden éjszaka igyekeztünk előkészíteni.

MENELAOS

Egy spártai lány beszél így?

HERMIONE

Egy spártai Heléna lánya.

MENELAOS

Csak az anyád sorsára ne juss!

ORESTES

Nem akarok többé olyan égrekiáltó bűnöket elkövetni, melyeknek neve: „Menelaos”.

MENELAOS

Ha szereted a lányom, engedd, hogy ő most velem jöhessen.

 

Csend.

 

ORESTES

Miért vinnéd el? Menyasszonyom.

MENELAOS

Nem a vőlegény hálószobájában szokás nálunk felkészíteni a menyasszonyt az esküvőre.

HERMIONE

Én túsz vagyok. A vőlegényem életének védelmező pajzsa. Mindnyájuké.

MENELAOS

Ez a pajzs csak addig védelmezi őket, amíg a szívemben te ki nem oltod az apai szeretetet.

 

Csend.

 

ORESTES

Elmehetsz, Hermione.

MENELAOS

Ezt a szót vártam tőled, Orestes. A nászünnepre majd visszatér a szép menyasszonyod… felvirágozva, illatosan…

ELEKTRA

A hulláink közé.

HERMIONE

Élénken. De hisz megfürdetnek engem majd itt anyámnak kedves masszőrjei, virágot is fonnak a hajamba a fodrászai. Az illatszereiről nem is beszélve. Tele van a palota velük. Érzed?

MENELAOS

Alig leplezett sötét iróniával. És ha jól látom, fürdőkád is van itt. Utoljára Agamemnon bátyám fürdött benne.

HERMIONE

Nem vagyok babonás! Ledobja ruháját, rövid ingben belelép a kádba.

 

A fiatalok nevetnek.

 

ELEKTRA

Tapsol. Meleg vizet!

HERMIONE

A kádban állva énekel.„Fogaink közt a virág is virágdal – és szirma hull, ha fogunk kiverik, mert dalolnánk estétől hajnalig…”

 

A fríg fiúk közül kettő már boldogan hozza is a meleg vizes dézsát, a harmadik viráglocsolóból hideg vízzel permetezi.

 

HERMIONE

A forró s hideg vizektől sikongat és föl-fölvacog, s így énekel is közben.

 

    Kell egy város, kell egy város,
    mert feledni megtanultunk.
    Kell a vér is, kell a vér is,
    mossa le most véres múltunk…

 

MENELAOS

A katonáim szeretik hallgatni ezeket a dalokat. Bár én legszívesebben viaszt töltöttem volna a fülükbe… Pylades, menj föl a toronyba és hirdesd ki Spárta és Argos városának szövetségét.

HERMIONE

A fürdőkádból felbukva, rátapadó kis ingben. A fiatalok városszövetségét.

PYLADES

Félek, mégiscsak viaszt tölt a katonafülekbe Menelaos úr.

MENELAOS

Még fokozottabb az előbbi lappangó iróniája. Vannak nekünk a viasznál valamivel keményebb elnémító szereink is… Énekelj, amit akarsz, Pylades! Nem szólok én bele a te „apollói” dalaidba… Tedd föl Apolló arany álarcát is. Hadd higgye az a buta baka, hogy egy isten szól hozzája!

KASSZANDRA

Befut az álarccal, csókolja. Szerelmem, Apolló Aztán megfordítja, mutatja. Üres. Nincsen benne isten!

PYLADES

Felteszi. Van benne isten.

KASSZANDRA

Te légy Apolló – mindhalálig.

PYLADES

Akkor kihirdetem azt is, hogy én Phokis hercege feleségül veszem kedves barátom nénjét, Elektrát.

 

A fríg fiúk zümmögik az új nász hírére is az O hymen-t…

 

ELEKTRA

A miénk lesz a legerősebb városszövetség Hellászban! Ő is énekelhet egy strófát.

 

    Kell a város, kell a város,
    hol a testek összeérnek…

 

A többiek (is, esetleg):

 

    A gyönyör csak, ami páros,
    ölelkeznek a testvérek.

 

MENELAOS

Színház ez, színház, amit itt csináltok. Aztán versenyezhetünk, mint Dionysos játékain, hogy ki tud hatásosabb csattanóval szolgálni. El, kint felharsanó katonazeneszó fogadja, amely ettől kezdve tart.

KASSZANDRA

Pyladeshez. Ne menj föl!

PYLADES

Kasszandra! Ezek a te örökös balsejtelmeid! Apollót akarod – a mindent előrelátó istent – jósolni tanítani? S énekelve megy föl a lépcsőn. Előbb csak dúdolja. „Fogaink közt a virág is virágdal – és szirma hull, ha fogunk kiverik…”

 

Amikor már eltűnt a szemünk elől, odafentről majd hallatszik – a katonazenét túlharsogva – a dala:

 

    Kell a város, kell a város,
    kell a béke, kell a béke,
    ha a béke giccsmadár is
    és a héják eledéke…

 

KASSZANDRA

Felpattan, kereng, vajákol. Minden trójainál trójaibb háború fenyeget…

ELEKTRA

Akkor már inkább az én Pyladesemnek hiszek! S Pyladesszel kánonban énekli.

 

    …kell a béke, kell a béke,
    ha a béke giccsmadár is
    és a héják eledéke.

 

PYLADES

Közben már a következő szakasznál tart odafent.

 

    Túl kell élni bármi érát,
    annyi órát, ami járna.
    Jár a csőrünk, de olajág
    mégis jut az Ararátra.

 

ORESTES ÉS HERMIONE

Közben ők kezdték el ezt az apollói dalt a békéről, a giccsmadárról és Ararátról.

KASSZANDRA

A maga másik, fenyegető, agresszív zenéje szerint.

 

    A polgároknak szétrohad az ágyuk.
    Mert félelmében mindük bevizel.
    És álmában is csak annyit hisz el
    hogy vizivárosban kellenek vízágyuk…

 

PYLADES

Odafönt, közben a kánonban ott tart.

 

    Elsöpörni, fölsöpörni,
    lenni inkább utcaseprő,
    mint csak ölni, ölni, ölni
    mindörökké, mindöröktől.
    Apánknak volt ez a dolga:
    ölni, ölni, ölni…

 

Valami ordítás. A katonák diadalordítása volna? Pylades elhallgatott.

Csend lett. Halálos csend.

 

PYLADES

Kapaszkodva, imbolyogva megjelenik a lépcsőn. Az álarca szájnyílásán hatolt be a nyíl a torkába, hozzászegezve így az álarcot a fejéhez. Szólni nem tud. Hang nem jön ki a száján. De int, hogy tovább, tovább! Vezényli, fél karral, az éneket, ahogy vánszorog, bukdácsol lefelé.

 

És Pylades–Apolló intései nyomán muszáj ezt az iszonyú békedalt tovább énekelniük, kánonban – mint halottsiratót, mint diadalmi dalt, igen, diadalmit, csak azért is, ha zokogva is, aki nem bírja másként. Akinek Pylades int, ezzel az intéssel attól búcsúzik is. Menyasszonyától, barátjától, a fríg fiúktól is, Hermionétól. És aki intésére belekap a kánonba, az is búcsúzik. Mert ez a búcsújuk, hogy kiéneklik, amit torkára forrasztott Pyladesnek a nyílvessző…

Egy-egy sor most külön értelmet nyer. Fenyegető lesz. Vagy megtelik felismeréssel. Ezek a sorok persze messze kihangzóak lesznek ebből a tépett kánonból… Most itt csak ezeket idézem:

 

…Ha a béke…
…ha a héják, eledéke.
 
…de olajág
mégis jut az Ararátra.
Túl kell élni bármi érát!
…mint csak ölni, ölni, ölni
mindörökké mindöröktől.

 

És persze a többi szakasz is szól, halkabban, fuldokolva vagy susogva.

– a fejére szögezett Apolló-álarc alatt talán boldog is a kánonnak ebben a kavargásában…

Az álarc legalábbis derűs, sugárzó arany-arcot mutat.

Már az utolsó előtti lépcsőn áll. Széttárja karját – talán csak nem szólni akar? De igen. Csend.

 

PYLADES–APOLLO

Iszonyú erőfeszítéssel próbálja kitépni a szájába, torkába fúródott nyílvesszőt. Nem megy. Hát így próbál dalolni… De csak habos vér bugyborog ki a száján, s a szájából az álarc szájnyílásán. Sugárvérzés ennek az orvosi neve. Csak vér. De mégis! Valamit mond, ami csak úgy érthető, hogy Orestes – akinek Pylades karja közé dőlt – vele susogja most. Ketten énekelnek megint. Az egyik hanggal, a másik vérsugárral.

ORESTES

Az összecsukló Pyladest ölelve, vele együtt énekli.

 

    Fogaink közt a virág is virágdal,
    és szirma hull, ha fogunk kiverik…

ELEKTRA

Sikoltva. Vegyétek már le róla az álarcot!

KASSZANDRA

Azt nem lehet. Oda van szögezve hozzá. Ez már az ő arca.

ORESTES

Rázza a zokogás, de tartja a halott barátját, vállára csuklott arany álarcos feje. Mit apollóskodsz… mit apollóskodsz mindig, te hülye?… Mondtam; ugye mondtam?… Mondtam, hogy ne csináld… Látod? Leteszi a földre. Úgy, hogy háttal nekitámasztja a holtat a falnak. Leül ő is melléje. Látod… látod… S látod, most már azt se fogjuk soha ebben a rövid büdös életben megtudni, hogy Pylades apollóskodott-e ott fent az álarc alatt vagy Apolló isten kísért engem ilyen hűségesen Pylades testébe bújva.

ELEKTRA

Odaguggol melléjük. Megemeli Pylades kezét, az erőtlenül visszahanyatlik. Hány percig voltál a vőlegényem? Számoltátok? Leborul a földre. Ordít. Kasszandra! Kasszandra! Hol a jóstudományod? Nem tudsz olyan szörnyűséget mondani, amit most már el ne hinnék… Veri a földet. Jósolj!

KASSZANDRA

Mereven bámul valami fix pontot. Iphigéniát megölte Agamemnon. Agamemnont megölte Klytaimnestra. Klytaimnestrát megölte Orestes. Helénát megölte Pylades… Pyladest megölte Menelaos…

ELEKTRA

Ezt láttuk! A jövőt mondd!

KASSZANDRA

Azt mondtam! Ez a vérfolyó nem áll meg. Pyladest megölte Menelaos.

HERMIONE

Nemcsak őt. Menelaos mesterlövésze engem is eltalált. Túsz vagyok. Az apám engem most halálra ítélt. Tudja jól a törvényt. Fogat fogért. Orestes, édesem, hajtsd végre az ítéletet. A legjobb barátodat gyilkoltatta meg az én apám.

ELEKTRA

És a nénje vőlegényét!

ORESTES

Persze, persze! Felugrik. Előkeresi a kardját az ott heverő göncök közül. Egyszer-kétszer körbejár vele, s aztán megáll a nászra felvirágzott Hermione előtt. Ne félj, van már rutinom… Gyilkológép lettem. Sorra megölöm azokat a nőket, akiket szeretek… Még Elektrát is, kis híja… Nevet. Összetévesztettem egy erynnisszel…

ELEKTRA

Kasszandra felé. Mi vagyunk a bosszú istennői. Örülsz az új Trójának, száműzött trójai királylány?

KASSZANDRA

A vérfolyó nem áll meg, Hermionét most megöli Orestes.

ORESTES

Muszáj Kasszandrának hinni? Apolló azt akarta, hogy ne higgyünk neki… Hermione, menj el! Eldobja a kardját. Nincs fogat fogért. Mondd meg apádnak, hogy fütyülök Trójára. Fütyül.

HERMIONE

Szeretnék itt maradni. Veletek.

ORESTES

De édesem! Ennek a világnak csináljunk gyereket? Leveti magát oda, ahol a dráma elején feküdt a földön. Menj! Menj! Menj! Menj!… Rázza a zokogás. Ne is lássalak!

 

Besötétedett.

 

HERMIONE

Vállára a fríg szolgák ráterítik a királynői köpenyt. Talán sikerül túlélnem a görög királylányok átlagkorát. Akkor még szülhetek is. Nem mindegy, hogy milyen világnak… Nagyon csendesen énekelve megy el.

 

A fríg szolgák úgy követik, mint a kiskutyák, akik nem tudják, hogy nem fogják-e elkergetni őket.

 

HERMIONE

 

    Orestes magva már méhembe zárva,
    Pyladest is ugyanott hordozom.
    Lehet jövendőnk Elektra-rokon,
    ha arcunkról lehull a szinész-lárva,
    és tisztán is lehetünk boldogok.
    A szabadságról tanultam ezéjjel,
    a szabadság fehér falon fehér jel,
    a szabadság hát leolvashatatlan,
    amitől majd az ölem kettépattan,
    s akit sikoltva világra hozok…

 

Hermione eltűnt az éjszakában, de énekel tovább, és már nem is egyedül. Egy-egy tiszta hang viszi a szólamot, egy-egy sor erejéig.

 

    Kell a város, kell a város.
    Megtanulni elfeledtük,
    hogy a sár is, hogy a vér is,
    moshatná tisztára testünk.
    Trója, Páris – kell madár is,
    levegőbe, aki röppen,
    ha a város, ha a vár is
    elmaradna már mögöttem…

 

Sötét van. Sötét árnyékok állnak ki megint, lámpást gyújtanak.

Csend.

 

ORESTES

Milyen csend lett.

ELEKTRA

Most ment le a nap.

ORESTES

Fázom… Mondd, Elektra: igaz volt?

ELEKTRA

Mi?

ORESTES

Vagy csak álmodtam?

ELEKTRA

Mit?

ORESTES

Valami emlék játszik vele. Hangsúlyosan mondja. Fá-zok. Csend. Olyan ez nekem, mintha a tárgyalás nem is ma lett volna, hanem hetekkel ezelőtt. Mit tudom én? Hat héttel ezelőtt.

ELEKTRA

Drágám, de hisz lehet, hogy hat héttel ezelőtt volt.

ORESTES

Érzik az égett szag a levegőben.

ELEKTRA

Mást is égethetnek.

ORESTES

Kit?

 

Nesztelenül bejön Kasszandra, két kezében két pohár, leteszi eléjük. Nézi őket.

 

ELEKTRA

Kit?… Minket?… S darálni kezdi magában, mint valami babonát. Nincs a földnek annyi kínja, mit az ember el ne bírna. Nincs a…

ORESTES

Felült. Nyitott szemmel bámul maga elé.

KASSZANDRA

Súgva Elektrának. Ne zavard! A Fiatalok Városáról fog ő majd álmodni nekünk az örök sötétségben…

 

Messziről hallatszik az ének. Hermione énekel, de mintha Pylades hangja is hallatszódnék. Meg a Helénáé is.

 

ORESTES

De hiszen ez a mi szülővárosunk, Elektra. Ezen a téren szoktunk játszani. Minden ház kilincsét ismeri a kezem. – „Isten hozott, Orestes” – mondják itt nekem. – „Kerülj beljebb,

Orestes!” – Ezzel várnak minket majd a küszöbön. Fölemeli a poharát. Súgva. Te is, Elektra…

 

Fény esik rájuk. Könnyben ázó arcaikra.

 

KASSZANDRA

Nagyon halkan, a családi sírkamrába invitáló vendéglátással. Isten hozott, Orestes… Isten hozott, Elektra…

 

Vége.

 

 

 

Freud az álomfejtő álma



Szereplők
A FÉRFI
AZ ÚTITÁRS
A KALAUZ
AZ UTAS
A HATÁRŐR
A METRESSZ
A MÚZSA
A CSÁSZÁR
A SZÁRNYSEGÉD
ZOLTÁNKA
A KIRÁLYFI
MARIE
ÖREGLÁNYOK
ADOLPHINE
RÓZA
PAULA
MICI

 

1. kép

A színpadon két tér van:

az egyik egy dívány és környéke;

a másik egy kis szalon, az ülőgarnitúrája egyelőre átlátszatlan plexibúra alatt.

 

A dívány egy nemzetközi vonat első osztályú fülkéjének a díványa. Akár vonatlépcső is vezethet fel hozzá. Fölötte lóg egy nagy rézfogantyús VÉSZFÉK. (Ez különböző nyelveken van kiírva rá.) Ugyanez a dívány később majd néha egy másik díványnak az emlékét is idézheti – azét, amelyen Freud Zsigmond folytatta a lélekelemzést hosszú évtizedeken át, Bécsben, a Berggasse 19. szám alatt.

 

A szalon csak akkor látszik, ha a búra róla fellebben a magasba, vagy ha belül kigyullad egy lámpa.

Efféle üvegbúrákkal védték egykor a szép Alt-Wien órákat. A szalon is egy Alt-Wien-világ, benne annyi az óra, hogy könnyen azt hihetnénk, hogy egy órásboltban vagyunk. Egyik se jár, és mind más-más időpontban állt meg. Ezért aztán majd ha megindulnak, különféle időpontokban ütnek és zenélnek. Némelyik órának hiányzik a mutatója is.

Mintha itt minden össze volna zárva a megállt idővel. Hogy is mondta az ifjú Kosztolányi? „S a rozzant szerkezetből, a poshadó tétlenség börtönéből, az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.” A berendezés múlt századi. De van már a szalonban rádió: abból az őskorból, amikor a kerek hangszóró még külön állt a szerkezettől. Ez tehát a harmincas évekre vall.

Van még a színpadon hátul egy díszes, kétszárnyú szekrény.

 

Hátul, oldalt, körben a horizontot képezhetik lelógó fekete-sárga szalagok, textíliák, amelyek minden ponton szétnyitható körfüggönyként állnak egybe. Így bárhol, bárki, bármikor beléphet, benézhet, beeshet.

 

Ausztriában vagyunk, Bécsben, az Anschluss után, a második világháború előtt, 1938 nyarán.

Este van.

Félig a körfüggöny szalagjai közt négy katona áll, nekünk háttal. Kordont képeznek. (Történetileg ám legyen bármilyen konkrét is a hely s időpont, az egyenruhák ne törekedjenek korhűségre. A nácizmus politikai és katonai jelvényeinek az idézése ma már annyira közhellyé vált, hogy megakadályozná e dráma általánosabb érdekű mondanivalójának és sajátos atmoszférájának a kibontását pláne expozíciós hangsúlyokkal, mindjárt itt a dráma legelején.)

 

A kordon arra szolgál, hogy a vasúti állomásra bejutni próbáló – elutazni próbáló – embereket visszatartsa. A katonák válla fölött ezek némán bámulnak be ide, a pályaudvarra. Egyik-másik arcra később talán ráismerünk majd valamelyik álomképben…

 

Egy 30-40 év körüli férfi valahogy átbújt a kordonon, szinte beesik. Nyári ruhában van. Szalmakalapja elgurul.

 

A FÉRFI

Engedjenek elutazni!

 

Visszapenderítik. A kalapja marad. Az állomás terében az indulásra váró vonat körüli zajok. A vonatkerekeken felzengő kalapácsütések. Mozdonyfüttyök és kalauzok sípolása. – Jó lenne, ha egy hozzáértő muzsikus segítene ezeket összehangolni, magasabb szinten, konkrét zenében. Ezek a zajok idegizgatóan hatnak az emigrálni akarók néma tömegére.

Csak az első osztályú fülke díványához vivő vonatlépcső mellett szivarozik nyugodtan egy régi vágású, pofaszakállas [hálókocsi-] kalauz. A pórul járt keménykalapos figurán szívből jövő nevetéssel derül. Bécsi kedély.

Kicsit megtépve, mintha a sűrű tömegen törte volna át magát – a kordon átengedi őt – be a színpadra egy útiruhás hölgy, csomaggal, fél kezében magasra tartja s lobogtatja az útlevelét, vasúti jegyét. Nevezzük Annának – vagy legyen ő a színdarabban egyszerűen: az Útitárs.

 

AZ ÚTITÁRS

Nekünk érvényes jegyünk van! Itt az útlevelünk is! Hirtelen rémülettel. Apám! Apám! Hol az apám?… Hol vagy? A neki háttal álló katonák kordonán át kifelé. Apá-ám!… Hol van? Itt a jegye, útlevele!

 

Az előbbi 30-40 év körüli Férfi – Annával egyidős lehet, megint bebújt.

 

A FÉRFI

Mondja azt, hogy én vagyok az apja!

A KALAUZ

Szabad kérnem a jegyét?

A FÉRFI

Felugrik, felteszi a kalapját. A hölgynél van a jegyem… Mondja, hogy önnél van a jegyem!

AZ ÚTITÁRS

Az én apám puha szürke nyúlszőrkalapot visel. Kalauzhoz. Nem látott egy szürke nyúlszőr kalapos öregurat?

A KALAUZ

Nem láttam. Hogy hívják?

AZ ÚTITÁRS

Miért érdekli a neve, ha nem látta? Kirohan.

A FÉRFI

Jegyem nincs, de… Bankót ad a Kalauznak.

A KALAUZ

Elteszi, aztán kiabálni kezd. Engem akar megvesztegetni?! Azt képzeli, hogy eldugom a hálókocsi díványában?

A FÉRFI

Pszt! Pszt! Csak a kalapomért jöttem! Eltűnik.

 

Váratlanul megszólal valahonnan Haydn kvartettjéből az osztrák császárhimnusz motívuma: a Gotterhalte. Honnan? Hogyan? Miért?

Egy öregúr lépett a színre, mint aki zavartalan nyugalommal jött át a tömegen, a kordonon. Arcából alig látszik egyéb, mint fehér, nyírott szakálla és csontkeretes, vastag szemüvege. Szürke nyúlszőr kalapját szemébe húzta, nehéz felöltőjének a gallérja felhajtva. Vékony bambuszbot is van nála. Valami csomagot, fekete viaszosvászonban, szorít magához. Megáll, leemeli a kalapját.

A kvartett zenéje hirtelen elhallgat. Brutális csönd.

 

AZ ÚTITÁRS

Jegyét-útlevelét lobogtatva megint áttör a kordonon. Hol vagy? Mindenütt kerestelek… Végre!… Miért nem teszed fel a kalapod? Meglátnak.

AZ UTAS

Nehezen artikulál. Gyerekkoromban megszoktam, hogy automatikusan levegyem a kalapom, ha a császárhimnusz szól. Függetlenül azoktól az érzelmektől, amelyekkel a császár személye és a Habsburg-ház iránt viseltettem. Ezek nagyon ambivalens érzések voltak…

AZ ÚTITÁRS

Császárhimnusz?

AZ UTAS

Tisztán hallottam. S a hirtelen támadt, hosszúra nyúló csöndben továbbfütyüli egy-két taktusát a levegőben maradt zenének. Hamis?

AZ ÚTITÁRS

Nem hamis. Beszélni milyen nehezére esik, szegénykém, de fütyülni…!

AZ UTAS

Mint a madarak! Fütyüli.

AZ ÚTITÁRS

Amikor vitt kirándulni. A madarak! És teleholdas éjszakákon zengett tőlük az erdő! Felejtsük el! Felejtsünk el mindent! Azokat a vakációkat! A maga császárhimnuszát! Vége!

AZ UTAS

Mégis, némán dúdolja magában, s egy ujjal tréfásan vezényli is, amíg eljut a szöveg mulatságosan hangzó csattanójához, ezt kiénekli, ha nehezen artikulálva is.

„…Császárunk s a köz-ha-záát!”

AZ ÚTITÁRS

Hogy Isten tartsa? Hát nem tartotta Isten! Nem óvta Isten! Hol az a császár? Hol van a tavalyi hó?

AZ UTAS

…Szólt. Miért szólt?

AZ ÚTITÁRS

Nem nekünk játszották. Afelől nyugodt lehet.

AZ UTAS

Nem érdemelném meg?

AZ ÚTITÁRS

De! De!

AZ UTAS

Egy ilyen hosszú élet után…

AZ ÚTITÁRS

Csak az számítson, ami előttünk van! Csak az!

AZ UTAS

És ami mögöttem? Az is valami. Mégis.

AZ ÚTITÁRS

Az a rengeteg ember az állomás előtti téren mind tisztelettel levehette volna a kalapját. Nem azért, mert ők is a császárhimnuszt hallucinálják… hanem mert most hagyja el a császárvárost a legeslegnagyobb fia… De vigyázzon már, mert még csakugyan felismerik. Az apja fejére igazítja a kalapot.

A KALAUZ

Uraságod valami nevezetesség?

AZ UTAS

A lányom túloz.

A KALAUZ

Mert a császárhimnusz csakugyan megszólalt az előbb. Holott őfelsége huszonkét éve halott. Őfelsége első Ferenc József. Az én szememben ő marad az utolsó, virtigli császár. Engem is meglepett ez a muzsika. Talán valahol nyitva felejtettek egy ablakot. Vagy egy őrült muzsikus összekeverte a kottákat és a dátumokat. S azt hiszi, hogy még nem történt semmi. Hogy még tart, még tart Ausztria, a Monarchia… Hogy béke van. Az a bizonyos első világháború előtti: békebeli béke.

AZ UTAS

Első? Nocsak! Talán már kitört a második? A nagy csomagolásban ma nem is hallgattunk rádiót.

A KALAUZ

Őfelsége is első Ferenc Józsefnek nevezte magát, pedig nem jött utána egy második. Kacag.

AZ UTAS

Ilyen optimista? Mégis, mennyi időnk van?

A KALAUZ

A vonatindulásig? Vagy addig a bizonyos második világháborúig? Pár perc.

AZ UTAS

Hirtelen kitörő kétségbeeséssel felkiált. Hát hol maradnak akkor a húgaim?! Nem jártak erre?

A KALAUZ

Hogy néznek ki?

AZ UTAS

Mindig együtt járnak. Négyen. Olyan gyakori talán, hogy négy hölgy kézenfogva szaladgál ezen a vasúti állomáson?

A KALAUZ

Énekel. „Tschöll papa lányai mi vagyunk, trallala, itt va-a-gyunk…” Hugicák?

AZ UTAS

De nagyon különbözőek voltak mindig. Az egyik bronzvörös…

A KALAUZ

Ahá! Aha!

AZ UTAS

A másik gesztenyeszín…

A KALAUZ

Ó!

AZ UTAS

És ketten pedig szőkék. De a szőkének két egymástól teljesen elütő árnyalata.

A KALAUZ

Platinaszőke!

AZ UTAS

Pontosan. És a másik meg… nos?

A KALAUZ

Aranyszőke, egy Loreley! Ó!

AZ UTAS

E hajszínbeli különbségek talán fel se tűntek önnek, mert ma már mind a négyen egyformán hófehér hajúak.

A KALAUZ

Ja? No és e hölgyeknek is megvan a vasúti jegyük és a szükséges úti okmányuk?

AZ UTAS

Nem-em! Épp az, hogy nincs! Ők nem utazhatnak.

AZ ÚTITÁRS

Döntenünk kellett – vagy nélkülük, vagy mi se!

A KALAUZ

Érvényes vasúti jegy nélkül az állomás közelébe se engedik őket.

AZ UTAS

Búcsúzni jönnek.

A KALAUZ

Majd egy évszázadon át ez az expressz vitte keletről nyugatra a soha nem szűnő népáradást. És ma uraságtok lesznek az egyedüli utasok.

AZ ÚTITÁRS

Minden írás, minden pecsét megvan!

A KALAUZ

Gratulálok. Önök, úgy látszik, a szerencse fiai. Bár még több ellenőrzésen fognak átesni ezen az éjszakán a kék Dunától a Rajna vizéig, amelybe Loreley aranyhaját fésüli. Nem olyan könnyű kirepülni, kérem, a Birodalom területéről.

AZ ÚTITÁRS

Apja fokozódó izgatottságát, hogy csillapítsa. Papa, el fogjuk intézni, hogy ők is kijöhessenek utánunk.

AZ UTAS

Legyint… Utoljára hadd lássam még őket! Indulna kifelé.

A KALAUZ

Szabad kérdeznem, önnél mennyi az idő?

AZ UTAS

Előhúzza aranyóráját, mutatja.

A KALAUZ

Szép óra. És jól is jár? Pontos, mint a halál? Akkor nem ajánlom, hogy most elcsámborogjon.

AZ UTAS

Elsodorhatta őket a tömeg. Vagy beleestek valami razziába… Menne vissza.

AZ ÚTITÁRS

A végén mi is itt maradunk. Azt akarod? Próbálja visszafogni.

AZ UTAS

Azt! Azt!

 

Az állomási – indulást előző – zajok erősödnek. Éles sípolás is. De mindez egyre inkább: a zajok elemeiből felépülő konkrét zene síkján.

Az Utas és az Útitársa összeölelkezve állnak.

 

AZ UTAS

Csendesen, mint aki megadta magát a sorsának. Sohasem fogom többé látni őket. S hagyja magát a vonat lépcsője felé vezetni.

A KALAUZ

A Birodalomnak szüksége van a szorgos, munkás női kezekre. Belefúj ő is a sípjába.

AZ ÚTITÁRS

Mindent megtettünk. Hogy ők is jöhessenek.

AZ UTAS

Nem… Nem… Nem tettem meg mindent.

AZ ÚTITÁRS

Másodrendű állampolgárok vagyunk. Szemünkbe mondták… Súgva. A neved se tanácsos kiejteni.

AZ UTAS

Most! Most!… De még egy fél évvel ezelőtt! Tíz évvel ezelőtt!

AZ ÚTITÁRS

Ki sejthette? Hogy ez lesz?

AZ UTAS

Én! Huszonöt éve pontosan tudom, hogy ez lesz… Így elkésni! Le is ülhet a vonat alsó lépcsőjére, ha van.

AZ ÚTITÁRS

Azt mondod, hogy hamarébb kellett volna…

AZ UTAS

Azt! Hamarébb, hamarébb, hamarébb… Azt hiszed, először látok ilyen tömegeket a körutakon, az állomás előtt? És a Burg előtt a fáklyás felvonulás! Huszonöt évvel ezelőtt, 1914 nyarán már minden pontosan így volt. És a tömegtüntetésekben a legfélelmetesebb, hogy azok is éljenezték a háborút, akiknek hadköteles fiuk volt.

AZ ÚTITÁRS

Magának kettő is. Be is vonultak.

AZ UTAS

Kettő? Csak kettő? Tudod te, hogy hány gyereket csináltam én még mellettetek? Nevetni kezd. Mindnyájan azt hiszitek, hogy én egy példás férj vagyok… Ez csak a látszat. Hohó! Az az ismeretlen költő közelebb jár a valósághoz, aki a születésnapomra azt írta a köszöntő versben, hogy én millió fiat nemzek. Most, most, a nyolcvanadik születésnapomra írta. És nem múlt időben írta. Jelenben! Mit szólsz hozzá?

AZ ÚTITÁRS

Nevet. Azért ez költői túlzás!

AZ UTAS

Nana! Aki ma Európában ebben a században felnő, annak az esze kezd úgy járni, mint az enyém… Még a legádázabb ellenfeleim is, fogcsikorgatva, de engem szajkóznak. Én a következő generációkat már mind szellemi ivadékaimnak tekinthetem. „Nemz millió fiat” …Én ma is nemzek… Az anyádnak azért ne szólj erről.

AZ ÚTITÁRS

Nevet. Átöleli.

A HATÁRŐR

Ennél se fontos a konkrét uniformis. Egy erős fényű kézilámpással szemükbe világít.

 

Az Utas megmered.

 

AZ ÚTITÁRS

A lámpa fénye elé áll, hogy felfogja, s csevegő hangon. Mikor indulunk? Nem tudja?

A HATÁRŐR

Csak ha átvizsgáltam a vonatot, hogy nincs-e valaki elbújva… El, hogy aztán minden zugba bevilágíthasson.

AZ ÚTITÁRS

Ezt is? Ezt is vállalod? Fiadnak?

AZ UTAS

Egy pátriárka törzséből sokféle fiú támadhat. Nemcsak Jákob, Ézsau is.

AZ ÚTITÁRS

Ez Ézsau? Ez Káin!

A KALAUZ

A sötétben mögöttük állt. Jól tetszik mondani. Ez egy gyilkos. Mondják, hogy tegnap lelőtt egy szökevényt. Jó lesz vigyázni! El a sötétben. Sípját fújja.

AZ UTAS

Elfogja valami belső reszketés. Mi vár még ránk ezen az úton?

AZ ÚTITÁRS

Szépen átalussza. És holnapután este már London! Két keze között próbálja felmelegíteni apja kezét.

AZ UTAS

A fejét rázza csak erre is. Mostanában többször álmodtam, hogy halálra vagyok ítélve. És körülöttem azon vitatkoznak, hogy mi legyen a halálnem. Kötél, vagy golyó? És én csak nevetek, mert tudom, hogy van egyéb sánszom is. Bármelyik pillanatban beállhat a ráknak egy metasztázisa. A nyelvről az agyba. Öt centi. A fekete viaszosvászon csomagra. És mi lesz akkor Mózessel?

AZ ÚTITÁRS

Londonban megírja. Mennyi van hátra belőle?

AZ UTAS

Nem tudom. Elakadtam. Nem bírok rájönni, miért nem engedte meg neki az Isten, hogy elérjen az Ígéret Földjére. Nem voltak rendben az iratai?

AZ ÚTITÁRS

Örülök, hogy kezd a humora visszatérni.

AZ UTAS

Csakugyan nevet. Tízparancsolatot, azt kapott az Istentől. Hogy mit szabad és mit nem szabad. Kőtáblákat! De vízumot nem kapott.

AZ ÚTITÁRS

Most jut el oda… Magával együtt.

AZ UTAS

Én sokáig azt hittem, hogy az Ígéret Földje itt van valahol. Trieszt és Krakkó között.

 

Ahol hirtelen abbamaradt, onnantól megint szól a Gotterhalte. Most akár nagyzenekarra is. Pár taktus.

 

AZ UTAS

Most hallod?

AZ ÚTITÁRS

Nem akarom hallani! Befogja fülét.

 

Vége is van. Megint az a brutális csend.

A csendben sztentori hang: „Beszállás!”.

 

AZ UTAS

Bécs. Őt se fogom látni többet.

AZ ÚTITÁRS

Ez most nagyon rossz… Fáj. Tudom.

AZ UTAS

A protézis jobban fáj. A díványhoz akar menni. A Határőr épp azt vizsgálja. Mit keres itt még mindig? Ez az én fülkém!

AZ ÚTITÁRS

Álszívélyességgel. Bocsánat, ha munkájában zavarjuk…

AZ UTAS

Belénk nem néz? Itt vannak a csomagjaink. Persze nem a viaszosvászonba burkolt csomagot mutatja.

A HATÁRŐR

Én csak embert keresek. Ne tessék félni.

AZ UTAS

Miért ne féljek? Ember vagyok.

AZ ÚTITÁRS

Köszönöm, hogy kíméletes akar lenni apámhoz. Nehéz operáción esett át.

AZ UTAS

Ez le akar szállítani minket a vonatról!

AZ ÚTITÁRS

Most már őt is elfogja a hisztéria. Nekünk minden okmányunk rendben van. Két napon át ültem a Gestapónál. Aki beleütötte végül az engedélyt, egy kutyakorbáccsal játszott az orrom előtt. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Itt a pecsét! Nézze!

A HATÁRŐR

Akkor maguknak jó.

AZ ÚTITÁRS

Ne fuvolázzon nekünk! Vegye elő a kutyakorbácsot. Azt szoktam meg maguktól.

A HATÁRŐR

Miért? Mások nem gondolhatnak olyasmit, hogy jó volna túl lenni ezeken a határokon?

AZ ÚTITÁRS

Maga egy agent provocateur. Kérem, hagyjon minket.

AZ UTAS

Megfogja a Határőr zubbonyát. Ifjú ember, nekem az a mesterségem, hogy a lehető legmesszebbre elmenjek az emberek megértésében… …De egy tapodtat se engedek az emberek megítélésében.

A HATÁRŐR

Mi vagyok én a maga szemében? Nagy lélekbúvár! Két csizma fölött egy uniformis. És alatta?

AZ ÚTITÁRS

Gúnyosan, félre. Egy érző szív! Szereti a virágot…

AZ UTAS

És hova szeretne eljutni, ha szabad kérdeznem? Párizsba? Vagy maga is Londonba? Esetleg az antik művészet iránti rajongása inkább Athénba vonzaná? Vagy szeretné látni a fjordokat? Türelem, fiatalember. Majd bevonul.

A HATÁRŐR

Csakugyan háború lesz?

AZ UTAS

Beszélik. Maguké lesz a világ. Kapnak ilyen snájdig egyenruhát meg fegyvert. Uniformis! Ütemes csizmacsattogtatás!

A HATÁRŐR

A kalauz előtt ne tessék majd ilyeneket mondani. Besúgó.

AZ UTAS

Magát viszont annál inkább megajándékozhatom a bizalmammal, ugyebár? Kitör. Mit akarnak még tőlem megtudni? Írtam vagy ötven könyvet. Olvassák!

A HATÁRŐR

Nem olvassák. Égetik.

AZ UTAS

Szarkasztikus derűvel. A középkorban az írójuk is ment volna a máglyára – együtt a könyveivel.

A HATÁRŐR

A professzor úr olyan biztos benne, hogy elmúlt a középkor?

AZ ÚTITÁRS

Honnan veszi, hogy az apám professzor?

A HATÁRŐR

Aki ötven könyvet írt…

AZ ÚTITÁRS

Ismer minket?

AZ UTAS

Hagyd! Biztosan összetéveszt engem valakivel… Lamentálva, még rá is játszik. Beszélni se tudok. Nemhogy írni. Örüljenek, ha elmegyek. Öreg vagyok. Beteg. Meghalni megyek el. Csend. S aztán a helyzet iszonyatának a tárgyilagosságával. Akar ennél a mai Európánál iszonyatosabb látványt? Világítson bele a számba!

A HATÁRŐR

Akár át is foghatja az öreg fejét. Miért tetszik gondolni, hogy a fiatalok okvetlenül túlélik az öregeket? Néznek egymással szembe: két halálraítélt. A tegnapi vonatnál, amikor felmásztam a vagon tetejére – azt is kell ellenőriznünk – ott lapult velem szemben egy velem épp egykorú fiú. Rám fogta a pisztolyát. Én meg ezt rá… Olyan volt, mintha egy tükörben megláttam volna magam… Nem anekdotát mond – vall, gyónik.

 

Csend.

 

AZ ÚTITÁRS

És aztán?

AZ UTAS

Kiszabadítja magát a fiú közelségéből. Mi történt?

A HATÁRŐR

…Nevettünk. Azt is egyszerre. Az első pillanatban mindketten elnevettük magunkat. Micsoda indiánosdi! Hasalunk egymással szemben egy robogó vonat tetején. Mindketten az első békeév örömében fogant 1920-as évjáratból. A túlélők gyermekei. Még mi is csak tizennyolc évesek. És máris megint mindkettőnknél fegyver. Melyikünk lője le a másikat? Olyan mindegy. Ezen röhögtünk. Hiszen ez egy kalandfilm, piff puff!

AZ ÚTITÁRS

Melyikük lőtt először?

 

Csend.

 

AZ UTAS

Nem nehéz kitalálni.

 

Csend.

 

A HATÁRŐR

De éppúgy megtörténhetett volna, hogy nem én, hanem ő utazik tovább, fent a vonat tetején, át a határon, és ő meséli maguknak ezt az oly nevetséges piff-puff-filmet – majd holnapután Londonban –, egy sikeres emigráns, a sikeres emigránsoknak. Az a másik tizennyolc éves. A tükörképem. Ha nagyon zseniális, még le is húzza rólam ezt a zubbonyt, s a határig ebben grasszál. Ott majd szépen bedobja a mozdony kazánjába. Nem elveszett gyerek. S a szegény határőrökhöz besorolt másik tizennyolc éves pedig félmeztelenül hever lent valahol, a töltés árkában. Számíthatnék-e a könyörületükre ott lent?… Az ötven könyvét ha végigolvasom, ír ön arról, hogy amit a tudat mélyén talál, az nemcsak furcsa, mulatságos, félelmetes, hanem irgalomért kiált… Irgalomért, magához is… Bocsánat, még meg kell vizsgálnom a szeneskocsit. Hátha találok ott is a szénben beásva egy kortársat ebből a szerencsés 1920-as évjáratból. El, szájharmonikáján egy régi angolkeringő dallamát játszva.

AZ ÚTITÁRS

Ezt az útikísérőnket jól kiképezték…

AZ UTAS

Ha az úton valami baj lesz, ne engem próbálj menteni, hanem a Mózes-t. Ezt ígérd meg.

AZ ÚTITÁRS

Vegyen be egy szem altatót. Megnyugtat.

AZ UTAS

Ahhoz az egész doboz kellene.

 

Csend.

 

Ha olyan beteg volnál, mint én, én nem tagadnám meg tőled… Mert szeretlek.

AZ ÚTITÁRS

Hallgat, mintha nem is hallotta volna.

 

Csend.

 

AZ UTAS

Világháború előtti csend. Hogy ismerem már ezt.

AZ ÚTITÁRS

Mindjárt elindulunk.

AZ UTAS

Nem. Nem indul. Hazudott a kalauz. Figyeled? Nem indul.

 

Ülnek, egymásba kapaszkodva.

 

AZ UTAS

Mintha ez a vonat is őket várná. Hátha feltűnik az a négy, ma már egyformán hófehér fej… Az első és utolsó gyerek mi voltunk: a két fiú. Közbül: a lányok. Mint a könyvnek a két táblája: mi védtük őket. Most a könyv szétesik. És a lapokat el fogja hordani a szél. Az öreglányokat is, mint az én utcára kihajigált könyveimnek a megégett lapjait… Ez a kis náci gyilkos azt állítja, hogy az én ötven kötetemet végigolvasva, nem találni meg azt a szót, hogy „könyörület”.

AZ ÚTITÁRS

Á, hazudik. Az orvos, aki gyógyít, maga a könyörületesség.

AZ UTAS

Bravó! A kis kollegina ezért megérdemli a jelest orvosi etikából. No de várjunk csak! Ha egy ifjú Káin jelentkezik, hogy a kollegina mentse meg az életét…? Nos? Mit diktál ilyenkor az orvosi etika?

AZ ÚTITÁRS

Mindent elkövetek, hogy megmentsem.

AZ UTAS

Tudva, hogy azután a gyógyult páciens megy vadászni Ábelokra? Piff puff!

AZ ÚTITÁRS

Ez már nem az orvosra – az Istenre tartozik. Akadályozza meg, hogy az Ábelokat kiirtsák. A Mindenható. Ábel vére hozzá kiált fel az égre.

AZ UTAS

Helyben vagyunk. Folytassuk a kollokviumot. És ha Hitlerhez hívnak? Hogy őt gyógyítsd? Na!… Na!

AZ ÚTITÁRS

Hallgat. Majd. Ilyenre nincs példa az orvostörténelemben.

AZ UTAS

De. Dánielt hívták a babiloni királyhoz. Az is közveszélyes volt…

 

Csend.

És ebben a csendben egyszerre csak hallható lesz a vonatkerekek kattogása.

 

AZ UTAS

Úgy látszik, az a másik vonat, a szomszéd sínen, megindult. Babonából nem meri elhinni.

AZ ÚTITÁRS

Dehogyis! Megyünk! Öleli, csókolja az öreget. Mi megyünk! Ezt is megértük… Gondolta volna-e egy hónappal ezelőtt? Vagy akár még tegnap is? Kitört belőle a sírás.

AZ UTAS

Előhúzza zsebkendőjét. De egy nagy göb van rajta.

AZ ÚTITÁRS

Könnyei közt nevet. Mindig göböt köt.

AZ UTAS

Mit is akarhattam?… Mit is?

AZ ÚTITÁRS

Kioldja. Már mindegy… Akármi volt. Felejtsük el.

AZ UTAS

Otthon, nálunk volt egy mandulafa. De az ilyenkor, június elején már elvirágzott.

AZ ÚTITÁRS

Londonban talán épp most virágzik.

AZ UTAS

Beszélsz nekem összevissza! Azt se tudod, milyen egy virágzó mandulafa.

AZ ÚTITÁRS

Fehér?

AZ UTAS

Fehér? Mandulafavirág-fehér!

 

A dívány fölött (a vonat fölött) megjelenik a négy idős Nővér. Mintha a nagyobb vasúti állomások mellett gyakran látható vashíd („repülőhíd”) korlátján hajolnának ki, nézni az elfutó vonatokat.

A lenti síneken elcsattogó vonatok zaja.

 

Adolphine, Róza, Mici, Paula. Mindnek egyformán fehér a haja, egyformán is öltözködnek. Öregkorukban így egymásra találva, olyanok lettek, mint négy bakfis… Legtöbbször egyszerre beszélnek, egymás szavába vágva; s vidámak akkor is, ha fájó dologról van szó – vagy akkor annál inkább. Imádnivalóak.

Mindnyájuknál virágcsokrok.

– Nézd! Röpülünk!

– Igen, igen, szinte röpülünk…

– Úgy is hívják az ilyen vashidat, hogy „repülőhíd”.

– Én már szédülök, jaj szédülök. Be kell hunyni a szemem, de akkor még jobban szédülök.

– Olyan, mintha mi is utaznánk. Figyled?

– Megindult velünk a híd… De igazán!

– Jön az ő vonatja!

– Nézd! Ez lesz az a vonat, amelyet várunk.

A pillanat – lent a vagon díványán és fent a repülőhídon – most ugyanaz.

 

AZ UTAS

…Ült a négy lány a mandulafa alatt. Itták a tejeskávét, a vörös hajú, a barna, és a szőkének az a két változata, és teljesen belepte őket a fehér mandulavirág… Ezen mennyit nevettünk… Az emléken muszáj nevetnie most is.

 

A „repülőhíd” korlátjánál.

– Hátha kihajol és felpillant ide… Sigi!

– Sigi! Sigi!

Szórják le a fehér virágot.

– Jó utat!

– A viszontlátásra…

– Holnapután ilyenkor London!

– Figyeled? Figyeled? Mi visszafele repülünk…

A korlátra borulva integetnek.

A vonat elcsattogott.

A hídon sötét.

A Kalauz feltűnt a dívány mellett.

 

A KALAUZ

Egy szivart? Kínálja.

AZ ÚTITÁRS

A világért se! Szájműtéten esett át.

AZ UTAS

Szenvedélyesen szivaroztam… Most már csak álmomban. De akkor mindig.

A KALAUZ

Aha! Ez most a böjtje a nagy bagózásnak. Rágyújt.

AZ UTAS

Fújja csak az orrom alá…

AZ ÚTITÁRS

Mondja, kalauz úr, messze vagyunk még?

A KALAUZ

A bennfentes közép-európai bölcsességgel visszakérdi. Mitől?

AZ UTAS

Keserű, beismerő nevetés. Mitő-ől? Mitő-ől?… „Mitől messze?” Ahogy abban a viccben kérdi a kivándorló.

A KALAUZ

Alapvicc. Nevet. És azt ismeri-e, hogy két zsidó utazik a vonaton?

AZ UTAS

És az egyik megkérdezi a másiktól, hogy hova utazik…

A KALAUZ

Ezt én nem ismerem. És a másik mit mond?

AZ UTAS

Mond egy várost.

A KALAUZ

De nem azt, ahová utazik.

AZ UTAS

De azt.

 

Csend.

 

A KALAUZ

Kicsit gondolkozik, aztán fokozatosan méregbe gurul. Mi ebben a vicc? Ennél hülyébb viccet még életemben nem hallottam. Maguk röhögni akarnak rajtam, hogy én nem érem fel a maguk vicceinek az értelmi színvonalát. Hova utaznak maguk? Nekem a maguk helyében nem jutna eszembe viccelni.

AZ ÚTITÁRS

Vannak olyan helyzetek, amelyekben csak viccelni lehet. Nem? Nevetni próbál.

A KALAUZ

Rajtunk!… Azt kérdeztem az úrtól, hogy hová utazik.

AZ UTAS

Ez most a maga vicce?

A KALAUZ

Nem!

AZ UTAS

Mindegy. Én Londont mondok.

A KALAUZ

Mutassák a jegyet.

AZ ÚTITÁRS

Már nyújtja is. Párizsból kaptuk, egy császári hercegnőtől.

A KALAUZ

Habsburg hercegnő?

AZ ÚTITÁRS

Apja válaszát elvágva. Persze. Habsburg–Lotaringia–Mayerling–Szarajevó… Amit akar.

A KALAUZ

És nem szenved szükséget őfensége ott az idegenben?

AZ ÚTITÁRS

Á! Első osztályra váltott be minket is.

A KALAUZ

Szalutál. Visszaadja a jegyeket. Körülnéz, s bizalmasan. Ha valamit el akarnak dugni, csak nekem tessék szólni. Van valami?

AZ ÚTITÁRS

Gyorsan. Semmi.

A KALAUZ

Némán mutatja, hogy a dívány tetejét fel lehet emelni, pisszt int.

AZ UTAS

Int: érti. Az apám is ilyenforma szakállt viselt, mint ön.

A KALAUZ

Ez a szakállviselet is mutatja, hogy mi még a régi gárdához tartozunk. Császárszakáll! Most már egyre többen vannak, akik a bajuszviseletükkel tűnnek fel. Fekete zsebfésűt tesz az orra alá. Hisz érti…

AZ UTAS

Nem. És nem is akarom érteni.

AZ ÚTITÁRS

Mi megkaptuk a kivándorlási engedélyt. És már olyan messze vannak tőlünk ezek a dolgok.

A KALAUZ

Messze?… Nevet. „Mitől messze?”

AZ UTAS

Nekem Bécs volt a világ közepe.

A KALAUZ

Nevet, kedélyeskedik. Még leszállhat. Ott a vészfék. Meg tetszik rántani. Gyerekkora óta mindenki arról álmodik, hogy meghúzza a vészféket, aztán eltelik nyolcvan év, és nem meri megtenni… Potom tizenkét márka büntetés. A bolondnak is megéri. El.

AZ ÚTITÁRS

Na! Most választhatunk egy zenekedvelő fiatal gyilkos és egy régi gárdához tartozó besúgó között.

AZ UTAS

Nem hiszem, hogy nagyon választhatunk. Mind a kettőt el kell viselnünk. Miért mondtad, hogy „Habsburg hercegnő”?

AZ ÚTITÁRS

Láttad, hogy milyen sznob. Ha megmondom, hogy csak egy Bonaparte, le se köpi.

AZ UTAS

Pedig rokonok: Bonaparte Napóleon elvette Bécsből a Mária Lujzát…

AZ ÚTITÁRS

Jobban tudod, mint egy hálókocsi kalauz.

AZ UTAS

Fiatal orvosként a döblingi tébolydában a császári ház főhercegeit kezeltem… Kezeltem? Mit tudtunk még akkor?… Pisszt int. Nekik nem illett feltennünk azt a rutinkérdést, hogy volt-e a Habsburg-családban idegbeteg, ágybavizelő, szadista…

AZ ÚTITÁRS

Mondhatod hangosabban. Ferenc József huszonkét éve halott.

AZ UTAS

Hosszú uralkodása alatt éppúgy megszoktam a suttogást, mint azt, hogy a császárhimnusznak kalapot emeljek.

AZ ÚTITÁRS

Akkor is féltél? Mi okod volt rá?

AZ UTAS

Okom? A félelmeknek az oka legtöbbször valami abszolút oktalanság… Talán már annyi elég, amit gyerekkoromban az öregek meséltek. Szuronyos katonák törtek rájuk. A szalmazsákban mit tudom én, mit, eldugott aranyat keresnek. És amikor beledöfnek, aranyak helyett vér folyik a szalmazsákból. Csak vér. És a katonák méltatlankodva elvonulnak. „Gold nyet.” Felveszi a viaszosvászonba bugyolált kéziratköteget. Próbáld kinyitni ezt a díványt. Beleteszi a kéziratot, lecsapja a fedelét. Én majd ráfekszem „Csak a testemen át!” Lefekszik. Hagyd itt az altatót… Sokat beszéltem. Biztos, hogy fájni fog megint.

AZ ÚTITÁRS

Kiválaszt egy szem altatót.

AZ UTAS

Nem hagyod itt? A dobozra.

AZ ÚTITÁRS

Még mit nem! Bead neki egyetlen szem altatót. A doboz a táskájába kerül. Vegye most ki azt a csúnya szerkezetet a szájából. Aludni fog.

AZ UTAS

Ha felriasztanak, kihallgatás – „Hogy hívják magát?” –, nem akarok akkor kapkodni utána.

AZ ÚTITÁRS

Nem fogják felriasztani. Én vigyázok az álmára.

AZ UTAS

Itt maradsz?

AZ ÚTITÁRS

Persze, csak elszívok egy cigarettát.

AZ UTAS

A kalauz itthagyott egy kis jó szivarszagot a levegőben. Majd szokás szerint azt álmodom, hogy én szivarozom. És persze Mózessel beszélgetek, és most végre talán elárulja nekem ő vagy az Isten, hogy hol tévesztettük el az utat az Ígéret Földje felé…

AZ ÚTITÁRS

Már súgva. És próbáljon felejteni! El.

AZ UTAS

Felejteni. Csend. …Ennek a díványnak a rugózása olyan, mint azé a díványé a Berggasse 19. alatt. – Mi is van a Berggasse 19. alatt? – Egy orvosi rendelő van a Berggasse 19. alatt. – Kinek a rendelője van a Berggasse 19. alatt? – Nem tudom, uram. – Pedig negyvenhét éve nyitotta meg azt a rendelőt… – Kicsoda? …Ilyen mondatokat kell majd angolul gyakorolnom, ha társalogni akarok Londonban… – Megvan még az a rendelő a Berggasse 19. alatt? – Nem, uram, az a rendelő már megszűnt a Bergasse 19. alatt. És mikor szűnt meg az a rendelő? – 1938. június 5-én szűnt meg az a rendelő. – How funny! Just today! – Igen, uram. Épp ma szűnt meg. Még csak másfél órája, hogy az az illető doktor örökre bezárta a rendelőjét a Berggasse 19. alatt… Nyitott szemmel bámul, nem alszik. Mondja, uram, hogy mondják angolul ezt a szót, hogy „könyörület”?

 

Valami robaj a folyosóról.

 

AZ ÚTITÁRS

Hangja – ahogy az Utas hallhatja –, tehát felerősített suttogó hangja. Könyörgök, ne zavarják… Alszik.

AZ UTAS

Nyitott szemmel figyel. Elkezdődött…

A KALAUZ

Be. Nem kell megijedni, egy kis rutinvizsgálat… „Szúrópróba”…

AZ UTAS

Behunyja a szemét, mintha aludnék.

 

A pályaudvarról már ismerős négy katona be. Az Útitárs velük.

 

AZ ÚTITÁRS

Nekem megvannak a kapcsolataim. Feljelentést teszek!

A KALAUZ

A legmagasabb körökkel vannak nexusaik.

 

Katonák kimennek.

 

AZ UTAS

Mit kerestek? Felteszi a szemüvegét. Most tör ki rajta a remegés. De már ironizál. Aranyat kerestek?

A KALAUZ

Kit kerestek? Rávilágít. Egy öreg, nyolcvan éven felüli utast. Nyírott ősz szakáll, bajusz. Csontkeretes szemüveg. Különös ismertető jele: szájában műtétek nyomai… Na? Megijedt? Elkezd nevetni. Ez volt az én viccem. Röhög.

AZ ÚTITÁRS

Apja mellett ül. Sok ilyen vicce van még?

A KALAUZ

Minden razziára jut egy, kezét csókolom. El.

AZ ÚTITÁRS

Londonban egy olyan szép kertben fogunk lakni…

AZ UTAS

Kert – kert…

AZ ÚTITÁRS

Lesz benne mandulafa is…

AZ UTAS

Meggyulladhat a hajuk… a ruhájuk! Ezek a könnyű nyári ruhák! Ha belekeverednek egy fáklyás tüntetésbe.

AZ ÚTITÁRS

Leveszi apja szemüvegét. Ezt ideteszem, ha keresné… Nyugodjon meg!

AZ UTAS

A jegyek megvannak?

AZ ÚTITÁRS

Meg, meg… Most már hatni fog az altató is. Rágyújt. Az alvóra fújja a füstöt. S kimegy.

 

Talán eloltotta a lámpát is, mert megváltozik a világítás. A fülke félhomályát csak az itt-ott becsapódó fények szabdalják. Ilyenkor a vonat is úgy kattog, mintha váltókon robogna át valami kis állomáson….

 

AZ UTAS

…Mondja, uram, hogy mondják angolul azt a szót, hogy „könyörület”?

 

S az az érzelmes angolkeringő hallatszik a Katona szájharmonikáján.

Azután csak ez a szájharmonikaszó, mert a kerekek csattogása lassúdik, halkul, s mintha a fékek is csikorognának. Kényszermegállás?.

A vonat fémes zajaiból már csak valami metszően magas, lüktető zengés borul a nyúlós dallam fölé.

Egy női hang kintről mintha egy állomás nevét kiáltaná. – „Si-gi!” – Majd még egyszer: „Si-igi!”.

A lüktető hang, összeolvadva a szájharmónikaszóval, egy olyan különös hangzást képez, amely ezentúl – hol elhalkulva, hol fölerősödve – szinte mindig szól. Mélyen, magasan. Ultrahangokon. Álomzene. Ezen úszik el megint egy elnyújtott kiáltás: – Si-igi-i!.

 

AZ UTAS

Fektéből minden erőfeszítés nélkül felül. Hallom. Előveszi a szivartárcáját, és megszokott mozdulattal rágyújt.

 

S most egy másik hang. – „Sigi!”.

Mintha odakintről bereflektoroznának.

 

AZ UTAS

Most minden artikulációs nehézség nélkül beszél. Ki kiabál? Hol vagyunk? Kalauz! Tenyerével szemét védi az éles fényektől.

A KALAUZ

Megjelenik mögötte. Még joviálisabb, mint az előbb. Rákönyököl hátulról a díványra. Én semmit se kiabálok.

 

Csend. Csak valahol a magasban az „álomzene”.

 

AZ UTAS

Most is!

A KALAUZ

Hazudik.

EGY HANG

Si-gi!

A KALAUZ

Talán bizony megint hallott valamit?

AZ UTAS

Nem meri bevallani, hogy igen. …Nem. De az előbb egészen tisztán hallottam.

A KALAUZ

Talán a maga nevét kiabálják.

AZ UTAS

Ugyan kérem, nem szokás az utasok nevét kiabálni.

A KALAUZ

Előfordul. Szabad a becses nevét?

AZ UTAS

Biztosan az állomás nevét kiáltották.

A KALAUZ

Itt nincs semmiféle állomás. Vonatunk egy holt-vágányon áll.

AZ UTAS

Badar beszéd ez, kérem. Nemzetközi gyorsokat nem szokás holtvágányra…

A KALAUZ

Az elnevezés kissé riasztó…

AZ UTAS

Mindjárt megnézem én magam. Szemüvegét keresi tapogatózva. Sehol sem találja.

A KALAUZ

Nevezhetjük vak-vágánynak is.

AZ UTAS

Én csak azért nem látok, mert vakítanak ezek a kellemetlen fényszórók.

A KALAUZ

Megkezdődött a vonat átkutatása. Most fél… Nem csodálom. Most szállítják le azokat az utasokat, akik kéziratot csempésznek ki a Birodalom területéről… Lássuk csak a jegyét!

AZ UTAS

A jegyem? A jegyem? Nem találja. Mindjárt! Meg kell lennie… Csak azért nem találjuk, mert nagyon jól eltettük. Már a táskájából borogatja ki a holmiját. A földön térdel, összevissza keresi.

A KALAUZ

Aki jegy nélkül utazik, arról előbb-utóbb kiderül, hogy van egyéb is a füle mögött.

AZ UTAS

Nekem azt mondták, hogy tizenkét és fél óra az út a határig. Mennyi telt el? Nézi az óráját.

A KALAUZ

Ezt az órát is attól a bizonyos főhercegnőtől kapta talán?

AZ UTAS

Ha megengedi, felajánlom. Az én apám is ilyen szakállt viselt… Az ő emlékére, fogadja el… Arany!

A KALAUZ

Zsebre vágja. Biztos ott felejtette a jegyét Bécsben. Majd visszamegy érte. Szalutál, el.

A HATÁRŐR

Előtűnik a dívány mögül. Jó, hogy oda tetszett adni neki az aranyórát. Ha nem kap ajándékot, nem megy a vonat. Tetszik látni. Én is odaadtam neki az egész zsoldomat. Minden kevés neki.

AZ UTAS

Maga kutatja át ezt a vagont?

A HATÁRŐR

Igen. De énutánam is kutatnak. Tessék engem elrejteni!

AZ UTAS

Ez képtelenség. Maga egy agent provocateur!

A HATÁRŐR

Miért nem tetszik engem inkább kolléga úrnak nevezni? Most készülök vizsgára az orvosi etikából. Megtaláltam Doktor Freud összes művét – tetszik ismerni őt? Ezekkel fűtik a mozdonyokat… Teljesen elszenesedett könyveket vesz elő a dívány mögül.

AZ UTAS

Mohón nyúl a könyvek után. De azok korommá és hamuvá válnak a kezében – szétesnek. Nézi a fekete kezét.

A KALAUZ

Előtűnik. Szép fekete kesztyűje van!

A HATÁRŐR

Én át szeretnék szökni a határon!

A KALAUZ

Elkezd kacagni. De hisz ez a vonat nem megy át a határon!

A HATÁRŐR

Hová megyünk?

A KALAUZ

Visszatérünk szeretett császárvárosunkba.

AZ UTAS

Az lehetetlen!

A KALAUZ

Semmi sem lehetetlen. Nézze! visszafelé futnak a távírópóznák. Milyen mulatságos!

 

Megint hallatszik a vonat zakatolása. De mintha fordított ütemben….

 

A HATÁRŐR

Egy cigányasszony megjósolta, hogy nem fogom megérni a huszadik évemet. El, szájharmonikával.

A KALAUZ

Na, Herr Professor, tud-e erre is valami jó viccet?

 

A fény és árnyék megint olyan élesen vetődik rájuk kintről, hogy ugrálós pergőképnek látszik a mozgásuk. A szájharmonikaszó és a vonatkattogás megint átúszik abba az „álomzenébe”.

 

AZ UTAS

Egy zsidó utazik…

A KALAUZ

Már jó! Vonaton?

AZ UTAS

Hajón.

A KALAUZ

Egyre jobb. Kivándorol?

AZ UTAS

Olyasmi. Azt mondja, hogy neki elég volt abból a Ninivéből.

A KALAUZ

Ja? Ez valami ószövetségi izé?

AZ UTAS

Az. És amikor már azt hiszi, hogy túl van a határon, jön egy cethal, és hamm! Bekapja.

A KALAUZ

A zsidót?

AZ UTAS

Azt.

A KALAUZ

Óriási. És mit csinál vele? A cethal.

AZ UTAS

Visszaviszi Ninivébe.

A KALAUZ

Nevet, oldalát fogja nevettében. Ezt a viccet még sohasem hallottam.

AZ UTAS

Én most alszom, és összevissza álmodok, ugye?

A KALAUZ

Persze.

AZ UTAS

Akkor adjon egy kis tüzet. Elaludt ez a szivar. És én álmomban mindig úgy füstölök, mint régen…

 

Rágyújtanak.

 

A KALAUZ

Az azért nem volt valami vicces annak a zsidónak ott a cethal hasában.

AZ UTAS

Jónás akkor már tudja, hogy ő a cethalban egy isteni cél felé utazik.

A KALAUZ

Röhög, könnyeit törli kockás zsebkendőjével. Egy okkal több, hogy beszarjon…

 

A fény vaklizik rajtuk.

Álomzene.

 

AZ UTAS

Szájában parázsló szivarjával felugrik, elkezdi vonszolni a csomagját, mint aki menekülne.

A KALAUZ

Mit akar? Ebből a cethalból nem lehet csak úgy ukmukfukk kiugrani! Galléron ragadja.

 

2. kép

Az Utas egyre nehezebbnek látszó bőröndjét cipelve járja körbe a műanyag kupolát, mintha a nyitját keresné. Eltűnik, aztán megint előtűnik a másik oldalon. Az óra járásával ellentétes irányban mozog.

 

AZ UTAS

…Úgy rémlik, már jártam itt valamikor… Bent pálmafa van… Fogadjunk, hogy van egy pálmafa… És ez a kávéillat is ismerős. A frissen pörkölt kávénak az illata. Az ember orra a tudatunktól függetlenül is tud emlékezni, vagy vél emlékezni. Mint ahogy én most emlékezem erre a békebeli kávéillatra. És egy illat emlékére annyi mindent fel lehet építeni. Gyerekkort. Zavartalanul szép nyarakat. Elmúlt birodalmakat…

 

A bura alatti szalon derengő fényben kezd kivilágosodni. Az egykori legendás császári maitresse szalonja ez: Ittebei Kiss Miklósné, született Schratt Kataliné. Először egy csenevész kis pálma látszik. Az alatt ül a háziasszony, csapzott ősz öreg hölgy, neglizsében. Ügyetlenül felrakott piros festékkel az arcán éppúgy lehetne Párizsban egy clocharde, mint Döblingben, a tébolydában, egy fuzsitus Habsburg főhercegnő.

Egy ezüstcsengőt ráz. Hosszan. Talán csak azért, mert szereti a zenét. Aztán egy másikat is.

A hang nem hat át hozzánk.

A szép fiatal komorna fel se üti a fejét a könyvből, amit olvas. Mindig olvas. Mintha arterioszklerotikus asszonya mellett – aki minden emléket összekever – ő volna, aki hiteles források alapján számon tart mindent. Ő itt a történelem múzsája. Egy adatbank.

A Metressz magyaráz valamit a lánynak. Talán egy jó történetet mesél. Énekel is. Nevet. A nézőtéren a süketnémák szintén nevetnek. Közben:.

 

AZ UTAS

Ez a szalon is olyan ismerős. Mintha nem is a Berggasse 19. alatt éltem volna – mennyit is? mennyit is? mennyit is? –, hanem itt a Gloriette Gasse 7. szám alatt. De honnan veszem azt, hogy ez a Gloriette Gasse 7.? Ki lakott a Gloriette Gasse 7. alatt?… Ököllel veri a plexiburát. Ki lakik itt?!

 

A szalonról hangtalanul felröppen a műanyag bura.

Az Utas reflexszerűen hátrább lép.

 

A METRESSZ

Na végre! Ez alatt az üvegharang alatt mindig légszomjam van. Piheg a szófán, legyezi magát. Feltetted a kávét?

A MÚZSA

Fel.

A METRESSZ

Őfelsége mit csinál?

 

A Múzsácska a szekrényhez megy. Beles a kulcslyukon.

 

A MÚZSA

Lóg.

A METRESSZ

Nem mozog?

A MÚZSA

Á…

AZ UTAS

Lázas, nyugtalan. Egyre ismerősebb minden. Ez a szobalány… A fülemben van még annak a néma zenélőórának a muzsikája is… A szakirodalom sokszor leírta már ezt az érzést: TÉVES RÁISMERÉS. A „mintha már megtörtént volna velem” csalóka élménye. Igen, igen, mintha már láttam volna ezt a pálmát, ezeket a hölgyeket… És ragaszkodni fogok hozzá, hogy ez az igazság, mert mi lesz, ha ezek a hölgyek megkérdik tőlem, hogy egyáltalán mit keresek én itt. Csakugyan, mit is keresek? Hogy fogom kimagyarázni, hogy hívatlanul megjelenek egy vadidegen lakás küszöbén – Gloriette Gasse 7. –, és be akarok hatolni… Azt fogják hinni, hogy lopni jöttem…

A METRESSZ

Közben, mellékesen, az egyik zenélő óra sétálóját próbálta mozgásba lendíteni. Ez se akar megindulni, ez a csúnya óra. Az ember azt hiszi, hogy na! Na most!… Aztán semmi… Őfelsége? Referálj róla!

A MÚZSA

Lóg.

A METRESSZ

És az óra is áll. Fantasztikus! Ó, hogy a jelenségek mennyire összefüggenek!

AZ UTAS

És ha azt mondanám, hogy órás vagyok? Bár soha nem értettem a gépezetekhez. Régen túl vagyunk azon a mechanikus szemléleten, amely az emberi lelket óraműhöz hasonította. Holott az emberi lélek… Uramisten, mihez is hasonlítható az emberi lélek?

A METRESSZ

Fűzz be! Felállt. Ledobta magáról a fésülködőköpenyét. Fűző van rajta, „mieder”. Lógnak a szalagok belőle.

A MÚZSA

Kinyithatom közben a rádiót?

A METRESSZ

Akkor nem halljuk meg, hogy ha őfelsége kiabálni kezd álmában.

A MÚZSA

Asszonyom, őfelsége huszonkét éve halott.

A METRESSZ

Amikor háború jön, mindig kiabál. Rossz álmai vannak.

A MÚZSA

Hívjon hozzá álomfejtőt! Nevet.

A METRESSZ

Én hívtam. Őt várom…

AZ UTAS

Ezek a hölgyek egy álomfejtőt emlegetnek. Mi volna, ha azt mondanám, hogy… A szívem egyre jobban zakatol… Ha azt mondanám, hogy én vagyok FREUD ZSIGMOND!? Az Álomfejtés című sikeres könyv szerzője… Képtelenség! Nem tudnám igazolni magam. Hisz minden könyvemet elégették. Feltartja a két fekete kezét.

A METRESSZ

…Egy specialistát hívtam hozzá. Nem is tudom, miért nem jön.

A MÚZSA

Talán nem találja a házat. Járt már itt?

A METRESSZ

Valamikor annyi ember járt itt. Koronás fők… Színészkollégák… Pénzemberek… Ki tudja számon tartani?

AZ UTAS

Azt fogom állítani, hogy én már jártam itt. Csak könnyedén! – „Mesdames! micsoda DÉJÀ VU!” – És bizonyságul el fogom fütyölni a zenélőóra melódiáját. – „És mikor járt itt, ha szabad kérdeznünk?” – „Álmomban, hölgyeim” mondom én gálánsan. Izgatott lesz. És ha erre átadnak egy rendőrnek? Az bevisz. Igazoltatás. S persze majd ott is azt kérdik: – „A neve?” Ha nevemet kérdezik, azt fogom mondani, amit a ravasz Odysseus: – „Senki vagyok… Doktor Senki… Senki professzor… Senki, senki, senki…” – És ez tulajdonképpen igaz is. Csakhogy a Gestapo egy ilyen választ kihívásnak tekinthet és fizikailag megtorolhat. Össze fogják törni a szemüvegem.

A METRESSZ

Szorosra! A császár néha úgy meghúzta – mert imádott engem legszemélyesebben kifűzni-befűzni –, de úgy meghúzta, hogy sikoltani lett volna kedvem. Én voltam olyankor a gyönyörűszép nagy Monarchia, amit ő fűzött össze a szeretet szálaival. „Szorosabbra, felség!” És nem sikoltottam… Engem te nem hallhattál az ágyban sem sikoltani, soha. Hallottál?

A MÚZSA

Akkor én még a világon se voltam.

A METRESSZ

De nagyra vagy! Vagy talán olvastál ilyesmit rólam? A kortársak memoárjaiban? A történelmi könyvekben? Mert azok úgy hazudnak…

A MÚZSA

Sehol.

A METRESSZ

Na, ugye? Nem akartam, hogy a járókelők, akik a kapu előtt kalapot emelnek őfelsége almásderes lovainak, kénytelenek legyenek módosítani az uralkodóról alkotott képüket. Az alattvalók azt képzelték, hogy őfelsége, a tökéletes hivatalnok, a szerelmet is ugyanolyan szenvedélytelen pontossággal gyakorolja, mint a kinevezést, a hadgyakorlatot, a szoborleleplezést, az aktázást…

A MÚZSA

Az akasztást.

A METRESSZ

Azért, mert férjem apjaurát felakasztatta? Mit csináljon vele, ha olyan rettenthetetlen szabadsághős volt?… Őfelsége megszokta, hogy a magyar szabadsághősöket fel szokás akasztani. A fiamnak viszont báróságot adott. Az akasztott ember unokájának. Na?

A MÚZSA

Miután Zoltánka a világháború első csatájában sürgősen elesett.

A METRESSZ

Zoltánka… Csend. Aztán csendesen. Keresd elő annak a magyar költőnek a levelét, aki kondoleált Zoltánka halálához. Nagy költő lett volna belőle is, azt írta. Ott az asztalon egy vékony kis kötet. Báró Kiss Zoltán posztumusz versei… Lapozza a kis kötetet. Sajnos nem értem. Nem tudok magyarul.

A MÚZSA

Mindenki úgy képzeli, hogy azt a báróságot a nagyságos asszony járta ki Zoltánkának.

A METRESSZ

Nem azt mondják inkább, hogy kifeküdtem?… Az egész Monarchia meg van győződve, hogy amikor őfelsége egy nőt lefektet, még a kardját se teszi le, nemhogy a zubbonyát. Hát lehet, hogy a Burgban az inspekciós grófnőkkel így csinálja, de itt nálam. Azokban az intim pillanatokban nemhogy egy potom kis báróságot, de az Aranygyapjas Rendet is megkaphattam volna őfelségétől… Úgy odavolt.

A MÚZSA

A nők nem kaphatnak Aranygyapjút.

A METRESSZ

Nekem nem is kell. Nekem megvan. Csak én nem kívül viselem. „A nagyságos asszony aranygyapja” – szokta mondani őfelsége, tisztelettudóan térdre ereszkedve lábaimnál.

A MÚZSA

Asszonyom, őfelsége huszonkét éve halott.

A METRESSZ

Annál bámulatra méltóbb ez a galantéria.

AZ UTAS

Hogy jövök én hozzá, hogy mindezt kihallhassam? Félek, félek, félek. Félek, hogy máris árad a ruhámból az az üldözöttek izzadságára oly jellemző savanykás szag, amely minden házőrző kutyát megvadít… Kabátja alá szagol. Persze, a kutyáknak is ilyen szaguk lesz, ha a sintér elől futnak. Meg a gyümölcslopáson ért gyerekeknek is. A véráramba kerülő adrenalin hatására a gyerekek ilyenkor be is vizelnek… Ezzel a kérdéssel nem szabad tovább foglalkoznom. Ugyanis ha félek attól, hogy ez a félelemszag érződik rajtam, akkor ez máris kezd érződni rajtam. Szimatol. Érződik! Érződik!… Most mit csináljak? Legjobb volna visszavonulnom…

A METRESSZ

Te! Engem valaki néz! Én azt mindig megéreztem, a hátammal is, ha valaki nézett…

AZ UTAS

Most! Most fogják megkérdezni, hogy mit keresek itt. Adrenalinban fürdök.

A METRESSZ

Néznek. Az fix… Maga elé tartva egy kis kendőt, megfordul.

AZ UTAS

…Hölgyeim! engedelmet kérek, hogy betörtem. De az volt az érzésem…

A METRESSZ

Ámulat, hamis felismerés, fordulat. Csak nem a híres specialistához van szerencsénk?

AZ UTAS

Érti-e? nem érti. …Mintha én már jártam volna itt.

A METRESSZ

Jaj, annak is már hány éve? Ne is mondja. Ezer éve! Hát Isten hozta, maga elveszett gyermek.

AZ UTAS

Félre. Úgy látszik, a déjà vu élménye ragadós. Erről nem tudott a szakirodalom. Kitörően. Mesdames, micsoda reciprok déja vu!

A METRESSZ

Hát emlékszik? Maga is? Akkor nem tévedek.

AZ UTAS

Engedelmet, hogy most hívatlanul…

A METRESSZ

Hogy mondhat ilyet! Hisz küldtem önnek egy meghívólevélkét… Tudja, az egész nyugdíjam postai bélyegekre költöm. Csak mostanában annyiszor visszajönnek a leveleim. Hogy a címzett ismeretlen, hogy elutazott, hogy meghalt, hogy emigrált, lecsukták, kivégezték… Milyen kedves öntől, hogy még megvan! Tapogathatja is.

AZ UTAS

Én nem emlékszem, hogy levélkét kaptam volna.

A METRESSZ

Töpreng. Azt mondja, hogy nem írtam?… Lehet, hogy csak akartam. És eljött. Látja, van telepátia!

AZ UTAS

Bizonyára összetéveszt engem valakivel.

A METRESSZ

Hogy téveszteném össze? Ma is bejött négy szuronyos katona, és azt kérdezték, hogy „na, Frau von Kiss, jelentkezett-e már magánál az a professzor doktor…”

AZ UTAS

Belevág. Legszívesebben menekülne már. Nem tudom, kire gondolhattak?

A METRESSZ

Kire? A bécsi egyetem híres-neves professzorára.

AZ UTAS

Híres? Neves?

A METRESSZ

Nini! A szerénysége! Ez az ismertetőjele! Elárulta magát, kedves doktor…

AZ UTAS

Akár ordíthatja. Senki!

 

Csend.

 

A METRESSZ

Rangrejtve óhajt maradni? Ha vendégeimnek ez volt az óhajuk…

AZ UTAS

Nem vagyok olyan előkelő, mint ama koronás fők. De a mai körülmények között jobb, ha elhallgatja a nevem.

A MÚZSA

Nomina sunt odiosa.

AZ UTAS

Tessék?

A METRESSZ

Semmi, semmi. Fitogtatja a műveltségét. Mindent összeolvas. A történelmi dátumokat is csak úgy köpi. Mikor volt itt a doktor úr? Na!

A MÚZSA

1914. június 28-án.

A METRESSZ

Látja? Micsoda memória!

A MÚZSA

Ezt minden iskolás gyerek tudja. Aznap ölték meg a trónörököst.

A METRESSZ

Melyiket, te?

A MÚZSA

Azt a felpödrött bajuszút. A Ferenc Ferdinándot.

A METRESSZ

A császár helyett is mondja. „Aztat mi nem szerettük.” Megölték – megölték. Béke hamvaira.

A MÚZSA

Világháború – a hamvaira.

A METRESSZ

De amikor maga belépett ide, még béke volt. Milyen szép nyári vasárnap délután! Mindnyájan fiatalok voltunk. S ahogy kihúzza magát, a vén fuzsitus boszorkány most évtizedeket fiatalodik. Ön a sétapálcáját pörgette ujjai közt így lépett be. Fessen! Frissen!

AZ UTAS

Én olyan fiatal soha nem voltam, hogy a sétapálcámat az ujjaim között tudtam volna pörgetni.

A METRESSZ

Próbálja csak! Gyakorlat teszi a mestert…

AZ UTAS

Bocsánat, én csak a menetrend tévedése folytán kerültem ide. Nem hagytam-e itt legutóbb egy Londonba szóló vasúti jegyet?

A METRESSZ

Te láttál valahol valami vasúti jegyet?

A MÚZSA

Ha csak a „papa” nem vitte be magának.

A METRESSZ

Azt se tudja, mi az. Soha életében nem váltott vasúti jegyet. Csak különvonaton járt.

AZ UTAS

Különvonaton?

A METRESSZ

Te meg ne emlegesd úgy, hogy „papa”. Nekem egy életen át „őfelsége” volt. A legintimebb pillanatokban is. És én meg számára: „nagyságos asszony”.

A MÚZSA

„Őfelsége” I. Ferenc József minden délután háromtól hatig szerelmi életet élt, szundított rá, és habos kávét ivott Kiss Miklósné született Schratt Katalin „nagyságos asszonynál”.

A METRESSZ

Mit magyarázod? A doktor úr egy szexuálspecialista.

AZ UTAS

Ötvenmillió alattvaló követte diszkrét rokonszenvvel az önök kapcsolatát.

A METRESSZ

Tudtam, hogy megértő, ezért is akartam mindig, hogy találkozzanak, kedves doktor Senki! Ha maga analizálná I. Ferenc Józsefet!

AZ UTAS

Felderül, felnevet. Bocsánat! De az ismétlés mindig komikus. Hogy vénségemben is visszatér még ez a fiatalkori álom! Hetenként ismétlődő álmom volt ez: éjszaka jönnek értem lovas kocsival – katonák, rendőrök, alabárdos testőrök –,elragadnak, és visznek Berlinbe Vilmos császárhoz vagy szánon Pétervárra Miklós cárhoz – később Leninhez, Sztálinhoz – a háború végén meg folyton Wilson elnökkel álmodtam –, mintha rám várt volna a feladat, hogy én fejtsem meg a világ hatalmasságainak nyugtalanító álmait…

A METRESSZ

És Ferenc Józsefhez? Soha? Hisz sokáig az ő alattvalója volt…

AZ UTAS

Álmomban sem voltam próféta a saját hazámban.

A METRESSZ

Hát arra ne is számítson, hogy a Burgban számon tartanak egy professzort.

AZ UTAS

Hitler számon tart. Sajnos. Az Anschluss után három nappal már elszállíttatta a könyveimet a kiadóm raktáraiból. Ez az ő személyes figyelmének volt a jele…

A METRESSZ

Miért hagyta a dolgokat idáig jutni?

AZ UTAS

Én?

A METRESSZ

Maga! Maga nem a vasúti jegyét veszítette el…

AZ UTAS

Tűz! Tűz! Analizáljon csak, drága nagysád! Álmaink szereplőit azért kreáljuk, hogy kibeszéljék, amit mi magunknak nem merünk bevallani. Ez ama Freud doktor zseniális felismerése. Mit veszítettem el? Meg is ragadhatja.

A METRESSZ

Hirtelen zavart lesz, tétova. Hogy mit? Mit?… Kérem, keresse…

AZ UTAS

Mi lapul a vasúti jegy alatt? Vagy ki lapul ott? Talán a négy húgom? Akiket itt felejtettem Bécsben. Hitler markában… Mi van velük?!

A MÚZSA

Az a négy kávénénike!

A METRESSZ

A Micinek a haját legutóbb megkapta valami fáklyának a lángja, az állomás előtt… Látja, jó, hogy visszajött.

AZ UTAS

Igen, megpróbálom megmenteni őket.

A METRESSZ

Nehezen fog menni. Ahhoz meg kéne menteni a világot. Egy ilyen nagy ember megpróbálhatná…

AZ UTAS

Mitől?

A METRESSZ

Mitől lehet egy világot megmenteni? Megpróbál rájönni. Egy világvégétől, egy világháborútól… Maga nem is tudja? Háború lesz, megint. Már ki sem merem nyitni a rádiót.

 

Felharsan egy katonabanda. „Wir fahren gegen Engelland…”.

 

A METRESSZ

Most mit akar azzal a Londonba szóló vasúti jegyével? Maga megy a vonaton, ezek mennek maga után a bombázókkal. Utolérik.

AZ UTAS

Van egy Göring repülőgépeinél is gyorsabb, progrediáló szájrákom. Az majd továbbvisz Londonból.

A METRESSZ

Akkor gyújtson rá. Most már nem mindegy? Szivart keres. Úgy látszik, őfelsége stikában mind elszívta… Így volt akkor is. Indulók! Mindenki éltette a háborút.

AZ UTAS

Mindenki! Ezért az a találkozás 1914-ben talán csakugyan érdekes lehetett volna. Egy háborút éltető mélylélektan-professzor és egy háborús bűnös császár között.

A METRESSZ

Psszt! Ő itt van! Ettől kezdve inkább csak szájmozgással mer beszélni.

AZ UTAS

Ki?

A METRESSZ

Ő! Őfelsége.

AZ UTAS

Hol?

A METRESSZ

Víz! Víz! Ott, a szekrényben… Kezd úrrá lenni rajta a császárvárás szorongó extázisa.

A MÚZSA

Oda van beakasztva őfelsége utolsó egyenruhája. Kitüntetés, csillag, sújtás, rojtok-bojtok…

A METRESSZ

És benne őfelsége… Ezért nem fűtünk.

A MÚZSA

A nagyságos asszony mindenkinek ezt mondja, pedig az igazság az, hogy nincs pénzünk. Elmegy bélyegre.

A METRESSZ

Megint hazudsz! Én senkinek nem említem őfelségét. Azt szoktam mondani, hogy a befőttjeim! Hogy a befőttjeim szeretik ezt a hideget… Ugyanis, tudja, a befőttjeim könnyen megromlanának, ezért… Rájön, hogy már mondta. Majd uzsonnára kaphat egy kis finom császárkörtebefőttet.

A MÚZSA

Ne ígérgessen. Nincs.

A METRESSZ

Elfogyott? Lehet. Őfelsége mindig nagyon szerette a hasát. Ide járt enni. A Burgban félt, hogy megmérgezik. Éjszakánként most is kilopózik, és nassol. Meg is hízott. Ez nem egészséges. De lehet, hogy csak rosszul balzsamozták. Fel van fújódva. Hallja? Most is hogy küszködik álmában? Mert amióta meghalt, ő olyan aluszékony lett. Maga szerint ez rossz jel? Lehet, hogy csupán kifárasztotta a sok háború, meg a sok szerelem… Mert azelőtt, ha elütötte az ötöt, és megszólalt a bájos Császárkeringő – Johann Strauss nekem ajánlotta –, hisz emlékszik rá, nem?

AZ UTAS

A motívumból idéz pár hangot.

A METRESSZ

Bravó! Őfelsége erre kilépett, és azt mondta: „A nagyságos asszony pompás kávéjának az illata minket ma is előcsalogatott…”

 

Az egyik óra elkezd járni; ütni kezd vékony ezüsthangon.

 

A METRESSZ

Maga titokban az órák doktora!

AZ UTAS

Szinte magában meditálva kezdi. Tulajdonképpen milyen természetes lehetett volna! Adva van egy bécsi öregúr, manifeszt agresszív hajlamokkal, lakik: Hofburg, foglalkozása császár. Dönthet arról, hogy Közép-Európában béke legyen vagy háború – és mindenki tudta, hogy ha a Danzig és Szarajevó közti stráfon valahol háború üt ki, akkor az egész világon háború üt ki. És adva van egy másik öregúr, aki szintén bécsi őslakosnak tekinthető, bár Morvaországban született, rendel: Berggasse 19., s aki épp az elferdült hajlamok dolgában specialista…

A METRESSZ

És adva van egy okos bécsi asszony, aki összehívja az említett két bécsi őslakost egy délután… Vigyázz, ki ne fusson a kávé!

A MÚZSA

A nagyságos asszony mindig ilyen színpadi szcénákban gondolkozik. A történelembe nem lehet így beleszólni! Kimegy. Ez abszurdum!

 

Ettől a szótól kezdve a stílus is egy kissé abszurd.

 

A METRESSZ

Utánakiált. De nagyra vagy mindig azzal a történelemmel! És most jobb neked, hogy a mázolósegéd ül a Burgban? Az nem abszurdum?

 

Egyre élesebb hangerővel.

 

A MÚZSA

Benéz. És hogy őfelsége aláírta a hadüzenetet Szerbiának, Oroszországnak, Franciaországnak, Angliának és Montenegrónak: az nem abszurdum?

A METRESSZ

Őfelsége akkor már szenilis volt!

A MÚZSA

Benéz. Őfelsége egész életében szenilis volt!

A METRESSZ

Csak szellemileg! Az Utashoz, finom hangváltással. Mert nálánál snájdigabb szeretőt…

AZ UTAS

Bőséges búzatermés és császári szenilitás. Ha nincs háború, lemegy a búza ára – mondták. Hát elég ennyi, hogy háború legyen? De hiszen minden feltétele megvolt annak is, hogy ne legyen háború. Csakugyan gyönyörű volt az a nyár! És gyönyörű volt a Monarchia… Fiatal voltam. Még nem voltam hatvanéves.

A METRESSZ

A napernyőm! Hova dugod el mindig az én szép fehér madeira hímzéses napernyőm?

AZ UTAS

Közel voltunk az Ígéret Földjéhez… Közelebb, mint ehhez a huszadik századi katasztrófasorozathoz. Csak egy kis erőfeszítés kellett volna.

A MÚZSA

Rozoga fekete esernyőt hoz. Ez van!

A METRESSZ

Kinyitja, s mint egy napernyőt forgatja. Őfelsége is milyen fiatal volt még 1914-ben. Alig nyolcvankét éves… A legszebb császárkorban! És a béke császára! Tudja, akkor már az utolsó huszonöt évben jóformán nem is vérengzett. És az ötvenmillió alattvaló titokban érezte, hogy ezt nekem köszönhetik. Még a rebellis Magyarországon is tapsoltak neki, ha egy szoborleleplezésen megjelent – legendás ruganyos lépteivel.

AZ UTAS

Lehet, hogy a háborúnak viszont meg se voltak a feltételei. Csak a tábornokok szemében, akik folyton azt számlálgatják: nekem is százezer ólomkatonám, neked is százezer ólomkatonád, neked van ezer ágyúd, de nekem csak kilencszázkilencvenkilenc… A gyerekszobába ezekkel! A háború mindig fejest ugrás a sötétbe… Ezzel szemben kész volt egy új, minden eddigit meghaladó civilizáció. Ha azt az egy nyarat még megússzuk békében. Ez volt a tét. Micsoda magas szintre kerülhettünk volna… Egy felsőbb osztályba! Egy végigélni érdemes huszadik századba! Egy új aranykor volt kialakulóban. A bécsi zene, amely Mozart óta feledteti ennek a birodalomnak minden bűnét és butaságát, akkor volt megint megújulóban. És amit mi kitaláltunk – mármint a nagyságos asszony által is oly nagyra becsült Freud Zsigmond szintén egy lépés volt az emberiség teljes megújulása felé… Bécs, Prága, Zágráb, Trieszt, Budapest, Nagyvárad! Krakkó! A legmerészebb filozófiai iskolákat kihordó görög városállamok óta nem volt még ily csodája a humanizmusnak…

 

Más órák is izgatottan járni kezdtek. Ütnek, vernek, zenélnek….

Közben valami tompa dörömbölés zaja, a szekrényből.

 

A METRESSZ

Sorolja csak azokat a városokat! Az ő városait! Bécs, Prága… mi is? Milánó, Velence! Fiatal korában még ezek is megvoltak neki! Ott volt a tenyerén, mint egy habos torta, a milánói dóm… És őfelsége úgy szereti az édességet! Krakkó, Budapest… Na! Hogy mondta?!

AZ UTAS

Ehhez képest, mi az, hogy a búza ára? Mi az, hogy a generálisok szakmai korlátoltsága? Nagyobb a tét! Lehet, hogy az volt az utolsó pillanat, amikor még megmenthettem volna gázkamrától a négy nővéremet!

A METRESSZ

Ez az! Folytassa! Eldobja a fekete esernyőt. A fehér napernyőmet kértem! Hisz nyár van! Percről percre fiatalodik.

AZ UTAS

Ha ezt az egy nyarat még megússzuk békében…

A METRESSZ

Ő lesz a béke császára! Hol marad az a kávéillat?… A városokat!

AZ UTAS

Pörgeti ujjai közt a sétapálcáját, és úgy mondja. Bécs, Prága, Zágráb, Trieszt, Budapest, Kolozsvár, Nagyvárad…

A METRESSZ

Velence!

AZ UTAS

Krakkó!… Egy új aranykor van kialakulóban…

 

A színházat elönti a jó kávéillat.

A dörömbölés fokozódik.

 

A METRESSZ

Azok a legendás, ruganyos léptek! Közelednek!

AZ UTAS

Csak egy kis erőfeszítés kellene! Egy utolsó erőfeszítés …

 

Csend.

A szekrény ajtaja óvatosan nyílik, nyikorogva….

És megszólal a zenélőórán a Kaiserwalzer.

A császár – egyszerű köznapi „waffenrock”-ban – kidugja kopasz fejét. Mesebelien öreg. Pofaszakálla hosszúra nőtt. A körmei is.

 

A CSÁSZÁR

Tessék folytatni!

A METRESSZ

A kávéillat… előcsalogatta őfelségét.

A CSÁSZÁR

Tévedni méltóztatik, nagyságos asszony. Minket ezek az elismerő szavak csalogattak elő, amelyek országainkat mint egy új Hellást említették. Kettős birodalmunk két miniszterelnöke, gróf Stürghk és gróf Tisza, erről a humanizmusról sohasem referáltak nekünk. Sem az új aranykorról… Kár… Azért kérünk majd egy kis kávét… Kissé el vagyunk zsibbadva.

A MÚZSA

Be; nyitott, fehér, madeira hímzéses fehér napernyővel. Megáll az ajtóban. 1914. június 28. Vasárnap.

 

Függöny.

 

3. kép

A Császár a karosszékben ül – mint egy borbélyszékben –, nyakába kötve asztalkendő. A komorna most nyisszantotta le éppen a túlságosan hosszúra nőtt szakállának a két végét.

A Metressz – megfiatalodva, most nem látszik többnek hatvannál – a tükröt tartja előtte.

 

A METRESSZ

Felséged egészen megifiult.

A CSÁSZÁR

Nézi magát. Valóban. Mintegy huszonkét évet… Udvari fényképészünk a koporsóban csinált rólunk néhány jól sikerült felvételt. Akkor néztünk ki így. Ilyen jól.

A MÚZSA

A karmai, felség!

A METRESSZ

Egy kis manikűr!

 

Őfelsége hagyja, hogy a szobalány levagdossa hosszúra nőtt körmeit. Közben:

 

A CSÁSZÁR

Fázunk, nagyságos asszony.

A METRESSZ

Nyár van, felség. Ezért nem fűtünk. Gyönyörű nyár, a gyönyörű Monarchiában.

A CSÁSZÁR

Hiába. Fázunk.

A METRESSZ

A Császár kezét dörzsölgeti. Átfázott, felség.

A CSÁSZÁR

És rosszat álmodtunk.

A METRESSZ

Mit álmodtunk, felség?

A CSÁSZÁR

Elfelejtettük. Kár. Akármilyen rosszat álmodunk, sajnáljuk, hogyha elfelejtjük.

A METRESSZ

Súgva. Itt az álomfejtő. Hangosan. Ő az a doktor, akit olyan régen várunk. Van egy elmélete arról, hogy mit miért felejtünk el.

A CSÁSZÁR

Figyelmesen végigvizsgálja az Utast. Ő?… De miért nem öltött zsakettot?

 

Döbbent csend.

 

A METRESSZ

Feltalálja magát. Úton van.

A CSÁSZÁR

Aha. És honnan?

AZ UTAS

Morvaországban születtem. Csak szüleim ott bizonytalannak találták a jövőt, ezért Bécsbe költöztünk.

A CSÁSZÁR

A doktor úr, ezek szerint, morva.

AZ UTAS

Szülőhelyem szerint, felség. De szüleim Litvániából mentek Morvába. Az üldözések elől.

A CSÁSZÁR

Tehát…

AZ UTAS

Csakhogy az ő szüleik még Galíciában éltek. És mivel ott is… Sok kósza katona a napóleoni háborúk után… Így hát elmenekültek.

A METRESSZ

Szerencse, hogy egy ilyen tágas birodalomban mindig lehet hova költöznie annak, aki biztonságban akarja tudni gyermekei életét.

AZ UTAS

Európa is túl szűk ehhez, asszonyom. A családom tulajdonképpen Rajna melléki. Csak a tizenhetedik században volt egy periódus, és jobbnak látták elmenekülni…

A CSÁSZÁR

Felállt. Kívánjuk önnek, doktor úr, hogy a mi kedvelt császárvárosunkat sohase kelljen kényszerűségből elhagynia. Éljen itt, háborítatlanul, az emberi kor legvégső határáig…

A MÚZSA

Apropó, felséged véletlenül nem tette zsebre a doktor úrnak Londonba szóló vasúti jegyét?

 

Hallatszik is, megint, a vonat zakatolása.

 

A CSÁSZÁR

A kérdésre zavartan megtorpan. Schrattra néz, segélykérően. Vasssút?

A METRESSZ

Őfelségének nem lehet váratlan kérdéseket feladni. Csak írásban előterjesztve… Nyugodjék meg, drága felség. Súgva. Nem Kossuth – vassút.

 

Vonatsípolás.

 

AZ UTAS

Felveszi az útitáskáját. Szuronyos katonák rángatják fel az ajtót, fülkéről fülkére járnak… Valamit ottfelejtettem a vonat díványán…

A METRESSZ

Csak nem siet, doktor? Töltsön velünk egy békés vasárnap délutánt. Egy kávét?… Teríts meg három személyre!… És tegye már le azt a rémes kuffert!

A MÚZSA

A táskát elveszi tőle. Mitől ilyen nehéz ez?

AZ UTAS

Megírandó műveimtől, kisasszony.

A METRESSZ

A doktor úr a bécsi tudományos élet egyik legnevezetesebb alakja. Folyton publikál.

AZ UTAS

Valóban, itt fejtettem ki tudományos működésemet. Az analitikus mozgalom Bécset szinte fővárosának tekinti.

A CSÁSZÁR

Bravó!

AZ UTAS

Bár gondoltunk rá, hogy talán alkalmasabb volna fővárosunknak Budapest.

A CSÁSZÁR

Mi ezt elvetettük. Ne is tessék ezzel a gondolattal foglalkozni. Súgva. A magyarok nem megbízhatóak… Köztünk maradjon!

AZ UTAS

Sajnos, érzékeny veszteségeink is vannak. Egy zürichi tanítványom szembehelyezkedett velem, és ez év áprilisában a svájci analitikusok elszakadtak Bécstől.

A CSÁSZÁR

Ez súlyos. Bár az a tény, hogy ez év áprilisáig sikerült megtartania Svájcot: nem kis eredmény. Svájc?… Mi már ötszáz éve elveszítettük.

A MÚZSA

Súgva. Tell Vilmos. Huss!

A CSÁSZÁR

A doktor úr miben specialista?

A METRESSZ

Szinte énekli. Álom, ideg, felejtés, téboly, libidó!

A MÚZSA

Csakugyan énekli. Hiszté-é-ria!

A CSÁSZÁR

Bravó! Ez kell nekünk! A boldogult császárnéval együtt mindig szívünkön viseltük, hogy birodalmunk népeit minél több ideggyógyintézettel és tébolydával boldogítsuk.

AZ UTAS

Átveszi a szenvtelen, daráló tónust. Erzsébet császárné és királyné figyelme az orvostudomány eme évszázadok óta legelhanyagoltabb stúdiuma iránt valóban rendkívüli volt.

A CSÁSZÁR

Rendkívüli, ámbár érthető. A Wittelsbach családban sok volt a bolond. Wagnert finanszírozták, Heinét olvasták. Terhelt család. Boldogult anyánk őfensége ezért ellenezte is házasságunkat leendő hitvesünkkel, aki Wittelsbach volt. Bár boldogult anyánk is Wittelsbach volt. Hitvesünk egyúttal unokatestvérünk is volt. S az anyánk is volt még valamink. Micsodánk is volt?

A METRESSZ

A professzor gyógymódját minden barátném áldja és dicséri.

A CSÁSZÁR

Fájdalmas a gyógymód?

AZ UTAS

Nem jár fizikai fájdalommal.

A METRESSZ

És nem kell hozzá, csak egy jó puha dívány!

A CSÁSZÁR

Dívány? Földerül. Szétnéz. Az van… És doktor úr mit művel a díványon a pácienssel?

AZ UTAS

Hallgatom, amit mond.

A CSÁSZÁR

Kis tűnődés után. Nem hiszem, hogy nekünk sok közölni valónk volna doktor úr számára.

AZ UTAS

Efféle ellenállás a legtöbb betegben fellép. Ezt az ellenállást le kell törni.

A CSÁSZÁR

Az ellenállást le kell törni! Ez nekünk imponál… Mi szívesen alávetnénk magunk a doktor úr kúrájának, de nem hisszük, hogy alkalmasak volnánk páciensnek… Amikor leereszkedünk a térdeplőre, hogy a gyóntató atya fülébe elsuttogjuk a bűneinket S most, mintha megroppant volna benne valami, áttér egyes szám első személyre. egy se jut eszembe… „Nem emlékszem”… „Nem emlékszem”… A bűnökre ráhull a feledés fátyola. Mennyi mindenre hullott már rá a feledés fátyola… „Nem emlékszem”… Semmire sem emlékszem.

AZ UTAS

Helyes! És itt kezdődik az analízis.

A CSÁSZÁR

Mert itt van a kutya elásva. Ugye?

AZ UTAS

Ahogy mondja felséged.

A CSÁSZÁR

Harsányan. Csakhogy az a kutya nem lesz kiásva!

A METRESSZ

Őfelsége hallgatása már legendás.

AZ UTAS

Nincs hallgatag ember. Minden ember imád beszélni.

A METRESSZ

Jaj de jó! Azt hittem, hogy csak én.

A CSÁSZÁR

Mélységesen megdöbbent. Ön fecseg?

A METRESSZ

Módjával, felség.

A CSÁSZÁR

Boldogult fiam volt nagyon fecsegő természetű. Zsurnalisztákkal állott összeköttetésben. Elképesztő!

A MÚZSA

Az Utasnak, mellékesen. A Rudolf. Mayerling. Puk-puk.

A CSÁSZÁR

Uraságod nem áll összeköttetésben zsurnalisztákkal?

A METRESSZ

Nyugodt lehet, felség. Informálódtam. Az Utashoz. Megbocsásson!

A CSÁSZÁR

Így ez a kúra egyre csábítóbb. Egyszer mindent, de mindent kipakolni! Erről van szó?

AZ UTAS

Pontosan.

A CSÁSZÁR

Miért ne? Orvosok és lakájok előtt lehet. Ugyebár? A tisztelendő urakban nagyon csalódtam. Nem titoktartók. Súgva. Rögeszme ez. A jelenlegi trónörökös túlságosan jó viszonyban van az egyházi körökkel. A Burg káplánja is az ő spiclije. Felkiált, és akár fizikailag is összeomolhat. Az Isten előtt sem tárhatom föl a lelkem!

A METRESSZ

Ön helyettesítse az Istent – kedves Freud!

A CSÁSZÁR

Előző révedezéséből. A Habsburg-háznak annyi tagja hal hirtelen halált mostanában a – gyónás szentségében nyert kegyelem nélkül. Boldogult Miksa fivérem Mexikóban. Boldogult fiam, Mayerlingben. Boldogult hitvesem Genfben, azon a szép tóparti promenádon… Boldogult… Na? ki még? És hol?

A METRESSZ

Senki, felség. És sehol.

A CSÁSZÁR

Biztos?

A MÚZSA

A bécsi távíróhivatalba megjött a hír a trónörökös pár meggyilkolásáról. Odakint a szárnysegéd hallgatózik. Ez a csend most felbátorítja őt a merész lépésre…

A SZÁRNYSEGÉD

Beront. Megtorpan. Az ifjú Horthy volt akkor a szárnysegéd, a leendő magyar kormányzó. De ez az azonosság az Utas számára teljesen közömbös és érdektelen. Ma már számunkra is. A lényeg csak az, hogy jóképű, snájdig, fiatal, intelligens és határozott legyen.

A MÚZSA

…Mondtam! Hívás nélkül lépett be. Azt hiszi szegény fiú, hogy a történelmi pillanat őt erre feljogosítja. Őfelsége ki fog téged rúgni. Mibe fogadjunk?

A SZÁRNYSEGÉD

Kihúzza magát, mereven nézi a kávézó társaságot. Minden idegszála megfeszül, hogy megszólaljon.

A CSÁSZÁR

Rápillant, hosszan, hidegen.

A SZÁRNYSEGÉD

Torkát köszörüli, diszkréten.

A CSÁSZÁR

Most már nem is néz többet rá. Nagyságos asszonyom, minapában érdeklődni méltóztatott, hogy vajon miért váltunk meg előző szárnysegédünktől. Azért, kérem, mert kotnyeles volt. Kikocsiztunk. Szárnysegéddel oldalunkon. Mi szokásunkhoz híven: hallgattunk: Midőn dicső ükanyánk, Mária Terézia császár- és királynő szobra mellett hajtatunk, volt szárnysegédem kérdezetlenül megszólal. Mintegy társalogni kezd. Konverzál. És privát gondolatát közli velünk – velünk, akik őt nem kérdeztük…

A METRESSZ

Szent isten, mit mondott?

A CSÁSZÁR

„Szép szobor.”

A METRESSZ

Hogy szép szobor? Azt mondta?

A CSÁSZÁR

Azt. „Szép szobor.”

A METRESSZ

Talán megtetszett neki.

A CSÁSZÁR

Csakhogy a szobor műbecséről mi nem óhajtottunk vele diskurálni. És ha nem volna szép a szobor, akkor talán fel kell robbantani? Így kezdődik mindig: esztétikai fecsegés – aztán szobordöntögetés. Nehezen fékezi magát. S a legfagyosabb hangján folytatja. Természetesen nem is válaszoltunk, javíthatatlan fecsegőjének. Rövid úton szolgálatunkból elbocsátva, nyugállományba helyezve, azóta is a jóhírű döblingi ideggyógyintézetben nyer kezelést. Szoktunk érdeklődni hogyléte felől. Kitűnő társaságban van… Elönti a harsány röhej hulláma. Egész nap főhercegekkel játszhat ott seggrepacsit. Kacag.

A METRESSZ

Soha olyan jókedvű nem volt őfelsége, mint azon a napon…

AZ UTAS

Hátha történt valami fontos esemény?

A CSÁSZÁR

Kitör. Fontos esemény! Tudom én, hogy mi szokott lenni fontos esemény. Ferenc Ferdinánd őfensége táviratot küld nekünk, hogy Boszniában rend és nyugalom. A hadgyakorlat pompásan sikerült. És a jövő évben bekebelezhetjük Montenegrót. Így! Kézzel kiemel egy fánkot, a szájába tömi. Aztán Szerbiát! Újabb fánk. Albániát Már fulladozik, de fal tovább. Az egész Balkánt! Köhög, kékül.

A METRESSZ

Kuc-kuc, felség! Kuc-kuc!…A szárnysegédhez. Így felizgatni a császárt.

A SZÁRNYSEGÉD

Most már csakugyan szólni szeretne.

A CSÁSZÁR

Minket csak a trónörökösök szoktak felizgatni. A Rudi, a Franci… Táviratot küld, hogy elejtette a huszonötezredik rókáját. Egy héttel ezelőtt ünnepelte az ötezredik elejtett szarvast. Távirat erről is. Vaddisznót mennyit is lőtt?

A METRESSZ

És hajtót? Jágert? Fővadászt?

A CSÁSZÁR

Az egyik udvari vadászaton engem majdnem meglőtt.

A METRESSZ

Az a Rudi volt.

A CSÁSZÁR

Ja. A Rudi is. De a Franci is. Persze, véletlen volt. Megállapíttatott.

A METRESSZ

Freud doktornak érdekes elmélete van a véletlenekről.

A CSÁSZÁR

Nekem is. És nevetni kezd megint, szinte fenyegetően.

AZ UTAS

Feláll, otthagyja az asztalt.

A METRESSZ

Hajlamos a szorongásra, doktor?

AZ UTAS

Már ötezer év óta.

A METRESSZ

Most nincs oka rá.

AZ UTAS

Valami történt.

A METRESSZ

A Monarchiában nem történik semmi őfelsége tudta nélkül… Mi történt, drága felség? Hadd nevessünk mi is.

A SZÁRNYSEGÉD

Mozdul.

A CSÁSZÁR

Kérdeztük?

A SZÁRNYSEGÉD

Torkán akad a szó.

A CSÁSZÁR

Könnyeit törölgeti, aztán feláll. Szárnysegédünk bizonyára jelenteni kívánja, hogy távirat jött Boszniából… Talán azon az oly jól sikerült hadgyakorlaton valami malheur történt a trónörökös párral.

A SZÁRNYSEGÉD

Int, hogy igen.

 

Csend.

 

A CSÁSZÁR

Táborszernagy Oszkár Potiorek felelős, hogy a boszniai hadgyakorlaton minden az előírás szerint történjék. Táborszernagy Oszkár Potiorek a régi gárdából való. „Dienen und Maul halten.” Amit ő csinál, nagyon jól van csinálva. És hallgat. Nem zárult le a sora azoknak a Habsburgoknak, akik gyónás szentsége nélkül voltak kénytelenek távozni az élők sorából. Szárnysegédhez. Hol is?

A SZÁRNYSEGÉD

Végre megszólal. Szarajevóban felség! Folytatná.

A CSÁSZÁR

„Maul halten!” És táborszernagy Oszkár Potiorek is befogja a száját.

A METRESSZ

Oszkár tudja, hogy mi történt most Boszniában.

A CSÁSZÁR

Oszkár tudja…

A METRESSZ

Oszkár tudja, hogy mi történt akkor Mayerlingben…

A CSÁSZÁR

Oszkár tudja.

A METRESSZ

Az „Álarcosbál” reminiszcenciájával dúdolja. „Oszká-ár tudja, de nem mondja-a… Tralalalla – lallalla…”

A CSÁSZÁR

Nagyon fülbemászó melódia. Brummogja.

A MÚZSA

Igazából soha nem fogjuk megtudni, hogy Potiorek Oszkár táborszernagy mindent felülmúló ostobasága, amellyel a trónörökös pár gépkocsiját lassított menetben sétáltatta egy egész délelőttön át Szarajevó utcáin, a fák mögött megbújó elszánt merénylők orra előtt, vajon fenékig ostobaság volt-e, avagy… De csitt! Énekel. „Oszkár tudja-a, de nem mondja-a…”

A CSÁSZÁR

Bomba volt vagy golyó?

A SZÁRNYSEGÉD

Előbb bomba. A gondviselés úgy akarta, hogy a trónörökös ne sérüljön meg.

 

Csend.

 

Aztán próbálkoztak golyóval.

A CSÁSZÁR

A bosnyákok mesteri lövők.

A SZÁRNYSEGÉD

Igenis, felség. A bosnyákok mesteri lövők.

A CSÁSZÁR

És a merénylő golyóját hogy fogadta trónunk boldogult várományosa?

A SZÁRNYSEGÉD

Mint egy katona, felség.

A CSÁSZÁR

Ő császári és királyi fenségétől nem is lehetett mást várni… És hitvese hogy fogadta a golyót?

A SZÁRNYSEGÉD

Mint egy katonafeleség, felség.

AZ UTAS

És mi lesz most?

A METRESSZ

Pálinkát töltött. Egy kis szíverősítőt, doktor. Mitől fél? Csak nem a háborútól? Szarajevó után? Nevetséges. Ferenc Ferdinánd akarta a háborút. Ferenc Ferdinánd nincs többé. Hogy mi lesz? Egy másik főherceg lesz a trónörökös. Van belőlük… Császárkörte-pálinka. Nem lesz erős felségednek?

A CSÁSZÁR

Dudorászva. E kellemes melódia a mindentudó Oszkárról a fülünkben maradt. „Pálinka sosem erős, csak a legény lehet gyenge.” Ezt a győri csata után mondták nekünk, amikor a túlélőkkel fraternizáltunk. Kínáltak nekünk butykosban papramorgót. Vagy fordítva?

A METRESSZ

Nem, nem. Nagyon helyes. Butykosban papramorgót. Doktor úr, miért nem énekel velünk?… Ön nem hisz a zene gyógyító hatalmában? Tralalla… lallalla… „Oszkár tudja-a…” Mondja, doktor úr, hát lehet rossz ember az, aki így szereti a zenét?

A CSÁSZÁR

„Tralalla – lallalla… tralalalla – lallalla…” Ferenc császár, a nagypapa is nagyon szerette a zenét. – „Énekeljünk, Franzi” – mondotta. És én a kiságyban énekeltem. A nagypapa kedvelt minket, mert ő is Franzi volt.

A METRESSZ

Eszem a lelkét! Énekel.

A CSÁSZÁR

Odalent a Burg nagy szálájában még tartott az udvari bál. A nagypapa a kiságyunk fölé hajolva kérdezte: – „Akarsz-e táncolni, Franzi?” És kézenfogva megindultunk galoppozva a Burg lakosztályain át.

 

Csakugyan hallatszik valahonnan a zenekar.

 

A CSÁSZÁR

És viszi Franzit a groszpapa… Hopszassza!…

A MÚZSA

És kijön szegény Rudolf királyfi is a szarkofágból, és ő is galoppozik már a papával meg az ükpapával… „Oszkár tudja, de nem mondja…” Rudolf, Mayerling, puk-puk! És jön Erzsébet királyné és császárné, megfogja a fia másik kezét… Fehér ruháján átüt a vér. Micsoda udvari bál ez! Csupa némaság, puk-puk és hopszassza… És őfelsége öccsei, szegény Miksa, akit elküldtek Mexikóba császárnak. Ott a hazafiak kivégezték… És Ferenc Ferdinánd, rangon aluli hitvesével, aki hiába viselkedett úgy, mint egy katonafeleség, nem kap helyet a családi kriptában…

 

A zene elhallgat. A táncnak vége.

A Császár letérdelt a térdeplőre, szembe a közönséggel, összekulcsolt két kezébe temetve arcát, mint azon a népszerű fényképén, amely a hadüzenet aláírása előtti áhítatában ábrázolja.

 

AZ UTAS

Most mi lesz?

A METRESSZ

Hathónapos udvari gyász. A főudvarmester majd személyesen fog felügyelni, hogy a főhercegnők fekete klottbugyit viseljenek. Hogy mi lesz? Semmi se lesz. A céget a főnök vezeti tovább. Éljen a béke császára! Hogy mi lesz? Őfelsége holnap hajnali négykor felkel, őfelsége holnap hajnali negyed ötkor misét hallgat, őfelsége holnap ötkor az íróasztalához ül, és aktázni fog. Őfelsége holnap délután négytől hatig szerelmi életet fog élni itt, Gloriette Gasse 7. szám alatt. Habos kávét fogunk fogyasztani. És ez most már így fog menni a világ végezetéig… Igyunk erre még egy pohárka snapszot, doktor. Tölt. Éljen az aranykor!

AZ UTAS

Lehetséges, hogy sikerül elkerülnünk azt az első világháborút?

A METRESSZ

És akkor nekem se kell majd örökös gyászt viselnem a fiamért, aki talán nagy költő lett volna, de elesett a világháború első hónapjában. Alig hogy leérettségizett, elvitték a frontra… És velem együtt tízmillió anya, nővér, feleség, szerető veheti le a gyászruhát. Feltűz egy nagy vörös virágot.

ZOLTÁNKA

Avagy a Fiatal Katona, be. Most még gimnazista. Kezét csókolom.

A METRESSZ

Azt hittem, lázasan készülsz az érettségire.

ZOLTÁNKA

Lázasan készülök. De olyan hiányosok a történelemkönyveink. Nincs meg benne, hogy a nagyapámat miért végeztette ki Ferenc József.

A METRESSZ

Zavaros idők voltak…

ZOLTÁNKA

Az iskolában nem tanítják.

A METRESSZ

Viszont nagyapádnak szobra áll Nagybecskereken. Ezt a Nagybecskereket úgy mondhatja, mintha a világ közepe volna. A megye hölgyei emelték. Hálájuk jeléül. Micsoda egy férfi lehetett…

ZOLTÁNKA

Hallottál-e azokról az olasz fiúkról, akik egy életen át kutyakorbácsot viseltek a kabátjuk alatt?… Akiknek anyját a leglovagiasabb császár a város piacán megkorbácsoltatta. Meztelen altesttel.

A METRESSZ

Ó-ó-ó! micsoda romlott kamaszfantáziátok van nektek! Ezért adtalak be egy olyan előkelő intézetbe?

ZOLTÁNKA

Azok az olasz fiúk akkor megesküdtek, hogy visszaadják a kölcsönt. Ha találkoznak a császárral, korbáccsal az arcába vágnak.

A METRESSZ

Szent isten! Hol az a korbács?

ZOLTÁNKA

Én revolverrel járok. Nekem egy nagyobb sértést kell megtorolnom.

A METRESSZ

Könyörgök, doktor, segítsen…

AZ UTAS

Hisz oly világos… De elégtétel keresése elsősorban az ön apjára tartoznék.

ZOLTÁNKA

Apám diplomata. Elküldték a világ legtávolibb pontjára. Japánban képviseli a császárt. Miközben a császár őt képviseli anyám ágyában. Jó? Mi?

AZ UTAS

Ha ilyesmiért mindenki elégtételt venne, már rég szitává kellett volna lőni Ferenc Józsefet.

ZOLTÁNKA

Azt kellet volna!

AZ UTAS

A császári vér nem ejt foltot – van egy ilyen legenda.

ZOLTÁNKA

Feküdjön le a császár, akivel akar. De az én anyámmal ne!

AZ UTAS

Mert a mi anyánk mindig szent. Ez a másik legenda.

ZOLTÁNKA

Legyen kurva. Azt se bánom. A bácsi is nyugodtan udvaroljon neki, nem fogom lelőni. Nézze, milyen csinos a mama még ma is… De a nagyapám gyilkosával nem fekhet le. A Theresianumban a párnám alatt minden este ott volt a cédula. Nyolc éven át. „A te anyád nagy ká…” Kiírva, magyarán. Mert oda csupa magyar mágnásgyerek jár. A bécsi rendőrfőnök hiába nyomoztatott. Ha kivágják az összes magyar diákot, ha áthelyezik az összes hazafias érzésű tanárt, a cédula akkor is ott van a párnám alatt. Tessék!… Tessék! Szedi ki zsebéből az összegyűrt papírokat. Nézze!… Már a rendőrfőnököt is elcsapták. A cédula akkor is itt van. „A te anyád nagy ká…” És nem azért mert normál ká, hanem mert a császárral ká. Ká und Ká.

A METRESSZ

Csakhogy az új rendőrfőnök nem olyan trotli, mint az elődje. Ez grafológusokat vett igénybe, és megállapították, hogy a mocskolódó cédulákat mind te írod…

ZOLTÁNKA

Hazudnak! Hazudnak! Anyja arcába vagdossa a papírgalacsinokat.

A METRESSZ

Te írod őket! Viszem ezeket is a grafológushoz… Hol az a revolver?

ZOLTÁNKA

Nem adom oda!

A METRESSZ

A tanárod azt mondja, hogy szép verseket írsz mostanában. Megtaníthatnál engem magyarul, hogy olvashassam…

ZOLTÁNKA

Egyből lefegyverezte. Hagyd ott őt! Elmegyünk Magyarországra. Elmegyünk Japánba… Ott fogunk állni a túlsó féltekén, fejjel lefelé, mindhárman. Jó? A hajunk az égbe lóg.

A METRESSZ

Megszerzem neked a bárói címet. Méltóságos fiatalúr leszel. Mit szólnak hozzá majd azok a mágnásfiúk a Theresianumban?

ZOLTÁNKA

Hogy nagy kurva az anyád, azt. Én írom. De ők mondják.

A METRESSZ

Megszerzem neked a császártól az Aranygyapjas Rendet. Ezen a mai szép napon minden lehetséges.

ZOLTÁNKA

Ordít. Az én nagyapámnak szobra áll Magyarországon! Ferenc Józsefnek sohasem fog állani szobra Magyarországon!

A METRESSZ

Hát hogy bízzon a császár a magyarokban? A fiatalokban?… Teszed el azt a fegyvert! Hogy az én fiam kezet emeljen a császárra?

 

Csend.

 

ZOLTÁNKA

Én nem hagyom magam mayerlingizálni, mama. Én őt lövöm le.

A METRESSZ

Mi? Micsoda? Nem is értem.

AZ UTAS

Mayerling. Puk-puk.

 

Csend.

 

A CSÁSZÁR

Felkel a térdeplőről. Majd a háborúban lövöldözzön, fiatalúr… Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam. Ezek ama bizonyos történelmi szavak. Egy kis helyi háború elkerülhetetlen. Az a bizonyos tízévenként esedékes Balkánháború. Ügynevezett „Bé-formula”…

A MÚZSA

Volt egy másik formula. Lehetett volna. A Rudolf féle formula.

A CSÁSZÁR

Valóban. Boldogult fiunk szerette a magyarokat, szerette a fiatalokat, szerette a zsidókat, a zsurnalisztákat, és nem szerette Vilmos császárt. Aberrált gusztusa volt.

A MÚZSA

Rudolf volt e birodalom utolsó sánsza. Egy világtörténeti alternatíva a Habsburg-házban. Ez az alternatíva 1889. január 29-én megszűnt. Azóta csak a Bé-formula lehetséges.

A CSÁSZÁR

Hová fogunk tehát bevonulni?

 

Csend.

 

Kérdeztem!

A SZÁRNYSEGÉD

Szerbiába, felség!

A CSÁSZÁR

„Bevonulunk Szerbiába; mint csendőr-járőr egy kocsmába.” Szép mondás. Katonás. Ki mondta?

A SZÁRNYSEGÉD

Tisza István mondta, felség.

A METRESSZ

De hisz azt beszélik, hogy Tisza nem is akarja a háborút.

A CSÁSZÁR

Képzelje el, nagyságos asszony, hogy mit mondanak azok, akik akarják…

 

Kint megszólal Beethoven VII. szimfóniájának lassú tétele: a gyászinduló. A zenekar tompán, ami hallható – a gyász folyton ismétlődő motívuma –, mély hangú dobokon, nagybőgő meg-megzendülő húrjain…

 

A CSÁSZÁR

…Ezzel a háborúval tartozunk boldogult Ferenc Ferdinándnak. Ő hagyta ránk… Nálunk a halottak kormányoznak.

 

Ha tetszik, valahol a háttérben most feltűnhetnek az előbb már említett véres árnyak, némán, mint egy panoptikum figurái: Ferenc Ferdinánd Chotek Zsófiával, a mexikói Miksa császár, Erzsébet, Rudolf, ő befáslizott fejjel…

Zoltánkáról a kis Múzsa közben levette a zakót, és felöltözteti a szekrényből elővett csukaszürke zubbonyba. Amíg ennek gombjait gombolgatja:.

 

A MÚZSA

A felpödrött bajszú krónprincet eltették láb alól. És most, hogy meghalt: eléri a célját. Megcsinálják helyette a világ legdilettánsabb világháborúját. Az ő kielégíthetetlen, vérpocsékoló vadászszenvedélyével – őzek, fácánok és vaddisznók helyett – tízmillió fiatalembert hajtanak a puskacsövek elé…

 

A gyászinduló tompán, mélyen szól.

 

AZ UTAS

Most jól megdolgozzák a bécsieket ezzel a gyönyörű halálmuzsikával. A sok Eroica, Sors-szimfónia, gyászinduló végén azon veszik észre magukat, hogy ott fekszenek vérükben valahol a szerb hegyek között…

 

Mintha nem is csak a mély zengésű hangszereken szólna már, hanem valami tompa brummogó emberi kórus is mondaná: „Bam-bambam – bam bam, ba babba bamm…” És így tovább, vég nélkül szinte. Egyre nagyobb kórus. Egyre nagyobb tömegek. „Bam-bambam…”.

 

A METRESSZ

Doktor! Doktor! Maga megint téved! Nézze az utcán azt a rengeteg embert – fáklyás felvonulás! Mindenki ölelkezik! Táncolnak az utcán. Éltetik a háborút!

 

A zene a IX. szimfónia Öröm-kórusának travesztált, gyorsuló változata.

 

A CSÁSZÁR

Kitárt karral. Ötvenmillió alattvaló!

A METRESSZ

…A férfiak kalapjukat dobálják. Egy nő haja meggyulladt… Az ismeretlenek is összecsókolóznak.

A CSÁSZÁR

Nagyságos asszony, mi se vonjuk ki magunkat az általános lelkesedésből. A nagyságos asszony ma majd kicsattan!

A METRESSZ

Egész Bécs majd kicsattan, felség!

AZ UTAS

Prága is majd kicsattan. Trieszt is majd kicsattan. Pest is majd kicsattan… Igen, igen, a nők is mind mintha megfiatalodtak volna…

A CSÁSZÁR

Egy kis ramazurit fogunk csinálni. Hol is?

A SZÁRNYSEGÉD

Szerbiában, felség!

A MÚZSA

Az egész világon, felség!

A METRESSZ

Az ágyban, felség!

 

A Múzsa a Fiatal Katonával táncol.

 

A CSÁSZÁR

Térdre esik a Metressz előtt. Az Aranygyapjú …

A METRESSZ

Jöjjön, drága felség, a kardját se tegye le!

A CSÁSZÁR

Mit kiabálnak odakint?

A METRESSZ

Hogy éljen a háború… Miért hallgat, doktor? Én látok odakint egy szakállas, szemüveges urat, aki a szürke nyúlszőr kalapját dobálja az ég felé. Vajon mit kiabálhat?

AZ UTAS

Rekedten feltör belőle. Hogy éljen az első világháború!

 

Csend lesz. Csak a háttérben táncolnak tovább némán a véres panoptikumfigurák.

 

A CSÁSZÁR

Feláll. S mellékesen odaszól az Utasnak. Mi azért írtuk alá, mert maguk mindenfélét kiabáltak.

 

S elindul a dívány felé legendás, ruganyos lépteivel. Nyomában a Metressz. Félúton hirtelen összeborulnak. Csók. Sötét.

 

4. kép

Egy nagy piros lámpa ég valahol fent a magasban. Talán egy szemafor lámpája az, tilosra állítva.

Egy másik piros lámpa a szalonban. A szalonon rajta a bura. Alatta most van egy zongora is (pianino). Ez alatt egy sötétkék huszáratillát viselő fiatalember – nekünk háttal – zongorázik… A zenéből nem hallatszik ki semmi. Azt látjuk, hogy a huszártiszt dühös, romantikus expresszivitással veri a billentyűket. Egy-egy lenge ruházatú lány lustán keringve a szalonban – énekel is hozzá. Mit? Nem hallani. Enyhén bordélyházjellege van most a szalonnak.

Egy harmadik világító piros pont: az Utas szivarjának a parazsa. Az Utas a dívány szélén ül, félszegen. A lánya feje az ölében.

Valahonnan tompán hallatszik a Határőr szájharmonikáján az angolkeringő.

 

AZ ÚTITÁRS

…A vonat számára egy szemafor piros lámpája azt jelenti: „Állj, ne tovább!” A külvárosi utcán egy piros lámpa azt jelenti: „Gyere be, szépfiú, mindent szabad!” Egyszer a tiltás, másszor a szabadság… És ugyanaz a vörös szín jelenti ezt is, azt is. Melyiket válasszuk? Nevet. Csupán egy újabb példa ez a maga elméletéhez, a dolgok kettős értelméről.

AZ UTAS

Vedd még hozzá a királyi trónus vörös bársonyát, és a forradalom vörös zászlaját. Melyiket kellett volna választanunk? Amikor még lehetett választanunk… Hogy most ne kellene menekülnöm szülőházamból, mint valami körözött bűnözőnek.

AZ ÚTITÁRS

Visszajövünk! És az diadalút lesz. Előadást fogsz tartani a berlini akadémián. Üdvözöl Thomas Mann bácsi. És Bécsben, ott ki fog üdvözölni?

AZ UTAS

…Stefan Zweig bácsi. De valószínűbb hogy ő Londonban fog majd pár szót mondani – az ő nemes stílusában – a koporsóm fölött.

AZ ÚTITÁRS

Én nem engedlek meghalni az emigrációban. Visszajövünk! Budapesten egy fiatal költő fog majd verset szavalni kiapadhatatlan nemzőképességed dicséretére.

AZ UTAS

„Megérkezett fővárosunkba a biológiai csoda” – írja a Pester Lloyd.

AZ ÚTITÁRS

Az állomáson fehér ruhás szüzek várják izgatottan. És a miniszter. Vörös rózsacsokor. Vörös szőnyeg.

AZ UTAS

Forradalmi vörös? Akkor a miniszter megint a Lukács György. Nevet, majd hirtelen. Vigyázz! Valaki kihallgat minket. Nem mondtam semmit?

 

Csend.

 

Te is tégy úgy, mintha aludnánk… Milyen furcsa: az az utópia, hogy Európában ilyen szabadság van, hogy félelem nélkül utazgathatunk majd megint, hogy nyolcvanon felül mindennap egy gyereket csinálok – ez tulajdonképpen roppant valóságosnak tűnik… Ez abszolút természetes. És az pedig, hogy menekülünk egy félelmetesen üres vonaton, és hogy akármelyik pillanatban agyonlőhetnek – ez az, ami csakugyan olyan, mint egy álom.

A KALAUZ

Egyenruhája most egy éjszakai mulató portásáéhoz hasonlít. Lihegve tűnik fel. Tessék velem jönni!

AZ UTAS

Megrettent. Sápadt. Hová?

A KALAUZ

Nem kell megijedni. Kellemes intézmény. Diszkrét vörös lámpa. Találkahely.

AZ UTAS

Efféle vöröslámpás intézményeket én sohasem látogattam.

A KALAUZ

Jó kifogás!

AZ ÚTITÁRS

Be se tette a lábát efféle helyekre. Ebben minden életrajzírója megegyezik.

A KALAUZ

Pedig szerette volna betenni… a lábát.

AZ ÚTITÁRS

Kacag. Apám a vörös lámpák terén gyakorlatilag szemaforpárti!

AZ UTAS

Még az érettségi bankett után se tértem be a többiekkel a nyilvánosházba.

A KALAUZ

Mert félt, hogy meglátják.

AZ UTAS

Nekem nincs félnivalóm. Az ellenségeim engem széltében-hosszában azzal vádoltak, hogy minden egyes analízisemmel egy bordélyházra való szexualitást tárok föl az emberi lelkekben. S ez ráadásul igaz is.

AZ ÚTITÁRS

Elméletben ő bordélypárti!

A KALAUZ

Anélkül, hogy belülről valaha is megtapasztalta volna a bordélyokat? Miféle szakértő maga?

AZ ÚTITÁRS

A legnagyobb, aki valaha élt. Az ő könyveiből tanulta meg a világ, hogy az apák és fiúk gyilkos harcot folytatnak egymás ellen. De nálánál szeretőbb apát a fiaihoz! S az ő fiainál apásabb fiúkat! Én meg azt olvastam ki a könyveiből, hogy az apák érzéki szerelemmel imádják lánygyermekeiket. És engem soha nem csókolt szájon… Minden az ő elméletét igazolja, csak ő maga nem igazolja az ő elméletét. Rágyújt.

AZ UTAS

Van egy határ, amelyen nem lépünk át.

AZ ÚTITÁRS

Nevet. Az Ígéret Földje határa! De hisz ma éjszaka át fogunk lépni minden határon!… Nézze, nézze! A szemafor is zöldre váltott! A határokon túl találkozunk! El.

 

Az induló vonat konkrét zenéje. Ennek megfelelően: néha élesen bevágódó fények.

 

A KALAUZ

Kötelessége velem jönni! Meg is ragadhatja.

AZ UTAS

Engem nem szállíthat le… Engem nem lökhet le… Megvan a jegyem! Kiszabadatja magát. Megkeresem! A kofferjének a zárát – egyre nagyobbnak tűnik ez a koffer! s ha megemeli, egyre nehezebbnek – próbálgatja kinyitni. Talán a lányom elvitte a kulcsot. Vagy a jegyeket is… Hová lett a lányom? Mindig eltűnik… Minden eltűnik…

A KALAUZ

Hagyta, hogy küszködjön; s most szelíden megnyugtatja. Erre a vonatra nem is kell jegyet váltani. Ez különvonat. Csupa szalonkocsi… Szexus-vonat.

AZ UTAS

Talán úgy akarta mondani, hogy „luxus-vonat”?

A KALAUZ

A szexus luxus. Egyik vendégünk rosszul lett. Fővendég.

AZ UTAS

Miből gyanítja, hogy én orvos vagyok?

A KALAUZ

Főorvos! Mi tiszteletben tartjuk a vendégek inkognitóját, de azért tudjuk, amit tudunk.

AZ UTAS

Ki a beteg?

A KALAUZ

Tartsuk tiszteletben egyelőre az ő inkognitóját is… A császár.

AZ UTAS

És azt megkérdezhetem, hogy mi a panasza?

A KALAUZ

Előfordulhat itt nálunk, hogy a korosabb urakat a legörömtelibb pillanatban elfogja egy kis indiszpozíció. A nép azt tartja: nincs ennél szebb halál.

 

A bura felrebben.

A zongorán az angolvalcer zeng.

A Maitresse egy függöny mögül támogatja ki a Császárt. Aki ezúttal [porosz?] tábornoki uniformisban van. [Acélsisak?] Teljes díszben. Porosz kitüntetései viselendők. De viselhet, amit a jelmeztervező akar, hisz úgyis álomalak.

 

A CSÁSZÁR

Végre! Már alig kaptunk levegőt.

A METRESSZ

Azért legalább a kardját és a csákóját mégis letehetné, amikor lefekszik valakivel.

 

A Császár ránéz a Kalauzra, bámulja, majd némán odainti. Rátámaszkodik.

 

Fej fej mellett szembetűnő a két arc és a szakállviseletük hasonlósága. Ezt ők is érzik: egyszerre szembefordítják a fejüket, s holmi introvertált kétfejű sasként bámulnak egymásra. Még hátra is hajolnak, hogy jobban szemügyre vehesse egyik a másikát. A Császár hirtelen felemeli a jobbját – erre a Kalauz ugyanúgy emeli a balját. Egyszerre leengedik a kezüket. A Kalauz óvatosan grimaszt vág a Császár ugyanolyan torzképpen viszonozza. Boldogan elmosolyodnak. Egyszerre.

 

A CSÁSZÁR

Donnerwetter! Micsoda hasonlóság!… Nem szolgált a te anyád születésed előtt az én szüleim valamelyik kastélyában?

A KALAUZ

Ó nem, felség!

 

Csend.

 

Az anyám nem, az apám szolgált náluk.

A CSÁSZÁR

Ezen elgondolkozik, rájön, s ujját az ajkához teszi: csitt! Maul halten!

A KALAUZ

Mindhalálig, felség!

AZ UTAS

El van ragadtatva. Bravó! Kitűnően adták elő ezt a bohóctréfát. Látszik, hogy haszonnal forgatták Doktor Freud Zsigmond könyvét, amelyben a közép-európai szellem egyik sajátos termését, a viccet magyarázza. Ezt a viccet is megmagyarázta ama Doktor Freud.

A KALAUZ

Miért kell egy viccet megmagyarázni?

A METRESSZ

Ő az orvos…

A CSÁSZÁR

Végigméri az Utast. Orvos? Miért nem öltött zsakettot?

A METRESSZ

…és egyszemélyben gyóntatóatya.

A CSÁSZÁR

Akkor miért nem öltött reverendát, stólát és karinget?

AZ UTAS

Kitör. Felséged örüljön, hogy nem hosszú fehér gatyában jelenek meg a legmagasabb színe előtt. Vagy pláne anélkül. Efféle rossz álmaimban, mint amilyen ez is, gyakran előfordul, hogy meztelenül szaladgálok, vagy egy olyan rövid kis ingben, amely épp csak a köldökömig ér…

A CSÁSZÁR

Boldogan. Karing! Alul kis csipkével. Ez az!

AZ UTAS

Ha a hölgyek jelenléte nem feszélyezne, most is ezt viselném. És semmi egyebet.

A METRESSZ

De kedves professzor! Miért zsenírozza magát? Érezze magát otthon! Nálam azt ölt föl és azt vet le a vendég, amit akar.

A CSÁSZÁR

Hol az a dívány? Ki akarunk pakolni mindent… gyónni akarunk!

A METRESSZ

Látja, doktor, milyen jó, hogy eljött. Őfelsége fel akarja venni a pszichoanalízis szentségét.

AZ UTAS

Leül a dívány fejénél. Hallgatjuk! Szivarra gyújt. Tessék elkezdeni!

A CSÁSZÁR

Jó. Kezdem.

 

Csend.

 

Többre nem emlékszem.

AZ UTAS

Mondja ki azt, ami hirtelen eszébe jut.

A CSÁSZÁR

Hirtelen nem jut eszembe semmi.

AZ UTAS

Gyónjon!

A CSÁSZÁR

Ja? „Gyónom a mindenható Istennek…”

AZ UTAS

Mi jut eszébe Istenről?

A CSÁSZÁR

Istenről?… Én.

A METRESSZ

Hát persze, hisz Isten is olyan szép szakállas bácsi, mint felséged – eszem a lelkét!

A CSÁSZÁR

Milyen szakálla van neki? Az Istennek? Császárszakálla?

AZ UTAS

Mint a világ legtermészetesebb és magától értetődőbb dolgát közli, finoman azért. Mondjuk inkább: Zsigmond-szakálla.

A CSÁSZÁR

Na nem! Zsigmond-szakáll. Még talán szivarozik is az Isten?

AZ UTAS

Miért ne? Mindenható.

A CSÁSZÁR

Mi, német-római császár, Nagy Károly utóda, mi is mindenhatók vagyunk… Hogy van az, hogy ha mi valakinek a halálát kívánjuk, az akkor meg is hal?… Gyónás nélkül. Boldogult fiam.

A METRESSZ

Rossz fiú volt. Úgy kell neki!

A KIRÁLYFI

Mert a zongoránál ő az a szőke szakállas, huszáratillás fiatalember – miközben halkan zongorázik tovább: Vérbajos? Összeesküvő? Rebellis? Szabadkőműves?

A CSÁSZÁR

Sebesen. Gyónom a mindenható Istennek… Elakad. Nem emlékszem.

A KIRÁLYFI

Felvesz a zongoráról egy kis pisztolyt, elsüti. Hogy jobban emlékezzék! S zongorázik tovább.

AZ UTAS

Ez mi volt?

A CSÁSZÁR

Egy pisztolylövés.

AZ UTAS

A pisztolylövésről mi jut eszébe?

A CSÁSZÁR

A pisztolylövés.

A KIRÁLYFI

Melyik? A sok közül?

A CSÁSZÁR

Az a szokásos pisztolylövés. mely minden hajnalban elcsattant, pontban fél öt órakor. A gyerekszoba irányából. Mi már a házikápolnában ájtatoskodtunk. A szentmisében a pap akkor szokott volt eljutni az úrfelmutatás nagy pillanatához; mi is együtt suttogjuk a pappal: „Ez az én testem… ez az én vérem.” A fiunknak akkor kellett ébrednie. Katonás ébresztője volt. S az átváltoztatásnak misztikus csendjében mindig meghallottuk eme pisztolylövést… A gyerekszoba irányából.

A KIRÁLYFI

A zongorára borulva befogja a fülét.

A CSÁSZÁR

És én buzgón imádkoztam, hogy Gondrand ezredes előírásszerűen, három lépésre a bölcsőtől, a kisded füle mellett süsse el azt a pisztolyt… Nehogy még valami malheur történjék! A mindenható nekünk mindig meghallgatja imánkat.

AZ UTAS

Tovább!

A KIRÁLYFI

Ne részletezze!

A CSÁSZÁR

De, de! Trónunk örökösének mi zsenge gyermekkorától igyekeztünk a lehető legkatonásabb nevelést biztosítani. Amint megszületett, kineveztük a kis porontyot szolgálaton kívüli ezredessé. De nem kis aggodalommal kellett tapasztalnunk, hogy az újszülött ijedős természetű és aluszékony! Félt a tűztől, a mennydörgéstől etcetera. Ez eredendő hibákat gyógyítandó – Wittelsbach-örökség, mondá e hibák láttán anyánk, aki maga is Wittelsbach volt; de nehezen bocsátotta meg nekünk, hogy Wittelsbach-házból nősültünk –, gyógyítandó, a trónörökös nevelője, Gondrand ezredes – szintén ezredes, de ő már harcedzett férfiú –, gyógyítandó, gyógyítandó… hol is tartottunk?

A KIRÁLYFI

Ott, hogy aludni akarok!

A CSÁSZÁR

Ja! A trónörökös aluszékonyságát gyávaságával együtt gyógyítandó, Gondrand ezredes ügyes pedagógusként hajnali négy óra harminc perckor egy lovassági pisztolyt sütött el a még szendergő gyermek füle mellett. S azon minutumban el kiáltotta magát: „tűz van!” E kiáltás volt hivatott gyermekünknek a tűztől való averzióját csökkenteni. Hitvesünk, a császárné és királyné őfelsége, érthető anyai majomszeretettel tiltakozott nálunk e marciális ébresztő ellen. De nekünk ragaszkodnunk kellett e pedagógiához, ugyanis a trónörökös főherceg kezdetben rosszul reagált rá. Ezt nem részletezzük.

AZ UTAS

Részletezze!

A KIRÁLYFI

Most fordul ki a zongoraszéken. Mit részletezzen? Bevizeltem… Nem is a lövésre. Előtte. Az iszonyú rettegéstől. Hogy most fogok meghalni. Engem minden hajnalban kivégeztek. És ezt lehetetlen volt megszokni.

A CSÁSZÁR

Hitvesünk minden alkalmat megragadott, hogy sértegesse Gondrand ezredest. A becsületben megőszült derék katona lexikonban volt kénytelen utánanézni bizonyos diffamáló kifejezéseknek, amelyeket a császárné a fejéhez vágott…

A KIRÁLYFI

Ordít. Vén szadista!

A CSÁSZÁR

Ez az! „Szadista.” E sértő kifejezésért erkölcsi kárpótlást nyújtandó – Gondrand ezredes pirulva olvasta a lexikonban e kifejezés névadójának, egy francia márkinak szexuális kicsapongásait (hogy miket ki nem talált az a márki! nagyságos asszony!)… –, nyújtandó, Gondrand ezredest mi soron kívül tábornokká léptettük elő.

A KIRÁLYFI

Én akkor már táborszernagy voltam. Ott a pisiben. Zongorázik tovább.

A CSÁSZÁR

Nem szeretjük ezt a zenét! Rudi fiunk magyar barátai reánk nézve dehonesztáló szavakat énekeltek erre a dallamra. A trónörökös is velük énekelte. Megbízható besúgók állítják.

A KIRÁLYFI

Belevág a dalba, csakugyan gúnydal ez most, Arany János szövegével. „Edward király, angol király léptet fakó lován. Hadd látom, úgy mond, mennyit ér a velszi tartomány?”

A CSÁSZÁR

Sebesen. Ha Magyarországot inspiciáljuk, ez a dal minduntalan fölcsendül. Hol citerán. Hol tárogatón.

A KIRÁLYFI

Közben zongorázta tovább vadul, s most jutott el oda, hogy. „…Használt-e a megöntözés, a pártos honfivér?”

A CSÁSZÁR

Felordít. Haszná-ált!

 

A zongora kötekedő trillázásokkal szól tovább.

 

A METRESSZ

Nyugodjon meg, felség. Ezt ma már a hírlapírók is elismerik.

A CSÁSZÁR

Liheg, s a számára lényegesre tér. Inasának eskü alatt tett vallomása szerint, Rudi fiunk halála előtt öt perccel is ezt a gúnydalt fütyülte… Tagolva, prózában mondja, mert megtanulta. „S a nép, az istenadta nép, ha oly boldog e rajt, Mint aka-rom s mint a ba-rom, melyet igába hajt?”

A KIRÁLYFI

No, ugye, hogy tud emlékezni? Helyben vagyunk! Belevág a zongorába, énekli a harsány választ az előző kérdésre. „S a nép, az istenadta nép oly boldog rajta, Sire!… Kunyhói mind hallgatva, mint megannyi puszta sír.” Hirtelen abbahagyja. Csend. És csendesen kérdi. Halljuk hát, papa, mire emlékszik még?

A CSÁSZÁR

Egész éjszaka virrasztottunk.

A KIRÁLYFI

Maga is? Zenére énekli. „Fejére szól, ki szót emel… király nem alhatik”. És ha a király fél, és nem alszik, a birodalomban minden lehetséges lesz. Minden rémség, minden abszurdum… minden csoda! Kifordul a zongorától. Még én is lehetséges voltam. Rövid huszonnyolc esztendeig. Egy paradox császár- és királyfi. Tulajdonképpen ha meggondoljuk, meglepően sokáig voltam lehetséges. Huszonnyolc év! Áldjuk érte a teremtőnket. Hisz megtörténhetett volna, hogy csak egy-két évig lehessek lehetséges… talán háromig! Amilyen szadista volt az a Gondrand ezredes. És az miért nem volt lehetséges, hogy én is nyolcvan-kilencven évig éljek? Meddig akar maga még aktázgatni, öregúr? Még 1914-ben is maga fog aláírni?

A CSÁSZÁR

Hogy meddig? Meddig? Meddig? Azt kérdezi, hogy meddig!

A KIRÁLYFI

A magyarok engem már húszéves koromban királyukká akartak koronázni.

A CSÁSZÁR

Ilyen előzmények után következhetett be… Elhallgat.

AZ UTAS

Mi következhetett be?

A CSÁSZÁR

Hogy egy Habsburg… Hirtelen. Mi nem tudunk semmit. Mért tőlünk kérdezik? Pont mi nem voltunk informálva. Reggel kilenckor már tudta Rothschild bankár – megfoghatatlan! Ő tud mindent elsőnek. Délelőtt tudta Zürichben a börze. Délben minden külföldi követség. És mi még a déli harangszó után is ott álltunk az ablakban, és sötét gondolatainkról („alaptalanok”, „alaptalanok” – hajtogattuk) figyelmünket elterelendő, csipegettük azt az ablak közibe felaggatott kitűnő muskotály szőlőt – melyet a magyar függetlenségi harc egyetlen túlélő tábornoka szokott számunkra küldeni, akit irántunk való hűségéért hosszú élettel áld a Teremtő –, és dúdoltuk a Hugenották nyitányát, amelyet a katonazenekar a placcon előadott… figyelmünket elterelendő. Ami annyira sikerült, hogy – bár a Hugenották nyitánya egyik kedvelt zenedarabunk – sehogy se akart eszünkbe jutni a zeneszerző neve… Mulatságos… Most se. M-m-m-mö…

AZ UTAS

A Hugenottáké?

A CSÁSZÁR

Ja… Megvan! Meyer… Meyer… Meyer…

AZ UTAS

…beer.

A CSÁSZÁR

…beer?

AZ UTAS

…beer! Meyer-beer.

A CSÁSZÁR

Akkor jó, ha beer. Azt hittem: ling.

 

Csend.

 

Hogy Mayer…

 

Csend.

 

AZ UTAS

Gyorsan. Mi jut eszébe Mayerlingről?

A CSÁSZÁR

Mayerlingről? Hát Meyerbeer. Akkor is az ő nyitányát játszották. Kiváló francia zeneszerző…

AZ UTAS

Tovább! Tovább! Ami csak eszébe jut!

A CSÁSZÁR

Kérem. Mi nagyon kedveljük Meyerbeer muzsikáját. Mert nem olyan frivol, mint honfitársáé, Offenbaché, aki a Gerolsteini hercegnő címet viselő operettjével megsértette nagy szövetségesünk, a német császárság nemzeti büszkeségét, amint arról minket Bismarck herceg kancellár értesített, miheztartás végett. Birodalmunk dalszínházaiban a műsor kialakítását illetően.

AZ UTAS

Ne beszéljen mellé! Mayerling! Mi jut eszébe?

A CSÁSZÁR

Mayerling. Megvan! Meyerbeer zenéjét azért is kedveljük, mert Meyerbeer megbékíthetetlen antogonistája volt ama Hector Berlioznak, szintén francia zenész, aki a magyarok függetlenségi vágyát tüzelendő – mintha e vágynak további tüzelésre és nem elaltatásra volna szüksége –, tüzelendő, tüzelendő, tüzelendő, ja! Rákóczi-marsot komponálni nem átallott volt.

A METRESSZ

Felséged milyen offé a modern zene világában!

A CSÁSZÁR

Igen, kérem. Terhelt család vagyunk, de kissé melomán. Szeretjük Meyerbeert! S teli tüdőből fújni kezdi a Hugenották nyitánya motívumát.

A KIRÁLYFI

Már a katonazenekar is tudta, olyan búsan játszották. Intonálja ő is a zongorán. Közben én teljesen kihűltem. Énekel együtt apjával.

AZ UTAS

S amikor aztán jelentették, mit jelentettek? Tessék kimondani!

A CSÁSZÁR

Ja. Hogy egy Habsburg megint a szentségek felvétele nélkül hunyta le a szemét.

A KIRÁLYFI

Kifordul a zongoraszéken. Hagyja ezeket az eufemisztikus kifejezéseket, papa! Én nem hunytam le a szemem. Én nem szenderültem örök álomra. Én nem boldogultam meg. Engem nem várt az örök világosság. Egy szétlőtt koponya agysejtjeiben csak annak a lovassági pisztolynak a robbanása visszhangzik egy örökkévalóságon át. Azt mondja, hogy én elhunytam? Legföljebb fél szemmel hunyhattam el, papa. Mert a másik szememet tudja, hol seperték össze? Dupla adag lőport tömött este a gyilkosok pisztolyába a szolgálattevő ezredes. Vagy már az is tábornok?

A CSÁSZÁR

Miért nem jelentik nekünk, ha valaki Keresi a szót. kimúlik?

A METRESSZ

Csak nem múlt ki valaki, felség?

A MÚZSA

Bejön. A szép királyfi múlt ki.

A CSÁSZÁR

Trónunk várományosa múlt ki.

AZ UTAS NÉGY NŐVÉRE

Feltűnnek. Nézd! a szép királyfi! Csókot intenek. Zsuzsu-katona! Szív-huszár!

A KIRÁLYFI

Visszaint nekik.

AZ UTAS

Mintha ez se először történnék! Mintha ez is megtörtént volna. Itt minden megismétlődik, mint egy rossz álomban. Mesdames! micsoda déja vu! És mintha ezt is mondtam volna már valamikor…

AZ UTAS NÉGY NŐVÉRE

Közben eltűnt.

A CSÁSZÁR

De. Ez most először. Ez nem Szarajevo. Ez… Elhallgat.

AZ UTAS

Ez? Tessék kimondani!

A CSÁSZÁR

Ez Ma-yer-ling. Letérdel a térdeplőre. Jelenthették volna hamarább…

A KIRÁLYFI

Miért oly fontos, hogy jelentsék is? Talán nem volt abszolút biztos, hogy megteszem? Szent isten, lehet, hogy volt még egy sánszom?… Nem, nem! Tudták. Előre tudták, lehet hogy hónapokkal előre tudták, hogy én 1889. január 29-én meg fogom unni az életemet.

A CSÁSZÁR

Az öngyilkosság a monarchia országaiban a társadalom minden rétegében egyformán pusztít. Hogy miért? E jelenséggel a tudománynak foglalkoznia kéne, professzor!

A KIRÁLYFI

A magasabb körökben többen hunynak el életuntság mián, mint szifilisztől. Reggel hétig volt haladékom, hogy megunjam én is az életem… Mert ha nem? Felpattan. Aztán az a hebehurgya véres szerelmi rémtörténet, amit ki kell tűzni a politikai gyilkosságokra, hogy a népképzeletnek legyen min csámcsognia… Az ajtóm előtt ott állt négy úr, és várták a két pukkanást. Na mi lesz? Az első lövés, az én kis hét milliméteres pisztolyomból elcsattant még éjfélkor.

 

A kis Múzsához megy, egy mozdulattal lehántja róla a ruhát, s a lányt a díványra dobja. Az ott tovább vetkőzik.

 

A KIRÁLYFI

Mari előző délután érkezett. Konflison, Bécsből. Kint húszfokos hideg. Szokása szerint egy szál hálóingben jött és bundában. Már ez is őrjítő volt… Szerettük egymást és sírtunk. Nem akartam becsapni. Azt akartam, hogy tudja ő is, hogy meg kell halnia…

A MÚZSA

Feltérdelt. Miért kellett meghalnom?

A KIRÁLYFI

Mert ötödik hónapban voltál, szívem. A lány hasára teszi a kezét.Neki nem szabad tovább élnie. A feleségem elmulasztott fiút szülni és most már nem is tud… A halott trónörökös után pedig ne szülessen egy kis fattyú gyerek. Ez volt a döntés. Nem is minden államrezon nélkül. Mert még majd királlyá választanák a kis Rezsőt azok a rebellis magyarok… Az a felpödrött bajszú Ferenc Ferdinánd fog trónra lépni, és nem a mi kisfiunk.

A MÚZSA

Kár. Hirtelen. Most mit kell csinálnom?

A KIRÁLYFI

Azt kérdezed, hogy „jössz te is?”

A MÚZSA

„Jössz te is, édesem, utánam?”

A KIRÁLYFI

Azt feleltem: „Egy perc múlva. Amint végeztem veled.”

A MÚZSA

Akkor ne is búcsúzzunk.

A KIRÁLYFI

Mégis. Hátha nincs mennyország, hogy ott találkozzunk. Aztán csak keressük egymást a nagy semmiségben…

A MÚZSA

És ha van, akkor is… Csókolóznak. Csókold meg őt is!… És most, felőlem – lehet.

A KIRÁLYFI

Elővesz egy kis revolvert.

A METRESSZ

Megjelenik egy függöny mögül. Vegyék el tőle!

A KIRÁLYFI

Ugyan, Madame! Akkor kellett volna sikoltani… A lányhoz. Te még kérdeztél valamit.

A MÚZSA

Igen, igen!… Nem fog nagyon elcsúfítani a golyó? Nem akarom, hogy a végén kiábrándulj belőlem.

A KIRÁLYFI

Acélgolyó. Egész pici. Az nem roncsol.

A MÚZSA

Akkor is. Fátyolt borít a fejére. Elbújtam. Jöhetsz!

A KIRÁLYFI

Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt…

A MÚZSA

Nevet ezen a fátyol alatt.

AZ UTAS

Miért nem tudok kiáltani? Miért nem tudok felébredni?

A METRESSZ

Mert maga is, doktor, mint a monarchia minden alattvalója, imádja végigjátszani ezeket a jeleneteket képzelete színpadán, százszor és ezerszer… Mindenki megpróbálja rekonstruálni, hogy mi történhetett azon az éjszakán Mayerlingben. A legtöbben persze a füzetes regények színvonalán. „Szívek harca”…

A KIRÁLYFI

A színes címlapon ott van szegény Vetsera Mari, hálóing nélkül, félig nyitott bundácskában, én mögötte állok, huszáratillában, így, pontosan így, és a homlokához illesztem a revolvert… A falon a császár képe. Aranykeretből lesi az eredményt. Biztatólag néz le ránk. „Szerelmem” – mondom. Te jössz, vigyázz a stílusra! A boldogtalan varrólányok számára te leszel a példakép. És a kis cselédek is, amikor gyufát isznak, felemelik a lelküket hozzád.

A MÚZSA

„Szerelmem! Szívünk hajlandóságát szétválasztja a rideg államérdek…”

A KIRÁLYFI

Tökéletes. Ha jön talán egy végigélni érdemes huszadik század, benne még szobrod lehet!

A METRESSZ

Aztán lesz egy egész sor egyéb változat: a bennfenteseké. Hogy nagyhatalmi komplott volt a háttérben. Titkos diplomácia. Külföldi ügynökök… De ezekről a Habsburgok még trónjukat vesztve is hallgatni fognak… És ráadásul: minden-minden változat igaz, a „Szívek harcá”-tól Vilmos császárig, csak a szavak különböznek, a lényeg nem. Miért akar ebből a társasjátékból kimaradni, doktor úr? Unaloműző kártyázás helyett kirakják ennek a két boldogtalan fiatalnak a sorslehetőségeit. És közben a tét, lehet, hogy csakugyan az, ahogy mondja: aranykor jöjjön-e vagy világháború? Csakhogy ez a Mayerling paszianszjáték sohasem akar majd kijönni. Valami sohasem stimmel. Mintha egy kártya mindig hiányoznék a pakliból. Zita császár- és királynénak éppúgy hiányozni fog egy kártya, bár ő aztán ismert minden udvari pletykát, mint az írástudatlan öreg parasztasszonyoknak, és a történésznek is hiányozni fog egy kártya, éppen úgy, mint a pszichoanalitikusnak…

A KIRÁLYFI

Pontosan egy előző szituációból ismétel. Aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt… Jövök! Ráfogja a revolvert.

AZ UTAS

Azt hiszem, nekem van egy adum.

A KALAUZ

Bejön. Hippokrates esküje ide vagy oda, most nem ajánlom, hogy elsősegélyt próbáljon nyújtani, doktor, mert a maga nyakába varrják ezt az egészet. Lesz egy verzió, holmi sikertelen küretről… El.

A KIRÁLYFI

Senki se szól közbe?… Akkor galambom… Szóval mondja. Pukk!

A MÚZSA

Lehanyatlik az ágyon.

A KIRÁLYFI

Odakint az ajtó előtt az a négy illető összenéz, és egyikük egy strigulát húz. Várják a következő pukkanást. De akkor engem elfogott az a félelem, amelyből Gondrand ezredes pelenkás táborszernagy koromban sem tudott kigyógyítani… Képzelje el, apám. Együtt egy halottal. Sőt. Tulajdonképpen kettővel. És nem mint szerető. Nem mint leendő apa. Hanem mint gyilkos. A lány hasára teszi a kezét – vagy a fülét. Micsoda csend lett benne is, és az egész világon. Az ajtó előtt az a négy úr is visszatartotta a lélegzetét… „No mi lesz, Krónprinc?”… Valahol messze a Burgban egy tábori vaságyon alszik az apám, körben a falon szép színes képek, a magyar szabadságharc leveréséről – pedig nem is neki sikerült azt levernie – ezekkel alszik, ezekkel ébred… Jó álmokat, apuka. A császár hortyog. Ez most az egyetlen zaj a monarchiában. Prágában nem vezényel Mozart, a pesti Duna-korzón nem szól cigányzene, a krakkói kávéházakban nem búsulnak a lengyelek honuk állapotján, olasz fiatalok nem szavalnak irredenta verseket Triesztben. Csend van. Csak császárhortyogás van.

A CSÁSZÁR

Nem is aludtunk.

A KIRÁLYFI

Nocsak? Maga is várta a következő pukkanást?

A CSÁSZÁR

Féltem. Előző este, a német nagykövet bálján, ahol mi udvariasságból porosz tábornoki egyenruhában jelentünk meg, s ahol fiunk kihívóan magyar huszáruniformisban parádézott, figyelmeztettek arra, hogy közös hadseregünknek egy tiszti csoportja az életünkre tör… Annyi merényletről hall az ember mostanában… Hosszú volt nekünk az az éjszaka.

A KIRÁLYFI

Magának?

A MÚZSA

Kiles a fátyol alól. Valami baj van, szívem? Miért nem jössz?

A KIRÁLYFI

Fel van indulva. Elszívok még egy cigarettát. Előveszi a tárcáját. Az Utast is megkínálja.

AZ UTAS

Rágyújt.

A KIRÁLYFI

A Múzsát kínálja. Akarsz egyet?

A MÚZSA

Nem, most már valahogy nem kívánom. Pedig azt hittem, sohase fogok tudni leszokni a nikotinról. Látod, mire nem jó a halál?

A KIRÁLYFI

Te legalább már túl vagy rajta. Fájt?

A MÚZSA

Nem. Talán azért nem, mert itt voltál mellettem. Semmi se volt. Egyedül sokkal nehezebb lesz túlesni rajta, szegénykém.

A KIRÁLYFI

Azon gondolkozom, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy én most itt meghaljak – csak éppen muszáj. De ha nem szükségszerű, akkor miért muszáj?

A MÚZSA

Feltérdel. Te! Ne halj meg!

A KIRÁLYFI

Némi öniróniával. „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés” – szívem. Csakhogy a döntés nincs ránk bízva. Csupán a döntés végrehajtása… Nagy különbség. Jobb lett volna nekünk Dániában királyfinak lennünk. Ha az apám most látna, azt mondaná… No, papa?

A CSÁSZÁR

A trónörökös gyávasága Wittelsbach-örökség.

A MÚZSA

Minden férfi gyáva!

AZ UTAS

Eredeti megfigyelés. Sajátosan női nézőpontra vall. Ajánlani fogom kidolgozásra lehetséges tanítványomnak, Bonaparte hercegnőnek. Különös tekintettel Napóleonra.

 

Valahol, a függönyök nyílásaiban megjelenik négy századvégi úr – ugyanazok az alakok, akiket már láttunk a bécsi állomáson katonaként feltűnni – feltehetően pisztolyt hordoznak a zsebükben.

 

A NÉGY ÚR

Gúnyosan egymásra licitálva mondják a leckét. Gyáva! Alkoholista, morfinista, vérbajos, összeesküvő, rebellis, liberális, radikális, paralízis progresszíva, szabadkőműves, materialista… A természettudományos világnézet híve!

A MÚZSA

Kiabál közben. Nem igaz! Nem igaz!

A KIRÁLYFI

Mellette fekszik, befogja a száját. Psszt! Te már nem szólhatsz… Egészen megzavarod a szegény hóhéraimat… Most szövegezik a nekrológot.

A MÚZSA

De nem igaz!

HANGOK

Gyáva! Gyáva!

A MÚZSA

Súgva. Légy bátor… – Légy bátor, és élj!

A KIRÁLYFI

Most már kiért? Mari hasán a keze. Már az ő szíve se ver. Nem is rúg… És te is kezdesz olyan merev lenni, drágám, mint egy született főhercegnő… Az Utashoz. Marie megérdemelte volna, hogy aranykort csináljunk érte. Micsoda kis nő! Hisz látták. Tizennyolc évesen szembeszáll a szülőkkel, a császárral. Vállal egy házas férfit, házasságon kívül egy gyereket. És hogy tud meghalni – olyan könnyedén, mintha számára nem is léteznék az élet és halál között az elválasztó szakadék-, aminthogy számára nem volt határ a szüzesség és a szerelmi extázis között… Ide-oda röppent. Ha ezeknek a nőknek a lelke mélyéről maga felhozza az eltemetett Eros mennyországát! Nincs aranykor nélkülük.

A MÚZSA

Egy mozdulattal distancírozza magát a Vetsera-szereptől. Szegény Vetsera Marit most már hagyják békén. Majd reggel feladják rá a bundáját, fejébe nyomják a prémes sapkát, az arcára fátyolt – fátyolt, fátyolt mindenre! –, két úr majd karon ragadja, s úgy vezetik ki innen, hogy a lába se éri a földet. Mintha éjszaka becsípett volna a kicsike. – „A bárónő kocsija előállt” – mondja a hű Loschek, akit ott helyben kitör a frász, nem is csak azért, mert úgy érzi, hogy a hulla egy kedves biccentéssel megköszöni a szolgálatát – Marie mindig nagyon figyelmes volt az alkalmazottakhoz –, hanem azért is, mert van némi előérzete arról, hogy a császári ház tragédiáinak a mellékszereplői sem élnek túl soká. Ez a különbség a Habsburg-trágédiák és a Shakespeare-tragédiák között. A Hamletben a sírásónak – ha megássa Ophélia sírját – nem muszáj az első náthájába belehalni… Marie nincs többé! De Rudolf még él. Mentse meg őt! Doktor úr, maga tudja, hogy mit mondanak a történészek: ha nincs Mayerling, nincs Szarajevó. Folytassam? Ha nincs Szarajevó, nincs Versailles, Saint-Germain, Trianon… Folytassam? Mentse meg őt, tanár úr! Maga azt írja folyton, hogy a fiúk átlépnek az öregeken. Megölik őket, megeszik őket, aztán Istent csinálnak belőlük. Akkor most mért hallgat? Itt a császár, ennél gusztusosabb bácsit keresve se találna feláldozásra a fiatalok lakomáján… Magyarázza meg a Rudinak, hogy nem saját magát kell megölnie, hanem a papát…

A CSÁSZÁR

Erre készül! Erre készül! Folyton jelentik nekem.

A METRESSZ

Ez a lány megőrült. A specialistát mi azért hívtuk ki, hogy a császárt gyógyítsa, s nem pedig, hogy… Ó!

A CSÁSZÁR

Meg fognak ölni. Még ma éjszaka meg fognak ölni. A nagyságos asszony specialistája a felbújtó!

A METRESSZ

Nem engedjük, felség!

A CSÁSZÁR

Gyanús volt, amikor láttuk, hogy nem öltött zsakettot!

A MÚZSA

Egy hajszál választ el attól most, amit a tanár úr aranykornak nevez. Mondja meg ennek a fiúnak, hogy csak egy kis erőfeszítés kell…

AZ UTAS

A trónörökös őfelsége elolvashatja a könyveimet és levonhatja belőlük a konzekvenciát.

A MÚZSA

Hogy olvassa szegény feje, amikor a tanár úr még meg se írta őket?

AZ UTAS

Olvasson a trónörökös görög tragédiákat! Hogy lett király Oidipus? Ott a recept!

A KIRÁLYFI

Én nem akarom megölni az apám. Ha életben maradok, lehet, hogy a politika úgy hozza, hogy el kell tennünk őt láb alól…

A CSÁSZÁR

Halkan. Segítség…

A METRESSZ

Itt vagyok, felség! És vigyázok. Ásít. Ó, ezek az állandó éjszakai inspekciók is! Őfelsége mellett meg kellett szoknom, hogy már hajnali öttől én is rendelkezési állományban legyek. Ennél nagyobb áldozatot színésznő még nem hozott a szerelem és a dinasztia oltárán. De azon – hideg téli éjszakán már éjfélkor jött a kocsi értem. Brr!… Őfelsége félt.

A CSÁSZÁR

Mi egész éjszakán át imádkoztunk, őnagysága pedig unaloműző kártyajátékkal szórakozhat… Letérdel.

A KIRÁLYFI

Jó. Én meg megírom a búcsúleveleimet… A barátok nevét a noteszból kitépni, elégetni. Nehogy még azt higgyék: kormánylista. Hagyni valami pénzt a derék inasra, aki hamisan fog esküdni… Bizony, papa, hazudott az inasom, a Loschek, mert mást fütyörésztem én hajnal felé, amikor leveleket írtam, és égettem… A „Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levelé”-t meg más effélét. Az anyám kedves dalait, sorban. A császárné arca mindig földerült, amikor ezeket hallotta. Földerült és sírni kezdett. „…Egy levélre gyöngyharmattal volt írva az üzenet” – ezért tartottam én itt a vadászházban azt a magyar cigánybandát. Holnap, halálhírem után, a császárné örökre el fogja hagyni a császárt. Többet nem fekszik le vele.

A METRESSZ

Kártyái közül. Mindennap más férfi kellett neki!

A CSÁSZÁR

Ima közben. Csak mi nem kellettünk neki. Veri mellét. Non sum dignus…

A KIRÁLYFI

Bár az udvari orvos azt állítja, hogy anyám még tudna egy másik trónörököst foganni. De ő összecsomagolja a lovászfiúit és a felolvasónőit, és velük járja a világot. Képzelhetni, hogy papa mennyit fog szenvedni emiatt, míg csak a mamát is le nem szúrja majd Genfben egy szófukar olasz. Az a szokásos magányos merénylő… Így kis családunk csak a kapucinusok kriptájában fog összetalálkozni egyszer. És ott egymás mellett folytatjuk örök álmainkat. Arról, hogy – ki tudja? – talán másként is lehetett volna.

EGY HANG

Valahonnan. Talán a Négy Úriember közül az egyik kiáltott. Na, na! Nincs retira, Krónprinc!

A KIRÁLYFI

Reggel hétre vadászatot rendeltem el… Vidám napnak ígérkezett ez a mai. Reggel majd jönnek a vadászok, hajtók, kutyák. Reggel kisüt a nap.

A MÚZSA

Tanár úr, ez lehetne az aranykor első reggele!

AZ UTAS

Más dolog íróasztal mellett, tudományos módszerekkel kimutatni egy társadalmi törvényt – mely szerint csakis a vének hulláin átgázoló fiatalokkal mehet előre a civilizáció –, és más dolog azt mondani egy szigorlatozó fiatalnak, hogy „rajta, jelölt úr, menjen haza, ölje meg az apját, s akkor adhatok magának jobb jegyet Ödipus-komplexusból”… Kérem, hagyjanak engem visszamenni az orvosi rendelőmbe, Bécs, Berggasse 19. …

A MÚZSA

Szemben vele. A Berggasse 19. kapuja fölött horogkeresztes zászló. Oda a tanár úr a lábát se teheti be többé!

A KIRÁLYFI

Apjához, szelíden. Mondja, papa, milyen dolog fiatalon császárnak lenni? Hisz maga még tizennyolc éves se volt, amikor császár lett. És mindenhatóbb fiatal császár nem élt a földön Néró óta.

A CSÁSZÁR

Isten kegyelméből.

A KIRÁLYFI

De nagymama is besegített.

A CSÁSZÁR

Igen, anyuka találta ki, hogy mondassuk le a trónról Ötödik Ferdinánd bácsit. Csodálatos nap volt…

 

Amit az öreg Császár mond, azt a továbbiakban Rudolf egy-egy mosollyal, mozdulattal illusztrálja – halála előtt így éli át, hogy milyen is az, amikor fiatalon léphet trónra egy királyfi.

 

A CSÁSZÁR

Olmützbe voltunk menekülve a forradalom elől. Reggel nyolc óra. A hercegérsek palotája. Anyuka azt akarja, hogy senki se sejtse, mi készül. Nekem még fél nyolckor is úgy kellett tenni, mintha egyházjogot tanulnék…

 

Ezen mindketten nevetnek. Másként.

 

A CSÁSZÁR

Pontosan nyolckor bementünk a trónterembe… Elöl Ferdinánd bácsi, a császárnéval, aztán Fürstenberg gróf, főudvarmester. Lobkowitz herceg, főhadsegéd… Pardon, mint a császárné főudvarmesternője: előbb jön Fürstenberg grófnő…

A KIRÁLYFI

Szinte üdvözli is.

A CSÁSZÁR

Közben szólt valami kellemes muzsika… Na!

A METRESSZ

Dúdolni kezdi a Gotterhaltét. Doktor, maga is!

AZ UTAS

…„császárunk s a közha-a-zát!”… És hogy közben forradalom volt, arról mi jut eszébe?

A CSÁSZÁR

Majd! Ne zavarja az etikettet! Fürstenberg grófnő után Ferenc Károly főherceg. Ő az apám. És jön anyuka.

A KIRÁLYFI

És te?

A CSÁSZÁR

Én a menet végén, hogy senki se tudja, hogy én fogok lenni a császár…

A KIRÁLYFI

Most ő megy a láthatatlan menet végén, selymán, mint aki tudja, hogy ő fog lenni a császár.

A CSÁSZÁR

„Végén csattan az ostor” – súgta nekem anyuka.

 

Ezen nevet. A fia is. Másként.

 

A KIRÁLYFI

Most mit csinálok?

A CSÁSZÁR

Még semmit. A felséges császári pár nem ült fel a trónra. A trón mellett a székekre ült. Ez már nagyon különös volt…

A KIRÁLYFI

Üres a trón!

A CSÁSZÁR

Leinti. Varta-piszli! A császár kialvatlan volt. Akkor kinyílt az ajtó, és bejött a kabinet. Schwarzenberg, Windischgrätz, Jellasics – aki imádta anyukát –, Stadion, a belügyminiszter, és Bach Sándor igazságügy-miniszter. Ő forradalmár volt, de hamar abbahagyta. Megbízható! Ő találta ki, hogy legyek én tizennyolc éves koromban nagykorú. Én hátul álltam még, mint egy kiskorú…

 

Ezen nevetnek. Mint két kiskorú.

 

A KIRÁLYFI

A császár mért volt kialvatlan?

A CSÁSZÁR

Mert én minden előző éjszaka be mentem hozzá a hálószobájába, gatyában és lepedőben… A kamarás beengedett, mert ő is imádta anyukát…

A KIRÁLYFI

Apjának ugrik, eljátssza. „Huhu, huhu, Ferdinándus! Jöttem érted túlvilágról!”

A CSÁSZÁR

Élvezi. Azt is mondtam, hogy én vagyok Belzebub.

A KIRÁLYFI

„Én vagyok Belzebub! Mondjál le a császári trónról! Mert különben ezer ördöggel viszlek téged túlvilágra!” Most te mondd, hogy lemondasz!

A CSÁSZÁR

„Nem mondok le! Jaj, nem mondok le!”

A KIRÁLYFI

Így volt?

A CSÁSZÁR

Így, Így! A kamarás a kulcslyukon nézte, és utána gratulált, hogy ő még a Burgtheaterben sem mulatott soha ilyen jól. Na!

A KIRÁLYFI

„Ferdinánd! Ferdinánd! Mondjál le, Ferdinánd!”

A CSÁSZÁR

…A hasán ugráltunk.

A KIRÁLYFI

Megjátssza.

A CSÁSZÁR

Élvezi. S aztán hirtelen felkel a díványról. Utolsó éjszaka aztán azt mondta, hogy lemond. Ezért volt kialvatlan. Remegett is a hangja, amikor felolvasta, hogy „lemondunk”… Mindenki apukára nézett. „Éljen a császár!” De Schwarzenberg felolvasta, hogy apuka is lemond. Apuka nem tudott folyékonyan olvasni. Akkor Bach Sándor felolvasta, hogy én éjszaka nagykorú lettem…

A KIRÁLYFI

Mi lettünk a császár. Világos.

A CSÁSZÁR

Mi akkor a hátsó sorból előjöttünk, és letérdeltünk a volt császár elé. Mindenki sírt. Csak anyuka nem sírt. Néztem. Mindenhatók lettünk. És még csak tizennyolc évesek se voltunk.

 

Közben kintről a Gotterhalte szól. Katonabanda játssza.

 

A KIRÁLYFI

Mintha ő volna mindenható, mintha ő volna tizennyolc éves. Mintha neki szólna a Gotterhalte.

AZ UTAS

És hogy közben forradalom volt? Hogy a népek a szabadságukért harcoltak. Mi jut eszébe a szabadságról?

 

Csend.

 

A CSÁSZÁR

A megtorlás.

 

Csend.

 

AZ UTAS

És még?

A CSÁSZÁR

Hogy sokszor kell a nevünket aláírni. „Aláírni, aláírni, aláírni” – mondta anyuka, amikor elém tette a halálos ítéleteket. Volt, amikor egyetlen nap tizenhármat…

 

A Királyfi most megmerevedett, nem játszik tovább.

 

A METRESSZ

Ahogy gyorsan rakja a pasziánszkártyáit. Aulich, Damjanics, Knézics, Láhner, Leiningen, Pöltenberg, Nagy-Sándor, Török, Vécsey – ez kilenc…

A CSÁSZÁR

Kötél által. No, mi lesz? A Krónprincet nem tanították meg a nevét aláírni? Azon az üres trónon, ami vár ránk, valamit dolgozni is kell.

A METRESSZ

Kártyáit rakva. Golyó által: Lázár Vilmos, ez megvan, Dessewffy Arisztid, igen… Schweidel József, ez is. A Múzsához. Te, egy szabadsághős hiányzik. Lehet, hogy épp az apósom?

A KIRÁLYFI

Megkegyelmezel neki?

A CSÁSZÁR

Anyuka ragaszkodik a tizenhármas számhoz. Azt mondja, szerencsét hoz.

A METRESSZ

Ő a legfiatalabb köztük.

A KIRÁLYFI

Asszonyom, ön ne tudná, hogy ha az áldozat fiatal, az nem mentő, hanem súlyosbító körülmény?

 

Megjelenik a négy fekete ruhás alak.

 

A MÚZSA

Ha nincs Arad, nincs Mayerling…

A CSÁSZÁR

Golyó által: Kiss Ernő.

A KIRÁLYFI

Mehetünk, uraim.

AZ UTAS

Én mindig csodálkoztam azon, hogy egy törvényszéki orvos – egy orvos! – hogyan asszisztálhat egy kivégzésnél? Miért nem lép közbe? És Hippokrates esküje?…

A CSÁSZÁR

A boncolási jegyzőkönyv meg fogja állapítani, hogy Mint a vízfolyás, úgy mondja a szöveget. „a nyílkoszorúvarratok korai elcsontosodása, a koponyagödör feltűnő mélysége…” Jaj, rosszat álmodunk, doktor!

AZ UTAS

Mi is rosszat álmodunk, felség.

A CSÁSZÁR

Ugyebár ön is egyetért azzal, doktor, hogy a modern frenológusok kutatása szerint A Királyfihoz szalad, tapogatni kezdi a fejét, s idézi tovább a szak-halandzsát. „a koponyacsontok bal felületén levő úgynevezett ujj alakú benyomatok, valamint az agykamrák tágulata… tágulata… tágulata…” igen, megvan: „örökletes rendellenességeknek tekintendők”.

A KIRÁLYFI

Ezt a fejet, papa, a modern frenológusok nemigen tanulmányozandják. Mert ezt nem holmi elegáns acélgolyócska, hanem több kilenc milliméteres nehéz ólomgolyó veti szét. Azokkal a bizonyos korai mélységekkel együtt. És ezeknek az ólomgolyóknak az a tulajdonságuk, hogy fütyülnek a modern frenológusokra. Csontot érve szétlapulnak, mint a béka, és aztán visznek magukkal mindent. Átforrósodott nagy felületük gőzzé forralja az agyvelőt. S e belső túlnyomástól a bőr szétpukkan a fejen… Látja, felség, alaposan fel vagyok készülve fegyvertanból. Nehogy szégyent valljak utolsó magas beosztásomban, mint a közös hadsereg gyalogsági szemlélője.

A CSÁSZÁR

Halkan. Bravó!

 

Csend.

 

A KIRÁLYFI

Fütyörészi anyjának valamelyik kedvelt népdalát, megindul kifelé a négy feketébe öltözött úriembertől kísérve.

A CSÁSZÁR

Amikor a császárnét is megölik azon a szép tóparti promenádon, szintén meg fogják állapítani, hogy a „nyíl- és koszorúvarratok kifejlett mélysége, a modern frenológusok kutatásainak elcsontosodása…”

A MÚZSA

A boncolási jegyzőkönyv feltűnő lapossága…

A CSÁSZÁR

Ez az. A lapossága…

 

Kintről megszólalnak a vadászkürtök. A hajnal fényei.

 

A CSÁSZÁR

Reggeli misére kell mennünk…

 

Négy lövés.

 

A CSÁSZÁR

Térdre rogy. Ez az én testem… Ez az én vérem…

A METRESSZ

Tehet valamit érte, doktor?

AZ UTAS

Talán. Azt, amit a babilóniai királyért tett Dániel próféta. Ráimádkozta az úr haragját… Dániel könyve, negyedik rész, 28. vers. „Még a szó a király szájában volt, amikor szózat szálla le az égből: Néked szól, oh babilóniai király, a birodalom elvétetett tőled. Felemeli hangját. És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a lakásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és hét idő múlik el feletted, amíg megesméred, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmában, és annak adja azt, akinek akarja. Hangváltás. Abban az órában betelék a beszéd Nabukodonozoron: és az emberek közül kivetteték, és füvet evék mint az ökrök, és égi harmattal öntözteték az ő teste, mígnem szőre megnőve, mint a saskeselyű tolla, és körmei, mint a madarakéi.”

A CSÁSZÁR

Közben mintha betelt volna rajta ez a büntetés. S most feláll, és feltartott kézzel, szétnyitott ujjakkal megindul a szekrény nyitott ajtaja felé, ahonnan kijött. Úgy érzem: mi fel vagyunk oldozva.

A METRESSZ

Drága felség! Elkísérhetem?

A CSÁSZÁR

Visszanéz. Nem, nagyságos asszony. Más az ágy, és más a kripta. Belép a szekrénybe, az ajtaja becsukódik.

AZ UTAS

Hova ment?

A MÚZSA

Oda, ahol mindenre ráhull a feleség fátyola.

 

Függöny.

 

5. kép

A Robogó vonat fényei.

Valahonnan szól, szájharmonikán, az angolkeringő. Tompán szól.

 

AZ UTAS

A vonat díványán ül, behunyt szemmel. De ébren van. Vagy azt álmodja, hogy ébren van. Mert beszél magában. Imádkozik? Igen. Dániel imáját mondja, egyre jobban elragadtatva a szöveg szépségétől, és attól, hogy így tudja, betéve… „Néked adok hálát, atyáimnak Istene, és dicsérlek én téged, hogy bölcsességet és erőt adtál nékem, és mostan megjelentetted nékem, amit kértünk tőled, mert a király dolgát megjelentetted nékünk!” …A király dolgát. Ezt már csillogó szemmel ismétli, mert valóban csodaszerű az, hogy ez a szöveg illik az ő álmára.

A KALAUZ

Észrevétlenül feltűnt. Ez megint valami ószövetségi izé?

AZ UTAS

Zavartan, hogy meglepték. Próbálgatom, öreg fejjel, hogy mire emlékszem még az iskolai kötelező memoriterekből. Mint a leckét. „Megjelentetted nékem, amit kértünk tőled, mert a király dolgát megjelentetted nékünk.” Hetven év után… Na?

A KALAUZ

Bravó! Jeles tanuló lehetett.

AZ UTAS

Akarja, hogy az egyszeregyet is elmondjam?

A KALAUZ

Imádkozzék csak tovább atyái istenéhez. Megkezdődött a vonat átkutatása.

AZ UTAS

Beleszédül a félelembe, föláll. Istenem… Istenem…

A KALAUZ

Hol muzsikálnak?

AZ UTAS

Nem tudom.

A KALAUZ

Hallja?

AZ UTAS

Én nem hallom.

A KALAUZ

Vigyázzon, mert a szökevények rejtegetőjét jobban büntetik, mint a szökevényeket El.

AZ UTAS

Hallgatózik, a díványra tapasztja a fülét. Bekopog. Van itt valaki?

 

A dívány teteje felemelkedik. Belül egy kézi fényszóró világossága.

 

A HATÁRŐR

Kidugja a fejét. Kivilágít lámpájával.

AZ UTAS

Indignálódva. Ez az én fülkém!

A HATÁRŐR

Megismer?

AZ UTAS

Hogyne, feledhetetlen fiatalember. Bár Isten elmulasztotta a homlokára sütni Káin bélyegét.

A HATÁRŐR

Én Ábel vagyok. Csak én lőttem hamarébb. Kikönyökölve egy futam a szájharmonikáján az angolkeringőből.

AZ UTAS

Ez tekinthető volna önvédelemnek. Még az is, hogy aztán belebújt ebbe az uniformisba…

A HATÁRŐR

Kimászik. Csakhogy ez az uniformis kötetez. Másfél nap alatt már két kortársamat intéztem el. Az egyiket a szén között találtam…

AZ UTAS

Ne részletezze!

A HATÁRŐR

Igaza van. Antracit szénben alvadó vér… Megrázkódik.

AZ UTAS

Mit akar tőlem?

A HATÁRŐR

Segítsen átjutni a határon.

AZ UTAS

És engem koncoljanak föl magáért.

A HATÁRŐR

Az aggastyánok szokásos önzése, amikor egy fiatal életéről van szó. Szájharmonikázik.

AZ UTAS

Hagyja abba!

A HATÁRŐR

Ne ijedezzen. Egyelőre én vagyok abban a helyzetben, hogy dönthetek, maga továbbutazik-e, vagy sem.

AZ UTAS

Zsarol?

A HATÁRŐR

Örülnék, ha továbbutazhatna. Odabent elolvastam a félig kész művét. Érdekelne, hogy fogja tudni befejezni. Majd Londonban.

AZ UTAS

Mi a véleménye arról, amit olvasott?

A HATÁRŐR

Túl szigorú a zsidó néphez, és épp most, egy újabb üldöztetés idején.

 

Kis csend.

 

AZ UTAS

Miért akar maga mindenáron kijutni innét?

A HATÁRŐR

Nagyobb okom van rá, mint magának. Úgy érzem az ujjam hegyében a modern fizikát – ennek persze semmi köze ahhoz a fizikához, amit az iskolában tanult…

AZ UTAS

Közbevág. Ne magyarázza. Barátom Albert Einstein.

A HATÁRŐR

…ahogy maga érezhette ilyen korában – hatvan vagy hatvanöt évvel ezelőtt – hogy tud gondolkozni egy felfedezésre váró modern lélektan még alig sejtett kategóriáiban. Csakhogy az én modern fizikám a háború kimenetele szempontjából ezerszer fontosabb, mint a lélektan. Elrejt?

AZ UTAS

Kirobban. A béke szempontjából a lélektan a fontosabb. S engem a béke kimenetele jobban érdekel, mint a háborúé!… Mi az? Miért nyúl hozzá a szakállamhoz?

A HATÁRŐR

A régi görögök így kértek könyörületet. Iliász, negyedik ének. S hogy közelről néznek szembe egymással, elneveti magát. Két tizennyolc éves… Tisztára olyan ez megint. Milyen fiatal vagy.

AZ UTAS

Vagy egyformán öregek. Egyformán ötezer évesek.

A KALAUZ

Megint feltűnt, némán. Már jönnek. Nem hallják a lövéseket?

A HATÁRŐR

Felugrik. Már reggel van?

A KALAUZ

Hasad a hajnal. A kivégzések órája.

A HATÁRŐR

Kit végeznek ki?

A KALAUZ

Mindig azt, aki kérdi.

AZ UTAS

Én most nem is hallottam lövéseket.

A KALAUZ

A határ előtt ez egy afféle utolsó „szúrópróba”. Mivel ez az ülés felhajtható és lehajtható, mindig akad egy kalandvágyó fiatal vagy dilinyós öreg, aki ott bent próbál elrejtőzködni. Az öregek a díványban rendszerint megfulladnak még a határ előtt.

AZ UTAS

Olyan fájás kezd erőt venni rajtam, hogy egy felkoncolás már szinte kecsegtetőnek tűnik. Szájához szorítja kezét.

A KALAUZ

Nem értem, mit habog. Beszéljen tagoltan!

AZ UTAS

Maga akkor se értené.

A KALAUZ

Fo-ne-ti-ku-san!

AZ UTAS

Fá-á-áj! Most érti?

A KALAUZ

Máskor álmában olyan folyékonyan tud beszélni.

AZ UTAS

Ezt a fájdalmat nem álmodom, sajnos. Legföljebb magát.

A KALAUZ

„Sajnos.”

AZ UTAS

Valamikor úgy képzelték, hogy egy alvilági révész visz át minket a túlsó partra. Most egy hálókocsi-kalauz.

A KALAUZ

Halad a világ, kérem. Megengedi, hogy erre az útra bekössem a szemét? Fehér kendőt vesz elő.

AZ UTAS

Borogatás. Jól fog esni.

A KALAUZ

Elnevezés kérdése. Beköti az Utas szemét.

AZ ÚTITÁRS

Hátrálva jön, a katonákat próbálja visszatartani. Kérem, mi ez a ribillió?! Nekünk minden írásunk rendben van. Az apám súlyos szájoperáción esett keresztül. Akár birkózhat is a katonákkal.

A KALAUZ

A díványnál. Csak egy kis rutinvizsgálat.

NÉGY KATONA

Bejött. Az ismert alakok. Ezúttal a XIX. század eleji hosszú, loncsos katonaköpenyekben. Ócska hosszú puskákra tűzött hegyes szuronyokkal.

AZ ÚTITÁRS

Ne!

A HATÁRŐR

Ne tessék félni, ők csak embert keresnek.

 

A négy szuronyos katona kerülgeti a díványt.

 

A HATÁRŐR

Már játszik a tűzzel. Talán ott bent lapul valaki?

AZ UTAS

Letépi a kendőt. Miféle ország katonái ezek? Honnan jönnek most elő? Galíciában láthatott ilyeneket gyerekkorában az apám. De hisz annak több mint száz éve!…

AZ EGYIK KATONA

Hirtelen beledöfi szuronyát a díványba.

AZ UTAS

Felordít, fejére szorítja a kezét, mint akinek iszonyú fájdalom hasított a fejébe. Jaj!

A KALAUZ

Csitt! Ha volt bent valaki, ez most vérezni fog…

 

Csend, hosszan.

 

AZ UTAS

Ez az elviselhetetlen fájdalom meg kívántatja velem a halált. Ráborul a díványra.

A MÁSIK KATONA

Akinek a szuronya már a levegőben volt, leereszti.

 

Katonák el.

 

A HATÁRŐR

Csendesen kezdi magában mondani Dániel imáját. „Néked adok hálát atyáimnak istene és dicsérlek én téged, hogy bölcsességet és erőt adtál nékem…”

A KALAUZ

Első hallásra hogy megtanulta!

 

Sötét.

 

6. kép

A díványon ugyanúgy fekszik az utas. Lánya kétségbeesetten próbálja magához téríteni őt.

 

AZ ÚTITÁRS

Apám… Mi van?… Mi van magával? Miért nem akar felébredni? Jaj, olyan ez, mint amikor elveszett az állomás előtt.

AZ UTAS

Itt vagyok… Miért hoztál vissza?

AZ ÚTITÁRS

Sápadt. Mi van veled?

AZ UTAS

Álmodtam.

AZ ÚTITÁRS

Mit?

AZ UTAS

Hogy meghaltam… Túléltem a legszebb álmomat.

AZ ÚTITÁRS

Mért sajnálja?

AZ UTAS

Mert elviselhetetlen ez a fájdalom, amire ébredek. Álmomban is fájt. Az álmomban majdnem sikerült belehalnom.

AZ ÚTITÁRS

Túl vagyunk a határon.

AZ UTAS

Az jó… Azt hittem már, hogy én vagyok túl a határon. Az egyetlen határon, amelynek megszüntetéséért hiába harcolunk, orvosok – csak odébb tolni, tudjuk, néha, egy-egy centivel, néhány hónappal… Van, amikor közelébb kéne hozni. Közelébb!… Közelébb!… Miért lássad akár te is, hogy sírok a fájdalomtól?… Így megérkezni egy idegen világba.

AZ ÚTITÁRS

Fájdalomcsillapítót akar?

AZ UTAS

Én találtam fel a kokaint. Csak egy német orvos ellopta. A pénzt, a dicsőséget… Hagytam. Egy betegem túl sokat vett be belőle, meghalt.

AZ ÚTITÁRS

Tessék!

AZ UTAS

Az egész doboz?

AZ ÚTITÁRS

Én a magam számára el tudom fogadni az öngyilkosság gondolatát. Nincs jogom megtagadnom attól, akit szeretek… Különben ezt magától tanultam.

AZ UTAS

A kis kollegina jelesre vizsgázik eutanáziából.

 

Csend.

A lánya átfogja.

 

AZ UTAS

Milyen jólesik, hogy ringatsz.

AZ ÚTITÁRS

Tengeren megyünk…

AZ UTAS

Vízen átkelni, ez az álmoskönyvek szerint is: a halál.

AZ ÚTITÁRS

Álomban a vonatok is a halál felé visznek.

AZ UTAS

Úgy rémlik, írtam ilyesmit. Nem kell komolyan venni.

AZ ÚTITÁRS

Ha elsorolnám, hogy mi mindent imádtam benned, már gyerekkoromban. Ezt is. Hogy tudtam, bármi történik, tréfálni mindig van erőd.

AZ UTAS

A rák ezekkel az iszonyatos fájdalmakkal igyekszik most meggyőzni engem és téged; hogy pusztítsuk el doktor Senkit.

AZ ÚTITÁRS

És hogy ebben a pusztításban én is részt veszek…

AZ UTAS

Nem lesz okod magadnak szemrehányást tenni. Nem. Én nem veszek be ezekből a porokból. Sem egy adagot, sem egy dobozzal. Ki is dobhatod az ablakon… Tiszta ésszel muszáj élnem, s addig, ameddig csak lehet… Az álmok, amiket láttam, megfejtésre várnak. Közben mindig úgy éreztem, hogy valami megoldás közelében járok. Csak egy utolsó erőfeszítés kellene… Nincs olyan jó helyzetben az emberiség, hogy megfutamodhassak vagy lemondhassak a szellemem világosságáról…

AZ ÚTITÁRS

Leveszi apja szemüvegét. Most először látom sírni…

AZ UTAS

Csupán a legklinikaibb testi fájdalmaktól.

AZ ÚTITÁRS

Apja zsebkendőjével törölgetné. Mindig göböt köt!

AZ UTAS

Ja! Hogy el ne felejtsem, akiket nagyapám látott gyerekkorában, nekem előjöttek álmomban… Azok a feltűzött szuronyú kozákok. És a négy húgom! még a fülemben van a nevetésük! Hallom…

 

A szalon kivilágosodik.

 

7. kép

A háziasszony négy öreg barátnéjával kávézik. A Freud lányokkal.

 

MARIE

Ez igazi! Ez a kávé!

A METRESSZ

Ilyenkor őfelsége mindig azt mondta…

ÖREGLÁNYOK

Kórusa. „A nagyságos asszony pompás kávéjának illata minket is előcsalogatott.”

 

Nem győznek nevetni. Öt diáklány.

 

A METRESSZ

De kellett hozzá ez a muzsika is. Megszólaltatja a Császárkeringőt.

ADOLPHINE

Megint Szól?

A METRESSZ

Járt itt egy órás… Azt mondta, ennek az órának lelke van.

PAULA

Akkor az talán nem is órás volt, hanem lélekelemző.

A METRESSZ

Az, az!

A NÉGY ÖREGLÁNY

A Sigi! A Sigi! Csakis ő lehetett…

A METRESSZ

Hol van? Csak nem…?

RÓZA

Nem, nem. Ellenkezőleg, kiment Londonba.

A METRESSZ

És ti is kimentek?

 

Az Öreglányok összenéznek, és úgy döntenek, hogy panasz helyett humorral közlik sorsukat.

 

PAULA

Nem, mert mi most dolgozni kezdünk. Mind a négyen egyszerre… Tulajdonképpen búcsúzni jöttünk.

A METRESSZ

És mit fognak csinálni?

RÓZA

Hogy mit is?

PAULA

Gombócokat.

A METRESSZ

Gombócokat?

 

Az Öreglányok nevetnek.

 

NÉGYEN

Egyszerre. Muníciót… Zserbó-bóbombát!… Mozart-Kugelt!… Szilvás gombócot…

 

Hirtelen csend.

 

MICI

Nekem tetszik a város neve is, ahová visznek. Theresienstadt.

PAULA

Fejlődő ipari város, ez áll a lexikonban.

MICI

Nekem elég, hogy a nagy császárnőről van elnevezve.

A METRESSZ

Az ő neve már garancia. Az én fiam is egy róla elnevezett intézetben nevelkedett. Én játszottam őt. Mária Teréziát, A hátsó nagy szekrényből kiveszi a történelmi kosztümöt. Ez az én Kapucinus-kriptám… Magához illeszti. A császár is ebben szeretett belém. „Nagyságos asszony, ellenállhatatlan, mint ükanyám.”

 

Ezen megint nevetnek.

 

ADOLPHINE

Azt mondják pedig, hogy inkább a mamájához vonzódott.

MICI

Az ükanya az igazi.

ADOLPHINE

Mit tudjuk mi, hogy mi egy „fixáció”!

RÓZA

Kivette a császár uniformisát. És ő?

 

Míg táncoltatják is egymással szemben Mária Teréziát és Ferenc Józsefet – szól a Császárkeringő.

A Múzsával együtt hatan a többi néma óra muzsikáját dúdolják. Szextett.

 

A METRESSZ

Istenem, ha most őfelsége fogná magát, és odakocsizna a Burgba. Lenne ott riadalom. Kíváncsi vagyok, mit szólna az a betolakodott mázoló! Hebegne-habogna, a nagy szónok. Őfelsége meg csak keresztülnézne rajta azzal az ő hideg, kék szemével.

 

A hat nő vokálszextettje.

 

MICI

Szürke. Én úgy emlékszem, szürke volt a szeme.

A METRESSZ

A Burgban szürke, itt nálam kék. Olyan kék, mint a kék Duna.

ADOLPHINE

Még hogy a Duna? Piszkosszürke!

A METRESSZ

Kék, kék, mint a Strauss keringője.

 

És keringőzik, amíg az óra le nem jár. Csend.

 

ADOLPHINE

Azt hiszem, most ér be a vonat a londoni állomásra.

A METRESSZ

Kinyitja a rádiót, próbálgatja.

 

A rádió csak sivít, recseg.

 

MICI

Vigyázz! Kihallatszik… Tilos! Külföldi adó!

 

Töredékesen hangzik az angol himnusz.

 

A METRESSZ

Becsukni az ablakokat

 

A hat nő elhallgat.

A bura leereszkedik rájuk.

De a zenekart mi is halljuk. Nem rádión. Közvetlenül – mindenünnen.

 

8. kép

London.

Az Utas és Anna a megérkezésük pillanatában. A dívány mellől.

Kint szól a himnusz. Ügyet se vetnek rá.

 

AZ ÚTITÁRS

És ha azt kérdezik tőled majd Londonban, mert ez érdekli most legjobban őket, hogy ki fog-e törni egy újabb…

AZ UTAS

Belevág. Nincs újabb!… Nincs első, nincs második, nincs harmadik világháború. Egyetlenegy oszthatatlan világháború van, amely elkezdődött az én hazámban 1914. július 28-án, és kisebb-nagyobb szünetekkel tart, és fog még tartani, meddig? Meddig még?

AZ ÚTITÁRS

Áll a vonat. Hol vagyunk? De hiszen ez London. Kapkodja a holmiját, sebtiben.

AZ UTAS

Kabátját felöltve. Itt is katonazenekar. Himnusz. Lehet, hogy ők már tudják? Kitört?

AZ ÚTITÁRS

Nem… Apám, ez most nekünk szól.

 

Hallgatják.

 

AZ UTAS

Hallják ezt most Bécsben is?

AZ ÚTITÁRS

Ha megkeresik Londont…

AZ UTAS

Ó, biztosan megkeresik.

AZ ÚTITÁRS

Ellentétben Mózessel, professzor úr, ön eljutott az Ígéret Földjére… Jaj, a Mózes!

 

Felnyitják a díványt, izgatottan.

 

AZ UTAS

Kiemeli a kéziratot, mely mintha szuronnyal volna átdöfve. Az ígéret Földje ott volt, ahol ki kellett volna találnunk egy igazi kultúrát, amelyben lehetetlen a világháború.

 

Szállnak le a vonatról, integetve félszeg gesztussal, megindultan a tiszteletükre összegyűlt több ezer ember tisztelettudó csendjében.

 

Vége.

 

 

Jegyzetek egy drámához

 

„Mintha már megtörtént volna”

Sokáig ezen a címen pergettem magamban a készülő színdarabot.

Találó címnek látszott. Háromszorosan is.

1. A világháborúkat megelőző intenzív és rejtélyes pillanat (melynek legtökéletesebb képét Ady adta Emlékezés egy Nyár-éjszakára című versében) megismétlődéseiről van szó. S vajon nem játszik-e velünk a világpolitika valósága ma efféle déjà vu-t? Egy idő óta politikusok és újságírók kijelentéseiben meg-megjelenik a kérdés: hogy hol készül új Szarajevó?

2. A darab alapszituációja lelkileg is ilyesmi. A közép-európai menekülővel a vonat visszatér a kiindulási helyre, a térképen is, időben is. A bálna hasából előkeveredő Jónás próféta számára Ninive is a „mintha már megtörtént volna” élményével hatott.

„Születni fognak újabb Ninivék” – ígérte az Úr Jónásnak.

Ez is egy.

3. A darab címében van egy adag önirónia. Főként ezért ragaszkodtam e címhez.

E darab olvastán – láttán? – akik műveimet ismerik, szintén úgy érezhetik, hogy mintha már láttak volna valami ehhez hasonlót.

Holott eredeti drámát látnak.

Csupán a mítoszi mag közös egy régi drámáéval, amelyet kétszer is megírtam. Mind a kétszer a valóság „realista”  megközelítésének az igényével

Most megpróbáltam két lábáról a fejére állítani.

 

„Utazás az Ígéret Földje felé”

Ez is lehetne a darab címe. És ez is a lényeget mondja.

Egy utazáson történik a dráma – az álom. Freud Zsigmond álma, aki 1938-ban Bécsből Londonba ment. Ígéret Földje lehetne tehát akár Anglia is. De nem az. Vagy csak jelképesen az.

Az Ígéret Földje: világháborúk nélküli világ – amely felé vezettek volna minket, hiába, huszadik századi Mózeseink.

A Bécsből Londonba tartó (és közben Bécsbe visszakanyarodó) vonaton különben Mózes is ott utazik. Vagy írjuk így: „Mózes”, Freud utolsó, készülő műve.

Egy kézirat, azzal a kínzó objektív-szubjektív dilemmával: miért elérhetetlen az Ígéret Földje?

 

„Császárdráma”

A próféták mellett mindig feltűnnek hatalmas – és szorongó – uralkodók. Fáraók, Nabukodonozor…

Ebben a drámában Ferenc József ez.

Ő is mítoszi lény már. Nem is csak Bécsben. Az egész világon növekszik különös ambivalens baljós-humoros glóriája.

Ő is, és a korabeli Bécs: bestsellerek és szaporodó történeti monográfiák témája.

De a császár népszerűsége nem födi el a végzetességét.

 

Ninivei próféciák a bécsi Burg fölött

A Magyar Könyvszemlében (1975. 2. szám) Czeglédi Imre közli annak a verses átoknak a szövegét, amit egy ismeretlen gyulai polgár írt Ferenc József huszadik születésnapjára. Tehát 1850-ben. A békési bárd így énekelt:

 

…Álmodat sátányok zavarják meg,
Te akasztott emberek királya!
Ágyad váljon izzó tűz parázzsá,
italul nyerj a kiontott vérből.
Étkedet fel férgek emésszék,
Vérpad legyen, melyre ülsz az a szék,
Kóldusbotra juss, mint annyi ezerek,
Kiktől mindent, mindent elraboltál,
Mert te a hazának nem királya,
Gyilkolója s megrontója voltál;
Alamizsnát kóldulj palotádban,
És a részvét mégis meg ne szánjon,
Ne legyen a földön nyugodalmad
Isten, ember, állat megútáljon… stb.
 

Egy drámaírói rögeszme története

Húsz év óta hitegetem magam, hogy egy kifundált drámaszituációban (Ferenc József és Freud fiktív találkozása az első világháború küszöbén) sikerülni fog tetten érnem a huszadik századi világháborúzás irracionális (de nem elhanyagolható) faktorait.

Drámában – „mint orvos, ha néz üvegedénybe”. Sajnos, megejtett a tetszetős vígjátékötlet.

S a szalonvígjátékban az emberiség sorsáról szóló szavak idegenül úszkáltak. Csupán Balázs Samu – virág helyett hadd küldjem ma hálám és hódolatom szavát friss sírjára – volt képes e felemás és suta vígjátékban feltárni a háború mechanizmusának démoniságát és primitív óraműszerkezetét. Az ő nem csupán számomra feledhetetlen Ferenc Józsefje volt aztán másfél évtizeden át nekem az ösztönzés, hogy ha ő megtalálta a dráma masszájában a kifejezés kristálypontját, talán én is megtalálhatom.

A darabnak Álomfejtés volt a címe. S a Madách Kamaraszínháza be is mutatta, Szirtes Tamás rendezésében. De sem a kitűnő rendezés, sem Balázs Samu zseniális alakítása, sem a többi nagyszerű színész nem tussolhatta el túl nagy ambícióim írói fiaskóját.

Mindent elkövettem, hogy a darabot sikerüljön eltemetnem. Nem egyeztem bele a televíziós közvetítésbe. Ezért itt most bocsánatot kérek a színészektől.

De nem adtam fel a harcot.

A dráma lombikjában őrült alkimistaként főztem tovább a témát.

A tét nagy volt.

Közép-Európából indult ki az első és a második világháború. A drámában elérhető katarzis: kísérlet lehet egy harmadik prevenciójára…

Megírtam tehát újból a témát. A dráma címe egyszerre utalt a bécsi kultúra életvidám és halálhozó jellegére: Császárkeringő, avagy Ausztria a világvége laboratóriuma. Strauss és Kraus együtt. (Az apokaliptikus mondatot Karl Kraustól kölcsönöztem.)

Ha Illés Endre színigazgató volna Magyarországon, bizonyára be is mutatta volna. Sajnos, egyik színház sem az övé. Így azt köszönhetem neki, hogy nem kallódnak el kéziratban a drámáim. A Császárkeringő-t is megjelentette.

Belgrádban meg eljátszotta a Nemzeti Színház. Szava Babic fordításában, Paolo Magelli rendezésében.

A kiváló olasz kritikus, Italo Alighieri Chiusano (a német kultúrának és Közép-Európának egyik legjobb olasz ismerője) e drámámmal elégedetlenül feladott egy leckét: fejtsem ki ezt a drámát – de ne szalonban, hanem ott, ahol Freud szerint a jelenségek levetik álarcukat: álmaink színpadán.

Ne spóroljam ki a darabból a freudi dimenziót. A tudattalanét.

– Bele fog telni pár év, amíg rájön, hogyan is lehet ezt megcsinálni. – Ez az intése az én fülemben inkább biztatásnak hatott. Igazat adtam neki. Ha már Freud szerepel benne, miért ne próbáljam ki az ő hétmérföldes lépésekkel előrevivő álomlogikáját a dramaturgiában? (Jól tudva, hogy az álomlogika szigorúbb a valóság logikájánál. Még nagyobbat lehet esni vele.) Hisz az álomlogikát használták már a dramaturgiában. S épp a legnagyobbak: Aischylos, Shakespeare, Calderón, Kleist, Madách…

Közelinek látszott a cél, és megközelíthetetlen volt.

S csakugyan eltelt jó néhány esztendő, amíg a belém oltott feladat akklimatizálódott és kezdett kihajtani a tudattalan félhomályos zónájában.

A véletlen is segített (bár lehet, hogy igaza van Füst Milánnak, aki szerint az alkotás periódusában nem véletlenek a találkozások.)

Jó néhány éve már ennek. A párizsi biennálén megtorpantam egy kép előtt. A sok formailag meglepő modern festmény között ez realizmusával volt szinte kihívó. Egy szakállas öreg férfit ábrázolt magányosan egy vasúti kupé sarkában. (Nyitott vagy csukott szemmel? erre már nem emlékszem.) Freud Zsigmond utazik Bécsből a londoni emigrációba. Ez volt a kép címe.

– Micsoda álmai lehettek az öreg álomfejtőnek? – jegyeztem fel magamnak, már mint kiindulási pontot. Később megtudtam, utolsó leveleiből, hogy voltak, s vakmerő álmai. Az üldözött a vonatban Hódító Vilmosnak álmodta magát, aki egy birodalmat teremteni utazik Anglia partjai felé…

Minden új adat igazolni látszott ezt a felsejlő koncepciót.

Még az a hasonlóság is, amely az álommunka ökonómiája és a drámaszerkesztés ökonómiája között fennáll. Az Álomfejtés-ben ír erről Freud:„…azt a tételt kell kimondanom, hogy valamiféle kényszer áll fenn az álommunkában arra, hogy valamennyi álominger forrását az álomban egy egységben tömörítse”.

Húsz év egyre szaporodó jegyzeteiből miféle kényszer teremtheti meg az egységet?

1981 augusztusában a Kortárs szerkesztője azt mondta – mert hallott erről a régen hurcolt (nehéz nylonzsákokban hurcolt) drámatervemről – „egy hónap múlva, szeptember 26-án kérem a kész kéziratot: az szombat, vasárnap elolvasom, s ha megfelel, hétfőn leadom, lapzárta”.

És egy hónapon át kaptam tőle, akármerre jártam, a biztató, emlékeztető leveleket.

A finis szorongása mindig az, hogy az elkészült írás nem lép-e ki az emberi szolidaritás teréből?

Az utolsó oldalakat írva, az aznapi ÉS-ben megakad a szemem egy versen. Mintha biztatásul közölték volna épp aznap, szeptember 26-án. Felujjongtam, nemcsak mert elragadóan szép a vers, hanem úgy éreztem, nem egyedül próbálom kitapogatni a „mintha már megtörtént volna”-világ görbületeit…

Nincs ilyenkor véletlen. Füst Milánnak igaza van.

Mottó helyett a drámához, hadd idézzek ide két szakaszt Tandori Dezső verséből: Fut az örök tekinteteket unván.

 

Már egyszer mintha jártál volna erre
 
Valaki más
 
Mintha így közeledne
Mintha te lennél egyre mintha nem te
 
Ugyanott és ugye máshol
 
Ugyanakkor s ugye máskor
Mintha egyszer elmentél volna végleg
 
Egy kör kinyílt
 
Hogy végre körbeérjed
És mintha odahívtak volna nézd meg
 
Ugyanott és ugye máshol
 
Ugyanakkor s ugye máskor
 

Giuggiola

Signora Gozzini…

Most szólítom először a keresztnevén.

Egy évvel (kettővel? másféllel?) a halála után.

A levél, mely a gyászhírről értesített volna, összevissza járt különféle címeimre. Sokáig nem talált meg. Mintha bújtam volna a hír elől. Igen, csakugyan megpróbáltam elodázni a halála tudomásulvételét. Nem bontottam fel – amikor elért – a levelet.

Már csak azért sem, hogy megírhassam ezt a drámát, amelyet itt – az ő emlékének ajánlva – közrebocsátok.

Kristó Nagy István révén ismertem meg a 6o-as évek elején.

Jól tudott magyarul. (Bár kerülte, hogy magyarul beszéljen. Valószínűleg azért, mert filológ igényességeivel nem érezte oly tökéletesnek a magyartudását, mint ahogy tudta a klasszikus és a nagy világnyelveket.) Egy régi drámakötetemben találkozott az Álomfejtés című darabbal. Lefordította olaszra. Mondtam, hogy én már túlvagyok rajta. Biztatott, hogy írjam meg megint. A drámai kifejezés tökéletességét is becsülte. A Császárkeringő, avagy… című változat intellektuális feldúsításában a vele folytatott beszélgetések inspirációinak nagy szerepe volt. Jó néhány jelenetét ott is írtam, a hatalmas milánói lakás alkotói csöndjében, ahol is az egyik könyvespolcról – Isten tudja, honnan kerítette Ferenc József és Erzsébet királyné átlátszó, kristályüveg mellszobrai figyelték munkámat. (Pihenésül abban a szobában a legszebb művészettörténeti sorozatokat lapozhattam. S a heverő mellett a Hungarian Quarterly negyedévenként szaporodó, megbecsült – olvasott – évfolyamait.)

A Császárkeringő-t is lefordította. Aki olvasta, aggályoskodhatott a darabon, de lelkesedett az olasz szöveg szellemességén, eleganciáján.

Akkor elmondtam neki, hogy egészen más irányból akarom most harmadszorra megközelíteni a témát. – Úgy hát siessen vele, uram, mert én nagyon beteg vagyok – mondta –, és szeretném még olvasni, esetleg le is fordítani.

Ezzel a munkahipotézissel írtam meg az itt közölt darabot. És azért se siettem vele. Elkéstem? Nem. Hiszen úgy írtam, mintha még élne és várná a kéziratot…

A magyar népet – s irodalmát, történetét – szerette. Miért? Mi szeretnivaló van rajtunk? (Ezt a kérdést gyakran felteszem; valahányszor egy-egy új növendék felveszi a magyar irodalmat Firenzében. A válasz rendszerint egy szemérmes mosoly.)

A legrejtélyesebb magyarbarátság volt az övé. Van egyfajta olasz nemes asszonyarc, a szellemi élet jegyével a magas homlokon, amelyet a filmek típusai kiszorítottak a tudatunkból, s csak régi portrékon találkozunk velük. Mint amilyen Pollaiuolo női profilképe a milánói Poldi Pezzoli múzeumban.

A világ legendásan legszebb kertjében nőtt fel, a Pitti palota mögötti Boboliban. Itt van a toszkán műemlék-főfelügyelői lakás. Majdnem abszolút biztos menedék fasizmus idején a legtávolabbi országokból is jövő üldözötteknek. Ha a feljelentgetésre egy német kommandó mégis behatolt, az ifjú vőlegény ment ajtót nyitni, akinek háborús sérülései és az ezzel járó kitüntetései láttán a legelszántabb razziázók is haptákba vágták maguk, és zavartan távoztak. – Honnan van magukban ez a csöndes és intenzív segítőkészség? – Signora Gozzini nevetve válaszolt, bár mindig komoly volt. – Nem tudja? Egy szent volt a családunkban. A remeteszerzetet alapító Szent Romualdo.

Rosszallólag említette egyszer egyik rokona viselkedését. – Amikor minket az egész környék Tisztességesnek hív. – Persze, hisz leánynevében az Onesti ezt jelenti.

Amikor Boccaccióban olvastam az Onesti családról, akkor tudtam meg, hogy a környék vagy nyolc-kilencszáz éve hívja őket így.

De ez a származás mindig csakis az erkölcsi igényesség formájában kerülhetett elő…

Évek óta tanítottam már a firenzei egyetemen, s még régebbről bejáratos voltam a Gozziniék milánói otthonába. S csak véletlenül tudtam meg, hogy a firenzei magyar katedrának a megteremtését – annak idején – a fiatal Gozzininé kezdeményezte. Ugyanilyen csönd övezi magyarbarátságának legmaradandóbb tettét. Petőfi szobrának felállítását.

Nem csupán személyes hálámat rovom le itt. Van megköszönni valónk az egész magyar kultúra nevében.

A Ferenczy Béni Petőfi-szobráért folytatott harcok idején – volt idő, amikor még ezért is harcolni kellett – felmerült bennem a gondolat, hogy meg kéne valósítani Béni egykori álmát – egy levelében írt erről –: Petőfi szobra állhatna Milánóban, az Ambrosiana udvarán, a többi „uomini magni” sorában.

Körbejártam azokat, akik a 40-es években tudhattak Béni szándékáról, hogy Milánónak szánta a készülő Petőfijét. (Ferenczy Erzsit, Szentmihályi Jánost, Sőtért, Ortutayt.) A döntő a levél maradt, a középkorian hiteles formulával: „uomini magni”. Így csak az írhatta, aki járt az Ambrosiana könyvtárban, s aki tudja, hogy a nagyok szobraira itt nem mondják mai szóval, hogy „grandi”.

A toszkán műemlék-főfelügyelő lányának bizonyára megvoltak a baráti kapcsolatai a megfelelő lombardiai intézményekkel. De az Ambrosianát papok igazgatják. Lehet, hogy Ferenczy Béni megrendítő késői, fából faragott feszülete hatotta meg őket. Ennek a fényképét is gondosan elküldtem.

Petőfi szobra – az a nyitott inges, öles léptű – ma már nemcsak Gyulán áll, hanem Milánóban is.

Köszönjük, Signora Gozzini Calzecchi-Onesti.

 

 

 

Párkák
avagy
Isten füle mindent lát

A Thália Stúdióban úgy ülte körbe a közönség a tavaly bemutatott Tüzet viszek drámámat, mint egy klinikán a demonstrációt. Mintha így jobban bele is látna a rejtettebb összefüggésekbe, a drámának – azaz, a megvizsgált társadalmi képnek – a szöveteibe. Ez az egyetemi amfiteátrumot idéző helyszín nemcsak az írót vonzza, hanem a színházi közönségnek – hadd mondjam ki anélkül, hogy indokolnom kéne itt a jelzőt – a legértékesebb rétegét, a fiatatokat is. Tavaly óta figyelem: a stúdiószínház nem is olcsó belépőjét fiatalok fizetik, a 96 szék közül ők foglalnak el esténkint kilencvenet.

Erre a közönségre gondoltam, amikor ezt az új darabomat írtam. Írás közben, 1973 nyarán, a színdarab váratlan erős lökésekben kapta napjaink történelméből a viharos hátszelet.

Régóta izgat, mint egyszerre vígjátéki és tragikus téma, az emberi személyiség kiszolgáltatottságának szinte valószínűtlen növekedési lehetősége, amit a technika fejlődése biztosít a vele visszaélőknek. (Nemcsak a drámaírót izgatja ez, hanem az ENSZ-et meg az UNESCO-t is, konferenciákra, szociológiai tanulmányokra, proklamációkra.) A hónapokon át tartó olasz telefonlehallgatási botrány, s a vele párhuzamos, bár kevesebb port felverő nyugatnémet botrány, majd a pillanatok múlva kirobbanó, egész Amerikát megrázó Watergate-ügy – a maga egyszerre pokolian vígjátéki és szorongató effektusaival – napihírekben szállította az író asztalára az anyagot, neki magának meg az ihlet impulzusait.

A dráma színhelye Latin-Amerika egyik katonai junta uralma alá vetett országa. Ezen a földrészen a szabadságmozgalmak lendülete a katolikus papok egy részét, nem is kis részét, szintén magával ragadta, s általuk az Evangélium kezdi visszanyerni eredeti értelmét és hitelét. Az író számára az efféle jelenségek épp különösségükben megragadók. A drámaíró számára pedig még inkább megragadók az efféle jelenségeket kísérő lelkiismereti konfliktusok.

Amikor megjelentek a világsajtóban a cikkek arról, hogy Amerika legnagyobb telefongyára (és finom elektronikus szerkezetek gyára) mekkora összeget ajánlott fel a chilei ellenforradalom finanszírozására: a darabomat már próbálták. A junta és az érzékeny mikrofonok exportja a valóságban is egymás mellé került. Alig egy hónappal a chilei ellenforradalmi puccs után mutatta be a Thália Stúdió ezt a darabomat. A próbákon, a színészek elkomolyodásán, elmélyülésén, fokozódó és egyre hevesebb politikai vitázó kedvén mérhettem, hogy amit átélnek, az már nem csupán a színdarab.

Ennek a darabomnak nehezemre esett volna megjelölni a műfaját. (Ez a fajta nehézség egyre gyakrabban jelentkezik új darabjaimnál.) Tragédia, persze hogy tragédia – csakhogy a tragédia burleszk jelenetek során át bontakozik ki. (Agáta vetkőztetése; a lehallgatónők egymásra féltékenykedése, hajtépéssel; beszámoló a lehallgatott tábornoki család bélhangjairól; a püspök a rejtett mikrofonokat keresi négykézláb, s közben teologizál; a pucér Szűzmária öltöztetése; Laura álmodozása a „komplettül manipulált társadalomról”; az operetté züllesztett Schubert harsog a gyilkosság alatt stb.)

Tudom, hogy ezek az effektusok a nézők körében sokakat meghőköltetnek. Ezért is bízom inkább a fiatalságban, hogy megértik a darabnak nemcsak a mondanivalóját, hanem az ehhez választott stílust is. Kiben is bízhatnám, ha nem bennük, hogy megértik, hogy a manipuláció fokozódásával szemben jogunk van a művészetben fokozni az effektusok élességét. Hiszen az emberséget és emberiséget fenyegető veszélyek jelenlétében (tegnap Vietnamban, ma Chilében) a művészet konvencionális hangja – még ha ellentmond is a rossznak – vajon át tudja-e hidalni azt a földrajzi távolságot, amely minket ezektől a tűzfészkektől ma elválaszt?

Hogy félreértés a darabom intonálásában ne essék, próbáltam valami módósító jelzőt találni a „tragédia” megjelöléshez. Nem sikerült. „Lebegtetett” tragédia? Nem, nem jó…

Hogy mi hát a darab műfaja? Nem tudom. Ugyanaz, ami a Te Imre, itt valami ketyeg című másik darabomé. Itt is, ott is azt próbálom, hogy komédia-effektusokon át mutathassam be modern világunk abszurdumainak ördögi malmát – amelynek működését különben éppoly tehetetlenül nézhetnénk, mint a görög tragédiákban a végzetét.

„…Mindez Zeusz keze műve.”

 


Szereplők
LAURA (Lachesis), 30 éves 
TILDA (Clotho), 25 év körül 
AGÁTA, (Atropos) 18 éves
RENATO, 32 éves
PÜSPÖK, öreg
KLEMENTINA, öreg apáca
EGYIK fiatal apáca
MÁSIK fiatal apáca
ORVOS
BÖRTÖNŐR

 

Történik napjainkban, valamelyik latin-amerikai országban

 

A darab kezdete előtt a színház előcsarnokában reklámszöveg harsog: „Isten füle mindent hall! Isten füle mindent lát! Isten füle mindent tud! – Miért akar Ön vak, süket és tudatlan lenni? – Miért nem akar Ön lsten lenni? – Isten Füle lehallgatókészülék mindent hall! – Akié a rejtett mikró és a fegyver, az a tökéletes menedzser!” stb.

 

Első kép

Köves helyiség. Két ajtó, nehezebbek a szokottnál. Egyetlen ablak, homályos üveg van rajta. Berendezés semmi, csak egy pad. Van még vödör és gumitömlő, a helyiség felmosásához.

Felvételi terem egy női börtönben.

Dekorációként: egy hatalmas szem, háromszögben. Az Isten szeme. S egy hatalmas, töredezett agyagfül, szintén háromszögben.

Egy apáca fut be, öreg apáca, feltartott kezében egy messze hangzó szavú kis tranzisztoros rádióval. Nyomában fut – már amennyire futni tud – egy fiatal lány. Nem súlyos bilincsben, de bilincsben.

Az apácaruhás öregasszony: őr ebben a női börtönben. A lány: friss rab.

A rádió: az első motozáson esett első zsákmány.

Mozart Klarinétötösének a hangja kíséri a jelenetet.

 

LÁNY

Nagyon könnyű, színes nyári kartonruhában. Közel vagyunk a trópusokhoz. Adja vissza! Adja vissza!… Szégyellje magát! Még azt is elveszi!

APÁCA

Szembefordul vele, a lány megtorpan. Hogy jutottál ehhez a rádióhoz?

LÁNY

A felvételi irodán azt mondták megtarthatom. Hogy jön hozzá, hogy elvegye?… Adja vissza!

APÁCA

És ha ez egy lopott jószág? Na? Akkor mi van? Fél kézzel tartja a feje fölött a rádiót. S mivel a Lány közeledik, hogy kikapja a kezéből, az Apáca másik kezével előhúzza a szoknyája ráncai közt lappangó gumibotját. …Na? Na?

A LÁNY

Utánakap a rádiónak. Az enyém!

APÁCA

Villámgyorsan ráhúz egyet. Ne hazudj! Isten szeme mindent lát.

 

Egy pillanatig csend.

Csak a Klarinétötös szól.

 

A LÁNY

Egy pillanatig tart, amíg tudatosul benne az ütés, a fájdalom. Felkiált. Nem vagyok tolvaj! Aztán leül a padra, sírni kezd.

APÁCA

Csavargatja az erősítőt, a keresőt. Te mit képzeltél, hogy a börtönben még rádiózni is fogsz?

A LÁNY

A blúzom alatt viseltem. Egészen halkan szólt. Csak én hallottam.

APÁCA

De odavagy érte. Na, mondd meg: hol loptad, kitől loptad?

A LÁNY

Vettem.

APÁCA

Nyúl a botjáért. Isten szeme…!

A LÁNY

Megmutathatom a boltot, ahol vettem!

APÁCA

Akkor azért loptál, hogy ezt megvehesd.

A LÁNY

Nem loptam!

APÁCA

Akkor mért hoztak be? Kurva vagy?

A LÁNY

Nem vagyok kurva. Rendes helyem volt. Szolgáltam.

APÁCA

Az asszonyod jelentett föl?

A LÁNY

Az. De nem loptam.

APÁCA

De behoztak. Itt vagy. Ez számít… Na, kelj fel! Vetkőzz le!

A LÁNY

Minek? Mit akar?

APÁCA

Hadd lássuk, mit akarsz még becsempészni a börtönbe… A blúzod alatt. Meg a szoknyád alatt.

A LÁNY

Összekötött kezét mutatja. Hogy vetkőzzek le?

APÁCA

Rúgd le a cipődet! S ahogy felveszi a földről a lány cipőit. Ide szokták dugni a zsilettpengét, amivel aztán felvágják az ereiket… Rászól. Hagyod békében azt a rádiót!

A LÁNY

Rosszul van beigazítva. Megigazította, visszateszi a padra.

APÁCA

Húzd le a bugyidat!… Egy-kettő!

A LÁNY

Leereszti a bugyiját.

APÁCA

Szétnyitjuk szépen a lábunkat is!

A LÁNY

Mit akar? Bennem akar kotorászni?

APÁCA

Máskor nem kell ezt neked olyan sokszor mondani – mi?… Ez a rend!…

A LÁNY

Hagyjon engem!

APÁCA

Egyelőre a blúza alatt motoz. A férfiaknak engeded, ugye?

A LÁNY

Mondtam már, hogy nem vagyok kurva.

APÁCA

Amit loptál, hova dugtad?

A LÁNY

…Ne csiklandozzon! S mert muszáj nevetnie, ettől mindjárt jókedve is lesz. Veszett jókedve. Vigyázzon ott a zsilettpenge!

APÁCA

Elkapja a kezét.

A LÁNY

Nevet. Beugrott. És most kacag.

APÁCA

Gumibotjával nagyot húz rá, jobbról-balról. Te is azt hiszed, hogy ma már mindent lehet? Még egy ütés. Nesze!

A LÁNY

Ehhez nincs joga! Verni nincs joga!

APÁCA

Nincs? Még egyet. Mit gondolsz? Mit jelent az, hogy mától kezdve fokozottabb ellenőrzést kell gyakorolni… Üti. Állj fel oda!

A LÁNY

Felugrik a padra. Ne üssön! Remeg.

APÁCA

Hát ha ilyen engedetlen vagy, hogy akarod, hogy én higgyek neked?… Amikor én fogadalmat tettem, egyszerre mondtam le a férfiról, a földi javakról és arról, hogy elöljáróimnak valaha is ellentmondjak. Szüzesség, szegénység, engedelmesség. Ebből is láthatod, hogy ezek együttjárnak. Hogy hívnak?

A LÁNY

Agáta.

APÁCA

Szép neved van. Mint az apácáknak. Én Klementina nővér vagyok. Ez is szép név. A fátyollal együtt kaptam ezt a nevet… És a bűnök is együtt járnak! Az engedetlenséggel a kurválkodás meg a lopás… Keze a lány szoknyája alatt. Na, ne szorítsd úgy össze… Agáta!

AGÁTA

A foga közt. Nem vagyok kurva… Nem vagyok kurva… Vigye onnan a kezét!

KLEMENTINA

Ha engedelmesen viselkedsz, majd beszélünk az asszonyoddal, hátha visszavonja a feljelentést…

AGÁTA

A lánya adta be a zálogházba azt a karórát, aztán rám fogták… Könnyebb volt a lelküknek, hogy rám fogták.

KLEMENTINA

Aki így őrizi tisztaságát, abból még apáca is lehet… De engedelmesnek kell lennünk… Szüzesség, szegénység – engedelmesség. Mégis ez a legnagyobb erény… Motozza a lányt. Úgy… szépen…

AGÁTA

Meztelen lábával nagyot rúg bele, leugrik a padról, a bejárati ajtóhoz rohan. Hiába. Zárva van. Engedjenek ki!

KLEMENTINA

Elesett. Tápászkodik fel a földről. Fújtat, alig kap levegőt. Te szerencsétlen nyavalyás béka! Tudod te, hogy ma parancsba adták, hogy a lázadás legkisebb jelére agyonverhetünk titeket?… Úgy megy a Lányra, hogy gumibotjával a fejére sújthasson.

AGÁTA

Veri az ajtót. Engedjenek ki-i-i!.

 

S erre megbolydult a börtön. Másutt is verni kezdik az ajtókat, másutt is kiabálják elnyújtottan „Engedjenek ki-i-i!” És énekelnek és fütyülnek és csörömpölnek. Női hangok. Csupa női hang.

 

KLEMENTINA

Te átkozott!… Az ördög küldött ide téged! Megy rá a lányra.

AGÁTA

Elugrik az ajtótól, nekirohan az ablaknak, megbilincselt két kezével betöri…

 

De a tejüveg mögött, most látszik, sűrű rács is van.

 

KLEMENTINA

Te hülye… Te hülye… Most már ráér majd agyonverni.

AGÁTA

Feltartja két véres kezét az ablak előtt, szinte mintha imádkoznék. Már nem is kiabál, csak mondja. Engedjenek ki…

 

Az ablakban megjelenik egy fegyveres katona feje. Megáll, bámul be. Farkasszemet néz a Lánnyal.

 

KLEMENTINA

Nincs itt semmi. Elmehetsz!… Belebújt az ördög. A szokásos hisztéria… Majd kiverik belőle.

 

Egy pillanat még. Aztán a katona feje eltűnik az ablakból.

 

AGÁTA

Szinte nyúlna utána, ne menjen el – hiába. A Lány két véres keze ezután a suta mozdulat után ottmarad a feje magasságában levő ablakpárkányon, az üvegcserép között. A fájdalomra már szinte érzéketlenül a két kéz szinte magától matat az üvegtörmelékben… Mit vernek ki belőlem?

KLEMENTINA

Az ördögöt. Mondtam. A hisztériát… Te még nem tudod, hogy mi vár az ilyen engedetlenekre. Először vagy itt. Novicia vagy! Nevet ezen. Na! Búcsúzz el attól a kinti világtól.

AGÁTA

Azt csinálom… Örökre? Nem tarthatnak itt örökre!

KLEMENTINA

Egyszer majd elengednek, és egy hét múlva megint visszakerülsz. Az ilyen engedetlenek egy hét múlva mindig visszakerülnek. Akkor aztán örökre.

AGÁTA

Felvesz egy kis átlátszatlan üvegdarabot, a szeme elé tartja. Mit lehet látni ezen át a világból? Semmit.

KLEMENTINA

Annál is kevesebbet. Egy betört ablakért egyhónapi sötétzárka.

AGÁTA

Nem! Azt ne! Ha sötétben vagyok, én annyi mindent látok, hallok – azt nem lehet kibírni! Egy hónapot sötétben!

KLEMENTINA

Egyet? Ötöt! Mert hogy engem felrúgtál, és hogy csupa kék lett a könyököm, a combom… Idenézz!

AGÁTA

Hirtelen visszafordul kezében az üvegdarabbal. Nem vagyok kíváncsi rá! És engem nem fog sötétzárkába csukatni!

KLEMENTINA

Dehogyisnem! Megnyom egy nagy vészcsengőt Ide is hallik az erős hangja. Várj csak!

AGÁTA

Nem! Nem… És nem fogok ide még egyszer visszakerülni! Szájába veszi az üveget…

KLEMENTINA

Azt hiszed, hogy engem ez meghat? Aki először bejön, mind meg akar halni… Közeledik hozzá. Köpd ki!

AGÁTA

Megrázza a fejét: nem. S a foga közt próbálja széttörni az üveget.

KLEMENTINA

Merően néznek egymással szembe. A gyilkosokat felakasztják. Az öngyilkosság nagyobb bűn, mint a gyilkosság…

 

Csend. Csak Mozart.

 

AGÁTA

Megvonaglik. Most nyelhetett le egy üvegdarabot. A nyakához kap. Egy artikulátlan nyögés.

KLEMENTINA

Szinte kigyúl a tekintete, úgy bámul rá még egy hosszú pillanatig, majd. Hát megérdemled, hogy megdögölj! Elfordul. Leül a padra. Előveszi az olvasóját.

AGÁTA

Csak áll, megremegve a belsejét végighasító fájdalomtól. Suttogva, ahogy vérző torkától telik, mondja. Fáj… Segítség…

KLEMENTINA

Fejét rázza. Elzárja a rádiót. S aztán mondja is. Nincs segítség. Se testednek, se lelkednek. Fáj? Úgy kell neked! A pokol még jobban fog fájni. Mert most odakerülsz. Imádkozik tovább.

AGÁTA

Elvágódik, vagy elveti magát a földön kínjában. Hívjon orvost…

KLEMENTINA

Nem mozdul, mintha nem hallotta volna.

 

Hirtelen kinyílik az ajtó. Egy börtönőr az ajtóban.

 

BÖRTÖNŐR

Mért csengetett?… Mi van ezzel?

KLEMENTINA

Semmi. Csak szimulál…

AGÁTA

…Orvost!

KLEMENTINA

Hallod? Botrányt szeretne ő is… Ez is egy olyan nap, hogy mindenkire rájön a happáré. Régen azt mondtuk ilyenkor, hogy elszabadultak az ördögök, de ma úgy szokás mondani, hogy frontátvonulás van… Hogy a Börtönőr erre se megy el. Mit bámulsz rajta? Ez most már elhallgat. Inkább némítanád el a többieket. Feláll, becsukja az őr orra előtt az ajtót. Visszajön. A pucér combodat bámulta. Ismerem a fajtáját. Ez még majd beszökik hozzád a hullakamrába is… Most már az ő lelkéért is te leszel felelős – tudod-e? A pucér combjaid. Vágyakat ébresztettél… Növekszik ám a számlád odafönt! Rózsafüzér. Pergeti, de azért mondogatja a magáét. Azt hitted, ugye, hogy itt nálunk lehet szcénát csinálni… „Orvos, orvos! Jaj, jaj!” Hogy csődüljön csak ide az egész büntetés-végrehajtási intézet! „Klementina nővér, mi történt már megint magánál?” – Újságírók ne jöjjenek?… „Üveget evett ez az ártatlanka”… „Micsoda börtönviszonyok vannak maguknál?”…Botrányt akartál, ugye? „Jaj a botrányokozónak!” – mondta a jó Jézus. Jézus nevére fejet hajt, s jól is esik utána egy csendes avemária, hang nélkül mormogva.

AGÁTA

Arcra borulva fekszik. Nehezen mondja. Papot… hívjon…

KLEMENTINA

Mi kéne már megint?

AGÁTA

Papot…

KLEMENTINA

Nincs! Nincs pap! A fogházlelkészt kirúgták! Éppen ma. Méltatlan pap volt… Engedetlen! Az is csak a feltűnést kereste. Te is csak a feltűnést keresed… Én nem tudom, hová lett a mai világból az alázat meg az engedelmesség. Imádkozik tovább, némán. De nem bírja. A többi cellákban még mindig zajonganak. Erre robban ki. Feláll. Hajnal óta itt minden a feje tetején van! Azzal kezdődött, hogy a tisztelendő úr nem akart kimenni egy kivégzéshez. Mi ez, ha nem engedetlenség? Miféle pap az, aki az utolsó vigasztalást megtagadja a halálraítélttől? Aztán ahelyett, hogy imádkozott volna, szónokolni kezdett a katonáknak, hogy ne lőjenek… És nem szégyellte (Fejhajtás) Jézus nevét belekeverni. Mert hogy „ez az én testem” – mondta Jézus…

AGÁTA

Csendesen, érthetően. Hívja ide azt a papot.

KLEMENTINA

Az kéne neked! Mert az aztán prédikálna rólad, még a rádióban is! Te nem akarsz a rádióban beszélni? „Üveget ettem, mert a kedvesnővér jaj, hozzám nyúlt.” Erre való a rádió! Hogy a sok disznó csámcsoghasson rajta. Kinyitja.

 

A Mozart Klarinétötös szól továbbra is. Erre elzárja.

 

AGÁTA

Még!… Hagyja!

KLEMENTINA

Ez! Rádió! Botrány! Disznóság!… Inkább imádkoznál te is. Kis csend. Mert azt ne reméld, hogy én teérted imádkozom itt a rózsafüzért. Bizalmasan. Tudod, kiért imádkozom? Az asszonyodért imádkozom, hogy ha ártatlanul jelentett fel téged, bocsássa meg neki ezt a vétkét a Jóisten… Imádkozz érte te is, Agáta. Ezt jónéven veszik majd odafönt… Mondj el az asszonyodért velem egy avemariát… Elhallgat, magában mondja az imát.

 

Csend. Most már teljes csend.

 

AGÁTA

…A lányával együtt csak röhögnek rajtam… Hallom a nevetésüket… Megvan az arany karóra is, annak a ketyegését is hallom. És ők azért is röhögnek rajtam. Ahányszor csak megnézik, hogy hány óra van, mindig eszükbe fogok jutni, és akkor mindig röhögni fognak… Kezdik! Most is kezdik! „Babika, hány óra?” – „Mindjárt fél kilenc lesz, mamika. Mondd, emlékszel Agátára? Mamika?” – „Agáta? – mondja az asszonyom – az dutyiba került, Babika, és üveget evett…!” Hallottál már ilyet? Hahaha…!” Az Isten verje meg őt. Az Isten verje meg… Az Isten… Elfogyott a lélegzete.

KLEMENTINA

A rutinima, csak most hallhatóan. …imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.

AGÁTA

Üvöltve, tagoltan. …Verje meg őt!

KLEMENTINA

Most már biztos, hogy a pokolba jutsz.

AGÁTA

A maga beszéde élesebb, mint itt bennem ez az üvegdarab… Inkább a pokol, mint ez a börtön… Próbál tovább kúszni, mert meglátott valamit. De a fájdalom megbénítja. Felkiált. Ja-aj!

KLEMENTINA

Ne jajgass! Nem tudok imádkozni. Isten nem szereti a jajgatást.

AGÁTA

Jaj Istenem…

KLEMENTINA

Meg se hallja.

AGÁTA

Ott van még egy üvegdarab. Adja ide!

KLEMENTINA

Olyan éhes vagy?

AGÁTA

Fel akarom vágni az ereimet. Kúszik az üvegdarab után.

KLEMENTINA

A lábával odébb rúgja az üveget, messzebbre. Aztán én majd megint moshatom utánatok itt a követ!

AGÁTA

Ahogy kúszik tovább az üvegdarab után. Nem kell orvos… Nem kell pap… Nem kell Isten…

KLEMENTINA

Felveszi a rádiót, kinyitja, feltartja a feje fölé, mint amikor bejött, és az üvegdarabot megint odébb rúgja…

 

Közben a Klarinétötös.

 

AGÁTA

Istenem! Hogy szerettem én táncolni! Minden erejét összeszedve, utánadobja magát az üvegnek. Elérte. Felveszi. Váratlanul feláll, s mintha ez hozzátartoznék valami szertartáshoz, magafeláldozáshoz: lassan táncolni kezd. Lehet, hogy így akarja elviselhetetlenségig fokozni a belsejét szaggató fájdalmat… Hogy fájdalmai csúcsán legyen ereje belevágni magába. A fájdalom – a maga szinkópás ritmusával – össze-összerántja a táncoló lányt. Nem is annyira ő táncol – hanem a két kéz: a bal kéz csuklója és az üveget tartó jobb kéz. Az egyik az áldozat, a másik, aki az áldozatot bemutatja… Agáta már inkább csak nézője ennek a véres rituálénak. Sápadt, döbbent, elszánt nézője a készülő végzetnek.

 

Mozart zenéje.

 

KLEMENTINA

Azt a halálraítéltet sem menthette meg ma reggel senki sem… Téged se fog megmenteni senki sem! Feje fölé tartva a rádiót szinte csalogatja be Agátát a halálba. Senki, de senki sem…

AGÁTA

Mint aki hall, vagy hallani vél valamit. De… de… Jönnek.

KLEMENTINA

Senki, de senki se jön!

AGÁTA

Szinte nevetve. Jönnek!

 

Felpattan az ajtó. Kintről beáradó erős fényben befut fehér köpenyben, fehér nadrágban két ápoló, s egy operációhoz beöltözött, bekötött szájú orvos, homlokán világító tükör.

Jelenés? Káprázat?

Agáta látomása?

Felkapják Agátát, s amilyen gyorsan jöttek, eltűnnek vele.

 

ORVOS

Az ajtóban az Apácához. A maga dolga lett volna orvost hívni hozzá! S el ő is.

KLEMENTINA

Már csak a becsukódó ajtónak tudja magyarázni. Sok mindent megértünk mi itten. Nem olyan nagy eset, ha egy kis kurva üveget eszik… Meg aztán ma életbe léptették a fokozott szigorúságot is! Befordul. Na jó, nem volt kurva. De az lesz… Hát nem jobb neki, ha most hal meg? Kurva lesz. Tolvaj lesz… Jó, lehet, hogy nem lesz sohasem tolvaj belőle… De akkor is visszakerül ide… Valamiért csak vissza fog kerülni ide… Hiába vigyáz rá az a magasságos Isten!

 

Felnéz oda, ahol Isten szeme van a háromszögben.

Mellette ott az óriási fül is.

 

KLEMENTINA

Szája elé kapja a kezét. A rádiót is elzárja. Zavartan suttogja. Isten füle mindent lát.

 

Vége az első képnek.

 

Második kép

A kötöde.

Három szék. Az egyik üres. Egy-egy fiatal nő ül a másik kettőn. Kezükben kötőtűkkel, mozdulatlanul. Zenét hallgatnak. Hangszórókon árad be a zene ide.

Kötöde?

Miért ne? Hiszen ki is van írva valahol: TRICOTAGE. S ki is van akasztva, feltűnően egy félig kész kötött holmi. Ebből még hosszú pamutszálak lógnak ki. Van még itt egy próbababa is.

Kötöde?

Aki nem hiszi, járjon utána.

Hátul, a polcokon, nem pamutgomolyagok állnak, hanem kerek fémdobozok. Amilyeneken a magnetofonszalagot tartják a rádióstúdiókban. Itt is az van bennük. A hátul álló fémszekrényben is – ha felnyitják, látszik – egy nagyméretű, soktárcsás magnetofonszerkezet van.

Az Isten füle helyén most hangszóró.

Az ablakon nincs rács.

Egy könnyű függönyön át lehet kijutni, a „kötöde” előteréhez, a bejárati ajtóhoz. Felesleges, hogy az utcáról esetleg betévedő vevő idelásson. A bejárati ajtót, ha valaki nyitja, hallatszik a föléje szerelt kis csengő. Ha a függöny véletlenül nem volna behúzva, ilyenkor gyorsan behúzzák, s az itt dolgozó nők közül valaki kimegy, elhessegetni a vendéget.

Van néhány tábla itt: „Zárva”. „Ebédszünet”. „Leltározás”. „Haláleset miatt zárva”. Ha a kötőnők teljesen zavartalanul akarnak maradni, egy ilyen táblát kiválasztanak, kivisznek, s nyilván kiakasztják a bejárati ajtóra, amit így aztán magukra zárhatnak.

A „kötöde” – kamu.

Egy lehallgató csoport dolgozik itten. Igazából nem is pamutot gombolyítanak, hanem magnetofonszalagokat. A megfigyelt állampolgárok egész élete rajta van ezeken a szalagokon. Ezért nevezhetjük az itt dolgozó hölgyeket PÁRKÁK-nak, hiszen életfonalak futnak át kezükön.

Alkalomadtán el is vághatják ezeket.

Ebben a pillanatban az a feladatuk, hogy egyetlen embert figyeljenek, füleljenek.

A nők mellett így hangjával (egyelőre csak a hangjával) jelen van az is, akit figyelnek. Egy fiatal pap, Renato. Bármit csinál, a rejtett mikrofonok révén idehallatszik. S életének utóbbi hónapjai itt vannak konzerválva a magnótekercseken, bármikor újrajátszhatóan.

Talán nem árt, ha elöljáróban megjegyezzük, hogy a nők mindegyikének volt, van, vagy lesz személyes kapcsolata a pappal. Életbevágó kapcsolata. A dialógusokból ez nem mindig derül ki. Hiszen sokszor csak épp azért mondanak valamit, hogy ezt elleplezzék…

Jó vad beatzene szól, mintha rádióból szólna. Spanyol és indián reminiszcenciák benne. Ki hinné, hogy egyházi zene? Pedig az. Lehet a híres Creol Mise is. Elég sok gitár benne. Mekkora a zenekar? mekkora a közönség? – nem lehet tudni. A rögtönző kedv eggyé olvaszt mindenkit. Egyre többen kiabálnak bele a zenébe.

A zene valahol szabad téren szólhat, mert autóduda is hallatszik néha, a közlekedési dugóba került autók türelmetlen versenydudálása, és kétségbeesett villamoscsengetés is.

Mintha két világ torlódott volna valahol egymásra. Két világ, két lelkiállapot. A sietős és méltatlankodó autósoké, s ezé az ünnepélyé, amelyben mintha ledőltek volna a földi vidámságot a mennyei bolgogságtól elválasztó falak. S innen ez az ujjongás és diadal. „Glória, glória, glória…”

Nem magnóról szól a zene. „Direktben” jön valahonnan.

Laura és Tilda úgy ülnek, kezükben kötőtűkkel, mintha kötnének, de nem kötnek. Nem is tudnak kötni.

 

TILDA

Fölerősíthetem?

LAURA

Még?

TILDA

Ez úgy az igazi.

 

A zene már erősebben szól.

 

TILDA

Most látjuk csak, hogy az ölében van valami billentyűs távirányító, ezzel szabályozta a hangerőt. Mind a három székhez jár egy ilyen kis szerkezet. Így!… Eddig csak karnevál idején volt az, hogy kora reggel muzsikáljanak. Dúdolja ő is a dallamot, bele-beleénekel.

LAURA

Naplopásra minden alkalom jó. Ez mind cigány meg félvér! Majd. Na, nem tudom, érdemes volt-e ezt a lányt hozzánk beosztatni. Figyeled, hogy késik?

 

Csak a zene.

 

TILDA

Megint hárman leszünk… Dúdolja a Glóriát.

LAURA

Aki így kezdi… Óráját figyeli. Már nyolc percet késik.

TILDA

Nem ismeri a közlekedést. Nem tudja, hol kell leszállni… A hangszóróra. Lehet, hogy az ő villamosa csenget ilyen kétségbeesetten. Nem tud átvergődni ezen a népünnepélyen.

LAURA

Vagy ő is letérdelt a többiek közé.

TILDA

Ugratva. Megismered a hangját? „Glória… glória”…

LAURA

Meglátod, holnap ilyenkor majd azt mondjuk: már megint nyolc percet késik.

TILDA

Húzza Laurát. Kilencet!

LAURA

Kilencet!

TILDA

Már gyűlölöd. Bedobod magad érte, megmented, elintézed, hogy ide kerüljön – kezdtem féltékeny lenni rá – és már gyűlölöd.

LAURA

Felnevet, mintha hízelegne neki ez a megállapítás… Úgy találod? És vajon melyik az igazi – a szeretetem vagy a gyűlöletem? De maga vágja el a választ erre. Egyszerűen nem bírom a pontatlan embereket. S hirtelen váltás, megint. Jöhetne már!

TILDA

Már csak azért is, hogy ezt az öngerjesztett feszültséget Laurában levezesse. Esküszöm, hogy ez jobb zenekar, mint ami volt nálunk a Champs-Elysées-ben. Rosszul ejti: Csampsz Elizéesz-nek mondja, spanyolosan.

LAURA

Hol?

TILDA

Ne mondd, hogy nem ismered. Azért nem olyan rosszhírű hely az. A Csampsz Elizéesz.

LAURA

Túlzottan is franciásan mondja. Saa zelizé… Francia szó.

TILDA

Lehet. De mi mindig így mondtuk. Mert így volt kiírva.

LAURA

Itt nálunk jobb, ha megtanulod a helyes kiejtést. Ügyelnünk kell, hogy ne tegyük magunkat sohase nevetségessé. Az emberek imádnak vicceket faragni a mi rovásunkra. Még a legjobb körökben is. Így vesznek elégtételt, hogy ki vannak szolgáltatva nekünk.

TILDA

Kösz a kioktatást. Tökéletes kiejtéssel. Amikor a Champs-Elysées-ben konzumáltam… Jól mondom?

LAURA

Bánom is én, mondd, ahogy akarod, de ne dicsekedj folyton azzal, hogy ilyen helyeken dolgoztál!

TILDA

Miért ne? Így legalább nem a hátam mögött mondják. Én mondom…

LAURA

Visszasírod?

TILDA

Hát ha még sokáig fogjuk ezt a sok misét, gyónást, prédikációt hallgatni! A végén tyúkszem nő a térdemen.

LAURA

Nem is térdelsz.

TILDA

És az átélés?… Már álmomban is őt hallom… Mondd! Mit remélsz te ettől a paptól? A főnökök megmondták, hogy hagyjuk már őt a fenébe.

LAURA

Nem hagyjuk.

TILDA

Lehet, hogy ez az új lány majd többre megy vele. Szűz fül. Neked mindig kell egy ilyen szűz fül. Nevet.

LAURA

Na és aztán?

TILDA

Ezek aztán mindig kinyiffannak, ezek a te ártatlanjaid.

LAURA

Te se nyiffantál ki.

TILDA

Röhög. Gondolod, hogy az én fülem szűz volt?

LAURA

Nemcsak nekem kellenek – az ártatlanok. A gépezetbe kellenek. Itt a gyakorlat nagyon sokat jelent. De a rutin a halál. Egy tiszta lélek, igenis: egy szűz fül, kényszerít minket is, hogy megint fogékonyak legyünk, frissek, zseniálisak… Behunyja a szemét. Most látnom kéne őt, amint az oltárnál áll, kifordul…

 

Csakugyan. A misének egy mondata. „Az Úr legyen veletek!”

 

LAURA

El tudom képzelni közben a házakat… Az utcák torkolatánál az elakadt villamosokat… A rengeteg embert a téren, amint boldogan énekelnek vissza neki…

 

Megint zene és ének.

 

LAURA

…De őt nem sikerül látnom. Megint elhomályosodott bennem az arca. És ez rossz jel… Ez olyan, mintha egy sofőr egyszer csak nem tudná megkülönböztetni a zöldet a pirostól.

TILDA

Egyszerű fáradtság. Nem is csoda…

 

A bejárati ajtó csengője.

 

LAURA

Ez ő lesz! Megjött… Majd én! A függönyön át siet elébe.

TILDA

Megnézi az óráját. Ne üsd agyon! Csak tizenkét percet késett!

AGÁTA

Jön is be, Laurával. Akartam telefonálni. De rájöttem, hogy nem tudom a számotokat.

TILDA

Azt nem is fogod. Ennek a telefonnak nincs száma. Tilda vagyok.

AGÁTA

Agáta.

TILDA

Szép neved van, Agáta. Mint az apácáknak…

 

Milőtt tudatosulhatna Agátában, hogy honnan ismerős neki ez a mondat, vagy hogy miféle véletlen visszhangzás is ez, Laura gyorsan elüti, mert nem szereti, ha beosztottjai fitogtatják mindentudásukat.

 

LAURA

Te persze telefonálhatsz innét, de minket itt általában nem keres senki… Csak a fölöttesek. Ritkán.

TILDA

Különben – ha eddig nem vetted volna észre – ez egy kötöde… Bárki kérdi, azt mondod, egy kötödében dolgozol.

AGÁTA

Nagyon örültem, amikor mondták, hogy ide fogok jönni dolgozni.

LAURA

Miért örültél?

AGÁTA

Mert biztosan sokkal jobb lesz, mint cselédnek lenni. Mióta meghaltam, csupa jó dolog történik velem. Soha olyan szép ágyam nem volt, mint a kórházban.

LAURA

Az nem kórház volt, szanatórium. Különleges kórház. És első osztályon feküdtél.

AGÁTA

De az még mind semmi ehhez… Imádok munka közben zenét hallgatni! Isteni zene! Dúdolja a zene dallamát.

TILDA

Ahogy mondod! Nevet és énekli ő is.

LAURA

Táncolni nincs kedved? Mert itt lehet. Azt is lehet.

AGÁTA

Igazán?

LAURA

Mióta meghaltál, a mennyországban vagy – nem?

AGÁTA

De, de, pontosan… Akkor gyere! Táncolni kezd Laurával szemben. Az a hülye apáca, ha látná!… Hogy nem a pokolba kerültem, mert ő azt ígérte… Most megpukkadna mérgében… Nevet, nevet.

LAURA

Táncol ő is. Honnan tudod, hogy nem a pokolba kerültél? Nevet.

 

Táncolnak.

 

AGÁTA

Ez templomi zene… Nem?

LAURA

Tilda azt mondja, hogy jobb, mint a Csampsz Elizéeszben!… Ugye, Tilda?

 

A zene egyre erősebb lesz, majd elhalkul, mintha leintették volna. S a csendben egy férfihang hallatszik, az ismert, kicsit éneklős, templomi intonálással.

 

RENATO

Hangja, hangszóróból. Miatyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…

 

Közben.

 

AGÁTA

Megállt. Mi ez?

LAURA

Mondtam. Dolgozunk, kicsikém. Tilda! Halkítsd már le! Az mégse valószínű, hogy a Miatyánk szövegét használja föl izgatásra.

RENATO

Hangja, már lehalkítva. …Miként a mennyekben, úgy itt a földön is. Mindennapi kenyerünket…

TILDA

Hangosan rákántál Renato szövegére, jóval paposabb hangon. Mindennapi kenyerünket add meg nekik ma, akiket a kizsákmányolóik éhhalálra ítélte-ek… És ne bocsásd meg a bűneiket azoknak, akik kiírtják a békés bennszülött falvaka-a-t… Nevetve. Belefér! A Miatyánkba is belefér! Minden jelszó belefér.

LAURA

Én a helyedben vigyáznék, hogy ne kerüljek arra a nívóra, mint ez a magáról megfeledkezett pap. Még tréfából sem.

TILDA

És szabadíts meg a gonosz imperializmus-tó-ól!

LAURA

Elég legyen!

TILDA

Ámen!

AGÁTA

Erősítsétek meg! Hiszen ez akkor a Renato atya hangja!

TILDA

Na! Mindjárt szereztél is egy jó pontot! Mert itt nálunk ez a legfontosabb: hangjukról felismerni az embereket. Ahogy azt Laura mondani szokta: az agnoszkálási képesség… Jól mondom?

LAURA

Nyilván nem olyan nagy kunszt neki felismerni ennek a papnak a hangját. Eléggé népszerű ember ő a cselédek között. Élesen. Szoktad őt hallgatni?

AGÁTA

Nem.

LAURA

Most majd fogod.

AGÁTA

Amikor már majdnem meghaltam, akkor beszélt nekem róla az apáca. Hogy vissza akart hozni az életbe egy halálraítéltet. És én arra gondoltam, hogy hátha engem ő hozott vissza… Ti nem hisztek a csodákban?

LAURA

Annál kevésbé, mert tudjuk, hogy a csodák hogy történnek. Nevet. A csodákat mi csináljuk… Ha nem tudnád… Mi istennők vagyunk… Mondd, akarsz istennő lenni?… Na?… Na? Istennő!

 

Pillanatnyi csend.

 

AGÁTA

Kitér. Adjátok ide a fonalat, amit ma meg kell kötnöm. Meglátjátok, estig megcsinálom. Szorgalmas leszek.

LAURA

Jó… jó… A polchoz megy, levesz egy dobozt, kinyitja, mosolyogva fixírozza közben Agátát, s hirtelen, mintha szerpentin volna, rádobja a dobozból a magnószalagot. Nesze! Itt a fonál! Ezt kösd meg ma estig! S ráborítja még egy-két doboz magnótekercsét. Itt a csodatevő Renato egész élete! Amit csak mond, és amit csak mondott… Még? Akarsz még? Van… Újabb doboz. Vele vannak tele a polcok, a dobozok… Mire vagy kíváncsi? Hogy éjszakánként milyen nehezen tudja elviselni a papi nőtlenség nehéz bilincseit? Nesze!… Hogy Isten ne hagyja, hogy megöljék a halálraítélteket? Erről beszéltél – nesze! Ő volt az a híres börtönlelkész! Hogy mit gyónik a püspökének – itt van!… Amit álmában beszél – itt van! Az imái, a lázító prédikációi… Mi kell még? Hogy hány indián falvat gyújtottak föl… Hogy mennyi nálunk a gyerekhalandóság… Ilyesmit szokott ő bizalmasan elsuttogni az Istennek meg a világsajtó képviselőinek… Mert boldog, ha ellenünk heccelheti őket. Itt van!… De a legszebb, amit így direktben hallhatunk. Felerősíti a hangot.

RENATO

Suttogó hangja nagy volumenben, a hang bensőségessége és a hangerő nagysága együtt: megrázó hatású. …Ez az én testem.

TILDA

Büszkén, önkéntelenül is suttogva. Pontosan az oltár közepén is van egy beépített mikrofon.

 

A ministráns csengőjének a hangja.

 

RENATO

Suttogó hang megint, mint az előbb, felerősítve. Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, a hit titka, mely érettetek kiontatik…

 

Mély csend, majd megint a csengő.

 

AGÁTA

Automatikusan letérdel.

LAURA

Fojtottan. Azért nem muszáj letérdelni.

AGÁTA

Úrfelmutatás van.

LAURA

Fojtottan, de már provokál. Szerelmes vagy belé?… Te is?… Igen?

AGÁTA

Felugrott. Nem!

 

Felharsan megint a zene. S mivel erősítőkön át: harsányan.

 

LAURA

Mindenki szerelmes belé!… Bevallhatod.

AGÁTA

De nem!

LAURA

Ha más nem, már ez is elég ok volna rá, hogy minden lépését figyeljük. Hallod, milyen őrjöngve muzsikálnak neki?… A vásártérre megy ki misézni, mert a templom kicsi neki. Ez egy ördög! Ennek olyan, de olyan befolyása van az emberekre… S énekel ő is együtt a beatzenével. Ilyen!… Ilyen!… Ilyen befolyása… Majd hirtelen. Zárd el!

 

A zene elhallgat.

 

LAURA

Ha szerelmes vagy, itt majd módod lesz kiábrándulni belőle. Csak hallgasd le azokat a szalagokat. Ha álmatlanság gyötri, ő meg az Istent gyötri az imáival.

AGÁTA

Miért kell ezeket meghallgatni?… Nem, én nem akarom…

LAURA

Muszáj. Ez a dolgunk.

TILDA

Azt persze nem köti soha az Isten orrára, amit a főnökök tudni szeretnének. A kapcsolatait. A neveket. A címeket. Hogy hol vannak a gerillák fészkei…

LAURA

Ő a papjuk. Erre én mérget veszek.

AGÁTA

Hogy összegubancolódott ez… A magnószalagok szövevényében.

TILDA

Itt az olló. Vágd szét!

AGÁTA

Hogy ezen rajta van az egész élete?

LAURA

Nevet. Mi az, nem mersz belevágni?

AGÁTA

Játszik. Most olyan, mintha én viselném az életének egész súlyát. S dúdolva az előbbi dallamot, egy-két lépést tesz, forog – röpködnek körülötte a szalagok.

TILDA

Egy éve figyeljük. Háromszázhatvanszor huszonnégy óra. Tudod, hány méter az? Azt hiszem, körülérné már a földet…

AGÁTA

Forog. És ti tudjátok, hogy hány méter van még hátra?

LAURA

Nem bújhat el előlünk. Akárhova megy: ott a rejtett mikrofon. Az ágya fölött. A gyóntatószékben. Az érsek dolgozószobájában…

AGÁTA

Az oltár kövében, tudom! Forog.

LAURA

Az oltár kövében. Természetesen.

AGÁTA

Megáll. Mint aki belekábult valamibe. A forgásba. Próbál magához térni. Én most elmegyek… Engedjetek el…

TILDA

Ugratja. Mi az, nem akarsz istennő lenni? Aki mindent hall. Aki mindent tud.

AGÁTA

Nem, nem, nem! Fejtené le magáról a szalagokat.

LAURA

Látod, nem olyan könnyű ebből megszabadulni… Közelről, szinte szuggerálva. Álmodtál-e már olyasmit, hogy a hínár befon, lehúz?…

AGÁTA

Kétségbeesetten kezdi levagdosni magáról a szalagokat.

TILDA

Ez az!

AGÁTA

Hogy lehullottak róla a szalagok. Én akkor most elmegyek.

 

Kis csend

 

LAURA

Szó nélkül levesz egy tekercset a polcról. Megnézi, s mellékesen kérdezi. Hova? A tekercset befűzi a magnóasztalon.

AGÁTA

Akárhova! Innen el akarok menni!

LAURA

Babrál a szerkezettel, s továbbra is szenvedély nélküli hangon, objektíven. Nem tetszik neked a mi munkánk… erkölcstelennek tartod… aljasnak… Hogy nem hagyjuk a szavakat elrepülni, bele a felelőtlen nagy semmibe…

AGÁTA

Én nem bánom, ti csináljátok azt, amit akartok, de én el akarok menni.

LAURA

Hova? Ezt kérdeztem. S még nem feleltél… A magnó korongja gyorson forog. Egyelőre érthetetlen csicsergéssel. Közben Laura mintegy előző gondolatát folytatva. Az emberek tanulják meg, hogy felelősek azért, amit kimondanak… A szó repül, a szalag megmarad.

MAGNÓRÓL AGÁTA

Hangja. Fültépő erősséggel. A börtönjelenetből idézet ez. „Nem! Nem!… És nem fogok ide még egyszer visszakerülni!”

AGÁTA

A hirtelen sokk hatására összerándul, és úgy nyitja ki a száját, mintha most szakadna ki belőle ez a kiáltás, és mintha most venné be a szájába az éles üvegcserepet.

KLEMENTINA

Hangja, magnóról. A börtönben hallott mondat. Szintén elviselhetetlen erősséggel. „Azt hiszed. hogy engem ez meghat? Aki először bejön, mind meg akar halni…”

 

Laura leveszi a hangot. Csend.

 

LAURA

Ide akarsz visszamenni?… Mehetsz.

 

Csend. A magnó forog.

 

AGÁTA

Csendesen. Nem. Ide nem.

 

Megint a magnóhangok.

 

KLEMENTINA

Magnó-hangja. „Hát megérdemled, hogy megdögölj!”

AGÁTA

Hangja a börtönből, magnóról – eredetileg suttogva, most fölerősítve. „Fáj… Segítség…”

KLEMENTINA

Magnó-hangja. „Nincs segítség. Se testednek, se lelkednek. Fáj? Úgy kell neked! A pokol még jobban fog fájni. Mert most odakerülsz.”

 

Zaj a magnóról.

 

AGÁTA

Leestem a betonra… Mondja, s csurog a könnye.

AGÁTA

Hangja a börtönből. Elfojtott nyögése felnagyítva. Majd a szava is. „Hívjon orvost!”

LAURA

Elzárja a magnót. Ekkor én telefonáltam orvosért. Hogy a börtönkórházban készüljenek fel a műtétre. S hogy utána vigyenek át onnét abba a szanatóriumba… A mennyországba – mondtad.

TILDA

Látod – ilyen istennők vagyunk.

AGÁTA

Hirtelen szinte nyersen. Jobb lett volna, ha hagynak meghalni. Mért nem hagytak meghalni?

LAURA

Aznap reggel zavargás volt ott az Anuncionban. Fel kellett tételezni, hogy valaki lecsukatja magát, csak azért, hogy a zavargást tovább szítsa. Ezért figyeltük a felvételi irodát. Mondhatnám azt, hogy a hangod bizalmat ébresztett… Nekünk innen nem szabad beleszólnunk az emberek életébe. Ha azt hallod, hogy két rablógyilkos beszélget arról, hogy az apádat megölik, te nem mondhatod az apádnak, hogy vigyázzon.

TILDA

Egyszer az életben… Egyszer az életben beleszólhatunk.

LAURA

Ebben kategórikus. Az Isten is mindent hall, és az Isten se szól bele. Néha évszázadokon át nem szól bele! Mi sem a te szép szemedért tettük. Légy nyugodt. Te tehetséges vagy…

AGÁTA

Én?

LAURA

Te hallottad az óra ketyegését. Meg azt, hogy mit beszél egymással az asszonyod meg a lánya…

TILDA

A Babika meg a Mamika!

LAURA

Igaz, hogy te a sötétben mindenfélét látsz?

AGÁTA

Be akarnak csukni?

LAURA

Mi itt csak a hangokat halljuk. Pedig nekünk látnunk is kell… Persze, vannak lehallgatók, akik a hangok változásait remekül ki tudják értékelni. Főként a vakok. Kezdetben csupa született vakot alkalmaztak itt. Tévedés volt. A vakok a lelki szemeikkel se látnak. Jobb, ha mi vakítjuk meg magunkat. Ne ijedj meg! Egy afféle okulárt vesz elő, amelynek a keretében üveg helyett vastag, tömött, fekete bőrpárnák vannak. Tedd föl!

TILDA

Próbálj így látni, színesen látni. Az a teteje… Így kell feltenni. Ő is felteszi az okulárt. Leül a székére. Szeretem, amikor Renato a bíboros püspökkel beszélget. A bíbort olyan jól el tudom képzelni, meg a sok aranyat…

LAURA

Nincs bíboros! Az éjszakai anyagon megyünk végig.

AGÁTA

Éjszakai szolgálat is van?

LAURA

Á, azért a néhány sóhajtásért nem érdemes bent maradnunk. Az megy automatikusan magnóra… Ne hidd, hogy olyan érdekes. Mindig ugyanaz.

 

A magnószalag némán és gyorsítva fut. Közben Laura segít feltenni Agátára az okulárt.

 

LAURA

Folytatja. …De azért jelentenünk kell. Azt mondják, hogy a pszichológiai osztály ezekből a sóhajokból meg párnaharapdálásokból is fontos következtetésre juthat. A vágyképek, meg az akarati vonal… Hogy a fiatal papok nálunk folyton a szabadságról beszélnek, az összefügg a szexuális nyomorúságukkal… Na tessék!

 

Felcsiripelt a magnó.

 

LAURA

Ő is felteszi, utolsónak az okulárt, s vakon, gyakorlott mozdulatokkal hangosra igazítja a magnót. Itt van valami…

 

Férfisírás. Renato sír.

 

LAURA

Is leül. …Semmi. Csak sír.

 

Csend. Hallgatják a sírást. Szemük helyén a duzzadó fekete, fényes bőrpárnák.

 

AGÁTA

Megrendíti őt ez a véget nem érő férfisírás. Szokott?… Máskor is?

TILDA

Hajaj! Minden éjszaka… Mint a vízfolyás.

LAURA

Felajzva. Hallod, hogy cifrázza?

 

Csend. A csendből szaggatottan tör fel a sírás.

 

AGÁTA

De miért?… Miért sír?… Azt nem lehet tudni?

LAURA

Siratja Jézust… Siratja a szegényeket… Siratja a maga szomorú életét… Valamikor volt egy szerelme, az faképnél hagyta.

AGÁTA

Lassan leveszi szeméről a fekete bőrpárnákat, ő most már nyitott szemmel, míg a két másik nő okulárral. Most méri föl, hol is van. Csendesen feláll. Nehéz lesz ezt nekem megszoknom.

TILDA

Az éjszakai anyagot mindig nehezebb megszokni, mint a nappalit. Lehet, hogy azért is, mert már szalagon van. Fel van véve. Megtörtént. És nem lehet rajta változtatni.

LAURA

Próbáld látni őt!… Fiatal vagy, újonc vagy. Az nem baj, ha mellre szívod…

RENATO

Hangja a magnószalagról, váratlanul, tisztán. „Segítsél, uram, hogy virrasztani tudjak!”

LAURA

Fél a szent ember! Fél aludni, mert jönnek a kísértetek… Hálóingben térdel a kövön… Látod az arcát? Látod?

AGÁTA

Csendben áll, okulár nélkül. Hogy lássam? Soha nem láttam. Nem ismerem.

TILDA

Én fényképről ismerem… Nekem tetszik…

AGÁTA

Milyen?… Milyen lehet?

LAURA

Kis száraz elutasítás van a hangjában. Semmi különös ismertetőjele nincsen.

 

Felcsöng a telefon.

Révedezve, mintegy álomból felrévedezve veszi le a két nő a szeméről az okulárt. S közben tapogatóznak a telefon felé.

 

TILDA

…Téves kapcsolás.

LAURA

Azt soha nem lehet tudni. Zárd el azt! A magnóra mondja, s most veszi föl a kagylót. Kötöde. Egy pillanat múlva szolgálati hangon. Igenis… Tildálhoz. Clotilda!

TILDA

Ez én vagyok? Hű, de ünnepélyes… Mi baj?

 

A magnó elzárva.

 

TILDA

Már a telefonba. Mi van?… Már megijedtem, hogy a kislányommal van baj. Tegnap a torka fájt… Más hangon. Mindig, persze, mindig, mint az apácák. Misét hallgatunk. Elég csöpp szünet. Na nem! Nevet, majd: Miért ne?… Pezsgőztettem én már papokat a Champs Elysées-ben is… A részletes eligazítást mellőzheted. Csao! Leteszi a kagylót.

LAURA

Figyelte. Mit akartak?

TILDA

Feldobta őt ez a telefon. Még nem felel. Visszakapcsolja a magnót. Az fut tovább.

RENATO

Hangja magnóról. Éjszakai suttogó fohászkodása, felerősítve. „…Istenem, Istenem, aki feltámadásod után azt mondtad az asszonynak: ne érints meg engem! – én mindennél jobban kívánom, hogy élő testet érinthessek…”

LAURA

Ez az! Mindig ugyanaz az ima és ugyanaz az eszményi nő… Hallgasd csak!

TILDA

A visszapörgetett magnónak sikkantása után újrajátszatja.

RENATO

Hangja. „…mindennél jobban kívánom, hogy élő testet érinthessek…”

TILDA

Elkattintja. Mondd, Laura, vehetek a parfümödből? Imádom az illatát.

LAURA

Ott van a táskámban, kend be magad!

TILDA

Azt hiszem, ez teljesen megvadítja a férfiakat.

LAURA

Nem mondtad, hogy mit akartak… Vagy hivatali titok?

TILDA

Titok? Á, nem hiszem.

LAURA

Akkor?

TILDA

Azt mondták, hogy feküdjek le ezzel a pappal. Hogy az ágyban talán beszédesebb lesz.

LAURA

És te?

TILDA

Hallottad.

LAURA

Vállalod?

TILDA

Parfümözi magát, s közben mellékesen visszakérdi. Miért? Nem kellett volna?… Késő.

LAURA

Abszurdum.

TILDA

Szerintem épp abban van valami természetellenes, hogy így ismerjünk valakit, ilyen közelről, anélkül hogy lefeküdnénk vele. Most pótolom.

LAURA

Mit gondol rólunk ez a lány, aki ma először van itt? Hova jutott?

TILDA

Nem hiszem, hogy az ezt megelőző gondolatai nagyon hízelgők volnának rólunk.

LAURA

Ezért kezdted most szépíteni magad?… Ezért kell az én parfümöm… Teszed le!

TILDA

Azt mondták, kezdjem el a munkát minél hamarébb. Azzal, hogy minden reggel szentmisét hallgatunk, nem jutunk előbbre. Ezt mondták.

LAURA

Vannak más eszközök is, hogy szóra bírják.

TILDA

Az én eszközeim vér nélküliek. Az igaz.

LAURA

Te szégyent hozol erre a testületre. Pfuj!

TILDA

Miért? Én nem találom olyan gusztustalannak… Nekem már az is üdülés volt, amikor erre a papra rákapcsoltunk… Mielőtt a tábornok kormánya jött, egy ideig az volt a beosztásom, hogy az egyik magas rangú tisztet kellett lehallgatnom. Mindegy, hogy melyiket, na! Hát tudod, Agáta, egy ilyen tábornoki család!… A lányai! „Ne vedd fel a piros övem, kérlek!” és már sikít.

AGÁTA

Ilyenek!

TILDA

„Nem láttad a gyíkcipőm?” „Maria Pia Consuela, igazán lemoshatnád már az autódat”…

AGÁTA

Le kell ülnie, úgy kacag.

TILDA

Ettől még inkább belejön. És hogy az ilyen magasabb körökben mennyit szellentenek…

AGÁTA

Igen. Igen! Visít.

TILDA

Előbb azt hittem, hogy folyton náthásak és az orrukat fújják. Cserbenhagyott az agnoszkálási képességem… Jól mondom, Laura?… Annál inkább, mert a tábornok úr alhangja szoprán volt és a kegyelmes asszonyé basszus… Nehéz volt a párbeszédjüket követni.

AGÁTA

Fuldoklik a nevetéstől.

TILDA

Beszélni nekik úgy sincs miről, csak gyíkcipőről… De hát az ember társas lény! Ki-ki úgy kommunikál, ahogy tud…

LAURA

Elég! Ezt az egészet most azért volt fontos elmondani, mert az én apám is generális. Én abban nőttem fel, hogy nem járatjuk le a magas rangú katonatisztek tekintélyét…

TILDA

Nézd, Laura, olyan mindegy, hogy ki miben nőtt fel…

LAURA

Nem mindegy! Egyáltalán nem mindegy! Ha valaki a szeméten nő fel, az mindig meglátszik rajta.

 

Egy pillanatra csend.

 

TILDA

Kapcsoljátok be néha a kislányomat. Reggel, hogy eljöttem, még mindig fájt a torka. Azt mondják, járvány van… Ha sír, hívjátok fel a szomszédokat, nézzenek rá.

LAURA

Nem, Tilda, te nem mégy el. Erkölcstelen parancsokat nem teljesítünk. És ha a főnökség ragaszkodik hozzá, én megmondom apámnak, hogy indíttasson vizsgálatot.

TILDA

Vizsgálatot? Ezért?… Tudod, hogy mire kaptam én parancsokat, amikor még mindketten a híres Haláleszkadronnál szolgáltunk? Nem a Champs-Elysées-bár volt az életem mélypontja.

LAURA

Jellemző, hogy az efféle feladattal rád gondolnak… Vagy inkább, hogy rólad – efféle feladat jut az eszükbe.

 

Kis csend.

 

TILDA

Mondd. Laura – ha ennyire irigyled –, cseréljünk?… Átadom… Akarod?

LAURA

Nekimegy Tildának. Pofozza. Üti-veri. Te!… Nekem mered ezt mondani? Te! Hát mi vagy te!

AGÁTA

Ne! Ne! Mit csinálnak? Próbálja szétválasztani őket.

LAURA

Hagyjál! A fölöttese vagyok… Jogom van. Jogom van helyszínen megtorolni. Megsértett… Agyonvágom!… Engem ne fogj le! Agáta már lefogta. Ezt mondja nekem, ez a ribanc? Egy tábornok lányának?… Engedj! Keresztüllövöm!

AGÁTA

Tildához. Kihallasztszik. Erősítsd fel a zenét!

LAURA

Nem bánom! Hallják meg!

TILDA

Máskor nem volt ilyen érzékeny. Felerősíti a szabadtéri zenés misét, de már a befejező prédikációnál tartanak.

RENATO

Hangja, „direktben”. …kövessétek azokat, akiknek nincs hová lehajtsák fejüket. És Jézus még hozzátette ehhez: „Adjatok nekik enni, ha éheznek, és inni, ha szomjaznak…”

 

A bejárati ajtó rugós csengője.

 

LAURA

Tildához. Rúgd ki! Megint egy hülye, aki pulóvert akar rendelni.

RENATO

Közben befejezte a mondatát. „…és menjetek ti is közéjük”. Úgy legyen!

TILDA

Lehalkította a hangot, s kiment a függöny előtti helyiségbe.

LAURA

Figyelted? Nyílt biztatás a gerillák támogatására. „Akiknek nincs hová lehajtsák fejüket”… „Menjetek ti is közéjük!” Gerillatoborzás a város legnagyobb terén. Röhej, hogy nálunk mit lehet csinálni. Szószékről!

 

Az ajtó csengője kintről, és ajtócsapódás.

 

TILDA

Visszajön. Elküldtem.

LAURA

Indulj hát! Parancsot kaptál. Igaza van a főnöknek. Most már minél hamarébb számoljunk le vele… Elegem van belőle.

TILDA

Felerősíti a hangot.

 

Erős utcai zaj a hangszóróból. Robogó villamosok csengője.

 

TILDA

Megindult a forgalom. Megy haza hát ő is… Elzárja. Én arra gondolok, hogy talán neki is jobb lesz. A sok éjszakai nyavalygását hallgatva, bizony isten, nekem is eszembe jutott már, hogy itt vagyunk, egészséges fiatal nők, igazán könnyíthetnénk rajta… Vette a táskáját közben. Hát akkor báj-báj!… Ja! Ha maradt bennetek egy fikarcnyi szolidaritás, remélem, kikapcsoljátok majd ezeket a hangszórókat, amikor az ágyban leszek vele… De ha nem kapcsoljátok ki, nekem nyolc. Nevet. Legalább majd tanultok valamit. Volt már olyanokkal dolgom, akik azért fizettek be, hogy nézhessék. Engem egyáltalán nem zavartak. Elmegy.

 

Ajtócsengő, ajtócsapódás.

 

LAURA

Most megint arra gondolsz, hogy csak el innen, el! Ne is tagadd… Kitaláltam… Egy idő múlva az ember már a gondolatokat is le tudja hallgatni. Látod, Agáta, mindenütt beléd nyúlkálnak. Ez se utolsó élvezet: a másik fejében kotorászni. Kis csend. Mért hallgatsz?

AGÁTA

Vállat von. Ha úgyis tudja, mit gondolok…

LAURA

Tudom. Hányni volna kedved. Ez olyan, mint amikor egy orvosnövendék először lát boncolást… Akár hiszed, Agáta, akár nem: ez a munka, amit itt mi végzünk – gyönyörű! Ez a félelmetes mindentudásunk az emberekről… És ne hidd, hogy erre valaha is rá lehet unni! Mintha villamos áram bizsergetné az ujjaimat, amikor magnószalag fut át köztük… Pattognak a titkok… Képzeld! Társaságban találkozom egy tiszteletre méltó házaspárral, s én tudom a férjről, hogy éjszakánként a kikötőnegyedben travesztált matrózinasokkal szórakozik. Fölnevet. Képzeld el, ha tudná, hogy én tudom…

AGÁTA

Összecsinálná magát félelmében. Az igen. De ez a pap nem. Ha megtudná, hogy lehallgatják, a szeme se rebbenne.

LAURA

Te azt mondod, hogy az igazán szabad emberekkel szemben annak, amit csinálunk, nincs semmi értelme? …Az efféle irigylésre méltóan szabad emberekkel szemben?

AGÁTA

Ismeri őt?

LAURA

Azt tudom, hogy orvosnak készült. És valami szerelmi csalódás után ment el kispapnak… Hirtelen. De miért nem mondod, nekem, hogy te? „Ismered őt?” Na?

AGÁTA

Ismered őt?

LAURA

Látod, így mennyivel bizalmasabb lesz a hang köztünk… Nem. Honnan is ismerném? Ő nagyon egyszerű származású. Én meg egy tábornok lánya voltam. Ez két külön világ.

AGÁTA

Tudom.

 

A telefon megszólal. Hosszan cseng.

 

AGÁTA

…A telefon, megint!

LAURA

Nem a miénk. A plébánián szól. A Renato telefonja… Na, végre felvette.

RENATO HANGJA

A telefonból lehallgatott hang. Régóta csengetett? Elnézést… Most értem haza. Kivel beszélek?

TILDA HANGJA

Lehallgatott hang. Segítséget szeretnék kérni. Engedje meg, hogy ne telefonon… Négyszemközt szeretném.

 

Csend.

 

LAURA

Renato hallgat. Az őrangyala azt súgja neki, hogy vigyázz te hülye! Mint aki koncentrált akarattal, akaratátvitellel hatni próbál. Vigyázz!…

RENATO

Hangja. Kivel beszélek?

TILDA

Hangja. Úgy sem ismer. A vőlegényemet ma éjszaka elhurcolták. Az úgy volt…

RENATO

Hangja, ahogy elvágja. Ne telefonba… Jöjjön mindjárt! Várom. Kis kattanás.

LAURA

Jól csinálta. Előbb azt hittem, hogy a lelkével fog előjönni. Hogy Bűnbánó Magdolna lesz, akit megszeplősítettek… Igaza van. Ez jobb. A letartóztatott vőlegény. A menyasszonyt ilyen esetben fogadni muszáj és vigasztalni muszáj. Ez olyan jó, hogy ezért dicséretre kell majd felterjesztenem Clotilda hadnagyot… De azért nem lesz könnyű dolga.

AGÁTA

Miért nem azt a nőt hajtották föl neki, akibe egyszer szerelmes volt?

LAURA

Azt?… Ó, azt hiszem, még a főnökség se tudja, hogy ki volt az. Ki tudja, hogy hova került? S a főnökséget ez nem is érdekli. Nevet. Micsoda ötleteid vannak! De haladsz te is… Miért? Gondolod, hogy Renato kiugrana a reverendából, ha viszontlátnák egymást?

AGÁTA

Nem muszáj kiugrani. Vannak püspökök, akik már megengedik a papjaiknak, hogy szép csendesen megházasodjanak.

LAURA

Ugyan! Képzeld magad karonfogva egy csuhással! Ez is csak arra jó, hogy lejárassa az egyházat. Valamit bekapcsol.

AGÁTA

Mit csinálsz?

LAURA

Tilda kérte, hogy nézzünk rá a kislányra. Szereltetett egy lehallgatót a gyerek ágya fölé. Ha bőg, telefonál a szomszédoknak. Azok átmennek, és bámulják Tilda anyai ösztönét… Szépen, egyenletesen lélegzik. Hallod?

AGÁTA

Mekkora?

LAURA

Másféléves lehet. Egy rendőrtiszttől van. Az hozta ki Tildát abból az éjjeli mulatóból. Váratlan hevességgel. Képzeld el! Lehet, hogy kilenc hónap múlva megint gyereket szül. Renatótól!… Még ez is! Még ez is!

AGÁTA

Hát aztán?

LAURA

Attól, akit közben életfogytiglan lecsuknak. Vagy kivégeznek…

AGÁTA

Te mindig így felizgatod magad azokért, akiket lecsuknak vagy…

LAURA

Hogy éppen én? Nevetni kezd.

AGÁTA

De most olyan ideges vagy.

LAURA

Ideges? Kihúz egy fiókot, kivesz egy revolvert és megcélozza a próbababát. Belelő. Ha a próbababa vászonhuzata alatt egy elektromos drót van, azzal – a nagyobb színpadi effektus végett – a baba szíve helyén lyukat is lehet pörkölni a lövés pillanatában. Nem muszáj, csak lehet. Látod, egyáltalán nem is reszket a kezem. Még beleereszthet egy golyót a próbababába. Tessék!… Nem vagyok ideges. Csak… Ha már egymás fejében és szívében kotorászunk… Az igaz, hogy eljutottam oda, hogy undorodom a testi szerelemtől. Nemcsak attól, amit ők csinálni fognak. Általában. Elkezdenek vetkőzni, és olyanok lesznek, mint a hernyók. Amilyen szép, amikor csődör meghágja a kancát… És tudod, milyen szomorú, milyen nevetséges az emberek szerelme?

AGÁTA

A lovak szemével… Talán.

LAURA

Én nem bírom a férfi közeledését – nézni sem! Egy pucér férfitest csak annyit jelent nekem, mint ez a próbababa. Megint céloz.

AGÁTA

Ez azóta van, mióta elszakadtál tőle?

LAURA

A keze most láthatóan megrezzent. Csend. Majd: Kitől?… Kiről beszélsz?… Kitől szakadtam én el?

AGÁTA

Attól az orvosnövendéktől. Renatótól.

LAURA

Ha igaz volna, amit mondasz… Nevet, nevet. Neked félned kéne, nagyon, hogy most agyonlőlek… Csak nem foglak életben hagyni, ha ez igaz volna… Ha meg nem igaz, akkor meg azért kéne iszonyúan megbüntetni téged, hogy ilyen sértő képtelenségeket kitalálsz… Na, ne félj, azért ezt az utolsó golyót nem fogom beléd ereszteni… Bedobja a revolvert a fiókba. Hogy jöhet valakinek ilyen eszelős gondolata? Tipikus cselédromantika… Honnan vetted? Milyen alapon? Ha egy ilyen titokra csak úgy magadtól rájönnél, akkor az azt jelentené, hogy nekünk nem is kéne lehallgatni az embereket. Mert a titkaink úgyis kiszaglanak! Mint az izzadságfoltok meg a vérfoltok a ruhánkon… Hol van rajtam ilyen folt?

 

Csengetés. A hangszóróból.

 

LAURA

Megérkezett a kurva hozzá.

 

Csend.

 

AGÁTA

Kapcsoljuk ki!

LAURA

Nem! Mindent hallani akarok. Majd hirtelen, szinte összeomolva, mint akit egy altesti fájdalom görcsbe ránt. Szülni fog neki… Csend. Majd: És belőlem kikaparták a gyerekünket!

 

Vége a második képnek

 

Harmadik kép

Renato lakásán. Egy kis kopár fakereszt a falon elég a jelzésre. Telefon.

Az asztal vacsorához van terítve.

Tilda egyedül van a színen. Egyszer-egyszer tölt magának, s iszik. Nem lesz részeg, csak egyre felszabadultabb.

Hogy „lélekben” jelen vannak a kötödei társnők is – az csak természetes.

Tilda is tudja ezt. Ha magában beszél: hozzájuk beszél.

 

TILDA

Fölénnyel, játékosan, humorral, mint aki mindezt megengedheti magának, mert győzött. Mondd, Laura, hadd tegyem fel neked a kérdést – most nem tudsz nekem jönni, most nem tudod kikaparni a szemem –: akarod Renatót? Cserélsz velem? Na?… Átadom… Félre az álszeméremmel! Igen vagy nem? Tudod a parókia számát: csörrents ide egyet a telefonnal… Láthatjátok úgy vagyok már itt, mintha otthon volnék. Megterítettem az asztalt a vacsorához… Mintha hites felesége volnék. Vagy gazdaasszonya. Papi háztartásban ez szinte ugyanaz. Renato most „házon kívül” van. Keresi a vőlegényemet. Én tudom, hogy nem fogja megtalálni, mert hogy is találná meg azt, aki nincs. Ő meg titokban reméli, hogy nem fogja megtalálni. Egy kis ördög azt súgja neki, hogy milyen jó volna, ha nem találná meg. De annál odaadóbban keresi. Átkutatja az összes börtönöket. Nem kis munka… Én meg közben a fiókjait kutatom át. Alázattal jelentem, hogy találtam címeket is persze. Majd kiderül, miféle címek. Lehet, hogy csak azoknak a címei, akik tartoznak az egyházi adóval. Jelentem, hogy fényképeket is találtam. Ezek már első pillantásra érdekesnek látszanak. Ki hitte volna! A te fényképeidet találtam meg, Laura. Hogy is nem beszéltél erről soha? Hiszen ez valami csodálatos szerelem lehetett. Milyen szép pár voltatok ti, fiatalon! S te is milyen kedves, szelíd kislány voltál. Nem is akartam elhinni, hogy te vagy, csak ott van a hátukon a dedikáció. Képzeld el, a leveleidet is megőrizte! Egy fiók tele van velük. Micsoda hűség! S hogy te meg milyen szenvedélyes levélíró voltál, Laura!… Ne haragudj, hogy végigolvastam őket, de izgalmasabbak minden regénynél. Nem bírtam abbahagyni. Bizony, a végén megsirattalak titeket… Ezért mondom, ha akarod: cseréljünk. Ne hidd, hogy nekem olyan könnyű lemondani róla. Engem mindig izgattak azok a férfiak, akikben a szenvedélyesség és a gátlásosság egymást erősíti. De mit csináljak? Úgy érzem, hogy a te helyedet bitorolom… S ezt mi a Csampsz Elizéeszben sem csináltuk soha. Hogy kollégák – egymás kezéről leüssünk valakit?… Akarod? Behunyja a szemét. Próbálom elképzelni, hogy vajon milyen képet vágsz most ehhez az ajánlatomhoz… Te hallottál mindent. S láttál is mindent. Sőt, többet… A féltékenységnek nagyon véres fantáziája van… Mivel nyugtassalak meg? Lehet, hogy nem is én hódítottam meg, hanem te. Én csak hagytam, hogy beszéljen. S ő mondott pár mondatot az első szerelméről. Most már tudom: rólad. Én meg fogtam közben a kezét. Olyasmi volt ez, mint egy vérátömlesztés… A te véred, az én vérem… A te emléked, az én jelenlétem… Laura, Laurácska, ha nem haragszol, most előveszed a magnótekercsek mögül azt a jó kubai rumot, és koccintasz velem…

 

Kintről zaj.

 

TILDA

Megjött. Most megmondom neki, hogy hazudtam: nincs is vőlegényem… Tölt magának is. Ki fog dobni. Mondtam, hogy átadom őt neked, Laura. Visszaadom… Milyen vagyok?

RENATO

Be. Sötétszürke vagy fekete civilben. Csak a gallérja vall papi ingszabóra „…Nem ismerjük” … „nem ismerjük” … „nem ismerjük” – mindenütt ez volt a válasz. Mintha egy véget nem érő szürke falat kopogtattam volna… Persze, ha valakit így elhurcolnak, sokszor a tárgyalásig sem lehet hírt kapni róla… „Nem ismerjük” – ez a válasz. De mint egykori börtönlelkész, reméltem, hogy egy hunyorítással csak elárulják, ha ismerik. De nem.

TILDA

Valamit be kell vallanom. Ha meghallja, el fog kergetni…

RENATO

Soha senkit nem szoktam elkergetni.

TILDA

Majd meglátjuk. Amikor a telefonban megkérdeztem, hogy feljöhetek-e, nem felelt mindjárt… Miért?

RENATO

Nem emlékszem.

TILDA

Lehet, hogy csak egy csöpp kis szünet volt, de nekem úgy tűnt, hogy végtelen hosszú ideig tartott… Ugye, nem bízott bennem? Ugye, arra gondolt, hogy hátha hazugság az egész? Hogy hátha provokáció?

RENATO

Ha egy égő ház ablakából kiabál valaki, mondhatom-e, hogy nem bízom benne? Hogy nem figyelek oda, mert hátha egy Júdás kiabál?

TILDA

Egy Júdást se hagyna bennégni? Jaj de jó!

RENATO

Az Isten majd ítél fölötte…

TILDA

Lehet, hogy az Isten se hagyja őt bennégni?

RENATO

Lehet!

TILDA

Jaj de jó!

RENATO

…Most már emlékszem. Igaza van. Egy pillanatig az az érzésem volt, hogy hátha lehallgatják a telefonbeszélgetésünket. Nem akartam, hogy olyasmit mondjon, amivel esetleg kiszolgáltatja magát… Vagy azt a férfit, akin segíteni akar.

TILDA

Most már elmúlt ez az érzése? Gondolja, hogy itt nem hallgat le minket senki?

RENATO

Remélem…

TILDA

Hogy itt nincs valahová elbújtatva mikrofon, ilyesmi? Nevetve kérdezi, tréfás hangon.

RENATO

Nem vettem észre, de nem is kutattam.

TILDA

Úgyse találná meg. Azt úgy eldugják.

RENATO

Maga nem bízik bennem. Nem szemrehányásképp mondom. Ezt a világot úgy formálták át, hogy mindenki gyanakodhatik mindenkire… És igaza is van. Nem tudok semmi biztosítékot adni. Még arra sem, hogy bennem megbízhat. Még arra sem, hogy – mit tudom én – nincs itt lehallgató készülék… Tehetetlenül állunk egymással szemben… Nem tudjuk a lelkünket kitenni ide az asztalra.

TILDA

Pedig én magának minden gondolatát ismerem, a lelkének minden rezdülését…

RENATO

Ez a bizalma jólesik…

TILDA

Ha valaki letérdel maga előtt, és egy nagy bűnt vall be, meggyűlöli?

RENATO

Nem, nem – a bűnöst nem.

TILDA

Én gyónni akarok.

RENATO

Nem, itt most nem!

TILDA

Miért nem? Olyan régen gyóntam. Nem éreztem szükségét… Most igen.

RENATO

Ha valami a szívén fekszik, mondja el egyszerűen. Éppúgy megőrzöm a titkát, mintha gyónásban hallottam volna.

TILDA

Nem titok.

RENATO

Nohát, látja…

TILDA

Nekem nincs senkim… Érti? Nincs senkim… Kis csend után. Nincs vőlegényem se.

RENATO

Miért mondta akkor?

TILDA

Hogy valamilyen címen idejöhessek… Hirtelen, szeszélyből. Nem jobb, hogy nincsen?

RENATO

Váratlan komolysággal felel. De… Jobb. Jobb így.

TILDA

Biztos akartam lenni, hogy nem utasít el.

RENATO

És most? Hogy nincs közöttünk már sem hazugság, sem egy árnyék…?

TILDA

Most szeretnék elmenni.

RENATO

Ha olyan jól ismeri – ismerni véli – az én lelki rezdüléseimet: nem gondol arra, hogy esetleg azt mondom: késő.

TILDA

Nem akar elengedni?

RENATO

Ahhoz nincs jogom. Csak kérem – ne menjen el.

TILDA

Bánom, amit csináltam. Nem lett volna szabad megzavarnom.

RENATO

Ne higgye, hogy olyan nagy nyugalomban éltem.

TILDA

Tudom.

RENATO

Nem. Azt csak az Isten tudhatja. Csend. S azt is, hogy érdemes volt-e? Csend. Hogy olyan fontos volt-e ez az áldozat neki?

TILDA

Jön majd más helyettem, meglátja.

RENATO

Nem maga az első, aki rám nyitotta itt az ajtót. Úgy látszik, a papi nőtlenség kihívja az asszonyok vállalkozó kedvét. Jöttek, különféle ürügyekkel. Jótétlelkek. Lehet, hogy az irgalmasság testi cselekedetei közé tartozik az ilyesmi is – gondolták –, mint az éhezők és a szomjazók kielégítése… Szépen tudtukra adtam, hogy nincs itt keresnivalójuk. Elmentek. Büszke voltam rá, hogy meg tudom tartóztatni magam – ó, nem a bűntől… Nem! Nincs bennem előítélet. A gyóntatószékben már évek óta csak gratulálni szoktam azoknak, akik azzal térdelnek be, hogy jaj! mi lesz velük, mert ők szerettek… Büszke voltam rá, hogy meg tudom tartóztatni magam attól a helyzettől, amelybe annyi paptársamat láttam boldogan és vöröslő fülekkel elmerülni… Büszke voltam. Csakhogy a büszkeségért, a régi szabály szerint, a legnagyobb megaláztatással kell fizetnünk. Tessék! Most fizetek. A földön vagyok. S a végzet iróniája – ráadásul – hogy épp az előtt az asszony előtt, akinek csupán egy telefontréfa volt. És most könyörgök, először – maradjon. Csend. Maradj!

 

Csend.

 

TILDA

Ennyi őszinteségért én is tartozom valamivel. Nem telefontréfa volt. Rosszabb.

RENATO

Akármi hozott fel. Itt vagy.

TILDA

Tudok én olyat is, amire azt mondja: most aztán eredj! Amíg oda volt, kinyitogattam a fiókjait… Ez már elég rémes, mi?

RENATO

Rémes, csakugyan, mert az ilyesmit csak csinálni szokás, bevallani nem szokás. Vagy van egyéb is?

TILDA

Egyelőre, ennyi… Az egyik fiókban régi leveleket találtam. Szép levelek voltak. Nem akarom, hogy az az emlék, miattam, elhomályosodjék.

RENATO

Emlék! Minden szüzességi fogadalom elembertelenedhetik. Nemcsak a szerzeteseké – az emlékeikhez túl hűségesen ragaszkodó szerelmeseké is. Azt akarja, hogy magamban végül elátkozzam azt az emléket? Megteszem, ha most elválaszt magától.

TILDA

Ezeket a szenvedélyes szavakat hol tanulta?

RENATO

Az igazság hirdetése közben. Most is azt teszem… Tudja-e, hány év óta tartom én vason, magánzárkában ezt a testet?

TILDA

Megbánta, hogy pap lett.

RENATO

Nem, nem, nem! Soha nem fogom megbánni! A szavamnak így sokkal nagyobb súlya van. Ha egy pap mondja a parasztoknak, hogy a kaucsukbárók hatalma nem Istentől van – inkább elhiszik.

 

Csengetés.

 

TILDA

Valaki jön. Megyek.

RENATO

Akárki jön – maradjon! Kimegy.

TILDA

Csendesen, mintha a mennyezetnek beszélne. Látod, komolyan mondtam, hogy vissza fogod kapni. De nehéz, azt is látod… Tölt. Ne félj, addig folytatom a rémségek fokozását, amíg végre kidob. Pedig most már féltem őt tőled, Laura. Elhagytad, és nem bocsátod meg neki, hogy elhagytad. Iszik. Igyál te is! Szeretném látni az arcodat. Hogy lássam, növekszik-e benned a bosszú vágya?… A bejövőkre. Nini! Most már be se kell hunynom a szemem, hogy lássam a püspök szikrázó gyémántkeresztjét és ujján a gyűrűt…

 

Renato a Püspökkel közben be.

 

PÜSPÖK

Vendéged van.

TILDA

Ó, ez már úgyis a búcsúpohár lett volna. Felhajtja.

RENATO

Már nem vendég. Éppen tartóztatom, hogy maradjon itt nálam.

PÜSPÖK

Rosszkor jöttem.

RENATO

A legjobbkor. Pontosan azokról a kérdésekről beszélgettünk, amelyekkel az egyház püspökeinek is szembe kell nézniök… A testünk letagadhatatlan jogai.

PÜSPÖK

A kisasszonynak ilyen problémái vannak?

RENATO

Nekem vannak ilyen problémáim.

PÜSPÖK

Sejtenem kellett volna, hogy annyi aggodalmas órát szerző politikai tevékenységed után, végül egy efféle botránytól sem fogsz megkímélni.

RENATO

Ha bevallottam volna, hogy elveszítettem a hitemet: vajon az volna-e akkora botrány?

PÜSPÖK

A kisasszony hol dolgozik?

TILDA

…Ha nem muszáj, ne tessék engem kisasszonynak szólítani. Van egy gyönyörű másféléves kislányom. Bár nem vagyok férjnél.

RENATO

Egy kötödében dolgozik. Mellékesen mondta, mert a szívügy fontos. Püspök atyámnak igaza van, amikor ennek a fiatalasszonynak a jelenlétét itt összekapcsolja eddigi tevékenységemmel. Hiszen én is most kezdem csak megérteni, hogy a szabadság egy és oszthatatlan.

PÜSPÖK

Amikor a szemináriumban lelki vezetődnek választottál, sokat tusakodtam magamban, hogy vajon helyes-e téged felvenni a papi rendbe. Előzőleg – tudtuk – nagy csalódás ért téged. Szerelmi csalódás, s az ilyesmi hajlamossá teszi a lelket a világgal való szakításra. De a papi pálya mégsem lehet szerencsétlen szerelmesek menedéke…

RENATO

Én a világgal soha sem szakítottam. Ellenkezőleg. Egyre több szállal kapcsolódom hozzá. Egy egész világrésznek minden népéhez próbálom megtalálni az utat. Abból a szerelmi csalódásból nem a csalódás, a szerelem volt számomra döntő. Nemcsak a test gyümölcse volt, a lélek gyümölcse is.

PÜSPÖK

De büszkén mondod.

RENATO

Mert megtanultam, hogy a férfi és a nő kapcsolatáról nem kell lehajtott fejjel és bűntudattal beszélni.

PÜSPÖK

Olyan biztos vagy benne, hogy kétezer év óta tévedésben élünk, a szüzességet fölében helyezve a szexusnak?

RENATO

A szüzesség is lehet a kegyelem forrása – a szerelem is… És most arra van szüksége a világnak, hogy egyetlen teremtő lendület fellobbantsa bennünk az életet, a lelket…

PÜSPÖK

Nem tudom, hogy ezek a szép, költői mondatok az én meggyőzésemre születnek-e, vagy inkább a fiatalasszony bámulatának felkeltésére? Bár bevallom, efféle költői mondatokat manapság csakugyan lehet olvasni divatos teológusoknál is.

RENATO

Én nem tőlük tanulom… Az evangéliumból inkább. Meg az új mártíroknak az utolsó leveleiből… Van, amelyik írni se tudott, és nekem diktálta a búcsúlevelét a siralomházban… Ezeknek volt ilyen lendületes stílusuk.

PÜSPÖK

A hirtelen szerelemre a franciák az mondják: villámcsapás. Elismerem, hogy ez a villámcsapás a megvilágosodás érzésével járhat.

RENATO

Akárcsak az, amelyik Szent Pált érte.

PÜSPÖK

Nem hasonlítanám össze azt, ami a damaszkuszi úton történt, azzal, ami az ágyban történik.

RENATO

Miért ne? Emlékszem első szerelmemre. Annak a tüzénél, hát igen, ott az ágyban, a hit ugyanolyan fellángolásában lehetett részem, mint jóval később aztán a felszentelésemkor… vagy amikor arcra borulva feküdtem, nem a templom kövén, nem is az ágyban, hanem egy falusi árokban, és fölöttem egy helikopter kelepelt és géppuskázott.

TILDA

Hát ha ezt az az asszony hallaná!… Mennybe menne!

 

A telefon megszólal.

 

RENATO

Felvette a hallgatót. Tilda – ez maga lesz! Átadja.

TILDA

Vártam már. A telefonba. Megyek. Leteszi. A kolléganőim telefonáltak: beteg a kislányom. Renatóhoz, aki mozdulna. Nem, nem! Magának itthon kell maradnia… S nem is biztos, hogy beteg. Csak sokallják már, hogy még mindig itt vagyok. Ronda irigyek.

PÜSPÖK

Bár ezt már kérdezte, de még egyszer kérdi. Hol dolgozik asszonyom?

TILDA

Nem kötödében püspök úr… Beszélgetéseket hallgatok le.

 

Egy pillanatra csend.

 

PÜSPÖK

Érdekes munkakör… Telefonbeszélgetéseket?

TILDA

A szakításra elszánt asszony cinizmusával. Azokat is, meg egyéb beszélgetéseket is. Rejtett mikrofonnal. Tetszett hallani már ilyesmiről, nem?

PÜSPÖK

De. Csak nem ilyen kompetens személytől. Netalán most azért kereste föl a főtisztelendő urat, hogy ilyen mikrofonokat szereljen föl?

TILDA

Ó, azok már régen fel vannak szerelve! Olyan jóminőségű a felvétel innen a paplakból, mint a legjobb akusztikájú koncertteremből. A püspök úr hangja is mindig remekül érvényesül…

PÜSPÖK

Szórakozottan felvesz az asztalról egy cigarettásdobozt. És ha a főnökei most hallanák? Hogy így kiad a szakma titkain?… Vagy ezt nem hallják?

TILDA

De… Hirtelen. Víz-víz!

PÜSPÖK

Kezében a dobozzal, amit felvett és most megfordított.

TILDA

Víz-víz! Ott nincs – mikrofon! S felel a kérdésre. Ó, az én főnökeim! A fő-főnök a kislányom apja… Különben is, nekem mindig az volt a módszerem, hogy feleslegesen ne titkolózzunk. Jó, ha tudják azok az emberek, hogy mi figyeljük őket. Így még többet elárulnak magukról.

PÜSPÖK

Zavarukban.

TILDA

Zavarukban, persze. A pszichológiai osztály elismeréssel nyilatkozott erről a módszerről… Az emberek elkezdik keresni azt a kis mikrofont. Mint most maga. Ha nem akarják, akkor is keresik. Ez olyan, mint a vakaródzás… Szinte reménytelen. Van, amelyiknek az átmérője csak öt milliméter. Ki tudhatja, hogy egy reverenda gombjai közt melyiknek van füle. A közlés mámora egyre jobban elragadja – mintha a szólni akaró püspök szájából venné az ötletet. A zápfog aranykoronája! Belefér egy miniatűr leadó! És vannak megbízható fogorvosaink. Így nemcsak azt tudjuk meg, hogy mit beszél az illető, hanem még azt is, hogy mit eszik… A szomszéd bever egy szöget a falba. A fal remekül vezeti a hanghullámokat, és a szög erre érzékeny… Itt van a telefon! A technikai fantázia nélküli emberek azt hiszik, hogy a telefonnal csak azt lehet lehallgatni, amit a kagylóba belebeszélnek. Nevet. Amit így körülötte, azt is! A tanfolyamon még érdekesebbeket is tanultunk. Ami például most forradalmat hoz nálunk is, az az infravörös lézersugár bevetése… Azt már ne kérdezzék tőlem, hogy hogy működik, én sem értem, pedig jelesre vizsgáztam belőle…

RENATO

Azért is túldobja magát ezen a sokkon. Köszönöm a gondviselésnek, hogy a technika ennyi zseniális felfedezését bocsátja rendelkezésemre. A „tanítsatok minden népet” programjába ez nagyszerűen belefér. Végül az igazságot terjeszti a lehallgatás is – még ha csak a lehallgatók szűk köreiben is. De hát az ő lelkük is megér egy misét!

TILDA

Ó, azért ne gondolja, hogy mi csak egy olyan szűk réteg vagyunk!

RENATO

Az eufóriából, ál-eufóriából, átcsap szikrázó haragba. Ha minden ilyen tökéletes: miért jött ide? Kétségbeesett számonkérő indulattal. Miért kellett idejönnie? Engem kiforgatnia? Megaláznia? Miért?… Miért jött ide?

TILDA

Most már ő is komolyan felel. Amire mi kíváncsiak vagyunk, arról maga hallgatott. Mert hogy kikkel áll esetleg kapcsolatban, azt az éjszakai imáiban se mondta el. Az Istennek se mondta el. Egy bizalmasabb együttlét talán beszédesebbé teszi…

 

Csend.

 

RENATO

Mintha Tilda mondatát fejezné be. Gondolták a Pszichológiai Osztályon.

TILDA

Igen. Pontosan.

PÜSPÖK

Hát villámcsapásnak ez villámcsapás. Csend.

TILDA

De én szívesen jöttem. Megesett rajta a szívem. Azok az éjszakai sírások… Elhallgat. Csend.

PÜSPÖK

No, szólalj meg, fiam!… Tudsz-e valamit mondani még a szerelem nagyszerűségéről? A lélek gyümölcseiről? Rajta! Biztosan érdeklődéssel hallgatnák ezt is valahol. Idegesen felvesz valami tárgyat, megforgatja. Víz-víz! Tudtam… Ti már nem nagyon emlegetitek a poklot. Hát ez az!

TILDA

Azért nem kell úgy odalenni… Mi ketten, a püspök úrral, egy cipőben járunk.

PÜSPÖK

Mármint őnagysága meg én?

TILDA

Őnagyságom és őkegyelmességed… Mert mind a kettőnknek egyaránt a szívén fekszik a kedves atya sorsa. Mind a ketten örülnénk, ha felhagyna a hívek izgatásával… Vagy talán nem kegyelmességed mondta a legutóbbi püspöki konferencián? Idézhetem?… „Mióta Camilo Torres atya Columbiában a hegyekben, fegyverrel a kezében elesett, egyre több latin-amerikai pap lép a partizánokhoz vivő útra. Amíg ez az út a hegyekbe vitt, könnyű volt a megfigyelésük, mert nyomjelzőként kísérte őket a legenda – a jámbor falusi nép között… – Ilyen szépen mondta. – De mióta Che Guevara halálából levonták a logikus következtetést, hogy a bozót meg a szikla már nyújthat elég védelmet, viszont itt vannak az óriás városok, ahol minden házat erődnek tekinthetnek… – hogy is mondta? megvan! – és az indiánosdit játszó gyerekek stratégiája helyett a varsói gettó felkelőiét fogadták el: azóta a mi papjaink is feltűnés nélkül tarthatják a kapcsolatot a legveszélyesebb fölkelőkkel. Én sem tudom szemmel tartani őket”… – Azért tudtam olyan szépen elmondani, ahogy a püspök úr mondta, mert a püspök úr meg pont úgy mondta, ahogy az én főnökeim szokják mondani. Ezért járunk mi egy cipőben, ó, excellencia! A különbség csak az közöttünk, hogy nekünk megvannak az eszközeink, hogy szemmel tartsuk őket… Óhajt egy kópiát excellenciád a magnószalagjainkról? Szoktunk elfogadni megrendeléseket nagyobb cégektől. S az egyház még nem tisztelt meg a bizalmával. A két olajtársaság is általunk hallgatja le egymás igazgatósági üléseit. Sőt! Privát megkeresések elől sem zárkózunk el. Mindig akad egy-egy válófélben levő milliomos, aki általunk szerzi be a bizonyítékot felesége hűtlenségéről… Renatóhoz. Meddig folytassam még? Mehetek – végre?

RENATO

Elfordul, nem felel, az ablakhoz megy.

TILDA

… Tűz-tűz! El.

 

Kis csend után.

 

PÜSPÖK

Régen játszottam efféle játékot. Letérdel, benéz a szőnyeg alá. Víz-víz! Csak egy svábbogár volt… Ott szalad.

RENATO

Nem csodálnám, ha a potrohában neki is be volna építve egy rejtett mikrofon. Tapossa.

PÜSPÖK

Egyre jobban elárulja, hogy milyen humorérzéke van. Hiába taposod. A kis csótányok már biztos mind mikrofonnal születnek… Szapora fajta.

RENATO

Az önkínzó humor jólesik most neki. A jövő a poloskáké, püspök úr. Ez már csak miniatürizálás kérdése. Előnyük, hogy nem kell energiaforrásról se gondoskodni. A lehallgató poloskákat a lehallgatott maga táplálja, saját vérrel. Az öniróniája már félig beismerés. Az ember soha nem tudja, hogy mi mászkál az ágyában.

PÜSPÖK

Szintén a jelképi szinten. Hát ha az ember nem ügyel a tisztaságra… Na gyere, keresd te is! Te még fiatal vagy.

RENATO

Letérdel, a bútorok alá néz.

PÜSPÖK

Ki tudja, hogy nincsenek-e itt ellen-mikrofonok is?

RENATO

A gerilla ilyet nem csinálna.

PÜSPÖK

Miért ne? Ha a pap csakugyan az ő papjuk, nem árt ha ellenőrzik… Felüti a fejét. Mondd, te csakugyan kapcsolatot tartasz velük?

 

Kis csend. De mielőtt Renato valamit is mondhatna, a Püspök integetni kezd: ne! ne!

 

PÜSPÖK

Mutogat, hogy dehogyis válaszoljon, hiszen lehallgatják. Némajáték. A püspök szenvedélyesen magyaráz valamit, hang nélkül, tehát erősebben gesztikulálva…

RENATO

Ugyanolyan szenvedélyesen és ugyanolyan némán felesel vele.

PÜSPÖK

Egy hang nélkül fokozott érvelés végén, Renato néma ellenvetésére, szavakban tör ki. Mártírok? Hősök? Azok legyünk? Azt mondod? De hisz ebben a világban már nincs is mód erre. Idenézz! Itt állunk négykézláb… Bohócok vagyunk! Paprikajancsik! Némán tátogva vitatkozunk az üdvösség útjáról. Mert félünk… Ebben az arénában, ahol te vértanúságra készülsz, és könnyen lehet, hogy meg is éred, a nézőközönség egy burleszk komédián fog röhögni. Leül a földön. Néró ezt nem csinálta!

RENATO

Ő is a földön ül. Szent Péter meg nem tartotta vissza az első keresztényeket, akik boldogan mentek le az arénába, az oroszlánok közé.

PÜSPÖK

Hány fiatalembert küldtek már a halálba efféle érveléssel? Csináltál erről statisztikát?

RENATO

Ha csak egyetlenegyet is, az is nagyon sok. Egyetlen halál több, mint minden halálozási statisztika.

PÜSPÖK

Azért nem ártana – egy kis statisztikát csinálni.

RENATO

Statisztikát? Igen! Nem ártana! Ahány évvel sikerül megrövidíteni ennek a rendszernek a létét, annyiszor háromszázezer gyereket fogunk megmenteni az éhhaláltól. Jelenleg ennyi pusztul el. Statisztika! A kontinensen ez évi három millió… Ki tudja, hogy az egyháznak hány szentje támadna közülük?… Ha Heródes dél-amerikai módszerrel csinálta volna a betlehemi gyerekgyilkosságot, a Kisjézus nem úszta volna meg… Szeretném, ha nem kéne féltenem őt. Jézust. Heródestől. Ez megéri néhányunknak az élete kockáztatását.

PÜSPÖK

Könyökére dől a földön, úgy próbálja magyarázni. Mást is kockáztattok. A gazdasági élet fellendülését. Az üzletemberek már félnek idejönni. A tőke menekül. Miből lesz akkor tej a gyerekeknek? A felebaráti szeretetnek a neve ma: gazdasági fejlődés. Büszke, hogy ilyet mondhat. Ezt különben a Szentatya írta Duval kardinálisnak… Na?

RENATO

A felebaráti szeretetnek a neve: forradalom. Ez volt a neve Jézus idejében és ez ma is.

PÜSPÖK

Fejet hajt Jézus nevére, a szeme megakad a kereszten, nehézkesen föláll, és a falon függő kereszthez megy.

RENATO

Eközben folytatja továbbra is a földön térdelve. Számomra megszűnt a kereszténység avagy a marxizmus dilemmája… Megszűnt a test avagy a lélek dilemmája… Megszűnt az a dilemma is, hogy erőszakkal szemben folyamodhatom-e erőszakhoz… A tennivaló megint olyan egyszerű és világos lett, mint kétezer évvel ezelőtt…

PÜSPÖK

Közben levette a falról a keresztet, forgatja. Nemigen szoktad levenni és megcsókolni ezt… Odaviszi a térdeplő Renatóhoz. Eltartva magától a keresztet, súgja neki. Itt az egyik mikrofon… Tessék!

 

Nézik. Leteszi a keresztet Renato elé. Csend.

 

PÜSPÖK

Egyszerű és világos. Csend. Hogy az Istenhez fölhat-e az imád – nem tudom. Te se tudod. De hogy a bárhölgyekből lett lehallgatónők boldogan és kacarászva hallgatják: az szinte bizonyos… Lehet-e vajon egy ilyen kereszt előtt imádkozni: ez is egy dilemma. A kereszt fölé hajol. Engem is hallanak most? Hölgyeim?! Igen! Hát akkor… Elharapja s lenyeli a mondatot, amely feltehetően egy vastag káromkodás lett volna. Sarkon fordul, megy el.

RENATO

Térdel tovább a földön, s hogy egyedül maradt, felveszi a keresztet. Lehet-e egy ilyen kereszt előtt imádkozni? Piszkálja, vizsgálja benne a kis rejtett mikrofont. A mártírok bohócok lesznek, a püspök megtanul káromkodni… Lehet-e egy ilyen kereszt előtt imádkozni – ez itt a kérdés. Vagy helyesebb lett volna, ha most leharapnám a nyelvemet… És mint egy megalázott, méltatlan és felesleges szervet ideszögezném erre a feszületre, Jézus korpusza helyébe. Ide illenék szépen. A rejtett mikrofon fölé egy emberi nyelv. Ez volna korunkban az igazi keresztáldozat… A nyelv, aki elveszi a világ bűneit… És aztán hallgatni csak! Hallgatni! Hallgatni! Leharapott nyelvvel hallgatni… Megcsonkítani magunkat… Mert nem volt elég, hogy Isten heréltje lettem… Legyek most már Isten némája is!… Dö-dö-dö-dö…

LAURA

Hátul, az ajtóban áll. Mióta?

RENATO

A néma ember artikulátlan hangján dönög magában.

LAURA

A vallatáskor aki nem beszél, annak úgyis a nyelvét verik szét. Láthattad eleget, azokat a véres, dagadt nyelveket…

RENATO

Mint aki egy másik szóval akarja kiverni tudatából ezt az iszonyú szózatot – mindegy, hogy honnan jön, hátrafordulnia érte nem érdemes –, csak térdel tovább a földön a lehallgató-feszület előtt, ütemesen himbálja magát, s ismételgeti a védekezés szavát, a véres nyelvek szép csodájára emlékeztetőt. Pünkösd… Pünkösd… Pünkösd…

LAURA

Én vagyok, Renato… Nem ismered meg a hangomat?

RENATO

… Pünkösd… Pünkösd… Pünkösd… Majd beszélni kezd, anélkül hogy hátrafordulna, mintha sikerült volna félálomba, valami éber álomba ringatnia magát. Sokat álmodtam azt, hogy egyszer csak rám nyitod az ajtót… S ez most megint olyan, mintha álomban történnék…

LAURA

Ma éjszaka már nem engem vártál.

RENATO

Az is pontosan olyan álombeli dolog, hogy egyszer csak valaki más áll előttünk… Nevet. Vagy mögöttünk.

LAURA

Azt hiszem, mind a ketten tudjuk, hogy egyszer még találkoznunk kell. Előre kerül. S képzeld el, valamelyikünket baleset éri, és ez a találkozás örökre elmarad. Kár lett volna. Rosszabb: hülyeség… Az élet amúgy is értelmetlen. Ráadásul még egy ilyen értelmetlenség is… Rágyújt.

RENATO

Mióta elszakadtunk, egyetlenegyszer láttalak. Azon az utcán mentél, ahol a börtönök vannak… Az volt a benyomásom, hogy valami bánt, szomorú voltál… Egy ideig mentem utánad. Nem mertelek megszólítani. S akkor hirtelen eltűntél… Szaladgálni kezdtem. Kerestelek. Hiába.

LAURA

Látszik: gyáva vagy. Igaza volt apámnak.

RENATO

Feláll. Köszönöm, hogy eljöttél. Örülök neki… S jól választottad ki a pillanatot is. Ez a látogatás egészen szépen beleillik a mai nap eseményeibe.

LAURA

Ma történt meg először, hogy azt mondtad: megátkozom azt az emléket… Ma megátkoztál, kedvesem.

RENATO

Csakugyan mindent tudtok. Mindent hallotok… Persze, mondták, hogy a rendőrségen dolgozol. Így beszélik.

LAURA

A te értesüléseid is pontosak.

RENATO

Azt is mondják, hogy a Haláleszkadronnak vagy a tagja.

LAURA

…Pontosak, de nem a legfrisebbek. Már egy másik csoportot vezetek.

RENATO

Foglalj helyet… Ma már járt itt egy kolléganőd.

LAURA

Telejesen haszontalan volt az akciója. Pedig jól indult. A letartóztatott vőlegény nem volt rossz ötlet… Konkrét eredmény mégis: nulla.

RENATO

Minek köszönhetem részetekről ezt a – mondhatom: túlzott – érdeklődést?

LAURA

Kiegészíti a mondatot. Amelyet a jó néhány ezer, forradalmi eszméktől kótyagos latin-amerikai pap között éppen teirántad tanúsítunk? Talán nem kell magyaráznom, hogy a kapcsolatunk megszakítása után – egyidőben azzal a bizonyos terhességmegszakítással – azért engem érdekelt továbbra is: mit gondolsz, mit érzel. Női kíváncsiság? Egy ilyen kíváncsiság, ha rendszeresen kielégülhet, pótolhatja a szerelmi kapcsolatot. Vedd úgy, hogy szerelmi kapcsolat volt.

RENATO

A partner tudta nélkül.

LAURA

Egyoldalú kapcsolat, igaz. De elérkezett, látod, a pillanat, amikor kétoldalúvá válik. Mostantól kezdve már megint partner vagy te is.

RENATO

Vállalom. Legyél a partnerem. Innét úgyis előbb-utóbb ki kell költözködnöm. Gyere velem valamelyik szegénynegyedbe lakni…

LAURA

Kedves vagy. De nem hiszem, hogy erre is engedélyt kapnék.

RENATO

S hogy idejöttél, arra kaptál?

LAURA

Alaposan megvizsgálták az ügyedet. Kiértékelték az összes tekercset…

RENATO

Megint folytatja a mondatot. … A Pszichológiai Osztályon.

LAURA

Ott.

RENATO

Nyers szarkazmussal. Most hogy itt vagy, ki az ügyeletes lehallgatóm.

LAURA

Nem a Tilda – ne ijedj meg. Egy kis új munkatárs. Azt hiszem, már ő is szerelmes beléd… Ez afféle szakmai betegség… Egyszóval a pszichológiai osztályon úgy találták, hogy én nagyon megsínylettem azt az első szerelmet, az erőszakos szakítást – a személyiségem sínylette meg. S ők azt mondják, hogy a tiéd is. Úgyhogy a velem való találkozástól nálad egy robbanó őszinteségi rohamot lehet remélni.

RENATO

Ilyet ne remélj. Mert ha én őszinteségi rohamot kapok, bizony képes leszek és megütlek, összeverlek, össze én – ezért a cinizmusért. Hagyd már ezt a hangot!… Arra gondolok, hogy ha akkor kitartok melletted, minden tiltás és fenyegetés ellenére, ha nem menekülök a papi szemináriumba… a feleségem vagy – s azt hiszem: boldog asszony.

LAURA

És most, az emberek élete fonalát ujjaim között pergető Párka… Trikotőz!… Bosszúálló fúria… Mi van még ilyen ősi, alvilági szörnyűség? Erinnisz! Szfinx! – aki oroszlántestével trónol az áldozatai csontjain… Mit bámulsz rám? Hogy hogy megöregedtem? Elváltozott az arcom? Vigyázz, lehet, hogy már Medúza-fejem van – s azért is dolgozunk sötétben, mert kővé mered az, aki meglát. De ezt már úgy mondja, hogy közel van a síráshoz.

RENATO

Ha az a régi szerelem még számít valamit – mondd, kérlek, mondd, hogyan tudnálak megmenteni…

LAURA

Mitől akarsz megmenteni? A magányosságtól? Minden bolti elárusítólánynak van valakije. Nekem van pénzem, embereket tudok a halálba küldeni, a börtönbe… És senkim. Senkim! Mitől akarsz megmenteni? A vénlányságtól? Már az vagyok. Fiatal vénlány.

RENATO

Hagyd ott… Azokat.

LAURA

Ja?… Erről van szó? A főtisztelendő hittérítő. Meg akar menteni… Nem fog menni. Szenvedéllyel. Mit gondolsz, ha egy húszéves lányt, még annyi se voltam, erőszakkal elszakítanak attól, akit szeretett, akitől tanulta a szerelmet, az első férfitól – és ha ez a lány a szakítás után rájön, hogy többet más férfi nem kell neki –, próbáltam, tudod mennyivel? undorodva öleltem, mit csináljak? mindnek éreztem a szagát, és nem kívántam őket – na hát akkor, mit gondolsz, mi kell nekem ennek az ellensúlyozására?… Ezt kibírni… Hogy mi? Egy különleges csoport. A Haláleszkadron. Ahol már a kiképző tanfolyamon is élő embereken tanulunk… Hogy mit? például az anatómiát. Az emberi test részeit.

RENATO

Hagyd! Azt hiszed, nem tudjuk, hogy a Haláleszkadron tagjai hogy lövöldözik agyon a befogott indiánokat, akiknek a faluja útjában van valakinek? Meg hogy helikopterek szállnak a gerillagynús parasztok faluja fölé? A házakat felgyújtják, és agyonlőnek mindenkit aki mozog, menekül.

LAURA

Agyon? Úgy mondod: agyon? Akkor nagy szerencséjük van.

RENATO

Most már hallgass!

LAURA

Kötelességem elmondani, Renato. A magam módján én is felelős vagyok érted… Az a bizonyos szép, tiszta, első szerelem – minden látszat ellenére – mindkettőnk sorsát hajtja előre. Engem a Haláleszkadronba, téged, végül is a kínhalálba. Objektív hang. A lábakat úgy összeverni, hogy a talp véres legyen. Akkor az udvart fel kell öntözni sósavval, sűrű nyolcasokban… Most ide kell nekik kifutniok, meztelenül, véres lábbal. Persze, ugrálni kezdenek. Táncolnak, megpróbálnak négykézláb mászni… S akkor kezdjük a lőgyakorlatot… Hogy hogy tudtam elviselni? Úgy, hogy téged képzeltelek oda közéjük. Azt hiszed talán, hogy egy szerelem emléke nem tud a sósavnál is jobban marni?… Nap nap után te ugráltál ott a betonon, pucéron, szétlőtt herékkel. …Emlékszel, amikor először táncoltunk?

 

Csend.

 

LAURA

Felveszi a keresztet. Van otthon egy kis magángyűjteményem. Szakmai tárgyakból. Nekem adod ezt? Múzeumi darab…

RENATO

És engem mikor fogtok elvitetni?

LAURA

Díszítik az utcákat a holnapi ünnepre. Reggel a körmenetben számon tartja a nép a papokat. Feltűnő volna a hiányod. De az ünnep után…

RENATO

Az ünnep után ki törődik vele – egy pappal, hogy több vagy kevesebb… Menjél most! Nekem még dolgom van.

LAURA

Az ajtóban, csendesen. Mit akarsz csinálni?

RENATO

Nem tudtad? Éjszakánként meg szoktam próbálkozni én is a lehallgatással… Nevet. Ez a munkám. Ahogy a zsoltár mondja… Arra fordul, ahol a falon a kereszt volt – most csak a nyoma. Kiáltozni kezd. „Isten ne hallgass tovább, ne légy süket, és ne maradj szótlan!”

 

Vége a harmadik képnek

 

Negyedik kép

Egy Mária-szobor jelzi, hogy templomban vagyunk.

Már amennyire egy meztelen Mária-szobor ezt jelezni tudja…

A szobrot ugyanis csak most fogja felöltöztetni csudálatos selymekbe, bársonyba két fiatal apáca. (Ha függöny nélküli színpadon folyik a játék, ők húzhatják be kerekeken a szobrot.) Olyanformán meztelen ez a Mária, mint egy próbababa, de az arca és a két keze szinte naturalisztikusan élethű, finom; s tekintete, valamint, mozdulata, amellyel szívéhez kap, nagy fájdalmat fejez ki.

Még van itt a templomban egy szék – a legközönségesebb századvégi polgári ebédlőgarnitúrából való szék, oldalánál egy kis térdeplő zsámoly.

A szék támláján papi stóla. Örömünnepi színben: piros.

Kintről egy katonazenekar muzsikája szól. Egyveleget ad elő a „Három a kislány”-ból, rezesbanda átiratban.

A kis apácák legelőször is a koronát rakják föl Mária fejére, ez maga is hatalmas ötvös-építmény, esetleg a Szentháromságot ábrázolja. A korona körül széles sugarú ívben csillagkoszorú.

Még épp csak ez az ékköves arany-mennyország van Márián, amikor bejön Agáta. Feketében, fején is fekete csipkekendő, s kis fekete bársony szatyor a kezében.

Az apácák a meztelen Szűz elé ugranak.

 

KIS APÁCÁK

Gyorsan. Hogy jöttél ide? – Csukva volt a templomajtó! – Nem szabad bejönni! – Nem látod, hogy pucér a Szent Szűz?

AGÁTA

Megállt. Szegénykém! Nem is tudtam, hogy ilyen sovány…

KIS APÁCÁK

Süsd le a szemed legalább! – Nem szabad ránézni! – Majd ha felöltöztettük, akkor nézheted!

 

Az egyik kis apáca, széken állva öltözteti a szobrot, a másik, aki éppen a Mária szívébe való kardokat szedte elő egy dobozból, most egy ilyen karddal hadonászva megy Agáta felé.

 

AGÁTA

Kelleténél jobban megriadva – talán az apácaemléktől – vadul támadó lesz. Vigyázzon! Nálam is van fegyver!

KIS APÁCA

Jaj, de ijedős vagy!… Ezeket a kardokat csak a hétfájdalmas Szent Szűz szívébe szoktuk döfni. Megcsókolja a kard pengéjét.

AGÁTA

A sekrestye felől jöttem be. Egy papot keresek, hogy meggyóntasson, mielőtt a körmenet elindul.

EGY KIS APÁCA

Itt nincs semmiféle pap! Még csak az hiányzik, hogy egy férfi is bejöjjön! Gyorsan öltözteti tovább a szobrot.

MÁSIK

A kardokkal. Mindenki más meggyónt már az ünnep előtt!

EGYIK

Vagy talán éjszaka bűnbe estél?

AGÁTA

Én még csak ezután fogok bűnbe esni.

MÁSIK

Ilyen esendő a természeted? És ilyen könnyen belenyugszol? Adogatja közben fel a kardokat a társnőjének.

EGYIK

Miközben sorra döfi be a hét hegyes kardot a Szűz mellébe. Így!… Így!… Tegyél erős fogadást, hogy nem akarod a bűnt!… Mondogasd magadban: nem akarom… nem akarom…

AGÁTA

De én akarom!

EGYIK

A bűnöd jobban fáj a Szűzanyának, mint ez a hegyes kard. Belevágja. Így!… És te mégse akarsz lemondani róla… Nézd, nézd! Mindjárt kicsordul a könnye… A másik kis apácához. Add fel a gyémántkönnycseppeket!

MÁSIK

Ékszerdobozból veszi elő a drágakövekből csiszolt kövér könnycseppeket. Jaj, de szép lesz… Szebb lesz, mint tavaly volt!

 

Közben a könnycseppeket rátűzik a szobor arcára.

 

RENATO

Be, karingben. Szóltak odakint, hogy valaki gyónni szeretne? Maga az?

AGÁTA

Én vagyok. De hogy maga csakugyan az-e, akit én keresek, abban nem vagyok biztos… Beszéljen még! A hangjáról biztosan fölismerem.

RENATO

Engem nem ismer és a hangomat igen?

AGÁTA

Ott voltam az Anunciónban aznap, amikor a börtönlelkész meg akart menteni egy halálraítéltet. Azt kiálltotta: „ez az én testem!”

RENATO

Hogy hallhatta volna? Messze volt az a női raboktól.

AGÁTA

Nem számít! Hallottam! És én is kiabálni kezdtem, mint a többiek. És betörtem az ablakot, és megettem az üveget. Akkora vágás van a gyomromon! Megmutassam?

RENATO

Miért akart meghalni?

AGÁTA

Nem akartam meghalni. Azt akartam, hogy jöjjön valaki, és fölöttem is mondja el, hogy ez az én testem… Mondja el most!

 

Egy pillanatnyi csend.

 

RENATO

A szolidaritás legnagyobb szava ez. Hisz minden élőre elmondhatjuk: ez az én testem. A misében is a legnagyobb szó ez. S azt hiszem: a szerelmesek közt is… De ott, akkor, hiába mondtam. Pedig mindenki hallhatta és értette is, hogy ezzel a szóval s az Istentől kapott hatalommal átváltoztattam azt a halálraítélt testet Jézus testévé. Mért? Hogy a kenyér átváltozik, azt könnyebb elhinni? De a tiszt mégis tüzet vezényelt… Térdeljen oda! Feltéve, ha most már biztos benne, hogy én vagyok én. Ezt kedvesen mondta, szinte tréfálva. Veszi a stólát, megcsókolja, s a nyakába teszi.

AGÁTA

Igen, ez most már biztos… Nem térdel le.

RENATO

Sok időnk nincs. Nemsokára indul az úrnapi körmenet. A katonazenekar már megjött. A világi hatalom az idén is megadja a tiszteletet az egyháznak. Bemelegítőül valami bécsi zenét játszik…

AGÁTA

Szeretem az ilyen zenét. Volt egy kis rádióm, az ingem alatt hordtam. Azt mondtam, hogy nekem csak az kell, hogy a szívem hallja… Mégis elvették.

RENATO

Hol? Az Anunciónban?

AGÁTA

Ott.

RENATO

Leült a székre. S most már gyóntatóként. Mi az a bűn, amelyre feloldozást kívánnál, Isten irgalmából?

AGÁTA

Csak áll, így mondja. Gyilkosság.

 

Kis csend.

 

A KÉT KIS APÁCA

Amint elkészültek művükkel, a Madonna felöltöztetésével, mindjárt letérdeltek elébe, és buzgón imádják. De azért lopva fülelnek arra, hogy mit beszél Renato és Agáta.

RENATO

Rezzenéstelenül nyugodt hangon. Az emberek között ez a bűn mindennél súlyosabbnak számít. Ha ezt elkövetted, csakugyan nem bízhatsz másban, csakis Istenben.

AGÁTA

Nem követtem el. De gondolatban elszántam magam rá. Ezért kérlek, oldozz fel engem előre.

RENATO

Bűntársnak akarod talán Istent és engem is, egy kitervelt gyilkossághoz?

AGÁTA

Sebesen hazudik. Ápolónő vagyok, és pontosan tudom, hogy mi vár az egyik betegünkre. A kínhaláltól akarok megmenteni egy embert. Ahogy mondod: Isten segítségével! Most térdel le végre. Imádkozz értem Istenhez, adja hozzá szent kegyelmét. Hogy sikerüljön. Hogy legyen erőm megtenni. Nem olyan könnyű meggyilkolni valakit, akit szeretünk.

RENATO

A szenvedést az Isten azért küldi ránk, hogy próbára tegyen…

AGÁTA

Belevág. Nem, nem! Azt nem lehet elviselni! Az olyan szenvedés lesz, ami most rá vár, hogy aki csak hallja vagy látja…

RENATO

Most ő vág bele. Hallja! Látja! Aki kívül áll, csak a jajgatásunkat hallja, csak a vért és a verítéket látja…

AGÁTA

Belevág megint. Nem elég? Nem elég már ez is, hogy ennek láttán, hallatán megátkozza azt a túlságosan is türelmes…

RENATO

Belevág. Ne mondd ki! Ne fejezd be a mondatot! Hiszen azzal a túlságosan is türelmes Istennel versenyre kelhet a kínhalált haló türelme is. „Még!” … „Még!” – mondhatja. Mert hátha éppen akkor, a legnagyobb kínok között, kezd rájönni, hogy miért is élt, és akkor már a kínok sincsenek hiába…

AGÁTA

„Még?” … „Még?” – ha akarná, se mondhatná, mert a nyelve úgy megdagad, hogy a szájában nem fér…

RENATO

Felírja egy papírra: „Még!” … „Még!”

AGÁTA

Elvették tőle a ceruzáját!

RENATO

A vérével!

AGÁTA

A börtönfalakon láthattad a vért: „Elég!” … „Elég!” … „Nem bírom tovább!” … „Elég!”

RENATO

A törvény utolér, és téged is oda fog csukni… Figyeled ezt a jókedvű zenét? Ünnep van. Mi is pirosba öltözünk. A város tele lett az erdők szagával. Ide be is érzik. Sorfalat állnak kint a fiatal katonák. Amikor bejöttél a templomba, mind utánad bámult. Hiszen szép vagy te is. Igazán nagyon szép vagy. Másnak a szenvedését megrövidítve, halálig tartó szenvedést vállalnál. Minek?… Minek?… Ez az ünnep azt tanítja, hogy érdemes élni… Menj el innen! Kelj fel, és ne vétkezz! Tanulj meg élni…

AGÁTA

És te magadtól miért nem kérdezted meg soha azt, hogy „minek”? Hogy minek a szenvedést vállalnunk másokért? Ha úgy szereted a zenét, ha észreveszed a lányokat, minek szántad rá magad, hogy bekerülj te is az Anunciónba, ahol az udvart fellocsolják kénsavval, és véresre vert talppal oda hajtsanak ki… Csend. Az ünnepnek nagyon hamar vége lesz.

 

Kis csend.

 

RENATO

Az ápolónőknek karbolszaguk van. Neked nincs karbolszagod.

AGÁTA

Nem vagyok ápolónő. A táskájából kivesz egy kis revolvert.

 

A két kis apáca – akiknek, úgy látszik, nagy gyakorlatuk van, hogy lehajtott fejjel buzgón imádkozva is mindent meglássanak – most felugranak és egy-egy kis sikoltással kirohannak.

 

RENATO

Ezek mindjárt fellármáznak itt mindenkit. Gyorsan kell eltűnnie…

AGÁTA

Mondja azt, hogy feloldoz! Mondja azt, hogy nem haragszik… Tiszta szívvel akarom megölni magát…

RENATO

Lassan feláll. Csakugyan meg akarsz ölni?

AGÁTA

Szintén feláll. Higgye el, jobb lesz. De oldozzon fel! Ha maga feloldoz, az számít!

RENATO

Bámul rá. Csendesen mondja. Egyre világosabban érzem, hogy amit csinálsz, nem bűn. Hogy nincs is bűn. Hogy az Isten szemében nem lehet bűn semmi, de semmi sem. Ezért engedte meg, hogy téged és mindenkit feloldozzalak… Felemeli a kezét a bűnbocsánat mozdulatára.

AGÁTA

Ugye, nem haragszik?

RENATO

Elmosolyodik, mintha egy gyerek kérdezte volna ezt.

AGÁTA

Elsüti a revolvert.

 

Kint harsog a „Három a kislány”.

 

RENATO

…Istenem, te tudod, hogy mindnyájan ártatlanok voltunk… A sebére szorítja a kezét. Siessen! Meneküljön… Amerről jött!…

AGÁTA

Elteszi a revolvert, és csendesen hátrál arra, amerre a sekrestye van.

RENATO

Talán inteni akar neki – elveszi kezét a sebéről, csupa vér. Egy pillanatig megdöbbenve nézi. Ez az én vérem… Gyorsan visszakapja kezét a sebére, azt szorítja, és kicsit imbolyogva, de egyenesen megindul a templom kapuja felé.

 

Az ablakban megjelenik a két kis apáca feje. Csak egy pillanatra…

 

A KÉT KIS APÁCA

Láttuk! – Fekete ruhás fiatal nő volt! – Magassága: százhatvannyolc centiméter! – Büntetett előéletű!…

 

Az utolsó szavak már erősítőkön át.

 

Vége a negyedik képnek

 

Ötödik kép

Megint a „kötöde”.

A két kis apáca kiáltozása, sokkal harsányabban, mint a valóságban. Az Agátát játszó színésznő személyleírásának az adatai, ismételten, de újak is, önellentmondásokkal: testmagassága hol egy törpéé, hol egy óriásé, haja és szeme színe igen változatosan, bőre színe: fehér, sárga, kreol…

Emellett az erősítőkön át jövő kiáltozások mellett ugyanakkor itt kiáltozik Tilda is. S Tildára meg Laura.

 

TILDA

Térdre állva, a kurvák őszinte, buzgó, babonás hitével. Mária! Mária! Ott van a Csodatevő Mária!… Mentsd meg őt!… Ne hagyd, hogy megöljék!… Nem nézheted!… Mária!… Tégy csodát!

LAURA

Le s fel járkál, ő meg Tildát hallgattatná el. Nem tesz csodát!… Mit lamentálsz, te hülye!… Lelőtte! Hallottad, hogy lelőtte!

TILDA

Nem lőtte le, mert Mária a saját testével felfogta a golyót!

LAURA

Nem fogta fel!

TILDA

Mint a világ legtermészetesebb jelenségét, úgy magyarázza. De igenis, felfogta, mert úrnapján nem engedheti, hogy ilyenek történjenek az ő templomában. Feláll. Te mért akarod mindenáron, hogy Renato meghaljon?

LAURA

Már meghalt.

TILDA

Csináljunk valamit! Mindenhatók vagyunk. Mindentudók vagyunk Te mondtad. Istennők vagyunk. Mutasd meg, mit tudsz!

LAURA

Késő… Agáta megmutatta, mit tud. Megölte.

KÉT KIS APÁCA

Hangja. „Különös ismertetőjele: a gyomrán hosszú vágás… Friss műtét nyoma!”

LAURA

…Akinek egy öngyilkosság meg se kottyant… Megölte és elmenekült. Elzárja a hangszórót. Megállítja a magnót. Vastagon megjátszva, élvezettel megjátszva, hogy semmi se történt. Ejnye, ejnye, ez az Agáta, már megint mennyit késik. Meg fogom mosni a fejét… S mindjárt nagyon határozottan. Ezt a tekercset most letöröljük! Pörgeti vissza.

TILDA

De hiszen rajta van az egész gyilkosság!

LAURA

Hát aztán? Talán feltámasztod vele?… Ha százszor újrajátszod: Renato százszor meg fog halni. És egyszer se támad föl… Letörölni!… S a magyarázat, csendesebben. Agáta nyakán még hurok lehetne ez.

TILDA

De hisz ez rettenetes!

LAURA

Majdnem hidegen mondja, miközben figyelmesen pörgeti vissza a szalagot. Hogy jössz te hozzá, hogy azokat a szavakat használod, amelyekhez csak nekem volna jogom?… „Rettenetes” – ez az én szavam… Ne vedd el a szavaimat.

TILDA

Te nem mondasz semmit.

LAURA

Annál rettenetesebb. Nem?

TILDA

Én megszoktam, hogy ami a szívemen, az a számon.

LAURA

Én voltam az első nő az életében. Sorrendben, legalábbis.

TILDA

Jó, köszönöm – én az utolsó. Tudom.

LAURA

Tévedsz. Az utolsó Agáta. Mi csak ágyba vittük. Ő a halálba. Nevetni kezd. S nem hagyja abba.

TILDA

Igazad van. Jobb, ha nem derül ki, hogy ki ölte meg… Éppen elég ember esik ki a rendőrség ablakán, kihallgatás közben. Vagy kap heveny vakbélgyulladást… Most még az hiányzik, hogy ezért is minket tegyenek felelőssé.

LAURA

Továbbra is a magnót kezeli, s közben mondja. Ismételten dicséretre fogom felterjeszteni Klotilda hadnagyot. Tanújelét adta, hogy kényes a szakma becsületére… Hagyja a magnót, pörögjön. Komolyan mondja. Ez egyre fontosabb lesz. Az egyetemisták, persze az egyetem rácsos kapuja mögül, imádnak gúnyolódni a rovásunkra. Az újságírók is még mindig nagyon sokat megengednek maguknak… Olaszországban tíz héten át vezércikkeztek egy telefonlehallgatási botrányról. És nem volt senki, aki az asztalra csapott volna. A Watergate-ügyben körüllövöldözték az elnököt is… Hát mi ne szaporítsuk ezeket az ügyeket! Leül, kezébe veszi a kötőtűit. S ahogy ezek felett eltűnődik. A szakma legmélyebb szívhangjai ezek. Azt hiszed, én nem tudom, hogy amit csinálunk: szükséges rossz? Az. De ebben az átmeneti korban, amelyben élünk, nélkülözhetetlen. Mi lenne itt, ha még ez se volna… Én is szeretek álmodozni, Tilda. Én is sejtem, hogy az igazi majd az lesz, amikor olyan tökéletesen tudjuk befolyásolni az embereket, hogy nem is lesz szükség semmiféle lehallgatásra… Beszéljenek! Telefonáljanak! Hisz úgyis azt mondják, amit kell. Mit hallgassunk le? Hárommilliárd szájból az egyetlen központi adást? Na látod! Ez lesz az igazi boldog kor. És akkor már mi is feleslegesek leszünk, a rejtett mikrofonjainkkal, a magnószalagjainkkal… Kimegyünk a divatból, Tilda, de ki ám! Igazi kötőnénikék leszünk!… Csak olyan ellenőrző szúrópróbákat kell majd néha csinálni, hogy nem hibásodott-e meg valahol a szerkezet… Utópia – mondod? Most még utópia, mert a technikát még nagyon fel kell fejleszteni hozzá. De meglesz. Csak az nem biztos, hogy vajon mi megérjük-e… De amikor heteken át hiába dolgozunk, mint most is, amikor már a nyugtató sem segít, mert álmomban is lehallgatott hangokat hallok, akkor én mindig az utópiából merítek új erőt… Mert tudod te, milyen szép lesz, hogy mindenki azt csinálhatja, azt mondhatja, azt gondolhatja, amire rá van programozva? Kis csend. A múltkor a tévében egy orosz darab ment. Magas rangú katonatiszt árvái szerepelnek benne. Három lány. Kár, hogy téged az ilyen nívós irodalom nem érdekel. Nem szégyellem bevallani, hogy biz én végigbőgtem. Mert mi is csak úgy álmodozunk… álmodozunk… álmodozunk… – S alig lehelve mondja ki, hogy miről – egy komplettül manipulált össztársadalomról…

TILDA

Szerintem akárki akármit mond, a lehallgatás éppen úgy nem fog kimenni a divatból, mint a prostitúció…

LAURA

Már megint a tábornok lánya. Ezt azért megmagyarázhatnád.

TILDA

A lényeg itt is az, hogy nem lehet elfojtani az emberben azt a vágyat, hogy a másik emberbe, így vagy úgy, de behatoljon. Ez a vágy mindig megvolt, és mindig meglesz. És mért kéne ezt elfojtani? Mért?… Eddig valahogy röstelltem elmondani neked… Elhallgat.

LAURA

Most már nemigen van, ami elválasszon minket.

TILDA

… tudod, Laura, mióta itt dolgozom, határozottan jobban élvezek, mint amikor a Csampsz Elizéeszben dolgoztam. Nem érdekes?

LAURA

Distancíroz. Nekem ehhez hiányzik az összehasonlítási alap.

TILDA

Azt hiszem, a lehallgatás általában jót tett az ösztöneimnek. Valahogy jobb a libidóm.

LAURA

Felugrik, elfordul, végigzongorázza a magnó billentyűit.

TILDA

Mit csinálsz?

LAURA

Nézem, hogy honnan kell törölni.

KIS APÁCÁK

Magnóhangja. „…Nem szabad! – Pucér a Szent Szűz!”

AGÁTA HANGJA

Magnóról. „Szegény Szűzanya!”…

TILDA

Itt jött be Agáta.

LAURA

Akkor hát innét. Törlésre kapcsol.

 

Ettől kezdve némán, lassan fut a szalag.

 

LAURA

Megint felénk fordul. Órájára néz. Hallgat.

TILDA

Azt hiszi talán, hogy ma nálunk munkaszünet van.

LAURA

…Nem lett öngyilkos? Hajlamos rá.

TILDA

Egy ilyen vallásos lány… Jön!

 

Csakugyan hevesen nyílt ki az ajtó.

 

LAURA

Leül, s int Tildának is.

 

S úgy ülnek a kötőtűikkel, mint legelőször.

 

AGÁTA

Be, ahogy a templomban láttuk. Megáll. Jó reggelt.

LAURA

Jó reggelt. Megint késtél. Majdnem egy órát késtél… Elakadt talán a villamos az úrnapi körmenetben?

AGÁTA

Az úrnapi körmenet, azt hiszem nem indult el… Megöltem a papot.

 

Kis csend.

 

LAURA

És ha Renato nincs, akkor mi nyersanyaghiány miatt talán becsukjuk a boltot – azt gondoltad? Csend. Renato Lazo nincs. Ez igaz. Megölték. Ez is igaz. De hogy ki ölte meg? Lehet, hogy az soha, de soha nem fog kiderülni… Csend. Mi itt dolgozunk, kicsikém. Látod. A magnón ott forog a legfrissebb szalag. Most törli róla, amit felvettünk: az egyetlen hitelt érdemlő dokumentumát a ma reggeli gyilkosságnak… Bele akarsz hallgatni? Megnyomja ölében a távvezérlő egyik billentyűjét.

AGÁTA

Hangja a magnóról. „Vigyázzon! Nálam is van fegyver!”

LAURA

Lehalkítja a hangot. Apropo! Miféle fegyver volt?

AGÁTA

Kiteszi a revolvert a táskájából, s bedobja a fiókba.

LAURA

Miért ölted meg?

AGÁTA

Hazudik, tehát hevesen mondja. Gyűlöltem! Ellenségünk volt!… Azt mondtátok! Méltatlan pap…

LAURA

Felugrik. Ne játszd itt nekünk Jack Rubyt… Pofon üti. Megbízásból?

AGÁTA

Fejét rázza.

LAURA

Akkor?

AGÁTA

Csak így tudtam megmenteni – tőletek… Hirtelen. Ne töröljétek le a hangját! Hallani szeretném még!… Hogy csinálhattok ilyet? Hogy semmi, de semmi ne maradjon belőle?

LAURA

Még mi vagyunk a szívtelen gyilkosok, Tilda… Ahelyett, hogy megköszönnéd…

AGÁTA

Csak egy szavát!

LAURA

Hosszan nézi Agátát, s mintha egy belső hallással figyelné a magnót, egyszer csak azt mondja. Na! És hangosra váltja.

RENATO

Hangja a magnóról. „Szóltak odakint, hogy valaki gyónni szeretne. Maga az?”

LAURA

Már el is kattintotta. „Én vagyok” – mondtad. Ezt már töröljük… Látod? Üres lesz a szalag. És fehér a lelked. Lehet újra kezdeni megint az életet… Az öngyilkosság után. A gyilkosság után.

AGÁTA

Azt hiszem, a nyomomban vannak.

TILDA

Megöleli. Amíg közöttünk vagy, ne félj! Na! Most tör ki rajtad a félelem. Mindnyájunkkal megesik, hogy nem bírjuk ki, s beletenyerelünk annak az életébe, akit lehallgatunk. Egyszer – megesik. Tilos, borzasztóan tiltják, de ennyi vaj kell is hogy legyen a fejünkön… A Csampsz Elizéeszben a belépő lányoknak pénzben kellett letenni a kauciót. Te most letetted a kauciót. Odafent is nagyobb lesz a bizalom irántad.

LAURA

Elvárjuk, hogy a munkáddal tegyed majd jóvá.

AGÁTA

Nem hittem, hogy megbocsátjátok. Laurától. Te is?

LAURA

Nem arra születtem, hogy bárkinek is az özvegye legyek. Nem fogok a sírjához kijárni. Nem is lesz sírja. Ahogy Columbiában, annak a másik meggyilkolt papnak sincs…

AGÁTA

Camilo… Camilo Torres…

LAURA

Annak. De nagyon tudod!… Még hogy zarándokhely legyen belőle! Hirtelen Agátához, akit tetten ért valami emlékező mosolyon. Te látod őt?

AGÁTA

Olyan különös volt. Az utolsó pillanatban mosolygott… Kicsit felemelte a kezét… De nem védekezésül, nem, nem!… Így – és mosolygott…

TILDA

Furcsa… rálőni valakire, aki mosolyog. Tűnődő objektivitással mondja ezt, nem elítélően.

AGÁTA

Maga is eltűnődve idézve a pillanatot. Lehet, hogy éppen ezért tudtam…

 

Kint nyílt az ajtó, csengőszóval.

 

LAURA

Suttogva, élesen. Mért nem tettetek ki egy táblát? Hangosan énekelve. Úrnapja! Zárva vagyunk.

TILDA

A függönyön át kilesett. … Apácák.

AGÁTA

Utánam jöttek…

LAURA

Vidáman! A kötőtűkkel vezényel. Énekeljetek!

AGÁTA

Mit énekeljen? mit is énekelhetne? a „Három a kislány”-ból, persze. „…Tschöll papa lányai mi vagyunk”…

HÁRMAN

Táncolva, mint a játék elején. „… Megszöktünk, itt vagyunk”…

 

A templomból ismerős két fiatal apáca, és Klementina, az Anunción börtön öreg apácája együtt, be.

 

KIS APÁCÁK

Sebesen mondják, egyszerre, Agátára. Ő volt az!… Ő volt az!… Feltűnően fehérbőrű!… A gyomrán harminc centi vágás! – Kékszemű! – Barna! – Alacsony, kreol…

A HÁROM LEHALLGATÓNŐ

Közben táncolnak tovább. „…Tschöll papa lányai mi vagyunk!”

KLEMENTINA

Most szólal meg, lassan, nyomatékkal. Büntetett előéletű.

 

Csend. A tánc megállt.

 

AGÁTA

Sután, viccesen azért még folytatja az éneket, és táncol is egyedül tovább. „…Megszöktünk… Megszöktünk… Megszöktünk…”

KLEMENTINA

Megmondtam, hogy vissza fogsz te jönni.

AGÁTA

Megdermed és most egy artikulátlan kiáltással. Nem!

KLEMENTINA

Gyere szépen, Agáta!

LAURA

Agátát hagyjátok! Ami történt, nem tartozik rátok.

KLEMENTINA

Gúnyosan, s nem alaptalan fölénnyel. De hiszen mi is Tschöll papa lányai vagyunk, kedvesem… Ironikus áhitattal. Úgy értem, hogy ugyanazon égi Atya lányai. Egy kis hívogató ujjmozdulat Agáta felé. … Na?

KIS APÁCÁK

Szinte részvéttel. Látod? Mit csináltál? – Hiába öltöztettük fel a Hétfájdalmú Szüzet! – A körmenet is elmaradt! – Hiába van felvirágozva az egész város. Üresek az utcák.

AGÁTA

Elkezdett közben nevetni. Ti bolondok vagytok. Hiszen soha ennyi nép nem volt az utcán! A körmenet is elindult. Renato testét emeli fel az érsek, és azzal osztja az áldást…

KIS APÁCÁK

Egy lélek… Egyetlen lélek sincs az utcán!

AGÁTA

… Az egész utca énekel!

KIS APÁCÁK

Mi nem hallunk semmit… Semmit.

AGÁTA

Mert alusztok, a fületeken alusztok! Nagy mozdulattal kinyitja az ablakot. Tessék!

 

Semmi sem hallatszik. Csend.

 

AGÁTA

… És ő tudta, hogy ez lesz. Ezért mosolygott, amikor megöltem. Ez most az igazi börtönlázadás! Az egész város az Internacionálét énekli!

 

Csend. Hosszú csend.

 

AGÁTA

Nem elég? Kapcsoljátok be a lehallgató mikrofonokat! Senki se bujkál többé! Vége annak, hogy ne merjük kimondani, ami a szívünket nyomja… Halljátok? A háztetőkről kiabálják ki az igazságot!

 

Csend. Csend.

Közben fokozatosan sötétedik a szín.

 

AGÁTA

Közben ki-kitörő ideges nevetéssel. Azt mondjátok, hogy nem halljátok?… Mert rosszak a gépeitek! Bedöglöttek!… Én olyan tisztán hallom, hogy mit beszélnek az emberek…

 

Teljes sötétség. És csend.

 

AGÁTA

Kis szünet után. Látom is őket.

 

Csend. Sötétség.

 

KIS APÁCÁK

Mi nem látunk semmit! Mi nem hallunk semmit!

LAURA és TILDA

Semmit, Agáta… Semmit!

AGÁTA

Nevetése hallatszik. Honnan? A sötétből? Valamelyik mikrofonból? Visszhangosan szól ez a nevetés és a kiáltása is. Mert ti mindnyájan süketek vagytok és vakok!… Süke-tek!… Va-ko-ok!

LAURA

Hol vagy, Agáta?

 

Csend.

 

TILDA

Hol vagy, Agáta?

 

Éles fénysugár, csak Agátára. Úgy áll, mint amikor először megláttuk. A két keze összekötve. A melléhez szorítva tartja a kis tranzisztoros rádiót. Teljesen meztelen.

Mozart Klarinétötöse szól a rádióból, halkan.

 

KLEMENTINA

Agáta! Szép neved van, Agáta! És egy suhogó pálcával, széles és lassú mozdulatokkal ütlegeli.

 

Ha a félhomályban feldereng a másik két Lehallgatónő alakja: a fekete bőrpárnás okuláré van a szemükön.

 

 

Vége

 

 

 

Te Imre, itt valami ketyeg, avagy credo quia absurdum



Szereplők
I. SZÍNÉSZ (Lear)
II. SZÍNÉSZ (a Bolond)
I. SZÍNÉSZNŐ (Regan)
II. II. SZÍNÉSZNŐ (Goneril)
Direktor
Tűzoltó
Ügyelő
Náthás Feleség
Ellen-Súgó

 

Történik a Lear király előadásán, egy vendégjáték során, más világrészben – sőt: a másvilág határán.

 

 

 

 

 

Mezei Andrásnak válaszolva

 

Kezdjük az élménnyel.

Úgy rémlik, megtörtént, s nem álmodtam.

Ültem egy zsúfolt színházi teremben, a legelső sorban. A terem hosszú volt, mint a régi moziké. De oldalsó vészkijáratok nélkül. Hátul, a bejárati ajtónál az ellenőrök kiabáltak, mert még sokan voltak, akik be akartak jönni. Mintha valami tévedés folytán dupla annyi jegyet adtak volna el, mint ahány hely volt. Azért lassan be is sodródott mindenki. Sok jó ember kis helyen is elfér. Egy tűzoltó adogatta be a pótszékeket.

Igazi táblás ház volt.

Ez volt életem legizgalmasabb színházi estéje.

És még csak nem is egyszerűen azért, mert ilyen túlzsúfolódó helyen az embert elfoghatja a kósza szorongás. Hogy hogy fogok kijutni innen, ha valami történnék? Sőt, még csak nem is azért, mert fel voltam készülve rá, hogy valami történni fog.

Felkészítettek rá.

Már a szálló halljában.

Oda jött értünk kitűnő barátunk, a mindig derűs, szinte kirobbanó kedvű színházi ember – igazi latin temperamentum –, de ezúttal komor volt és ünnepélyes.

S feltűnt az is, hogy egyedül jött. Holott abban maradtunk, hogy a feleségét is hozza. Az érdeklődésre, hogy mi van az asszonykával, csak annyit mondott, tartózkodva: – Nem akarom őt feleslegesen életveszélynek kitenni.

A taxiban mégis elmondta, hogy a színház igazgatója névtelen levelet kapott – ha tovább játssza ezt a darabot, fel fogják robbantani a színházát. Ez a mai előadás a válasz a levélre. Bátor igazgató.

Hozzátette még, hogy pániktól azért ne féljünk. A színészek nem tudják. A közönség sem.

S hogy nem babra megy a játék, mindjárt mutatott is a taxiból egy romba dőlt mozit. Friss rom volt.

A hír, hogy hamarosan a levegőbe repülhetünk, minket, magyarokat felvillanyozott. Semmi tehetségünk nincs rá, hogy ilyenkor komorak legyünk és ünnepélyesek. Mindjárt viccelni is kezdtünk, mert Pestről jöttünk, s megszoktuk, hogy a közép-európai ember a történelem abszurdumaival szembetalálkozva: viccelni kezd. Pláne, ha egyebet csinálni úgy sem tud, szegény közép-erópai, mert máris karon fogva vezetik át a tömegen, a nézőtér első sorához, s még a széket is megfújják, ahová leül. Ki tudna ellenállni ennek a mindent lehengerlő, igazi latin-amerikai vendégszeretetnek. Még szerencsésnek is mondhatja magát a szegény közép-európai, hogy ilyen sikeres darabhoz egyáltalán jegyet kapott. Szinte az utolsó pillanatban. Alig pár perccel a robbantás előtt.

Persze, azt jó lett volna tudni, hogy ki fog minket felrobbantani és miért. De kísérőnk suttogásából csak annyit értettünk, hogy ők… Ők!… Kik ezek az ők? Túl bonyolult itt a helyzet, hiába. Annyi világos volt, hogy ők nem szeretik ezt a színdarabot. A szerzőjét sem.

Hiába rakták be a sok pótszéket. A bejáratnál egyre nagyobb volt a tömeg. Kikéredzkedni, kitörni – most már reménytelen. Le voltunk dugaszolva.

– Ebbe belekerültünk, mint Pilátus a krédóba!

– Hogy jövök én ahhoz, hogy egy idegen drámaíróért haljak hősi halált? – mondtam. – Vannak nekem saját darabjaim, azokért szívesen meghalok, ha kell…

A kísérőnk, otthon hagyott kis feleségére gondolva, megbotránkoztatónak találhatta nevetgélésünket. Még komorabb lett és még ünnepélyesebb. Megpróbáltuk kifejteni előtte, hogy a közép-európai ember számára a vicc az önvédelemnek éppoly hatásos fegyvere, mint a sivatagi struccnak a homok, amelybe a fejét dughatja.

Azt hiszem, ebben a magyarázatban is cinizmust gyanított. Pedig nem is voltunk cinikusok. Hogy magyarázzam meg? Nekem is minden sejtem tiltakozik az ellen a gondolat ellen, hogy tíz-húsz perc múlva egy színház romjai alatt heverjek, együtt ezzel a lelkes közönséggel, a jegyszedő nénikkel, a súgóval, az ügyeletes tűzoltóval és a három kínai istennel, akik most fent a színpadon épp az emberi jóságról vitatkoznak – s ugyanakkor pontosan tudom, hogy amikor a romba dőlt színház képe megjelenik majd odahaza a televízió képernyőjén, mindenki éppolyan természetesnek, hihetőnek (esedékesnek?) tartja ezt is, mint a többi természeti és történeti katasztrófát, amelyről esténként rendszeresen értesül. Ezek a katasztrófák mindig másokkal történnek, s legtöbbször a túlsó féltekén történnek. Ezért olyan hihetők. S hogy most én is a túlsó féltekén vagyok, s hogy az én bőröm van a vásáron? Ez az, ami viszont hihetetlen. Sorsunknak, esélyeinknek szemfájdító színjátszásával a logika mit is tudna kezdeni? Marad a vicc. Olyasmi, hogy na! ebbe aztán belekerültünk, mint Pilátus a Credo, quia absurdum-ba…

Amikor a függöny felment, csend lett. Ez az ideális közönség: tolong, zajong, s aztán egy pissz nélkül figyel.

Hogy mit is mond odafent a három kínai isten.

Pár perc telhetett el, amikor a nézőtéren egy pótszék összerogyott. Biztosan ketten is ültek rajta vagy hárman. Forró hullám futott végig rajtam. S a kínai isteneken is. A sárga smink alatt elsápadtak, s amelyikük beszélt, annak elakadt a szava.

Világos. Ők is tudják.

De ettől kezdve minden szavuknak új távlatot adott a szorongás. Mélyebb lélegzeteket vettek. Néha indokolatlannak látszó nagy szünetet tartottak. Egy-egy mondatuk valami belső fájdalomtól hirtelen felfénylett, s erősebb áram csapott ki belőle…

Hátuk mögött ott volt az óriás Jó Csönd-Herceg.

Mit vett észre ebből a közönség? Semmit. Csak azt a feszültséget, amitől a légkör feltöltődött. Csak azt, hogy valami valószínűtlenül izgalmas előadást lát.

Ezért mondhattam tehát, hogy ez volt – nekem is ez volt – életem legizgalmasabb színházi estéje.

– És felrobbantatok?

– Nem tudom. Szünetben eljöttünk a színházból. Nekem elég volt ebből egy felvonás. „Akinek ennyi kéj kevés…” – dúdoltam magamban a vészjósló édes dallamot. Ebből a szerájból jobb lesz megszökni. Persze, nem is történt semmi. Másnap elsétáltam arra, hogy megnézzem: helyén van-e a színház.

– A színház a helyén volt…

– Az igen. De az én lelkiismeretem kevésbé.

– Csalódtál, hogy nem egy romhalmazt találsz a színház helyén. Ugye?

– Röstellem bevallani, így van. S ennek a csalódásnak a tükrében megláthattam, hogy tulajdonképpen cinkosa vagyok a merénylőknek. Persze, csak ha nem az én bőrömről van szó, és ha nem nekem kell a bombát elhelyezni…

De ez már átvezet a második kérdésedhez.

– Hogy milyen célból írtál ebből színdarabot?

– Világos, hogy milyen célból. Hogy akik a szünetben igyekszünk meglógni a „forró helyekről”, vagy akik a másik féltekén békén élünk, egy félórán át azért hallgassuk csak a pokolgépek ketyegését – mert vannak – a székünk alól vagy az elfojtott szorongásaink alól. (Figyeled-e, hogy a nukleáris fegyverekbe öltözött hatalmakról egy idő óta már nem is nagyon illik beszélni? A téma kiment a divatból – a H-bomba halmozása nem.) Hallgassuk csak a ketyegéseket tehát: bevallott félelemmel – és viccelődve, ha tetszik.

Ezért különösen örülök, hogy a tévé a darabot közvetítette, s hogy megismételte. Egy olyan közöny feloldásáról van szó, amelyért a tévék jóvoltából kialakuló világraszóló információözön is felelős. A tömegkommunikáció, amilyen mértékben közel hozza az eseményeket – el is távolít tőlük. Itt csak a költő érzékenysége segíthet. Hogy a mai Sangháj és a mai Guernica is szívünkhöz oly közel legyen…

De nemcsak a közöny ellen. Az elkeseredés ellen is írtam.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy a költő rokona a terroristának. Mindketten fel akarják rázni a világtörténelem közönyös kibiceit.

– És a költő kiveszi a pokolgépből a gyújtószerkezetet?

– Pontosan. A jó mű hozzájárul emberi érzékenységünk ébren tartásához. És ha a közvélemény igazán érzékeny, a legelkeseredettebb terrorista is kevésbé érzi majd szükségét, hogy bombát robbantva rázza fel a világot. Rábízza ezt a munkát a költőkre.

 

 

 

 

 

 

A színpadon egy 180º-kal elfordított Színpad van.

Mintha hátulról, a horizontfüggöny felől látnánk be rá.

A díszletnek – bár alig van díszlet – így a festetlen visszája fordul elénk.

S e fonák díszletek között, a fordított Színpadon – ha jelenésük van – a színészek is nekünk háttal játszanak. A Színpad túlsó felén – úgy, hogy minket is szembevakít – van egy Rivalda lámpasora. Egy Ellen-Rivaldáé. S belelátunk természetesen egy Ellen-Súgólyukba, amelyben ott ül az Ellen-Súgó – élő vagy viaszfej, mindegy. Ha az Ellen-Függöny, amelynek szintén a visszáját látjuk – felmegy, e Fordított Színpadon túl elvben látnunk kéne egy Ellen-Nézőteret, Ellen-Páholyokkal és Ellen-Közönséggel. De mivel a fiktív Ellen-Nézőtér sötét, s az Ellen-Rivalda a szemünket kápráztatja – nem látunk semmit belőle.

Valahogy úgy képzeljék el, hogy e játékban a színház és benne mi nézők mintha egy szembeállított tükörben folytatódnánk, duplázódnánk.

De mit szaporítjuk a szót? Pontosan azt látjuk, amit Arany János ily röviden és világosan tudott leírni.

 

 
Erdő, terem, kulisszák, kortinák,
 
Mind léc, papír, vászon, kötél – fonák.

 

Itt elöl, a kulisszák mögött, ügyelői asztal, mikrofon, telefon. A másik sarokban egy öreg Tűzoltó, aki éppen olvas.

Még a függöny nem ment fel, a nézőtér elsötétül, s halljuk az I. Színész – Lear király – második felvonásbeli végszavát, erősítőkön át, megrázóan.

 

 
… oly dolgokat teszek –
 
Miket, még nem tudom, de amiken
 
Megrémül a föld. Azt vélitek,
 
Hogy sírok? Én nem sírok, bár elég
 
Okom van sírni. Százezer darabra
 
Törjék előbb e szív, mint én sírok. –
 
Bolond! Megőrülök.

 

ÜGYELŐ

Megjelenik, s a mikrofonba súgja. Függöny! Függöny!

 

Függöny fel.

 

S ezzel párhuzamosan látjuk összecsapódni a Színpad túlsó felén a fonák Ellen-Függönyt.

A Színpadon két színész marad. Lear király és a Bolond.

Tompa taps hallatszik. Pontosabban: Ellen-Taps.

 

ÜGYELŐ

A mikrofonba. Tapshoz… Tapshoz…

II. SZÍNÉSZ – A BOLOND

Feláll, felvesz egy papírból hajtogatott repcsit a földről, s felénk hátraszól. Úgy látszik, itt is középiskolásoknak adták el a házat. A legszebb jelenetek alatt ezek a kémrepülőgépek köröztek a fejünk körül. Kidobja a repcsit, felénk. Majd megy hátra ő is, ki az Ellen-Függönyön, meghajolni.

Oldalról közben bejött két Színésznő – Regan és Goneril –, mentek ők is meghajolni. Az Ellen-Függöny elől visszaáramlanak a Színpadra, majd megint kimennek. Viszik magukkal az I. Színészt – a Lear királyt.

 

Eközben.

 

ÜGYELŐ

A Tűzoltóhoz, aki egy vastag könyvben elmerülve ül. Maguknál a diákoknak nem kell Shakespeare?

A TŰZOLTÓ

Nem figyelt, vagy nagyothall. Mi?

ÜGYELŐ

Hangosabban. A diákoknak itt nem kell a klasszikus?

TŰZOLTÓ

Felnéz a könyvéből. Uram, mit vár maga az ifjúságtól, amikor a felnőttek rossz példával járnak elöl? Ebben a hónapban már volt nálunk két repülőgép-eltérítés, egy vonatrablás, három bankrablás, ugyancsak három nagykövetrablás; felrobbantottak…

I. SZÍNÉSZ-LEAR

Visszajött, megáll mögötte. Pszt! Várjunk ezzel! Mire kimondja, lehet, hogy már eggyel több robbantás lesz a statisztikában.

I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN

Amikor jöttünk, én folyton arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki eltéríteni a repülőgépet.

II. SZÍNÉSZNŐ-GONERIL

Hülyeség… De milyen érdekes lett volna!

I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN

Hülyeség. Persze… De látod, amikor Londonból elindultunk, valami lehetett, mert leszálltunk Dublinban, a menetrendtől eltérően.

GONERIL

Ugyan! Nem volt semmi. Kiderült.

A BOLOND

A gépen semmi. De Dublinban polgárháború volt. Az is semmi.

GONERIL

Amiről annyit beszélnek, az sohasem következik be…

A BOLOND

Csak azt szeretném tudni, hogy ezt te optimizmussal mondtad vagy pesszimizmussal.

GONERIL

…Lásd újabb világháború.

A BOLOND

Ellenérveimet egy váratlan atombombázás után majd odafönt mondom el.

LEAR

Muszáj addig várni? Esetleg hamarább is randevúzhattok ott – hatunk. Randevúz-hatunk.

 

Itt valahol elöl közben megszólalt egy telefon, de senki se törődik vele. Csörög.

 

DIREKTOR

Be. A karzaton mindenki tökmagot rágott, és köpte le a héját! Szeretném tudni, hogy egyáltalán van-e itt ügyeletes rendőrtiszt…

LEAR

Hol van az én papír repülőgépem? Haza akarom vinni emlékbe… Babérkoszorú helyett.

DIREKTOR

Rutinból. Jó voltál… Jók voltatok… Nagyon jók voltatok!

LEAR

Kérlek, ne mondd ezt így!

DIREKTOR

De… Miért? Nagyon jól ment minden.

LEAR

De mi ma csakugyan nagyon jók voltunk!

DIREKTOR

Azt mondom én is. Jók voltatok. Te is!

LEAR

Te ezt úgy mondod, mint máskor. De mi másképp voltunk jók… Tegyük fel, hogy minden mindegy – mondtam magamban… Hogy ez az utolsó dobásunk… Az utolsó esélyünk… Hogy nincs tovább! Csend. Kitör. Mért nem veszi már föl valaki azt a rohadt telefont?

 

Nem veszik fel. Csörög tovább.

 

DIREKTOR

Jó módszer. Hattyúdal-módszer. Hogy nincs tovább… Nagyon jó módszer. Mindenkinek meglehet a maga módszere. Schiller például rohadt almát szagolt.

LEAR

Nem értitek… Nem baj…

GONERIL

Finom döfésként. Ha Peter Brook vendégszerepelne itt a Lear királlyal, azért biztosan nem jutna senkinek se az eszébe, hogy papír repülőgépeket hajigáljon…

A BOLOND

Miért ne? Kész üzlet. Az ifjúság protestál, van miről írni. Nem tudtok világszinten gondolkozni. Féltitek a tökmagtól a színház művészi színvonalát.

DIREKTOR

Dühös. Mi már egy ilyen elmaradt színház vagyunk. Még ha egy ilyen fejlett országban vendégszereplünk is. Egy ilyen Szotyoláliában!

LEAR

Nem bírjátok megérteni? Ez itt egy kivételes, ünnepi előadás. A fiatalok, ők igen, ők értik. Megjelent előttük egy óriás… Mit csináljon ilyenkor egy kamasz? Hogy bizonyítsa be, hogy ő is valaki? A tanárait se bírja elviselni. És most egy Shakespeare hengerelje le?

DIREKTOR

Ne, ne!… A világért se! Majd lehengerli őt a rendőrség. Megy ki. Vegyétek már föl azt a telefont, könyörgök. El.

A BOLOND

Nem érdemes. A feleségem. Meg van hűlve, és a szállodában maradt. Stopperórával kezében várta a szünetet, hogy kiveszekedhesse magát velem. A Tűzoltóhoz, jó hangosan. Mondja, öregem, szállodát is robbantottak már maguknál?

TŰZOLTÓ

Fel se néz. Kettőt.

A BOLOND

Úgy látszik, itt tüdőgyulladással is egészségesebb lesz neki az utcán sétálgatni. Felveszi a kagylót. Halló…

LEAR

A Tűzoltóhoz, hangosan. És színházat? Eddig hányat… izéltek?

TŰZOLTÓ

Még nem, egyet se. Mozit igen… De azért fel vagyunk készülve rá. Nekem is vizsgáznom kell, tetszik látni, ROBBANTÁSTECHNIKA ÉS GYAKORLATI TŰZSZERÉSZET-ből.

LEAR

És tudja már az anyagot?

TŰZOLTÓ

Annyi felesleges dolog van benne! Vastag a könyv, hogy több pénzt kapjon az író… Tessék mondani, mért kell nekem tudni a plasztikbomba technológiáját – amikor nyugdíj előtt állok? A bevezető részt szeretem: a merényletek világtörténete. Ez szép! Rövid áttekintés. Herosztrátesztől Matuska Szilveszterig… Bizalmatlanul. De mért érdekli ez magát? Egyáltalán, miféle országból jöttek maguk? Felcsattan. Tessék eltenni azt a cigarettát!

A BOLOND

A telefonba. Nem értem!… Mit mond? A többiekhez. Gyerekek, csendesebben!… A beálló csöppnyi csendben a telefonba megint. Jó. Azonfelül kinyalhatod a… a jelenlevő hölgyekre tekintettel nem folytatom. Leteszi a kagylót.

REGAN

Hogy van a feleséged?

A BOLOND

Nem tudom.

GONERIL

Nem neki mondtad?

A BOLOND

Kivételesen nem.

LEAR

Kit kerestek?

A BOLOND

Mindegy. Engem. Téged, akárkit. Issza a kávéját. Kihűlt a kávém… Valami beugratás. Azt mondta, hogy hagyjuk abba az előadást… mert… hülyeség… Elhallgat.

LEAR

Mert bomba fog robbanni a színházban.

 

Kis csend, persze.

 

A BOLOND

Ezt te honnan tudod?

LEAR

Amikor jöttem be, a kiskapuban állt egy gimnazista lány. Hogy autogramot akar, mutatja. Kitép egy papírt a noteszéből. Ideadja. Valami már van ráírva. Tessék! Odaadja a papírt. A lány közben eltűnt.

A BOLOND

…Ezen az van, hogy első figyelmeztetés. Nekem most azt mondták: második figyelmeztetés… A harmadikig talán megihatom a kávémat.

REGAN

Ez tényleg hülyeség…

A BOLOND

Hülyeség… Persze…

GONERIL

Árnyalati kérdőjellel. Hülyeség?… S hogy senki sem válaszol, Learhez, támadólag. Te mért nem mondtad? Zsebre vágsz egy ilyen figyelmeztetést, és játszol nyugodtan.

LEAR

Nyugodtan? Nem. A lehetőség, hogy esetleg a levegőbe röpülünk, megragadta a képzeletemet. Izgatottan játszottam. Most már talán elhiszitek, hogy úgy éreztem: egy kicsit jobban is, mint máskor. Ő is kávézni kezd.

REGAN

Te hiszel ebben?… Szerinted ez hihető?

LEAR

Nyugodtan, tűnődve. Ha hiszek benne, nem azért hiszek, mert hihető. Inkább azért, mert hihetetlen.

GONERIL

Egyre szebb! Kitör. Miért kellett ebbe a városba jönni? Éppen ebbe a városba jönni?… Hülyeség! Mérgesen el.

A BOLOND

Hát nem is lesz valami nagy dicsőség egy ilyen lehetetlen országban a levegőbe röpülni… Odahaza mindenki rajtunk fog röhögni. A viccek! A viccek! Képzeld el a vicceket, majd otthon, ebből az alkalomból. Röhögni kezd. Minél nagyobb egy nemzeti katasztrófa, annál több a vicc.

LEAR

Mohács után is mennyi vicc születhetett. De azok is elvesztek. Kár.

A BOLOND

Nem is kellenek viccek. Már maga a gyász lesz röhögséges. Fekete keretben a teljes színlap.

REGAN

Miután ezt a lehetőséget fölmérte. Az ember nem válogathatja meg a partnereit, tudom. De együtt szerepelni egy partecédulán – hát nem! van, akivel nem… Ugye, nem történik semmi? Mondd, hogy nem!

A BOLOND

Nézd, tudomásul kell vennünk, hogy mi egy pokolgépesített földgolyón élünk…

LEAR

Ez az! Nyugtasd meg… Pokolgép. Csak így tovább! Minél többet hallunk róla, pokolgép a bankban, pokolgép a postán, pokolgép a repülőgépen, annál kevésbé hisszük el, hogy egyszer csak mi is felrobbanhatunk.

REGAN

Ugye, hogy hihetetlen? Te is azt mondod, hogy ez hihetetlen.

LEAR

Hi-he-tet-len! És mitől is lehetne ilyen biztonságérzetem, ha nem attól a rengeteg rémségtől, ami másokkal történik? A világtörténelem mindennapi távoli rémségei – minél többet hallunk róluk, annál messzebb vannak tőlünk. A borzalmakról szóló információk özönében lassan visszanyerjük paradicsomi gyanútlanságunkat. Érzed?

REGAN

Nem.

LEAR

Dehogyisnem. Figyeld meg, hogy az esti híradókat csupa önfeledt Ádámok és Évák nézik… És tudod, mit szólnak, ha azt látják, hogy egy vendégszereplő társulatra rárobbantották a színházat?… „Velünk ilyen nem történhetik…” Ezt mondják.

REGAN

Ha valakit felrobbantanak, annak oka van. De hogy minket…? Miért?

LEAR

Ajjaj! Ezer oka is lehet!

BOLOND

Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még sehol sem robbantottak föl minket.

REGAN

Ne hülyéskedj! Azt kérdeztem, hogy miért. Minket – miért?

LEAR

Miért? Például azért, mert nem tetszik nekik az előadás. Volt, ahol rossz kritikát kaptunk?

REGAN

Volt. Volt.

LEAR

Itt pedig felrobbantanak. Ez is kritika. Abszolút, őszinte kritika. El kell viselni.

REGAN

Most siklik csak a hangja a felsőbb regiszterekbe. Elviselni?… Elviselni?… Azt, hogy felrobbantsanak?… Ezt elviselni?

LEAR

Az újságkritikát talán könnyű?

REGAN

Egyszerűen azért, mert művészileg nem tetszettünk nekik…

LEAR

Komolyan veszik a művészetet. Mi is. De lehet kisebb ok is. Mondjuk, eszmeileg nem tetszünk nekik. Vagy fajilag. A nemtetszésben nincsenek éles határok… Vagy vallásilag. Vagy nyelvileg. Vagy geopolitikailag… Milyen okokból is szokták még az emberek egymást kiirtani?

REGAN

Te is mondtad, hogy jók voltunk.

LEAR

Jók! De Shakespeare-t játszottunk…

REGAN

Shakespeare-re miért allergiásak?

LEAR

Inkább azt kérdeznéd, hogy miért ne? Ugyanazért, amiért Brechtre vagy Gorkijra vagy Madáchra vagy Szomoryra – te a főiskolán nem tanultál színháztörténetet? Shakespeare író volt. Nem elég? Most jut eszembe: kopasz is volt. Súgva. Szakálla volt. Fülbesúgva. Angolszász… Fehér bőrű… Körülnéz, majd. Titokban katolikus volt. Más hang, megrovással. Csak titokban volt katolikus. Már felháborodva. Négert hozott a színpadra. Fokoz. Rosszat írt Dániáról! Aztán amit Shylockról írt – az a rokonszenv! –, az az ellenszenv! És a szonettjei! Alapos gyanú van rá, hogy fiúhoz szóltak. Még alaposabb a gyanú, hogy mégis nőhöz szóltak. S ha még bír fokozni. És Csehországnak tengert adott!… Egy közismerten szárazföldi országnak… Nem folytatom… És mi ennek az óriási bűn… – Keresi a megfelelőbb szót, megvan. –   botrány -halmazatnak a cinkosai vagyunk. Bűn- és botránytársak… Ne is reméljünk méltányosabb ítéletet: döntsék ránk a színházat!

DIREKTOR

Jön vissza. Nem lesz semmi baj, már telefonáltam a rendőrségre…

LEAR

Szotyolaügyben?

DIREKTOR

Hogy huligánok vannak a nézőtéren, és hogy a jegyszedőnők nem bírnak velük. Igen, szotyolaügyben.

BOLOND

Ide is telefonált valaki…

DIREKTOR

Szóval, semmi vész. A közönség jól fogadott. A sajtó mellettünk lesz…

A BOLOND

Ne mondjuk el neki?

DIREKTOR

Miről van szó?

LEAR

Semmi, semmi… Maradjon meglepetésnek.

DIREKTOR

…Beszélnek arról, hogy valami díjat kapunk. Aranynimfát – vagy ilyesmit. Én is hallottam. De maradjon meglepetésnek.

 

A többiek ellenállhatatlan röhögése olyan ambivalens, hogy a Direktor is velük nevet.

 

GONERIL

Jön, szendvicset vagy banánt harapdál. Ő mit mond? Szerinte lehetséges, hogy felrobbantsák a színházat?

A BOLOND

Aranybomba… S röhög tovább.

DIREKTOR

… Bár már látnám.

LEAR

Gonerilhez. Meglepetésnek szántuk neki az előadás végére – és te most elárulod.

A BOLOND

Direktornak. Amikor majd robbantanak, tegyél úgy, mintha nem is sejtetted volna… Csodálkozz!

GONERIL

Jó, jó, de azért nem tudom, hogy nem kéne-e bejelenteni a közönségnek. Aki fél, menjen haza!

DIREKTOR

Közben eléggé felforrt a méreg benne, hogy most szinte szelíden szólaljon meg. Mindenki. A bátrak is. Menjenek haza… És mi is…

GONERIL

Gyors visszavonulás. Én személy szerint nem hiszem. Ha fel akartak volna robbantani, miért nem tegnap robbantottak föl? Tegnap volt a protokoll.

REGAN

Hogy te milyen jól tudod, hogy mikor kell minket felrobbantani!

GONERIL

Most ő sértődik meg. Úgy beszéltek velem, mint ha én akarnálak titeket felrobbantani. Amikor én éppen azt mondtam, hogy nem hiszem… De nekem teljesen mindegy. Maradjon csak itt a közönség. A pénzéért.

DIREKTOR

Nem kell pánikot kelteni. Mi az idegeinkkel dolgozunk.

LEAR

Igazad van. Maradjunk a szotyolánál.

DIREKTOR

Gúnyolódni se kell.

LEAR

Nem gúnyolódom. Tudom, hogy a szotyola elleni küzdelem csak taktika. És nem művészi hitvallás, nem világnézet…

DIREKTOR

Te megint csak azokat az eszményi huligánjaidat véded. A robbantókat nem védenéd, esetleg?

LEAR

Boldogan! Tudod te azt, hogy az a Gavril Princip, aki Ferenc Ferdinándot lelőtte, költő is volt? Ismerek egy öreg hölgyet, ifjúkorában hivatásos merénylő volt. Valahogy nem akasztották fel… Most nyolcvanévesen is sugárzik belőle a fiatalság, a szellem, a tisztaság. Nagy kár, hogy a merénylők legtöbbször illegalitásban élnek. Nehéz velük barátkozni.

DIREKTOR

Szóval, mit mondtak azok az angyali merénylők?

A BOLOND

Hogy felrobbantanak.

DIREKTOR

Minket.

A BOLOND

Ja.

DIREKTOR

Hülyeség.

A BOLOND

Mi is mondtuk: hülyeség.

DIREKTOR

És mit mondtak még? Hogy csak minket?

A BOLOND

Boldogabb volnál, ha a többi színházat is? Vagy úgy találod, hogy mi olyan elhanyagolható mennyiség vagyunk, hogy ha csak minket robbantanak föl, az semmi?

DIREKTOR

Ahhoz képest, hogy az egész világot is bármikor felrobbanthatják – ez tényleg semmi.

A BOLOND

Látjátok, ez a robbantás mindenkinek meghozza a humorát.

DIREKTOR

Egy kis turnézó együttes!

A BOLOND

Potomság!

LEAR

Bagatell!

DIREKTOR

Beszéljünk másról.

 

Csend.

 

GONERIL

Gyerekek, én nem akarok pánikot kelteni, de itt valami ketyeg.

 

Pillanatnyi csend.

 

DIREKTOR

Kitör. Én nem hallok semmit. És szeretném közölni veletek, hogy ha ez az előadás abbamarad, a biztosító nem fizet meg semmit. És nincs a világon akkora valutakeret, amelyből kitelne a pönálé… A többi város ezek után már nem is fog fogadni minket. Tapsol. Kezdjük a harmadik felvonást!

 

Megszólal a telefon.

 

A BOLOND

A harmadik figyelmeztetés.

DIREKTOR

Nem vesszük föl!… Azt mondtuk, hogy beszéljünk másról.

 

Elhallgatnak. Csönd. Csak a telefon csörög.

 

REGAN

Ha elgondolom, hogy mennyi sok kedves diák meg diáklány van ma a színházban… Az előadás előtt kinéztem a függönyön – olyan helyesek… Küldjük őket haza!

DIREKTOR

Azt mondtam, hogy beszéljünk másról!

 

A telefon csak csörög.

 

LEAR

Emlékeztek Leslie Howardra? Ő is színész volt. Shakespeare-színész. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy a németek lelőtték a repülőgépét. Göring haragudott rá.

DIREKTOR

Ti csakugyan képtelenek vagytok másról beszélni?

 

Kis csend. A telefon csörög.

 

GONERIL

Úgy szeretném hallani a hangjukat…

LEAR

Szerintem a végzetet nem illik ilyen sokáig várakoztatni. Vedd föl!

DIREKTOR

Majd én beszélek velük. A telefonhoz megy, fölveszi. Majd a II. Színészhez. Téged keresnek…

A BOLOND

Átveszi a kagylót.

DIREKTOR

A felesége… Látjátok, nem kell úgy beszarni. Megy. S közben. Ne húzzuk tovább a szünetet! Mért nem kezdünk?… A viharjelenethez ide mindig jön egy takarás! El.

BOLOND

A telefonba. …Jól… Jól… És te?… Nincs semmi…

 

Egy díszletmunkás közvetlenül elöl, szinte az orrunk elé, felállít egy díszletet. Hogy meglegyen a takarás. A visszáját látjuk. Rajta van a jelzés: LEAR III. S vörös festékkel egy friss fölirat.

 

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS

ELŐADÁST ABBAHAGYNI

KÖZÖNSÉGET HAZAKÜLDENI

MÉG HÁROM PERC

 

Az utolsó sor mintha be se volna fejezve, kicsit csorog is belőle a vörös festék.

 

GONERIL

Integetni kezd a telefonáló II. Színésznek, mutatja, hogy három – hogy megvan a harmadik figyelmeztetés.

A BOLOND

Hangot vált. A búcsú szenvedélyével. Szívem! Szeretlek!… Nem, nem mondhatok semmit. Nem szabad pánikot kelteni… Nem – pé-vel… Pá-ni-kot… Akármi történik – szerettelek! Leteszi a kagylót. Képzeljétek el, ha itt marad idegenben, egyedül. A nyelvet se tudja… Szegénykém…

REGAN

Nagyon kérlek, most már ne vicceljetek! Elég volt!

A BOLOND

Én nem viccelek. Én most már komolyan hiszek benne… Telefonálás közben egyszerre csak rájöttem, hogy nincs édesebb dolog, mint hinni abban, hogy három perc múlva…

REGAN

Ne mondd ki! Befogja a fülét.

A BOLOND

Mért esik jól hinnem benne? Skandálva. Mért esik jól hinnem benne?… Mért esik jól hinnem benne?!

A TŰZOLTÓ

A könyvével. Van itt, kérem, a függelékben egy fejezet a pszichés faktorokról… Ha a művész urakat esetleg érdekli… Hogy miért élvezett Matuska Szilveszter, amikor vonatot robbantott…

LEAR

Pfuj, pfuj! nem ilyen merénylőkről álmodom én. Engem ilyenek ne robbantsanak föl. Pfuj, Matuska!

A BOLOND

Matuska!… Gyerekkoromban még meséltek róla. Milyen öreg lehet már! Hosszú fehér szakálla van, mint a Mikulásnak. Märklin-vasutat hoz a jó gyerekeknek, viadukttal és pokolgéppel… Matuska! Hol vagy, Matuska?!

 

Csend.

 

A BOLOND

Te Imre, itt valami csakugyan ketyeg… Tisztán hallom, hogy valami ketyeg. A Tűzoltó körül hallgatózik. Maga nem hallja?

A TŰZOLTÓ

Tessék?

A BOLOND

Bízzátok rám! Kiabálva. Hány óra?

A TŰZOLTÓ

Elővesz egy ócska nikkel kronométert – s azt az időt mondja, ami éppen van.

A BOLOND

Felszabadultan. Kellemes hangja van az órájának.

A TŰZOLTÓ

Füléhez tartja, csodálkozva. Ennek? Vállat von, indul. De előbb a duzzadó ócska aktatáskáját felteszi a székre, amelyen ült. S aztán kisétál. Még visszaszól. Aztán nem cigarettázunk! El.

ÜGYELŐ

A mikrofonba, sietősen. A harmadik felvonás szereplőit a színpadra!

LEAR

Ez az igazi szorongás, ami ilyenkor elfogja az embert. És hiába reménykedem, nem fog történni semmiféle csoda – nem szakad le a csillár, nem robban föl a színház –, nincs menekvés, föl kell mennem a színpadra. Félek. És ettől a félelemtől, bárhogy is szeretném, nem szabadulok meg, tudom, mindhalálig… Ezért keresztényi alázattal elfogadom a félelmet. Nem tusakodom tovább ellene… Bevallom: félek… Félek a villámlástól, a földrengéstől. Félek egyedül. Félek a tömegben. A harmadik emelettől fölfelé félek, hogy leugrom. Ha a sor közepén ülök, félek, hogy rám jön a szükség. Félek a haláltól, a tetszhaláltól, a megsemmisüléstől. Ámen… De legfőképpen mindig ettől: kilépni a közönség elé. Kimegy a színpadra.

ÜGYELŐ

Mikrofonba. Függöny!

DIREKTOR

Gyorsan be. A függöny felmenetele előtt már elkezdődik a vihar… Mennydörgés!

 

Mennydörgés.

 

LEAR

Befordul. Ne! Kérlek ne!… Én elmondom úgy a vihart, hogy nem lesz szükség mennydörgésre – csak könyörgök, ne mennydörögjetek… Ha mégis történnék valami… látni akarom a végzetet. Hallani akarom, ahogy jön – a halk lépéseit…

DIREKTOR

Izgatottan. Viharjelenetet, mennydörgés nélkül…

LEAR

Lehet, hogy felrobban a színház, és te tökéletes előadást akarsz?

DIREKTOR

Imponáló öntudattal. Köszönöm, hogy megfogalmaztad színigazgatói hitvallásomat.

A BOLOND

Én nem bánom, dörömböljetek, ha tetszik, de ha így dörömböltök, én a színpadon összecsinálom magam.

 

Egy intésre a mennydörgés elhallgat. Ettől kezdve zajtalan villámfények lobbanása világítja meg a színpadot…

 

DIREKTOR

Függöny – most!

 

Az Ellen-Függöny felmegy.

 

A BOLOND

Ketyeg… Esküszöm, hogy itt valami ketyeg.

REGAN

Gyerekek, menjünk haza!

DIREKTOR

Ne csinálj pánikot!… Valami ketyeg – na és?

LEAR

A Színpadon nekünk háttal.

 

    Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar…

 

LEAR

Visszafordul felénk, és súgva. Én is hallom, ketyeg… – majd az Ellen-Közönség felé, folytatva a verset –.

 

    Felhő, omoljatok le, míg a tornyot
    S a szélvitorlát elsüllyesztitek!

 

LEAR

Köpenyét fejére borítja, s megint visszasúgja. Ketyeg… Ketyeg… Némán kering a néma viharban.

A BOLOND

Nincs itt a tűzoltó, és ketyeg.

DIREKTOR

Hallucinálsz.

REGAN

Learre. Ő is hallja. Most már én is hallom. Te nem hallod?

DIREKTOR

De. Hát aztán? Én nem hallucinálhatok?… Tik-tak-tik-tak-tik-tak…

REGAN

Nem egészen… Ta-ak, ta-ak, ta-ak…

A BOLOND

Tuk-tuk-tuk-tuk-tuk…

GONERIL

Ti-ti-ti-ti-ti-ti…

 

Mindnyájan úgy járkálnak, tesznek-vesznek, hogy félszemük azon van: mi ketyeghet.

Meg-megállnak, hallgatóznak.

 

Közben.

 

LEAR

Folytatja.

 

    Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek
    Kengyelfutói a tölgyhasgató
    Mennykőnek, hamvasszátok el
    Ez ősz fejet!

 

GONERIL

Én azért ilyen körülmények között nem átkozódnám ennyire. Mi ez az állandó tititititi?

LEAR

Leszól. Nem telt még le a három perc? S folytatja.

 

    Világot rengető
    Villám, döngesd laposra e kemény
    Kerek világot!

 

DIREKTOR

Felsúg neki, lelkesen. Ne törődj semmivel! Gyönyörű, amit csinálsz… Folytasd… Tik-tak-tik-tak.

 

    Rombold el a
    Természet műhelyét…

 

Éles pukkanás.

 

Itt mindenki behúzza a fejét, vagy a földre veti magát.

 

LEAR

Feltartott két kézzel, mint egy áldozó főpap befordul felénk, és így mondja. Eldurrantottak egy tökmagos staniclit… Rohadt huligánok! S ebben a pozícióban maradva, égre kiáltóan folytatja.

 

    … s egyszerre fojts meg
    Minden csirát, miből a háládatlan
    Ember keletkezik!

 

ÜGYELŐ

A II. Színésznek, súgva. Színpadra!

A BOLOND

Felfut a színpadra, s előremegy egészen az Ellen-Rivaldáig, rákezd a szövegére, de nem fontos, hogy mi értsük. „Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, és kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.”

 

Közben Lear neki háttal, velünk szemben a Direktorhoz beszél.

 

LEAR

Mit csináljak? Félek…

DIREKTOR

Semmi baj! Dobd be a privát halálfélelmedet… Csodálatos leszel! Tik-tak-tik-tak!

LEAR

Súgva. A lábamon se tudok állni, úgy remegek.

DIREKTOR

Jó ötlet! Térdelj le!

A BOLOND

Felemelt hanggal ismétli a végszót. …„Sem a bolondon!”

LEAR

Továbbra is háttal a partnerének, velünk szemben, térdre esik, s megrendítő halkan mondani kezdi a legharsányabb Shakespeare-sorokat. Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!

 

S ezután négykézláb mászkálva a színpadon, folytatja.

 

    Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim.
    Titeket én nem vádollak, elemek,
    Kegyetlenséggel!

 

NÁTHÁS FELESÉG

Sietve megjelenik, s diszkréten int a II. Színész felé, jelezné, hogy itt van. Súgva mondja, eldugult orral. Angyalom… Úgy aggódtam…

A BOLOND

Lear további tirádája alatt, sziszegve. Ez hiányzott! A női előérzet! A finom ösztön – ő megsejti a veszélyt… Az isten akárhová tegyen, miért jöttél utánam? Hát nem tudod, hogy minket nem szabad komolyan venni? Eddig csak hülyéskedtünk – erre idejössz a te nagy próféta lelkeddel, s aztán megnézhetjük magunkat. Tudd meg, ha itt történik valami, azért te vagy a felelős… Mindig mindent elrontasz! Elkeseredetten leül. Nevet vagy sír – mindegy, úgyis minden belefér a szerepébe.

NÁTHÁS FELESÉG

Mindig haragszik, ha utánajövök. Sírni kezd. De két orrfúvás között. Mi ketyeg itt? Ettől kezdve ő is beáll keresni, hogy mi ketyeg.

LEAR

Közben folytatja.

 

    Én nektek soha
    Nem adtam országot, nem híttalak
    Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni.
    Teljék be hát borzasztó kedvetek.

 

A BOLOND

Felugrik, s énekelni kezdi, szerepe szerint. Meg is ismétli a dalt egyszer-kétszer.

 

    Ember, ki szivén gyalogol
    S kíméli kérges lábait,
    Jajgat, ha majd tüskébe hág
    S elveszti csendes álmait.

 

LEAR

Közben megint felénk fordulva, a Direktorhoz. Te, én mélyen meghajolva bocsánatot kérek a közönségtől. Megmondom, hogy elnézésüket kérem, ha ez a mai előadás nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk… de nem mi tehetünk róla…

DIREKTOR

Nem csinálunk pánikot.

A BOLOND

Tuk-tuk-tuk…

LEAR

Fojtogat valami… szólni se tudok…

DIREKTOR

Fütyöréssz! Ebbe a jelenetbe minden belefér… Siker lesz!

LEAR ÉS A BOLOND

Összeölelkeznek, s a dalt fütyörészve sétálni kezdenek a színpadon.

DIREKTOR

Súgva. Így tovább! Óriási! Folytassátok… Ne törődjetek semmivel! A három perc régen letelt!

A BOLOND

A dal nótájára énekelni kezdi.

 

    A három perc régen letelt!
    A három perc régen letelt…

 

DIREKTOR

Bedőltünk nekik!… Blöff volt az egész! Blöff!… Blöff!… Blöff!

NÁTHÁS FELESÉG

Megtalálta a Tűzoltó táskáját, s miután megbizonyosodott felőle, hogy az ketyeg, felmutatja. Ez ketyeg!

 

A többiek elugranak mellőle.

 

NÁTHÁS FELESÉG

Mit csináljak vele? Férjének mutatja.

LEAR

Kikapja a kezéből. Nincsenek eszményi merénylők! Minket már egy ronda, öreg, nyugdíj előtt álló bürokrata fog felrobbantani… Minket és a világot… Befordul a színpadra, nevetve odadobja a táskát a Bolondnak.

 

    De mit kacagok, mint a bolond?
    Hisz sírnom kellene…

 

A BOLOND

Visszadobja neki. Nesze neked! A tűzoltónak álcázott planetáris atom-Matuska krisztkindlije-e!

LEAR

A táskával.

    Láttátok a fergeteget,
    E barna parasztot,
    Kezében villámösztökével?

 

ÜGYELŐ

Ez nem Shakespeare!

DIREKTOR

Shakespeare-i, az a lényeg.

A BOLOND

Már nála a táska.

 

    Érett gyümölcs vagy föld,
    Lehullanod kell…

 

LEAR

Labdáznak.

    Ha holnap sem lesz a végítélet:
    Beások a föld közepéig,
    Lőport viszek le…

 

A táska leesik.

Egy ugyanolyan pukkanás, mint az előbb.

Teljes sötétség.

És teljes csend. Majd afféle ordenáré filmhíradózene. A színpad fölött kigyullad egy fényújság. Futnak rajta az épp aznapi hírek. De két hír között ez is: ISMERETLEN TETTESEK FELROBBANTOTTAK EGY SZÍNHÁZAT. AZ ÁLDOZATOK SZÁMA…

A színház kivilágosodik.

A villanyújság a fényben csak homályosan és olvashatatlanul fakón fut tovább. A rikító zene is lehalkul, alig hallhatóvá. A függöny előtt áll egy talpától a feje búbjáig gézbe pólyált alak, csak az egyik szemének és a szájának van némi nyílás hagyva.

 

ELLEN-SÚGÓ

Shakespeare-előadás volt. S amint a régi vicc mondja: mindenki meghalt, csak a súgó maradt életben. Én vagyok a súgó… Ott ültem a súgólyukban. Súgólyuk! Hol van az már!… Nem is hittem, hogy ezúttal megúszom. Megúsztam a III. Richardot, a Gyilkosok a ködbent… Úgy látszik, a természet gondoskodni kíván róla, hogy egy tanúja azért maradjon minden rémségnek, minden csodának. S milyen jó, hogy ez a tanú én vagyok… Csodálatos előadás volt! A színészek a privát halálfélelmük sokkjai alatt, de a halál félelmét mégis legyőzve – rendkívülit produkáltak. Hogy mi lett velük? Elmondhatom. Hivatásuk teljesítése közben érte őket a halál, így mind a mennyországba jutottak. Együtt a színház többi dolgozójával… Sőt, együtt az egész közönséggel, mert a kivételes művészi élmény mindnyájukat a megszentelő kegyelem állapotába hozta. Ritka dolog, hogy egy egész színház üdvözüljön. Több száz ember – a vértanúság pálmaágával szálljon föl a mennyországba…

 

Most először – a mi fülünknek is hallhatóan! – csendes ketyegés kezdődik, ami a következőkben folyton erősödik.

 

Ketyegés. Ketyegés. Ketyegés.

 

SÚGÓ

Idegesebben, hangot váltva. Kedves közönség – elnézést kérünk, ha ez a mai előadás, nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk. Nem mi vagyunk az okai… Hirtelen kiborulva. Itt valami megint… tak-tak-tak… Mindenki maradjon a helyén! Szinte fölénnyel. Majd én mindenről tanúskodom! Eltűnik.

 

Az erősítőkőn át egy metronóm lusta kattogása betölti a színházat.

 

Vége

 

 

 

 

 

NB. A tapshoz a színészek pálmaággal, angyalszárnnyal, a mennyei boldogságuk attribútumaival jelenhetnek meg. S a mise Credójának a dallamával intonálhatják a kora atomkori variánst:

 

– Cre-e-do, qui-a-ab-su-ur-dum!

 

 

 

 

 

A ketyegés befejezése képernyőn

Abból a színházból, hol a fenti darabot eljátszanák, a néző azzal az érzéssel távozhat, hogy ő is sorra kerülhet. Hiszen a darabbeli hallucinált ketyegés után végül egy igazit is hallott, esetleg épp a saját széke alól. Vagy a csillárból. A színdarab befejező effektusa éppen ez a nézők feneke alá vagy a feje fölé „kivetített” félelem volt. A nézőtéren hallható ketyegés.

Televízióban az effektus elsikkad. A rivaldán át könnyű egy pokolgépet a közönség közé vágni. A képernyőn át ez lehetetlen. Az akvárium üvegfalán nem hatol át a félelem.

Ezért a darabnak – amikor a tévében került előadásra – más befejezést írtam. Megkísértve majdnem a lehetetlent, hogy a mindennemű természeti és történeti csapás ellen magát tökéletesen bebiztosítottnak érző tévénéző is egy pillanatra hallani vélje azt a ketyegést – „sua res agitur”.

Ebből a célból született meg a darab végének ez a másik változata.

 

A kép egy pillanatra elsötétül. A színház tehát felrobbant. Most megjelenik a képernyőn a tűzoltó, közelről, teljes díszben. Nemcsak a sisakja ragyog, ő is.

Egy halk pukkanás.

 

TŰZOLTÓ

Hát ez is megvolt… Először robbantottam színházat, és ugye, milyen szépen sikerült… Mondhatnám: falrengető siker volt. Meg kell adni, az előadás is egész jó volt. A színészek kitettek magukért. Én sem akartam hát szégyenben maradni! Tudom én azt, hogy mi a totális színház, meg az a – ensemble játék… Hát igyekeztem… Azt szokták mondani, hogy az igazi, szép, gusztusos tragédiák végén csak a súgó marad életben. Kérem szépen, itt nálunk még a súgó sem maradt életben.

Egy pillanatig gondolkozik, majd kis rezignációval jegyzi meg.

…Kár, hogy a kritikusok sem maradtak életben. Milyen szépet írhatnának az én első színházrobbantásomról. Mert a színházban én még csak debütálok… Persze, nem is lehet tőlem olyan eredményt várni, mint a mai fiataloktól, akik igazán megkapnak mindent, hisz ha elküldik őket valamelyik háborúba a világ végére, tonnaszámra dobálhatják a bombát, ahová csak jólesik… De azért ne mondja nekem senki, hogy „tata, maga már kiesett a világtörténelem fősodrából”… Meg hogy „mi az, öregem, itt maguknál színházat nem izélnek?”…

Magában röhögve, súgva mondja, közbevetőleg.

TŰZOLTÓ

Kimondani nem merik, babonából… Csak úgy mondják, hogy „színházat nem izélnek”?

A röhigcsélésből hirtelen komolyra vált, s szinte sértett méltósággal kérdezi vissza.

 

 

…Miért éppen színházat nem, uram?!

Majd elvigyorodik, s bizalmas cinkossággal újra megkérdezi, mint ami teljesen magától értetődő.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel mutatja a formáját.

TŰZOLTÓ

Miért éppen színházat, nem – uraim?! Hát nem szép dolog, hogy egy egész színház egyszerre mennybe megy – a színészek, a közönség, a kritikusok?… Mert mi kell hozzá? Ahol az ember jár, szépen ott felejt egy olyan szép… Egy olyan gusztusos, kövér aktatáskát… Az aktatáska ott marad a széken, ahol ültem… vagy a sötét előszobában. És úgy csinál, hogy tik-tak. De hát ki veszi azt észre, hogy egy kicsit ketyeg?… Miért, maguk most talán hallják?…

 

Csend. Csend…

 

TŰZOLTÓ

Na, és ha hallják. Ketyeg, mondják. Valami ketyeg. Biztosan a gázóra ketyeg… Vagy már meg se hallják… Mert hamar megszokják ám az emberek…

A Tűzoltó derül ezen.

 

 

 

Tisztán hallatszik valami gyors ketyegés.

 

A Tűzoltó ügyet sem vet rá, nem hallja. Kényelmesen elhelyezkedik.

 

 

 

TŰZOLTÓ

Csend van… Nyugalom van… Béke van… Konszolidáció van… Emelkedő életszínvonal van… Eredményes tárgyalások vannak…

 

Megszólal a telefon.

 

A tűzoltó ezt sem hallja. Hisz süket.

 

 

 

…Én csak nevetni tudok azon, hogy az emberek milyen békésen ülnek otthon, és még csak nem is képzelik…

 

Nevet.

A díszlet hátsó felén – mint már egyszer láttuk, láthatatlan kéz írásával ez íródik fel:

 

 

 

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS

MÉG EGY PERC…

 

Tűzoltó folytatja megkezdett mondatát.

 

 

 

TŰZOLTÓ

…Hogy velük… velük ilyesmi megtörténhetik…

 

Szól a telefon, és egyre erősebben a ketyegés.

 

Függöny

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]