Tüzet viszek

1. jelenet

VALÉR

Gyerekkoromban nekem mindig azt mondták, hogy aki tűzzel játszik, az éjszaka bepisil. Az ilyesmit jó tudni. Ezen az alapon kerültem be ide. Kicsit nevet.

MÁTÉ

Tűzzel játszott?

VALÉR

Az csak a biztosítótársaság rágalma volt. Nevet. Incontinentia urinae. De nem vese-, hanem idegalapon. Ez van írva a papirosra. Incontinentia… Tud latinul?

MÁTÉ

Mint aki valamiért megsértődött: Nem. Semmilyen idegen nyelven nem tudok.

VALÉR

Nem baj. Aki zseni, megengedheti magának, hogy semmit ne tudjon.

MÁTÉ

Érzékeny pontja ez. Majdnem kiabál. Nem engedheti meg !

VALÉR

Én is voltam zseni. Utoljára húszéves koromban. Aztán megtanultam rajzolni, és vége. Most már csak nevet ezen is.

MÁTÉ

Margitkának sikere van.

VALÉR

Itt mindenkinek sikere van. A bolondok hálásak. Mi vagyunk a leghálásabb publikum.

MÁTÉ

Magának is tetszik?

VALÉR

Tetszik. Bár nem azon az alapon, hogy bolond vagyok. Nevet, a szokásos kis kényszernevetésével.

MÁTÉ

Én meg szívesen hallgatnám az ő fülükkel. Hogy hogy hat rájuk… Mondja öregúr: milyen itt az ellátás?

VALÉR

A színészek szeretnek ide kirándulni. Mert itt érdekes élményeket lehet szerezni. Nevet.

VALÉR

Akik a zárt osztályon vannak, saját maguknak szolgálnak műsorral. Nevet. Nonstop műsorral. Vannak akik egy életen át ezt hallgathatják. Én még csak egy hónapja… Maga egy óra múlva otthon lesz. Tudja, hogy nekem milyen szép, kényelmes műteremlakásom van? Függönyök, függönyök, függönyők – mert zavar a kinti zaj. A vonatfütty! És most itt élek. Az ellátás pocsék.

MÁTÉ

Milyen fenyegető ez a hang. Hallgatja. Egy világtalan ember hangja.

VALÉR

Eltalálta! Vak is, bolond is. Vegye le azt a kék bugyrot a polcról!… Azt! Bontsa csak ki…

MÁTÉ

Ezé?

VALÉR

Ki se kell bontania. A kések, a reszelők, a fúrók már átszúrták a kendőt. Igen, tőle szedték el ezeket, amikor behozták… Hát fenyegetőnek elég fenyegető – mi? És nemcsak a hangja.

MÁTÉ

A csomagból egy szabóollót vett elő; megcsattogtatja, s a két hegyét a maga szemének irányítja. Lehet, hogy igaza van neki, hogy ki akarja szúrni az én két szemem?

VALÉR

Ne legyen olyan beképzelt, hogy csak a magáét. Nevet. Az egész világ szemét.

MÁTÉ

Honnan tudja?

VALÉR

Mondjam, hogy én is? Kacag. Hogy én is hasonló cipőben járok?

MÁTÉ

Maga nem vak és nem is ilyen kiabálós.

VALÉR

Majd bolond leszek. Itt még mindig jobb az ellátás, mint a zárt osztályon – ha már annyira tudni akarja.

MÁTÉ

Továbbra is az olló két hegyével néz szembe. Elhallgatott. Biztos kapott valami injekciót. De hogyan lehetne meggyőzni őt arról, hogy kegyelmezzen meg nekünk, látóknak?

VALÉR

Szép kis szenzáció volna, ha maga itt most kiszúrná a két szemét. Na!… Egy mozdulat az egész… Nem? Jó, hát majd legközelebb.

2. jelenet

MARGIT

Egyszerű parasztlányból lett színésznő; s ez a tény az ő érdekessége, szexepilje, szívesen beszél róla, kicsit mitizálja; nem is tud már megindultság nélkül gondolni arra, hogy ő milyen mélyről jött, s hogy milyen magasra jutott – ezért mind a kettőt kicsit el is túlozza, a mélységeket is és a magaságot is. Lényegében ugyanazt az utat járta meg, mint Máté, de amíg Máté számára ez személyes sors és életének mindenki mástól független kalandja – Margit a maga karrierjét biztató szociológiai – sőt politikai – jelenségként becézi és tálalja; úgy látszik, hogy így több figyelmet, megértést és támogatást remél. Röviden úgy is mondhatnánk, hogy Máténak a származás végzete, Margitnak programja. A különbség, persze, tehetségük szintjében is van. Várnak már, Máté, a drágák! Engem alig akartak leengedni a pódiumról… Hogy ezek hogy szeretnek! Én is őket. Talán azért, mert én játszok velük… Mintha mindnyájan gyerekek volnánk, és együtt játszanánk otthon, a falusi templomdombon… így mondtam nekik is. Akadt, aki a végén együtt dalolt velem. Pedig különben búskomor szegényke.

MÁTÉ

Az ollót csattogtatja, majd ledobja. Mondd! Hogy kerültem én ide?

MARGIT

Kezded?

MÁTÉ

Megrázza a fejét, majd. Nem én kezdem. Kezdődik. Kis csend, s aztán megismétli. Mondd! Hogy kerültem én ide?

MARGIT

Olyan kiáradó gondoskodással, amely nyilvánvalóvá teszi az ő szeretői, nővéri, anyai szívét. Igaz, olyan a természete, hogy csakugyan – mint mondja – kiteszi a szívét azért, akit szeret. Máté, Máté, édes Máté… Hisz te mondtad, hogy egyszer te is eljönnél ide… Közéjük.. Most mért húzod, halasztod? Várnak téged. Egészen fel vannak izgatva, hogy milyen vagy szemtől szembe… Sőt, az orvosok is! Valérhoz. Tessék már mondani neki, szintén!

VALÉR

Ó, itt már napok óta mindenki erre készült, önről beszélt…

MÁTÉ

Csak elfogott megint az az érzés. A „hogy kerültem én ide”?

MARGIT

Az öcséd hozott, a kocsin.

MÁTÉ

Leinti, nem erről van szó. Amikor a nagy éjszakai utazás után hajnalban kiléptem a Keleti pályaudvar óriás kapuján, akkor éreztem először ezt: Hogy kerültem én ide? És ez az érzés azóta is mindig elővesz, mint nagyanyánkat a szédülés… A kollégiumban, amikor először fölébredtem… Nevet. „Hogy kerültem én ide?” Színpadon már szinte várom: na, mikor jön?

VALÉR

És jön?

MÁTÉ

Inti: jön. A partnerem olyan messzire kerül tőlem, mintha kakasülőről nézném. „Hogy kerültem én ide?” De azért persze mondom a szöveget, gépiesen. Folyamatosan recitál. „De hagyjuk immár a panaszt, és nézzük azt, hogy megragadva a szerencse üstökét, e barbár földről szép honunkba mint jutunk.” És közben rájövök, hogy amit akaratomtól függetlenül csak mondok, mondok – abban is pontosan ugyanaz a kérdés van: „E barbár földről szép honunkba…” Figyeli? Pontosan az: mit keresek én itten? És mi lesz, ha a közönség észreveszi, hogy én csak tévedésből kerültem föl a színpadra? Ezért hát csak darálom tovább. „A bölcs ne hagyja el jó sorsa ösvényét, és el ne játssza üdvét, hogyha int a perc”… Mintha nem is én mondanám, úgy darálom, és közben a szívem majd megszakad belé…

VALÉR

Ilyenkor legjobb egy pohárka konyak! Előhúzza az üveget a farzsebéből.

MÁTÉ

Felderül. És még mondja azt, hogy nem jó az ellátás!

MARGIT

Nem, nem, neki nem szabad innia!

MÁTÉ

Úgyis az öcsém fuvaroz. Az üveg kupakjába töltött a festőnek, ő maga meghúzza az üveget.

MARGIT

Nemcsak ezért! Nemcsak ezért! Próbálja elvenni tőle.

MÁTÉ

Akkor meg miért? S most már nevetve odaadja a félig üres üveget.

MARGIT

Valérnak magyarázza, mintha mentené. Ha valami baja van, mindjárt többet iszik a kelleténél.

MÁTÉ

Semmi bajom sincs. Csak az, hogy többet iszok a kelleténél. Nevet. S folytatja, a festőnek, magyarázva. Maga most azt hiszi, hogy ezt az idézetet én kiszúrtam. A barbár földet meg a szép honunkat…

MARGIT

Mert oda húzza vissza a szíve őt is: a szülőföldjére.

MÁTÉ

Egy kissé már fejébe is szállt az ital. Margitka, most fogd be a szád. Én most egy művelt emberrel beszélgetek, aki megért engem. Valérnak folytatja. Minden, de minden színdarab tele van célzásokkal, hogy hogy kerültem én ide… Legutóbb, a Florentin kalapban háromszor voltam úgy, hogy keresek valamit, hogy eltévedtem, hogy tévedésből kinyitottam egy ajtót, azon belöktek, most itt vagyok… Tagolva. De hogy kerültem én ide?

MARGIT

Most csak húzod az időt, mert nem akarsz fellépni… Mit fognak szólni ezek a kedves doktorok? Az a kedves jó doktornő?

MÁTÉ

Látod, most igazat mondtál. Nem is akarok fellépni.

MARGIT

Pedig ezzel mi gyógyítjuk őket. Ezt nincs jogunk megtagadni. Mi az orvosok szövetségesei vagyunk. Ezt a bevezetőben elmondta az a kedves, jó…

MÁTÉ

Elvágja. Nem megyek!… Az a kedves, jó doktornő idejöhet.

MARGIT

Hogy az hogy szereti a művészetet! Ha tudnád!

VALÉR

Meg a művészeket. Kacag. Ha tudná! De majd meg fogja tudni…

MARGIT

Várnak. Te vagy a fénypont nekik ma este. A betegekre gondolj!

MÁTÉ

Épp az, hogy rájuk gondolok. Rám bámulnak. Csodálnak. Tapsolnak… Hogy jövök hozzá? Én is csak olyan vagyok mint ők. Egy vagyok velük.

VALÉR

Margithoz, tréfásan, Mátéra értve. Most olvassa Dosztojevszkijt – nem? Kamaszfővel kell rajta átesni…

MÁTÉ

A gyanakvás és sértődés legolajozottabb reflexével vált át. Azt akarja mondani, hogy elkésve foltozgatom a műveltségem hiányait?

VALÉR

Nem. De ha maga ezt akarja érteni… Vállat von.

MÁTÉ

Kötekedő lett. Honnan veszi maga egyáltalán, hogy én tudok olvasni?

MARGIT

Miket beszél! A könyvet falta, már mikor a disznót őrizte… Ilyen suttyó kis legény volt!

MÁTÉ

Hallja? Hallja? A disznót őriztem! Ilyen suttyó kis legény!

MARGIT

Már akkor Shakespeare-t olvasott!

MÁTÉ

Ugyanis a disznók yorkshiriek voltak, és így pompásan értettek angolul. Ellentétben velem. Röhög.

3. jelenet

ÉVA

Mátéval egyidős, tehát 25 évesnél aligha idősebb orvosnő. Mi lesz? Vége a műsornak?

MÁTÉ

Van gondolatátvitel. Azt akartam, hogy maga jöjjön értem…

ÉVA

Itt vagyok. Maga mit fog előadni?

MÁTÉ

Nem tudom. Kénytelen leszek a perc ihletére bízni magam. Egyelőre ismerkedem a helyzettel. Milyen az ellátás, milyen művészetkedvelők a doktorok, melyik beteg miért ordít… Nem találja meg a hangot a doktornővel, hol feleslegesen nagyképűsködik, hol önkínzó öniróniával játssza az alázatost.

VALÉR

Smuzol. Zseniális, egészen zseniális… Felvesz egy tárgyat, beleszagol, és megmondja a diagnózist.

ÉVA

Játékosan ő is, játékos kötekedéssel. Nem volt valamelyik őse sámán?

MÁTÉ

Kis bűvészmutatvány ez az egész, csókolom a kezét! Gondolatolvasás, akaratátvitel, a cilinderből kihúzni egy zsiráfot – talán ilyesmivel lépjek fel?

4. jelenet

AZ ÖREG

Sovány, cserzett falusi cselédtípus, idegsokkos. Most fel is van izgulva. A trombitám!… Százezer trombita közül is megismerem… Elrabolták tőlem.

ÉVA

Halkan. Vigyázzon! Beszámíthatatlan!

MÁTÉ

Azért jöttem, bácsika, hogy visszaadjam. Szép hangja van…

AZ ÖREG

Most meg nem mer utánanyúlni. Mintegy elbűvölten, dadogva mondja. Azt mondták, őfensége a főherceg fogja visszaadni nekem.

MÁTÉ

Az én nagyapám is hozott haza a hadifogságból egy szép, fényes réztrombitát…

AZ ÖREG

Nem ismerem a maga nagyapját. Maga kicsoda? Maga nem a főherceg.

MÁTÉ

Magára mutat, diszkréten. Inkognitó…

AZ ÖREG

Kihúzza magát. Infanterist…

VALÉR

Na, tata! A nevedet, a nevedet mondd!… Hogy hívnak?

AZ ÖREG

Infanterist… De csak üresen mozog a szája.

VALÉR

A nevét már elfelejtette.

AZ ÖREG

Dadog. Infanterist…

MÁTÉ

Cinkosan. Pszt, tudjuk: inkognitó… Ezeknek nem szabad tudni a mi nevünket, Infanteriszt… És néma szájmozgással mintha súgná a nevét.

AZ ÖREG

Nyel egyet, megkönnyebbült. Nem kell tovább törni a fejét azon, hogy hogy  hívják.

MÁTÉ

Román hadifogságból hozta haza ezt a szép trombitát.

AZ ÖREG

Ez nem az én trombitám?

MÁTÉ

De. Odaadja.

AZ ÖREG

Mert a hangját én megismerem…

MÁTÉ

És mindig azt fújta rajta, amivel a halottakat temették, a hadifogolytáborban. Azokat a szegény fogolykatonákat, akik már nem bírták tovább a napi tizenkét órát a sóbányában.

AZ ÖREG

Mintha ez mondana neki valamit… A sóbányában. Ott!

MÁTÉ

Hangtalanul jelzi a ritmust, a dallamot. Ezt… ezt fújta… De hogy mit?

AZ ÖREG

Szájához illeszti a trombitát, de remeg, nem mer belefújni.

MÁTÉ

Ezt… ezt a temetési marsot fújta… Elöl ment a nagytata, utána mi, gyerekek, mezítláb… Végig a falu főutcáján, mintha mindig azokat a szegény hadifoglyokat temettük volna…

AZ ÖREG

Egy éktelen hangosat belefúj a kürtbe.

MÁTÉ

Most már ezt túlkiabálva. És fújtuk együtt a nagytata trombitaszavára… Vezényli, inti, szuggerálja megint némán azt a ritmust és gyászdallamot…

AZ ÖREG

csakugyan azt fújja már, a siralmasan primitív, szívet facsaró dallamot.

MÁTÉ

Dalolja most már rá vadul az ordináré szöveget, amit a gyerekek kitaláltak. Meg-dög-lött… Meg-dög-lött… Ez is teme-té-és! Ram-tata-tatta-ram tatta… Temetééés!

AZ ÖREG

Még hangosabban fújja, ismétli.

MÁTÉ

Kiabálja. Megdöglött!… Megdöglött!… Megdöglött!… Megdöglött!

MARGIT

A bukolikus emlékeknek nem bír ellenállni; masírozik, és boldogan dalolja …ez is teme-té-és… Ez is teme-té-és…

ÉVA

Tapsol, közben el van ragadtatva, kiabálja. Maga sámán!… Mondtam, ugye, hogy maga egy sámán!… Megjött a közönsége! Ott van ni! Várják a műsort… Ugye, akarjátok hallani?

BETEGEK

Közül hangok. Igen… Akarjuk!

ÉVA

Akkor szavaljon! Halljuk!

ÉVA

Kihívóan, kötekedő gúnnyal kiáltja. Bízza magát a perc ihletére!

MÁTÉ

Felcsapva a jobbját, mint aki rohamot vezényel – bele! Túlkiáltva a trombitaszót, de – mintegy – arra mutatva fel, a messze hangzó, rettenetes trombitaszóra, a Gulyás Pál versét mondja. „Ez a trombita emelte – magasba a zászlókat, – ez a trombita kergetett – föld alá milliókat!”

MÁTÉ

Folytatja, szinte bele a betegek arcába. „Ó, mennyi anya siratja – e kürtszóra holt fiát, – s a földben a trombitára – mennyi csontváz szalutál!”

5. jelenet

ÁKOS

Orvos – és ezt nemcsak az orvosi köpenye mutatja – belép. Gratulálok! Ha maguk azért jöttek, hogy kompromittálják ezt a kísérletet – ez sikerült… A betegek felé. Ide nem szabad betegnek belépni! Ezt tudják jól… mindenki visszamegy a szobájába! Ápolók!… Hol vannak az ápolók!

MÁTÉ

Még nem fejeztem be a verset… És nem kellenek ápolók..

ÁKOS

A trombitálást hagyja abba!

AZ ÖREG

Körbejárkálva csak fújja a maga riadóját.

ÁKOS

Ápolók!

MÁTÉ

Inkább csak int, és szájmozgással súgja az Öregnek. Nagytata… hagyd abba! A tüdőd… kímélni kell.

AZ ÖREG

Erre abbahagyja, és liheg; sípol a tüdeje.

MÁTÉ

Nagyon csendesen folytatja; skandálva, ringatva a ritmussal a hallgatókat. „A halálnak trombitáját – hallom este kilenckor – messze zeng a hang utána – megkondul a harangszó”… A sor vége a levegőben marad. Csend. Hallják? Az esti harangszót?… Bam-bam, bizony… Akkor hát: jó éjszakát!

BETEGEK

Közül hangok. Jó éjszakát!… Jó éjszakát, magának is!

AZ ÖREG

Még ott áll a szoba közepén, szorítja magához a trombitát.

ÉVA

Szinte szelíden. Ez most már leltári tárgy lett, bácsi, itt kell hagynia.

AZ ÖREG

Fejét rázza: nem, nem; segítséget kérve tekint Máté felé.

MÁTÉ

Add vissza nekem, a trombitát, nagypapa.

AZ ÖREG

Gyanakodva. Maga a főherceg, csakugyan?

MÁTÉ

És te vagy a császár, nagypapa… De mi most számkivetésben élünk – hisz tudod!

AZ ÖREG

Bólogat, tudja ő, persze. És odaadja a trombitát. Aztán hirtelen súgja. Add majd vissza!

MÁTÉ

Int, hogy igen.

AZ ÖREG

Visszajössz? Igérd meg, hogy visszajössz.

MÁTÉ

Itt maradok. Megcsókolja a két arcát. Aludjon jól, felség!…

AZ ÖREG

Erre teljesen földerül, és fönséggel integet vissza.

MÁTÉ

Infanteriszt Ferenc Jóska…!

AZ ÖREG

Az ajtóból legkegyelmesebben szalutál és el.

6. jelenet

VALÉR

Zseni, mondtam, hogy zseni…

ÁKOS

Én meg azt mondtam, hogy minden beteg a szobájába megy…

VALÉR

A doktornőnek nem szokott kifogása lenni az ellen, hogy mint amúgy is kóros álmatlanságban szenvedő, részt vegyek az ő éjféli szeánszain…

ÉVA

Jól kipletykál itt engem, hallja! Még azt hiszik a vendégek rólam, hogy feketemisét tartunk.

VALÉR

Dehogyis! Fennkölt elíziumi beszélgetések azok!

ÁKOS

Az álmatlansága ellen éjszakára altatót kaphat. Máté és Margit felé. Hazavihetem magukat?

MARGIT

Mátéért jön az öccse.

MÁTÉ

Nemsokára itt lesz. Megvárom.

ÁKOS

Kilenckor itt lámpaoltás.

VALÉR

Közben el.

7. jelenet

ÉVA

Most miért hajtasz mindenkit?

ÁKOS

Talán még értékeljük ki a mai szereplésed? A jerikói kürt mint gyógytényező?

ÉVA

Szerintem ez volt eddig a legsikeresebb műsoros est.

ÁKOS

Ezt a kísérletet, hogy hívjunk ide művészeket, én találtam ki – mondjuk úgy, hogy én dolgoztam ki. Mindig akadnak művészek, akiknek egy hozzátartozójuk idekerül. Borravaló helyett adjanak inkább műsort – ebből indultam ki…

MARGIT

Nekünk nincs itt senkink.

ÁKOS

Annál szebb.

MARGIT

Szív kell hozzá, doktor úr.

ÁKOS

Szív. De lehet, hogy az ősi folklór – amit maguk hazulról hoztak –, pláne gyerekkori emlékekben, és az elmebaj között van valami rejtett kapcsolat, csatorna… átszivárgás a személyiség és a kultúra primitív rétegeiben.

MÁTÉ

Mit gondolsz, Margitka, ez most dicséret volt, vagy sértés?

ÁKOS

A tudomány nem ismeri ezeket a kategóriákat.

MÁTÉ

És a tudósok?

ÉVA

Felnevet. Most elmehetsz nyugodtan, Ákos. A válasz erre, a csattanó és megsemmisítő válaszod, úgyis a lépcsőházban fog eszedbe jutni. S most már biztosra veszem, hogy nem utoljára találkoztatok itt.

ÁKOS

Évához. És te nem jössz?

ÉVA

Mára inspekciót vállaltam.

ÁKOS

Gondoltam. Hányadszor ezen a héten?

ÉVA

Mért azok inspekciózzanak, akik imádnak aludni? Én imádok bakteroskodni.

ÁKOS

Akkor virrassz jól. El. Margittal.

8. jelenet

ÉVA

Főzök egy jó kávét… Közben. Van valami dolga még ma este?

MÁTÉ

Nincs.

ÉVA

Szembefordul vele, úgy mondja, komolyan. Maradjon itt velem.

MÁTÉ

A doktor kidobott.

ÉVA

Mert féltékeny. Együtt járunk… Zavarja ez a gondolat?

MÁTÉ

Nem.

ÉVA

Az öccsét, ha jön, majd küldje haza.

MÁTÉ

Szeánsz lesz?

ÉVA

Nem lesz. Ez a pletykás vénasszony még mit fecsegett rólam? Imádnak bejönni hozzám és leskelődnek utánam.

MÁTÉ

Leül, rágyújt. El tudom képzelni, hogy a férfibetegek mind szerelmesek magába.

ÉVA

A kávét főzi, felnevet. Még a nők is! A legeltompultabb imbecillis szemében is felgyullad valami fény, amikor meglát. Maga most azt mondja magában, juj, hogy dicsekszik ez a nő! De nekem ez a legnagyobb elégtételem az orvosi munkámért. Merész gyógymód – egy kollégának bevallani se merném – , de szerintem nemcsak a szellemi igényeket kell ébren tartani, hanem a szerelmi igényeket is. Minden beteg szerelmes egy kicsit az orvosába. Mert gyógyulni akar. Aki szerelmes, az fel akar törni, az nem hagyja el magát. Az olyan, mint egy hivatás…

MÁTÉ

Jó. És aztán?

ÉVA

És aztán? Nincs és aztán.

MÁTÉ

Velük nem lehet?

ÉVA

A betegekkel? Mit velük? Lefeküdni? Soha! Az súlyosabb volna, mint a vérfertőzés.

MÁTÉ

Súlyosabb – micsoda? Nem mondta ki. Súlyosabb micsoda volna.

ÉVA

Ej hát! Súlyosabb bűn. Bűn! Bűn! Na, nem félek tőle, kimondom: bűn, bűn, bűn!

MÁTÉ

Van bűn? Maga szerint van bűn?

ÉVA

Amikor elkövetjük – nincs. Amikor bűnhődünk érte – volt. Ezen még nevet is egyet. Majd hirtelen, őszintén, bevallva ezzel a szerelmi igényét. Az ember nem élhet büntetlenül egy ilyen felfűtött környezetben… Itt marad? Megcsókolja Mátét, de ott is hagyja mindjárt.

MÁTÉ

Mit gondol, ha rendszeresen tanulnék, ha maga tanítana engem, hány év alatt tudnék olyan okos lenni, mint maga most – félig?

ÉVA

Ezen most elkezd nevetni. Jókedvű. Nevet.

MÁTÉ

Miért nevet? Azon nevet, hogy ez lehetetlen? Hogy soha? Soha?

ÉVA

Dehogyis!

MÁTÉ

Láttam egy majmot. Késsel-villával evett. Annak sikerült? A delfinek pláne nagyon tanulékonyak.

ÉVA

Miért gondolja, hogy olyan jó az, ha az ember mindent tud? Én inkább felejteni szeretnék.

MÁTÉ

Nekem muszáj mindent tudni. Shakespeare-hez műveltség kell. A III. Richárdban például mindenkit kétféleképpen hívnak. Olyan könnyen kiröhögik az embert. Még ha szembe – istenes. De a háta mögött! Ezt már idézi valakitől; fenyegető emlék. „Aki nem olvassa el angol eredetiben Shakespeare minden darabját, az még sírásó se lehet, legföljebb harmadik hulla.” Ehhez mit szól?

ÉVA

Hülyeség.

MÁTÉ

Gyanakvó. Ezt azért mondja, mert lehetetlenség, hogy én megtanuljak angolul? Maga tud?

ÉVA

Mit szól hozzá? Tudok… Idegesen elneveti magát. Úgy méreget, mintha vásáron volnék, és nem tudja, hogy érdemes-e engem megvenni…

MÁTÉ

Őszintén, szinte a kétségbeesés mélyeiből. Nekem nagyon, de nagyon, szükségem van magára. Nem is sejti, mennyire… Elhallgat. Itt maradhatok, csakugyan?

ÉVA

De hisz én hívtam.

9. jelenet

MIKLÓS

Be. Máté öccse, de kettejük közt ő a felnőttebb. Úgy öltözik, mintha színész vagy filmes volna, tehát nem az. Megjöttem. Mehetünk?

MÁTÉ

Leinti. Én még maradok. Bemutatja. Miklós öcsém. A tíz testvér közül az egyik. A leghűségesebb. Nem halt meg és nem disszidált.

MIKLÓS

Bolond is lettem volna! A tíz közül mindig én voltam a legnagyobb csibész. Kezet csókol Évának. És most fog eljönni a csibészek ideje. Az én időm. Ezt kihagyni? Amikor az isten is maszeknak teremtett…

MÁTÉ

Ne higgyen neki! Az üzlethez semmi tehetsége nincs. Csakis a nőkhöz.

MIKLÓS

Könnyű nekem. Csak elmondom, hogy a művész úr testvéröccse vagyok. így sokkal több sikerem van, mint neki magának.

ÉVA

Biztos?

MIKLÓS

Igaz; a gimnazista lányok kivágják a képét, és kitűzik az ágyuk fölé… Ha már választani szabad, én nem a szentképek helyét választom. Bár én is fényképekkel operálok. Semmi pornó! Családi fényképeket mutogatok. Amíg a tíz testvér között megkeresik őt meg engem, már meg is fogtam a mellüket. Pardon! Közben szünet nélkül mesélek nekik róla. Hogy a búbos kemence padkáján állva szavalt először Petőfit, hogy az elhagyott urasági kocsiszínben csinálta az első színházat… így teszünk ki egy Don Jánost, mi ketten.

ÉVA

Igya meg ezt a csésze kávét…

MIKLÓS

És máris megyek, értettem. Felhajtja a kávét, és a félreérthetetlen helyzetet még félreérthetetlenebbé téve bátyjának biztató szemhunyorítást küldve, indul. Egy családi fényképet ne hagyjak itt?

ÉVA

Legközelebb!

MIKLÓS

Kezét csókolom. El.

10. jelenet

ÉVA

Játékosan mondja, hogy leplezze, hogy komolyan gondolja. Ellen-áll-ha-tat-lan család! Az ajtóhoz megy, ráfordítja a kulcsot. A betegek nálunk nyitott ajtó mellett vannak. Tehát nekünk jobb rázárni az ajtót. Máté mellé lép.

MÁTÉ

Megcsókolja. Majd. Szeretném tudni mindazt, amit te tudsz.

ÉVA

Azt hiszed, az olyan sok?

MÁTÉ

Nekem elég volna – kezdetnek.

ÉVA

Ezt a mohóságot! Mint egy csecsemő, egy éhes csecsemő… Te újszülött!

MÁTÉ

Feljönni könnyű volt a mélyből. Feljönni erre a világra. De megkapaszkodni nehéz. Egyre nehezebb. Tudod, hogy mért olyan mohó az az újszülött, hogy miért ordít? Mert pontosan tudja, hogy milyen nagy a csecsemőhalandóság. Ha egyetlen szót rosszul ejtek ki, visszaküldenek a liba-liba-libalegelőre. A megvető hangsúly, amellyel a „libalegelőt” mondta, arra vall, hogy ez is egy idézet, egy megalázás emléke volt, kínzó tüske a sok közül. Hazavágnak.

ÉVA

Az pedig nagy kár volna. Hirtelen nagyon komolyan. Várj!… Mondd azt, hogy „fehér”.

MÁTÉ

Nem tudok más nyelven.

ÉVA

Mondd utánam… „fehér”.

MÁTÉ

Fehér.

ÉVA

Mondd azt, hogy „nem”.

MÁTÉ

Nem.

ÉVA

„Szép.”

MÁTÉ

Szép.

ÉVA

Ha te ezt mondod, fehér, abban benne van a fehérség… „Nem.”

MÁTÉ

Nem.

ÉVA

Ezt úgy mondtad, hogy ebben a nem-ben benne volt a semmi… Ledől a fehér lepedővel leterített díványra.

MÁTÉ

Áll, nézi.

ÉVA

Te úgy tudsz beszélni, hogy a szavak visszanyerik eredeti, teljes értelmüket. Az emberek nem tudják, hogy miért imádnak úgy téged. Imádnak hallgatni, imádnak látni téged. Miért? Én tudom, miért.. Ezért. Ha egy szavadat megsebezném. – vérzene.

MÁTÉ

„Szép” – ezt úgy mondtam, hogy te voltál benne.

ÉVA

Ha meleged van, dobd le a zakódat… Van ott fogas.

MÁTÉ

Eltűnik a paraván mögött.

ÉVA

Ebben a pillanatban eljutottam oda, hogy még az Istenben is hinni tudok… Ha idejössz mellém, majd mondd azt, hogy „Isten”… Kezdem hinni, hogy van gondviselés. Amin eddig én keresztülmentem, annak nem volt semmi, de semmi értelme. És most, hogy várom, hogy idegyere mellém, egyszeriben olyan világos, olyan logikus minden… Majdnem kiáltva. Semmi sem történt hiába! Hallod? Máté!… Micsoda hosszú úton jutottam én el hozzád – ez nem is igaz! Csak a marhavagonban az út több – mint egy hétig tartott… Csend. S aztán egy másik hangon folytatja, bár pontosan ezt folytatja. Mondok három szót. Figyeled? ÉLNI JÓ… MAMA… Ezt a három szót én akkor kiáltottam az anyám felé, amikor ő engem egy másik nő hóna alá nyomott, és mindannyian pontosan tudtuk, hogy azért adott oda másnak, mert őt most viszik meghalni… Még visszanézett: megvagyok-e, én meg ezt kiáltottam utána: Leb wohl, Mami! Tizenkét éves voltam. A tizenkét éves kislányok borzasztó képmutatók tudnak lenni. Mindent tudtam, és úgy kiáltottam utána, ahogy egy jól nevelt, tizenkét éves kislányhoz illik: élj jól, mamám! Mondd, ki lehet-e szedni ezekből a szavakból azt a gázszagot, füstszagot, égett szagot… Élj – ez nekem azóta azt is jelenti: Meghalsz! Jól – ez azt is jelenti: Ne kínlódj sokat, amikor fulladozol! Mamám – ez annak a rövidítése: Te, akinek nem volt érdemes se szülnöd, se születned! Figyeled? A legszebb szavak az ellenkezőjüket is jelentik. Azóta… És az is világos most már, hogy miért jöttem éppen erre a pályára, a sok szimuláló meg disszimuláló beteg közé, ide, ahol a szavak nem jelentenek semmit. Csend. Mert gyerekkoromban megtanultam, amit azóta mások is megtanultak, csak éppen nem mernek bevallani, hogy a szavak… szavak… Hirtelen. Nem jössz?

MÁTÉ

Keresek itt valamit, hogy magamra vegyem.

ÉVA

Minek?… A szavakkal együtt számomra a dolgok is elveszítették az érvényüket… Tudod, mi az egyetlen, ami ebben a nagy devalvációban még mindig tartja magát, még mindig pontosan önmagát jelenti?… Az emberi test… Megfigyeltem a betegeken is. Amikor már semmi, de semmi bizonyítékuk nincs rá, hogy igazuk van – akkor dobnak le magukról minden ruhát. Hogy legyen a meztelen, egyetlen, anyaszült testük a bizonyság. A fiatal Szent Ferenc is így érvelt apja előtt, és az egész Assisi városa előtt. Anyaszült pucéran… Az öreg festő azt nem pletykálta el, hogy a fehér köpeny alatt ilyen melegben én sem viselek semmit? Cigarettát vesz elő. Van tüzed?

MÁTÉ

Az ápoltak köntösében, mezítláb, előjön. Leül a dívány szélére. Remeg a kezed.

ÉVA

… Így elgyengültem abban, hogy szeretlek…

MÁTÉ

Tüzet ad. Utána a gyufát nem oltja el. így kérdi. És ha most ez a meggyújtott gyufa egy gyors láncreakcióval porrá égetné a világot… Elfújod?

ÉVA

Fejét rázza: nem. Nézi az égő gyufát. Majd hirtelen elfújja, mégis.

MÁTÉ

Látod te, te, hogy azért van értelme még egy leheletednek is…

ÉVA

Boldog, felszabadult, nevet. Fütyülök a világra. Azért oltottam el, hogy a körmödre ne égjen. Nem akartam, hogy neked fájjon… Sorban megcsókolja Máté ujjait.

MÁTÉ

Lassan odanyújtja neki a másik kezét is. Abban egy kis összehajtogatott papírt tart. Ezt küldik neked.

ÉVA

Mi ez?

MÁTÉ

Olvasd el! Odaadja a papírt, és feláll.

ÉVA

Nézi a papírt, nézi Mátét.

MÁTÉ

…Beutaló. Ideggyógyintézetbe. Két hete hordom a zsebemben. Nem volt merszem jelentkezni… Most itt vagyok. Vegyetek fel.

ÉVA

Felül a díványon. Megkeresi a lerúgott cipőit, belebújtatja a lábát. Merően nézi Mátét. Döbbenettel? Szégyennel? Haraggal? Ül, hallgat. Azon a ponton van, hogy teljesen összeomoljon, vagy azon a ponton, hogy nekiugorjon a fiúnak. Miért csinálta ezt?

MÁTÉ

Cigarettára gyújt ő is. Mindig féltem a sárga háztól. Most már nem félek. Amit a zsebében talál, kirakosgatja a polcra.

ÉVA

Mik a panaszai?

MÁTÉ

Vállat von, majd. Inkább rám panaszkodnak… Alkohol… A próbákon túlzott ingerlékenység. Amikor azt a liba-libalegelőt emlegették… Például. Kis csönd. Letiltottak a színpadról is. Akkor szereztem ezt a flepnit. Hirtelen. Most még adjon fel olyan intelligenciakérdéseket, hogy Beethovennek hány szimfóniája van, hogy mikor volt a waterlooi csata, és meg fogja látni, hogy az értelmi színvonalam mélyen alatta van annak, amit normálisnak neveznek… És ha kerékbe töret, akkor se tudom megmondani, hogy Magyarországnak ki az államfője…

ÉVA

Volt a családjában idegbeteg? Öngyilkos?

MÁTÉ

A nagyapám. Idegsokkal jött haza a hadifogságból… A disznóölés után elcsente a nagy kést, és szuronyrohamra indult vele. Kis híján felkoncolta az unokáit. Öngyilkos nem volt a családban. Csak ilyen családirtó volt… Van. Majdnem gúnyosan. Azóta is ápolják.

ÉVA

Ezen csakugyan megdöbben. Ez az öreg? Akit megcsókolt?

MÁTÉ

Vigyorog. És ha nem a nagyapám volt?… Azért még megcsókolhattam.

ÉVA

…Komédiás.

MÁTÉ

Akkor pláne felvehet a betegei közé. Maga mondta: szimulálnak meg disszimulálnak.

ÉVA

Mit keres itt? Gyógyulást? Szórakozást? Eloltja a cigarettáját, feláll.

MÁTÉ

Ő is keres egy hamutálcát, eloltja a magáét. És így felel. Most, hogy megtaláltalak… Odamegy Évához, átöleli, és visszadönti a díványra. Téged!… Téged…

ÉVA

Lefejti, lerúgja magáról a fiút. Felpattan. Áll vele szemben. Nem törődik azzal sem, hogy szétnyílt a köpenye… A betegek nem tegezik az orvosokat… Széles mozdulat a köpenyével. Tessék! És ez akkor is orvosi köpeny! Begombolja. Máté elé lép. Vannak elmekórházak, ahol a testi fenyíték még ma is divatban van… Itt nincs… De ha valaki ennyire Pofon vágja ennyire, de ennyire megérdemli… Öklével veri a fiú fejét. Most már bizonyos, hogy semminek, de semminek nincs semmi, de semmi értelme… Üti.

MÁTÉ

Elfödi az arcát. Istenem…

ÉVA

Se a szavaknak, se az Istennek.

1. jelenet

SALGÓNÉ

Az ablakról elhúzza a függönyt. És a festőművész úr mikor jön haza? Mit mondanak a doktorok?

MÁTÉ

Jól megvan odabent.

SALGÓNÉ

Szerintem semmi baja. De ügyes ember ő! Az én szegény uramnak az utolsó években olyan agylágyulása volt, és nem vették be. Magukat is ott kezelték?

MÁTÉ

Engem. De most megszöktem.

SALGÓNÉ

Jobban szemügyre veszi. Valahonnan én ismerem magát… Most! Ahogy nevet… Ilyen fiatal és már rosszak az idegei? És nem fogják visszavinni?

MÁTÉ

Az ablakhoz lép. Ilyen szép lakásból?… Soha nem laktam ilyen szép lakásban… Még csak nem is filmeztem ilyenben. Visszavinni?… Ha csak erőszakkal nem.

SALGÓNÉ

Erőszakkal?

MÁTÉ

Elneveti magát. Ahhoz valami nagy bolondságot kéne csinálnom. Leül az ablakpárkányra.

SALGÓNÉ

Csak vigyázzon, ne üljön ki oda az ablakba. Nem szeretem. A szomszéd műteremből tavaly kiesett egy modell anyaszült pucéron.

MIKLÓS

Nagy élet folyhat az ilyen műtermekben.

MÁTÉ

Nyugodt lehet, nénikém. Kicsi a valószínűsége, hogy ugyanaz a dolog, ugyanott, ugyanúgy megtörténjék.

SALGÓNÉ

Minden évben történik itt valami. Húsz éve vagyunk itt házmesterek… Az ember szinte előre érzi azt, hogy no, most lesz valami.

MIKLÓS

És lesz?… Mi lesz?

SALGÓNÉ

Mérgesen visszautasítja. Nem hagyja magát a sarokba szorítani. Mit tudhassam én azt? Csend. Majd. Itt volt legutóbb is az a tűz. Kigyulladt a műterem. Csak úgy magától. A kárpiton még ott a nyoma is – ni! Ha a szomszédok nem veszik észre idejében, itt leég minden. A művész úr amikor hazajött, meglátta, hogy mi történhetett volna… Krákk! Akkor ment be a klinikára. Nagyon félti a holmiját.

MIKLÓS

Attól nem fél, hogy idegeneket enged be a lakásba?

SALGÓNÉ

Azt írta a művész úr, hogy maga a barátja… Mátéra. Maga!

MÁTÉ

Még az ablakban. A városnak ezen a részén soha nem is jártam. És mégis ismerős.

SALGÓNÉ

Vonatból.

MÁTÉ

Lehet, hogy ez a vonat hozott fel engem… Két ujja a szájában: éleset fütyül.

MÁTÉ

De már nem áll szóba velem ő sem. Meg se ismer. Nem is fütyül rám! Leszáll az ablakból.

SALGÓNÉ

A művész úrra én takarítok…

MÁTÉ

Én is megköszönném.

SALGÓNÉ

Megvessem az ágyat?

MÁTÉ

Inkább ne… Kicsit zavartan. Ugyanis, lehet, hogy még vendégem jön.

MIKLÓS

Biztos!

SALGÓNÉ

Nem itt! Odabent a hálószobában. Ha be van húzva a függöny, nem látszik semmi. Aztán elhúzza – és ott az ágy. Megvetem! Átmegy a hálószobába.

MIKLÓS

Ez igen! Micsoda kégli! Itt elkezditek a hancúrozást, aztán a művész úr csak elhúzza a függönyt és ott az ágy! A megvetett ágy!

MÁTÉ

Közben tárcsázott. A telefonba mondja. Tessék szíves lenni kapcsolni az emeleti folyosót… Picassót keresem.

MIKLÓS

…És te mi vagy ott? Rómeó?

MÁTÉ

A telefonba. Hát megjöttünk! Csakugyan szép itt minden… Öccséhez. Azt kérdi, az italokat megtaláltuk-e. Telefonba. Igen. Ő is el van ragadtatva a lakástól.

MIKLÓS

Már kutat.

MÁTÉ

„Az eltűnt idő” mögött francia konyak.

MIKLÓS

…Eltűnt idő?

MÁTÉ

Keresd!… Az Shakespeare, te! A telefonból nyert értesülését mondja. Ha ott benyúlsz, whiskyt találsz.

MIKLÓS

Már előhalászott egy-két üveget. Világirodalom!

MÁTÉ

Az öcsém azt üzeni, hogy nagy festő tetszik lenni. Öccséhez, mohón. Ide, ide! Nekem is adj! Befogja a kagylót. Most hagyjuk beszélni az öreget. Tölts! Beleszól a kagylóba. Ne mondd! Ez érdekes! Megint befogja. Azt magyarázza, hogy a doktornő a Vízöntő jegyében született, és a probléma az, hogy én meg Szűz vagyok.

MIKLÓS

Ettől torkán akad az ital, úgy röhög, hogy majd megfullad.

MÁTÉ

Iszik. Telefonba mondja. Egészségedre! Miklóshoz. Most előveszi az italt a farzsebéből… Telefonba. Hát akkor: szervusz!

MIKLÓS

A kagylóhoz hajol. Szervusz, kedves Vali bátyám!

MÁTÉ

Ez Miklós, az öcsém. Befogja a kagylót. Azt kérdezi, hogy a képeit megnéztük-e.

MIKLÓS

Ihol egy! Nézi, forgatja.

MÁTÉ

Egyet már találtunk. Öccséhez. Milyen?

MIKLÓS

Szar.

MÁTÉ

a telefonba. Tudod, Vali bátyám, én nem nagyon értek a modern művészethez. Az öcsém inkább…

MIKLÓS

Félrefordított fejjel néz egy képet. Egyszer olvastam, hogy egy képet fordítva akasztottak föl… Vállat von.

SALGÓNÉ

Megjelent a hálószoba függönye mögül. Hogy van a művész úr?

MÁTÉ

A telefonba. A házmester néni érdeklődik, hogy hogy vagy…

SALGÓNÉ

Tessék megmondani neki, hogy minden rendben van, nincs semmi újság…

MÁTÉ

Azt mondja, végre béke van a házban. Amióta elmentél, meztelen modellek nem ugrálnak ki az ablakon.

SALGÓNÉ

Holnap akartam megcsinálni a nagytakarítást. A függönyöket is kimosni végre…

MÁTÉ

Telefonba. Nagytakarítás lesz. Szóval, gyere haza…

SALGÓNÉ

Kiabál. Nem lesz! Nem lesz! Csak akartam!

MÁTÉ

A telefonba. Nem lesz! Nem lesz – azt mondja.

SALGÓNÉ

Morogva szedi össze a benzineskannákat. Mindenből viccet csinálnak…

MÁTÉ

Közben a telefonba, csendesen, a lényeget. Éva bent van ugye? Jó… Igen, fel fogom hívni. Szervusz. Leteszi a kagylót.

SALGÓNÉ

Lehet felhívni. Megágyaztam.

MÁTÉ

Köszönöm.

SALGÓNÉ

Ezt a sok függönyt csak benzinben lehet kimosni. De most már nem kezdek hozzá, amíg maguk itt vannak. Megáll, nagy kannacsörömpöléssel. Nem mondta még meg, hogy hogy van a művész úr!

EGY HANG

Te tetted!

MÁSIK HANG

Te tetted! Te tetted!

EGY HANG

Te tetted!

MÁTÉ

Kik ezek? Már amikor feljöttünk, hallottam…

SALGÓNÉ

Felébredtetek? Veri össze a benzines kannákat, úgy hecceli őket, és csúfolja. Tetete! Tetete!

HANGOK

Erre még vadabbul. Te tetted!… Te tetted!… Te tetted!

SALGÓNÉ

Már ugyanolyan monomániával, mint a hangok, rikácsol ő is, és veri össze, meg veri a földhöz a kannákat. Tetete! Tetete!…

HANGOK

Önkívületben. Te tetted!…Te tetted!

SALGÓNÉ

Nevet. Erre haragszanak a legjobban, a kannák csörömpölésére… Tetete… Fogd be a szád, Lóri!… Poldi, kuss!… A két szomszédos művész úr papagájokat tart. Ilyen jó időben kint vannak az erkélyen. És átkiabálnak egymásnak.

HANGOK

Szakadatlanul. Te tetted!…Te tetted!

MIKLÓS

De mintha mind a ketten ugyanazt mondanák…

SALGÓNÉ

Persze, hisz egymástól tanultak beszélni.

HANGOK

Te tetted! Te tetted!

SALGÓNÉ

Fogjátok be a szátokat mindketten! Rusnya dögök!

MÁTÉ

Mint a fúriák… Kikiált. Mit tettem?!

SALGÓNÉ

Lóri! Poldi! Csend legyen!… Kuss!… Pofa be!

MINDKÉT HANG

Te tetted! Te tetted!

MÁTÉ

Ez rosszabb, mint egy vallatás… Szinte megkergül a hangoktól, körbe jár. Hirtelen megáll, felordít. Én tettem!

SALGÓNÉ

Szóval… Hogy van a művész úr?

MÁTÉ

Jól.

SALGÓNÉ

Gondoltam. Azzal a megvető gyűlölettel, amellyel csak a régi és hűséges háztartási alkalmazottak tudnak beszélni gazdájukról. Csak éli a világát ott bent a kórházban is…

MÁTÉ

Megérzi a házmesterné végtelen elkeseredettségét – maga felé fordítja az öregasszony arcát. Irigyli?

SALGÓNÉ

Daganat van bennem. Egyszer már kivették. S megint itt van. A fiam meg azt írja, hogy biztos képzelődöm. Hogy semmi sincs itt… Itt-itt!

MÁTÉ

Érzem.

SALGÓNÉ

Hát itt a halál bennem.

MÁTÉ

Mindnyájunkban, Mama, mindnyájunkban. Csak nem mindig lehet kitapintani.

SALGÓNÉ

Hirtelen dühös ingerültséggel. Na, azért még nem vagyok fél lábbal a krematóriumban… Veszi a kannáit. Az ajtóból visszanéz Mátéra. Megenyhült hangon, kedvesen, szinte játékosan. Pedig valahonnan ismerem!… A mosolya – az a legismerősebb. De honnét? El.

2. jelenet

MIKLÓS

Éjszaka majd rájön, és reggel autogramot fog kérni.

MÁTÉ

Megnéztem őt magamnak. Kitapogattam. Megtanultam. Drága kis öregasszony, s hogy fél a haláltól. Az a daganat a hasában akkora már, mint egy magzat a hatodik hónapban… Kívülről tudom ezt a nénit. „Hát itt a halál bennem”…Ő meg már itt van énbennem. Hirtelen. És lehet, hogy ezt a drága kis öregasszonyt tudod, mihez fogom felhasználni – egy szörnyeteghez. Istenien felhasználható egy szörnyeteghez… ahogy veszi fel azokat a büdös kannáit. Anélkül, hogy fizikailag utánozná.,most már ő Salgóné, aki cipeli a benzineskannákat. „Lóri! Poldi! Rusnya dögök!” Kilép a szerepből, objektívan, de lázasan. Észrevetted már, hogy a színpadon nem lehet mit kezdeni a jó emberekkel? Az édes kis öregasszonyokról előbb-utóbb kiderül, hogy gyilkos boszorkányok. Egyre lázasabb heurisztikával, mert most ismer fel valamit a belső tapasztalatban. Lehet, hogy a jóság csak egy átmeneti halmazállapota a léleknek? Leghamarább az bomlik?…”Mondja művész úr, mi volna, ha egy kis benzint fröcskölnénk ezeknek a rusnya dögöknek a szárnyára?” És felkacag. De mintha a Valér kacagása lett volna ez. A hang, amelyen megszólal, megint a Salgóné hangja. „És meggyújtjuk, úgy röpüljenek”…Kilép a szerepekből. Vajon egy ilyen jóságbajnoknő kibírja-e a jóságban mindhalálig? Csöpp csend, csak hogy túldobja magát ezen az egész pillanaton. Gyere, lépjünk meg innen, amíg lehet.

MIKLÓS

Kezded?

MÁTÉ

Kezdődik megint az az érzés… Csend. Majd csendesen, szinte bocsánatkérő mosollyal, hogy megint csak ezt kérdi. Na mondd, hogy kerültünk mi ide…

MIKLÓS

Picasso bácsi… Kulcs… Itt vagyunk.

MÁTÉ

Nagyon is logikus, amit kérdez, most nem rögeszme; legföljebb a dolgok hiábavalósága fölötti szomorúság szól belőle. Mit keresünk mi itt?

MIKLÓS

Ösztönös brutális gyógymód: belebokszol a bátyja hasába. Egy jó nőt!… Idehívjuk?

MÁTÉ

Felszabadultan. Ide! Ide!… Ide!

MIKLÓS

Már tárcsázott. A telefonba. A doktornővel szeretnék beszélni…

MÁTÉ

Szinte megkövül.

MIKLÓS

Rimánkodik, érvel, konfabulál, mert – úgy látszik – nem akarják Évát a telefonhoz hívni. Nagyon fontos! Tessék elképzelni, mi történt! Egy beteg megszökött, behatolt egy idegen lakásba, és ha a doktornő nem jön gyorsan, ez itt előbb-utóbb dühöngeni fog. Már most is egészen magán kívül van. Csak úgy forog a szeme… Már a függönyt eszi! Mátéhoz. Hívják.

MÁTÉ

Az öccse dumáján földerült, elkapja a szilaj jókedv, csakugyan dűtött, borított, csakugyan forgott a szeme, még a függönyt is ette… Csak arra kövült meg megint, hogy „hívják”.

MIKLÓS

Éva jelentkezésére, a telefonba. Kezét csókolom! Átadom a kagylót…

MÁTÉ

Átveszi: egy pillanatig nem is szólal meg, majd hirtelen, talán már Éva halló-hallózására. Itt vagyok!… Tudja, ki beszél?… Valér bácsi műterméből… Nagyon jó volt bent. Csak éppen kibírhatatlan… Jöjjön értem, és akkor visszamegyek. Szelíden. Tekintheti orvosi hivatásnak.

MIKLÓS

Letette.

MÁTÉ

Le. Leteszi ő is. Ha nem volnék olyan szerelmes belé, biztos kitalálnám, hogy mit kell csinálni.

MIKLÓS

Hívd még egyszer!

MÁTÉ

Néma indulattal tiltakozik: nem, nem, nem! Így is szégyellem magam. Tökéletesen igaza volt, hogy lecsapta. Kínozza magát. Most örökre tönkretettem magam a szemében. Nem röstellem számra venni az orvosi hivatását. Még ezt is belekevertem. Pfuj! „Mocskos paraszt!” Ezt gondolja most rólam. „Tahó… Bugris…”

MIKLÓS

Fenét! Hisz úgy beléd volt esve. Az első pillanattól… Láttam – amikor kirúgtatok. Félreérthetetlen volt a szitu. Egy pillanat, majd – Mi volt utána?

MÁTÉ

Vállat von. Nekem jött.

MIKLÓS

Körömmel? Ököllel?… Nekem még sohasem volt olyan nőm, aki vert volna. Azt próbálná meg!… De olyan se akadt, aki lecsapdossa nekem a kagylót. Tárcsázni akar.

MÁTÉ

Lecsapja kezéből a telefont. Ne!

MIKLÓS

Volt már ilyen nőd? Nem? Akkor miért akarod kihagyni?

MÁTÉ

Ilyen vicceket vele nem lehet csinálni.

MIKLÓS

És hogy kiszöksz, és kibérelsz egy ilyen találkahelyet?

MÁTÉ

Az öreg festő beszélte tele a fejem. Hogy az ilyen környezet hat a nőkre.

MIKLÓS

Hát tudod mit? Legjobb, ha visszaviszlek. A piktornak majd megmondod, hogy az öcséd veszi igénybe ezt a kéjtanyát… Meddig kell még bent maradnod?

MÁTÉ

Ráérek kúráltatni magam.

MIKLÓS

Ez is egy nyaralás.

MÁTÉ

Lehet, hogy ősszel is rá fogok érni, meg télen is. Mindenki csak örülni fog, ha bent maradok. Ez is egy megoldás.

MIKLÓS

Mi vagy te, kiszáradt nyugdíjas? Tisztára úgy beszélsz.

MÁTÉ

Úgy beszélek, mint egy fiatalasszony, akinek ki fogják pakolni a méhét… Az ilyenek is könnyen bekerülnek az idegosztályra.

MIKLÓS

Kitör. Micsoda orvosnő ez! Hogy hagy kínlódni téged. Efféle rémképekkel.

MÁTÉ

Pedig meg tudna menteni.

MIKLÓS

Tárcsázik. S a telefonba, olyan határozottan, hogy a bátyja se mond ellent. A doktornővel akarok beszélni… A minisztériumból keresik.

MÁTÉ

Befogja a fülét. Hülye!

MIKLÓS

Leteszi a kagylót.

MÁTÉ

Ő volt?

MIKLÓS

Egy férfihang.

MÁTÉ

Milyen férfihang?

MIKLÓS

„Akkor sincs itt. Hívja máskor.” Ilyen… Most mit vagy úgy kétségbeesve? Az más, ha egy férfi csapja le a kagylót az embernek. Az nem rossz jel.

MÁTÉ

Lehet, hogy nála van az a kollégája.

MIKLÓS

Kollégája?

MÁTÉ

…Vőlegénye.

MIKLÓS

Egy jó tanács. Sose legyél féltékeny a férjre vagy a vőlegényre.

MÁTÉ

Most már oda se mehetek vissza. Már a sárga házból is ki leszek tilva… Leül, röhög.

MIKLÓS

Te! Valamelyik szomszéd műteremből megpróbálok áthozni egy modellt. Jó?

MÁTÉ

Jó.

MIKLÓS

Ital van. Mi kell még? El.

3. jelenet

MÁTÉ

Iszik, majd leül a földre, a telefon mellé. Nézi, igézi. Aztán rászánja magát, felhívja a kórházat…Az első emeleti folyosót kapcsolja!… Valér bácsit keresem. Iszik. Megint én vagyok. Üzenni szeretnék valamit Évának… Nagyon fontos volna, hogy most beszéljek vele… Csend. Kagylóval a kezében várakozik. Iszik közben.

ÉVA

Be, orvosi táskával.

MÁTÉ

Kagylóval a kezében, nézi. Ugye mondtam, hogy van gondolatátvitel… Magát kerestem.

ÉVA

Egy beteg nem hivatkozhatik olyan gúnyosan az orvosi hivatásra, hogy nekünk ne kelljen halálosan komolyan vennünk… Hívott.

MÁTÉ

A lehető legegyszerűbben. Semmi bajom sincs.

ÉVA

A betegek – akár a feltételezett betegek – nyilatkozataira nem sokat adhatunk. Az ellenkezője sem igaz annak, amit mondanak.

MÁTÉ

Az orvosok meg úgy megtanulták eltitkolni a véleményüket a szegény, igazi vagy képzelt beteg előtt, hogy a szemük rebbenése sem árulja el őket. Mint a jó kártyások…

ÉVA

Ha úgy gondolja, hogy ezek után még lehetséges őszinte szó köztünk…

MÁTÉ

Úgy látszik, visszajött a telefonhoz a festő, és mondott valamit. Évának. …Tűvé tette magáért az egész klinikát, és maga nincs sehol. Szőrén-szálán eltűnt.

ÉVA

Örülnék, ha nem szolgáltatna ki annak a pletykás vénembernek.

MÁTÉ

A telefonba. …Pedig nagyon fontos volna, hogy most beszélni tudjak vele. Miért ne? Hátha lesz még bátorságom megmondani neki… Mit? Hogy az életemről van szó! Azt… hogy „ments meg”! Tegezem. Az első pillanattól kezdve tegeztük egymást.

ÉVA

Odamegy Mátéhoz, kiveszi a kagylót a kezéből, beleszól. Ne fárassza magát, Valér bácsi, itt vagyok. Leteszi a kagylót. Nem akartam, hogy megrepedjen a szíve az aggodalomtól.

MÁTÉ

De most marad?

ÉVA

Áll mellette, fölötte. Az előbb tegezett.

MÁTÉ

Bámul föl rá, a földről. Túl sokat mondtam el magamról. Hogy milyen félelmek között élek… Nem kell mindent elhinni nekem. Csak kérdeztél. Én meg beszéltem. Túlzottan is. De van más is bennem, hidd el… Kérdezz olyasmit, amit szeretsz. Van jó is bennem. Meglátod.

ÉVA

Tudom.

MÁTÉ

De csak akkor, ha rám nézel. Mert máskor csakugyan tele vagyok homállyal. Mint egy vizes gödör. Bennem van. És én meg benne vagyok. Én olyan sötét kútból nézek ki, hogy nappal is látom a csillagokat. Azért jó, amikor így fölibém hajolsz… Maradj még!

ÉVA

Most már az egész kórház tudja, hogy itt vagyok.

MÁTÉ

Felugrik. Ha most elmégy, leiszom magam!… Elkezdtem. És az a polc tele van itallal.

ÉVA

Mint egy gyerek, úgy zsarolsz!

MÁTÉ

Megteszem.

4. jelenet

MIKLÓS

Hogy meglátja itt Évát. Kezét csókolom! Én már megyek is, ugyanis a bátyám üzleti ügyeit én intézem. Épp az imént adott fel egy sürgős rendelést.

MÁTÉ

Nem sürgős.

MIKLÓS

Vigyorog. Jó, akkor stornírozni fogjuk.

ÉVA

Ez hát az a műterem, amellyel a maga festő barátja telelocsogja a klinikát. Hogy ide érdemes nőt felhozni. Festői környezet. Függönyök, függönyök, függönyök… hogy itt hamarébb levetkőzik a nő… Bár nem tudom, hogy neki mikor lehetett itt efféle kalandja. Vagy neki az is elég, ha kiadja albérletbe? Na, túlságosan is fel van ajzva az öregúr. Túl nagy élmény neki, hogy elképzelhet a lakásán egy – pásztorórát. Azt hiszem, estére nyugtatót kell majd neki felírnom… Műterem! És a kis doktornő imádja a művészetet. Vagy inkább a művészeket… Mindezt, ebben a pillanatban már széltében-hosszában tárgyalják a kórházban a betegek, az ápolók, az orvosok, a professzor… És én idejöttem! Tessék!

MIKLÓS

A családi fénykép. Leteszi az asztalra. Kezét csókolom… El.

5. jelenet

MÁTÉ

Egyedül maradtunk. Emlékszik? Ráfordította a kulcsot az ajtóra, és azt mondta: ellen-áll-hatatlan család! Azt akartam erre mondani: próbálja ki! Később a fejemet vertem a falba, hogy miért voltam olyan gyáva, miért nem mondtam, „Próbálja ki! A menyek, az ángyok, a sógornők remekül érzik magukat benne. Az új asszonyok.” Aztán azt is akartam mondani, hogy legalább látogatóba jöjjön el hozzánk… Éppen ment itt lent egy vonat, amikor kinéztem az ablakon. Azt mondtam, hogy ha ez a vonat visszafütyül nekem, minden beteljesedik…

MÁTÉ

Nem bírja ki, hogy meg ne kérdezze. Ki volt az a férfi, aki beleszólt a telefonba?

ÉVA

Mikor? Nem tudom… melyik telefonba?

MÁTÉ

Ugyanis közben én még egyszer telefonáltam maga után.

ÉVA

Képzelem… Az csak a professzor lehetett.

MÁTÉ

…Nem szokott az bent lenni ilyenkor.

ÉVA

Bejött. Egy beteg rosszul lett.

MÁTÉ

Folytassa!… Na! most már csak az hiányzik, hogy halálán volt. Maguk küzdöttek az életéért, professzorostul… És akkor idétlen csibészek folyton odacsörögnek telefonon.

ÉVA

Így volt.

MÁTÉ

Még!

ÉVA

Aztán lerázza magáról, mint kölyökkutya a vizet.

MÁTÉ

Kutya vagyok? Mondja úgy, ahogy a kutyáknak szokás: kuss! helyedre!

ÉVA

Menjen vissza szépen a kórházba.

MÁTÉ

Nem vagyok beteg.

ÉVA

Egy-két tünet kezd arra vallani…

MÁTÉ

Mert ez is: tünet, hogy ideistenkedtem magát… Minden: tünet. A szenvedély: tünet.

ÉVA

Én mindig megtisztelve érzem magam, ha egy beteg szemében észreveszem a ragaszkodást… Ha mégoly túlzott ez a ragaszkodás, akkor is… Csak épp hogy igyekszem meggyőzni őt: ez tünet.

MÁTÉ

Másnál: viszonzásra érdemes szenvedély.

ÉVA

Miért ne?

MÁTÉ

Nem vagyok beteg. Nem vagyok beteg… A kórház csak véletlen. Bárhol találkozunk, a vége ez lett volna.

ÉVA

Megnyugtatja, ha azt mondom, hogy bárhol találkozunk, épp így elutasítanám?

MÁTÉ

Ha kétségbe akar ejteni, mondhatja. De a kétségbeesésem nincs távol attól, amit maguk igazából betegségnek tartanak.

ÉVA

Zsarol. Megint zsarol. Mondom.

6. jelenet

ÁKOS

A festő mondta, hogy itt vagy, s a házmesterné is. De magamtól is kitalálhattam volna. Mátéhoz. Az orvosnőben mindig volt valami krisztusi hivatástudat. Mint az igazi jó pásztor, otthagyja a kilencvenkilenc igazat, és megkeresi az egyetlen elveszett báránykáját.

ÉVA

Lehet, hogy megalázónak tartod, hogy engem itt találsz. De hidd el, sokkal megalázóbb, hogy utánam jössz.

ÁKOS

Minden attól függ, hogy van a beteg. Ha beteg: indokolt az orvosi vizit. Ha nagyon beteg: még ez a konzílium is.

MÁTÉ

Nem vagyok beteg. Semmi bajom sincs.

ÁKOS

Egy tünet…

MÁTÉ

Tudom, tudom! A túlzott ragaszkodás, a szenvedély, a zsarolás: ez klasszikus! Dühös szarkazmussal forgatja ki a szót a sznobok és tudákosok affektálásával. Ez klosszikus!!… Ez klosszikus… Kolosszikus!…

ÁKOS

Ezt bízza ránk, orvosokra.

ÉVA

Én nem mint orvos vagyok itt.

ÁKOS

Pedig jobb volna, ha kitartanál emellett. Akkor nekem se kéne bevallanom, hogy a féltékenység hozott ide utánad. Pillanatnyi csend. Ezen a mindnyájukat – magamagát is – lemeztelenítő sokkon túljutva, folytatja. De úgy is mondhatom: a féltés. Nem akarom, hogy tovább nőjön a botrány körülötted. Tudod-e, hogy milyen kínos volt az a telefontréfa, amit épp a professzorral csinált?

ÉVA

Tudom. Nem érdekel!

ÁKOS

Következményei lehetnek.

ÉVA

Olyan mindegy. El vagyok készülve rá, hogy a professzor első adandó alkalommal útilaput köt a talpamra.

ÁKOS

Útilapu!… Nagyon szép szó ez az útilapu. Legközelebb már azt fogod mondani, hogy a professzor kiteszi a szűrödet… Esetleg azt, hogy szeded a sátorfádat. Vagy hogy a klinikán kitelik az esztendőd… Fel is út, le is út… Mert a magyar nyelv roppantul gazdag efféle ízes, népi kifejezésekben. Állítólag háromszáz szavunk van az alkoholistákra. És nicsak! majdnem éppilyen gazdag a nyelvünk, amikor a munkahelyről való kényszerű eltávolítást akarja kifejezni: „a professzor útilaput köt a talpamra”.

MÁTÉ

A telefon miatt?

ÉVA

Á!… Ez az a professzor, aki előtt én – nagyon helyénvaló óvatossággal – éveken át nem ejtettem ki Freud Zsigmond nevét, s most szemérmes mosollyal közli, hogy meghívták Amerikába egy pszichoanalitikus kongresszusra…

ÁKOS

Mi köze van ennek a te klinikai státusodhoz?

ÉVA

Az, hogy zavarni fogja, hogy az én szemem előtt csinálja végig a megtérés színváltozásait, azokkal a kínos hibákkal, amelyeket óhatatlanul ejteni fog. A napokban ideadott egy pár oldalas kéziratot: „ezt akarom elmondani Amerikában, mit szól hozzá, Jungra is hivatkozom benne.” Belenézek. – „Hát ez igazán megható, professzor úr, csak arra vigyázzon, hogy Jung nevét Jé-vel írják és nem ipszilonnal.”

ÁKOS

Ha már a jé betűt ilyen tapintatosan megmagyaráztad a professzorodnak, kérlek magyarázd meg azt a maradék Ungot is, a gyengébbek kedvéért. Hogy mi fán terem.

ÉVA

Mátéra pillant, hogy érte ez a sértés.

MÁTÉ

Túlzott önfegyelemmel, rezzenéstelen arccal, szinte derűsen válaszol: Ung? Ung? Hát ki volna más, mint Ungkirály. A békakirály.

ÁKOS

Vigyázz, Éva! Mert ezekkel van a legtöbb baj, ezekkel a faluról feljött őstehetségekkel. Egyszer csak fulladozni kezdenek a levegőn, és lerántanak minket is magukkal. Valami kutykurutty világba.

ÉVA

Mire való ez? Mit akarsz?

ÁKOS

Kipofozni a Buddha-mosolyából. Mátéhoz. Én kérdem: mire való ez? Ez az erőfeszítés? Nem csap be senkit. Mielőtt idejöttem, elolvastam a kezelőorvosának a feljegyzéseit magáról. Érdeklik?

ÉVA

Nem! Ezt nem teheted!

ÁKOS

De. …Azt olvastam, hogy a fivérei disszidálása nyomasztólag hatott magára. Évához. Kerülöm a latin kifejezéseket. Mátéhoz. Maga mért nem disszidált? Az ilyenek disszidáltak.

ÉVA

Az ilyen milyenek?

ÁKOS

Az ilyen félig zseniális, félig epilepsziás izgágák, akik mindig a környezetüket teszik felelőssé a sikertelenségükért.

ÉVA

Sikertelenség? Máté karrierjével? Te bolond vagy!

ÁKOS

Továbbra is Mátéhoz. Karrier! Látja, ezért a karrierért tehetné felelőssé a környezetet. Hogy ebbe behúzták magát. Mert ez a karrier egy cső volt… Maga nem is nagyon tehet róla. Nyugodtan mondhatja, hogy maga a történelem áldozata. Ezé a közép-európai történelemé, amely túlságosan fölemelte – földobta magát. És most süllyed megint. Menthetetlenül süllyed. Mit képzel, úgy tíz-tizenkét év múlva, hetvenben, hetven-valahányban, az akkori fiatalságnak jelent-e majd valamit is, hogy amikor először felállt a dobogóra elszavalni – na mit? – a Szülőföldem szép határát, a deszkán ott maradt a két meztelen, izzadó talpa nyoma? Olvastam. Hát semmit se fog jelenteni!

MÁTÉ

Felejtse is el! „Verejtékező paraszt lábnyoma!” Én azt magam mögött hagytam. Túlléptem rajta!

ÁKOS

Ha beismerné a csődöt, könnyebben gyógyulna.

MÁTÉ

Kiáltva. Nem vagyok beteg!

ÁKOS

Miért kiabál? Megint megsértődött? Csak azt nem tudom, hogy a maga személyében-e vagy a Közép-Európáéban.

MÁTÉ

Engem csakugyan megviselt az öcséim elvesztése. Egyikük meghalt. Kettő disszidált.

ÁKOS

Ezek szerint a maga ideg-összeroppanásában kettő:egy Közép-Európa javára. A társadalmi motívumok – látja – túltengenek. Ki-ki úgy vonja le a történelmi konzekvenciákat, ahogy tudja. Az a két öcskös kellő időben rájött, hogy vége annak a népi romantikának, amiből eddig olyan szépen megéltek. A maga révén persze. Ők külföldre menekültek. Maga meg betegségbe menekült… Az a görcsös védekezés, amit maga a valósággal szemben kifejt, nem szerencsés.

MÁTÉ

Rekedten. Mi az, amit maga valóságnak nevez?

ÁKOS

Hogy amit maga csinált több-kevesebb tehetséggel, az kiment a divatból.

MÁTÉ

És ha nem azt csinálom? Futja másra is!

ÁKOS

Van egy olyan elképzelés, hogy a magas kultúrát színezzük át a nép tapasztalatával. Így gondolja?

MÁTÉ

Szinte hálásan. Pontosan.

ÁKOS

Figyeled, Éva? így lehet legjobban tetten érni a sikertelenségtől való beteges félelmet. A nagysági téveszmékben.

MÁTÉ

Én még csak huszonöt éves vagyok. De már millió ember ismer, látott, izgult értem, amikor veszélyben voltam, siratott, amikor meghaltam, és befizetett, hogy aztán újra lásson. A postások majd beleszakadtak, annyi rajongó levelet hordtak nekem a táskájukban. Minden áldott nap… És amikor lovagoltam a segesvári síkon, és futottam a kukoricás felé, és jött a kozák a lándzsával, ott is az én véremtől lett piros a föld, és az én hangom töltötte be a hullákkal teleszórt csatateret: „engemet megölni nem lehet”… „engemet megölni nem lehet”… „Tudom, hogy a sors őriz engemet, hogy engemet megölni nem lehet, mert én leszek, nekem lenni kell…” Elfullad a hangja.

ÁKOS

Szép volt, talán igaz se volt… Maga elfelejti, hogy Magyarországon vagyunk. Kis ország. És a kis ország jobban ki van téve a divat hullámzásainak. Minden csoda három napig tart.

MÁTÉ

De megvolt. A csoda. Ezt nem tagadhatja le.

ÁKOS

A fiatalság néha a tehetségtől függetlenül is képes csodákra. Egyszerűen azért, mert fiatalság. Kegyelmi állapot… Aztán a fiatalság elszáll, és ottmarad egy dilettáns. Huszonöt éves, de mozogni már nem tanult meg, viszont a hangja már elkopott.

MÁTÉ

Lehet, hogy ezer év alatt belénk csökött a szorongás, hogy ne tudjunk kezünkkel, lábunkkal mit csinálni, ha feljövünk az ország fővárosába. De ez csak itt van! Ha innét tovább megyek, másutt már nem fog rajtam ez a babona. Lehet, hogy ezért is vádoroltak ki az öcséim… Egy nemzetközi gyors megy el a falum mellett. Azzal járok haza. A Keletiből félig üresen indul. De én csak egy hozzácsatolt utolsó kocsiban szoronghatok. Mert én belföldi vagyok. Ez a vonat azonban csak a határig érvényes. Azon túl már nem vagyok többé bennszülött… Érti?

ÁKOS

A logikai összefüggések kissé hiányosak…

MÁTÉ

Érti maga, mit akarok én mondani.

ÁKOS

A kínlódást, azt értem. Szeretne kikerülni ebből az évszázados deklasszáltságból… Mint orvos, értem. Megértem. És csak mint orvosok tudunk segíteni. Enyhíteni a tüneteket. Esetleg. A műveltségi hiányait én nem tudom pótolni. Évához. Van egy típus, amelyik nem mer megszólalni, mert fél, hogy Racine-t Racine-nak mondja, holott itt hátul valami azt súgja neki, hogy az Reszin. Nevet, Mátéhoz, hirtelen. Mi van magával? Sápadt. Talán a vérnyomása nagon leesett. A vegetatív idegrendszer egyensúlya, azt hiszem, magánál könnyen felborul… Próbáljon lazítani.

ÉVA

Hagyd abba! Ne hallgass rá, Máté! A doktor úr híres arról, hogy szuggesztióval nagyon tud hatni a betegekre.

ÁKOS

Felnevet. Félsz, hogy bebeszélek neki valami gátlást? Tapasztaltál ilyesmit? Én mosom kezeimet. Mátéhoz. Egy férfira – jobb, ha tudja –, általában nyomasztólag hat, ha szerelme tárgya felsőbbrendű lény. Például egy orvos. Pláne, ha műveltségben és a többi, szintén fölöttünk áll. Mátéhoz. Amit maga érez, barátom, az közel állhat a szerelemhez, de egy kritikus pillanatban kiderül, hogy nem az… Amikor nem elég a hisztéria. A nagyzolás. A mítosz, hogy mennyi levelet hozott a postás. Amikor helyt kéne állni. Férfiként.

MÁTÉ

Ezt is a kezelőorvos jegyzetei közt olvasta?

ÁKOS

Nem. Ezt nem… De ahogy elmenekült. Az is klasszikus ám. Mért kellett idejönniük? Mert a kórházi szoba valami szentély volt, s benne egy istennő. Ez meg itt: semleges pálya… De közben pontosan tudja, hogy itt is maga lesz a vesztes. Évához, a szakmai bennfentesség hangján. La névrose s`accompagne de mécanismes de repetition. Et la tendance à la répétition entraine à elle seule une tendance…

MÁTÉ

Mit mond? Évához. Mit mond? Mit mond?

ÉVA

Ingerülten. Azt hiszed, én értem?

ÁKOS

Érted. Pontosan érted. Mátéhoz. A bukás ismétlődési kényszeréről beszélek, Une tendance à la répétition de l`échec. Figyeli, milyen közel áll a magyarhoz a francia? Azt mondja a bukásra, hogy „esek”. Seggre esek – az már félig franciául van. Évához. Franciául még nem tanítod? S aztán már csak látszólag Évához. A képlet világos. Volt egy blöff, a blöff összeomlott. Visszamenni falura nem akaródzik. Kell valaki, akivel áthajózhat ebbe a most kialakuló, diadalmas kispolgárságba. Kell egy művelt nő. Ez a rögeszme teszi szenvedélyessé most is a vonzalmát. A becsvágy csodákra képes. A szerelemben is van voluntarizmus. De még mennyire! S ez le tudja győzni a másik ember józan, természetes ellenállását… Vigyázz magadra, Éva! Kár érted.

ÉVA

Tévedés, tévedés, minden szavad tévedés. Mert tudd meg: nekem van szükségem őrá.

ÁKOS

Mátéhoz. Maga is vigyázzon! Maga nem ismeri Évát. Ő csak látszólag erős. Maga nem tudja, hogy mennyire vigyázni kell rá.

ÉVA

Az igaz. Mennyi bajod volt miattam… Túl sok receptet írtam a narkománoknak. Túl jó kapcsolatban vagyok a betegekkel… Mit csináljak, ha velük jobban tudok barátkozni, mint a kollégákkal?

ÁKOS

Lehet, hogy a középkorban a szentek közé iktattak volna… Hirtelen nagyon élesen. De amit most csinálsz, az aztán ellene van minden orvosi etikának…

ÉVA

Egy harmadik ember nem tudhatja, hogy két szeretőben mit készül megvalósítani a természet, a történelem vagy az Isten.

ÁKOS

Melléfeküdni a betegnek – nem hiszem, hogy ez valami nagyon javallható természetes gyógymód volna. S azt sem, hogy isteni parancs. Vagy pláne: történelmi szükségszerűség. Csend. Az orvos megszűnik orvos lenni. A beteg belepusztulhat.

ÉVA

Mondtam, hogy nem mint orvos vagyok itt. Megszűntem… Még csak azt se tudtam biztosan, hogy kellek-e neki. Csak azt tudtam: ő kell nekem.

ÁKOS

Nyersen. Egy kalandért jöttél fel! Rendben van, legyen részed benne. Lásd, hogy nagyvonalú vagyok: Csináljatok, amit akartok. Kiveszed a szabadságot. A klinikán is. Tőlem is… Várok rád. Csend, indulnia kell. Elveszi még a fényképet. Gondolhattam volna, hogy egy ilyen népes család végzetesen vonzó lesz számodra. Éva… Igazad van, a történelem útjai a szerelemben kiszámíthatatlanok. Egyszer mesélted, hogy milyen szép, pirospozsgás parasztfiúk voltak azok a csendőrök is, akik elvittek. így bizony! A történelem útjai a szerelemben kiszámíthatatlanokká válnak. Viszontlátásra. El.

7. jelenet

MÁTÉ

Eddig a pillanatig tartotta magát. A szégyen, amit nyelt, úgy rántja össze őt, mint egy hirtelen gyomorgörcs. Leveti magát a díványra, az arcát belefúrja a párnákba. Lehet, hogy zokog.

ÉVA

Ne, ne törődj vele! Elment.

MÁTÉ

Megvert…Megvert szóval.

ÉVA

Melléje térdel. Tudod, milyen szép volt ez az egész? Kiderült, hogy tudjuk vállalni egymást. Ez a legtöbb, amit két ember megérthet… Van, amikor ez egy életen át sem derül ki. Mi már ezen is túl vagyunk.

MÁTÉ

Akár meg is halhatunk.

ÉVA

Bolond… Bolond… Nem veszed észre? Úgy vagyunk most, mintha szerelem után volnánk… Mintha túl volnánk rajta… Az első nagy, szerelmi csatán… Aludj! A férfiak ilyenkor imádnak aludni… Na, nyugodj már meg. Aludj szépen.

MÁTÉ

Hátára fordul, nyitott szemmel bámulja a mennyezetet. Nem… Mert álmomban visszajön. „Reszin-Reszin” – mondja. Vagy rám küldi a csendőreit. És ők meg a bátyáim hangján fognak szólni… Van, aki szemmel ver meg. Ő szóval vert meg… Mondd, azok a csendőrök téged nem szoktak megkergetni álmodban? Vagy megölelgetni?… Tudod, hogy én milyen sokszor hallom a mezei őr hangját? Az elalvás előtt van egy pillanat, amelynek olyan az akusztikája, mintha üres volna az egész világ… Van amikor a nevemet hallom. Tisztán. Az anyám szólít engemet. Vagy én kiáltok utána… Halkan. Édesanyám… De a legrosszabb, amikor a mezei őr kiabál utána. Neki a hangja mindent betölt… Öblös nagy hangon idézi. „Hát kellett magának szalmát lopni? Na lássa!”

EGY HANG

Te tetted!

MÁSIK HANG

Te tetted! Te tetted!

EGYÜTT

Hosszan, konfúzus rikácsolással. Te tetted-te-tetted tetetted-tetetted…

ÉVA

Megretten. Mi ez? A fiúhoz húzódik. Kik ezek? Kik vannak még itt?

MÁTÉ

Ezek a mi örökös erinniszeink.

HANGOK

Te-tetted-te-tetted…

MÁTÉ

Évát magához szorítva, másik kezét felnyújtja magasra, s hanyatt fektében egy kis négyszöget rajzol ujjával a levegőbe, hangosan beszél, hogy túlkiabálhassa a papagájokat. Ilyen kicsi volt otthon az ablak. Hogy is fért oda az a sok gyerek? Kicsi ablak volt nagyon, de azért a hideg bejött rajta. Fáztunk, féltünk a sötétben. Mert nem volt otthon anyánk. Szalmát lopni ment a szérűskertbe, hogy befűtsön nekünk a búbosba. Odakint világos volt, mert gyönyörűen sütött a hold. A leheletünk is kis holdudvarokat olvasztott a jégvirágos ablakra. Talán én meresztettem legjobban a szemem, mert én láttam meg, én kiáltottam fel elsőnek: jön! Csakugyan ő jött, hátán egy egész kazalnyi szalmával. Szinte eltűnt alatta. Kicsi kis asszony volt. De ki az, aki mögötte jön? A lélegzetünk is elakadt. Az édesanyánk futni kezdett. Megérezte hátában a veszedelmet. A mezei őr vagy maga az ispán, az jött mögötte, kapkod utána, de csak egy marék szalma marad a kezében. Erre megáll, előveszi az öngyújtóját, meggyújtja a szalmacsóvát, az lángol, ahogy most már teljes erőből az anyánk után iramodik… Hiába akarunk kiáltani az ablak mögül: vigyázzon, édesanyám!… már lángol a hátán a szalma, veri magát a földhöz, olvad a hó körülötte, a fákról felriadnak az alvó varjak, és velük kavargott a szalma pernyéje is a holdvilágos égre… „Hát kellett magának szalmát lopni? Na lássa!”… Csend. Majd szinte objektív hangon. Látod, nekem is megvannak a magam emlékei. Csend. És nem kevésbé füstösek, mint a tiéid.

MÁTÉ

Egy szegény beteget most visznek be a kórházba… Ugye, nem én vagyok?

ÉVA

Az anyátokkal – mi lett?

MÁTÉ

Nem látod? Viszem őt, most már én, a hátamon. Ezért kell nekem is annyit a földhöz verni magam. Hogy agyon ne égessen… Egy egész torony van a hátamon halottakból… A te hátadon is, persze… És ezek a szegény halottak, akik soha nem látták egymást, most a két toronyból átbeszélgetnek egymáshoz. – „Jó napot, kedves!” – „Jó napot!” – „Hallom, a maga fia szereti az én Évikémet.” – „Ilyen szép neve van neki, hogy Évike?”…Csendesen égnek az örök tűzben. Egymás fölött, sok-sok emeleten… ”Vigyázzon, kedves, már lángot kapott az a szép haja”… „Csak a szagát utálom, az égő haj szagát”… „Az a fontos, hogy a fiatalok legyenek boldogok”…

ÉVA

Aludj!

MÁTÉ

Ha itt maradsz mellettem, talán megtanulok szívdobogás nélkül elaludni.

ÉVA

Egy idő múlva. Szól a telefon.

MÁTÉ

Igen. Nem mozdul.

ÉVA

Felvegyük?

MÁTÉ

Minek?

ÉVA

Hátha téged keresnek.

MÁTÉ

Biztos. Csend. Csak a telefon csörög. És az is biztos, hogy valami nagyon jó hírrel. Határozzuk el, hogy mától fogva csupa jó dolog fog velünk történni… Jó?

ÉVA

Jó.

MÁTÉ

Most például azért telefonálnak, mert egy filmfesztiválra hívják meg egy filmemet… És engem… Fogadjunk! Kinyújtja a kezét a telefon után.

ÉVA

Megfogja Máté kezét. Elhiszem.

MÁTÉ

Muszáj, hogy velem gyere. Nem tudok meg se szólalni idegenben.

ÉVA

Mit akarsz mondani?

MÁTÉ

Ha kérdezik az újságírók, mi volt a foglalkozásom – „Disznókat őriztem, uram”.

ÉVA

Nevet.

MÁTÉ

…Mondjunk inkább lovat. Az jobban hangzik. És Shakespeare is őrzött lovat.

1. jelenet

MARGIT

Most érkezhetett. Némán hordozza körbe a tekintetét. Még nem lehet tudni, hogy egy néma zokogás lesz-e ebből, vagy sikoly.

VALÉR

Házigazdaként, sőt idegenvezetőként, mert ki tudja, hányadszor mondja. Függöny! Függöny!… Szőnyeg! Kárpit! Drapériák… Ezt úgy tessék elképzelni, kisasszony!

MARGIT

Innen indultak hát el olyan hosszú útra, ahonnan vissza se várhassuk őket soha többé!

MARGIT

Folytatja, csendesen kezdi, majd felível a hangja. …Tegnap meghallgattam az emlékműsort a rádióban…

SALGÓNÉ

De szép volt!

MARGIT

…Mindenki hallgatta ezt. Máté hangjával tele lett az ország – a falakon keresztül, rajtam keresztül, itt volt megint, átjárt, jelen volt, éreztem…

VALÉR

A magnót finoman elindítja. Fölvettem.

MÁTÉ

Hangja a magnóról. Baudelaire-t szaval.

MARGIT

Közben felkiáltott. És ő hol van?!

SALGÓNÉ

Ez már egy búcsújáróhely! Megy ki ajtót nyitni. Most látszik csak, hogy egészen jó karban van. Szinte megfiatalodott. Minden évben történt itt valami, de amennyien most járnak ide… Kiment.

VALÉR

Amikor ez a műterem tele volt értékes képeimmel, senki se volt kíváncsi rá. Most meg jönnek.

MARGIT

…Nézni a nagy semmit.

2. jelenet

SALGÓNÉ

Tessék befáradni, doktor úr! Úgy tessék elképzelni, hogy itt szőnyegek voltak…

VALÉR

Sajnálom, hogy ilyen környezetben kell fogadnom!

ÁKOS

Tudom, tudom: szőnyegek, függönyök…Voltam már egyszer itt. Még a nyáron. Emlékszem…

VALÉR

Megtisztel minket!

ÁKOS

Volt egy olyan reményem, hogy ha feljövök ide, valami csoda folytán megértem, hogy mi is történt. Most itt vagyok. Végignézi a jobbára ismerős társaságot. Mi történt?

VALÉR

Szerintem, ami itt történt: szükségszerű volt. Kérem, az olyan szükségszerű volt, hogy egy körültekintő biztosítótársaság az ő életükre nem kötött volna biztosítást… Felnevet.

ÁKOS

De a maga kára megtérült…

VALÉR

Elvágja. Az anyagi kár! És persze a mai képárak mellett. De a kép nemcsak áru.

MARGIT

Persze.

VALÉR

Szegény, kifosztott öregember lettem én, kérem. Visszaéltek a bizalmammal, amíg én kórházi gyógykezelés alatt állottam…

SALGÓNÉ

A művész úr ne panaszkodjék. A művész úr okos ember. Az én boldogult uramnál ebben a korban már rég elkezdődött az agyérelmeszesedés. Magának meg egyre jobban jár az esze!

VALÉR

Felnevet. Akik vénségükre elhülyülnek, azok egész életükben hülyék voltak, csak éppen fiatalon ezt tudták leplezni – nem így van, doktor úr? De gyorsan visszavált a panaszos hangjára. Én beengedtem őket a lakásomba, kérem. Fiatalok, élvezzék az életet, a kulturált környezetet…

MARGIT

Ez volt a baj!

ÁKOS

Én megpróbáltam szétválasztani őket. Azért jöttem fel ide… Akkor azt hittem, túlságosan is elragadtattam magam. Ma inkább azért tennék magamnak szemrehányást, hogy nem ragadtattam el magamat eléggé. Nem lett volna szabad eltűrnöm, hogy itt maradjanak, együtt.

SALGÓNÉ

Az egy olyan szép szerelem volt, hogy abba nem is lehetett beleszólni.

VALÉR

Mint a varázsló int, s bekapcsolja a magnót.

AZ ÖREG

Harsány kürtjelet fúj a trombitáján.

MÁTÉ

Hangja. Folytatja a Baudelaire-verset a magnóról.

ÁKOS

Ingerülten elkattintja a magnót. Két ember külön-külön: esetleg semmi baj. Együtt: egy atomrobbanás. Túllépnek a kritikus mennyiségen. Mi ezt úgy nevezzük: neurózis két személyre. A szakkifejezés: folie à deux.

SALGÓNÉ

Pontosan.

VALÉR

A doktor úr is azt mondja, hogy szükségszerű volt. A zseni halála mindig szükségszerű. Puskin. Petőfi. Van Gogh… Az a nagy felspannoltság. A szomjúságuk az abszolútumra. A színészeknél pláne. Somlay. Bajor Gizi… Én ismertem őket. Ismertem őket is.  Amikor elfogyott körülöttük a levegő: Végük lett.

ÁKOS

Tudják maguk, mi a keszonbetegség?

SALGÓNÉ

A fiam a földalattinál dolgozott.

ÁKOS

Mindenütt úgy van: nem lehet túl gyorsan feljönni a mélyből. Ezt kellett volna világosan megmondanom. Aki gyerekkorában kanász volt, ne próbáljon tíz év múlva úgy viselkedni, mint egy világsztár.

MARGIT

Élesen, ahogy azok avatkoznak bele egy társalgásba, akik úgy érzik, hogy ki voltak rekesztve belőle. Miért? Nem az volt? Vagy nem lehetett volna? Tehetséges volt!

VALÉR

Zseni volt! S az volt a végzete…

ÁKOS

Tehetség? Zseni? …Felhoznak egy nagy adag idegbajt a faluról. Mi csinálunk statisztikát: ott van a legtöbb neurotikus ember. Rossz idegek, plusz radikális környezetváltozás, plusz hirtelen siker, plusz hirtelen sikertelenség, plusz alkohol, plusz alkohol hatású ideológia, hogy most jövünk mi! Minden a miénk!

MARGIT

Szinte ordítva. Hiába kiabál! A lelkiismeretet nem tudja elhallgattatni magában! És bennem sem! A háziakra. És bennük sem!

SALGÓNÉ

Jaj, milyen igaza van!

MARGIT

A bűntudat hozta ide magát is, akárcsak engem!

ÁKOS

Van, akire hat ez… Látja? Az ápoltakhoz. Na, mondjátok ti is: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!

MARGIT

És a búcsúba mért járunk? Salgónénak.Maga is mondta, néném, hogy ez búcsújáróhely… Én jártam búcsúba, fogtam az anyám szoknyáját, és fújtam vele együtt: „Isten minden szentjei és mártírjai, könyörögjetek érettünk! Szűz Szent Imre-e herce-eg…” Mért litániáztunk, volt aki térdén kúszva, ha nem azért, mert csordultig volt a lelkünk bűntudattal?

ÁKOS

Én nem azért jöttem ide, hogy szűz Szent Imre herceghez fohászkodjam. Nekem nincs bűntudatom. Ha lenne, legföljebb azért lehetne, hogy miért nincs… Amikor másoknak van. Például magának.

MARGIT

Nekem van. S kis csend után, még súlyosabban kimondja. Nekem van.

ÁKOS

Gratulálok. Jó magának. Látom, jól kijön vele. Én legföljebb azon tépelődhetem, hogy miért nem léptem föl energikusabban. Egy ilyen abszurd… egy ilyen nonszensz kapcsolatot nekem orvosi-baráti-emberi kötelességem lett volna szétszakítani.

MARGIT

Vadul felnevet. Nekem sikerült!

ÁKOS

Ezt nem tudtam. Hiába, az asszonyok mindig ügyesebbek. Hogy csinálta?

MARGIT

Maga talán még most is el akarja választani őket?… Most már nem fog menni. Se magának, doktor úr, se nekem.

ÁKOS

Mégis…

MARGIT

Nemet int. A tragédia lezajlott. Tudja, mit mondanak a Hamlet végén? „A többi néma csend.”

PAPAGÁJHANG

Te tetted! Te tetted!

MÁSIK HANG

Te-te-te-tetted!

Te tetted! Te-te-te-tette-ed!

SALGÓNÉ

Mi leli ezeket a dögöket? Megbolondultak?

MARGIT

Talán egy macska zavarja őket?

AZ ÖREG

Felvillanyozva a papagájhangoktól, belefúj a trombitájába. A „megdöglött-megdöglött” motívumát. Szinte diadalmasan.

VALÉR

Befogja a fülét. Legalább maga hallgasson!

3. jelenet

MÁTÉ és ÉVA

Könnyű, színes nyári ruhában belépnek. Leülnek a két üres székre. Körülbelül olyan komolyak és olyan derűsek, mint etruszk szarkofágokon a házaspárok.

VALÉR

Kinézett. Nem járt itt semmiféle macska… Attól a tűztől meg a robbanástól vannak megőrülve ezek a szegény madarak… Lóri! Poldi!, nyugodjatok meg! Nem esz meg titeket a csúnya macska.

SALGÓNÉ

Á, az a tűz éppen csak megpörkölte a szárnyukat. A vizet nem bírták ők. A Niagara fecskendőt. Lekopasztotta őket, meghűltek, berekedtek… Sokáig csak suttogni tudtak, mély, basszus hangon: Te-tetted-te tetted!

AZ ÖREG

Boldog, hogy megint látja Mátét. Feláll és szalutál neki.

MARGIT

Súgva Ákosnak. Hogy engedhetik ki az ilyet? A doktornő is mondta róla, hogy beszámíthatatlan.

ÁKOS

Margitnak felel. Ha mindenkit lakat alatt tartanánk, aki beszámíthatatlan! Vállat von.

AZ ÖREG

Két kezére fektetve trombitáját, szinte tálcán nyújtja Máté fele.

MÁTÉ

Megint az a pisszt intő mozdulata, ujja a szája előtt.

AZ ÖREG

Halkan dadogja. Tudom, inkognitó…

MÁTÉ és ÉVA

Felállnak és elmennek.

4. jelenet

MARGIT

Mint aki most már nem teheti, hogy ne valljon. Akkor sikerült. Nekem sikerült. Én martam szét őket. Hogy ügyes voltam? Elkeseredett voltam. Az elkeseredés is tud szárnyakat adni, nemcsak a féltékenység… Szeptember közepe lehetett. Akkoriban akartak összeházasodni. Máté megint játszott, próbált, bemutatóra készült. Amint látja, doktor úr, én igazán az utolsó pillanatban cselekedtem… Olyan boldogok voltak… Én meg meghalni akartam. Én! Én akartam meghalni … Jobb lett volna. Csak gubbasztottam otthon, kora reggeltől. Hiába csöngött a telefon. Nem vettem föl. Pedig itt volt a kezem ügyében.

SALGÓNÉ

Helyesbít. A telefon mindig is ott volt.

MARGIT

Nem. Itt. És belerajzolt egy kisebb négyzetet a műterembe. Körülbelül ekkora lehet az én szobácskám… Leül egy ládára. Otthon ültem. A színházban főpróba volt. Élektra. Eleinte úgy volt, hogy én leszek Élektra… Egy paraszt-Élektra! Miért ne? Hisz mosogat. Kapál. Egy kertészlegényhez akarják férjhez adni… De nem, azért nem eszik olyan forrón a kását! Az utolsó pillanatban megkapta megint a szerepet, aki már húsz éve játszotta – megbízható, klasszikus unalommal. Arról nem is beszélve, hogy Máté a fia lehetett volna. Engem szépen kinulláztak. Néztem az órát. Most fog felmenni a függöny. Most kéne meghalni. Most… Pontosan tudtam, hogy meg kéne halni. Otthon nálunk a boldogtalan lányok kútba ugranak vagy felkötik magukat. És közben gépiesen mondom magamban Élektra szövegét. „Jaj, jaj, én szerencsétlen!” Ekkor csörgött először a telefon. Nem vettem föl, csak mondtam tovább. „Én szegény. Látod, haláloddal megöltél engem is – Oresztész, édesem. Magaddal vitted a – Végső reményt is, mely még lelkemben lakott. – Hogy élsz, hogy eljössz…” A telefon pedig csak szól, szól, szól, egyre kétségbeesettebben. Mintha kitalálta volna a gondolatomat. Mintha az életemért pörölne. Máté az, érzem, csakis ő lehetett. Egy jó szót akart mondani, mielőtt színpadra lép. De én nem, azért sem veszem föl! Csak hajtogatom magamban tovább Élektra szavait. „Hová fordulhatok? – Magam maradtam itt, megfosztva tőled.” Istenem, hogy vágytam erre a pillanatra, hogy partnere lehessek neki a színpadon. Testvére. Szerető nénje. Szinte most is látom, ahogy ott áll szegény, kifestve, görög jelmezben a telefon mellett, az ügyelő már integet neki, de ő még csörget, csörget, tovább, hisz tudja, hogy itthon vagyok, és bele akarja kiáltani a telefonba, hogy Margitka, fel a fejjel, fogod ezt még velem játszani! De én nem vettem föl a kagylót. Szenvedjen csak! Érezze ő is, mit tettek velem! Szinte kihallottam a telefoncsengésből Máté hangos lélegzését. S én válaszul Élektrával mondom tovább: „Öljön meg engem, hogyha ez terhére van, – Bentről akárki, mert öröm, ha meghalok, – Bánat, ha élek. Nem kívánok élni már.” A telefon elhallgatott. Máté a színpadra ment, és én ott maradtam egyedül ezzel az utolsó mondatommal, mely úgy hullott vissza a fejemre, mint egy átok: „Nem kívánok élni már…” Érdekes, akkor nem sírtam. Csak mondtam a szöveget. Aztán mikor véget ért Oresztész jelenése, tudtam, már szalad is a társalgóba, keresi a tantuszt, hogy megint telefonál.

ÁKOS

Most felvette?

MARGIT

Nem.

ÁKOS

Odahaza is egy antik hősnő volt.

MARGIT

Máté érezte már akkor, hogy az igazi tragédia nálam lehet, és nem a színpadon.

ÁKOS

S akkor kereste fel magát Éva.

MARGIT

Ja. Máté végül is őt hívta fel, hogy törje rám az ajtót, nézze meg, mi van velem. Élek-e? Én csak mondom a szöveget, felnézek, s lám, a doktornő ott áll az ajtóban. „Szervusz!” Nyári ruhában volt. Jól állt neki. Már biztosan az esküvőre öltötte fel. Milyen szép! Istenem, én már nem vagyok ilyen szép? Én mért nem kellek? „Azt hiszem, rossz a telefonod” – mondja. „Nem, csak nem veszem föl, ha csörög.” – Én meg arra gondoltam, hogy ez a nő, lám, mindent elért az életben, amit akart. Máté is az övé lett. Pedig hogy jön hozzá? Mi köze hozzá?

ÁKOS

Ez a nő a „bűnös város” – gondolta.

MARGIT

Nemcsak gondoltam, meg is mondtam… „Mennyi ideig akarsz együtt élni vele? Csak addig, amíg tönkreteszed?”

ÁKOS

Micsoda gyűlölettel tud maga nézni.

MARGIT

Éva is mondta, hogy mért nézek rá ilyen gyűlölettel. – „Mert ti is gyűlöltök minket.”

ÁKOS

Éva mit válaszolt?

MARGIT

Erre nem felelt. Én azt mondtam, hogy aki a maguk körébe kerül, az úgy jár, mint a madár, ha átröpül a kénes barlang fölött. Lehullik.

ÁKOS

Gyönyörű! És ezt is mondta neki? A kénes barlangot?

MARGIT

Mondtam.

ÁKOS

És melyikük kezdett el sírni hamarabb?

MARGIT

Ő. Amikor elmondtam, hogy hogy volt, amikor feljöttünk Pestre. Mert engem úgy búcsúztattak el otthon, olyan siratással, mint a halottakat szokás. Amikor viszik ki a házból a koporsót. „Mért nem tudtál köztünk maradni, egyetlen virágom?” így kísért anyám a vasúthoz. És ott voltak a lánytársaim mind. Tudják maguk, hogy mi mindent feláldoztunk mi a jövőért. S ez lett a vége.

ÁKOS

Még sok ilyen szép emléket mondott el?

MARGIT

Sietnem kellett, mert eredményt akartam elérni, mielőtt Máté betoppan. Éva szerette Mátét. És ez volt a szerencsém. Hogy olyan nagy szerelemmel szerette, hogy le is tudott mondani róla. Mire Máté megjött, Éva már döntött.

ÁKOS

És Máté mit szólt a döntéshez?

MARGIT

„Meddig fogják még megérezni rajtam, hogy a disznók közül jöttem?”

ÁKOS

Belenyugodott, hogy vége?

MARGIT

Ó, a színészek nagyon hamar el tudják hinni, hogy megbuktak. Pláne egy főpróba után. Hogyne hitte volna el, hogy az történt meg, amitől mindig rettegett: ez a világ kiveti őt magából. Olyan lett ő akkor, mint egy kisgyerek. Csak feküdt a díványomon, bámulta a mennyezetet. Nekem meg énekelnem kellett neki. Ha abbahagytam, azt mondta: „még”…

SALGÓNÉ

Ment ajtót nyitni.

VALÉR

Csittet int. Bekapcsolja megint a magnót.

MÁTÉ

Hangja. A Baudelaire-verset folytatja.

5. jelenet

MIKLÓS

Megtorpan az ajtóban.

MEGHATOTT

Kritikus hangja a magnóról. A nemrég oly tragikusan eltávozott fiatal, tehetséges színész előadásában egy Baudelaire-verset…

VALÉR

Elkattintja a magnót. Csak a hangja volt…

MARGIT

Miklós! Hogy kerülsz haza?

MIKLÓS

Tíz nappal ezelőtt Párizsban magyarokkal találkoztam, ők mondták. Se papíros, semmi – ültem vonatra. Most engedtek el.

MARGIT

Minden újság megírta. Egyetlen testvére se volt itt.

MIKLÓS

Nem olvastam itthoni újságokat.

MARGIT

Téged is a bűntudat hajtott most vissza, te szegény!

MIKLÓS

Mire gondolsz? Mire célozgatsz?

MARGIT

Évára – hisz veled vigasztalódott… Nem?

MIKLÓS

Hevesen. Valakinek kellett törődnie vele is. Nem?

SALGÓNÉ

Ide hozta aztán fel maga is szegénykét.

MIKLÓS

…Igen, amikor már a legutolsó bár is bezárt. Szétnéz. Hát ide.

ÁKOS

Elég! Elég ebből! Minek még magyarázat? Ez az! így kellett nekik! Tüzet erre az egész szeméttelepre!

VALÉR

Szükségszerű volt. Az indiai filozófiának van erre egy szava… A kármá!

ÁKOS

Indulatosan. És nem kell ide indiai filozófia sem! A társadalmi légnyomásváltozás, a keszon…!

SALGÓNÉ

Ez meg volt írva. Amikor én először megláttam magukat – Miklóshoz – hallhatta, megmondtam neki: „ne üljön ki oda az ablakba!”

VALÉR

Maga is erre gondolt? Mert én is!…Ott tartottam a polcon a revolvert a detektívregények mögött. Hányszor elképzeltem a kórházban, hogy kotorászni kezd, mit tudom én, rumot keres, és hol keresse, ha nem a P. Howard mögött…

MARGIT

Én is mindig gondosan kiadagoltam neki a nyugtatót: „Ennyit kapsz! Többet nem!”…Ennyire féltettem.

ÁKOS

Á! Egy orvosnőnek nem probléma mérgeket beszerezni. Meg is néztem mindig a méregszekrényt: nem hiányzik-e valami? Majd egy ironikus röhejjel. Vigyáztunk! Abban hiba nem volt!

VALÉR

Összefoglalva. Mert mindnyájan tudtuk, kérem, hogy ez szükségszerű volt.

MIKLÓS

Egy pillanatra megáll az ajtóban. Máté azért szerette ezt a helyet, mert ott lent vonatok járnak… Füttyögethettek egymásnak. El ő is, a többiek után.

6. jelenet

MARGIT

Mint aki a gyászt próbálja felindítani magában, ősi rutinos lamentációval. Viszi őt… viszi őt a vonat… Jaj, elvitte őt a fekete vonat… Kedves csillagom, de sokszor megmentettelek, s most mégis itt tudtál hagyni!… Objektív hang. Látja, ha beleőrülök se tudom igazából kimondani a gyászomat. Kántálni próbáltam. Hogy talán jön. De nem jön… Pedig milyen szép az, ahogy Dúdolni kezdi. „Adjon Isten jó maradást – másvilágon találkozást…”

SALGÓNÉ

Mondja csak, kedvesem, mondja! Jön az magától, ahogy a fájdalom diktálja… Hát azt ismeri-e, hogy „Hol várjam jöttödet?”

MARGIT

Már dalolja is. „Hol várjam jöttödet?”

SALGÓNÉ

„Az ablakon vagy az ajtón?”…Hirtelen felívelő hanggal. „Ne menjen el a hosszú útra! Ne hagyjon itt minket ebben a nagy szomorúságban!”…Halkan, bizalmasan. Kislány koromban, még iskolás se voltam, képzelje csak, szörnyű beteg lettem. Nem is voltam én már magamnál, de azt tisztán hallottam, hogy az orvos mondja az anyámnak: „Nem éri meg a reggelt a maga kislánya.” Nagy sötétség borult reám. Egyszer csak azt vélem, hogy halotti éneket hallok. Siratnak valakit, jaj, de keservesen siratnak. „Olyan voltál, lelkem, mint egy kicsi engedelem. Jaj, jaj, jaj, jaj! Jaj, te tetemő, temető, mért zárod el tőlem az én engedelmes kicsi leányomat?”…Az anyám volt. A kamrába bújt, és ott próbálta előre, hogy hogy fog engem majd a sírnál siratni. Nekem meg már össze volt téve a kezem. Úgy feküdtem ott az ágyon… Milyen szép is a halál, gondoltam. Hogy ilyen szépen sirat engen az én édesanyám! Mert meg is ölte volna őt talán, ha nem tudja kimondani zokogva, ami fáj… Most hát el fognak temetni engem, gondoltam, és nem is voltam olyan nagyon megijedve, mert a gyerek még nem fél úgy a koporsóba meg a földbe belekerülni, mint mi, öregek. De amikor az anyám bejött, és azt kiáltotta: „Jaj, édesem, csillagom, szép kicsi leánykám!” – én fogtam magam, és felültem az ágyban. „Visszasírta a lányát a halálból” – mondták az öregasszonyok. Mert azt is hajtogatta ott kint a kamrában, hogy „Jaj, jaj, kedvesem, hol várjam jöttödet?… ”Na, mondja csak maga is! „Hol várjam…”

MARGIT

Ismétli vele együtt, és éneklik tovább. „Az ablakon-e vagy az ajtón? Jaj, jaj, jaj, kedvesem!”

AZ ÖREG

Keserves riadót kezd fújni a trombitáján. Feltérdel, úgy fújja.

7. jelenet

MÁTÉ és ÉVA

Mint az előbb, bejönnek.

AZ ÖREG

Az egyetlen, aki látja is őket. Térden kúszva, boldog, diadalmas trombitaszóval hívja, vezeti be őket a két üres székhez.

MARGIT

Túlkiabálva a trombitaszót. És arra az utolsó estére, hogy hogy volt, emlékszik-e? Ami álomnak is legrosszabb, kezdődik a színházban az előadás, és Máté nem volt sehol. Tűvé tettük érte a várost… Sehol… Sehol sincs…

SALGÓNÉ

Itt voltak… Emlékszek, emlékszek, hisz én hoztam föl a benzineskannákat. Másnap akartam megcsinálni a nagytakarítást. De hát ennek így kellett történnie.

MARGIT

„Égő tüzem, lángoló tüzem, szivárványom…”

MARGIT

Hangja. „Elvitt, jaj, elvitt téged a fekete vonat…”

8. jelenet

MÁTÉ

A háború alatt még a mi falunkban is így siratták el a fiúkat, akik ottmaradtak a Don-kanyarban.

ÉVA

Mindenki boldogabbnak látszik a halálunk óta. Megfiatalodtak… Csak Margitka nem.

MÁTÉ

Ő is boldog… Mennyit mondogathatja, ő szakított szét minket.

ÉVA

Nem emlékszem… Egyre kevesebbre emlékszem. Nevet. Mióta meghaltam, rohamosan kezdek szenilis lenni. Komolyan. Mondd! Szükségszerű volt?

ÉVA

Ezek itt azt mondták, hogy szükségszerű volt. Csend. Hogy meg volt írva… Csend. Szerinted?

MÁTÉ

Te talán azt mondod, hogy szükségszerű volt?

ÉVA

Mindenki azt mondja.

MÁTÉ

Mondjuk akkor hát mi is, hogy szükségszerű volt?

ÉVA

Miért? Te azt mondod, hogy nekünk nem is volt muszáj meghalnunk?

MÁTÉ

Nem volt muszáj.

ÉVA

Ami megtörtént, az mind szükségszerű… Nem?

MÁTÉ

Felüvölt. Nem! Nem! Nem!

AZ ÖREG

Boldogan belefúj egyet a trombitájába.

ÉVA

Ne kiabálj… Nem illik.

MÁTÉ

Hát emlékszel… Nem emlékszel?

ÉVA

Nemet int. …Arra emlékszem, amit ők mondanak. Hogy ennek így kellett lennie… Hogy túlléptünk egy kritikus mennyiségen. Ezért lobbant el itt az életünk. Abban az iszonyú, vakító atomlobbanásban.

MÁTÉ

Mit tudnak ők? Kívülről nézték! Üvegen át. Mit lehet megtudni rólunk üvegen át?

ÉVA

Akkor mért haltunk meg? Mégis!… Erre felelj! Miért?

MÁTÉ

Miért? Miért? Miért? Miért kell folyton miértet keresni? Ezekkel az örökös miért-ekkel egyszer eljutsz egy azért-hoz – miért?, azértmert – és akkor már könnyű azt mondani, hogy meghaltak, azértmert szükségszerű volt. Minden miért üvölt egy azért után. És az azértban ott van a szükségszerűség.

ÉVA

De félsz ettől a szótól.

MÁTÉ

Mert ez az igazi koporsó. A szükségszerűség. Ennek a fedelét ha egyszer sikerül ránk kattintani: kész. Nincs feltámadás.

ÉVA

Szinte a régi játékossággal. Holott?

MÁTÉ

Holott… Súgva. Te, még az is lehet, hogy túl fogjuk élni őket.

ÉVA

Kiket?

MÁTÉ

Őket. A túlélőket.

ÉVA

Lehet, hogy ezt ők is tudják? És ezért szeretnék annyira ránk kattintani a… Nem mondja ki.

MÁTÉ

A Szükségszerűséget. Lehet.

ÉVA

Hátha igazuk van. Nekik.

MÁTÉ

Tudhatnák, hogy a világ minden nyomorúsága, a gyógyíthatatlan betegség, az örökletes eleve elrendelés mind-mind kevés hozzá, hogy öngyilkosok legyünk – s egy semmiség, egy porszem elegendő lehet…

ÉVA

Akkor miért…?

MÁTÉ

Azért… mert… Elhallgat.

ÉVA

Látod… Kimondtad te is. Most már tessék folytatni. A mondatot illik befejezni.

MÁTÉ

Meghaltunk, és okunk nekünk is volt rá elég. Hallhattad. Számlálja az ujjain. Ital… Szerelmi bánat… Magány… Tűz és víz párosodása… A hirtelen siker… A hirtelen sikertelenség…

ÉVA

…Hogy gyerekkorunkban láttuk azt a tüzet – és ezt hurcoltuk, ennek emlékét a sejtjeinkben, mint valami rákot, mint egy sugárfertőzést.

MÁTÉ

Ez is… De nem találod gyanúsnak, hogy milyen sok az ok? S megint az ujjain számlálja, vadul. Kevés!… Kevés!… Kevés!… Kevés!… Kevés!… A világ miértje és azértje is kevés.

ÉVA

Akkor mi volt az a porszem?

MÁTÉ

Az utolsó pillanatig szabadok voltunk. Az utolsó pillanatig volt egy másik lehetőségünk.

ÉVA

…Boldogok voltunk. Arra emlékszem.

MÁTÉ

Szabadok voltunk, és boldogok voltunk. És ezt akartuk bebizonyítani úgy, hogy a vak is lássa… Ők is… A szabadságunkat. A boldogságunkat.

ÉVA

És sikerült?

ÉVA

Szerinted… Meggyőztük őket?… Bebizonyítottuk?

MÁTÉ

Nem. A sírunkon félreértés nyílik.

ÉVA

…Hiába haltunk meg.

MÁTÉ

Lassan feláll. Azt mondod, hogy semmi értelme nem volt a halálunknak?

ÉVA

Szívem – most már mindegy.

MÁTÉ

Nem, nem, nem! Nem mindegy! Kisiet.

ÉVA

Kiáltva. Mondd, mire való ezt mindig újracsinálni?

MÁTÉ

Vissza, két tele benzineskannát cipelve. Mintha Salgóné volna, úgy liheg és egy mondatot az ő hangján mond. „Nem zavarom én magukat, kedveskéim, csak idekészítettem ezt a kis benzint, mert tudják, a függönyök, a függönyök…” Már a saját hangján. A függönyök, a függönyök! tudjuk… jó éjszakát!

ÉVA

Int „Salgóné” után. Elment.

MÁTÉ

Hogy mire való ez, addig rakosgatjuk a kannákat – ez itt állt –, az okokat: amíg egyszer még kijön belőle valami értelem… Olyan fényesen, hogy a vak is láthassa.

ÉVA

Hiába!… Hiába fogunk meghalni.

MÁTÉ

És hátha nem is fogunk meghalni? Miért? Az hiszed, hogy ez meg van írva? Hol? A csillagokban talán? Mert te Vízöntő vagy és én meg Szűz?

ÉVA

Nálunk a kórház szintén tele volt afféle betegekkel, akik mindig csak arról képzelődtek, hogy másként is lehetett volna…

MÁTÉ

És lehet, hogy igazuk volt. Közben a ládákat azokra a helyekre tologatta, ahol egykor bútorok álltak. Szétnéz a szobában, hogy minden a helyén van-e. Kezdhetjük?

ÉVA

Küldd haza az öreget. Lát minket.

MÁTÉ

A bolond láthatja a halottakat. Úgyse hiszi el neki senki…

ÉVA

Mintha egy háremben meztelenül sétálnék, és egy eunuch figyelne… Nevet. Zavar.

MÁTÉ

Öregapám, most már menjen haza.

AZ ÖREG

Elkergetnek? Maguk is? Feltápászkodik.

MÁTÉ

Ami most jön, azt még a te mindentlátó szemednek sem szabad látnia… Öregapám mesélte, hogy látta a háborúban a rohamra induló huszárokat…

AZ ÖREG

Az emlékre felderül, és fújni kezdi a roham jelét a kürtjén.

MÁTÉ

Túlkiabálja. A hadnagy lovagolt elöl. Rajta, rajta! Egy srapnel elvitte a fejét. És ő lovagolt tovább. Tíz métert. Sarkantyúja a lova oldalában…

AZ ÖREG

Elhallgat. így volt…

MÁTÉ

Mi itten efféle lovasok vagyunk, nagytata, és most rohamozunk… Rajta, rajta!

AZ ÖREG

Int, hogy érti és csendesen elmegy. Az ajtóból. Viszontlátásra!

ÉVA

Viszontlátásra!

MÁTÉ

…A feltámadáskor, öreg trombitás!

9. jelenet

ÉVA

Megint egyedül maradtunk.

MÁTÉ

Akkor kezdhetjük?

ÉVA

Lerúgja a cipőit, felkuporog arra a ládára, amely most: dívány. A színházból az igazgató még egyszer telefonált. Erre emlékszem… Hol a telefon?

MÁTÉ

Elégett. Várj! Kimegy. Behoz egy összeégett telefonroncsot. Különben: felesleges. Megmondtam neki, hogy nem megyek be az előadásra. Lefekszik a földre, danol, mintha részeg volna. „Volt nekem egy szép szeretőm, de az olyan vót, de az olyan vót…”

ÉVA

Azért visszahívhatna.

MÁTÉ

„Ha egy nap nem láttuk egymást, két nap beteg vót…”

ÉVA

Küldhetett volna kocsit érted.

MÁTÉ

„Harmadik nap azt kérdezte…” Próza, metszően pontos fogalmazás. Egy elmaradt előadás olyan nagy szenzáció, hogy kár kihagyni – s az én számlámra megy. Danol tovább. „Téged mi lelt vót? Téged mi lelt vót?”

ÉVA

Inkább hazaküldik a közönséget?

MÁTÉ

Nem olyan nagy közönség az!

ÉVA

Máté! Lehet, hogy a színház taxit küldött érted, és most a sofőr nem találja ezt a műtermet. Kint bolyong a gangon.

MÁTÉ

Látod, milyen apróságokon múlik, hogy mi lesz velünk? Rossz helyen csenget be. „Nem találtam” – mondja.

ÉVA

Még becsengethet.

MÁTÉ

Az igazgató elhitte, hogy részeg vagyok… S azóta ezt már hány embernek elmesélte! És azok tovább. Hólabda… Senki sem fog most már ide becsengetni. Különben is, azt hiszem, hét óra régen elmúlt… Lehet, hogy már tíz óra is elmúlt… Lehet, hogy éjfél is elmúlt… A nézőket már egész biztosan hazaküldték. Váratlanul átcsap a csevegő, értekező stílusba. Én mindig csodálkoztam azon, hogy a színházban este hétkor általában felmegy a függöny. Hogy olyan ritkán történik meg, hogy hazaküldik a közönséget. Hát a tíz-húsz szereplő közül egynek se megy ki a fejéből, hogy este előadás van? Egyik se karambolozik útközben?… És az infarktust is inkább az előadás után kapják és sohasem előtte? És az öreg színésznők sem felejtik otthon a protézisüket? És a részegesek sem isszák le magukat délután?… Kötelességtudó, szorgalmas, pontos hangyák vagyunk… Ki-ki maga mesterségét folytatja, folytatja… Az előadások pontosan elkezdődnek. A vonatok baj nélkül megérkeznek…

MÁTÉ

Ez is! Menetrendszerű pontossággal… Pedig minden ember eredendően feledékeny, esendő… Akad köztünk, aki szeret inni is… Mi rosszabb, egy részeges színész vagy egy részeges váltóőr?

ÉVA

Fölugrott, Mátéhoz ment, fölébe hajolt. Te nem ittál! Mért mondtad akkor a telefonba?

MÁTÉ

Mert ezt megérti. A direktor is. Ezt egyből megérti… Mást úgyse értett volna meg. Hisz mindjárt ezzel is kezdte: „részeg vagy?” – „Az vagyok!” – Milyen egyszerű így. Minek komplikálni? Levonja Évát maga mellé, a földre. Majdnem olyan meleg van, mint nyáron, amikor először feljöttél ide… Emlékszel, milyen meleg volt?… Mintha egy padlásra szöktünk volna fel. Tulajdonképpen ez egy padlás. Azt mindig nagyon szerettem, felszökni a padlásra, nyáron. Olyan, mint a kemence. A levegő meg se modul. A lomok közt elsárgult újság. Az Érdekes Újság, Vilmos császár klozettseprű bajuszával. Gyere, feküdjünk bele a jó meleg búzába. Vagy játsszuk azt, hogy betyárok vagyunk, ide szorultunk, és most lessük egy lyukas cserép mögül, hogy jönnek ellenünk a zsandárok. Ugye, nem adjuk meg magunkat? Jó, akkor csókoljuk meg egymást. Ahogy az két elszánt betyárhoz illik. Összeölelkeznek. Majd folytatja. Most, hogy újra így együtt vagyunk, egyszeriben minden olyan világos lesz – mintha a megoldás küszöbén volnánk. Érzed?…Van megoldás.

ÉVA

Lehet, hogy volt. Egyszer. De elmúlt. Eljátszottuk… Nem lehet visszaforgatni az időt.

MÁTÉ

Jókor mondod! Hát nem épp azt csináljuk?… Mi van? Szeptember?… Július? Amikor először bejöttél ide, pajzsként magad előtt tartva egy orvosi táskát, és azt az előre elkészített mondatot, hogy „a beteg nem hivatkozhat olyan gúnyosan az orvosi hivatásra, hogy nekünk ne kelljen komolyan vennünk”.

ÉVA

„Halálosan” – azt is mondtam.

MÁTÉ

Halálosan… És akkor elnevettük magunkat.

ÉVA

Nem, én akkor nevettem el magam, amikor azt mondtad, hogy te delfin vagy.

MÁTÉ

Majom! De az máskor volt.

ÉVA

Delfin!… Még az is eszembe jutott, hogy Franciaországban régen a királyfit hívták delfinnek.

MÁTÉ

Nem is mondtad. Pedig az ilyet jó tudni.

ÉVA

Úgyis mindig úgy kezeltél, mint egy mindentudó kislexikont.

MÁTÉ

Egy kislexikon és egy tanulékony delfin találkozása egy festőműteremben! Ez talán nem volt elég, hogy elnevessük magunkat?… Óriási volt az a lehetőség, amit mi az első pillanatban felfedeztünk egymásban. Hogy a szerelmünk híd lesz valami szakadék fölött… És mindjárt az első pillanatban el is kezdtük a hidat építeni. Álltunk a szakadék két oldalán, és muszáj volt átnevetnünk egymásra…

ÉVA

Hallgass!

MÁTÉ

…Nincs igazam?

ÉVA

De. És épp azért, hallgass. Ha eszembe juttatod, hogy milyen boldogságról maradtunk el, jóvátehetetlenül…

MÁTÉ

Nincs jóvátehetetlen! Látod, hogy sikerült felidézni.

ÉVA

Miközben a fény sebességével távolodunk tőle… Nem tudtuk megvalósítani, amit akartunk.

MÁTÉ

Mert elhagytuk egymást. De most újra együtt vagyunk.

ÉVA

Mennyi szégyennel a hátunk mögött!

MÁTÉ

A szégyen csak azt jelenti, hogy amikor bajban vagyunk, ráadásul a kívülállók szemével tekintünk magunkra.

ÉVA

Pfuj, pfuj! Egy óriási láb szeretnék lenni, és magamat széttiporni… Ide már úgyis azzal a gondolattal jöttünk fel, hogy nem megyünk el élve.

MÁTÉ

Hacsak nem sikerül itt ma éjszaka bebizonyítanunk, hogy azért lakható mégis ez a föld.

ÉVA

Kezdettől fogva azt várják tőlünk, hogy elpusztítsuk magunkat. Hogy aztán mondhassák: „Az az egzaltált asszony volt az oka mindennek. Már ez is, hogy nő létére idegorvosnak ment. Hiszen azok mind bolondok…”

MÁTÉ

Fordítva! Fordítva! Fordítva Idézi, átéli, élvezi, játssza az urbánus közvéleményt. „Az a részeges paraszt a felelős. Felhozták Pestre a hat elemijével. Felfújták. Hogy így a nép – úgy a nép. Oszt most leégett!”

ÉVA

Nem is úgy van! Hanem éppen fordítva. Margit szavainak emléke szól most ebből. „Te, Éva, tönkreteszed a mi reménységünket… Igenis, tönkretette! Elpusztította! Megölte!… Éjszakánként barkochbát játszott az ápoltakkal. Vele is. így fogta meg. Azzal, hogy ő milyen művelt. Pedig csak hisztérika volt. A végén el is akarta vétetni magát vele…”

MÁTÉ

Ez nem igaz! Nem igaz! Azoknak van igazuk, akik azt mondják: „A nő volt az áldozat! A fiú kapaszkodott bele abba a finom, művelt, okos asszonyba. Az hiába próbált segíteni rajta. Mint orvos, mint asszony – mindent megtett. De az a falusi tuskó lehúzta magával, a mocsárba. Brekeke!”

ÉVA

Gúnyosan kacag. „Segíteni? Mindent megtett? Mit tett meg? Ugyan mit? Hisz neki volt szüksége arra a fiúra. Mert tiszta volt, mert őszinte volt, mert tehetséges volt, mert ahogy a szót ejtette, már annak is sava-borsa volt.” Visszavált a hangja a vad játékból. Ez ráadásul mind igaz is. „Ráakaszkodott, mint egy vámpír” – nem túlzás, ezt is fogják mondani. Ha kénesbarlang lehetek, vámpír is lehetek. „És elszívta az életét annak a drága fiúnak” …Mondd, Máté, csakugyan én öltelek meg?

MÁTÉ

Idéz, mély átéléssel. „Küldték volna vissza, oda, ahonnét jött, a liba-libalegelőre. Nem is volt neki pesti bejelentője!”

ÉVA

„Annak a nőnek senkije se maradt. Ő minek jött vissza? Ezek a túlélők mindig tele vannak rejtett agresszivitással, gyűlölettel, bosszúszomjjal… Hát rajta töltötte ki! Mit számított neki? Hogy micsoda érték volt… Hiszen még abban se tudott hinni a dekadens kurvája, hogy a szavaknak van jelentésük. Semmiben se tudott hinni. Mit akart itthon? Mit? Ezt!”

MÁTÉ

„Alkoholista, primítiv, kötekedő, sértődékeny, gátlásos, terhelt, pszichikus impotens – csak el kell olvasni a kezelőorvosa feljegyzéseit róla…”

ÉVA

Nem igaz! Nem igaz, hogy ezt írtam! Ezt nem volt szabad mondania! Hallgass!

MÁTÉ

Már a papagájok is ezt csiripelik! Meg hogy „keszon”, meg hogy „Reszin”!… Na, mi lesz? A fülükön alszanak azok a tollas dögök? Belevág a benzineskannába, úgy, hogy eldűl, és folyik ki belőle a benzin. Ordítva. Én tette-em!

MÁTÉ

Na látod!…Van azért közvélemény nálunk. Csak tudni kell felébreszteni.

MÁTÉ

Ezekért dögöljünk meg? A rikácsolókért?

ÉVA

Milyen hosszú még ez az éjszaka? Befogja a fülét.

MÁTÉ

Csak ezt az egyetlen éjszakát vészeljük át. Utána ötszáz vagy ezer évig is várhatunk, hogy még egyszer ilyen pocsékul álljanak fölöttünk a csillagok. S addig meg százszor elvihet minket a természetes halál. Egy békés végelgyengülés… Na, nincs kedved hozzá?

ÉVA

Egymástól külön-külön… Lehet.

MÁTÉ

Együtt. Csakis úgy van értelme.

ÉVA

Megint szét fognak választani … Téged majd elküldenek vidékre. Vagy engem. Egyikünket… Ez így szokás…Vagy hogy biztosabb legyen: Külföldre.

MÁTÉ

Kié lesz a kisködmön! Úgy mondod, mint a mesében – a káposztáskő majd agyon fogja ütni a gyereket és akkor kié lesz a kisködmön?

ÉVA

Én már igent mondtam. Három évre elmegyek.

MÁTÉ

Lassan feltápászkodik Éva mellől. Megnézem, maradt-e egy kis pálinka a könyvek mögött.

ÉVA

Ne! Ne igyunk most.

MÁTÉ

Ettől a benzingőztől is be lehet rúgni. A tenyerébe tölt, hosszan felszívja. Elmégy… Akkor csakugyan vége… A görög drámákban a hősök azért pusztultak e1, mert túlságosan nagyralátók voltak… Ilyen okosakat mondott a tanár a főiskolán, de csak akkor, amikor készületlenül jött be az órára. Mostanában őt is kirúgták… Azt hiszem, mi is túl sokat fogadkoztunk. Mint azok a nagyralátó görögök. A nép! A magyar nép! Az ország! Magyarország!… A világ! Egy emberi világ!… „Holnapra felfordítjuk az egész vilá-á-got!”…Ennyi fogadkozás után valamit le is kellett volna tenni az asztalra.

ÉVA

Asztal nincs.

MÁTÉ

Így üresedik a világ! Azzal kezdted, hogy nincs Isten. Csak elfújta az élet értelmét, és továbbállt a sötétben. „Csináljatok, amit akartok” – üzente vissza. Aztán nincs meg az a valami, amit le kéne tenni az asztalra. És most azt mondod, hogy nincs is asztal… De azért csak mondogassuk, hogy ez milyen szépen be van rendezve. Függönyök, függönyök, függönyök!…Te látsz itt függönyöket?

ÉVA

Fejét rázza, nem tud válaszolni.

MÁTÉ

Azt csinálhatjuk, amit akarunk – látod… Akkor most mért sírsz?

ÉVA

Semmi. Csak a benzingőz csípi a szemem… Ott van még egy kanna, azt is borítsd föl.

MÁTÉ

Van időnk. De azért felveszi a kannát, kezdi szétlocsolni a szobában… Hirtelen megáll.

ÉVA

Csak egy vonat.

MÁTÉ

Te, ha még egyszer sípol, maradjunk életben.

MÁTÉ

Halkan. Néha olyan véletlen miatt meghal az ember… Egy véletlen most megmenthetne minket.

MÁTÉ

Lehet, hogy ez a vonat hozott fel engem a pusztáról. Lehet, hogy ugyanez a mozdony hozott téged haza Németországból…

ÉVA

Összetett kézzel és mezítláb táncol, akarattal kissé groteszkül. Vonat…Vonat…Könyörülj rajtunk!

MÁTÉ

Elment. Szó nélkül. Máté levágja a földre a benzineskannát, és elrúgja, hadd folyjék ki belőle mind a benzin. Aztán ráül, és a telefonon két számot tárcsáz. – Amíg a kapcsolásra vár. Olyan simán megy minden, mintha nem is először csinálnánk… A benzinbe mártja a kezét, fröcsköli szét. Majd a telefonba mondja. Hegel utca. A töltés melletti sarokház. Legfelső emeleten egy műterem kigyulladt. Leteszi a kagylót. Jönnek… Feláll.

ÉVA

Csak forog, kacag.

MÁTÉ

Mit nevetsz? Átfogja, a karjában tartja.

ÉVA

Mintha spicces volna. Azt, hogy ha én ezt az egészet szépen leírnám, kandidátus lehetnék vele… Nevet. Majd. De hát az ember vagy csinálja, vagy leírja… Mondd! Te hiszel a túlvilágban?

MÁTÉ

Képzeld el, hogy milyen szerencsések lennénk, ha kisülne, hogy igazuk van a vallásos világnézet képviselőinek… Szívesen vállalnám veled az örök életet. Azt hiszem, nem unnánk meg egymást.

ÉVA

Mondd, ugye, most éppúgy szeretjük egymást, mint amikor először feljöttem ide?

MÁTÉ

Jobban.

ÉVA

Közben én elhagytalak…

MÁTÉ

De nem kívántad a halálomat, amikor mást szerettél. Tudod, milyen nagy dolog ez?

ÉVA

Cigarettát vesz elő. Van gyújtód?

MÁTÉ

Most nem is remeg a kezed.

ÉVA

Élénken. Amikor először bejöttél hozzám a kórházba, mindjárt kiszúrtad, hogy remeg a kezem. Az izgalomtól volt, hogy szerettelek, és nem tudtam, szeretsz-e.

MÁTÉ

Nincs mit izgulni.

ÉVA

Nincs… Látod? Kinyújtott kezében rezzenetlen a cigaretta.

ÉVA

Kétségbeesetten belekapaszkodik Mátéba. Azt mondtad, van időnk!

MÁTÉ

Várj. Eloltom a villanyt… Ne félj!

ÉVA

Mondd, ha mi meghalunk… Sikoltva. Az nem lesz hiába?!… Hisz hallottad, hogy fognak rólunk beszélni.

MÁTÉ

Majd jön egy fiatalság. Az majd megérti. Hogy itt voltunk egyszer, és mindenben a teljességet akartuk.

ÉVA

És ha nem jön. Ha meg se születik.

MÁTÉ

Akkor meg úgysem érdemes élni… Mindig csak ez jön ki, látod.

ÉVA

Látom… Adj tüzet! – és amikor ezt másodszor mondtam, tüzet adtál. S egy pillanatig láttam abban a vakító fényben az arcodat. Elhallgat.

ÉVA

Szeretném látni az arcodat.

MÁTÉ

Nem mozdul.

ÉVA

Az a sok tűzoltó odalent stírolja a műteremablakokat – hol a tűz?… A házmesterné a falhoz tapadva várja a nagy-nagy detonációt… Már a papagájok is megérezték ezt a rohadt benzinszagot. Senki sem alszik. Izgulnak. Na, mi lesz?… Adj tüzet!

MÁTÉ

Befogja Éva száját az utolsó szónál. Ne!… Tudod, mit jelent ez? Hogy ők tudják, hogy még mindig van egy másik lehetőségünk… Érted? Ők tudják, hogy semmi sem szükségszerű.

ÉVA

Édes… Hisz tudod, hogy nem csinálhatunk mást, csak amit már megcsináltunk.

MÁTÉ

Szabadok vagyunk!

ÉVA

Mi már meghaltunk, szívem.

MÁTÉ

A halálban is szabadok vagyunk.

ÉVA

Nagyon komolyan. Mit választasz?

MÁTÉ

Az életem!… Az életem!… Az életem!