Római karnevál

DIREKTOR

Látják? Feltör az alvilág! Páriák a csúcsra! Olvastam arról, hogy Rómában, valamikor régen karnevál idején szokásban volt versenyfutást rendezni a féllábúak, bénák és inaszakadtak részvételével. Mivel a tét nagy volt, a versenyzők meglepően jó időt futottak.

Ez olyan barokk dolog volt.

Régen volt.

Én is rendeztem ám egy ilyen futóversenyt. Mint ennek a színháznak az igazgatója. Nem ezé a színházé – Egy finom mozdulattal disztingvál a kőszínház és a színpadi színház között – ó, hanem ezé.

A koldusokra mindig lehet építeni. Az öreg páholy-nyitogatónőkre. A kis statisztákra. Az alkoholizmus miatt a színpadról örökre eltiltott állástalan színészekre… Az életükért futottak.

Akár hiszik, akár nem, azon a napon voltam a legközelebb ahhoz, amit úgy hívnak: üdvösség.

S persze ahhoz is, amit úgy hívunk: kárhozat.

A barokk Rómában a közönség a márványpaloták ablakában ült, és lelkesen biztatta a futókat.

Rajta! Páriák a csúcsra!

1. jelenet

EGY FÉRFIHANG

Odakintről, suttogva. Művésznő… Művésznő… Aztán csend. Majd megint a csöndes kopogtatás. Megint csend. Egy két koppantás.

A FÉRFIHANG

Kérlelően. Látom, hogy benne van a kulcs a zárban… Művésznő!… Nyissa ki!… Margitka?… Mi van magával?

MARGIT

Cicicicicicicc…

MARGIT

Cicicicc…

MARGIT

Cicicicc!

MARGIT

Hangosan. Hányadika van?

A FÉRFIHANG

… Művésznő!

MARGIT

Ki kopog?

A FÉRFIHANG

Én… Hisz tetszik ismerni… A színházban dolgozom én is…

MARGIT

Ismeri? nem ismeri? olyan mindegy ez most neki.

A FÉRFIHANG

Egyszer már jártam itt. Segítettem, amikor a zongorát elvitték…

MARGIT

Egy emlék – zongora! csakugyan, egyszer volt zongora is…

FÉRFIHANG

… Nem tetszik emlékezni?

MARGIT

Mért keltett föl?

FÉRFIHANG

Bocsásson meg… Nem kívántam zavarni pihenésében.

MARGIT

Mért keltett föl?… Milyen egyszerű lett volna… Két kis öklével veri a lepedőt. Mért keltett föl?

FÉRFIHANG

Művésznő… Mi van magával?

MARGIT

Semmi! Hát nem látja, hogy semmi bajom sincs? Élek! Majdnem sírva magában. Mért nem hagynak meghalni?

FÉRFIHANG

Művésznő! A hang gazdája öklével veri az ajtót. Engedjen be!

MARGIT

Nem, nem, nem, nem!

FÉRFIHANG

Mit csinál? Nyissa ki az ajtót!

MARGIT

Nem csinálok semmit. Legyen nyugodt, nem csinálok semmit. Az égvilágon semmit, de semmit! Szinte nevetve. Semmit!

FÉRFIHANG

Maga bevett valamit!

MARGIT

Én nem veszek magamhoz semmit, de semmit. Semmit!…Semmit! Se nem eszem, se nem iszom… Hirtelen. Garibaldit nem látta?

FÉRFIHANG

Nem… Nyissa ki az ajtót!

MARGIT

Csend! Csend! Ezzel a szörnyű dörömböléssel kergette el Garibaldit is. Oldalra fordul az ágyon, lecsüngő karokkal néz ki az ablakra. Az utolsó vigaszomtól fosztott meg… Hogy amikor majd minden megáll, és minden kihűl, ő akkor is itt doromboljon mellettem… Kis meleg gombolyag… És most ő is lehagyott. Leereszkedik az ágyról. Feláll. De elzsibbadhatott a lába, mert nehezen áll rá. Megy az ablakhoz. Cicicicc!… Úgy látszik, felfedezte őt a szomszéd háztetőn. Hát te ilyen hűtlen cica vagy? Mért szöktél meg? Talán félsz a haláltól, édes? Nem kell attól félni! Cicicicc! Gyere vissza a te gazdádhoz! Te kis vörösinges!… Cicicicc!

FÉRFIHANG

Nem jön?

MARGIT

Á, fütyül rám. Igaza is van. Nem kapott enni már mióta… El az ablaktól. Hányadika van egyáltalán? Megint felveszi az órát, megrázza.

FÉRFIHANG

Nem szerelmes?

MARGIT

Kicsoda?

FÉRFIHANG

Garibaldi.

MARGIT

Á, már rég kiheréltettem, épp azért, hogy ne kódorogjon el. Indulatosan. Most volna rá szükségem. És most szökik meg! Leül. elkeseredve. Majdnem sír.

FÉRFIHANG

Azért érzi a tavaszt ő is.

MARGIT

Az előbb is hallottam valamit, ami olyan volt, mint az egérmocorgás. Felhúzza a lábát maga alá. Egerek fognak futkározni rajtam! Kétségbeesve, hangosan. Cicicicc!

FÉRFIHANG

Itt vagyok, művésznő! Mért nem engemet hív?

MARGIT

Össze fogják rágni az egerek a ruhámat, a hajamat!… Mint SOS jeleket. Cicicc! Cicicc!

FÉRFIHANG

A színház pincéjét is tökéletesen patkánytalanítottam. Kopog.

MARGIT

Ne dörömböljön! Mondtam… Ha gyerekem volna, az nem tenné meg, hogy itt hagyjon… És egy állat képes rá! Az utcán szedtem össze; ronda, rühös, kóbor vörös macska, a kabátom alatt hoztam haza. Amikor beteg volt, mindennap lementem a templomba, és ott imádkoztam érte. Pedig nem is hiszek Istenben… Amikor ebédre hívtak, nem tudok enni, mondtam, nincs savam, pedig dehogy nincs, csomagolják be a húst, hogy majd én itthon eleszegetem. És hazahoztam. Neki! Agresszívan. Cicicicc! Tessék bejönni. Feláll. Maga meg menjen szépen haza, és hagyjon engem! Áll a szoba közepén, arcára szorítja két kezét. S vallani kezd, az emlékekkel magát kínozva. …Az úgy volt, hogy a múlt csütörtökön nagyon éhes lettem. Elmentem egy kollégához ebédidőben. A felesége kijött az előszobába, és azt mondta: „Ne haragudj, drágám, de vendégeink vannak!”… Önkínzóan ismétli, édeskésen. „Ne haragudj, drágám, de vendégeink vannak!”… És én ott álltam, és nem jött ki hang a torkomon. „Nem haragszom” mondtam. – „Ó ne-em!” – Hát most bűnhődjön ez a kutya gyomor! A hasát simogatja, s közben kajánul. „Ne haragudj drágám, de többet nem kapsz enni!” Öklével üti a hasát. Kellett ez neked? Kellett?

FÉRFIHANG

Hozok föl valami harapnivalót magának… Jó?

MARGIT

Nem kell!… Önkínzóan ismétli. „Ne haragudj, drágám!”

FÉRFIHANG

Húslevest hozok. Szereti?

MARGIT

Nem kell!… „Vendégeink vannak.”

FÉRFIHANG

Főtt csirke!

MARGIT

A macskámnak mondja ne nekem!… Hallod Garibaldi? Szereted a főtt csirkét?

FÉRFIHANG

Elmondok magának egy hatfogásos ebédet. Egy egyszerű, böjtös, hatfogásos ebédet… Kezdjük hideg hallal…

MARGIT

Valami zajt csap, így kiabál. Nem is hallgatok oda, nekem hiába beszél! Lábasaival csörömpöl, egyre hangosabban zenebonát csap. Őrjítő zenebonát. Veri az edényeit, mintha ebbe adná bele minden erejét. Csak azért is. Még! Még!… Majd egyszer csak hirtelen rátör a kimerültség, és abbahagyja… Csend. Aztán felréved és csendesen szólni kezd. Halló!… Itt van még barátom?… Az ajtóhoz megy. Halkan kiszól. Huhu!

MARGIT

Lehajol a kulcslyukhoz, kiles, és mivel nem lát semmit, halkan kinyitja az ajtót… Hiába néz ki, odakint már nincs senki. Lassan behajtja az ajtót. Megsértődött. Most már aztán csakugyan egyedül vagyok… Se macskám, se kutyám… Ez volt tehát az utolsó emberi szó, amit hallottam… „Egy egyszerű, böjtös, hatfogásos ebéd” de ez is eltűnt a süllyesztőben. A hideg hal, leöntve tartármártással, szépen visszaúszik a Dunába… Isten veled, hideg hal! Eligazítja az ágyát. Megáll az ágya mellett. Most már csak bele kell feküdnöm szépen. Senki se fog többé zavarni… Aztán majd fölfedeznek. Tizenhat éves voltam, amikor először fölfedeztek. Akkor egy újságíró fedezett föl. Egy év múlva fölfedezett egy színigazgató. Minden évben fölfedezett valaki. Többször is. Nagy szerkesztők, rendezők… Volt, aki feleségül is vett… Most majd megint fel fognak fedezni. Először a házmester. Aztán a sarki rendőr. Ők lesznek a legutolsó ismeretlen vőlegényeim, a legutolsó felfedezőim… „Figyeled? Hogy megszépült…” – „Éppolyan, mint itt, ezen a képen.” – „Rendkívüli tehetség volt, én még láttam őt színházban.” – „Színpadon még szebb volt, mint azon a képen.” – „Különös tehetsége volt hozzá, hogy szép legyen.” – „Sugárzott, amikor bejött a színpadra.” – „Hogy sugárzott!” Majd hirtelen első személyben, mint aki visszaemlékezik. Éreztem, hogy sugárzom… amikor kiléptem… Hallottam, ahogy összesúgnak a proszcéniumpáholyban az igazgató vendégei: „Sugárzó szépség…” Eltűnődő objektivitással. Nagyon meg fognak döbbeni az emberek, amikor majd hallják, hogy… éhenhalt. „De hisz ez lehetetlen!” Az ablaknál, a távoli háztetőn ülő macskájához. Aztán sírhatsz utánam! Garibaldi! A kis pracliddal vered majd itt a padlásablakot, és nem nyitja ki senki, senki, de senki… Na, gyere be szépen, legalább búcsúzzunk el. Ne így, haraggal… Valakitől csak el kell búcsúznom – nem érted?… Husikát kapsz, itt a jó husika… Nem hiszed? Pedig amikor a szakácsnő csirkét vágott, én csak kiizentem: a máj a Rasputiné. Rasputinnak sok máj kellett, mert keresztül ment rajta egy teherautó, és olyan volt szegényke, mint akit agyonvertek. Amikor a szakácsné élesíteni kezdte a kést, ha láttad volna, hogy futott… Hirtelen felkap egy kést, és fenni kezdi az ablak vasán. „A májacska Garibaldié!” – „Igenis, művésznő, a májacska Garibaldié!” Vadul feni a kést. Nem mozdulsz? Nem hiszed, hogy májat kapsz? Pedig kaphatsz. Művésznőmájat is kaphatsz… Hamarébb, mint csirkemájat. Ó, ha volna erőm, bedöfni ide ezt a kést… És jól megforgatni… „Ne haragudj, drágám…” De hisz jön is már erre az én kis cicám… Leteszi a kést. Csak óvatosan, Garibaldi, csúszós a tető… Jaj de ügyes valaki!… Hadd simogatom meg jutalmul az orrát valakinek…

MARGIT

Az istenfáját! Megijesztették! Ciciicicc! Megint elszaladt!… Mit háborgatnak engem? Ki az?

AZ ELŐBBI FÉRFIHANG. Én!

MARGIT

Mért jött vissza?

FÉRFIHANG

Azt nem is kérdezi, hogy mért mentem el? Hoztam egy kis harapnivalót…

MARGIT

A macskának?

FÉRFIHANG

Neki. Akkor beenged?

MARGIT

Várjon! Egy pillanat! Pirosítót rak föl az arcára, siettében eléggé ügyetlenül… Jöhet!

2. jelenet

ZÉNÓ

Idősebb színházi munkás. Valamikor jobb napokat látott. Kis csomaggal. Gyanakszik, hogy itt valami nincs rendben, bármennyire megnyugtató is Margit viselkedése… Engedelmet kérek, hogy így hívatlanul megjelentem de a színházban is feltűnt, hogy egy ideje nem látják.

MARGIT

Igyekszik valahogy rendet csinálni. Feltűnt? Ugyan! Ha egy páholy-nyitogatónő nincs a helyén, attól még nem fog elmaradni az előadás… Különben is, engem nem érdekel a színház!

ZÉNÓ

Na! Na! Na!

MARGIT

Mióta lekerültem a pályáról, elhatároztam, hogy nem érdekel a színház. Nem ér-de-kel!

ZÉNÓ

És közben ott volt a színházban minden este.

MARGIT

A páholy folyosóján. Most már bevallhatom, tíz éve nem láttam a színpadot. Ha be kellett mennem a páholyba vagy a nézőtérre, lesütöttem a szemem… Kokett ájtatossággal. Mint a szent szüzek a kísértések közepette.

ZÉNÓ

És én megkísérthetem-e? Bontja a csomagot.

MARGIT

Nem tudja a szemét levenni róla. Mi az?

ZÉNÓ

Egy kis édesség…

MARGIT

Ó, hogy így tegyen próbára egy kiéhezett gyomrot! Egész életemben utáltam az édességet, és most meghalok érte.

ZÉNÓ

Tessék!… Vegyen!

MARGIT

Fejét rázza: nem.

ZÉNÓ

Nem nagy meggyőződéssel kérdezi. Fogyókúrázik?

MARGIT

Int, hogy igen.

ZÉNÓ

Egy harapást.

MARGIT

Csak ingatja a fejét, hogy nem – s ebbe megszédül. Csendesen leül. S hogy kevésbé legyen észrevehető a gyengesége, int Zénónak, üljön le.

ZÉNÓ

Mióta… fogyókúrázik?

MARGIT

…Milyen nap van ma? A múlt csütörtökön meg voltam híva ebédre. Nehéz az ilyet lemondani. De az előszobából mégis visszafordultam… Pedig akkor már majd megvesztem az éhségtől.

ZÉNÓ

Hogy?! Hogy?! Ez mikor volt?

MARGIT

Miért? Gyerekkoromban nagy szenzáció volt egy német apáca, ki évtizedeken át nem vett magához semmit, csak a szent ostyát, és a legjobb egészségnek örvendett… Ó, az ember olyan sokáig bírja! Még szerencse, hogy én nem vagyok szent…

ZÉNÓ

Szerencse? Szerencse, hogy nem fogja sokáig bírni?

MARGIT

Ó, tudja, én a színpadon annak idején mindig olyan hamar tudtam meghalni, és abszolút hitelességgel… Maga szerint hány napos éhezés kellene hozzá, hogy így civilben kileheljem a lelkemet?

ZÉNÓ

Inkább harapjon most valamit. Nem fog megártani… Kínálja. Tessék.

MARGIT

Inkább a macskámnak hozhatott volna egy kis nyers májat… Ha én most ennék, pocsékba menne nem is tudom, hány napos éhezésem. S remélem, a nehezén már túl vagyok. Leül az ágyra, meg kell támaszkodnia. Elfogta a gyengeség.

ZÉNÓ

Felugrik. Hát mégiscsak jól értettem. Maga itt agyon akarja magát éheztetni…

MARGIT

Tréfával ütné el, holott igaz, amit mond. Miért ne? Azt hallottam, hogy az éhhalál kellemes képzetekkel jár… Már az is, ahogy maga bekopogott. Aztán édességet hoz. Hiszen jöhetett volna Belzebub is, hogy jól meggyötörjön, mielőtt elvisz a pokolba.

ZÉNÓ

Már megijedtem, hogy komolyan beszél.

MARGIT

Összeszedi magát, feláll. Megkínálhatom-e egy csésze teával?… Akkor üljön vissza szépen. Felteszem a vizet.

ZÉNÓ

Köszönöm… Csend. Tudja-e, milyen rég volt, hogy kettesben teáztam egy művésznővel – egy dívával.

MARGIT

Díva!… Díva!… Díva! Vizeskannát tesz a villanymelegítőre.

ZÉNÓ

Fiatal koromban ez nemegyszer előfordult, bár én – bevallom – akkoriban inkább a könnyű múzsát kedveltem.

MARGIT

Most már mindegy, hogy operettprimadonnák voltunk-e valaha, vagy tragikák… Mindjárt megmelegszik a víz. A teásedényt nézi, talán tealevelet keres az alján.

ZÉNÓ

Néha megkérnek más művészek is, hogy menjek el költözéshez segíteni, vagy a tüzelőszállításkor… Szívesen megteszem, ha éppen ráérek… Pálinkával szoktak megkínálni… Teával itt először.

MARGIT

Még nem biztos! Még nem biztos!… Lehet, hogy nincsen itthon még tea sem. Csészét rak ki. Lehet, hogy forróvizet fog inni.

ZÉNÓ

Nem a tea számít. A teaszertartás.

MARGIT

Persze! És tudja, velem se esik meg mindennap, hogy valaki meg akarja menteni az életemet… Vallja be, kedves barátom, hogy maga a legrosszabbra volt felkészülve… Megtévesztően könnyedén mondja.

ZÉNÓ

… Én már reggel is jártam itt. De csak illedelmesen kopogtattam – semmi válasz… Nyugtalanított ez a csend…

MARGIT

És dörömbölni kezdett.

ZÉNÓ

Bocsásson meg – tudom, a macskái…

MARGIT

A macskáim… És az álmaim! Olyan szépeket álmodtam, mintha befizettem volna egy folytatólagos mozielőadásra. Voltak részek, amik folyton ismétlődtek… Hirtelen fájdalommal. Mért keltett föl?

MARGIT

Ne beszéljen most!… Ne zavarjon! Emlékezni próbál. Valaki a nevemen szólított… „Margit” – hallottam… „Margitka.”

ZÉNÓ

Tudja, hogy milyen régóta szólítgattam magát itt az ajtóban…

MARGIT

Fejét rázza – nem erről van szó. Magának én művésznő vagyok.

ZÉNÓ

Régi emlékeim alapján a legnagyobbak egyike.

MARGIT

Köszönöm… De én folyton azt hallottam: „Margit” „Margitka”…

ZÉNÓ

Aggodalmaim fokozásával, lehet, hogy megengedtem magamnak én is ezt a bizalmas megszólítást – Margitka.

MARGIT

Nem, nem! – nem erről van szó… Majd mint akinek sikerül végre agnoszkálni az oly ismerős hangot. Az anyám hangja volt!… Tudtam, hogy az ő hangja… „Margitka”… Hogy hiányzott nekem ez a hang egész életemben… Végre! „Margitka”… Vert a szívem… Végre megvan az anyám. Hiszen tudja, én nem ismertem őt. Amikor születtem, ő belehalt szegényke. S most tisztán hallottam a hangját: „Margitka”… És éreztem, hogy jön felém… „Hol volt eddig, mama?” De nem szóltam, csak feküdtem, még a lélegzetemet is visszafojtottam. Hogy kényszerítsem, hajoljon fölém, érezzem az ő lélegzetét, és ha kinyitom a szemem, lássam meg az arcát… Biztosan fiatal lesz… A fényképein is olyan fiatal… Felugrik. A fényképein… Én nem is tudom, hogy hova lettek a mama fényképei!… Áll, tanácstalanul az üres padlásszoba közepén. Az utolsó költözésnél, úgy emlékszem, még megvolt az egyik fényképe… Ingerülten. Úgy kellene nekem egy ilyen kis fiókos szekrény – a leveleknek, a színházi szerződéseimnek… Azok is hol vannak?… És ahol őrizhetem anyám fényképeit… Hirtelen. Milyen volt?!

ZÉNÓ

Nem fog elfőni a teavíz?

MARGIT

S persze, kellene valami ülő alkalmatosság is ide – egy garnitúra! Hol ültessem le a vendégeket, akik feljönnek délután teára…?

ZÉNÓ

Ismeri azt a szép rokokó garnitúrát, amelyik az „Ármány és szerelem”-ben játszott?

MARGIT

A villanytűzhelytől. Elutasítóan mondja. Nem ismerem!… Különben se kéne. Utálom a cikornyás bútorokat… Elkezd nevetni. Forró vizet se kap… Úgy látszik, közben kikapcsolták a villanyomat. Gyújtogatja a villanyt, tényleg: semmi. Ezen úgy nevet, hogy a nevetésből könnyen zokogás lehet.

ZÉNÓ

Hogy mentse Margitot a megújuló kétségbeeséstől. Majd rummal pótoljuk… Rumos üveget húzott elő a zsebéből. Tölt a csészéjébe. A Margitéba is. De Margit nem nyúl hozzá. S ahogy tölt, hasonló helyzetmentési intencióval: cseveg. Amikor én – annak idején Indiában tigrisre vadásztam…

MARGIT

Kedves, hogy szórakoztatni akar, de… Igya ki azt a rumot, és hagyjon magamra.

ZÉNÓ

Hogy milyen volt Londonban a királykoronázás, az jobban érdekelné?

ZÉNÓ

A színház direktora?

MARGIT

Már ő se.

ZÉNÓ

Pedig ha tudná, hogy megint milyen csávába került. A direktor!

MARGIT

Majd kimászik belőle.

ZÉNÓ

Utasítást kapott, hogy állítson össze programot egy író számára. Holnap reggel érkezik, hivatalos delegációban. Tessék egy napig szórakoztatni őt! Mivel lehet egy írót szórakoztatni? – kérdem én.

MARGIT

Csakis a saját darabjával.

ZÉNÓ

Na ja! Csakhogy nincs műsoron. Nem is volt. – Majd kitűzi – mondja maga.

MARGIT

Nem mondok semmit.

ZÉNÓ

De az sem lehet, mert ez politikai darab, és politikai darab már volt egy az idén. Az ki van pipálva. Sőt: művészi darab is volt már egy az idén. A művészet is ki van pipálva. Antidráma is volt már az idén… Ki van pipálva… Neki most tehát kasszadarabra van szüksége, hogy a világnézetből, a nívóból és az abszurdumból adódó deficitjét behozza. Kasszadarab, kell mint egy falat kenyér. Ki is tűzte. Benne van mindenki, aki él és mozog. A közönség dőlni fog. De mit csinálunk a vendéggel?

MARGIT

Bízza rá!… Hiába is töri magát, barátom. Nem érdekel. Ha eddig megálltam, hogy nem nézek föl a színpadra, ezután még könnyebben meg fogom állni. Megkoccintja csészéjével a Zénóét, de nem túlságos szívélyességgel, inkább szárazon mondja. Egészségére! Ő maga most nem iszik.

ZÉNÓ

Egészségére! Felhajtja.

MARGIT

Most menjen el.

ZÉNÓ

Lassan föláll. Miért?

MARGIT

Mert meg akarok halni.

ZÉNÓ

Tudom. És azért jöttem, hogy ebben megakadályozzam.

MARGIT

Senkinek sincs joga ebben megakadályozni engem.

ZÉNÓ

Senkinek? Azt mondja, senkinek? Amikor az Isten is tiltja, ugyanúgy, mint a gyilkosságot.

MARGIT

Ugyanúgy? Jobban! Még jobban. Elolvastam az egész irodalmat. Maga nekem nem tud olyan érvet mondani, amit én ne ismernék… Szinte iskolásan, szinte csevegően. Az öngyilkosság nagyobb bűn, mint a gyilkosság. Mert a gyilkos a tett után letérdelhet az áldozata mellé, és megbánhatja bűnét. De az öngyilkos hova térdeljen – hova? na, hova? –, hiszen ő az áldozat is… Ezt az érvelést az orléans-i zsinaton fejtette ki egy teológus. Hát nem szellemes?

ZÉNÓ

Ilyen könnyelmű szavakkal ezt nem lehet elütni!

MARGIT

Hát akkor miért nem adott nekem valami szerepet az Isten, ha már úgy számon tart engem a társulatában?

ZÉNÓ

Tudja, mit csodálok én magában évek óta – messziről és némán? A lelki békét.

MARGIT

Ne hagyja magát megtéveszteni holmi látszatoktól. Nincs bennem békesség. Azt csak én tudom, hogy micsoda mohó vágyak kínoznak engem most is… Ó, hogy fel tudnék falni egy szerepet! Egy gusztusos, nagy, véres főszerepet!

ZÉNÓ

De hisz előbb még azt mondta, hogy lesüti a szemét a színházban.

MARGIT

Hisz meg is ölne az irigység, a féltékenység, ha felpillantanék. Látni azokat a nyamvadt, szenvtelen kollégákat ott fenn a színpadon! Nem elég, hogy a hangjukat hallom? Beszélni se tudnak!… Legszívesebben a torkuknak ugranék.

ZÉNÓ

Így akart meghalni?

MARGIT

Így, így, csakis! Így bizony! Ilyen sóvár vágyakkal. Hogy amikor már minden érzékszervem kihunyt, a színházi reflektorok fénye még ott bolyongjon az agysejtjeim között… Kihűlt testembe zárva. Az a fény!

ZÉNÓ

Határozottan. Ez mos újabb roham. Mondjon le!

MARGIT

Miről?

ZÉNÓ

A pályáról!

MARGIT

Felnevet, hosszan. Hogyisne!

ZÉNÓ

Azt hiszi, nem látom én ott a színházban, hogy micsoda szerencsétlen, sóvár, féltékeny fajzat maguk… Mondjon le a pályáról, és meglátja, érdemes élni.

MARGIT

Mondjak le a pályáról? Akkor miért éltem?… Pedig milyen egyszerű volna most azt mondani: megtagadom a színészi pályát, a hiábavalóságát, azt a számtalan bűnre vezető alkalmat…

ZÉNÓ

Ez az! És az ambíciókat, a becsvágyat, a hiúságot… Na! „Megtagadom”.

MARGIT

Dicsérem a becsvágyat, a hiúságot, amely a színpadra vitt… Kihúzza  magát, majd szinte hitvallóan. Lecouvreur Adrienne-ként akarok meghalni.

ZÉNÓ

Az ki volt? Valami mártír?

MARGIT

Az. Színésznő. A pap nem szolgáltatta ki neki a halotti szentségeket. Mondjon le a pályáról előbb – Nem, nem! – Az Isten nevében kérem! – Meggyűlölném az Istent, ha ezt megtenném… Gyönyörű, nem?

ZÉNÓ

Ez megint csak egy szerep!

MARGIT

De az életemet koronázza meg. Mindent elvehettek tőlem, csak azt az egyet nem, hogy a nevem sokáig ott volt a színlapokon, és a közönség erre bejött, mert látni akarta, hogy sugárzom… „Istennő” írta rólam az a vidéki újság, amelyikben először fölfedeztek. Istennő… Hiába minden érve, barátom. Az Isten is legföljebb kérhet tőlem valamit, de nem parancsolhat… Mindenesetre köszönöm, hogy ma bekopogott. Az ember néha későn veszi észre, hogy milyen kitűnő kortársakkal élhetett volna együtt… De most már szeretném tovább nézni azt a filmet, amely olyan érdekesen indult. Hátha visszajön a mama… visszajönnek az egykori macskáim… Most már kíváncsi vagyok a film végére, biztos nagyon szép lesz.

ZÉNÓ

Olyan biztos?

MARGIT

Egész biztos.

ZÉNÓ

Így azt sem kérdezhetem meg, hogy legközelebb eljöhetek-e egy csésze teára?… Csend. Meghajolok az elhatározása előtt. Csakugyan meghajol, mélyen. Majd. Mindent elvehetnek tőlünk, csak azt az egyet nem, hogy méltatlan körülmények között az életünket magunk dobhassuk el magunktól.

MARGIT

Kedves barátom, ne, ne! Még csak az hiányzik, hogy a végén én befolyásoljam magát valami végzetes tettre.

ZÉNÓ

Tölt, felemeli a csészéjét, kiissza. Majd büszkén. Amikor Lord Castelreigh a Vezúv kráterébe ugrott, tudja-e, hogy hányan követték a példáját? Ujját jelentőségteljesen fölemeli, s elmegy…

3. jelenet

MARGIT

Megkapaszkodik egy székben. Ne! Ne!… Jöjjön vissza! Izé… Hogy hívják?!… Idejön, valami isteni sugallatra, megmenteni engem, és a végén az én lelkemen szárad az ő halála is… Felveszi az otthagyott pálinkás üveget, megnézi, jól meghúzza. Olyan éhes, és olyan gyenge, hogy nemsokára a fejébe is száll. Elgyengültem – az a jó… A gyengeség segíti megkívántatni velünk a pihenést… Az édes halált… Majdnem dudorássza. Mama, mama! Jöhetsz vissza!… Hol bújtál el melyik sarokban, mama?… Ócska ruháknak alájanéz, mintha egy bújócskázó kisgyereket vagy kiscicát keresne. Huhu! Csend. Megszökött. Már ő is. Az ajtóhoz megy, a kulcsot egy határozott mozdulattal ráfordítja, lehúzza a zárról, az ablakhoz megy, s gondolkozás nélkül kihajítja… Ahogy ezt  megtette, kissé megdöbben, utána néz a kulcsnak… Megkapaszkodik az ablakfában, hogy el ne szédüljön. Mély lélegzetet vesz. S ahogy kinyitja a szemét kibámul. Most már két macska is ül a háztetőn… Vagy legalábbis, kettőt látok. Megleszek nélkületek, kis hülyéim… Becsukja az ablakot. Most már aztán egyedül maradok… De azért néz ki tovább az ablakon. S mint aki most ismeri csak fel: De hisz az a Pasa… Hogy kerül ide?… Halkan, az üvegen át. Pasa, Pasa, Pasa!… Mindig csuromvér voltam. Egyetlen cicámnak se volt olyan éles körme… Pasa! Te vagy az? Lehetetlen, hisz annak már hány éve?… Akkor vették el tőlem a gyereket. Hogy kapaszkodtál te belém! Hű, de rövid volt ez az élet! Hirtelen húz egyet az üvegből. Szakasztott a Pasa… Huhu! Itt van a te bajadérod, a háremhölgyed, az odaliszkod… Majd eljön az ablaktól. Mindegy. Eunuch-pasa… most már ő is. Cigarettára gyújt, de az első slukktól olyan rosszullét fogja el, hogy gyorsan elnyomja az ágya mellett. Erről legalább most lemondok… a bagózásról… ünnepélyesen… Hátha ezzel megelégszik az Isten… No, most majd hamarosan úgyis meglátjuk, hogy haragszik-e vagy sem… Minden kiderül… Margitka most hajóra száll. Margitka útnak indul. Margitka moziba megy… Margitka belefekszik szépen a kis, fehér ágyába, aztán a nagy, fekete ládába… Margitka hajcsi, hajcsi… Letérdel az ágyára. Gyerekkoromban egyetlen nap hosszabb volt, mint mostanában az egész életem… Milyen hosszúak voltak még azok a rövid téli napok is! Hogy szerettem kitárt karral beledűlni a nagy hóba. „Margitka Krisztuskát csinál!” Kitárja a karját, egy pillanatig így térdel tovább az ágya peremén, s mivel érzi, hogy elfogja lassan a sírás, beleveti magát arcra az ágyba, és csak meg-megránduló teste árulja el, hogy zokog. S a párnába fulladva hallatszanak a szavai:… Megtagadom ezt a pályát… Megtagadom ezt a pályát…

4. jelenet

EGY MÁSIK FÉRFIHANG

Kintről. Művésznő! Koppantás az ajtón.

MARGIT

Hirtelen megfordul, s felül az ágyban. Mereven néz maga elé. Teljesen magánál van, s rendkívül éber. Megkezdődött… Egy belső hangot hallok, s azt mondja: művésznő… Majd. A hang megtévesztésig olyan volt, mint a színház igazgatójáé.

A DIREKTOR HANGJA

Kintről. Művésznő!

MARGIT

Szinte objektíven. Lehet, hogy ez már az agónia. És ahogy ígérték: kellemes képzetekkel. Nem csodálnám, ha azt is hallani vélném, hogy szerepet hozott.

DIREKTOR HANGJA

Szerepet hoztam, művésznő!

MARGIT

Hallucinálok. Az éhhalál klasszikus tünete… Ha az emberiség tudná, hogy ilyen kellemes, senki sem félne többé a haláltól… Tovább! Tovább!

DIREKTOR HANGJA

Művésznő! Hallja? Holnap reggel tízkor próba!

MARGIT

Még ez is!… Milyen édes ezt hallani… Kikiált. Nem értem!

DIREKTOR HANGJA

Holnap reggel tízkor próba!

MARGIT

Még! Nem értem!… Még! Még!

DIREKTOR HANGJA

Holnap reggel tízkor próba!

MARGIT

Idézve a maga kényes szenvelgő válaszait. „Ja!… Holnap?… És megint oly korán felkelni… Tízkor?…” Szinte ujjongva. Micsoda repríz az életemből! Minden újra kezdődik. Kiáltva. Angyal! Angyalom! Őrzőangyalom! Mondj még valami szépet!

DIREKTOR HANGJA

Túl vastag a szerep. Nem fér be az ajtó alatt.

MARGIT

Ujjongva felnevet. Zseniális őrangyal vagy! Ennél szebbet igazán nem mondhattál volna!… Minden olyan, mintha már megtörtént volna egyszer. Hogy kopognak, hogy fekszem az ágyban. Hogy hozzák a szerepet. Hogy kiabálok a szerepkihordónak: angyalom! De az még sohasem történt meg, hogy a szerep nem fért be az ajtó alatt. Ez egészen új, ez már a túlvilági boldogság jele… Ilyen repríz! Kiáltva. Hát ha olyan vastag a szerep, hogy nem fér be sehogy se, akkor tépd szét lapokra! Hallod? Nézi az ajtó hasadékát. Csendesen. És most majd látni vélek valami fehérséget az ajtó alatt… Csak még ezt az egyet!… Semmi többet nem kívánok. Csak egy csöpp fehérség villanjon meg, csak a szerep sarka… Mért sajnáljátok tőlem ezt a bizonyosságot? Mereven nézi az ajtót. Egy fehér villanás, igazán nem sok! Kiáltva. Nem hallod? Tépd szét lapokra! Most mi van? Megkukultál? Legalább válaszolj!

MARGIT

Kétségbeesve kiáltozik. Hangok! Hangok! Hol vagytok? Mi lesz?

MARGIT

Ne hagyjatok most magamra! Csak egyetlen egy szót szóljál! Nem bírom tovább ezt a csöndet! Majdnem ordítva. Szólalj meg már!

MARGIT

Fanyarul, kicsit rekedten. Angyal volt. Elrepült… Milyen kár, hogy nem vitt magával. Milyen jó lett volna itt felejteni a szürke ágynemű között ezt a ronda, falánk gyomrot… Hogy le van futva a szem a harisnyámon is! Itt hagyni a harisnyákat, benne ezt a két lábat… Ezt a lila rongyot, benne a testemet, ezen a szemétdombon… A régi szép lakásaim mind eleresztettek. És ebből a rozoga kalickából nem lehet szabadulni… Azt azért jó lett volna még megtudni tőle, hogy vajon mi lettem volna abban a szerepben. Királyné?… S hogy lett volna-e még, a szerep szerint szerelemben részem? Közben az éjjeliszekrényből egy törött zsebtükör darabkáját kotorja elő, a tenyerébe fogja, és sétáltatja benne az arcát. Egy mozdulattal úgy húzza fel az arcán bőrt, hogy ne vessen ráncot. Visszaengedi, s elmerülten, döbbenten ellenőrzi magán a pusztulást. Hát igen… Eldobja a tükröt messzire, s a törés zajára. Most már hét évig nem megyek férjhez!… Feltérdel az ágyban, és sebesen, halkan mondja. Angyal, gyere vissza… Tudom, hogy csak érzéki csalódás voltál, de csaljál tovább… Térdel az ágyban, behunyt szemmel, kicsit ringatja is magát. Szóljatok kedves hangok, szóljatok!… Ezt a csendet nem lehet kibírni… Csak ennek a görcsös lila érnek a lüktetését hallom folyton a fülemben… A nyakát markolássza. Ezt hallgattasd el! Eltakarja az arcát, csendesen. Nem bírom tovább…

MARGIT

Leveszi arca elől a két kezét, s nyugodt hangon. Ha nem tudnám, hogy ez megint csak érzéki csalódás, azt kéne hinnem, hogy a mennyországból idehajítottak nekem egy szerepet… Még jó, hogy nem ütött agyon. Felveszi a csomagot. Ahhoz képest, hogy ez csak egy vízió, elég súlyos… Lapozza a szerepet, megszagolja. Tisztára olyan, mint egy igazi szerep, csak sokkal vastagabb. A címlap egyik sarkát letépi a fogával, rágni kezdi, lenyeli. Szerepíze van. Felkuporodik az ágyra, s a szokott mozdulatok gyors mechanizmusával veszi birtokba a szerepet. Pillanatok alatt tájékozódik benne. Legelőször is kiszúrja a felvonásvégeket. Az első felvonás utolsó szava az enyém. Nagyon helyes. A második… A második végén némán állok. Most mondták ki a fejemre a halált. Ez gyönyörű! Remélem, nem a szünetben fognak kivégezni… Nem, Nem! „Ilyen áron nem kell a kegyelem!” Krákog, más hangon próbálja. „Ilyen áron nem kell a kegyelem!” Ez igen! A harmadik felvonás teljesen az enyém. Isteni szerep! „Katonák!” Beszédet intézek a kivégző osztaghoz. Szórakozottan kinyújtja a kezét elnyomott cigarettája után, rágyújt. „Feltépi mellén a ruháját.” Ez az, ez kell! „Ide lőjetek!” Ó-ó! Lélegzetet vesz, szédül a boldogságtól, a dohányfüsttől. Így meghalni! Ez több, mint egy feltámadás! Isteni… Az ablakon át kipillant az égre, s finoman mondja is. Köszönöm… De mért nem lőnek azok a katonák? Csak nem maradok életben?

5. jelenet

MARGIT

Mellékesen. Ne zavarjanak! Olvas.

DIREKTOR HANGJA

Vidáman. Életbe vágó ügyben!

MARGIT

Nem érdekel! Olvas.

DIREKTOR HANGJA

Személyesen jöttem el, Margit…

MARGIT

Leereszti a papírokat. A szerep mellé megint a színigazgató. Csodálatos játéka az éhes gyomornak!

DIREKTOR HANGJA

Azért jöttem, hogy elbeszélgessünk a jövőjéről.

MARGIT

Leteszi az ágyra a szerepet, s teljesen lucidus öntudattal halkan az ajtóhoz megy, odatapasztja a fülét, figyel.

DIREKTOR HANGJA

Itt állok az ajtaja előtt! Miért nem válaszol?

MARGIT

éber figyelmét meghazudtolja az az elhaló, síri hang, amelyen kiszól. Én most már a halálra készülök. Vagy lehet, hogy túl is vagyok rajta… Magával még nem történt meg, hogy átlépett egy határon, és nem is vette észre?

DIREKTOR HANGJA

A kilincset rázza. Nyisson ajtót!

MARGIT

Szinte gúnyosan. Miért? Az is akadály? Az előbb az anyám átjött a falakon. Az égből beröpült egy szerep…

DIREKTOR HANGJA

De be van csukva!

MARGIT

Hirtelen visszafut az ágyához, végigfekszik rajta. Ó, milyen nehézkes látomás vagy te! Milyen ügyetlen szellem!

MARGIT

Ezt imádtam mindig, ezt a fortissimót! A fenének kell a szelíd halál! És fehér galambok helyett a szerepeim röpködjenek körülöttem!…

DIREKTOR

Mi ez a rendkívüli változás magán?

MARGIT

Egyszerűen. Észrevette? Igen, azt mondják, halálában megszépül az ember. Az előbb néztem, szinte teljesen kisimult az arcom. Kellemes ez az agónia.

DIREKTOR

Holnap reggel tízkor várjuk magát a próbán.

MARGIT

Boldogan énekelni kezd.

DIREKTOR

Hallja?

MARGIT

Most maga az én vízióm. Csak beszéljen!… Szeretem a hangod.

DIREKTOR

De válaszoljon, kérem. Komoly dologról van szó.

MARGIT

Én? Minek? Tisztázzuk talán, hogy ki vizionál kicsodát…

DIREKTOR

Tudom, hogy a színházban engem csúfolnak azért, mert én a rendezői vízióimat szoktam emlegetni. Most maga is csúfol?

MARGIT

Mindent el akar venni tőlem – most már ezt is! Legalább most az egyszer hagyja meg nekem a jogot, hogy vízióim nekem legyenek. Hát nem látja, hogy – hogy is mondjam? – hogy fél lábbal én már a mennyországban vagyok?

DIREKTOR

Szerepet hoztam.

MARGIT

Szerepet? Jó. Sok képet láttam muzsikáló angyalokról – az Isten szereti a zenét, a színházat miért utálná?… Eljátszom.

DIREKTOR

Szeretem magában ezt az átszellemültséget, együtt ezzel a finom iróniával. Érdekesen színezi majd az új szerepét: egy új Szent Johanna…

MARGIT

Olvastam. Mondja, nem lesz az komikus, hogy én ott állok a kivégzőnégyszögben, én magam mondom, hogy „tűz! tűz!”, és a katonák nem lőnek rám?

DIREKTOR

A katonák felismerik magában, hogy ugyanolyan egyszerű asszony, mint az anyjuk, a nővérük, a szeretőjük – ez bénítja meg őket.

MARGIT

Maga az életben is tisztára így meg tud magyarázni mindent?

DIREKTOR

Az életben?

MARGIT

Bólogat: igen.

DIREKTOR

Ki?… Én?

MARGIT

Persze. Folytassa!

DIREKTOR

Nem tudom, hanyadik érzékemmel én megéreztem ezt a furcsa légkört itt, ezt a különös környezetet, ezt a kopár padlásszobát, s benne magát, fél lábbal – hogy is mondta? a mennyorszában. Ez vonzott ide. Ez a látomás. Bent félhomály, fonnyadó virágok. Kint a kelő hold… Maga gyertyák közt fekszik. Az asturiai bányászok körülállják. Némán. Most az egyikük felzokog… Ennyi…

MARGIT

Nem ennyi! Folytassa!

DIREKTOR

Áldom az eszemet, hogy kitaláltam: a páriákkal kell ezt megcsinálni… Legyenek egyszer a páriák a csúcson!

MARGIT

Eddig maga nagyon jól megvolt a koldusok nélkül. Amikor kinyitottam maguknak a páholyajtót, a felesége soha nem is fogadta a köszönésemet.

DIREKTOR

És én?… Ha jól emlékszem, én sem. Elnézést… Nézze, a hierarchiának az alapja a hierarchia. Ezért a hierarchiát nem szabad megbolygatni. De van, amikor muszáj megbolygatni. Akár a feje tetejére állítani. Mint most…Elővesz egy papírt. Itt áll a vendég programjában, hogy holnap reggel megérkezik, és megnézi a darabja próbáját. Rengeteg szereplő. Kizsákmányoltak, kizsákmányolók. Sztrájkolók és katonák.

MARGIT

Csendesen. Páriák a csúcsra…

DIREKTOR

…A program ezzel még nem fejeződik be. Délután négykor vizit az egyik vezető színész lakásán. Szétnéz. Persze nem itt.

MARGIT

Kicsit rekedten. És az előadás mikorra van kitűzve?

DIREKTOR

Túlbűvöli. Meg vagyok győződve róla, hogy csodálatos előadás lehet belőle… Én nagyon-nagyon bízom magukban. Siker lesz.

MARGIT

A színházban azt mondják, hogy amikor maga mélyen az ember szemébe néz, akkor mindig hazudik.

DIREKTOR

Továbbra is mélyen a szemébe néz. Ezt én szoktam mondani, és ez így is van… Tehát akkor most is hazudok, tehát nincs így… Tehát így van… Tehát nincs így… Tehát…

MARGIT

Ne fárassza magát. El akarom hinni, amit mond. Elhiszem. Annak az ismeretlen, szegény bányászasszonynak az azt hiszem, borzasztóan teátrális halála most az egyetlen lehetőség, hogy megmeneküljek a magam borzasztóan nyomorúságos halálától.

DIREKTOR

Meg tudná holnapig tanulni ezt a szerepet?

MARGIT

De hisz ez lehetetlen!

DIREKTOR

Nincs lehetetlen!… Maguk az életükért futnak.

6. jelenet

DIREKTOR

… Legyen ez a darab a kórustagok, statiszták és nyugdíjas színészek jutalomjátéka… Ez az én vízióm!… Na nem is csodálkoznak ezen a váratlan bizalmon?

MARGIT

Miért csodálkoznám? Hogy egy csoda csodálatos az csak természetes. És Istenem milyen régen esedékes volt már ez a csoda. Hogy többet ne mondhassák nekem: „drágám, bocsáss meg, vendégeim vannak…” Soha még egyszer! Érti? Soha!

DIREKTOR

Nem érzi magát gyengének egy ekkora szerepre? Hisz még alig áll a lábán…

MARGIT

Hallott maga olyan hadvezérről, aki a csata reggelén nem tudott fölkelni…

7. jelenet

ZÉNÓ

Be, kis csomaggal. A máj, a macskáinak…

DIREKTOR

Pár bútort azért szállítson fel ide a raktárból…

ZÉNÓ

„Ármány és szerelem”… Rokokó.

DIREKTOR

Jó lesz. Minden eshetőségre fel kell készülnünk. El, Berliozt dúdolva.

ZÉNÓ

Hogy hihetett neki?

MARGIT

Hinni akarok.

ZÉNÓ

Azt hiszi, lesz ebből…

MARGIT

Csitt!… Holnap reggel tízkor próba. És mit számít már akkor ez a direktor.

ZÉNÓ

Kiben bízik? Miféle tanúban? Lehet, hogy az író gépe le sem fog szállni. Vagy köd lesz.

MARGIT

Ők is hisznek benne, látja! Nem lesz köd… Hol az a máj?… Kedveseim, egy csésze teát se tudok adni. Itt ez a jó kis májacska. Tele van B-vitaminnal… Ez erőt ád… Letép egy-egy darabot, a kollégái szájába tömi. Szerepet kaptál… Holnap próba!… A szerző jelen lesz… Szerepet kaptál… Gyerekeket szülök és temetek. Az emberek szeretnek és halálra ítélnek… Szerepet kaptam… Szerepet kaptál… A hithez erő is kell… Vegyétek és egyétek!

MARGIT

…A kivégzőosztag előtt sugározni fogok… Így! Falja a májat, ő is.

ZÉNÓ

Garibaldi.

MARGIT

Sicc!… Nekünk van szükségünk erőre.

1. jelenet

ZÉNÓ

Ő hordja be a holmit a folyosóról. Amit letesz, megnézi, jó helyen van-e? Az aggályos ízlés ambíciójával, amely végül mindig oda lyukad ki: így is jó! Egy ideig eltart ez a néma rakodás. Az egyik karszéknek a lába a kezében marad. Ezt valahogy visszaerőlteti. Aztán kipróbálja – elbírja-e őt? Elhelyezkedik benne otthonosan, még rugózik is egy kicsit. Megjátssza a vendéget.…Kedves művésznő, kérek még egy csészével ebből a pompás Lipton… Helyesbít: Orange Pekoe… Eltűnődik, helyesbít megint, megvan! Earl Grey teából… Szabad megnéznem a dobozát? S mintha volna ott doboz. Ah, Twinningstől van természetesen. Én is tőle szoktam volt hozatni… A szék lába közben kiesett. Zénó ettől alig megzökkenve átül egy ép fotelbe, mert ha már így belejött, folytatja elképzelt diskurzusát. Cukor nélkül! Az ilyen pompás angol teát én mindig cukor nélkül iszom.

BÁTORI

Ugyancsak ötven-hatvan között járó férfi. Ruházkodásával hirdeti, hogy ő az ifjúsággal tart. Már egy ideje áll az ajtóban. Jó napot…

ZÉNÓ

Szórakozottan. Jó napot… Majd realizálva a helyzetet „csészét” tartó üres jobb kezének valami foglalatosságot keres szája körül: bajuszát pedergeti, ha van bajusza, vagy az ajkain játszik az ujjával – bö-bö-bö-bö – mint aki csak elbambult egy kicsit.

BÁTORI

Azt hiszem, nem jó helyen járok.

ZÉNÓ

Kényelmesen befejezi a böbögetést.…A legjobb helyen. Alig vártam, hogy jöjjön valaki.

BÁTORI

Mi baj van? Segíthetek talán?

ZÉNÓ

De még mennyire! Nem bírom behozni egyedül a kanapét.

BÁTORI

Ja? Azt hittem, lelki probléma. Nekem inkább az a szakmám.

ZÉNÓ

Nem olyan nehéz a kanapé.

BÁTORI

Elég volt nekem ez a hat emelet?… Az ördögnek tartoztam vele. Nyilván eltévesztettem a házszámot.

ZÉNÓ

Fújja ki magát! Helyet mutat. Ne abba! Annak rossz a lába… Leülnek. Cigarettára gyújt. Kínálja Bátorit is, annak elhárító mozdulatára. A hat emelet, na ja. Hát igen, van akit zavar. Engem nem. Még hangversenyzongorával sem. Imádom a hangversenyzongorát meg a háromajtós barokk szekrényeket. De legjobban a tüzelőszállítást. Egy nagy kosár szénnel úgy futok föl a hatodik emeletig… Ami engem megizzaszt, az a pehelysúly. Ilyen keskeny ajtón behozni egy rokokó kanapét! Csak törik a lába, és hullik az ember nyakába a lószőr meg a poloska… Én sportember voltam, s nem holmi ekvilibrista! Inkább tíz kosár vizes sziléziai szén! Tudja maga, milyen nehéz az?

BÁTORI

Eltűnődve. A szenespincében viszont patkányok vannak.

ZÉNÓ

Talán szaktársat köszönthetek önben? Hogy ilyen tájékozott…!

BÁTORI

Érdekelnek az élet mélységei…

ZÉNÓ

Patkányostul?

BÁTORI

Patkányostul, főként… Mélység és Patkány! Megkérdhetem, hogy futott-e már föl patkány a nadrágján? Belül, persze. S hogy mit érzett olyankor? Inkább frászt, vagy inkább undort? S hogy nem tért-e vissza később álmában ez a patkány, holmi férfiatlanítási félelem jelképeként?

ZÉNÓ

Szénszállításhoz én sortot viselek… De amikor fiatal koromban Indiában jártam, tigrisvadászaton, a szállodai szobám fehérneműs szekrényében egy óriáskígyót fedeztem föl. Egy Ritz Hotelben!

BÁTORI

Vadásztörténetekkel nem foglalkozom.

ZÉNÓ

Hogy akkor én mit éreztem…

BÁTORI

A vadászok lelki élete is eléggé távol áll tőlem. Gyarmati környezet! Ritz Hotel! Pláne. Köszönöm. Maradjunk a szenes pincék és félig berendezett padlásszobák titkainál! Ki lakik itt?

ZÉNÓ

Ön nyomozó?

BÁTORI

…Majdnem. Író.

ZÉNÓ

Na látja, és még kétségei vannak, hogy jó helyen jár-e. Maga itt ma a díszvendég!

BÁTORI

Itt?… Én egy színésznőhöz vagyok híva… Egy elismert színésznőhöz.

ZÉNÓ

Ha majd segített behozni a rokokó kanapét, mindjárt jobban fog hasonlítani ez az odú egy elismert színésznő otthonához… Na! Rajta!

BÁTORI

Nem mozdul. De hol a háziasszony?

ZÉNÓ

Biztosan még rajta is dolgozik a fodrász, hogy jobban hasonlítson egy elismert színésznőhöz… Jöjjön, hozzuk be a kanapét!

BÁTORI

Felesleges. Mondom, hogy érdekelnek az élet mélységei… A jelszavam mindig az volt: vakard meg a kamut, és nézd meg, mi bújik ki alóla. Itt meg se kell vakarni.

ZÉNÓ

Elméletet csinál a lustasághoz.

BÁTORI

Hát nem szép így, ez a szoba, felemásan? Olyan, mint egy nagy hazugság, amibe a mondat közepén belesültek.

ZÉNÓ

Én viszont felelős vagyok, hogy a dekoráció tökéletes legyen. És mindent eltakarjon. Nekem még a maga megérkezése előtt be kell rendeznem ezt a szobát.

BÁTORI

Már elkésett.

ZÉNÓ

óráját nézi. Maga jött korábban. Ha nem akar segíteni, menjen el, és jöjjön vissza tíz perc múlva.

BÁTORI

Újból megmásszam a hat emeletet? Mit nem!

ZÉNÓ

Ezt a lustaságot! Ha még egyszer elveszíteném a vagyonomat, írónak mennék.

BÁTORI

Olyan jó vastag becsapásszag van itt a levegőben. Maga nem érzi?

ZÉNÓ

Én csak egy kis macskapisi szagot érzek.

BÁTORI

Az hiteles. Azt hiszem, azaz egy, ami hiteles itt.

ZÉNÓ

Ha ilyen kényes orra van, akkor mért marad?

BÁTORI

Kedvelem az élet mulatságos mélységeit – mondtam már.

ZÉNÓ

Akkor csak magára vessen, ha úgy érzi, hogy becsapták. Mérges. Megérdemli! Megérdemli!

BÁTORI

Ezekben a vendégszerető országokban engem általában a javamra szoktak becsapni… Mondjak példákat?

ZÉNÓ

Felesleges. El tudom képzelni. Életem első felét feudalizmusban éltem át, mint feudalista.

BÁTORI

Magát feszélyezte?

ZÉNÓ

Röstellem bevallani – nem… És magát? Feszélyezi?

BÁTORI

Nem röstellem bevallani: elég jól bírom. Leül. Maga azt hiszi most, hogy én cinikus vagyok. Ugye?

ZÉNÓ

Azt.

BÁTORI

Az is vagyok. De vegye úgy, hogy nálam a cinizmus az, ami magánál a röstelkedés volt. A meg nem érdemelt előnyökre végül is csak ráfizetni lehet. Maga ma röstelkedik miattuk, s ezért boldogan cipeli a hátán a vizes sziléziai szenet – ez a penitenciája, ezzel törleszt. Fizet! Fizet!

ZÉNÓ

… Hát ezért esik jól?

BÁTORI

Ezért. Maga egy Sziszifusz… Engem a kivételezettség cinikussá tett. Én így fizetek. Képzelje csak el: elveszíteni minden illúziómat. Milyen csapás ez egy olyan emberre, aki az életét egy nagy ügy szolgálatára tette föl!

ZÉNÓ

Feláll. Menjen a… Tejbe-vajba fürdik, és még sajnáltatja magát!

BÁTORI

Azért ha a trógerok közt megürül egy hely – gondoljon rám.

ZÉNÓ

Penitencia? A műveiért?… Olyan rosszak?

BÁTORI

Rosszak, sajnos… Ha megfeszülök, akkor se tudok egy valamirevaló dialógust összehozni. Nem megy. De ezt kritikusok nem írják meg. Szemet hunynak.

ZÉNÓ

Aha! Ennek is olyan vastag becsapásszaga van.

BÁTORI

De még mennyire! De az se megy… Imádom az elismerő kritikákat olvasni.

ZÉNÓ

Jó, ebből hasznot húz, megértem. De egyéb hazugságokon sem szokott felháborodni?

BÁTORI

Lélekben – igen. Itt bent.

ZÉNÓ

Szóban? Írásban?

BÁTORI

Már ritkábban… Az persze más, hogy rendszeresen aláírok olyan tiltakozó íveket, amelyeket mindenki aláír. Hirtelen. De hogy legalább egy asztalraütés legyen belőle – az nagyon régen volt. Ugyanis én valahogy leszoktam a tettekről. Életemnek ezt a hiányosságát a lázadó fiatalok és a hippik iránti tüntető szimpátiámmal igyekszem leplezni. Reménytelenül egyoldalú ez a szimpátia… De hogy a magam számlájára elvégezzek – megint! mint régen! – egy igazi, belevaló tettet — ezt már elképzelni is nehéz. Nemcsak az illúziómat veszítettem én el, uram, hanem valami mást is.

ZÉNÓ

És most azt reméli, hogy itt majd felbuzdul magában a régi virtus…?

BÁTORI

Belevág. Mindenütt ezt remélem! Vagy hogy legalább is felfordul a gyomrom… Ne féljen, ennek kicsi a valószínűsége: émelygek, émelygek, de nem fogom berondítani ezeket a leltári bútorhuzatokat, amelyeknek épségéért feltehetően maga felelős. Ennél följebb nem jön. Lenyelem. Le-nye-lem! A gyomromat rághatja, rághatja, kilyukaszthatja – de én semmi további konzekvenciát nem vonok le. Így aztán se dialógus, se akció, se okádás.

ZÉNÓ

Soha nem gondoltam, hogy ilyen változatos tud lenni az impotencia. Miben reménykedik hát?

BÁTORI

Pszt. Int, hogy jöjjön közelebb. Súgva mondja. Csodában. Hogy mégsem lehet úgy meghalnom, hogy egy igazi kiborulásban ne legyen részem… Egy asztalra csapásban. Asztalfelborításban. Hogy megrázzam azokat az oszlopokat, amik a hazugságok íveit tartják…

ZÉNÓ

Uram, önnek túlságosan jól megy ahhoz, hogy csodában reménykedhessék. Növeszthet ön akármilyen hosszú hajat, önből nem lesz Sámson, és nem fog oszlopokat rengetni… Különben is, ön materialista… Maga a csodákat legföljebb elrontani tudja. Éppen ezért innen most menjen el!

BÁTORI

Dehogyis megyek! Semmilyen alkalmat nem mulaszthatok el, hogy megüssem a főnyereményt… Ha ebben a becsapásszagú és macskaszagú padlásszobában a felháborodás, az émelygés vagy egy nagy röhej alkalmát keresem: én az ifjúságomat keresem… Én egykor forradalmár voltam.

ZÉNÓ

Pláne, menjen el!… Kérem, hagyja nekem ezt a délutánt, ebben a szalonban, amelyet én rendeztem be. Szeretnék egyszer én is, megint, egy elismert színésznővel, egy dívával együtt teázni… Magának hazugságban lehet része elégszer, maga a hazugságokból él – én már lassan el is felejtettem, hogy milyen az. Mondhatnám úgy is: hogy a sok száz vagon sziléziai szén alól kibújt egy régi vágy.

BÁTORI

Lipton teára, Twinningstől…

ZÉNÓ

Uram, én is az ifjúságomat keresem!

BÁTORI

Ez nem hat meg. A maga álmai és az én álmaim között objektív különbség van.

ZÉNÓ

Az én álmaim a történelem szemétdombjára kerültek – hallottam. Jó! De akkor menjünk el mindketten, mielőtt még hazajönne…

BÁTORI

A díva? Hiszen ön féltékeny! Dehogyis megyek el. Most már igazán kíváncsi vagyok rá.

ZÉNÓ

Láthatta délelőtt.

BÁTORI

Nem szoktam a darabjaimat megnézni, próbán sem. Ezt pláne nem. Túl régen írtam, túl sokat láttam. Az évfordulókon mindig ezt játsszák. Ezentúl majd maguknál is… Mindenütt ugyanazok a kövér színészek, mint éhségsztrájkoló bányászok. Ugyanazok a basszushangú tragikák… „Ide lőjetek!”… Fiatalkori mű, és sajnos akkor még kevésbé tudtam jó dialógusokat írni… Majd megnézik a kivezényelt gimnazisták.

ZÉNÓ

Uram, ha most tüstént nem megy el, én magát erőszakkal leviszem a lépcsőn. Mint említettem, én egy hangversenyzongorát is könnyedén elbírok.

BÁTORI

Megőrült?

ZÉNÓ

Ön túlságosan rossz véleménnyel van önmagáról meg a műveiről. S ezzel itt zavarná a hangulatot… Isten önnel!

BÁTORI

Sok ünneplés után egy kis ünneprontás. Annál inkább maradok. Végre valami reménysugár egy protokollban fulladozónak…

ZÉNÓ

Önt itt kivételes zseninek tartják. Ezt akarja megcáfolni?… Távozzék!

BÁTORI

Amikor végre valami csoda előjeleit kezdem látni… Soha!

ZÉNÓ

Ön egy élő klasszikus. Semmi szükség a jelenlétére. Átkapja, hogy vigye.

BÁTORI

Közben, Zénó karjai közt. Ide figyeljen! Ebbe a városba én úgy jöttem, hogy sejtettem, hogy itt nagyon, de nagyon be fognak csapni. Ezért nem mentem be délelőtt a próbára. De a sorsomat nem kerülhettem el: itt csapnak be… Érdeklődéssel várom: milyen csőbe fognak is behúzni…

2. jelenet

MARGIT

Hangja. Még minden hegyén-hátán, a székek az előszobában! Be, csomagokkal. A vendégem minden pillanatban itt lehet, és maguk meg tangóznak itten, ahelyett hogy dolgoznának…

ZÉNÓ

Jó ötlet a helyzet magyarázatára. Dúdolja is. „Pardon, pardon, Szenyóra…” Aztán elereszti Bátorit, mintha csakugyan a táncosa lett volna.

BÁTORI

Csakhogy én szeretném bejelenteni…

ZÉNÓ

Elvágja, bemutatja. Új tróger! Rátámad. Most megint valami mentséget akarsz kitalálni, ugye? Hogy nehéz megfogni, hogy törik a lába, hogy túlságosan kifárasztott a hat emelet… Hogy jaj, a tüdőm!

BÁTORI

Azt nem mondtam.

MARGIT

Gyenge a tüdeje? Persze, tagadja maga is, ugye, hogy el ne tiltsák a bagótól! Cigarettát vesz elő. Én is így vagyok. Na, üljön le, és szívjon el egyet… Abban a csomagban vannak a csészék. Bontsa ki, és kaparja le róluk az árcédulát… Még szerencse, hogy késik a vendégem. Hirtelen. Hol késik?… Délelőtt nem volt ott a színházban. Csak nem történt valami baja? Az ember annyi repülőszerencsétlenségről hall mostanában.

BÁTORI

Megérkezett…

ZÉNÓ

Belevág. Biztosan lent sétál az utcán…

MARGIT

Azt hiszi, hogy nincs bátorsága feljönni? Ó, ha tudná, hogy a költők milyen rámenősek! Volt egy gimnazista udvarlóm. Az is írt verseket. Amikor a jégpályáról hazakísért, együtt csináltunk Krisztuskát a hóban. Megolvadt körülöttünk a hó… Nem volt az félénk fiú!

BÁTORI

Azért neki sincs mindig alkalma, hogy egy ilyen elismert nagy művésznővel találkozzék.

ZÉNÓ

Mit gúnyolódsz itt? Amikor most már olyan jól tudod, te is, én is, hogy a mi Margitkánknak éppen az az elismerés hiányzik.

BÁTORI

De a vendég ezt nem tudja.

MARGIT

Hogy én senki vagyok? A senkinél is senkibb? Pária?… Gondolják, hogy sértené az önérzetét?

ZÉNÓ

Egészen biztosan. Egy felfújt alak.

MARGIT

Jaj! Akkor mégis muszáj ezt a kis komédiát végigcsinálni. Zénóhoz. Menjen le a kapu elé, kérem! És tartóztassa fel egy kicsit, ha jönne… Még fel ne jöjjön!… Mégis! Mondja meg neki, hogy siessen, mert rengeteg kérdeznivalóm van… Maga is siessen!

ZÉNÓ

El, de az ajtóból visszaint Bátorinak, figyelmeztetésképp: jó lesz vigyázni magára. Végleg el.

3. jelenet

MARGIT

Még az előző lélegzetvétellel folytatja. Sietni kell… Négy hét, négy hét!… Négy hét múlva bemutató!… Már nincs is egész négy hét, hiszen egy nap eltelt… A lábam reszketni kezd, ha erre gondolok. Leült.

BÁTORI

Hölgyem, ilyen kishitűséggel akar ön forradalmár nőt eljátszani? Több hitet, asszonyom! Több hitet az éneklő jövőben!

MARGIT

Épp ezért félek. Én még sohasem voltam forradalmárnő. Más volt a szerepköröm. Vagy amikor én fiatal voltam, nem játszottak ilyen darabokat?… Pedig ha tudná, hogy milyen szenvedélyesen érdekel engem az a világ, amely feltárult előttem ebben a szerepben… Mi az, ami megragadott? Mi az, ami vitt? A távolság pátosza? A romantika? Az igazságérzetem?… A fiataloknak könnyű, őket mindig viszi a fiatalságuk. De engem?… Ezt is meg kell majd kérdeznem tőle, ha feljön.

BÁTORI

Ez jó. Ezt kérdezze meg. De ne higgye, hogy majd valami nagy bölcsességet fog hallani tőle.

MARGIT

Miért akarja befeketíteni előttem? Ingerült lett. Hozza be inkább az előszobából a székeket!… Mit kérdezzek tőle? Hogy milyen divat szerint öltöztek a bányászasszonyok? Engem csakis az érdekel, hogy mi az ő életének az értelme. Ennél alább igazán nem adhatom. Hiszen az én életem értelméről is szó van… „Mi az ön élete értelme?”…”Mi az ön élete értelme?” Igen, ez lesz az első kérdésem hozzá.

BÁTORI

Na, ha ezt megtudja, hármasával veszi majd a lépcsőt, és úgy fut fel – Nevet –, mert hogy itt az ő életének az értelmére kíváncsiak. Nevet, csak azért is, erőltetetten nevet. S nevetve megy ki a székekért. Behallatszik a nevetése.

MARGIT

Közben. Ő nem fog kinevetni!… Hallja?… Ő nem fog kinevetni engem!

BÁTORI

Be, a kanapéval. Még mindig nevet. De azért, kérdezze csak meg tőle! Hogy mi az életének az értelme… Kíváncsi vagyok, hogy mit fog dadogni erre…

MARGIT

Gondolja, hogy ilyen nagy szavakat szemben nem illik mondani?… Frázisnak hinné?

BÁTORI

Tudja, mennyi frázist mond el ő is naponta?

MARGIT

Annál inkább észreveszi, ha mások mondják.

BÁTORI

Az igaz… Hozzáteszi. Ha még nem egészen szenilis.

MARGIT

De hát akkor miről beszéljek vele?… Régen voltam együtt egy ilyen híres íróval.

BÁTORI

A hóban.

MARGIT

Társaságban is régen. Egyszer járt itt egy öreg-öreg író. Nobel-díja volt és fehér szakálla. Engem a térdére ültetett… Kislányka voltam. Ki lehetett az az író?… Ne mondja azt, hogy Homérosz!

BÁTORI

Ki lehetett? Ki lehetett?… Ha ezzel nem sértem meg, lehetett Bernard Shaw.

MARGIT

Nem! Nem! Sokkal hosszabb neve volt és sokkal hosszabb szakálla.

BÁTORI

Nézzük csak… Rabindranath Tagore!

MARGIT

Ez az! Hogy maguk mind ilyen műveltek ott a bútorraktárban… Évtizedek óta nem jutott eszembe a neve. Cicákról mesélt nekem. Lehet, hogy akkor szerettem meg a macskákat.

BÁTORI

Jó ötlet. Beszélgessen a vendégével a macskákról.

MARGIT

Esetleg elmondhatnám neki Jeanne d’Arc történetét. Mindig beült a sütőbe melegedni. És a szakácsnő egyszer nem vette észre, rácsukta az ajtót, begyújtott…

BÁTORI

Nevéhez méltó halála volt.

MARGIT

És itt volt szegény XVI. Lajos!

BÁTORI

Köszönöm. Ne folytassa! Ismerem Franciaország történelmét.

MARGIT

Igaza van. Egy forradalmárral nem is lehet macskákról beszélgetni… Talán a pókok… a pókokhoz több érzelmi szál fűzi.

BÁTORI

A pókokhoz? Miért éppen a pókokhoz?

MARGIT

Olvastam, hogy a börtönben a rabok össze szoktak barátkozni a pókokkal – a kedves pókokkal. A harmadik felvonás börtönjelenetében majd pókokra fogok gondolni. És megpróbálom szeretni őket. Egy ilyen kis részlet sokat segíthet.

BÁTORI

Azért a maga pályája se könnyű.

MARGIT

Nem tudom… Én minden egyes szereppel mindent újra kezdtem. A barátkozást, az intrikát… A harcot az életemért. És mindig azt hittem, hogy most, igen most… most beteljesedik az életem.

BÁTORI

Most.

MARGIT

Most… Rengeteg kérdeznivalóm van. Csak jönne már! Ki akarom szedni belőle az egész múltját. Az új szerep midig rettenetes étvágyat csinál nekem… És minden szerephez mindig kell egy kis friss embervér is. Anélkül nem érvényes. Csak egy korty, de még meleg legyen… Jöjjön már! Jöjjön! Érzem, hogy kezd kikelni bennem a pióca. Halkan. Vért, vért, vért!

BÁTORI

Még befejezi, amit elkezdett, a székek elrendezését. S miután mindent rendbevalónak talált, egy szék támláján a keze, s így mondja bemutatkozó könnyed meghajlással. Rendelkezésére állok. Én vagyok az, akit bejelentettek magánál, egy csésze teára… Hamarébb érkeztem tíz perccel.

MARGIT

A lelke mélyéig megszégyenülten. Így becsapott… Leül, apatikusan.

BÁTORI

Hogy ki akart itt becsapni kicsodát… Nevet. Leülhetek én is? Megengedi?

MARGIT

Mit tudunk mondani egymásnak, ezek után? És volna kedve még leülni itt ebben a nagy hazugságban.

BÁTORI

Kedves művésznő, higgye el, hogy ez itt csak egy egész kis hazugság… Van nagy hazugság is, de az más, egészen más…

MARGIT

Nekem ennyi is elég, hogy belém fojtsa a szót.

BÁTORI

Még csak az hiányzik. Folytassa ott, ahol azzal a Nobel-díjas nagyszakállúval abbahagyta…

MARGIT

Hirtelen, szinte egy menekülés hirtelen erőfeszítésével rákezdi – a kelleténél egy csöppet élénkebb, s valamivel hamisabb is a hangja. Pasáról még nem beszéltem. Ő volt az első macskám. Nagyon szerettem. Mindig úgy ölelgettem, hogy majdnem megfojtottam. Ő meg karmolt. Csupa vér voltam tőle. Akkor kaptam, amikor elvették tőlem a gyereket. Azt mondják, kislány lett volna. Ömlött belőlem a vér. Úgy kapaszkodott belém… Tegnap este itt sétált a háztetőn. És képzelje el, most is olyan pici volt, mint akkor. – „Pasa!” – mondtam neki. –"Hát mért nem felelsz? „– „Itt van a te kis bajadérod! S ezt most már nevetve mondja. Majd. Tegnap ugyanis én meg akartam halni. És ahány lélek csak lakott énbennem, az mind kijött belőlem. A mama, a Pasa, az a rengeteg szerep, a férfiak is, akiket szerettem… De aztán mindig rám kopogott valaki, s erre huss!… Tudja maga, hogy ezek a lelkek milyen érzékenyek? Mint a lehelet… Hirtelen. Ezt akarta? Az elkeseredés és az irónia furcsa keverékével. Így illik beszélgetnie egymással egy nagy színésznőnek és egy hosszú szakállas szerzőnek? Így, így? Izgatva magát. Tudom folytatni. Vagy azt hiszi – ez is csak olyan hamisság és hazugság, mint ez a garnitúra? Kihívóan néz Bátorival szembe.

BÁTORI

Várta a halált?

MARGIT

Már itt volt.

BÁTORI

Az is egy megoldás. Már akinek…

MARGIT

Az lett volna a megoldás. Kár, hogy kihagytam.

BÁTORI

Jó magának. Hogy ilyen olcsón meg tudja úszni… Huss! és a többi lelkekkel együtt egyszerre csak ott sétál a magáé is valahol a háztetőkön… Rajtam nem segítene.

MARGIT

Magán mi segítene?

BÁTORI

Mosolyogni kezd, egyre kihívóbban, vigyorogni, majd. Egy világ vége… Én ugyanis nem hiszek többé az emberben.

MARGIT

Hogy juthatott ide? Maga…

BÁTORI

Élénken: belevág. Minden mesterségnek megvan a kockázata. Hogy bebörtönözhetnek, megkínozhatnak, kivégezhetnek – ezt tudtam, és már kamaszfővel vállaltam. A legrettenetesebbet nem tudtam. Hogy elveszíthetem a hitemet.

MARGIT

Ez nem lehet igaz!

BÁTORI

De, de, de!… Már néha azt hiszem, hogy a hit tartóssága eleve úgy van méretezve, hogy ifjan meghalunk érte… Van, aki nyugdíjba megy, én kiábrándultam… Mivel a repülőgép indulásáig most már más programom nincs, engedje meg, hogy egy félórácskát még maradjak, bármily visszataszítónak találja is a vallomásaimat… Higgye el, nemcsak szubjektív alapon mondom. Mindenütt tapasztalom, hogy a hit ma egyre kevésbé tud lépést tartani ezzel a feleslegesen meghosszabbított emberi átlagéletkorral… A csészéket eltörölgettem. Adhatna egy csésze teát.

MARGIT

Szatyrából elővesz egy termosz palackot, lecsavarja a kupakját, szinte gépiesen. Hogy jutott maga ide?… Maga…

BÁTORI

A hatás – ellenhatás törvénye. Nagy hit – nagy cinizmus. Higgye el, még mindig jobb, mint a képmutatás.

MARGIT

De amikor nekem épp a maga hitére volna szükségem, és nem a hitetlenségére! Elkeseredve tesz-vesz, tölti a teát. Ide jön és rombol.

BÁTORI

Szinte sajnálom, hogy nem találkoztunk régen, fiatalon… Ezzel az érdeklődésével nálam elkésett. Nem vagyunk szinkronban… Én csak amolyan jogi örököse vagyok annak, aki valamikor gyújtó hatású jeleneteket írt. Nevet. Én veszem fel utánuk a százalékot.

MARGIT

Azt akarja mondani, hogy maga halott író?

BÁTORI

Ez azért túlzás… Azt akarom mondani, hogy tőlem ne várjon gyújtó hatású élményeket… Köszönöm a teát.

MARGIT

Mint aki meg se hallotta a búcsú hangsúlyát. Miért? Nem voltak? Gyújtó hatású élményei a gyújtó hatású jeleneteihez nem voltak?

BÁTORI

Voltak. Csak aztán kioltották egymást, mint a komplementer színek. Egy nagy szürkeség maradt.

MARGIT

Akkor meg miért jött ide? A leprás nem hagyja el a telepet, vagy csengőt akaszt a nyakába…

BÁTORI

És ha azt reméli, hogy valahol egy orvosra talál – egy csodadoktorra?… De van nekem csengő is a nyakamban. A vicceim! Ismeri azt, hogy…

MARGIT

Hagyja. Nincs tehetségem vicceket hallgatni. Vagy túl hamar nevetek, vagy túl későn.

BÁTORI

Kár. Akkor nincs más hátra, mint hogy elmondjam magának a kiábrándulásaim történetét. Vastagok a falak… Midász király borbélyának is muszáj volt valahol elsuttognia a titkát.

MARGIT

Áruló. Az: áruló. Most érem fel ésszel igazán, hogy mit is tud ártani egy áruló…

BÁTORI

Hol él maga? Ez a hang már kiment a divatból.

MARGIT

Hát hogy mondjam?… Itt állok, ölemben egy új élettel, négy hétig vajúdásra van kilátásom, és maga azt mondja, nincs köze hozzá, nem hisz benne… Hogy álljak oda a bírák elé, a hóhérok elé valami kétséges igazsággal?… A közönség elé?

BÁTORI

Bízom a szakmai gyakorlatában. Vegye úgy, hogy ez is történelmi szerep. Mint Kleopátra, Stuart Mária, Jeanne d’Arc…

MARGIT

Mint a macskáim.

BÁTORI

Ha akarja…

MARGIT

Ha volna erő bennem, ledobnám magát a lépcsőn.

BÁTORI

Engem itt mindenki le akar dobni a lépcsőn…

MARGIT

Kitör. Lehet, hogy túlságosan ki voltam éhezve – itt feküdtem tegnap, és ilyen szavakat kezdtem el olvasni: „Boldog jövő”, „szabadok leszünk”…

BÁTORI

Kényelmetlenül. Igen, igen, tele van ilyesmivel. Régen írtam.

MARGIT

És micsoda érthetetlen szavak is „értéktöbblet”…

BÁTORI

Az Isten bocsássa ezt meg egy dialógusírásban tehetségtelen és annak idején ráadásul még gyakorlatlan drámaírónak!

MARGIT

Én úgy akartam ezeket a szavakat kimondani, hogy a tüzüktől hamuvá égjen minden, ami rossz… Mert bennem lángoltak ezek a szavak…

BÁTORI

Az értéktöbblet…

MARGIT

Nem tudom, mi az – de el tudnám táncolni. Tudja, nekem mindig vágyam volt egy igazi, szenvedélyes spanyol nőt eljátszani. Mondja, miért nem táncolnak a maga darabjában? Imádom a spanyol táncokat… A haragot is el lehet táncolni… a lázadást is… a győzelmet is… a halált is… Közben egy-egy hangsúllyal, indulatos mozdulattal bele is szövi szavai közé a ritmust. És amikor a csendőrök meggyaláztak, és a felkelés élére állok, egy hosszú-hosszú jelenet, egyetlen szó nélkül… Harsányan dúdolni kezd egy dallamot. Már táncol. Nem kellenek szavak!… Hiszen el lehet táncolni… Tagolva mondja, a tánc szinkópás ritmusára: Az ér-téktöbb-letet! Hirtelen nagyon komolyra vált. Szinte mozdulatlanul áll, széttárt karokkal. És a végén táncolnék a katonák előtt… Így!… Szemben a puskacsövekkel… Csak valami halk perregést hallat, ami úgy szól, mint a kasztanyett. S ekkor kilépve a táncból, a szerepből, mellékesen mondja, mintegy instrukcióként. Ez a golyószóró volt. Nem is kell látni, hogy összeesem. Függöny.

BÁTORI

Úgy látszik, a legsematikusabb műben is van egy szikra igazság.

MARGIT

Borzasztó, hogy ilyen öregen csinálom, és nem akkor, amikor még – sugároztam… Merően áll. Öregségének könyörtelen öntudatával. Jobb így. Én közben nemcsak arra a bányászasszonyra gondoltam, hanem öreg, rigolyás színésznőkre, jegyszedőkre, statisztákra, akiknek abban a boldogabb jövőben szintén jobb lesz, akik maguk is jobbak lesznek… Hirtelen. Így lesz?

BÁTORI

Túl magasra repül. Nem tudom követni. Hogy csinálja?

MARGIT

Szelíden, természetesen, szinte háziasszony-kedvességgel. De kedvesem, hisz tegnap és csakugyan meg akartam halni… Hogy hogy csinálom? Nagyon egyszerűen. A feltámadás lendületével.

4. jelenet

ZÉNÓ

A direktor felküldött, neki is magas ez a hat emelet – készüljön, kéri, viszi ki a repülőtérre.

BÁTORI

Feláll. Igen… De mégse indul. Az asszonyoknak az életemben mindig nagy szerepük volt. Emlékszem, súlyos válságban voltam egyszer…

MARGIT

Szinte megnyugtat, hogy nem most először.

BÁTORI

Van olyan válságunk, amelyik menthetetlenül az utolsó. Folytatja. De nemcsak én voltam válságban. A világ is. Igazi világválság volt. Akkor megismertem egy lengyel diáklányt…

MARGIT

És a válság elmúlt.

BÁTORI

Mintha a szél fújta volna el. Persze csak az enyém, a világválság maradt.

MARGIT

Sokszor volt efféle súlyos válságban?

BÁTORI

Nagyon sokszor. De ha végigtekintek a huszadik század történetén, láthatja, hogy mindig megvolt rá az objektív okom.

MARGIT

És akkor jött hol egy lengyel diáklány…

BÁTORI

Bevallom, sokszor voltam szerelmes. És milyen hálás vagyok azoknak a kedves asszonyoknak. Mindig kihúztak valami világnézeti csávából. Micsoda ideológiai tisztázatlanságban éltem volna én nélkülük!

MARGIT

Olyan okosak voltak?

BÁTORI

Úgy szerettek.

ZÉNÓ

Uram…

BÁTORI

Tudom, indul a gép… És még az az elégtételük sincs meg, hogy az irodalomtörténet számon tartja őket, mint a polgári költők múzsáit. A mi irodalomtörténetünk nagyon szemérmes. Számon tartja az én eszmei tévedéseimet, de a múzsáimat nem… Magát se fogja számon tartani.

MARGIT

Nincs miért.

BÁTORI

De! Van!

5. jelenet

A DIREKTOR

Be, kicsit lihegve. Indulás! Elkéssük…

BÁTORI

Annyira fél, hogy itt maradok?… Szívesen maradnék… Pedig ide is mennyi gyanakvással jöttem. Megszoktam, hogy engem mindenütt duplán becsapnak. Előbb a javamra – aztán a káromra… Igyekszenek megúszni engem, ahogy lehet… Hát ez itt elmaradt. Nehéz szívvel megyek el. Ha valahol – itt megint vállalni tudnám ifjúságom eszményeit.

A DIREKTOR

Halálos komolysággal, tehát cinkos-cinizmussal. Kihagyta, hogy „legszentebb”.

BÁTORI

… Legszentebb eszményeit.

ZÉNÓ

Isten őrizzen meg mindenkit a cinikus emberek őszinteségi rohamától. Egy életen át fújják a blazírtat, aztán kiteszik az asztalra a nagy, hizlalt, libamájszívüket… Menjünk!

BÁTORI

Nem megyek! Döntöttem: maradok!

MARGIT

Köszönöm.

BÁTORI

Ha ma elmulasztottam, látni akarom a holnapi próbát.

DIREKTOR

Ja?

BÁTORI

És a holnaputánit, és persze négy hét múlva az előadást.

DIREKTOR

Bocsásson meg! A mi programunkban egyetlen napról volt szó. Ön megérkezik, és tizennyolc óra múlva utazik tovább. Egyetlen napi szórakoztatásáról volt szó. Nem többről.

BÁTORI

Igen, de ebben a tiszta légkörben, itt maguknál, ahol… Elhallgat, a levegőben maradt a szó. Hirtelen. Nem többről?

DIREKTOR

Némán ingatja a fejét: nem többről.

MARGIT

Lesz holnap próba?

DIREKTOR

…Nem lesz. Holnap nem lesz.

MARGIT

És holnapután?

DIREKTOR

Azt hiszem, holnapután sem lesz… Egyetlen napról volt szó. Hirtelen. Miért akar itt maradni? Elmegy. A pénzt átutalják. Nem kelt itt irigységet. Nem szúr szemet. Távolból: ön világirodalmi jelenség… Önt mi perspektivikusan szemléljük. Örüljön neki.

MARGIT

Mért ne maradjon itt? Nem lesz előadás?!

DIREKTOR

Az az óra, ameddig szórakoztatnom kellett a vendéget: lejárt. Most már megengedhetem magamnak, hogy kellemetlen dolgot is mondhassak neki: nem lesz előadás.

ZÉNÓ

Margithoz. Mondjon le! Mondjon le! Most mondjon le a pályáról!… Különben ezt nem lehet kibírni. Visszaesik… Margitka, mondjon le!

MARGIT

Ó, a direktor csak próbára akar tenni minket… Biztosan csak próbára akar tenni minket… Azért mond ilyeneket.

DIREKTOR

Ha sietünk, eléri a gépet. Egy óra múlva ha a felhők közül visszapillant ránk, már nevetni fog az egészen, mint egy karneváli mulatságon, mert az volt. Tudja, mi a karnevál? Amikor a világ rendje egy napra tótágast áll. Amikor visszatér a káosz. De csak egyetlen napra!… Most szépen elmegy egy másik vendégszerető országba…

ZÉNÓ

Bátorihoz. Látja én megmondtam magának is, hogy jobb lesz a küszöbön visszafordulni. Megmondtam. De maga ragaszkodott a csésze teájához meg a csodájához… Tessék! Most kiihatja az egész szennyvödröt!

MARGIT

Ne hallgasson rájuk! A csoda megtörtént.

DIREKTOR

Ki tudja? Senki nem látott semmit. A karneváli versenyfutás idején a paloták ablakai be voltak spalettázva. Nincsenek tanúk! Nincsenek nézők! Senki sem látta az inaszakadtak versenyfutását… Maguk most úgy néznek rám, mint holmi cirkuszigazgatóra. Fölény, korbács, lakkos csizma… Én nem vagyok cirkuszigazgató. S különben: a cirkuszigazgató is ember.

BÁTORI

Markolja az előtte álló széket.

ZÉNÓ

Nem érdemes ezt a széket összetörni – már úgyis törött. Kiveszi a kezéből. Azt hiszem, most már visszapakolhatjuk a dekorációt a raktárba. Ettől kezdve hordja kifelé a bútort.

MARGIT

Most már hiába csinálnak akármit. A csoda megtörtént, és azt visszacsinálni többet nem lehet.

DIREKTOR

Minden csoda három napig tart. Nálunk még addig se… És nekem kötelességem a káoszból megint megteremteni a világot. Amely a felboríthatatlan hierarciára épül.

MARGIT

Ó, hiszen akkor maga az Isten!

DIREKTOR

Isten? Nem túlzás ez?… De azért kedves… Isten? Azt mondja?

MARGIT

Miért ne? Van, ahol egy dugóhúzót imádnak. Mélyen meghajol. Neked köszönhetem a feltámadásomat, s hogy négy hét múlva a kivégző négyszöggel szemben sugározni fogok – és minden szavam gyújtani fog…

DIREKTOR

Drágám, hányszor mondjam: nem lesz előadás.

MARGIT

Lesz. Meglátja, lesz. Ha egyszer a csodák elkezdődtek.

DIREKTOR

Maga tegnap meg akart halni.

MARGIT

Kihívóan, szikrázva. Szeretne megölni? Nem fog sikerülni!

DIREKTOR

Nevet, szinte felszabadultan. Hogy maga milyen elragadó… Milyen elragadó… Az embernek szinte kedve támad leborulni maga előtt, elfogadni a csodát, a feje tetejére állított világot, az értékek új rendjét… Megteszem! Meg!… Hiszen olyan elragadóan mondta: „Szeretne megölni? Nem fog sikerülni!” Hirtelen. Mondja még egyszer!… Na!

MARGIT

„Szeretne megölni. Nem fog sikerülni.”

DIREKTOR

Van erő abban, ahogy mondja… Halkan. Elragadó… Csak éppen… Elhallgat.

MARGIT

Csak éppen…?

DIREKTOR

Még egyszer. „Sz-szeretne… megölni…”

MARGIT

Szeretne…

DIREKTOR

Nem hallom! Sz-sze…

MARGIT

Sz-szeretne…

DIREKTOR

De hiszen magának beszédhibája van! „Sze-sze”! „Sze-sze, sze-sze”! Mi az, hogy „sze-sze”!

MARGIT

Nem bír megszólalni.

DIREKTOR

Na!… „Sze-sze”… Hát igen… Mindent meg fogok tenni, hogy kárpótoljuk. Az állását megtarthatja. Egy jegyszedőnő lehet néma is… Bátorihoz. Az autóm lent vár!

ZÉNÓ

Ugye, Margitka, ugye mondtam, hogy mondjon le a pályáról…

DIREKTOR

Magánemberként is, természetesen…

MARGIT

Meg akar szólalni, kiáltani akar: artikulátlan hang az eredmény.

DIREKTOR

Mit mond?

ZÉNÓ

Hogy nem mond le, azt.

MARGIT

Egy még artikulátlanabb kiáltás.

BÁTORI

Az én dialógusaimnak tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy érthetően mondják-e vagy érthetetlenül… Még jót is tesz nekik, ha túllépünk a szavakon. A szavak mindig gyorsabban tönkremennek, mint az érzések meg az igazságok… Le kell operálni a szavakat róluk. Így még megmenthetjük érzéseinket a szavak hullamérgétől…

MARGIT

Kiabálna, nem megy.

BÁTORI

Én is a kifejezhetetlenért küzdöttem valamikor… Nekem se sikerült.

MARGIT

Egy sikolya, majd zokogása. Leborul.

ZÉNÓ

Na! Sámson!

BÁTORI

Mit döntsek össze? A színházat? Vagy gyújtsam föl? Nevetséges anarchista merénylet volna. Nincs cselekvésre mód. Nincs és nincs.

ZÉNÓ

Ne lesse a csodát! Maga tegyen csodát. Magában bízott… Most avatkozzon bele a világtörténelembe!

BÁTORI

Feltámogatja Margitot. Magával szembe fordítja a fejét. Nem baj! Na! Nincs semmi baj… Most már úgyis mindent elölről kell elkezdeni… A küzdelmet a kifejezhetetlenért. Mit akar? Szeretné visszakapni a hangját?… Igen?… Én is! Én is!… Tanuljunk meg újra beszélni!… A-a-a! Az A betűvel kezdődik minden. Alfa! Angyal! Arkangyal! Adonáj! Ágy!…

MARGIT

Alakítgatja a száját, de hang nem jön ki rajta.

BÁTORI

…Arany… Adminisztráció… Ha ez megvan, a többi már könnyen fog menni. A-a-a!

MARGIT

Hangtalan A hangjai.

BÁTORI

Így! Így! Fog menni… Menni kell… A!… A!… Gondoljon az Adriai-tengerre, napsütésben!… A!… Az Atlanti-óceánra… Zúg az óceán! A-a-a-a-a! Az asturiai asszonyokra… Andalúziára… az Alpesekre, az Andokra, az Appenninekre… Anna-bál! Nem volt?… Anda Géza zongorázik. És már dúdolja is a dallamot, Brahms Esz-dúr Impromtujét.

MARGIT

Dúdolni próbálja. Ez megy.

BÁTORI

Ez az! A-a! Alleluja! Alleluja!

MARGIT

Artikulálás nélkül énekel.

BÁTORI

És most újra kezdjük az egész életet… A történelmet. A világtörténelmet… Alma! Ádám! Álom! Áldás! Áve! Ábel, az állandó áldozat… És az Ararát. Ott kötünk ki a vízözön után.

MARGIT

A-á…

BÁTORI

Majdnem! Az A betű majdnem megvan. S most már csak huszonnégy betű, és mindent el fog tudni mondani, újszülött hangokkal, el nem koptatott szavakkal… A szerepeknek is új értelmük lesz majd. Sugározni fognak!

MARGIT

Á! Á!

BÁTORI

Ez az! És most jön egy másik hang. Brutális betű, a Bé! Barbár betű. Bestiális. Távol áll magától. Erő kell hozzá… B-b-b-b-b-! B-b-b! Bosszú! Borzalom! Bank! Börtön! Bikaviadal! Bot! Buta! Barom!

MARGIT

P-p-p…

BÁTORI

Bismarck. Bourbon. Bonaparte. Borgia… Böffentsen egyet!

MARGIT

Hiába erőlködik.

BÁTORI

Kezdjük most is inkább azzal, ami szép. A szépségre mindig van egy lehetőség. Brahms, Berlioz… Bartók, Bach, Beethoven…

MARGIT

Bá-bbá-bá-bá…Megint az Esz-dúr Impromptu melódiája.

BÁTORI

És most jön egy kedves hang… Á-Bé… Cé-cé-cé…

MARGIT

C-c-c!… Ci-ci-cica! Cica… Cica… És ugyanúgy mozgatja az ujjait, mint amikor a játék kezdetén magához tért a halálból és a macskáját hívta.C-c-c-c!