Késdobálók
Színjáték három felvonásban Színhely: Budapest. Idő: 1957
Szín: Kétszobás budapesti udvari lakás lakószobája. Balról a bejárat, előszobán át. Hátul ablak, most nyitva. Előtte gang. A mélyben udvar. Jobbra üveges ajtó egy lakatlan szobába; a fiuké volt. A szín előterében a közönség felé néző „negyedik falon” is fel kell tételeznünk egy ablakot. S hogy ezen az ablakon a lakók az utcára látnak. Felesleges, hogy bármi is jelezze ezt az ablakot, elegendő, ha a szereplők viselkedéséből következtethetünk a létére. Néha megállnak előtte. Ha ez az ablakfikció mégis szcenikai jelzést kívánna: egy teljesen átlátszó, keskeny nylonfüggöny lógatható !e ezen a ponton a zsinórpadról.
A berendezés: amire egy fiatal házaspár tíz év alatt eljuthat. Nem volt annyi pénzük, hogy ízléstelenül rendezkedjenek be. Ez a szoba itt hálószoba, nappali és dolgozó egyszerre. Tehát van benne két fekhely, egy-két ülőhely, íróasztal. A falon az ismert Derkovits-metszetek sorozatából pár darab, és színes képnek egy nagyméretű Gauguin- vagy Brueghel-színnyomat. A szemben levő falon, szembetűnően Dórának egy óriásira felnagyított fényképe. Ilyen volt tíz évvel ezelőtt. Ilyen gondtalan, ilyen nevető… A kisfiukra nevet, ő is látszik a fényképen.
Mindentudó rádió, magnetofon is hozzá. Az egyik fekvőhely körül: nőí sarok. Herendí lámpa, kis komód, tükörrel.
Telefon. Mellette feltűnő szándékkal kikészítve egy !evél, borítékban.
Idő: 1957. tavaszi délután.
Az udvaron valaki Bánk bán bordalát énekli. Egy leendő operaénekes ambíciójával. „Ha férfi lelkedet…” A hang közeledik, távolodik, eltűnik, előjön, az énekes mozgásának megfelelően. A házmester énekel. Most hordja a szemetet.
Dóra 30-35 év körüli fiatalasszony, jár a két szoba közt, mint a vetélő. Női holmit hord át a diákszobába. Szekrényajtó, komódfiókok nyitva. Az egyik fordulónál leakasztja a falról a régi fényképét, azt a nevetőset, és viszi azt is. A pusztítás láza van ebben a rakosgatásban. A darab utolsó előadásán kettébe is hasíthatja az óriás fényképet. Akár minden este is.
Kintről ajtónyitás.
DÓRA
Erre megáll. Szinte megdermed. Te vagy az?
IMRE
Hangja. Én. Nyilván lerakodik odakint. Posta nincs?
DÓRA
Felkapja a levelet a telefon mellől, s ruhája zsebébe teszi. Némán áll.
IMRE
Belép. Ő is 35 év körüli.
DÓRA
Most, hogy szemtől szemben áll vele, felel, kihívóan. Nincs! S megragadja fejtől a maga fekvőhelyét, s elkezdi húzni át a másik szobába. Ez persze nem megy könnyen, épp csak elmozdította. De arra jó ez a huzakodás, hogy majd lássa Imre, mi van itt.
DÓRA
Inkább segítenél. Átköltözöm a másik szobába. Úgyis üres.
IMRE
Igazad van Foglaljuk el. A természet irtózik az űrtől.
DÓRA
Én foglalom el. Segíts! Fogd meg a másik végét!
IMRE
Az íróasztal mögé kerül.
Ilyen sürgős?
DÓRA
Azt akarod, hogy megszakadjak?
IMRE
Azért. Békülés jele. Ebben egyeztünk meg… Tedd le azt a nyavalyát, és nem fogsz megszakadni. Inkább azt mondd meg, hogy mi ütött ma hozzád.
DÓRA
Elengedi. Nagyot csattan az ágy.
IMRE
Most miért vágtad földhöz?
DÓRA
Nem vágtam földhöz, csak már görcsöt kapott a kezem, semmi fogása nincs.
IMRE
Jó, jó. Ha nem akarattal, rendben van.
DÓRA
Leül a félig elhúzott rekamiéra.
IMRE
Nem értem, hogy mért kellett felforgatnod a lakást.
DÓRA
Konokul hallgat, s csak néz a férjére.
IMRE
Igazad van. Nem kérdezek semmit. Ne bántsuk egymást. Függetlenek vagyunk. Béke van. Treuga dei.
DÓRA
Béke? Ez is olyan férfitalálmány. A mesterséges béke… Amikor legszívesebben megfojtanál.
DÓRA
Feláll, lassan megy Imre felé. Miért? Én nem szégyellem megmondani, hogy van, amikor meg tudnálak gyilkolni. Most is. Most igazán… Van egy cigarettád?
IMRE
Tessék! Nyújtja a paklit.
DÓRA
Vett. Hagyd. Rágyújt a maga öngyújtóján.
DÓRA
Az udvari ablaknál bámul kifelé. Látod. Nem mentem el randevúzni.
IMRE
Pedig lett volna kivel?
IMRE
Hirtelen kirobban. Megy minden, mint a karikacsapás. Mindegy… Este idetelefonál az ügyvéd. Azzal megbeszélünk mindent Addig bírd ki. Közben kipakol aktatáskájából. Már nem érdemes megfojtanunk egymást arra a kis időre, amíg együtt vagyunk.
DÓRA
Az ablak két fáját fogva, szinte sikoltva. Tizenöt év!… Ha száz évig élek, se tudom behozni ezt a tizenöt évemet!…
IMRE
Azért nem kell hisztériázni, és nem kell túlozni. Tizennégy év ebből egész simán lement. Csend, majd. Szerettük egymást. Leül a díványra. Gondolj csak vissza, milyen sokáig éltünk abban a szent meggyőződésben, hogy a mi házasságunk valahogy szinkronban van a csillagokkal.
DÓRA
Szárazon. Minden boldog házasság szinkronban van a csillagokkal. Csak aztán kiderül, hogy azok a csillagok már régen lehullottak vagy felrobbantak tízezer fényévvel ezelőtt. Azok a szupernovák, azok a fehér törpék…
IMRE
Nevet. Csak semmi politikai célzás.
DÓRA
Mért? Akkor ülhetünk itt némán.
IMRE
Elmegy a gangon a házmester, és nem hall semmit. „Aha! ez az a házaspár, amelyik némán ül.” Biztos ő is ismeri a viccet, a házaspárról, amelyik némán ül. Mert itt nálunk minden tragédiaból mindjárt vicc is lesz. Abból is, hogy itt ül egy házaspár és hallgat.
Kis csend.
DÓRA
Beszélgessünk? Hogy is kell azt? Hány millió fényéve annak, hogy mi utoljára normálisan beszélgettünk? Úgy értem veszekedések nélkül… Mondd, mi az első tizennégy évben nem veszekedtünk?
IMRE
De… Dehogynem. De még mennyire. Rengeteget. Amennyi csak kell egy házasság harmóniájához. Csakhogy a veszekedés egész más akkor, amikor veszekedve fekszünk, de egymás mellett ébredünk fel. Az éjszaka akkoriban még mindent rendbe hozott. Meg ez a derék kis ágy itt.
DÓRA
Lassan. Ez már emléknek is szinte hihetetlen. Vigasztalásnak meg nem vigasztalás. Inkább szégyen. Elnyomja a cigarettáját, de marad ülve. Na gyere, vigyük át. Segíts.
IMRE
Nem olyan sürgős… Keresett valaki?
DÓRA
Senki! Feláll. Felkap valami elhullajtott holmit a földről, s megy át a szomszéd szobába.
DÓRA
Erre visszajön, megáll az ajtóban. Kihívó nyugalommal. Már másodszor kérdezed.
DÓRA
De nagyon vársz valamit.
IMRE
Csöpp zavarral, fel is áll.
Az ember, ha nem vár semmit, akkor is vár valamit… Te is így vagy. Nem?
DÓRA
Valami kis fiolát talált, ezt forgatja. Mondd, ha ezt bevenném egyszerre, meghalnék?
IMRE
Mit hülyéskedsz? Add ide!
IMRE
Különben semmi bajod nem lenne tőle, legfeljebb egy kis hascsikarás.
DÓRA
Jó, jó… Ha én öngyilkos lennék, úgyis a gázt nyitnám ki. Jó meleg fürdőben… De úgysem leszek öngyilkos.
IMRE
Földhöz vágja a fiolát.
Mindig, mindig kitalál valamit!
DÓRA
Most mi bajod? Mondtam, hogy nem leszek öngyilkos. Vagy ez is baj?
IMRE
Erőt vesz magán. Nézd… De megint csak kitör. Nem baj, á, semmi sem baj, az én idegeimen lehet szánkázni…Rekedten. Nézd, békét kötöttünk, hogy nem bántjuk egymást, én ezt szeretném betartani, de ha te… te… Indulatba jön.
DÓRA
Mi az, hogy én, mindig én? Te beszélsz a békéről, amikor fulladozol a dühtől. Nézz a tükörbe! Öltözőasztaláról felkap egy kézitükröt. Odatartja.
DÓRA
Vágd a földhöz azt is!
IMRE
Nem vágom. Leteszi.
Elvégre van keresztényi türelem is a világon. Kezdek rájönni, hogy azért ez mégis valami nagy találmány volt. A krisztusi türelem.
DÓRA
Ó, a kis isten báránya!
IMRE
Azt is tudom, hogy nem nekem találták ki. Nem vagyok szent. Nem is akarok az lenni. De akkor meg mért ingerelsz? Senki a világon nem tud úgy kihozni a sodromból, csak te.
DÓRA
Ingerülten tesz-vesz. Lecsap. Én? Úgy? Megint? Megint csak én, én, én! Én vagyok a hibás, a rafinált, a gonosz, egy női inkvizítor, a férjgyilkos… Mi vagyok még?
IMRE
Muszáj ezt tárt ablakok mellett? Egyáltalán, mért van nyitva ez az ablak? Megy, hogy becsukja. De megtorpan, mert –
Az ablak előtt a gangon énekelve elmegy a házmester.
IMRE
Ez mindig akkor megy el az ablak előtt, amikor mi veszekszünk.
IMRE
Fojtottabb hangon. Zavar ez az ének. Zavar a hideg…
DÓRA
És még mi ? Én – ugye?
IMRE
Nem tudom, hogy ilyen időben mért kell kitárni az ablakokat. Ki látott ilyet? Fűteni kell, április végén, és reggel meg hóvihar volt. Láttad? Nem csoda, hogy az ember megbolondul. Mindenki ideges…
DÓRA
Rendben van, már be is csuktam. Csukja.
IMRE
Most hagyd! Ne higgye, hogy azért csukjuk be, mert nem bírjuk a kornyikálását.
DÓRA
Milyen figyelmes tudsz lenni – másokhoz. Kinyitja.
IMRE
Rendben van. Csukd be!
DÓRA
Utánozza. Nyisd ki! Csukd be! Nyisd ki!
IMRE
Krákog egyet. Nézd, Dóra, mi treuga deit kötöttünk.
DÓRA
Veled én nem kötök semmit. Veled nem érvényes semmi. Házasságot is kötöttünk egyszer, nemcsak treuga deit – és mit számít neked? Mit számít neked most már a házasság, he ? Hogy holtodiglan meg holtomiglan? Hogy szerettük is egymást, hogy gyerekünk volt… Elkezd nevetni. Leborul a komódra, és úgy nevet és sír.
IMRE
Halkan. Elég legyen… elég legyen!
DÓRA
Hangosabban! Hadd énekeljen fel egyszer már neked is a házmester. Ahogy Tóthéknak szokott, amikor veri a feleségét… Az a gyomorbajos állat.
IMRE
Jó, elismerem, ideges vagyok. Bocsáss meg. De ez az idő az oka. Helyes? S beszéljünk másról… Leül az íróasztala elé, masszírozza a halántékát. Miről is volt szó?
DÓRA
Miről? A keresztényi türelemről… Hirtelen. Meg arról, hogy jött-e leveled ? Ezt kérdezted. Kétszer is.
Csend.
IMRE
Ránéz. Egyszóval mégiscsak jött?
DÓRA
Egyszóval… mégiscsak vársz valamit?
IMRE
Ha sarokba szorítják, mindig ezt szokta csinálni: kivágja magát egy jó svádájú mellébeszéléssel. Az egész emberiség vár valamit. Hogy talán a reggeli lapokban benne lesz: hé, emberek, férjek és feleségek, társbérlők és nagyhatalmak, mától kezdve nem kell átharapnunk egymás torkát. Nem vetted észre? Az ajtót mindenütt nyitva hagyták egy kicsit… Egy kis rést azért hagynak, a reménynek.
DÓRA
Nyugodtan becsukhatod, drágám, az ajtót, kulcsra. Még a réseket is leragaszthatják ránk, mint a poloskákra, amikor ciánoznak… Ezt a meccset mi már kettesben fogjuk lejátszani. Ebben a lakásban mi vagyunk az emberiség. Nincs megváltó, senki! csak mi vagyunk. Nekünk kell itt megtanulni élni, vagy nekünk lesz itt kampec. A színpad előterébe jön, mintha az ablakon nézne ki, le az utcára. És a végén fekszem bent az üres gyerekszobában, egy késsel a szívemben… Mennyit fogunk mi még itt kiabálni. Pláne most, hogy tudjuk: a gyűrű bezárult. Még majd néha fölhallatszik valami ének. Még megszólalhat egyszer-kétszer a telefon, egyre távolibb csörgéssel. Még bekopoghatnak az ajtón… de már csak az számít, ami idebent van. Szerelmünk tanúja: a dívány. Az ocsmány szavak a szánkban. Meg a bizonyíték, hogy elárultál engem.
IMRE
Mögéje ment. Ne hülyéskedj már!
DÓRA
Csak mondja tovább. És az a kis gázláng a fürdőszobában, amit egy lehelettel elfújhatok, és akkor már csak ki kell nyitni a melegvíz-csapot. Visszafordul. A gyűrű bezárult körülöttünk. S szedje össze az eszét, uram, és mondja meg, mit tud felhozni a mentségére?
IMRE
Mit monologizálsz itt összevisssza?
DÓRA
Ez volt a prológus, ahhoz a tragédiához, ami most itt elkezdődik.
IMRE
Elkezdődött ez már egyszer-kétszer…
DÓRA
Ami eddig volt, csak huzavona volt. Próba. Bemelegítés. Majd most…
IMRE
Köszönöm. Akkor inkább elmegyek. Indulna.
DÓRA
Elébe áll. Nem mégy el.
IMRE
Nem tudom, mi ütött ma hozzád… Hányszor kérdezzem?
DÓRA
Jobb volna, ha nem tőlem kérdeznéd, hanem a rossz lelkiismeretedtől.
IMRE
Kitérőleg. Nekem is megvoltak ma a magam bajai, ha nem tudnád. Igaz, hogy úgy szokott lenni: kicsi a rakás! Aztán zsupsz, mindent egybe! A hivatali bajokat, a feleség hisztériáját, ezt az őrült időjárást – már épp csak egy fogfájás hiányzik… és tíz perc múlva ott tartunk, hogy te emlegeted az anyámat, mért szült a világra, én meg a tiedet, hogy miféle lányt nevelt nekem. Aztán már csak a tányérok meg a vázák jönnek. Ismerem a menetrendet. „Beszállás… házi dögvész, elmekórház, családirtás, tizenöt év börtön felé!” Tudod mit? én most majd csak integetek. Utazz magad. Leül. Újságot vesz elő. Treuga dei. Olvas.
DÓRA
Csak áll előtte. Milyen egyszerű: nem ér a nevem, és kész.
DÓRA
Lassan, tagoltan. De hogy egyszer is megkérdezné tőlem: hogy vagy? Nincs valami bajod?
IMRE
Nem néz fel az újságból. És tőlem talán kérdezi valaki is: hogy vagy? Nincs valami bajod?
DÓRA
Ha érezném, hogy fontos vagyok neki. Hogy siet haza…
IMRE
Leteszi az újságot. Haza? Ki vár engem itthon? Jut eszedbe valaha is, hogy teszek az asztalára két szál virágot, hogy amikor dolgozik, s felnéz, azt lássa? Vagy egy tányér gyümölcsöt.
DÓRA
Milyen megható, hogy így át tudod élni a gondos és házias feleséget… De engem, engem még nem éltél át soha. Hogy én mit érzek, az már nem érdekel. Kinek vegyek én virágot, még mit nem! – egy idegennek? Aki titokban csak azt lesi, hogy szabaduljon meg tőlem! Elkapja az újságot. Ne temetkezz bele!
IMRE
Látod? Látod, Dóra? Látod, hogy te kezded?
DÓRA
Mert csak egy szál virág hiányzott neki, hogy szagolgassa… A mintaférj! Arról majd mindjárt beszélünk, hogy ki kezdte. Jó?
IMRE
Legközelebb ilyenkor beállítjuk a magnetofont, akkor majd nem lehet vita azon, hogy ki kezdte.
DÓRA
Nincs legközelebb! Akkorra már te, ki tudja, hova pályáztál el. Azt hiszed, nem tudom, hogy leveleket írogatsz. „Tehetséges hangmérnök állást keres…” Az kezdte, aki itt írogatni kezdett.
IMRE
Hogy rájöttek, előbb mellébeszélt. Tudtommal a külföldi levelezést nem tiltja senki. S különben is, az nem igaz, hogy írogattam. Írtam egy levelet, ha tudni akarod… Gézának. Kis csönd.
Válaszolt? Hirtelen. Te, ha eldugod, vagy megsemmisíted a leveleimet…
DÓRA
Előhúzza a levelet, kiteszi az asztalra. Tessék. Nem volt szándékomban sem eldugni, sem „megsemmisíteni”. Bár nem tudom, más asszony mit szólna, ha ilyen leveleket fogdosna el… Különben is, Géza nekem legalább olyan jó barátom volt, mint neked.
IMRE
Vagy talán még jobb.
DÓRA
Lehetett volna. Csakhogy akkor nem féltékenykedtél… Eszményképed volt. Ő, a nagy ideál! Rajongtatok érte mind, már a kollégiumban is. Még a lányokat is az ő szemével néztétek. Mindnyájan az ő háreméből nősültetek.
IMRE
Szeretője voltál? Mondd!
DÓRA
Volt, akit azért adott férjhez, mert ráunt, vagy baj lett, volt, akit azért, mert remélte, hogy így könnyebben megkaphatja…Nálam hiába remélte… Most, tíz év után, bosszút áll. Mert a szimatom nem csalt. Ott van benne a tőr, hogy a hátunkba vágja… Olvasd hát! Tessék! Már a fene majd megevett napok óta, úgy vártad a válaszát.
IMRE
Majd elolvasom alkalomadtán. Zsebre teszi a levelet.
DÓRA
Ó, hogy adja a közömböst! Neki smafu, mi? Mert úgyis tudja már, mit válaszolt neki a komája. Látja rajtam! Leolvashatja az arcomról! Mint egy pofonak a nyomát, amit tőletek kaptam.
IMRE
Ennyire haragszol? Úgy látszik csakugyan jó megoldásnak ígérkezik ez. El, el innét!
DÓRA
Jó utazást! Elfordul. Leül.
IMRE
Talán te akarod megakadályozni?
DÓRA
Ugyan! Mit tudnék én csinálni?
IMRE
A gyűlölet találékony. És egy ilyen elégedetlen asszony mást se tud, csak gyűlölni. Mit tudom én, mi mindenről ábrándoztál te valamikor…
IMRE
És talán én vagyok a felelős, ha nem úgy sikerült minden?
DÓRA
Örülj, hogy te olyan szerencsés vagy, hogy neked minden sikerül.
IMRE
Az. Éppen. Hol kéne nekem már tartanom?
DÓRA
Megfordul. És nekem? Amikor olyan büdös van a laborban, hogy mindenki fulladozik, én azt mondom, mennyivel jobb ez, mint otthon. És boldogan mosogatom tovább az üvegeket.
IMRE
Majd meglátod, ha én előjövök a találmányaimmal, amiken itt évek óta csak ülnek.
DÓRA
Azt már én úgyse látom meg.
IMRE
Persze hogy nem, ha itthon maradok. De odakint! Minden szaklapban azt látom: közelednek a felé a megoldás felé, ami nekem a tarsolyomban van. Mint Napóleonnak a marsallbot – érted? – a tarsolyomban.
DÓRA
Az első találmányodat rólam nevezted el.
IMRE
Tudod, hány helyről rúgtak ki vele? Udvariasan persze…
IMRE
Annak én kigondoltam, már egy sokkal jobb változatát.
IMRE
Járkál. Neked semmi hátrányod nem lesz abból, hogy én kint maradok… S mit akarsz? Megegyeztünk, ettől a levéltől függetlenül is, hogy elválunk. Ügyvéddel. Nahát!
DÓRA
Nem akarok én semmit.
IMRE
Egyszer elmondtuk már, hogy jobb elválnunk. Mióta a fiunk elveszett, valahogy nem bírjuk egymást.
DÓRA
Nem az volt itt a baj. Más.
DÓRA
Más… Nekem mindenki azt mondja, hogy ilyenkor, ha egyedül maradnak, egymásra szoktak találni a szülők.
IMRE
Miért találjanak egymásra? Nem vetted észre? A születéseket mintha elvágták volna. A fiatalok, akik meghaltak vagy elmentek, mintha magukkal vitték volna, kézen fogva, a meg se született kistestvéreiket…
DÓRA
Milyen szépen mondod. Amikor nem mersz szembenézni az igazsággal, mindig olyan szép hasonlatokat találsz ki. Amikor azt mondod: mintha jön a mellébeszélés. „Mintha magukkal vitték volna” – gyönyörű. De mondom, nem ez volt itt a baj. Más. Az, hogy egyetlen gondolatod sem az, ami régen volt.
IMRE
Ezt hagyjuk! Ez nem tartozik ide… Nem is értem, hova akarsz ezzel kilyukadni? Megváltoztam? Azt mondod? Megváltoztam. Te is. Én is. Mindenki. Amíg az ember fiatal, tele van eszményekkel. Ez pedagógiai örök igazság. A mi ifjúságunk pláne… „Te is meg akarod változtatni a világot?” – „Jé, én is meg akarom változtatni a világot.” – Így volt?… De ezt ma már nem lehet számon kérni. Kis csend után. Nézd, tudom, hogy nehéz… Olvastam is egyszer azt a paradox hülyeséget, hogy… szakítani akkor a legnehezebb, amikor már nem szeretjük egymást… Úgy látszik, ez nem is olyan hülyeség. Az más, hogy én testileg mindig bírtalak – azt hiszem, te is… Mostanában is. Feláll, elindul.
Tudhatod… De közben valami okának kell lenni, hogy mindig így vagyunk… Cirkuszban mutogathatnának. Tá-tá-tá-tá. A késdobáló házaspár. Aztán egyszer csakugyan Mellére üt – ide a nagy kést. Ahogy mondtad… Megáll. Most mit siratsz? Azt, hogy elválunk, és nem fogjuk legyilkolni egymást? Járkál. S mit akarsz? Elélünk még harminc-negyven évet. Ki tudja, lehet, hogy a méreg és düh még meg is hosszabbítja az életet. A rafinált gyűlölködők sohase halnak meg. Nézd meg, mennyi öreg politikus van meg hadvezér. Százévesek! A szerelmes bakák, azok igen, azok meghalnak. De a háborús uszítók, a gyűlöletgócok az emberiségben, azok mumifikálódnak, és tovább élnek… Azt akarod, hogy fogatlan vén hülyékként is ezt csináljuk. Ülök a tolószékben, hajtom a két kerekét, és kergetlek. „Átkozott fipirtyó! Femtelen vénaffony!” És te meg két botra támaszkodva menekülsz előlem. Végig a gangon. Élet ez?… Leroskad térdre Dóra mellett, aki elvetette magát a díványon, s ott hangtalanul zokog. S ennek a házmesternek unokája, majd felénekel nekünk: „Szeressük egymást, gyerekek…” Élet ez?! Majd nagyon csendesen, révetegen. Most csak azt mondd meg, hogy mért sírsz?
IMRE
Igazad van. Az ember csak beszél, beszél, és közben – temet. Kezébe veszi Dóra kezét. Meglátod, kigyógyulunk egymásból – kedves. Megpaskolja. Na!
IMRE
Fel a fejjel!… Meg akarod nehezíteni?
IMRE
A legidegesítőbb dolog, ha egy nő sír vagy egy vízcsap csepeg… plotty, plotty… az ember hiába nyomorgatja, nem áll el… plotty, plotty.
DÓRA
Mondd, mikor határoztad el?
DÓRA
De hát írtál levelet… erre jött a válasz.
IMRE
Csak tájékozódni akartam. S milyen jól tettem. Még hamarább kellett volna. Sokkal hamarább. Elment a nőtől.
DÓRA
Erre felfigyelt. Miért, mi baj van?
IMRE
Semmi, csak ki fognak rúgni az állásomból.
IMRE
Hátamon a cédula. „Ebből lesz a holnapi teknősbékaleves.”
DÓRA
A te hasonlataid! Most megint képzelődsz. Téged nem tudnak nélkülözni.
IMRE
Leveti magát a maga díványára, hanyatt fekszik. Engem? Azt hiszed, dolgozom én valamit?… Az régen volt.
DÓRA
Most mindenki így van. Tavaszi fáradtság. El kéne menned orvoshoz. Közeledik hozzá.
DÓRA
Ki vagy merülve. És kínozod magad. Ilyen rémképekkel. Leül a férfi fejénél.
IMRE
Semmi… Csak van, aki azért haragszik rám, mert egyszer rosszat mondtam róla, van, aki azért, mert ő mondott rosszat rólam. És mikor álljanak bosszút, ha nem most?
DÓRA
Éppen téged, aki olyan kedves tud lenni az emberekhez…
IMRE
Ezt te mondod? Ránéz, szinte elmosolyodik.
DÓRA
Már teljes energiával a férfi mellett. Az más, itthon. Ez nem számít…
IMRE
Felállt. Azért jó tudni, hogy még egy ilyen szétnyúzott házasság kötelékei is tartanak némileg, ha bukófélben vagyunk.
DÓRA
Felállt. Régebben mindig azt mondtad: szárnyakat adok.
IMRE
Rekedten. A múltat hagyjuk. Azért vagyunk így elkenődve, mert nem tudunk felejteni… Ne hasonlítsunk mindent ahhoz a paradicsomhoz, amely sohasem volt a miénk, de mégis mi veszítettük el.
IMRE
Mondom, hogy elég legyen!… Akkoriban felesleges volt annyit ábrándozni a jövőről. Most meg felesleges annyit ábrándozni a múltról… Tények vannak. Csak a tények számítanak: borzalmas kollégák, akik szemében én vagyok borzalmas, sikeredetlen találmányaimmal, amelyek ráadásul azzal fenyegetnek, hogy sikeresek lesznek, idehaza a vég nélküli házipatvar, ez az üres szoba, aminél csak a világ lehet üresebb… Mondd, ki lehet ezt bírni, együtt, mindezt? A tenger fenekén elviselhetőbb lehet a nyomás. Ebbe fájdul meg mindennap a fejem. Leül. Különben, ha tudni akarod, már voltam orvosnál is. Idegorvosnál – bizony. Így rángatózott a fél arca. Az csak szakértő lehetett. És semmit se talált nálam – szegény… Fejfájás megmaradt.
Csend.
DÓRA
Mögéje kerül, s masszírozni kezdi Imre tarkóját.
IMRE
Ott, ott… oldalt is.
DÓRA
S mennyi idő alatt tudod megkapni az útlevelet?
IMRE
Mit tudom én. Talán meg se kapom.
DÓRA
Egy kongresszusra szól a meghívó.
IMRE
Mondjad csak, mondjad. Jó hallgatni.
DÓRA
Nem hiszed, hogy sikerül?
IMRE
Azt hiszem, elválni mi éppúgy képtelenek vagyunk, mint együtt maradni.
DÓRA
Tehát minden mindegy?
DÓRA
Jaj, istenem, egy bivalyt könnyebb kimozdítani a sárból… Elfordul.
IMRE
No látod, és te még szárnyakat akarsz adni nekem! Ki látott repülő bivalyt? Ülök a pocsolyában… ez az én életformám.
DÓRA
Ne felejtsd el, Imre, hogy harmincöt éves leszel. Nem lehet mindig hitelben élni, hogy majd megmutatom. Produkálnod kell.
IMRE
Én már ott tartok, hogy megyek az utcán, és magamban beszélek. Vitatkozom veled, a főnökömmel, a világgal. Az emberek rám néznek.
DÓRA
Hirtelen élesen. És rám te nem gondolsz?
IMRE
Hogyhogy rád? Mondom, hogy még az utcán is…
DÓRA
új, könnyed hangon, amelyet ettől kezdve próbál tartani. Úgy, hogy nekem már elég volt a te dühöngéseidből. Hogy talán mégse akarok öregségemre átkozott szipirtyó lenni – melletted. Hogy még előttem az élet.
IMRE
Szóval, nem akarsz mellettem maradni?
DÓRA
Melletted? Egy pocsolyában? Te úgy meg tudsz hatódni magadon, hogy közben mindent elfelejtesz.
IMRE
Kérlek, amint telefonál az ügyvéd, ahogy megbeszéltük…
DÓRA
Sétálni kezd, játssza tovább ezt a szerepet. És ez a lakás az enyém.
IMRE
Természetesen. Ahogy mondtam… Hirtelen. Bár igazán nem tudom, mért kell neked kétszobás lakás? Egy magányos nőnek.
DÓRA
Mint fent. És ha férjhez megyek? És ha az illetőnek nincs lakása – mondjuk.
IMRE
Milyen biztos vagy a dolgodban. Egyszerre.
DÓRA
Akkor kezdjek el kapkodni, amikor már elutaztál?
IMRE
Igenis, elutazom. És nem fulladok bele ebbe a pocsolyába – ahogy te szeretnéd.
DÓRA
Hisz én is azt mondom, Imre, utazz el.
IMRE
Gúnyosan. Még szárnyakat is adsz, mi?
DÓRA
Csendesen. Így is fel lehet fogni.
IMRE
Persze, téged se kell majd félteni.
DÓRA
Nincsenek különösebb igényeim.
IMRE
Azt a másikat becsüld meg te is jobban.
DÓRA
Virág, gyümölcs, sütemény…
IMRE
Neked már van valakid?
IMRE
Az, akivel elmentél randevúzni?
DÓRA
Épp azt mondtam, hogy nem mentem el vele randevúzni.
DÓRA
Ó, tudod, a férfiak néha mondanak olyasmit: nem akar-e meginni egy kávét?… Vannak ilyenek.
DÓRA
Nem. De gondoltam, hogy megbeszélem veled.
DÓRA
Nekem is fel kell készülnöm az új életre.
IMRE
Ez igen! Ez felkészülés!
DÓRA
Engem nem hívtak meg külföldre. Csak egy kávéra.
DÓRA
Azért jelentem be neked jó előre.
DÓRA
A játékkal elérte, amit akart, csendesebben, szomorúbban mondja. Jó, tehát megegyeztünk: te is szabad vagy, én is.
IMRE
Nagyon helyes. Mindketten szabadok vagyunk… Ki az illető?
IMRE
Bocsánat. De nem örülnék, ha valamilyen nyikhaj csibész hálójába kerülnél.
DÓRA
Nem vagyok még olyan öreg, Imre.
IMRE
Kiabál. Vagy valami vén kéjenc…
DÓRA
Nem is valami kiabálós.
IMRE
A főnököd, az a főorvos, mi? Aki az autójával szédíti a nőket.
DÓRA
Engem nem szédített el.
IMRE
De máris mennyivel kellemesebb a labor bűze… ugye? Elkapja a kezét, de el is engedi. Hagyjuk. Megegyeztünk: szabadok vagyunk.
DÓRA
Megint csendesedő komolysággal. Neked érvényesülnöd kell. Erről van szó.
DÓRA
Én meg szeretnék boldog lenni.
DÓRA
Jó is, hogy jött ez a levél.
IMRE
Az. Hisz minket már nem kötött össze jóformán semmi.
IMRE
Csak a szexualitás, meg régebben az a lelkesedés, hogy mi fogunk felépíteni egy új világot… Marhaság!
IMRE
Az álmoknak vége. Kidugtuk fejünket a paplan alól. Két idegen.
DÓRA
Akkor segíthetnél átvinni ezt az ágyat.
IMRE
Kérlek… Megfogja a végét. Azért valalhogy nem így képzeltem.
DÓRA
Remélem, azért nem gyűlölsz.
DÓRA
Az ilyen privát érzéseidet tartsd meg magadnak.
IMRE
Emeli, de visszacsattan az ágy.
IMRE
Kicsúszott… Milyen gyűlölettel tudsz te nézni.
IMRE
Akkor: hó-rukk! Emelik.
Odakintről az udvarról éktelen csörömpölés, kiabálás.
DÓRA
Leengedi az ágyat. Mi az?
IMRE
Másutt megy az élet tovább… Biztos megint kozmás lett a vacsora Tóthéknál. Ő is leengedi az ágyat. A gyomorbajos Tóth.
Újabb csörömpölés.
DÓRA
Röpül a fazék is. Radikális férj.
IMRE
Leül, cigarettára gyújt.
Ez a baj. Az asszony már annyira fél, nehogy kozmás legyen a tejbegríz, hogy ettől csakugyan kozmás lesz… Ezért kiabál. Ezért kozmás. Ezért kiabál… És ez így megy körbe-karikába.
DÓRA
Közben az udvari ablakhoz megy. A macskák nyalják az udvaron a tejbegrízt.
IMRE
Örülj, hogy nem a mi vérünket.
Női sikoly.
IMRE
Mint egy bolondokháza, ahol mindig másra jön rá a dühöngés. Mi már közönyösen nézzük. Túl vagyunk a rohamon.
DÓRA
Leült melléje. Gondolod?
HÁZMESTER
Odakint énekelni kezdett, így engeszteli a kedélyeket.
| |
|
Szeressük egymást, gyerekek, |
| |
|
Annál szebb szó, hogy szeretet, |
| |
|
Szeressük egymást, gyerekek, |
IMRE
Közben. Énekelj te is, legalább látják, hogy nem vesszük magunkra. Dúdolja.
DÓRA
Nem kell megsérteni benne a leendő operaénekest.
Az ének befejeződött.
IMRE
Felállt. Majd ha operaénekes lesz, megsérthetjük. Most kevésbé. Csukd be az ablakot.
DÓRA
Becsukja. Visszafordul.
Mi az?
IMRE
Ugye, a házmester nem tudja, hogy mi szoktunk veszekedni?
DÓRA
Megérti. Ja?… Nekünk még nem énekelt fel.
IMRE
Halkan. S a szomszédok?
DÓRA
Modern építkezés. Elég vékonyak a falak.
IMRE
Lassan körüljártatja a szemét. Ezentúl itt csend lesz.
DÓRA
Én nem garantálhatok semmit. Ha rád jön a happáré…
IMRE
Majd megtanulok hang nélkül kiabálni, mint a süketnémák. Hogy ebben a házban senki se mondhassa rólunk, hogy rosszul élünk.
DÓRA
És ha mondja? Kinek mi köze hozzá?
IMRE
Fojtottan. Úgy élünk, mint a galambok. Kibírni az útlevélig. Tányércsapkodás és ajtócsapkodás nélkül. Egyetlen hangos szó nélkül… Az útlevélig.
DÓRA
Mert egy szerelmes férjben nagyobb a bizalom, gondolod. Tehát most turbékolni fogunk.
IMRE
Turbékolni nem muszáj. De nem fogunk veszekedni. S ha meg muszáj lesz veszekedni, némán fogunk veszekedni.
DÓRA
Ugyan már, ki kíváncsi rá, hogy mi hogy élünk? Újabb bolondéria.
IMRE
Folytasd csak nyugodtan, nem fogok visszakiabálni. Mert akár kíváncsiak rá hogy élünk, akár nem, egy hisztérikus jelenetért én nem fogom kockáztatni a jövőmet.
DÓRA
És gondolod, hogy kibírjuk?
A telefon cseng.
DÓRA
Az ügyvéd. Mozdul. Mit mondjak neki?
IMRE
Hívjon máskor. Nem vagyok itthon.
DÓRA
Telefonba. Halló? Igen… Megváltozik a hangja. Maga az?… Egyedül… Hallgatja.
DÓRA
…Ha csakugyan szép idő lesz, persze, miért ne?… Nem, nem! Nagyon kedves, hogy fölhívott. Viszontlátásra. Leteszi.
IMRE
Egy tipp-topp úriember. Kitaláltam?
DÓRA
Az. Rakosgatni kezd, jár-kel. Közben. Valami kifogásod van talán?
IMRE
Dehogyis. Rekedten. De remélem azért, a látszatra, amíg itthon vagyok, legalábbis addig… Már majdnem kiabált.
DÓRA
Pszt!… Ügyelni fogok, tudom, az útlevél. Szétnéz. Átvittem mindent?
DÓRA
Köszönöm. Kihúzza a dugóját a falból. Az elalszik. Viszi. Hirtelen megáll a gyerekszoba ajtajában, mint akit gyengeség fogott el, s nem tud belépni. Az idén mehetett volna első gimnáziumba. Milyen régen kinőtte már ezeket a gyerekbútorokat! A könyveinek is kevés volt ez a polc… Aztán felkerültek volna valami magazinból kivágott aktfotók a falakra… Hogy össze vannak firkálva a falak! De most már ne festessünk itt többet!… Bement.
Megint megszólal a telefon.
DÓRA
Beszalad. Felkapja.
Ügyvéd úr. Jó estét… Hogyne! Vártuk is már…
IMRE
A sarokból mutatja és súgja, amit mondani kell.
DÓRA
Mondja is, előbb a férje után, majd belemelegedve, önállóan. Nincs nálunk semmi baj… Persze, a legjobb házban is előfordul… Két hónap múlva leszünk tizenöt éves házasok. Ha eddig kibírtuk!… Jó éjszakát. Elhalkult végén a hangja, s révetegen tartja a kagylót, nagyon lassan teszi vissza a helyére. Belejövök lassan… Ez az ügyvéd most azt hiszi, hogy kitehetnek minket a kirakatba, vagy pláne a mozihíradóba, mert mi vagyunk a megelégedett házaspár.
IMRE
Éppen! Meglazítja nyakkendőjét. Mért van itt mindig csukva az ablak?
DÓRA
Mozdulna az udvari ablak felé. De megáll. Hogy ki ne hallatszódjék tőlünk soha semmi.
IMRE
Az utcai ablakhoz jön. Szemben a közönséggel. Ebben a lakásban olyan hamar elfogy a levegő! Kevés az oxigén, vagy nagyon fogyasztjuk. Mások helyett is élünk. Megállt az ágy fejénél.
DÓRA
Az ágy lábánál. Felemelik.
Függöny
Körülbelül egy hónap múlva. Nyári este, kilenc óra körül. Ugyanaz a lakás, de a másik szobája. Ajtó az előző színre. Kis tapétaajtó a fürdőszobába. Hátul ablak, félig leengedett redőnnyel. A redőny résein a szemben levő lakások udvari ablakaiból lámpafények, tetők, s felettük, a holdfényes ég. Ez is egyike azoknak a forró és rövid éjszakáknak, amikor senki se tud aludni.
Idebent térdig érő bútorok. És ülőhelyül is szolgáló óriás, színes játékkockák.
A miniatűr bútorok között annál nagyobbnak látszik Dóra idehurcolt rekamiéja. Mellette ott ég a herendi lámpa.
DÓRA
Könnyű otthoni ruhában a díványa sarkában ül, térdén egy kis hordozható zsebrádió, ezen keresgél.
IMRE
A fürdőszobában fütyörészik. Hogy a rádió hangja felharsant, ő elhallgat, kinéz. Ingujjban van. Mögötte a fürdőszoba éles lámpafénye. Gúnyosan mondja. A házmester a mai koncertjét befejezte, te elkezded.
IMRE
Ellenkezőleg. Kitől kaptad?
DÓRA
Versenyt kiabálva a rádióval. Kértem a professzort, hogy írjon fel valami altatót… Ezt adta. Mégiscsak jobb, mint a szevenál. Ez is butít, de nem annyira. Elzárja. Csak magának mondja.
Különben is, csak kölcsönadta. Nem tartunk ott, hogy ajándékokat adjon.
IMRE
Felcsattan a hangja. Már?
DÓRA
Csöpp csend után, ugyanolyan hangon. Még! Lecsapja a rádiót, felugrik, elődobálja ágyneműjét. Közben. Neked is megágyazzak odaát?
IMRE
Leoltja a villanyt a fürdőszobában, s ott áll az ajtóban. Világoskék zakó, nyakkendő. Nem sürgős… No? Várja a hatást.
DÓRA
őszinte megrendüléssel.
Ez igen!
DÓRA
Mibe került ez, mondd!
IMRE
A házastársi érdeklődés utolsó fellobbanása: „mibe került”?
DÓRA
Elfordul. Mulass jól! Ágyazni kezd.
DÓRA
Én megágyazok majd neked, de kérlek, ne dobd majd magad ruhástul az ágyra. Kár volna a szép ruháért…
Megszólal a telefon.
DÓRA
Felveszi a kagylót. Jó estét… Rádiózom. Halkan. Hívjon fel egy kicsit később. Fél óra múlva. Leteszi a kagylót.
IMRE
Egy percet is mondhattál volna. Már itt se vagyok.
DÓRA
Nem miattad. Csak még meg is akarok fürdeni előbb. Majd aztán telefonálhat… Szervusz! Bemegy a fürdőszobába, megnyitja a csapot.
IMRE
áll a szemben levő ajtóban, nem mozdul, rágyújt.
DÓRA
azzal a pillantással, hogy mi az, még itt vagy? – Karján fürdőköpeny. Szeretnék levetkőzni.
IMRE
Mikorra jöhetek haza? Hogy ne zavarjalak?
DÓRA
Bármikor. Csak lehetőleg minél kevesebb székborítással. Akkor nem zavarsz.
IMRE
Csak áll. Majd hirtelen.
Fel akart jönni?
DÓRA
Vetkőzik. Hívott, hogy menjek le valami zenés helyre.
DÓRA
Vannak, akik ilyenkor kezdik az életet.
DÓRA
Dehogy megyek. Lefekszem. Köpenyébe burkolózva visszakuporodik az ágyára.
IMRE
Ezt a cigarettát még elszívhatom?
DÓRA
Ha neked nem sietős…
IMRE
Á… Leül az ágy szélére. Majd. Mióta nem veszekszünk, tulajdonképpen nem is tudunk egymásról semmit.
IMRE
Adj egy kis helyet! Nem annak, ennek a lábadnak mondom. Beljebb ül. A két lábad még mindig sokkal megértőbb, mint te. Ők még emlékeznek rám, a régi szép időkre, amikor még jóba voltam velük. Nem rúgnak le innét most sem. Elfészkelődik. Ez az, nincs puhább párna, mint egy kemény női térd.
DÓRA
Mondd, Imre, mi ütött hozzád?
IMRE
Semmi. Beszélgetünk.
DÓRA
Akkor ülj át arra a székre.
DÓRA
Csak nem akarsz udvarolni nekem?
IMRE
Talán összedőlne a világ?
DÓRA
Mitől vagy te ilyen barátságos? Megkaptad az útlevelet?
IMRE
Egy emberi hang, és erre mint hideg zuhany: útlevél! Jó, hogy azt nem kérded: mikor utazol?
DÓRA
Csakugyan: mikor utazol?
IMRE
Olyan sürgős lett neked?
DÓRA
Nekem nem. Csak hirtelen olyan kedves lettél. Ez azt jelenti, hogy vagy megcsaltál, vagy búcsúzol.
DÓRA
A gyöngédség alapja rendszerint a rossz lelkiismeret… Szóval, még útleveled nincs.
DÓRA
És kivel csalsz meg?
IMRE
Felpattan. Mondd, téged nem zavar ez a vízcsobogás? Mindig nyitva hagyod a fürdőszobaajtót. Bement közben a fürdőszobába. Elzárta a csapot. Majdnem kifolyt a kádból.
DÓRA
Felült. Mereven néz a fürdőszobaajtóra.
IMRE
Megjelenik. Dóra tekintetének hatására megáll, s felel. Megegyeztünk, hogy mindketten szabadok vagyunk.
DÓRA
Nevetve, hogy a bizonyosságot megtudja. Szóval, van valami kis nő, akivel így esténként… Elhallgat, mosolyog.
Csend.
Csend.
DÓRA
Hirtelen száll le az ágyról. Egy percig se maradok itt tovább!
IMRE
Mellette. Ugyan már, ne bolondozz.
DÓRA
Nem, nem, én elmegyek.
IMRE
Mintha még ilyen nem történt volna a világtörténelemben.
DÓRA
Lehet. Lehet… De azt hiszem, a mi házasságunk más. Konokul, szenvedélyesen. Hogy akármilyen rossz házasság, de ilyen nem történhetik meg. Nálunk nem! Mert ez egy kivételes házasság… A mienk… Én most elmegyek!
IMRE
Várj… Te viccből kérdezted, én viccből mondtam. Ilyen kérdésre egy férfi se mondja azt, hogy én szent vagyok… Nevetni próbál.
DÓRA
Fiatal? Fiatalabb, mint én?
IMRE
Vedd elő azt a női logikádat. Gondolkozz! Én egy-két hét múlva, remélem, elmegyek innét. Csak nem képzeled, hogy ilyenkor elkezdek egy viszonyt? Mi lesz, ha szerelmes leszek? Ha beleesek a nőbe?
DÓRA
Szerelmes lettél?… Ez igaz?
IMRE
Némuljak meg! Veled nem lehet beszélni. Minden kérdésemet állításnak veszed. Leül.
Csend.
DÓRA
Feláll, tesz pár lépést. Megáll Imre előtt, kis bocsánatkérő mosollyal. Te mondtad, hogy vegyem elő a női logikát.
IMRE
Akkor most azt mondom, tedd el. És ülj le!
DÓRA
Csendesen leül mellé. Majd váratlanul. Mondd, mással mért jobb?
IMRE
Nem tudom. Nem tudok semmit. Nincs összehasonlítási alapom. Nem téma… Veled lenni a legjobb. Látod, mióta itt ülök most is. Pedig már régen el akartam menni.
IMRE
Megbeszéltük néhányan, hogy találkozunk. Szép este van. Nézd! Eloltja a kis villanyt. A leghosszabb nap után a legrövidebb éjszaka… a mai.
Csak a kinti fények csíkjai rajtuk.
DÓRA
Engem sohasem hívtál.
IMRE
Nem tudtuk, hogy kell élni. Maflák voltunk.
DÓRA
Nyisd ki a rádiót. Te meg szépen menj el.
IMRE
Most nem hagylak itt.
IMRE
Az, hogy féltelek és az, hogy félek: az kettő… Az nem ugyanaz. Csend. Na!
DÓRA
Hirtelen. Akkor én megyek el!
IMRE
Visszanyomja. Maradj! Megüthetsz, úgysem engedlek el.
DÓRA
Csendesen, de fájdalmas erővel. Mondd, mért kellett ideülnöd az ágyam szélére? És mondani, hogy talán összedőlne a világ, ha…?
IMRE
Próbálj aludni. Kinyitja a rádiót. A telefont kikapcsoljam?
DÓRA
Csak fekszik, nyitott szemmel, nem válaszol.
Halk zene.
IMRE
Áll az ágy mellett. Olyan csíkos vagy most, mint egy tigris. „Tigris, tigris, éjszakánk erdejében sárga láng…” Hogy van tovább?
DÓRA
A plafont nézi. Én már nem vagyok tigris. Az régen volt, amikor ezt mondogattuk. Nem vagyok tigris, és nem vagyok a feleséged… Szinte sikoltva. Istenem, régebben mennyit játszottunk! Felül. Mondd, hogy jutottunk mi ide? Mért? Muszáj volt? Hol volt a hiba?
IMRE
Járkál. Ez az. Kezdődik a vájkálás! Aztán egyszerre leül.
DÓRA
Dehogy akarok én… De itt maradok azzal a gondolattal, hogy másként is lehetett volna… Másként is lehetett volna. Hirtelen. Imre, hol rontottuk el?
IMRE
Azt hiszed, fölénybe kerültél. Erre mint egy bűnügyi nyomozó, aki kézbe kaparintotta a tettest, és most keresi hozzá a bűnt. Hát rajta, majd segítek: tűz, tűz, víz, víz. Felpattant megint.
DÓRA
Igazad van. Két összezárt rab vagyunk mi ketten. Mit kínozzuk egymást?
IMRE
Látod… FeIveszi Dóra mellől a zsebrádiót, csavargat rajta erre-arra, közben. Ez is olyan tipikus múlt századi elmebaj, hogy keressük mindennek az okát-fokát. Mintha a létezés nyomorúságát föl lehetne érni ésszel. Talán mi ésszerűek vagyunk? Ott kint, azok a csillagok ésszerűek? Frászt! Leteszi a rádiót. Mért? Te talán meg tudsz minket magyarázni? Vagy a gyomorbajos Tóthékat? Vagy a világtörténelmet?
DÓRA
Persze, mindig van, amiről nem beszélünk.
IMRE
Muszáj ezt végigcsinálni?
DÓRA
Most nem a gyerekre gondoltam. Van más is. Csend.
IMRE
Nézeteink megváltozása?
IMRE
Erről nyugodtan beszélhetünk. Látod, előhoztam. Víz, víz, víz! Hamis nyom! Régebben mi egyformán lelkesedtünk. Ugye? Ma egyformán nem lelkesedünk. Na ugye? A harmónia tehát e tekintetben közöttünk régen is, ma is tökéletes… illetve tökéletes kéne hogy legyen. Ez logikus – nem? Ha mindenáron logikát keresel. Leül a szoba másik sarkában egy nagy, színes játékkockára.
DÓRA
Lehet, hogy ez logikus…
DÓRA
Ki csapott volna be minket? Géza?
DÓRA
Én neki egy szavát se hittem el, soha. Emlékezhetsz rá, hogy ezért hányszor kikaptam tőled.
DÓRA
Te semmire sem emlékszel.
IMRE
Na jó, én valamivel jobban lelkesedtem, mint te.
DÓRA
Emlékszel, hogy utáltam már a kollégiumban is azokat az éjszakai tárgyalásokat, amikor ott ültünk hajnalban a füstben, pokrócba csavarva, és mindenki elmondta, hogy kinek mi a hibája. Sírtam, emlékszel, amikor kihúztatok az ágyból, hogy gyerünk, mert kezdődik egy ilyen élve boncolás. Másnap sápadtak voltunk, mint a hullák, és nem bírtunk egymás szemébe nézni… És emlékszel arra a fiúra, aki öngyilkos lett egy ilyen szeánsz után.
IMRE
Csakugyan… Milyen régen volt. Egy olyan kis beteges fickó volt.
DÓRA
Nagy erős, pirospozsgás…
IMRE
Ja igen!… Nem is értem, mért lett öngyilkos.
DÓRA
Pedig Géza barátod másnap ezt is megmagyarázta. Hogy megmagyarázta!… Percekig tapsoltunk.
IMRE
Hogy te mikre nem emlékszel! Hidd el, Dóra, a mi életünkben felesleges, hogy ilyen jó memóriája legyen az embernek.
IMRE
Jó neked. Persze, engem se bánt az emlékezés. Nincs miért… De képzeld el, hogy Géza milyen képet vágna odakint, ha mesélni kezdenék neki – emlékszel, öregem? …hogy is volt az a bizonyos?… Csendesen nevetgél magában ezen az elképzelt jeleneten, majd feláll. S komoran mondja, elszántan. Felejteni! Az egész emberiség jobban járna, ha ázsiai influenza helyett egyszer az amnézia menne végig rajtunk…
DÓRA
Élesen. Jó volna mi?
IMRE
Tompán. Engem ne tévessz össze másokkal.
DÓRA
Nem bírod elviselni, hogy emlékezem.
IMRE
Kitör. Mit követtem el?
DÓRA
Csalj meg! Hagyj itt! ölj meg! – úgyis ez lesz a vége. Felugrik. Mert élek, és hogy amíg élek, emlékezem. Mert én vagyok a koronatanúja a mi gyönyörű ifjúságunknak… A tiszta… az ártatlan… a bűntelen ifjúságunknak.
Állnak egymással szemben. Csend. Majd:
IMRE
Akkor is csak az számított, hogy jólesett csókoloznunk egymással. Minden egyéb csak körítés volt. Felgyújtja a villanyt.
IMRE
Közeledik feléje. Mi maradt meg, semmi, a légvárakból? De együtt lenni egymással jó, ez fix.
DÓRA
Olyan iszonyúan cinikus lettél.
IMRE
Szinte brutálisan. Hat hét óta ma ültem először az ágyad szélén. Hány hónapig várjunk, hogy beljebb kerülhessek?… És hol leszek én akkor?
DÓRA
Hagyjál, fel kell öltöznöm.
IMRE
Ahhoz előbb le kell vetni ezt a köpenyt. Segítene is.
DÓRA
Imre, nem ebben egyeztünk meg.
IMRE
Szabadok vagyunk, abban egyeztünk meg. De miféle szabadság az, hogy a világ minden nője közül csak épp te ne lehess az enyém.
DÓRA
Mondtam, hogy utálom ezt a cinizmust…
IMRE
Én is megengedtem neked, hogy bárkivel udvaroltass. Most én vagyok a bárki.
DÓRA
Kisiklik kezéből, át a szoba másik sarkába. Van neked más! Bevallottad!
IMRE
Nem vallottam be semmit! Megy utána.
DÓRA
Szembefordul vele.
Megijedtél. Mert félsz, hogy elmegyek. Mert akkor kit hagysz itt zálogba?… Gyáva vagy. Gyáva! Félted az útleveled!
IMRE
Zálogba?… Szavak. Otthagyja.
DÓRA
Mint a vendéglőben. „Maradj itt, édesem, én elszaladok a pénztárcámért.” És többet nem jössz vissza. Így ülök majd itt a lakásban, hadd higgyék, hogy visszajössz. Sohanapján!
IMRE
Pszt!… Te… Különben is megegyeztünk, hogy ezt a szerepet vállalod.
DÓRA
Gyönyörű szerep. Még képes lett volna idebújni, hozzám. Pfuj, pfuj!
IMRE
Őszintén mondtam, amit mondtam.
DÓRA
Őszintén? Megállt Imre előtt, egy mozdulattal kioldja a csokornyakkendőjét. Őszintén mondtad? Te? Aki már nem is hasonlítasz ahhoz, aki voltál. Hisz átfestetted magad! Hupikékre!… Na kösd meg szépen, és szaladj! Már várnak!
IMRE
Ez is baj. Ahogy a nyakkendőjét köti. Minden emberben ott van a vágy egy színesebb élet után. Ezt meg lehet érteni. Új korszak. Színes ruhák, színes bútorok, színes autók…
DÓRA
De amikor én kifestettem a körmömet, divathülyeség, mondtad. Úgy kellett lesikálnom…
IMRE
Az más. Az az is volt. Ez most világnézet, új vallás, filozófia. Az emberek egy új életformát keresnek. Ha a féltékenység nem vakítana el… Mert miről van szó? Paradicsom következik? Éljünk jól, mulassunk. Világvége következik? Akkor pláne. Nincs sok időnk. A Stroncium 90 szaporodik a levegőben. Einstein óta csak előre lehet menni. Nem bújhatunk vissza a XIX. századba, sem a mamánk szoknyájához. Kész a nyakkendő.
IMRE
Mit? Én is mérnök vagyok.
DÓRA
Nem Einsteint. Hanem ezt megkötni. A siminyakkendőt.
IMRE
A szakirodalomból, drágám! Így jobb? Ezt elhiszed?
Telefon.
DÓRA
Elfelejtetted kikapcsolni. Felveszi.
IMRE
óráját nézi. Le se telt a fél óra, s már jelentkezik…
DÓRA
Téged. Nyújtja a kagylót. Addig én felöltözöm. Megy a fürdőszobába. Becsukja maga mögött az ajtót, tüntetően.
IMRE
Telefonba… Szervusz… Tudom, tudom – ne haragudj… Halkan. Családi dolgok… Nem akarom egyedül hagyni… Hangosan. Gyere föl! Persze! Jó, jó, átadom. Ő is csókoltat. Leteszi.
DÓRA
Az utolsó szóra már nyitotta is a fürdőszobaajtót. Ki volt ez a nő? és mért mondod, hogy én csókoltatom?
IMRE
Mert a barátnőd volt. A Joli.
IMRE
A Joli, a kollégiumból.
DÓRA
Ja? a Joli?… Azt hittem, régen kiszökött Géza után.
IMRE
Egyelőre még itt van. Azt mondta, hogy felugrik.
DÓRA
Tíz éve nem láttam. Akkoriban nagyon lenézett engem mint kispolgárt vagy anarchistát… már nem tudom.
IMRE
Légy nyugodt, nagyon megváltozott azóta. Belülről is.
IMRE
Az ember összefut néha régi barátokkal.
DÓRA
Mért kellett ide felhívni?
IMRE
Gondoltam: társaság, megnyugtat.
DÓRA
Köszönöm. Majd téged megnyugtat. Be a fürdőszobába.
DÓRA
Menj ki innen. Kiabálok!
IMRE
Az ajtófélfának dőlve. Csak azért is megjátszva a jampecot. Pardon, megegyeztünk, hogy nálunk ezentúl nem lesz sikítva.
Odabentről Dóra vizet löttyint rá.
IMRE
ahogy rázza le a ruhájáról a vizet. Ugrik mindenre…
Telefon.
IMRE
Ez most neked szól. A telefonra néz, aztán be a fürdőszobába. No, mi az? A telefonhoz ballag, fölveszi a hallgatót. Tessék! Csend. Jó napot. Csend. Itthon van. Csend. Nyugodtan.
DÓRA
Az ajtóban, halkan.
Engem?
IMRE
A kagylót leteszi az asztalra. Letelt a félóra. Téged! Átmegy a szomszéd szobába.
DÓRA
Felveszi a kagylót. Elfordul az ajtótól, úgy beszél. Jó napot. Csend. Igen, nagyon pontos volt. Hosszú csend: beszédes a partner.
A szomszéd szobából közben felharsant a nagy rádió is. A továbbiakban is szólni fog.
IMRE
Felcsapja az ajtót. Megáll a küszöbön. Meddig tart még ez a diskurzus?
DÓRA
Idegesen, de nem akarja mutatni a telefonba. Hogy szép este van, azt én is látom…
DÓRA
Kétségbeesetten. …Ne-em! A rádió…
IMRE
Odamegy, kikapta a hallgatót Dóra kezéből, s lenyomja a telefon billentyűjét. A hallgatót leteszi. A randevút megbeszélted. Felesleges itt éldelegni!
DÓRA
Nem éldelegtem. Azt mondta…
IMRE
Nem érdekel! Még mit nem? A részletek!
IMRE
Köszönöm a figyelmeztetést. De már kitettem a rádiót az ablakba. Ordít mind a négy hangszórója. Most én is ordíthatok!
DÓRA
Ne csinálj botrányt!
Megszólal a telefon.
IMRE
Felemeli a kagylót, s menten leteszi. Ha én egyszer rákezdek botrányt csinálni, ide nem a házmester jön fel, hanem a mentők meg a hullaszállító.
DÓRA
Tessék. Csinálj velem, amit akarsz.
IMRE
Ne biztass. Közeledik hozzá. Vagy csodát remélsz? Hogy majd a gyomorbajos Tóth öli meg ma a feleségét – helyettem?
Megszólal a telefon.
IMRE
Ezt a kitartást! Na várj csak… Felveszi a kagylót, de eltartja. Dórához. Mit üzensz neki?
IMRE
Azért átadom. Telefonba. Halló? Doktor úr? Feleségem már elment. Oda, oda, a Duna-partra. Tudja a járást… Ott randevúzgat. Csak siessen! Leteszi. Siet.
DÓRA
Lassan megy rá Imrére.
Hogy beszélsz te rólam?… Aljas!
IMRE
Ezért nem kellek én neked. Ezért! Ezért vagyok én cinikus, ha téged akarlak.
DÓRA
Kiöltözik itt, mint egy kakadu. Főpróbát tart. Mi vagyok én? Próbababa? Próbáld ki a lemezeidet mással. Azt hiszed, hogy majd odakint a lábad elé hullnak a nők, ha azt mondod, hogy stroncium van a levegőben?
IMRE
Meg kellett volna értened!
DÓRA
És a gyárigazgatók meg hasra esnek, mert siminyakkendőben bújsz ki a vasfüggöny mögül. Mert ő tudja, hogy mi az új életforma. Megtanulta a Pipacsban.
IMRE
Befogta a fülét. Így hajtogatja. Meg kellett volna értened… Meg kellett volna értened…
DÓRA
Mit beszélsz? Megértenem? Mit? Hogy jobb híján én is kellenék? Álljak rendelkezésedre?… Aztán fut tovább megint velük. A Jolikákkal?!
IMRE
Nem igaz… nem igaz… Meg kellett volna értened.
DÓRA
Süketnek nem beszélek. Elfordul.
IMRE
Leteszi kezét füléről. Csendesen. Meg kellett volna értened.
DÓRA
Félig elfordulva, igyekszik tárgyilagos hangon beszélni. Én megértettem, hogy el akarsz menni. Erre eltűntem az utadból, hogy még felelősséget se kelljen érezned, úgy eltűntem.
IMRE
Ó, hisz akkor ez áldozat, amit értem hoztál. Szent asszony! Leborulok!
DÓRA
Menj, menj innét, mert úgyis menthetetlen vagy. Te egész egyszerűen elzüllöttél… Anyagi differenciáid még nincsenek?
IMRE
Csendesen, megvetően.
Ravasz.
DÓRA
Mi? Ravasz? Én?… Miben?
IMRE
Udvaroltat, hogy én „boldoguljak”, hogy nekem „ne fájjon” – nekem! S közben ha megkérdik, hogy élünk, a vak is láthatja: az asszony mással fut. Így fúrja meg az utazásomat, a ravasz.
DÓRA
Nincs szeretőm. Nem volt…
IMRE
Nem szeretem az ilyen felhánytorgatott hűséget. Házasságban. Nagy érdem.
DÓRA
Aki lebecsüli a hűséget, az ne legyen féltékeny.
IMRE
Belevág. Becsüljem a hűségedet, mialatt te már a Dunaparton várod a palit?… Helyesbít. Illetve az téged.
DÓRA
Mondd, miért vettél te engem feleségül?
IMRE
Mert jólesett csókolózni veled. Mondtam már. Te meg hasonló okból jöttél hozzám.
DÓRA
Ha csak ez lett volna, igazán kár lett volna.
IMRE
S talán nem volt kár?
IMRE
Egy ilyen granginyol élet!
DÓRA
Épp az a baj, hogy megint kezdtem hinni neked. Hogy levett a lábamról a kedvességed. Pedig láthattam mindjárt, falazás az egész…
IMRE
Levenni a lábadról, téged? Ha kedves voltam, jött a hideg zuhany: útlevél! S igazából is: lelocsoltál! A nadrágomat. Még most is csuromvíz, az ingem is. Nézd!
DÓRA
Állj ki az ablakba! Verd föl a házat! Hadd lássa mindenki: a lelocsolt férjet! Nevet.
IMRE
Azt hiszed, nem állok ki? Már benne vagyunk. Ez a mi formánk: a minden mindegy.
DÓRA
Rajta, tessék! Már biztos kint könyököl hálóingben az egész ház. Várja a cirkuszt. Mi kell hozzá? Tányér? Herendi váza? Behozzam a nagy kést? Van minden. Az ablak nyitva. Még elzárom a rádiót is, hogy jobban hallják. Indul.
IMRE
A rádiót hagyd békén.
DÓRA
Mért hagyjam? Engem zavar. Már a küszöbön.
IMRE
Elkapja a kezét. Vigyázz! Túl vagyunk azon a határon…
DÓRA
Tessék! Csavard ki a kezem!
IMRE
Azt mondod: csavard? Csavarom… Még?
Így összefogódzva eltűnnek a szomszéd szobában. A rádió harsogott. S most hirtelen elhallgat. Ebben a pillanatban –
DÓRA
Sikoltása. Még egy pillanat s megjelenik újra. Egyik vállát masszírozva jön be.
IMRE
Az ajtóban, lihegve.
Kellett ez? Kérted. Megkaptad.
DÓRA
Mit tettél velem?… Megütöttél.
IMRE
Bejön. És te, te mit tettél velem?… Kényszerítettél rá, hogy megüsselek. Ez… ez több annál. Ez az égre kiáltóbb.
DÓRA
Leült. Karját szorongatja, összegörbedve. Halkan, áthatóan. Őrült, részeg… jampec.
IMRE
Elég legyen! Belerúg a kisasztalba. Széttöröm ezt a lakást!
DÓRA
Ezért kellett ezt behozni, hogy széttörje. Tudtam.
IMRE
Földhöz vágja az egyik poharat. Ezért! Igenis ezért!
DÓRA
Rajta! Amíg csak tart a készlet! Még maradt egy pohár.
IMRE
Nesze! Odadobja Dóra ölébe. Törd szét magad!
DÓRA
Hozzám vágod? Felemeli, hogy visszavágja. Te!
IMRE
Hátrább lép, keze az arca előtt.
DÓRA
Gyáva! Kivágja a poharat az ablakon. Erre egy csöppet megijedt. Jaj… Csendesen. Te, ugye, ilyenkor már nincsenek lent gyerekek? Feláll.
IMRE
Nézd meg magad… Az áldozataidat.
DÓRA
Az ablakhoz megy. Csend, majd. Csak a macskák jöttek ki. Azt hitték, tejbegríz. Befordul.
IMRE
Vállat von. Működnek a feltételes reflexek. Éljen Pavlov!
HÁZMESTER
Hangja, énekel lentről.
| |
|
Szeressük egymást, gyerekek, |
| |
|
Annál szebb szó, hogy szeretet, |
| |
|
Szeressük egymást, gyerekek, |
IMRE
Egy ideig hallgatja némán, aztán – még közben – felveszi a zakóját.
IMRE
Megvárja, míg vége a dalnak. Ezt kifogtuk. Vége. Az illúziónak, hogy mi békés házaspár… Hogy ember lesz belőlem… Majd megmondom, mi lesz.
IMRE
Hová megyek? El. Vár a karrier, a siker.
DÓRA
Mért vágtad hozzám azt a poharat? Mért bántottál?
IMRE
Miért? Szórakozottan masszírozza egyik ujjával a halántékát. Te… mért is veszekedtünk mi ma? Csend.
IMRE
Te se tudod. No mindegy. El.
DÓRA
Egy pillanat és utánakiált. Imre! Rohanna utána, de a küszöbön megtorpan.
Ajtócsapódás.
DÓRA
Vissza. A fürdőszobába rohan, becsapja maga után az ajtót.
Kintről ajtónyílás, lépések.
IMRE
Rohanva vissza. Szétnéz.
Dóra! Ugrik a fürdőszoba felé.
DÓRA
Mezítláb, épp hogy csak belebújt valami nyáriruhába, most gombolja. Imre! Kijön.
IMRE
Mit csinálsz itt? Be a fürdőszobába, szétnéz. Ki. Csendesebben. Azt hittem… féltem, hogy még valami bolondot… No, jól van. Csend. S te hova készültél?
IMRE
Ja?… Akkor egy:egy. A színpad elején leül egy kis székre. Úgy látszik, ma csakugyan közel jártunk hozzá. Majdnem sikerült.
DÓRA
Leül egy másik kis székre.
Micsoda?
IMRE
Agyonkésdobálnunk egymást… Pedig, látod, jó idő van, nincs depresszió, nincs frontátvonulás, nincs déli szél – és mégis, kis híja…
DÓRA
Kérdezted, hogy min vesztünk össze. Azon, hogy…
IMRE
Hagyd. Nehogy még újrakezdjük. Úgyis olyanok lettünk már, mint a morfinisták.
DÓRA
De az nem igaz, hogy csak mert csókolózni szerettünk, azért.
IMRE
Ne! ne kezdjük újra!
DÓRA
Én azért hagytam abba az iskolát, azért mentem állásba, hogy te továbbtanulhassál.
IMRE
Nálad is hitelben éltem, látod.
DÓRA
Ezt azért mondom, mert mindenki azt fogja mondani ebben a házban, és aki ismer, hogy mi könnyedén vettük ezt a házasságot. Mert ezt a legkönnyebb mondani. Pedig nem igaz, nem vettük könnyedén. Ezt meg kell mondani mindenkinek. Úgy összekötöztük mi magunkat, mint a hegymászók, mi olyan komolyan vettük… És hova jutottunk?… Ki a ligetbe…
NŐI HANG
A szomszéd szobából. Huhú!
DÓRA
Itt a Jolika. Feláll.
IMRE
Úgy látszik, nyitva hagytam kint. Hangosan. Szervusz!
DÓRA
Cipőbe bújik. Ide ne ereszd be.
IMRE
Hangosan. Várj meg odaát! Itt csatatér van!
DÓRA
Pszt! Bemegy a fürdőszobába. Visszaszól. Mondd, hogy mindjárt kész vagyok. Hirtelen kedvesen, súgva. Te, felveszem az új empriméruhámat – jó? Azért is szebb leszek, mint ő! Eltűnik.
IMRE
Egyedül, reléállomásként a két nő között. Dóra üzeni, hogy mindjárt kész van. Ez Jolikának szólt.
IMRE
Fürdőszoba felé. Jolika azt mondja, hogy nagyon ürül, hogy te is jössz… Ezt, persze, nem kell szó szerint venni.
DÓRA
Hangja. Hová megyünk?
IMRE
Talán a ligetbe… Dóra azt mondta, hogy odavalók vagyunk. Mondd, Jolika, ott voltál te a lakodalmunkon?… Emlékszel még? Dunna-dunna…
JOLIKA
Hangja. Dúdolva. Dunna-dunna haja dunna szólni tunna…
IMRE
Ez az! Szép pár voltunk – ugye? Dunna, dunna, dunna, dunna… Az alatt a dunna alatt mi nagy dolgokat akartunk művelni. Meg akartuk váltani a világot… Dóra, sietsz? Elkésünk.
DÓRA
Megnyitotta az ajtót. Sietek. Szép leszek. Becsukja az ajtót.
A telefon megszólaI.
IMRE
Nézi, rádob valami ruhát.
A telefon tompán szól.
IMRE
Dóra! A világot nem lehet megváltani. A bal oldali ajtóhoz megy. Dórának más programja van. Mehetünk.
JOLIKA
Hangja, hangosan. Szervusz, Dóra! Viszlát!
Aztán ajtócsapódás.
DÓRA
Hangja. Már kész is vagyok, Imre. Megnyitja az ajtót. Úgy örülök, hogy elment ez a dögvész… Ugye, szép idő van, nagyon szép idő van? Leoltja bent a villanyt. – Ki a fürdőszobából. Elragadó empiréruhában. Imre!… Imre!… Hol vagy?
Átmegy a szomszéd szobába, nyilván az előszobáig. S jön vissza. Őt itthagyták. Csendesen lehúzza kesztyűjét. Leül valami gyerekszékre. Néz maga elé. Felvesz egy cserépdarabot, aztán egy másikat, próbálja őket összeilleszteni. Nem megy. Visszaejti a földre.
Megszólal a telefon, tompán.
DÓRA
Egy ideig nem is figyel rá, majd felfedezi, honnan jön a hang, leveszi a telefonról a rádobott ruhát, fölveszi a telefonkagylót. Gépiesen. Halló… Majd csendesen. Éppen indulni akartam. Leteszi a kagylót. Húzogatja vissza a kesztyűjét.
Függöny
Egy-két hét múlva.
Szín: mint az első. Volt közös szobájuk. Dóra fekvőhelye és a kislámpa nélkül. Ezek odaát vannak. A vázákban virág.
Késő nyári délután.
Mielőtt a függöny felmegy, kiabálás, zsivaj, énekszó hallatszik a színpadról. Női és férfihangok. De mire csakugyan felmegy, a kórus is egyenletesebb lesz. A magnetofonon fut egy szalag, onnét hallatszik.
A kórus másik fele az antistrófát fújja:
|
Dunna, dunna csecse dunna, |
DÓRA
Egyedül. A gyerekszoba ajtajának félfájához támaszkodva áll. Úgy öltözve, mint aki esti programhoz készült. Dunna, dunna…
Közelebb jön. Rátérdel a fotelra, a magnetofon előtt. Kicsit erősíti a hangszórót.
Megszólal a telefon.
DÓRA
Felugrik. Halkra csavarja a hangszórót úgy, hogy a magnetofon ettől kezdve csak alig hallhatóan szól tovább. Felveszi a kagylót. Igen… Nincs itthon… Nem hiszem, hogy este itthon lesz… Dolgozik valamin, és felköltözött a hegyre, ott nagyobb a nyugalom… Tessék megpróbálni holnap a hivatalában… Hogy ma már nem volt benn?… De miről van szó? Miért olyan sürgős? Csend. Felcsattan. De hát ezen Imre dolgozott. Évekig. Ezt mindenki tudja… Csendesen. Megmondom. Köszönöm. Leteszi a kagylót. Valamit jegyez a blokkra. Leteszi a ceruzát. Csendesen. Ez hiányzott még… Szegénynek. A magnetofonhoz megy, és szórakozottan fölcsavarja a hangot.
FÉRFIHANG
Géza hangja. Magnóról. Előttetek a jövő. S micsoda jövő! Egy új ország jövője! A fiatal házasok régen is tervezgettek. Aztán rendszerint csalódtak. A ti terveteknek nem lehet csalódás a vége. Kedves…
DÓRA
Valamire felrezzent. Hirtelen elzárja a gépet. Aztán az utcai ablakhoz jön, mintha csak ezen bámult volna ki, eddig is. Csend.
IMRE
Be. Hóna alatt púposra tömött aktatáska. Szervusz.
DÓRA
Visszafordul. Szervusz. Mi az?
IMRE
Csak hazahoztam pár inget. Gondoltam…
IMRE
Mikorra tudsz meglenni vele?
IMRE
Belevág. Milyen csinos vagy. S mennyi virág. Te vetted?
IMRE
Gondoltam, hogy hozok én is virágot. Elvégre… Meg aztán legalább szemet szúr a lakóknak meg a házmesternek. Hadd higgyék, hogy megint jóba lettünk. Új fordulat a lépcsőházi árgusok számára: nem lakik otthon, de azért virágot hoz a feleségének. Vajon mi sül ki ebből?
DÓRA
Mit sütöttek volna ki? Ugyan!
IMRE
Mit? Az igazságot. Ezeknek nagyon jó orruk van rá, hogy mi van a felszín alatt. Jobban dolgoznak, mint az Akadémia társadalomtudományi intézetei. Mióta a tudatalatti indexre került, a történelmünk tele lett meglepetésekkel. A házmesterek még tudnak olvasni a tudatalattiban. Kár volna gépesíteni őket.
DÓRA
Nyúl a táskájáért. Add ide a szennyest. Addig beáztatom. Indul a gyerekszoba felé.
IMRE
Na látod! Programod van még ma is.
A virágokon babrál. Hangosan. Azt hiszed talán, nem tudtam, hogy ma van az évfordulónk? …De állítsak be egy nagy csokorral, hogy isten éltessen minket, épp amikor… amikor már ott tartunk, hogy aludni se járok haza?
DÓRA
Hangja. Mi van az utazásoddal?
IMRE
Elmosolyodik… Semmi!
DÓRA
Az ajtóban. Hogyhogy semmi? Mit mondanak?
DÓRA
Komolyan. Mért hagyod annyiba?
IMRE
Olyan nehéz kivárni?
DÓRA
Igen… Csak azért érdekel, hogy ha mégis, megkérdik tőlem, mikor utazol… Csend. Ne tegyél ki annak, hogy ezt is mástól kelljen megtudnom.
DÓRA
Mint például azt, hogy már ki is vetted a szabadságodat a hivatalban.
IMRE
Ezt kitől tudtad meg?
DÓRA
Ott van. Felírtam. A telefon felé int. Mindenáron beszélni akart veled.
IMRE
Megnézte a blokkot.
Valami rossz hírt mondott?
IMRE
Mindig akkor hív, ha valami rosszat hall. „Jobb, ha tőlem tudod meg…” – kezdi. Most mit mondott?
DÓRA
Egy pillanat, majd –
Semmit.
IMRE
Jobb lesz, ha tőle tudom meg?
DÓRA
Szenvedéllyel. Jobb semmi sem lesz, ha mindent ilyen félvállról veszel!
IMRE
Mit tudod te, hogy mi mindent intézek közben?
DÓRA
Inkább az látszik rajtad, hogy remekül nyaralsz. Nagyon kellemes lehet ilyen melegben egy víkendház.
IMRE
Neked mindig olyan kitűnő szemed van. Röntgenszem. Aztán eltalálod szarva közt a tőgyit.
DÓRA
Akkor tévedtem. Annál jobb.
IMRE
A magnetofonra. Mi ez? Mit hallgattál?
DÓRA
Mintha mellékes dologról számolna be. Ja? Hallgasd meg majd te is. Amit az esküvőnkön felvettek. S hogy ma leszedtem a nagy koffert az előszobaszekrényből, nehogy utolsó percben derüljön ki, hogy rossz a zárja és kiabálj, egyszer csak nyakamba esik ez a csomag. Jól átkötve, lepecsételve. S csak úgy magától leesik. Épp ma.
IMRE
Jól időzítették. Babrálja a magnetofont.
Megint valami énekszó.
IMRE
Igyekeztem akkor jönni, amikor a házmester már befejezi a zenés turnéját a szemétért. Hiába… Úgy látszik, erősödik az a tendencia, hogy a drámáinkat oldjuk föl melodrámákban. Így kevéssé vesszük észre, hogy milyen mélyre jutottunk. A legmélyebb kútból is feléneklünk.
IMRE
Nem akarok emlékezni, de emlékszem. Ha nem emlékeznék, nem ironizálnék… Mikorra tudnál meglenni ezekkel az ingekkel?
IMRE
A válásnak legtöbbször van egy olyan szakasza, amikor a férj már nem lakik otthon, de még hazajár mosatni. Ez is egy kisebb erkölcsi mélypont. Hogy elviselhetőbbé tegyem én is rágyújtok erre a népdalra… Hallod a hangom, ez most épp én vagyok. Én fújom a leghangosabban. Hisz én voltam a vőlegény. „Dunna… dunna… Mit csinálok a lányának?” Micsoda lakodalom volt! Ott volt a fél falu, és Pestről lehoztuk a népdalgyűjtő barátainkat. Volt aratás! Ez már múzeumi kincs. Most te jössz!
DÓRA
Hangja a magnóról. „Haj pártám! Haj pártám! Győri gyöngyös pártám…”
IMRE
Már mióta nem hallottalak énekelni. A szüzességsirató. Attól csinálod ilyen szépen, hogy már bent volt a gyerek a hasadban.
DÓRA
Holnap jöhetsz az ingekért.
IMRE
Elzárja a magnót.
Csomagold be megint, s írd rá: halálunk után felbontandó. Kultúrtörténeti dokumentum a XX. század derekáról. Közép-Kelet-Európa.
DÓRA
Hagyatkozol? Talán már zsebben az útlevél?
IMRE
Még folytaja.
Érthetetlenebb lesz az utódaink számára, ha volnának, mint most az etruszk írás… Ide hallgass, Dóra, nemcsak az ingért-miért jöttem én haza. Beszélnivalóm volna. Csak nem tudom, mennyi időd van még. Öt perc?
DÓRA
Nem sokkal több. Óráját nézi. Tíz perc. Pontos szokott lenni.
IMRE
Pontosság tekintetében nálam se volt hiba, ugye?
DÓRA
Nem szemrehányásképp mondtam.
IMRE
Az ember ilyenkor már akaratlanul is belehallja… Hátha megvárakoztattam egyszer a nőt, s azalatt jött rá, hogy milyen szörnyeteg vagyok.
DÓRA
Távollétedben még soha nem volt rád panaszom… Mi a probléma?
IMRE
Milyen más lettél te. „Program.” „Probléma.” „Tíz perc.” Egy új asszony!
IMRE
Más. Más mint eddig… De annál jobb. Jobban tudjuk megbeszélni a „problémát”.
DÓRA
Leül Imre díványára. Adj egy cigarettát. Vesz. Hagyd csak… Rágyújt.
IMRE
Közben leült, beszél, s maga is rágyújt. Mondd, Dóra, mi lesz, ha végképp kiderül, hogy utazás nincs, maradok itthon? Ezzel az eshetőséggel igazában soha nem számoltunk. Mondani mondjuk, jó, de a csöpp remény, a „hátha mégis” – elbódít. Rászoktunk a reménységre, mint a cigarettára. Másnak lottó, totó, nekünk meg ez az útlevél. Nehéz lesz majd leszokni róla.
DÓRA
élénken, türelmetlenül.
Elutasították?
IMRE
Folytatja. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a rosszabbik eshetőséggel. Dóra mozdulatára.
Tegyük fel, hogy elutasították. Akkor mi volna? Mi lesz?… Mielőtt felelnél rá, hadd mondjam meg: van egy ajánlatom. Sokat rágódtam rajta…
DÓRA
Nem, Imre, nem maradunk együtt.
IMRE
Honnan tudod, hogy ezt akartam…
DÓRA
Ha olyan sokáig rágtad, csak ez lehetett…
IMRE
Nézd, Dóra… Ha már felkészültem rá, hogy elmondom, akkor elmondom. Egyszóval: nézd, Dóra, nem vagyunk gyerekek, előbb-utóbb talán benő a fejünk lágya… ideje, hogy hallgassunk a józan észre.
DÓRA
Imre, könyörgök… Amikor te a józan észről kezdesz beszélni, mindig valami őrültséget akarsz csinálni.
IMRE
Ha az neked őrültség, ha szépen megkérdem tőled, hogy mi legyen velünk, ha úgyis ittmaradok, akkor…
DÓRA
Semmi ha! Menned kell! Ezt ma sokkal nagyobb meggyőződéssel merem mondani, mint eddig bármikor. Mondd, az ajánlásaid rendben voltak?
DÓRA
Miféle? Amik kellettek, mikor beadtad.
IMRE
Rendben. Tudtommal. Csend.
DÓRA
Nincs valaki, aki utánanézhetne?
DÓRA
Jó. Szelídebben. Mit akartál mondani?
IMRE
Most már semmit. Biztos valami őrültséget. Feláll.
DÓRA
Ne haragudj, nem akartalak bántani.
IMRE
Csak éppen az érzéseim nem érdekelnek, és ha valamit józan ésszel kigondolok, az meg elmebaj.
DÓRA
Mindig tudtam, hogy a végső pokol, amit még ki kell bírnunk: a te érzelmességed lesz. Ha ebbe most beleragadunk…
IMRE
Semmi szentimentalizmus. A férfibecsület kívánta, hogy utoljára felajánljam neked a békét.
DÓRA
Formalitás. Gondoltam is mindjárt.
IMRE
Attól függ, mit felelsz rá.
DÓRA
Essünk túl rajta. Ott hagytad abba, hogy benőtt a fejünk lágya…
IMRE
Nézd, Dóra, van némi gyakorlatunk hozzá, hogy felnőttek legyünk. Ismerjük egymás hibáit. Csak egy kis kölcsönös tapintat kéne, egy kis megbecsülés…
DÓRA
„Uram, mindkettőnk haját beszitálja a dér. A forró szenvedélyeknek vége, ámde az alkonyi boldogságnak is megvannak a maga szépségei”… Hát nem, Imre! Hagyjuk csak mi ezt az alkonyati boldogságot másoknak. Különben is mi még nem tartunk ott, hogy akármi is beszitálja a fejünket.
IMRE
Én felajánlottam, hogy ha maradok, kössünk békét, ne kívánjunk egymástól lehetetlent… Ez még nem megalkuvás.
DÓRA
De Imre, mi soha, de soha nem fogunk leszokni róla, hogy ne kívánjunk egymástól lehetetlent. Mi azért szerettünk egymásba, mert azt hittük: előttünk nincs lehetetlen. Ha te nem hiszed, hogy én hiszem, hogy te mindenre képes vagy… és ha én nem hiszem, hogy te hiszed, hogy én, én is képes vagyok mindenre – teérted –, akkor ez az egész nem ér két fillért.
IMRE
Azt hittem, van még egy lehetőség rá, hogy megmentsük ezt a házasságot. Tévedtem. Feláll.
DÓRA
Mit akarsz belőle megmenteni? A papírt, amit az elöljáróságon kaptunk tizenöt esztendeje? Csak az maradt meg, hisz te meg én, már régen nem vagyunk házasok. Mint a filmeken azok a hősök, akik helyett mások játszanak – azok az izék…
DÓRA
Azok vagyunk. És ahelyett, hogy azt kérdeznéd, hová lettünk mi, akik elkezdtük ezt a játékot valamikor… Mért hagyjuk, hogy a helyünket elfoglalják ezek az izék, a dublőzök?… Hová tűnt el erről a filmről a hős és a partnernője?… Ahelyett, hogy ezt kérdeznéd, azt mondod, mentsük meg a papírformát.
IMRE
Remek ruha, felszabadult mozgás, és úgy vitatkozik, hogy csak úgy csattan. Mondd, ez már az orvos hatása rajtad?
DÓRA
Inkább a te hatásod hiánya. Hogy két hét óta nem úgy fekszem le: összetörten, demoralizálva… Ne haragudj, de így van. Az utcai ablakhoz jön.
IMRE
Késik a szentem, ugye?
IMRE
Vagy megjött? Mert látom, mosolyogsz.
DÓRA
Befordul. Máson. Arra gondoltam, hogy a Curie házaspár, a nagy…
DÓRA
Képzeld el, hogy annak idején egyszer csak abbahagyják a kísérletezést…
IMRE
Hát aztán? Késett volna az atomkor vagy harminc évet.
DÓRA
…és ráadásul pályát változtatnak.
IMRE
Szívük joga lett volna.
DÓRA
Igen? Ha például elkezdtek volna operettet írni.
DÓRA
Miért? „A csókos gárdahadnagy” – írta és zenéjét szerzette Monsieur és Madame Curie. Az operettszínház az idén fel is újíthatta volna. „A csókos gárdahadnagy!” Hülyeségnek nem hülyeség, többet kerestek volna rajta, mint a rádiumon – de azért borzalom, mi? Gondolod, hogy a premier után egymás szemébe mertek volna nézni? Hogy „A csókos gárdahadnagy” után ők meg tudták volna csókolni egymást? Ők, érted? Ők! akiknek a szerelmén múlott, hogy harminc évvel korábban vagy későbben köszönt-e ránk az atomkor?
IMRE
Ha kibékülünk, az operett?
DÓRA
Hiába, úgy látszik, nem tudom megmagyarázni – vagy nem akarod megérteni.
IMRE
Dehogyisnem. Mit lehetett szeretni egy sovány, borzas műegyetemi hallgatón? Őt nem, csak az eszményeit. Hová lettek? – mondd. Csak én maradtam itt, meghízva és cinikusan.
DÓRA
Látod, ezt is milyen cinikusan mondod. Pedig így van. Ezért kaptunk mi mindig dührohamot egymástól… És ezért volna jó, ha minél előbb az Óceán választana minket széjjel.
IMRE
És hogy azok az eszmények mit értek?!
DÓRA
Csak annyit, mint a szererelmünk… Mindennél többet.
IMRE
Téged megbolondított ez a magnetofon. Az emlékezés – egy régi nászéjszakára. Bekapcsolja. Nem félek a szembesítéstől.
|
Géza hangja hol harsányan, hol elhalkulva, aszerint, ahogy Imre forgatja a hangszóró gombját. |
|
IMRE
Közben. Há, hisz ez Géza!… Szervusz, öreg cimbora!… Épp te hiányoztál, hogy meggyőzzél! …nevet. Történelem, nagyon helyes!… No, Dóra, bírod? Bírod még a nagy embert, aki megtisztelte lakodalmunkat?
…Hohó! Mi van azzal a jövendővel?
Elállítja a szalagot.
…Mit beszéltél, Kossuth Lajos? Nem értem. Gyerünk vissza! Sivítva visszapörgeti a szalagot.
|
|
…Imre barátom, kedves Dóra! Halkabban. Ti vagytok az elsők, akik innét kézen fogva indultok el, mint a hadseregből a partizánok. Hangosan. Ne féljetek! A ti boldogságtok a történelemre épül. Ti merészen tervezhettek. Hiszen a történelem is merész dolgokra készül. Tartsatok lépést a történelemmel. Hódítsátok meg a jövendőt. Nem lesztek egyedül. Mindig úgy harcoljatok… |
|
|
…kui-kvi-kvi-ü-ü-zi-zi… üi-kui-kvi-rkprsz-i-i-prr…ae… előttetek a jövő. S micsoda jövő. |
|
… Ez az! A jövő! Mindig a jövő! Most is erről szavalsz valahol, hogy miénk a jövő! A múltad nem számít, ugye? Felejtsük el. Te kiegyezel, te haza bölcse, a fátyol borul.
DÓRA
Befogja a fülét. Elég!
IMRE
Versenyt kiabál. Nem elég! Nem elég! Hallgasd! Ez lesz a pokolban is: mindent újra fogunk hallani. Örökös repríz, mint a filmmúzeumban. No, egy kis előleg a pokolból!… Persze, ő most röhög valahol, fütyörészik. Csak a mi fülünket hasogatja. Csak nekünk pokol.
…Ugorjunk előre!
Tudsz-e újat?
…Ez az!
…Ez az!
…Ez az!
|
|
Egy új ország jövője. Halkítva. A fiatal házasok régen is tervezgettek. Aztán rendszerint csalódtak. A ti terveteknek nem lehet csalódás a vége. Üvöltve. Kedves Imre barátom, kedves kis Dóra. Ti vagytok az elsők, akik innen kézen fogva indultok el Röcögteti a hangerőt, mint a… böla… zánok… A ti bo… a történelemre… tervezhettek… nelem is… okra készül… artsatok… pést a törté… Hódítsá… vendőt… egyedül… harcoljatok… törté… veendő… vendő… nelem… vendő… zzzi-i!… Pzzziiő-ripiri-tipiri-kvau-kvau… tehát bízzatok magatokban. Helyes! De még inkább bízzatok abban, ami lesz belőletek. És még inkább bízzatok abban, ami húsz év múlva lesz belőletek. És legesleginkább abban, ami a fiaitokból lesz… Hirtelen lehalkul. |
|
IMRE
Hirtelen lehalkítja a magnetofont, és maga folytatja kiabálva, mintegy a megkezdett mondatot. Ez az! Fiainkból! És unokáinkból! És dédunokáinkból! És legeslegfelsőbbrendűbb ükonokáinkból! És a két mafla üdvözülten hallgatta.
Kintről tiltakozó hangok, kiabálás: „Elég már ebből!” „Csukják be az ablakot!” „Békét akarunk!” „Maguk még itt tartanak?”
DÓRA
Az ablaknál. Mindenki hallgatta.
Valamelyik másik, nyitott ablakú lakásban kinyitották a rádiót. Ócska operettzene kezd harsogni. S pillanatok múlva már mintha minden lakásból ez szólna.
IMRE
Hallod? Bekerítettek minket a Vígözvegyek meg a Marica grófnők!… Amikor a földet haraptuk volna kínunkban, hogy mi van a gyerekekkel, akkor is ez szólt… Emlékszel?… „Pezsgőben úszom én, a kánkánt járom én…” Kórházról kórházra… „Pezsgőben úszom én!” – erre a zenére folyattuk el vérünket… Hiábavaló áldozatra.
DÓRA
Imre, mire való ez? Megint? Mindig?… Örökké…
Imre az ablakhoz megy, becsukja. Csend lett. Hosszú csend. Majd lassan –
IMRE
Engem ne ugrasszon be senki semmibe. Érted már? Valamikor tele voltam tervekkel. Mi mindennel jöhetnék én elő. Akár odakint, akár itthon – veled. Erről van szó. Rólam van szó. Világos beszéd ez?
DÓRA
Felnőttek. Külön-külön. Talán.
DÓRA
Együtt primitívek. Útban a kőkorszak felé.
IMRE
Tehát: volt szerencsénk?
DÓRA
Tessék: az asztalodon virág. Ez kell a boldogságodhoz?
IMRE
Ilyen hangsúllyal: nem. Elfordul Dórától, az utcai ablaknál áll. Így mindent ki lehet figurázni.
DÓRA
Tudom. De most nem tréfából mondtam. Semmi kedvem kifigurázni a családi békét. Én is megkívántam. Én is azt választom. Elegem van a röpülő csészealjakból.
IMRE
Csakhogy kimondtad. Végre. Mert épp megjött a tiptopolino. Órájára néz. Na, én azért pontosabb voltam annak idején… Viszont ez – úgy látom – bonbont is hoz. Mekkora zacskóval!…
IMRE
Amíg ez ide felér… Ugye, hármat fog csöngetni? Az orrára van írva…
DÓRA
Be szeretném addig fejezni. Te felajánlottad nekem azt a boldogságot, ahol nincs veszekedés, tányértörés, késdobálás… Én ezt elfogadom.
DÓRA
Életre szóló treuga dei.
DÓRA
…Csakhogy nem veled, Imre.
DÓRA
Te azt a kis falmelléki boldogságot is előbb-utóbb elfuserálnád.
IMRE
Ha ezzel kezded… Mert mindig te kezded.
DÓRA
A kispolgári boldogsághoz tehetség kell. Arra születni kell.
IMRE
De ha mondom, ha ígérem, hisz megígértem…
DÓRA
Lehet, hogy mással se bírom ki. Biztos, hogy nem bírom ki.
Három rövid csöngetés.
DÓRA
Felhúzza kesztyűjét. De mégis jobb lesz azzal élni, aki nem jobb híján választott engem… Miután lecsúszott róla, hogy itthagyhasson.
Csengő. Csend.
DÓRA
Azért így is jólesett. De lásd be. Szabadulnunk kell…
DÓRA
Holnapután jöhetsz az ingekért.
IMRE
Csendesen. Én holnap elutazom.
Csend. Ti-tá, ti-tá, ti-tá – csengetés.
IMRE
Jó ritmusérzéke van… Tagoltan. Holnap utazom.
IMRE
Úgy, hogy itt a zsebemben az útlevél! Tegnap kaptam. Ma már benne vannak a vízumok is. Vasúti jegy. Valuta.
DÓRA
Akkor mért komédiáztál?
A csengő: cifrázza.
IMRE
Legalább szólj ki neki, hogy ne produkálja magát… Nyughasson…
DÓRA
Ezért már ne idegeskedj.
IMRE
Akkor meg várjon sorára.
DÓRA
Várni fog. Nem szalad el, ne félj. De mondd, Imre, mire való volt ez?
IMRE
Vállat von. Azt hiszem, eléggé világos. Megpróbáltam. Hátha… De én nem úgy jöttem ma érted: „jobb híján”. Látod.
DÓRA
Leül. Csendesen.
Gondolhatttam volna…
IMRE
De te elszalasztod ezt a… int kifelé.
DÓRA
Így persze jólesik… ez az ajánlatod. Hogy maradtál volna…
IMRE
Kivesz zsebéből egy borítékot. Nem egészen komolyan mondja. Széttépjem?
DÓRA
Fél kézzel, mellékesen adanyúl, kiveszi Imre kezéből a borítékot, s ledobja az, asztalra. Ugyan, Imre.
IMRE
Szólj csak egy szót, és…
DÓRA
Hisz mindig ezt akartam.
IMRE
Le kéne szólnod az ablakon, utána, hogy várjon meg. Lenéz a függönyön át. Úgy látszik, megvár.
DÓRA
Megérezte a sürgetést. Összeszedi magát. Feláll. Veszi táskáját. Erősítsd meg egy csöppet… Hogy még az ajtóig, amíg lemegyek, halljam…
IMRE
Megerősíti. Aha… Vége felé tart már a lagzi.
|
|
LÁNYHANGOK
Halkan danolják, inkább csak zümmögik: Menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő, Oly szép mind a kettő, mint két szál aranyvessző.
|
|
IMRE
Elzárja. Dóra… Ez a pillanat nem fog többé visszajönni. Keresztúton állunk. A múlt, a jövő, jobbra, balra világos minden. Merre hát? Merre? Ha sokáig állunk itt, belehasadunk.
DÓRA
Mielőtt jöttél, valaki telefonált. Hisz mondtam…
IMRE
No, mi az a rossz hír?
DÓRA
Nem akartalak ezzel is izgatni, de ha már dönteni kell… Azt mondta, hogy az egyik találmányod most feltűnt, de… nem a te neved alatt. Úgy látszik, túl sokan ismerték…
IMRE
Valami vacakkal játszadozott az asztalon. Én is hallottam. Azt bizony szép szabályosan ellopták. Még a látszatra se ügyeltek. Most azok jelentkeztek vele, akik az enyémet elsüllyesztették.
IMRE
Ők már kiszámították, hogy nem üthetek vissza.
IMRE
Hogy még ki is röhögjenek?
DÓRA
Ezt pedig nem fogod annyiban hagyni.
IMRE
Aki elvette, nagyobb gyakorlata van annak a lopásban, mint nekünk az üldözésben. Jobban tudja, hova kell felmenni.
DÓRA
Most már tudod, Imre, mért tartottam ki. Menned kell. Ezerszer is azt mondom: menned kell. Mire vársz? Zsebre vágod és indulsz. Itt az alkalom. Ha tovább húzod… Hirtelen. Hány ilyen csapást van még erőd kibírni?
IMRE
Nyugodtan. Ha azt kérdeznéd, hány ötlet telik még ki tőlem? Mi mindent tudok még olyat elondolni, amit én gondolok el elsőnek, ami nélkül lyukas maradna a világ, és az isten se tudná pótolni, csak én, csakis én! mert úgy rájár az eszem arra, hogy most a techhnikában mi a következő lépés… Ha ezt kérdeznéd… Egy kis nevetéssel leül. Ezen látszik, mennyire kikészültem: ezen a büdös nagy hiúságon… A bolondokházában már azt fogom mondani: én vagyok Einstein.
DÓRA
Leül melléje. Halkan, szuggerálva. Ne emészd magad. Nincs okod rá.
IMRE
Azért is akartam kimenni, hadd lássák, megelőzheti őket egy magyar.
DÓRA
Bedugja zsebébe a borítékot. Holnap indulsz.
IMRE
Az… menj, bolond, világgá!
IMRE
Hanem csupa szeretetből.
IMRE
Meg aztán kapu előtt az új lovag.
IMRE
Hirtelen. Mondd azt, hogy szereted!
IMRE
Mondd azt, hogy szereted… No mi lesz?
DÓRA
Szeretném, ha az én életem egyenesbe jutna.
IMRE
Hohó, ez kevés. Ettől még nem megyek el. Mondd azt is, hogy szereted. „Szeretem őt! A doktor Tiptopolinót!” Akkor megyek.
DÓRA
Látod, hogy jár utánam.
IMRE
Meghiszem azt. Már nyilatkozott is, ugye?
DÓRA
Mondta, hogy szeret.
DÓRA
Nagyon kellemes ember.
IMRE
Nem erről van szó. „Szeretem doktor…” Hogyhívják?
IMRE
Mert ez az őrültek logikája… és bennem most ez dolgozik…, ez a logika azt mondja: a nő azért udvaroltat, hogy elküldjön, azért küld el, hogy megmentsen, tehát szeret, tehát én maradok. Bizonyság kell! Hogy elküld, az nem bizonyság. Mert minél inkább küld, annál inkább szeret, tehát én annál inkább maradok… Mondja az őrült. De engem nem húz be a csőbe. Nekem csak a bizonyság kell: tessék megesküdni! Kinek az emlékére? Az istenére?
DÓRA
Feláll. Borzalmas vagy.
IMRE
Mit csináljak? Ha egyedül ez maradt csak nekem, hogy érezzem: törődik velem valaki… Az, hogy elküldenek, hogy kirúgnak. Idulás! és ebből tudom: lám, van gondviselőm. Menj el mással, és azt mondom én őrült: ennyire szeretett!
IMRE
Mondom. Folytasd, amit elkezdtél: „küldj el”…
DÓRA
Halkan. Menj! És egy hét múlva… mit egy hét múlva – két nap múlva igazat adsz nekem.
IMRE
Te Dóra, emlékszel rájuk, akik ott voltak az esküvőnkön? Milyen sokan voltak… Ide figyelsz?
IMRE
Hányan, de hányan lehullottak, ugyanígy. A fiatal darvak. Felröpültünk, kifulladtunk. Igaza volt Aesopusnak. Most ülünk a sárban.
IMRE
De, de… másként nem kéne így kínlódnod velem.
DÓRA
Bármikor felröpülhetsz.
IMRE
Kegyes hazugság. Hagyd abba. Ültében elfordul. Háttal.
DÓRA
Csak áll. Kétségbeesett részvéttel, halkan. Imre…
DÓRA
Imre… drágám. Ne sírj… Csak akarnod kell… Hisz tudják, mire vagy képes.
IMRE
Egy legyintés. Elfulladtan. Az a baj.
DÓRA
Azért bántanak, mert irigyelnek.
IMRE
Az a szegény fickó kezdte a sort, akiről sohasem fogjuk megtudni, hogy kis girhes volt-e, vagy nagy erős, pirospozsgás. Aztán szegény X., szegény Y… most tartunk ott: szegény Imre, szegény Dóra… Peches széria voltunk… És senkinek sincs semmi haszna belőle, hogy annyit szenvedtünk.
DÓRA
Imre, no, embereld meg magad.
IMRE
Optimizmus kell, persze. Az is azt hajtogatta tegnap, aki ma átveti magát a korláton. És holnap gyorsan eltemeti őt a többi optimista.
DÓRA
A telefonhoz ment, nézi a blokkot, és tárcsáz.
IMRE
Halkan. Mit akarsz?… Hívod a Lipótmezőt?
DÓRA
A telefonba. Ugye, maga telefonált az előbb?… Beszéltem közben Imrével. Köszöni a szíves értesítést, ő persze már tudta. Már meg is tette a szükséges lépéseket. Azt mondta Imre… hogy is mondta? nem akarom rosszul idézni… hogy az efféle találmánytolvajok kitörik a nyakukat… Nem, nem előbb-utóbb: most… Hisz maga tudja, hogy ő milyen. Ilyenkor nem lehet bírni vele. Felmegy a herkópáterig – azt mondta. Ő az igazságot nem hagyja. Ő inkább el se utazik – talán hallotta, hogy megvan az útlevele, egy külföldi meghívás… Őt mindenütt nagyra becsülik…Ezt elmondhatja annak, akitől a hírt hallotta. Jobb, ha magától tudja meg. Nevet. Megmondom neki. Leteszi a kagylót.
Lassan alkonyodni kezd.
IMRE
Nem fordul vissza, de közben ültében kiegyenesedett. Mit mondott?
DÓRA
Hogy ő is ezt várta tőled. És gratulál, előre is… És hogy most már nem lehet majd ráülni erre a találmányra. Ilyesmit. Az ablakhoz jön, lenéz.
IMRE
Hülyeség. Az asszonyok azt hiszik, hogy ebből áll az élet: intrika, herkópáter, külföldi meghívás… Ki kell dolgozni a „Dóra 2"-t, és kész. Feláll. Nem akarok én pukkasztani senkit. Dolgozni akarok… Min nevetsz?
DÓRA
Az ablaknál. Rajta. Hogy majdnem hozzámentem.
DÓRA
Dehogynem. Egy olyan ember, aki bonbont hoz a nőnek, s hogy nem találja otthon, megeszi maga. Ül az autóban, lesi a kaput, és majszolja a csokoládét. Az én csokoládémat… Jó étvágyat!
IMRE
Mit csináljon vele? Dobja a Dunába?
IMRE
Ha már… Más hangon.
Különben, mit akarsz? Egyszer én is vittem neked. A nyolcadikos vizsgád után. Ott vártalak a sarkon. Egy kiló konyakosmeggyel.
DÓRA
Odamegy. Az egészen, egészen, egészen más volt.
DÓRA
Mert akkor nem volt mit ennünk. Halkan. Neked se. Nekem se… Emlékszel?
IMRE
De hamarosan gazdagok lettünk. Az antikvárius – emlékszel? Öt forintot adott a tankönyveidért. Nagy pénz volt!
DÓRA
És erre azt mondtad, húsz év múlva autónk lesz.
DÓRA
Felnevet. Uram, az ön ígéretei…
IMRE
Gyújtsd föl a lámpát.
DÓRA
Meglátják lentről. Aztán feljön, és csengetni kezd.
IMRE
Akkor kapcsold be még egyszer… A magnetofon felé.
DÓRA
Odamegy, csavargatja, de maga énekli.
|
| |
|
Hogy ne nőttem volna nagyra, |
| |
|
Ne lennék senkinek rabja. |
|
IMRE
Közben. Látod, milyen szép hangod volt akkoriban?
DÓRA
énekelve kifordul, s folytatja.
| |
|
…A vőlegénynek hű párja leszek. |
| |
|
Jaj pártám, pártám, gyöngyös koszorúm… |
Közben átment a szomszéd szobába.
IMRE
Ültében, maga elé. Mondd, ha egyedül maradnánk a világon… olyan egyedül, mint ebben a lakásban… csak mi ketten… Ha a mi szerelmünkön múlna, lesz-e megint emberiség?
Csönd.
DÓRA
Kijött, hozza a kis herendi lámpát, leteszi. S már megy is vissza.
IMRE
Feláll. Próbálgatja a herendi lámpát: ég-e?
DÓRA
Az ajtóban, kicsit kifulladtan, bosszankodósan nevet. Imre, nem bírom egyedül… Segíts áthozni…
Csend.
IMRE
Próbáljuk meg. A magnetofonhoz ballag, elindítja a szalagot. Közben. A technikában a legnagyobb haladás is kevés, emberi kapcsolatokban a legkisebb haladás is óriási eredmény.
Mindketten eltűnnek a gyerekszobában.
LÁNYKÓRUS
Zümmögi közben a Menyasszony-vőlegényt.
Három rövid csengetés.
Függöny.
|