Utolsó császárkeringő
avagy Ausztria a világvége laboratóriuma
Fekete vígjáték 2 részben
Ennek a darabnak két címe van.
Az egyik Johann Straussnak egy keringőjére utal, a másik Karl Kraustól van, aki a világháború felé valcerozó Bécsben az emberiség sírásóját látta.
Bécs, 1914 – a helynek és időpontnak menthetetlenül megvan ez a kettős aspektusa.
*
A két címre nemcsak azért van szükség, mert ugyanegy éremnek két oldalára utalnak, hanem azért is, mert a darab írása során egyre bizonyosabban éreztük, hogy Strauss zenéje és Kraus próféciái mélyen összefüggenek.
És hogy az efféle összefüggések nemcsak „Bécs, 1914”– re jellemzők.
*
Az udvari etikett (és a gyávasága) megóvta Ferenc Józsefet attól, hogy személyesen kerüljön nyílt konfliktusos helyzetbe. Mi itt és most túltesszük magunkat az etiketten és őfelsége legendás óvatosságán az emberi kapcsolatok terén.
Élt akkoriban egy másik szuverén is Bécsben.
Freud Zsigmond.
A komédiánk (fekete komédia ez) alapja: egy apokrif találkozás az öreg Ferenc József és a már szintén nem fiatal Freud Zsigmond között, 1914 nyarán.
Semmi rendkívüli nincs ebben a találkozásban. Ferenc József köztudomásúan terhelt családból származott, gyerekkora óta pszichopata volt, s ehhez öregkorában nagyfokú szenilitás járult. Freud pedig akkor már világhírű ideggyógyász. (Tudjuk azt is, hogy ez a nyár Freud életében és elméletében is sorsfordító volt. Akkor szakított véglegesen Junggal, s akkor kezdett – talán a háború élményének a hatása alatt – foglalkozni a Halál-ösztönnel, hogy aztán ezt, a szerelmi princípium párjaként, beépítse majd az elméletébe…)
A színdarab alapkérdése tehát így is feltehető: és ha a világháború előestéjén a császár analízisbe ment volna?
*
Az elképzelt találkozás Schratt Katalin lakásán zajlik le. Ő volt a császár leghűségesebb szeretője, Rudolf halála óta minden délutánját nála töltötte az uralkodó. (Fiuk halálakor a császárnő szakított a férjével, a bécsi színházi világból még kihalászta Schratt Katalint a férje számára, s ő maga elhagyva Bécset, megkezdte bizarr, bolyongó életét, amely aztán a genfi tóparton fejeződött be.)
Hármójuk mellett szerepel még a darabban egy szobalány – aki mellesleg Klió szerepét is betölti, a történelem múzsájáét. S szerepel egy leendő államfő, Horthy Miklós, aki ekkoriban Ferenc József szárnysegédje volt. A darabunkban ő mindvégig néma marad: a császár jelenlétében a szárnysegéd nem szólalhatott meg, akármilyen fontos közölnivalója lett volna is…
I. Ferenc József, császár és király
Dr. Freud Zsigmond, ideggyógyász
Fanta-Freud, őfelsége rémálmainak egyik alakja
Schratt Katalin, színésznő
Susanna-Klió, szobalány és a Múzsák egyike
Horthy Miklós, szárnysegéd, statiszta
Történik Bécsben, Schratt Katalin lakásán, 1914 nyarán
Kis szalon, a XIX. század végi ízlés szerint berendezve. A játék idejét illetően a berendezés némileg megtévesztő, hiszen már javában benne vagyunk a XX. században. De az Osztrák-Magyar Monarchiában nem volt szokás váltogatni a berendezést a divattal. Pláne, ha a legújabb divat éppen az a gyanús, léha, szentimentális szecesszió…
Két ajtó. Az egyik bejárati ajtó, a másik a hálószobába nyílik.
Kép csak egy lehet itt: a császár arcképe, valamelyik fiatalkori, amelyen még szinte olyan fehér egyenruhájában, mint volt egykor a reichstadti herceg.
S persze van a szalonban zenélőóra is. Kb. fél ötöt mutat.
A szín üres.
Csend.
Olyan csend, hogy csak az óra ketyegése hallatszik, s a hálószoba ajtaján át valami horkolás hangja.
A bejárati ajtón bejön Susanna-Klió, a szobalány, az ajtót maga mögött nyitva hagyja. A hálószobai ajtóhoz megy, benéz a kulcslyukon. Különösebb kíváncsiskodás nélkül csinálja, amolyan rutinellenőrzés ez. S már fordul is vissza.
A bejárati ajtóban közben megjelent Horthy Miklós, tengerésztiszti egyenruhában. Kezében újság. Egyáltalán nem olyan, mint aki öt-hat év múlva történelmi figura lesz, inkább olyan, mint aki majd egyenesen panoptikumfigurává lép elő. Mulatságos, kisubickolt kis bajuszt viselt akkoriban, ez úgy áll a kiugró orra és álla között, mintha ragasztva volna oda.
SUSANNA-KLIÓ
Csak néztem, hogy fel lehet-e már tenni az ozsonnát… A nagyságos asszony már mocorog az ágyban, eszem a szívét… Az újságra. Van benne valami érdekes? Nincs? Akkor mért olvassa?
HORTHY
Torokköszörülés után megfelelő riposztot akar mondani…
SUSANNA-KLIÓ
Csittet int neki. Minden szó behallatszik… Nem egészséges egy szerelmespárt délutáni álmából holmi férfidörmögéssel felriasztani. Még azt hiszik, hazajött a férj… Szinte kitolja, úgy kihátráltatja az ajtón Horthyt, s rácsukja az ajtót. S hogy egyedül marad. Az újságban, ezek szerint, még nincs semmi. Semmi érdekes. Holott… Az abroszt magára teríti, mint holmi görög peplumot, s játékosan, kis hangváltással, Múzsaként. Holott pillanatok alatt ki fog törni a világháború. Nem kell megijedni, csak az elsőről van szó, egyelőre. Ki bizony, ki fog törni. A színpad előterében. Ma délben, másodszori próbálkozásra, agyonlőtték Szarajevóban a trónörököst és hitvesét. A hír távírón nemsokára megérkezik ide a fővárosba. Mi lesz itt?! Nemzeti gyász, jegyzékváltás, mozgósítás, ultimátum. Nem vagyok jós, de van tapasztalatom. Amikor Helénát megszöktette Páris, én se gondoltam, hogy amiatt ki fog törni a trójai háború. Akkor még én is kezdő voltam, a történelem hajnalán. Egy naiv múzsa! Hittem abban, hogy egy háború kitöréséhez komoly gazdasági okok kellenek. Diszkréten. Frászt… A levegőn lehet megérezni, hogy lesz valami.
Világháború lesz. Ez fix. Ünnepélyesen. Uraim és hölgyeim, van szerencsém bejelenteni: vége a békének. Felragyogva. Jön az én időm… Hű!
SCHRATT HANGJA
A hálószobából. Susanna!
SUSANNA-KLIÓ
Lekapja magáról a terítőt. Visszakiabál Igenis, nagyságos asszony, már terítek! De megáll, nem terít. Sértett Múzsaként. Apollóra ez azért méltatlanság! Hogy én, Klió, az istenek leánya, szobalányként szolgáljak egy ilyen találkahelyen. Terít közben. Nem múzsának való feladat ez, még ha az osztrák császár és magyar király fújja is a kását ott bent a hálószobában… Otthagyja az asztalt, megint előrejön, de ezúttal egy szobalány konfidenciájával mondja, s egy szobalány fölényével, amely gyilkosabb, mint a történetírásé. Ez a pásztoróra töretlenül illeszkedik be őfelsége bürokratikus napirendjébe. Őfelsége, ezt mindenki tudja, hajnali negyed ötkor kel, őfelsége fél ötkor misét hallgat, őfelsége ötkor az íróasztalához ül, s ott aktázik, aktázik, aktázik. Őfelsége tizenkettőkor feláll az íróasztaltól, kitekint az ablakon, s mindennap újból és újból elcsodálkozik azon, hogy emberek járkálnak a körúton – „schauns die Leute, die Leute” –, s ebédje után – amelyet bámulatos gyorsasággal fal fel – őfelsége minden délután háromtól hatig szerelmi életet él s haboskávét iszik
Bécs, tizenkettedik kerület Gloriettegasse 9. szóval itt, Schratt Katalinnál, a Burgszínház egykori ünnepelt művésznőjénél, férjezett Kiss Miklósnénál. A férj diplomáciai szolgálatot teljesít, s a monarchiától lehető legtávolabbi állomáshelyeken képviseli a császárt, miközben a császár viszont… Miközben a császár e harminc éve tartó menetrendszerű szerelemmel példát mutat a birodalom minden polgárának, hogy milyen is az ideális közhivatalnok. Aki nemcsak az íróasztal mellett, hanem az ágyban is az… Ironikusan túlzott hangváltással. De egy Kliót, a Parnasszusról, nem érdekelnek a hálószobapletykák. Indul kifelé. Az ajtóból. Jön már az én időm! Csak győzzem majd írni azt a sok csatát Belgrádtól Doberdóig. El.
Schratt Katalin
Előbb csak a hangja. Susanna!… Susanna! S jön be a hálószobából. Alsószoknyában, fűzőben, amelyből rengeteg fehér madzag lóg ki. Susanna!… Elaludtunk! Elaludtunk! Ez a szalag!… Hány Óra? Megrémül szinte, hogy az órára néz. Meghúz egy csengőt. Mindjárt itt a doktor!… Susanna!
HORTHY
Megjelenik az ajtóban.
SCHRATT
Kis sikkantás után. Kedves Horthy, csak nem gondolja, hogy önt merészelem csengőszóval beszólítani? … De ha már rányit egy félig pucér hölgyre, legalább mondjon annyit, hogy „bocsánat, uram!”
HORTHY
Elképed ettől a propozíciótól, és szólni akar.
SCHRATT
Vagy inkább ne mondjon semmit. Mert látom, elvből nem ért egyet azzal, hogy kínos helyzetet legjobb humorral megmenteni. Pedig egy szárnysegédnek nem árt, ha minden helyzetben feltalálja magát. Jó, jó, tudom, a katonaiskolában erre nem fektettek súlyt… Ha nem sértem meg ezzel a kéréssel, küldje be a szobalányomat. Különben még önt volnék kénytelen megkérni, hogy fűzze be a derekamat.
HORTHY
Elszánt bokacsattintással jelzi készségét.
SCHRATT
Szerencséje van, fregattkapitány. Itt van Susanna… Leléphet!
SCHRATT
A lelépni készülő Horthyhoz. Bocsásson meg, de mégis muszáj megkérnem magát valamire. Várok ide egy urat – doktort. Magyarázóan.
Orvosdoktort. Még mindig nincs meggyőződve róla, hogy Horthy vajon érti-e. Aki meggyógyítja az embereket. Na látja! Szeretném, ha simán beengednék. Élesebben. Remélem ez nincs ellentétben az őfelsége biztonságát illető előírásokkal.
HORTHY
Kihúzza magát, hapták, s feszesen el.
SUSANNA-KLIÓ
Most megsértődött a magyar „Mizzu”.
SCHRATT
Kérlek, ne nevezd őt folyton Mizzunak. Az én férjem is magyar, ő is Mizzu. Mindig azt hiszem, hogy róla beszélsz: jön a Mizzu, itt a Mizzu, megsértődött a Mizzu… Nem is csoda, ha megsértődik. Légy tisztelettudóbb!
SUSANNA-KLIÓ
Jó, ezentúl majd Mikkinek hívom. Ahogy fűzni kezdi, kitör. A nagyságos asszony is csináltathatna már egy másik fűzőt!
SCHRATT
Nem, nem! A világért se! Sohasem lehet tudni, hogy a férfi mit szeret rajtunk… Az a benyomásom, hogy a császár nagyon, de nagyon ragaszkodik ehhez az ócska fűzőhöz. Imádja a legszemélyesebben kifűzni, befűzni…
SUSANNA-KLIÓ
Bizonyára ilyenkor is az ő szeretett népeire gondol, akiket ő is összefűz ebben a szép, hatalmas nagyra növekedett monarchiában… Belecsókol a Schratt hátába.
SCHRATT
Objektíven. Egyszóval megint híztam.
SUSANNA-KLIÓ
Csak ahol kell.
SCHRATT
Szorosra! Szorosra! A császár is néha úgy, de úgy meghúzza, hogy sikoltani szeretnék… Persze nem sikoltok… Az emberek az utcán félreértenék.
SUSANNA-KLIÓ
Fogai közt is egy madzag. Csak tartsa is meg az Isten őt ilyen jó erőben… Húzogassa még sokáig azokat a pertliket!
SCHRATT
Egy szerető asszony spontán, de diszkrét őszinteségével. Te, Susanna – nincs jól! Kis csend. Súgva. Őfelsége hanyatlik.
SUSANNA-KLIÓ
Aber was! A nagyságos asszony képzelődik… Olyan étvágya van. Hol kopogjam le?
SCHRATT
Ó, a gyomrára nem panaszkodhatom…
Kis csend.
SUSANNA-KLIÓ
…. A tavaszi köhécselések is elmúltak. Mi baja volna?
Kis csend.
SCHRATT
Lassan felemeli a kezét, és egyik ujjával a homlokára mutat. Bólogat: ott a baj.
SUSANNA-KLIÓ
Meghökken, de azért. Ó, tetszik tudni a magasabb körökben az ilyesmi… Most mért van oda? Eddig rá se rántottunk, ha egy kicsit abnormis volt.
SCHRATT
Vigasztalj csak! Tudom én. Hogy így elalszik, mint a mormota… Hallod?… Álmában izzad, küszködik… S vannak más jelek is.
SUSANNA-KLIÓ
Halkan, mohón. Mik?
SCHRATT
Valamit súg a fülébe.
Egymásra néznek, mint két nő. Csend.
SUSANNA-KLIÓ
És a nagyságos asszony bízik a doktorokban?
SCHRATT
Azt mondják, az egy specialista. Egy álomfejtő! Egy lélekelemző!
SUSANNA-KLIÓ
Hálás is lehet Ausztria a nagyságos asszonynak, hogy ilyen jókarban tartja a Papát. Klióként, egy félistennő fölényével. Ez benne lesz minden történelemkönyvben. Én mondom!
SCHRATT
Ausztria hálája!… Azt hiszed, a Burgtheater igazgatójának eszébe jutott csak egyszer is egy jobb szerepet adni nekem? Épp ellenkezőleg! És nincs mit csinálni. A direktor: direktor… És az újságírók! Még a császárhű lapok is megengedik maguknak a burkolt tréfákat az én rovásomra. Az egyik például folyton emleget egy bizonyos öreg kokottot…
SUSANNA-KLIÓ
A nagyságos asszony igazán nem öreg! Adnék én nekik! Lecsukatnám a direktorokat is meg az újságírókat is.
SCHRATT
Nem, Susanna! Ezt a diktatórikus hangot mi nem szeretjük. Ezt most fejedelmi többesben mondta. Csak néha elgondolom… ezek a bécsiek úgy hozzászoktak a jóhoz, hogy el se tudják képzelni, milyen volna egy olyan császár alatt élni, aki nem találta meg az igazi házi boldogságot.
SUSANNA-KLIÓ
A Gloirettegasse 9 szám alatt.
SCHRATT
Hát igen: ezt az újságíróknak is el kell ismerniük, hogy az utóbbi húsz évben a császár már egyáltalán nem vérengzik.
SUSANNA-KLIÓ
Azelőtt pedig!…
SCHRATT
De jön még a kutyára dér! Jön majd az a felpödört bajuszú Ferenc Ferdinánd! Az megtanítja a monarchia népeit kesztyűbe dudálni. Az a Kriegshetzer… Lesz itt nemulass!
SUSANNA-KLIÓ
És ha nem jön? És ha a császár túléli ezt a trónörököst is? Na?
SCHRATT
… Adná a jóisten! Kitörő enthuziazmussal. Gondold meg, Susanna, ha őfelsége még kitart pár esztendeig – csak négy esztendőcskét még, négy esztendőcskét! – 1918-ban megünnepelhetjük uralkodásának hetvenedik évfordulóját. Hetven esztendő a trónon! Ilyen még nem volt a történelemben! Ó, Susanna! Elragadtatásában majdnem mozarti dallamossággal mondhatta ezt, egy reminiszcenciát a Figaróból. Erre a jubileumra készülök én. Ez lesz az én legszebb jutalomjátékom. Ezért kell őt, Susanna, jókarban tartanunk.
SUSANNA-KLIÓ
Hogy kitartson tizennyolcig.
SCHRATT
Hogy kitartson tizennyolcig.
Kintről csengetés.
SUSANNA-KLIÓ
Az álomfejtő!
SCHRATT
Miután mostanra teljesen felöltözött. Rendben vagyok?
SUSANNA-KLIÓ
Megengedi magának, hogy csak egy kis cuppantással válaszoljon.
SCHRATT
Vezesd be! Nehogy a fregattkapitány az ő buta kérdéseivel feltartóztassa.
SUSANNA-KLIÓ
A „Mikki”! Indul. De hirtelen a színpad előterébe kerül, s Klióként közli. A bécsi távíróhivatalban egy postáskisasszony sírni kezd. Most jött a hír Szarajevóból. Ti-ti-ti-tátá-titi-titi-táti-táti-táti… A postáskisasszony már zokog. Milyen lojális – mondják a többiek. Pedig a postáskisasszony csak a vőlegényére gondolt. A vőlegénye katona, októberben kéne leszerelnie. Akkorra tervezték az esküvőt. De a vőlegénye akkorra már elesik, valahol a szerb fronton…
SCHRATT
Susanna! Megmondtam már százszor, hogy nekem itt ne klióskodj!
SUSANNA-KLIÓ
Igenis, nagyságos asszony! Nyitja az ajtót. Szárnysegéd úr! Engedje már be a doktor urat!
Dr. Freud
Be. Ötvenen túl van. Van benne annyi érdeklődés a világ rendkívüli jelenségei iránt, hogy eljött erre a találkozóra, s annyi bölcsesség, hogy úgy tegyen, mintha nem venné észre a rendkívüli körülményeket. Sötét ruha. Von Kissné nagyságos asszonyhoz van szerencsém?
SCHRATT
Igen… Vártuk már.
FREUD
Meghajol. Elnézést a késésért. Ketten is feltartottak különféle kérdésekkel. Előbb a kapu előtt egy rendőr civil ruhában…
SUSANNA-KLIÓ
Itt meg a Horthy Mikki tengerésztiszti egyenruhában… Közönség felé. Vajon melyik kérdezett butábbakat?
FREUD
Őszintén megmondva, én nem szoktam házakhoz járni. A terápiám módszere is szinte megköveteli, hogy a páciens engem keressen fel a kabinetemben.
SCHRATT
Tudom, tudom… annál kedvesebb, hogy eljött.
FREUD
Őnagysága neve után ítélve, magyar. A kiejtése viszont…
SCHRATT
Felnevet. Echt Bécsi vagyok!… A férjem magyar Ittebei Kiss Miklós. De ő távol él. Nagyon távol. Mondhatnám: egy földgolyó van köztünk.
Zavaros kiabálás a szomszéd szobából.
SCHRATT
A barátom. Őmiatta kérettem ide. Egy szerető nő teljes odaadásával, egy szerepnélküli színésznő teljes átélésével. Álmodik. Küszködik álmában. Kikkel? És miért? Vajon miket láthat, miket hallhat?… Más orvos talán kinevetne, hogy ilyesmiért kihívom. De nekem azt mondták, hogy ön komolyan veszi az álmokat. Így van?
SUSANNA-KLIÓ
Doktor úr! Ha maga tudná, hogy én is miket szoktam álmodni, juj!
SCHRATT
Csak semmi konfidencia! Azért mert én primadonna vagyok, te nem vagy szubrett. Te szobalány vagy.
SUSANNA-KLIÓ
Is!… A színpad elejére jön, s megsértődve felveszi a múzsai pózt. Majd aztán megnézhetik magukat, ha publikálni fogom a memoárjaimat!
SCHRATT
Ahogy közben elnézte Freudot, most szinte kitör belőle. Nekünk már régen találkoznunk kellett volna egymással! Ha mi összefognánk, kedves Freud Zsigmond, mi ketten… És egy kacsintás a szomszéd szoba felé. Súgva: Az ő érdekében. Érti?… Történelmi találkozás ez!
SUSANNA-KLIÓ
Unottan, klióilag. Dobálóznak a történelemmel! Ebben a találkozásban nincs semmi rendkívüli. A császár rohamosan hülyül. Freud világhírű idegorvos. Ötven éve egy városban élnek, egész közel egymáshoz. Az volna a rendkívüli, ha nem találkoznának… A történelmi igazságnak tartozom annyival, hogy megsúgjam: igazából sohasem találkoztak. Mit csináljak? A történelem az abszurd – nem pedig ez a színdarab.
FREUD
Hány éves a barátja?
SCHRATT
…Nyolcvanon felül. Szelíden, mert felébred a gyanúja, hogy a doktor csakugyan nem tudja, kiről van szó. Ez egy kivételes kapcsolat.
FREUD
Ebben nem kételkedem… A nyugtalan alvás mellett egyéb panaszok?
SCHRATT
Nem is tudom… Annyi mindentől fél. Például fél liftbe beszállni. Lépcsőn csak gyalog jár. És fél az anarchistáktól… Tetszik tudni, olyan sok merényletről lehet hallani mostanában.
FREUD
No igen. Ez most eléggé általános félelem Nyugat-Európában.
SCHRATT
Nagyon bizalmasan. Aztán fél egyik-másik főhercegtől is…
Kis csend.
FREUD
És ezek a szorongások, vagy esetleg a magas életkor, nem okozott-e fennakadást az önök szexuális kapcsolatában…?
SCHRATT
Fennakadást? Édesen felnevet. De kedves Freud! Akkor valószínűleg nekem volnának mindenféle panaszaim… De köszönöm a kérdést! Látja, ezt vártam öntől, hogy nem kerülgeti a forró kását, hanem mindjárt a lényegre tér. Mert a lényeg: a szerelem. Magát is ez érdekli – de engem is. Kezet foghatunk. Éljen a libidó! A különbség kettőnk között csak az, hogy maga többet keres vele, mint én. Nem, ne is tiltakozzék! De talán üljünk le. Parancsoljon!… Panaszaim abszolúte nincsenek, de ha részleteket akar… Mesélhetem?
Leülnek.
FREUD
Úgy látom, asszonyom, ön meglehetősen jól ismeri a lelki bántalmak sajátos mechanizmusát.
SCHRATT
Ó! Színésznő voltam.
SCHRATT
Mondjam azt, hogy most is az volnék, csak nem kapok szerepet? Talán jobban hangzik, ha úgy mondom: őfelsége, a császár nem engedi, hogy fellépjek.
FREUD
Nem is tudtam, hogy a császár bele szokott szólni művészeti dolgokba. Ez meglep. Sőt – ha csakugyan így van –, lesújt. Az egyetlen dolog, amiért én ezt a monarchiát elviselhetőnek tartom, hogy a vezető köröket abszolúte nem érdekli, hogy mi történik kulturális életben. Rangjukon alulinak tartják, pedig csak műveletlenek. Ferenc József sem ért a művészethez…
SCHRATT
Pszt!… Ne beszéljen ilyen hangosan. Kis csend. Hátha már fölébredt.
SCHRATT
Még hallgatózik. Ja.
FREUD
Ha már fölébredt, miért nem beszélhetek hangosan?
SCHRATT
Mert önnek rossz véleménye van róla.
FREUD
Én a császárról beszéltem.
SCHRATT
Rémes ember. Maga nem szabadkőműves? Különben, beszélhet nyugodtan. Alszik… Szinte elandalogva. Hallja? Hogy horkol? Engem ezek a hangok olyan emelkedett érzéssel töltenek el, mintha a Szent István-templom orgonáját hallanám. Feláll. Álljon fel!
FREUD
Kénytelen szintén felállni.
SCHRATT
Súgva. Mennyi regiszter! Halkan dúdolni kezdi a Gotterhaltét. Közben: Dúdolhatja maga is, kedves Freud, hisz elvégre maga is alattvaló… Az övé… Milyen boldogok lehetnek azok a katonák, akik egyszer az életüket adhatják érte: Gott erhalte, Gott beschütze unser Kaiser…
Schratt énekel, Freud Zsigmond diszkréten tercel.
SUSANNA-KLIÓ
Közben. Ez az a drámai pillanat, amelyben Freud doktornak tudomásul kellett vennie, hogy odabent a császár húzza a lóbőrt. Bár nekem az az érzésem, hogy, Freud doktor az első pillanattól kezdve pontosan tudta, hogy Kissné nagyságos asszony Schratt Katalin, s hogy öreg barátja természetesen Ferenc József. Ezt nem mint múzsa, hanem mint szobalány érzem. A drámai poénok lelövése nem tartozik a rám, de nem bírom elviselni, hogy meg ne mondjam az igazságot, úgyis mint múzsa és úgyis mint szobalány.
A himnusz végeztével leülnek.
FREUD
Őfelsége… értem… De azt nem értem, hogy a szobalánya közben miért monologizál?
SCHRATT
Fejébe szállt neki a császár. És ha valami történelmi eseményt érez, rákezdi. Különben a legkitűnőbb szobalány… Nagyon zavarja?
FREUD
Nem. Nálunk is vannak ilyenek, a női osztályon. Egyszer volt egy orléans-i szűzünk. Több Szűz Máriánk… Mária Teréziánk… Mária Lujzánk…
SCHRATT
Schratt Katalinjuk?
SCHRATT
Úgy látszik, nem vagyok elég érdekes…
Egy-egy szaggatott jajkiáltás bentről. Morgásba vész.
Férfihang. „Nagyságos asszony!”
SUSANNA-KLIÓ
Burukkol már az öreg gerle!
SCHRATT
Engem hív… Feláll.
FREUD
Egy másik kérdés? Megkérdezhetem-e, hogy ez a nagy alattvalói tisztelet önben… Hogy is mondjam?
SCHRATT
Ja? Hogy nem zseníroz-e engem az ágyban? Ó, ezt minden barátnőm meg szokta kérdezni tőlem. Nekik azt mondom, hogy á, épp ellenkezőleg! Magának megsúghatom, hogy az első időben kissé feszélyezett… És kivágja. Gátlás!
FREUD
És hogy tudta túltenni magát rajta, nagyságos asszonyom?
SCHRATT
Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy – egy konfliskocsis. Őfelségének mindig van egy kis jó istállószaga.
Férfihang. „Nagyságos asszony!”
SCHRATT
Kicsit zavartan. Még nem jutottunk el oda, hogy keresztnevemen szólítson. Nagyon ügyel az etikettre… Jövök már, drága felség! Eltűnik.
SUSANNA-KLIÓ
A szoba közepén még számba veszi, hogy minden rendben van-e. Félig hunyt szemmel, mert a távolság számít, a centiméterek. Mindennek pontosan a helyén kell állnia, amikor a császár belép. Mert őfelségét… Utánozza is, ahogy váratlan helyzetben a császár tétován megretten. …a legkisebb változás kétségbeejti. „E szék az elmúlt harminc évben mintha kissé odébb állt volna. Ha efféle rendetlenséget megengedünk, mi lesz a Birodalommal?” Mint aki szembekötősdit játszik, vak mozdulatokkal megbizonyosodik hogy minden ott van-e, ahol lennie kell. Cukortartó… Rózsafüzér… Doktor úr… A szobalányok és istennők fölényével: Doktor úr, maga mit keres itt? Miért akarja itt felborítani a rendet? Tűnjön el, amíg nem késő! Maga eltévesztett egy házszámot, az utcát… Idejön, semmiről se tudva…
FREUD
Téved. Leül. Én pontosan tudtam, hogy hová jövök.
FREUD
Csak elhatároztam, hogy nem fogom megkönnyíteni a császár dolgát azzal, hogy szaporítsam azoknak a számát, akik az alattvalói hódolattól izzadó tenyerekkel, kesztyűjüket, cilinderüket potyogtatva járulnak elébe…
SUSANNA-KLIÓ
Sejthettem volna! Leül ő is, összeomolva. Magának itt tervei vannak. Maga bele akar szólni a világtörténelembe.
FREUD
Ne mondjon ilyen nagy szavakat.
SUSANNA-KLIÓ
Akkor miért jött?
FREUD
Orvos vagyok. Hívtak.
SUSANNA-KLIÓ
A nagy lehetőség! Mi? Befolyása alá vonni a császárt?
FREUD
Az ellenőrző kérdésekre a kapuban az egyik titkosrendőrnek már megfeleltem. Az nem volt ilyen szemtelen.
SUSANNA-KLIÓ
Akkor mint szobalány: előre megmondom, hogy itt honoráriumra ne számítson. A színésznők zsugoriak. A Habsburgok pláne.
FREUD
Nem túlságosan meggyőzően. Ne gondolja, hogy nekem a honorárium minden.
SUSANNA-KLIÓ
A konflisban idejövet talán eszébe jutott ez a fiatalkori álma…
SUSANNA-KLIÓ
Hogy háziorvos lesz az orosz cár udvarában, és ezért rengeteg pénzt kap. Így volt?
FREUD
De én azt a rengeteg pénzt a szegények ingyen gyógykezelésére akartam fordítani!
SUSANNA-KLIÓ
Az álmában! Felnevet. Felugrik. Mondja, doktor úr, ugye, maga fél a háborútól?
FREUD
Három nagy fiam van.
SUSANNA-KLIÓ
Most mind Klió mondom: Ötven év múlva lesz egy csoport tudós, valamelyik amerikai egyetemen, össze fognak szedni minden de minden adatot, ami a mai napra vonatkozik. A statisztikai adatokat, minden országból, a hadsereg létszámát, az ágyúk számát, a politikai pártok súlyát, a nyersanyag-lelőhelyek elosztását és gazdagságát… A királyok és tanácsadóik eszméit és rögeszméit. Mindazokat az eshetőségeket, amelyek a lángelméjükből és a bornírtságukból következhet – és mindezt betáplálják a legintelligensebb gondolkozó gépbe. Benne van 1914 minden adata. A gép emészt, emészt, emészt… És akkor feladják neki a kérdést: kitörhet-e egy világháború 1914 nyarán? Mit gondol, mit válaszolt a gép?
FREUD
Hogy nem törhet ki.
FREUD
De ötven év múlva, azok, már fogják tudni, hogy kitörhetett.
SUSANNA-KLIÓ
Magát nem nyugtatja meg, egy elektronikus számítógép leendő válasza?
FREUD
Legkevésbé sem. Ha minden racionális meggondolás szerint lehetetlen, hogy háború legyen, ez csak egy okkal több, hogy féljek, hogy mégis háború lesz.
SUSANNA-KLIÓ
Miből lesz? A császár rémálmaiból? Vigyázzon, mások is megpróbálkoztak efféle álomfejtő mesterséggel, és rosszul jártak.
FREUD
Derűsen. Van egy példaképem: József Egyiptomban. Ő fejtette meg a fáraó álmait.
SUSANNA-KLIÓ
Nekem meg van maga számára egy ellenpéldaképem: Dániel! Dániel Nabukodonozor király udvarában!
SCHRATT
Bejön. Susanna! Ne kotyogj bele mindenbe! Ennek a lánynak a hobbija a történelem. „Nabukodonozor!” Én ki se tudom mondani. Ki volt az?
FREUD
Gyermekkoromban olyan iskolában jártam, ahol alaposan tanították nekünk a Bibliát. Az ószövetségi könyveket. Jól emlékszem Dániel történetére is. Nabukodonozor neki mesélgette a rossz álmait… Hogy összeomlik a nagy kolosszus… A birodalom…
SUSANNA-KLIÓ
A közönségnek. És ezért dobják Dánielt az oroszlánverembe!… Odakerül! Odakerül! Odakerül!
SCHRATT
Csitt! Bejelentettem őfelségének, hogy itt van. Nagyon örül. Különben tudta is, hogy idejön. A rendőrség már ma reggel jelezte neki. Úgy látszik, a postán elolvasták a levelem, amit küldtem önnek. Csend. Ön ezen most megdöbben?
FREUD
Elképesztő, amit mond. Hogy engem már figyelnek?
SCHRATT
Mindnyájunkat! De a lehető legdiszkrétebben. Ó, Freud doktor, Freud doktor, mit is tudja maga, hogy mi is az a cenzúra!
SUSANNA-KLIÓ
Az első lépcső az oroszlánverembe!
Ha a rendező koncepciójába belefér: most a falakon apró kukucskáló ablakok nyílnak ki, és mindegyiken egy-egy szempár néz ide be, merően, némán. A félig kinyíló ajtóban Horthy is megjelenhet.
SCHRATT
Én szeretném őt megszabadítani a rossz álmaitól. És tudom, hogy ön képes erre. Magának olyan híre van, mint egy varázslónak. Tele van a világ a nevével – egy lélekidomár! csodadoktor! próféta!
FREUD
Mentsen ki őfelségénél…
Csend. Freud meghajol. Búcsúzik.
SUSANNA-KLIÓ
Igen, igen, a doktorurat már várják a betegei!
SCHRATT
Megijedt? Hogy mégis – egy császár? Próbálja behunyni a szemét, és elképzelni, hogy egy… egy ember… Egy szenvedő felebarátunk.
FREUD
Császár. És ha erről megfeledkezném, ez a szárnysegéd, odakint, meg a titkosrendőrök meg a cenzúrahivatal majd eszembe juttatják.
Az esetleg leselkedő szempárok most eltűnnek.
SCHRATT
… Egy kávét azért megihat velünk. A szakácsném friss fánkot is sütött. Szereti?… Tudja, az én öreg barátom, bár már ugyancsak túl van a nyugdíjkorhatáron, de azért még szorgalmasan dolgozgat… udvarolgat… Amit én kérek, azt bármelyik bécsi asszony kérheti öntől, és önnek nincs joga megtagadni: segítsen azon, akit szeretek, hogy tovább tudja viselni az élet terhét. Nem szabad hagynunk, hogy összeroppanjon. Sok ember boldogsága függ ettől. Azt akarom, hogy az én öreg barátom békében érje meg annak az évfordulóját, hogy átvette – a céget. Idestova hetven éve… Külső és belső békében… Susanna, tegyél fel egy harmadik terítéket a doktor úrnak!… És egyszer majd a történelem múzsája fel fogja jegyezni az én öreg barátomról: ő a béke császára!
A zenélőóra most üti az ötöt.
FERENC JÓZSEF
Kilép a hálószoba ajtaján. Legendás ruganyos lépteivel. Tiszti nadrág, a szürke waffenrock, minden rangjelzés és kitüntetés nélkül.
Csend. Csak az óra ütései és utána Strauss muzsikája: a Császár-keringő. Mindenki mozdulatlan. Ferenc József is. Susanna-Klió közben a színpad előterében a közönséghez beszél.
SUSANNA-KLIÓ
A béke császára! Ez? Ha Klió kacagni tudna, most kacagnék. Vegyem elő a jegyzeteimet? Amikor Olmützben sebtében császárt csinálnak belőle, Kossuth csapatai Bécs alatt vannak. A béke császára? Aki kezet csókol az orosz cárnak, és így sírja ki tőle a száznyolcvanezer katonát, hogy vérbe fojthassa a magyar szabadságharcot. A béke császára, akit megvernek Solferinónál a franciák, Königgrätznél a poroszok. Hogy aztán a poroszokkal együtt puskaporos hordót csináljon a Balkánból. Boszniát fegyveresen okkupálja, annektálja – a béke császára. Röhögnöm kell. Most is hadgyakorlatot rendez Szerbia határán… a szerb nép legfájóbb nemzeti ünnepén…
FERENC JÓZSEF
A nagyságos asszony kitűnő kávéjának illata minket is előcsalogatott.
SCHRATT
Fánkot is süttettem hozzá.
SCHRATT
A doktor úr, akit említettem.
FERENC JÓZSEF
Aprólékosan végigvizsgálja Freudot, nyakkendőjétől a cipőjéig.
SCHRATT
Hirtelen, hogy egy etiketthibát kireparáljon. Nem tudta előre, hogy abban a kitüntetésben lesz része, hogy felséged színe elé kerül. Ezért nem öltött zsakettet.
FERENC JÓZSEF
Erre megengesztelődve bólint. A boldogult császárné nagyon szívén viselte, hogy az egészségügyi intézménynek sorában minél több tébolydát és ideggyógyintézetet alapítsunk.
FREUD
Ugyanilyen protokoll-hanghordozással, de odamond. Hálával mondhatom, felség, hogy a pszichiátria fejlődéséhez szükséges minden feltétel – részint a nagyszámú ideggyógyintézet, részint a nagyszámú idegbeteg – Bécsben és Budapesten sokkal inkább megvan, mint bárhol a világon.
FERENC JÓZSEF
Igen. A császárné gondoskodása a birodalom másik fővárosára is áldólag kiterjedt.
FREUD
Erzsébet császárné s királyné érdeklődése az orvostudomány eme évszázadokon át elhanyagolt stúdiuma iránt valóban rendkívüli volt.
FERENC JÓZSEF
Változatlan protokolláris hanghordozással. Rendkívüli, de érthető. A Wittelsbach családban sok volt a bolond. Az anyám emiatt ellenezte is házasságunkat. Én azt mondtam, mi, Habsburgok eléggé józanok vagyunk, hogy ellensúlyozzuk a Wittelsbach család excentrikusságát… A Wittelsbach család egy kimondott cirkuszi trupp volt. Miksa, hitvesem atyja, szerette mondogatni, hogy ha elveszítik a trónt, gyermekeivel műlovarként megkeresheti kenyerét. Bolondult a művészetekért – Heine, Wagner stb. Terhelt család…
SCHRATT
Ezek szerint felséged édesanyjának volt igaza.
FERENC JÓZSEF
Mint mindig. Kis csend. Különben, ő is Wittelsbach volt. Nagyon terhelt család.
SCHRATT
Freudhoz.
Őfelsége most a fiára gondol… Rudolfra. Tudja, aki Meyerlinben… Mozdulat: pukk-pukk. Szegény.
FERENC JÓZSEF
Valóban. Fiam a császári fenség, durch-und-durch Wittelsbach volt. A boncolási jegyzőkönyve megállapította, hogy – Mint a vízfolyás. – „a nyíl- és koszorúvarrat korai elcsontosodása, a koponyagödör feltűnő mélysége, a koponyacsontok bal felületén lévő úgynevezett ujj alakú benyomatok, az agytekervények kifejezett lapossága, valamint az agykamrák tágulata a tapasztalat szerint rendellenes elmeállapottal járhat együtt…” Önnek mi a véleménye?
FREUD
Egy boncolóorvosnak módja van sok mindent tapasztalnia.
FERENC JÓZSEF
Amikor aztán a császárnét is megölték…
FERENC JÓZSEF
Zavarba jön. Érzi, hogy valamit rosszul mondott. Mit? … Amikor a császárnét… megölték, ott Genfben, a tóparti promenádon – a boncolási jegyzőkönyvben ezek a kifejezések szintén szerepeltek… Is!… Fiam, a főherceg durch-und-durch Wittelsbach volt. Bár nem tudott oly bravúrosan lovagolni, mint anyja, illetve nagyatyja… Ő gyakran lepotyogott. Ezt már szinte derűsen mondja.
SCHRATT
Felséged megengedi, hogy kitöltsem a kávéját?
FERENC JÓZSEF
Megengedjük.
SCHRATT
Kávétöltés közben. A doktor úr a bécsi tudományos életnek talán egyik legnevezetesebb alakja.
FREUD
Mindenesere tény, hogy Bécsben fejtettem ki tudományos működésemet. S hogy sok tanítványom él itt… Az analitikus mozgalom Bécset szinte fővárosának tekintheti.
FREUD
Bár gondoltam rá, hogy talán alkalmasabb volna fővárosnak Budapest.
FERENC JÓZSEF
Ellene vagyunk. Ezt ne forszírozza.
FREUD
Én Budapestet az analitikus mozgalon fővárosaként vettem számításba.
FERENC JÓZSEF
Aha… Az más. És sok országra terjed ki az ön… analitikus mozgalma?
FREUD
Terjed, felség. Már más világrészekben is. Bár nem kis veszteségeink is vannak. Egy zürichi tanítványom szembehelyezkedett velem, és ez év áprilisában a svájci analitikusok elszakadtak Bécstől.
FERENC JÓZSEF
Súlyos veszteségnek látszik. Bár az a tény, hogy ez év áprilisáig sikerült magtartania Svájcot: nem kis eredmény. Svájc?… Mi már ötszáz éve elveszítettük.
SCHRATT
Felséged megengedi, hogy tejet is töltsek a kávéjába.
FERENC JÓZSEF
Megengedjük – kisztihand. Mohón. A csehpimaszból négyet… ötöt!
SCHRATT
Sovány volt az ebéd a Burgban? Kirakja a fánkokat a császár tányérjára.
FERENC JÓZSEF
A legutóbbi merénylet óta, amelyet az az idegbeted ember követett el ellenünk, érezhetően romlott az étvágyunk. A Burgban alig eszünk.
SCHRATT
Mi az összefüggés?
FERENC JÓZSEF
Rájöttünk. Félünk a megmérgezéstől… De itt nem! Kérünk egy hatodikat!
SCHRATT
A rossz álmait miért nem tudja a Burgban hagyni? Együtt a rossz étvágyával?
FERENC JÓZSEF
Riadtan, és most nincs uralkodói többes. Megint kiabáltam?
Csend.
SCHRATT
Freud doktor úrnak bevált gyógymódja van arra, hogy megszabadítson minket a rémeinktől.
FERENC JÓZSEF
Fájdalmas a gyógymód?
FREUD
Nem… Nem jár fizikai fájdalommal.
SCHRATT
És nem kell hozzá más, csak egy dívány.
FERENC JÓZSEF
Az van… És a doktor úr mit csinál a pácienssel?
FREUD
Hallgatom, amit mond.
FERENC JÓZSEF
Nem hiszem, hogy nekünk sok közölnivalónk volna a doktor úr számára.
FREUD
Efféle ellenállás a legtöbb betegnél fellép. Ezt az ellenállást le kell törni.
SCHRATT
Ó! Az ellenállást letörni! Micsoda imponálóan agresszív program. Nem is nézné ki az ember a doktorból. Olyan túlságosan is jól neveltnek látszik.
FREUD
Bár nem öltöttem zsakettot. Személyemben csakugyan igyekszem civilizált emberként viselkedni. A gyógymódomra viszont valóban jellemző az agresszivitás.
FERENC JÓZSEF
Mi szívesen alávetnénk magunkat a doktor úr vallató kúrájának, de nem hisszük, hogy alkalmasok volnánk páciensnek… Amikor leereszkedem a térdeplőre, hogy a gyóntató atya fülébe elsuttogjam bűneimet: egy se jut eszembe. Minden gyónásomat azzal kezdem, hogy „nem emlékszem”… A bűnökre ráhull a feledés fátyola… És nem emlékszünk… Mennyi mindenre hullott már rá a feledés fátyola! „Többre nem emlékszünk.”
FREUD
„Többre nem emlékszünk.” És itt kezdődik az analízis.
FERENC JÓZSEF
Mert itt van a kutya elásva. Ugye?
FREUD
Ahogy mondja felséged.
FERENC JÓZSEF
Csakhogy a kutya nem lesz kiásva.
SCHRATT
Őfelsége hallgatása már legendás.
FREUD
Nincs hallgatag ember. Minden ember imád beszélni.
SCHRATT
Azt hittem, hogy csak én!
FERENC JÓZSEF
Megdöbben. Ön fecsegő?
SCHRATT
Módjával, felség.
FREUD
Az emberek olyanok, mint a madarak.
FERENC JÓZSEF
Érdekes megfigyelés. Boldogult fiamnak kimondottan papagájarca volt. Az anyám – amint a bölcsőben meglátta – figyelmeztetett is erre. Nem kedvelte ezt az unokáját… S boldogult fiam valóban fecsegő természetű volt. Zsurnalisztákkal állott összeköttetésben. Hirtelen. Doktor úr nem áll összeköttetésben zsurnalisztákkal?
SCHRATT
Nyugodt lehet, felség. Erről én is informálódtam elébb. Freudhoz. Megbocsásson.
FERENC JÓZSEF
Ennek örülök… Ez az analízis így egyre csábítóbb! Egyszer mindent, de mindent kipakolni! Ugyebár, erről van szó?
FERENC JÓZSEF
Mit szólna hozzá, nagyságos asszony?… Ha mi elkezdenők ezt a kúrát? Elvégre lakájok és orvosok előtt nem muszáj feszélyeznünk magunkat.
SCHRATT
A vastag sértést megpróbálja bóknak feltüntetni. Doktor úr, azt hiszem, ön sohasem fogja elfelejteni a császári bizalomnak ezt a kitüntető megnyilatkozását!
FREUD
Sohasem, asszonyom. Annál kevésbé, hiszen az egész orvosi társadalmat kitüntette vele őfelsége.
FERENC JÓZSEF
„Többre nem emlékszünk”… Mostanában egyre ritkábban járulunk a gyónás szentségéhez… Hirtelen, a rögeszmét. A trónörökös túlságosan jó viszonyban van az egyház köreivel. A Burg káplánja is az ő besúgója.
Ha a rendező stílusa megengedi: vele szemben a falon egy arckép eltolódik, és a keretében egy rosszul borotvált pap néz ki Ferenc Józsefre, fején birétummal.
FERENC JÓZSEF
Szinte kiáltva. Már az Isten előtt sem tárhatom föl a lelkem! Maga elé mered.
SCHRATT
Keze a Freudén.
Lehet, hogy a császárnál a végén magának kell majd helyettesíteni az Istent, kedves Freud.
FERENC JÓZSEF
Még az előző elrévedéséből. A Habsburg-háznak annyi tagja hal hirtelen halált mostanában – a gyónás szentségének felvétele nélkül. Boldogult fivérem, Mexikóban. Boldogult hitvesem, Genfben. Boldogult fiam, Mayerlinben. Boldogult… Ki is még? És hol?
SCHRATT
Senki más. És sehol.
FERENC JÓZSEF
Biztos? jaj de jó!… Mi ki fogunk pakolni!… A jezsuiták, mint gyóntatóatyák, különleges hatalmi pozíciókhoz jutottak. Erős nemzetközi szervezet. Psszt! Int, hogy a falnak is füle van. Lehetséges-e, hogy az ön analitikus mozgalma, amely – mint mondja – terjed, önben egyszer egy új Loyolai Szent Ignácot fog üdvözölhetni?
SCHRATT
Hallja ezt, Freud?
FREUD
Mogorván. Nem vagyok tagja az egyháznak.
FERENC JÓZSEF
Annál inkább – alapíthat egy másikat! S a cercle-ek mechanizmusával: a másik oldal felé is mond egy kellemetest. E tejeskávé színe olyan, mint nagyságos asszony arcbőrének a teint-je, így nyaranta. És ezt mi szeretjük.
SCHRATT
Kissé odatartja az arcát. Halkan. Ez egy kivételes kapcsolat…
FERENC JÓZSEF
Szertartásosan megpaskolja, s aztán felemeli a kávés csészéjét és nagy élvezettel beleszürcsöl.
Mindnyájan kávéznak.
SUSANNA-KLIÓ
Be, már szinte táncos léptekkel. Amit mond, a közönségnek szól. Itt a hír! Itt a hír! Itt a hír! Megjött a hír a trónörökös haláláról! Már egész Bécs tudja, csak őfelsége nem. Az ajtó előtt a szárnysegéd hallgatózik. Várja az alkalmas pillanatot, hogy beléphessen. Jelenteni szeretné a hírt. Ez a csend most felbátorítja őt a merész lépésre…
Az ajtó kinyílik.
SUSANNA-KLIÓ
És Horthy szárnysegéd belép. Hívás nélkül. Őfelsége ki fogja rúgni. Mibe fogadjunk? Leül a földre. Derűsen várja a fejleményeket.
HORTHY
Csakugyan belépett, megáll az ajtóban, kihúzza magát, mereven mézi a kávézó társaságot. Szeretne megszólalni.
FERENC JÓZSEF
Rápillant, hosszan, hidegen. Leteszi a csészét.
SUSANNA-KLIÓ
A fiatal fregattkaptány lelki szemei előtt most feltűnik Görz látképe. Ide vonulnak vissza a nyugdíjazott katonatisztek… Mediterrán éghajlat.
HORTHY
Torkát köszörüli, diszkréten.
FERENC JÓZSEF
Leteszi csészéjét. Nagyságos asszonyom minapában érdeklődni méltóztatott, hogy vajon miért váltam meg előző szárnysegédemtől. Hát ezért, mert kotnyeles volt!… Kikocsiztunk. Szárnysegéddel az oldalunkon. Mi szokásunkhoz híven hallgattunk. Pár órai kocsikázás után, amidőn Mária Terézia császárnő szobra mellett hajtatunk, volt szárnysegédem kérdezetlenül megszólal. Társalogni kezd! „Szép szobor” mondja. Holott a szobor műbecséről legkevésbé sem óhajtottunk vele diskurálni. Elönti a düh. És ha nem volna szép, akkor talán le kéne dönteni? Fel kéne robbantani?! A ilyen esztétikai fecsegésekkel kezdődik a anarchia! Liheg majd fékezi magát, és legfagyosabb hangján folytatja.
Természetesen nem válaszoltunk a javíthatatlan fecsegőnek Horthyhoz fordul, de keresztülnéz rajta. Rövid úton szolgálatból elbocsáttatik, nyugállományba helyeztetik, és azóta is egy jónevű trieszti ideggyógyintézetben kezeltetik.
SUSANNA-KLIÓ
Mediterrán éghajlat…
HORTHY
Mindennek ellenére még egyszer krákog.
SCHRATT
Hátha valami fontos esemény történt?
FERENC JÓZSEF
Anélkül, hogy még egyszer Horthyra nézne. Majd elénk terjesztik róla az aktát. S kávézik tovább.
FERENC JÓZSEF
élesen.
Fontos esemény! Tudom én, hogy mi szokott lenni fontos esemény! Lecsapja az asztalkendőt. Ferenc Ferdinánd őfelsége fennhéjázó hangú telegrammot küldött, hogy Boszniában és Hercegovinában rend és nyugalom, hogy a manőver pompásan sikerült, hogy hadseregünk, melynek persze most már ő a fővezére, legyőzhetetlen. A jövő évben tehát bekebelezhetjük Montenegrót. Így! Kézzel kiemel egy fánkot, a szájába tömi. Aztán Szerbiát! Újabb fánk.
Albániát! Fulladozik. A Balkánt!… Köhög, elkékül, és fal tovább.
SUSANNA-KLIÓ
Nem első és nem utolsó alkalommal láthatják a történelemben, hogy evés közben jön meg az étvágy.
SCHRATT
A császár hátát ütögeti. Kuckuc, felség! Kuckuc!… Ez a buta szárnysegéd! Sikerült felizgatnia a császárt. Kuckuc, felség!
FERENC JÓZSEF
Minket csak a trónörökösöknek sikerül felizgatni. Legutóbb is ez a Rudolf… Illetve ez a Franci. Mindegy. Táviratot küld, hogy elejtette a huszonötezredik rókát. Egy héttel ezelőtt ünnepelte – baráti körben – az ötezredik elejtett szarvasát. Természetesen távirat erről is. Vaddisznót, mennyit is lőtt?
SCHRATT
És hajtót? Jágert? Fővadászt?
FERENC JÓZSEF
Az egyik udvari vadászaton engem is majdnem meglőtt.
SCHRATT
Az viszont a Rudolf volt!
FERENC JÓZSEF
Ja! A Rudolf is! De a Franci is. Persze, mind a két esetben véletlen volt. Megállapíttatott.
SCHRATT
Freud doktornak érdekes elmélete van a véletlenekről.
FERENC JÓZSEF
Nekem is… Csend. Majd. A trónörökös célzásokat enged meg előrehaladott életkoromra.
SCHRATT
De nem! Aki olyan öreg, mint ő, az hallgasson! Öreg! Ki látott hatvanéves trónörököst. Egy fogatlan királyfi!
FERENC JÓZSEF
Bármi malőr történik az országainkban, egy vicinális kisiklik valahol Galíciában, a trónörökös őfensége berúgja ránk az ajtót, és azt kiabálja, hogy monarchia egy szemétdomb. Hogy a kormány egy „Mumienkabinett”, a tábornokaim pamlaglovasok, a miniszterelnök egy „főszenilitás”. Holott a trónörökös tudja, hogy ezek a mi leghívebb embereink… Kipróbált híveink…
SUSANNA-KLIÓ
Ezek az emberek mind pontosan tudják, hogy mi történt azon az éjszakán a császár fiával Mayerlingben, és azóta is hallgatnak és hallgatni is fognak.
FERENC JÓZSEF
…Híveink… Híveink… Híveink…
SCHRATT
Csendesen, Freudhoz. Őfelsége ilyenkor a fiára gondol… Jelzi: puk-puk.
Megilletődött csend. A csendben Klió beszél.
SUSANNA-KLIÓ
Önök most azt remélik, hogy én elmondom, mi történt Mayerlingben. Hát nem. A szobalányok indiszkréciójának is megvannak a határai. A történetírás múzsájáról nem is beszélve. Hogy nekünk mit szabad megírni, és mit nem. Látják, a tanúk hallgatnak, a dokumentumok pedig – váratlan tűzesetek következtében – elégtek. Például az is csak most derült ki, hogy őfelsége legdicsőségesebb őse, I. Lipót császár, megmérgezte saját unokáját, nehogy a fiatalember megörökölje az ő orra elől Spanyolországot… Egyszer Mayerlingből is előkerül valami. Legyenek türelemmel pár száz évig.
FERENC JÓZSEF
Miért nem jelentik nekem, ha valaki meghal? Amikor a fiam meghalt, reggel kilenckor már tudta Rothschild bankár, ő elsőnek. Délelőtt tudta a börze és minden külföldi követség. Délben a császárné már a szobájában zokogott. És én a déli harangszó után még ott álltam az ablakban, és dúdoltam a Hugenották nyitányát, amit a katonazenekar a placcon játszott… Hány óra van?… Oszkár Potiorek táborszernagy a felelős, hogy a boszniai hadgyakorlaton minden a legnagyobb rendben történjék. Oszkár Potiorek is a régi gárdából való. Dienen és Maul halten. Mindent tud és hallgat… Ravasz! Ravasz pamlaglovas!
SCHRATT
Már az Álarcosbál reminiszcenciájával. Oszkár tudja, hogy mi történik most Boszniában!
FERENC JÓZSEF
Nevet. Oszkár tudja!… Oszkár tudja!
SCHRATT
Oszkár tudja, hogy mi történt Mayerlingben!
FERENC JÓZSEF
… Oszkár tudja.
SCHRATT
De nem mondja! És rágyújt az áriára.
|
| |
|
Oszkár tudja-a, de nem mondja-a, |
| |
|
Oszkár tudja-a, de nem mondja-a… |
|
Tralalalla-lallalla… Tralalalla…
FERENC JÓZSEF
Nagyon fülbemászó melódia. S brummogja ő is. Oszkár tudja, de nem mondja…
SCHRATT
Doktor úr, miért nem énekel velünk; A jó orvosok mind zenebarátok… Tralalalla trallalla… Tralalalla, lallalla! Oszkár tudja, de nem mondja-a…
SUSANNA-KLIÓ
A doktor urat várja kint a konflis.
FREUD
Attól fél, kedvesem, hogy bele találom ütni az orromat a történelembe? Történelem? Hiszen itt tejszínhabbal van leöntve minden! Ironikus udvariassággal. Igenis, nagyságos asszonyom! Parancsára! S ő is dúdolni kezdi.
Tralalalla. tralalalla…
SCHRATT
Énekel és közben. Mondja, doktor úr, hát lehet-e rossz ember, aki így szereti a zenét? Lallázik tovább.
FREUD
És bizonyára a virágot is! Lallázik.
FERENC JÓZSEF
Ördöge van, professzor! Mi valóban nagyon, de nagyon szeretjük a virágokat. Lallázik.
FREUD
És ugyebár, őfelsége a német császár is nagyon szereti a virágokat? Lalalla-lallala… Őfelsége, az orosz cár is nagyon szereti a virágokat… Lalla… Az angol király őfelségéről nem is beszélve… Tralalalla…
SCHRATT
Mind, mind nagyon szeretik a virágokat! Kedves Freud! Maga milyen jól informált a legfelső körökben… Lallázik tovább.
FREUD
Egyáltalán nem, nagyságos asszonyom! Tralalla…
SCHRATT
Hogy ilyen jól tudja!
FREUD
Van egy vicc: két zsidó utazik a vonaton – ennek a csattanója az, hogy kiszá-mí-tottam. Hát én is csak úgy kiszámítottam, nagyságos asszony, hogy őfelségéék szeretik a virágokat.
SCHRATT
Meg a zenét! Kedves Freud…
SUSANNA-KLIÓ
Hiába a tralala! Már tudja a hírt Rothschild bankár. És tudja a börze. A középületekre mindjárt kiteszik a gyászlobogót…
SCHRATT
Gyönyörű ez a nyár! Kedves Freud – bár csak sose érne véget… És gyönyörű ez a monarchia…
Háttérben továbbra is kitartóan lallázik és tralalázik a császár, a Schratt és Freud…
SUSANNA-KLIÓ
És végül, utolsóként, a császár is megtudta. Bár vannak, akik azt állítják, hogy előre tudta… Bardolff ezredes jelentette neki a hírt…
Azok hárman halkan tovább laláznak, de mereven, mint akik csakugyan gyászhírt hallanak.
SUSANNA-KLIÓ
…A hiteles dialógus így folyt le. Hülye egy dialógus! Bardolff: „Felség! A trónörököspárt Szarajevóban meggyilkolták!” Ferenc Józsefnek a szeme se rebben. Egy pillanatig hallgat, és megkérdi: „Úgy? És miként viselkedett a főherceg?” (Und wie hat sich der Erzherzog gehalten?) Bardolff: „Mint egy katona, felség!” (Wie ein Soldat, Majestät!) És ekkor a nyolcvannégy éves uralkodó ezt a megjegyzést tette: „Ő császári fenségtől nem is lehetett mást várni.” (Das war von Seiner Kaiserlichen Hoheit auch nicht anders zu erwarten.) Bardolff ezredes ezután egy bíráló megjegyzést engedett meg magának Potiorek Oszkár vétkes mulasztásáról… Erre…
FERENC JÓZSEF
Magából kikelve, szinte üvöltve. Táborszernagy Oszkár Potiorek amit csinált, nagyon jól csinálta. Az indulattól elakadt a szava. Csak liheg. Aztán kihúzza magát, s a megtalált – a legarrogánsabb és legironikusabb – császári fenséggel mondja. Egy magasabb hatalom, íme, ismét helyreállítja a rendet, amelynek veszélyezettsége miatt nekünk rossz álmaink voltak.
SCHRATT
Ezek történelmi szavak… Susanna!
SUSANNA-KLIÓ
Igenis, nagyságos asszony… Más hangon. Sokan próbálták ezeknek a történelmi szavaknak az értelmét megfejteni. Talányos szavak. „Oszkár tudja”… De mi már soha ebben az életben nem fogjuk megtudni, hogy Potiorek Oszkár minden képzeletet felülmúló ostobasága, amellyel a trónörökös párt egész délelőtt lassított menetben sétáltatta a minden utcasarkon ott ácsorgó elszánt merénylők orra előtt, fenékig ostobaság volt-e, avagy egy kis intrikát takar, az öreg, ravasz pamlaglovagok sikeres intrikáját, a trónörökös élete ellen.
FERENC JÓZSEF
Ismét egy Habsburg, aki a gyónás szentsége nélkül volt kénytelen távozni az élők sorából. Sajnálatos. Hol is? Szarajevóban?
SCHRATT
Most mi lesz, felség?
FERENC JÓZSEF
Mi lenne? Egy másik főherceg lesz a trónörökös. Van belőlük. Ujjain számlálgatja. A Károly! Jó!… Nagyon jó!… A felesége is jó! Bourbon–Pármai-házból való vérbeli főhercegnő. A Zita! Nagyon jó! Nem lesz vele baja a főudvarmesternek, hogy hova ültesse, s hova temesse, ha majd meghal. A Zita! Ő majd jöhet a kriptába!
SCHRATT
Miért? Őket, akik most együtt mentek a halálba? Őket talán nem fogják együtt eltemetni?
FERENC JÓZSEF
Ha a boldogult trónörökös igényt tart rá, hogy Habsburgok közé temettessék, a Kapucinusok kriptájába, oda nem hozhatja magával rangján aluli feleségét. Más az ágy és más a kripta! Búcsúzik. Nagyságos asszony, az ozsonna kitűnő volt, mint mindig. Freudhoz. Megelégedéssel tölt el minket, doktor úr, hogy ön tehetségét a bécsi elme- és ideggyógyászat felvirágoztatásának szenteli. Elmekórházakat kell építtetnünk! Sok-sok elmekórházat! Ha az elmekórházakban elegendő férőhely van, az elmebetegeknek nincs módjuk minket a nyílt utcán meggyilkolni. Biccent. Indul.
FERENC JÓZSEF
Megtorpan. Zavarba jön. Schrattra néz. Mi ez?
SCHRATT
Semmi, semmi, a doktor csak köszöni a kegyes szavakat.
FREUD
Igen, de kérni is szeretnék felségedtől valamit.
SCHRATT
Nem, nem, nem! Mi a világért se kérhetünk semmit se őfelségétől. Csak hivatalos audiencián. Ott is egy héttel előbb, írásban benyújtva. Int Freudnak, hogy most már csitt. …Majd benyújtjuk, kedves doktor. Megcsinálja az egy helyben összeroskadásnak azt a bonyolult műveletét, amelyet Hofknixnek hívnak. Ezzel búcsúzik a császártól.
FREUD
Nincs egy hetünk rá! Az események gyorsabbak lehetnek… Felség!
SCHRATT
Felugrik. Az Isten szerelmére! Ön civilizált embernek látszott!
FREUD
Igyekszem az lenni. De három szép fiam van…
SCHRATT
Majd felveszik őket, majd kinevezik őket, majd előléptetik őket, majd kitüntetik őket. Nekem súgja meg, de a császárt nem szabad csak úgy ukmukfukk döntés elé állítani. Tiltja az etikett!
FREUD
A kérdés fontosabb, hogysem az etikettre tekintettel lehetnék. Mindhárman katonakorban vannak…
FERENC JÓZSEF
Ó! De hisz ez nagyon rokonszenves. És melyik fegyvernemhez óhajtja őket besoroztatni?
SCHRATT
Hogy őfelsége ma milyen kegyes! Császárvadász? Magyar huszár? Ott a páratlan számú ezredek az elitezredek. Az 1-es, 3-as, 5-ös, 7-es. A világoskék atilla nagyon jól fog állni a fess Freud fiúkon.
FREUD
Nem egészen erről van szó. Arra szeretném kérni őfelségét, ha már a nagyságos asszony bizalma vagy valami véletlen – talán a gondviselés? – a császár közelébe hozott engem a mai napon… Csakugyan, mint egy Józsefet vagy mint egy Dánielt…
FERENC JÓZSEF
A javallott gyógymódot – hogy nevezi? analízis? – meg fogjuk fontolni, kedves doktor Freud. De nem hisszük, hogy alá fogjuk vetni magunkat e kúrának.
FREUD
Ebben a puskaporos világban mindent meg kell próbálnunk, hogy visszafogjuk a pusztítás felé vivő ösztönöket… A császárokban… a miniszterekben… a tábornokokban. És persze azokban a milliókban, akik hajlandók volnának meghalni – ezekért.
FERENC JÓZSEF
Meghalni és hallgatni! Tanácsolom önnek, hogy ne igyekezzék megfosztani ehhez való joguktól alattvalóinkat.
SCHRATT
Csak nem a háborútól fél, kedves Freud?
FREUD
De, bevallom, félek.
SCHRATT
Most, Szarajevó után? Nevetséges!
FREUD
Lehet. De belém nevelték, hogy legyek felkészülve mindig a legrosszabbra.
FERENC JÓZSEF
Önnek nem lehettek jók a gyermekévei, kedves doktor Freud.
FREUD
Igen, felség, már ötezer éve nem azok. Ezért félek. Félek most is. És ezért akarom arra kérni őfelségét, ha hajlandó meghallgatni, hogy vigyázzon! nehogy háború kerekedjék ebből.
SCHRATT
Ebből? Hathónapos udvari gyász – ez lesz minden! Felnevet: van tehetsége hozzá, hogy oldja a feszült hangulatot, a maga módján. Egy fekete szalagot varázsolt elő, próbálgatja. A gyásznak egy kis kokett jele… Hogy áll?… Azt hiszem, a szegény főhercegnőnek a Burgban nagyon nehéz lesz. Ugye, felség? A főudvarmester bizonyára személyesen felügyel, hogy fekete klottbugyit viseljenek hat hónapon át.
FERENC JÓZSEF
Az efféle humort imádja. Ezt könnyen el tudjuk képzelni!… Auguszta főhercegasszony fekete bugyiját! Most végre feloldódik, felszabadul, ellenállhatatlan röhejben.
FREUD
… Nem is csak a fiaimat féltem. Őket csak szemérmességből mondom. Hisz nem kezdhettem a legnagyobb szavakkal… Hogy: emberiség… Pedig róla van szó… Kimondtam. Miért ne? Mintha egy negyedik fiam volna. Ő, az emberiség. Egy kicsit akaratgyenge fiú… Én tudom, hogy mennyire akaratgyenge. De nagyon tehetséges. szépen fejlődik. Ha a császárnak lehetnek szeretett népei, nekem ez van, az én szeretett emberiségem. Ha az emberiség most megússza, még ezt az egy nyarat, annyi erőfeszítés után – a prófétáink, Jézus Krisztus és a többi nagyszerű szentek és humanisták annyi erőfeszítése után – most egy magasabb szintre kerülhetne, végre! Egy felsőbb osztályba! Hiszen nemcsak a háború feltételei vannak készen, hanem egy új humanizmusé is. Bécs, Prága, Zágráb, Trieszt, Budapest, Krakkó szellemi élete soha ilyen pezsgő nem volt. A bécsi zene, amely mindig mentsége volt a birodalomnak, most van megújulóban.
FERENC JÓZSEF
A könnyeit törölgeti. Az a klottbugyi… Oppardon!
FREUD
Csendesen. Amit mi kitaláltunk, a lélekelemzés, talán az is számít valamit – egy lépés az ember teljesebb felszabadulása felé… Csak egy utolsó erőfeszítés kéne!
FERENC JÓZSEF
Ezen érveket – ígérjük – mi meg fogjuk fontolni, meg fogjuk gondolni. Bár ezek az érvek legkevésbé sem szólnak egy kis háború ellen.
SCHRATT
No, ne ijedjen meg, kedves Freud. Akármilyen ügyetlenül érvel maga, háború most nem fog kitörni. Ferenc Ferdinánd akarta a háborút. Ferenc Ferdinánd nincs többé. Ahogy azokat a szegény őzeket és rókákat irtotta, gépiesen, ezerszámra – és közben a vadászlesen aktákat írt alá, pfuj! – így csinálta volna a háborút is. Gyűlölte, ami más volt, mint ő. Gyűlölte a zsidókat, gyűlölte a kálvinistákat, gyűlölte magyarokat, az olaszokat, a franciákat, az angolokat… Kiket még? Mindenkit. És őt is gyűlölték. Látja! Puk-puk! Hát ez a „Kriegshetzer” nincs többé. És az a „Kriegshetzerin” felesége sincs többé. Ez a lényeg! Képzeljen el, egy leendő császár mellett egy rangon aluli asszonyt… Egy ilyen nőnek minden eszköz jó, csakhogy őt elismerjék teljes jogú élettársnak. Minden! Egy világháború! Az kell! Mert az majd elsöpri a százszorszent etikettet. A főudvarmestert… Mert mindig az efféle deklasszáltak akarják leginkább a háborút. És tudja maga, mennyien – vagyunk?
FREUD
Hogy mennyi beteljesületlen vágy…
FERENC JÓZSEF
Amikor annak idején elveszítettük Velencét és Milánót – nagyon hiányzanak nekem ezek a szép városaim –, III. Napóleon császár azt üzente nekünk, hogy kárpótoljuk magunkat a Balkánon. Hogy szabad kezet ad…
HORTHY
Be, tiszteleg, mint aki jelenteni akar.
FERENC JÓZSEF
Most tör ki. Ha a szárnysegéd úr azt akarja jelenteni nekünk, hogy Szarajevóban megölték a trónörököst és hitvesét, elkésett. Tudjuk! Feltehetően az utcán már minden rikkancs ezt kiabálja… Az a kellemes melódia, Oszkárról, azt hiszem, a fülemben maradt. Azoknak, akik ezen talán megbotránkoznak. Majd a Burgban gyászolunk.
El. Legendás ruganyos lépteivel. Nyomában Horthy.
SCHRATT
Még egyszer kivágja az udvari etikett előírta pukedlit. Szép álmokat, drága felség! Aztán, hogy Freuddal egyedül marad, leveti magát a díványra, fáradtan. Fáradtságában szinte nyersen. Ez is megvolt! Miért tartotta még vissza? Halántékát masszírozza. Nem vagyok egy migrénes típus, de ma is megfájdult a fejem.
FREUD
Nem ölnek meg mindennap trónörököst.
SCHRATT
De. Mindennap történik valami. S ha nem történik semmi, az még rosszabb. A várakozás. Hogy na! Mi lesz?
FREUD
Mi lesz?… Háború lesz.
SCHRATT
Magának ez a fix ideálja… A császár jobban fog aludni. Az lesz.
FREUD
Napóleon is kitűnően aludt a nagy csaták előtt.
SCHRATT
Na látja, a történelem jobb doktor magánál. A halálhír hallatára őfelsége szinte megfiatalodott. Csak maga rontotta el azzal az okvetetlenkedésével. Őt nem szabad megijeszteni… Maga azt képzelte, hogy az ilyen öregurak csak arra valók, hogy a fiatalok átlépjenek rajtuk. De a történelem nem igazodott az ön elméletéhez. A merénylő golyója nem az öreg császárnak lyukasztotta ki a bőrét, hanem annak a felpödört bajuszosnak. Feláll, a dugaszból pálinkásüveget vesz elő, poharakat. A céget a főnők vezeti tovább! Töltött. Éljen a császár! Prozit, Freud!
FREUD
Ha fáj a feje, ne igyék.
SCHRATT
Legyint, iszik, tölt. A maga receptjei nem mindig stimmelnek, doktor úr! Mielőtt idehívtam, kölcsönkértem egy barátnőmtől a maga műveit… Csodálkozik, hogy nekem ilyen művelt barátnőim vannak?
FREUD
Így talált rá a libidóra.
SCHRATT
Másra is. Hogy a fiatalok elveszik az öreg férfiaktól az asszonyokat. Ez se stimmel. Azt hiszi, hogy nekem kellenének ezek a nyavalyás kis főhercegek?… Éljen a császár!
SCHRATT
Ő? A legszebb császárkorban van… Nyolcvannégy… Mondja, Freud, magának hány szeretője volt eddig? Hány nőt szeretett életében?
SCHRATT
A feleségét… Gondoltam. De akkor, hogy jön maga ahhoz, hogy folyton a libidóról írjon? Ferenc Józsefnek kéne könyveket írni a libidóról. A „Dienstkontessé”-k még ma is sorban állnak a Burgban a császár rendelkezésére.
FREUD
Iróniával. Éljen a császár!
SCHRATT
Egy futó kalandja csak volt? Házassága előtt? Alatt?… Nem? Most már kezdem érteni, hogy miért nem stimmelnek az ön teóriái.
FREUD
Majd ha végigcsináltam őfelségével azt az analitikus kúrát, amelyért idehívott, majd meglátom, hogy revideálnom kell-e a teóriáimat.
SCHRATT
Nem akar inkább engem lefektetni arra díványra?
FREUD
Azt észrevettem, hogy őfelségét csábítja is az analízis, meg fél is tőle. Ez persze nem újság. De benne nagyobb az ellenállás. Fél kiszogáltatni magát. És a Habsburg ház titkait! És az a rendíthetetlen önérzete! Még nem láttam embert, aki ennyire egyetért saját magával…
SCHRATT
Ötvenmillió ember ért egyet vele, kedves Freud – kivéve néhány kávéházi entellektüelt.
FREUD
Én is készültem erre a találkozóra, nemcsak maga. Meghozattam néhány történelmi könyvet. Ausztria történetét, Ferenc József életrajzát…
SCHRATT
És csöpögött belőlük a vér! Magának is rossz álmai lehettek, kedves Freud, ma éjszaka.
FREUD
Én minden rosszra el vagyok készülve. A Habsburgoknak sikerült párosítani a gondolatok elfojtásának legfejlettebb technikáját a lehető leggátlástalanabb cselekedetekkel.
SCHRATT
Nevet. Nekem mondja?
FREUD
Elolvastam ezeket a könyveket, és rájöttem, hogy itt csakugyan minden megtörténhetik. Minden!
SCHRATT
Most már látszik, hogy részeg. Ez már igaz! Minden! Minden!… Minde-e-en… Ebben a szép nagy monarchiában minden, de minden lehetséges.
FREUD
Az is, ami az öregek abszolút győzelmét jelenti a fiatalok fölött…
SCHRATT
Kimondja. A háború.
SCHRATT
Mert kimondtam? Súgva. Él-jen-a-hábo-rú! És mint aki elszólta magát, játékosan a szájára üt. Csakhogy azok a könyvek, amiket maga olvasott, már gondosan cenzúrázott könyvek. Őfelsége maga szokta lektorálni azokat a műveket, ahol az ő rémtetteiről írnak.
FREUD
Hallotta maga annak a városnak a nevét, hogy Brescia?
SCHRATT
Hogy micsoda? Brescia Van ilyen város?
FREUD
Van. Nagyon híres város. Mert fel merészelt kelni az osztrák uralom ellen. És akkor a leglovagiasabb császár elrendelte, hogy ebben a városban korbácsolják meg az asszonyokat. A piactéren.
SCHRATT
Feltehetően meztelen altesttel.
FREUD
Ezeknek az asszonyoknak a fiai otthon korbácsot őriznek, hogy megfizessenek…
SCHRATT
Nanana! Egy pszichiáter az ilyesmin ne háborodjék fel! Ha olyan nagy tudós, próbálja megérteni. Még csak tizennyolc éves, és már császár! Mindenható! Tele szexuális vággyal, bosszúvággyal, bírvággyal… Egyik tenyerén ott a milánói dóm, mint egy szép habos torta, a másikon Velence, a Szent Márk térrel és minden galambjával… És egy szép napon csak el akarják mindezt venni tőle, valamiféle olasz egység címén. Amikor ő imádja a habos tortát és imádja a fehér galambokat. Ő a béke császára! És elkezd nevetni.
Erre most már magának is innia kell! Prozit!
FREUD
Maga most mentegeti vagy vádolja őt?
SCHRATT
Na mondja csak, tovább, tovább! Brescia. És mi volt még? Imádom, ha beszélnek Franziról… Tölt.
FREUD
Tudja, hány embert végeztetett ki?
SCHRATT
Azt csak a jóisten tudhatja.
FREUD
Egyetlen napon például tizenhármat.
SCHRATT
Szerencsétlen szám.
FREUD
Magyar tábornokokat.
SCHRATT
A Franzi? Nahá-át! Valami különös, vészjósló hamisság van a hangjában.
FREUD
Bocsásson meg, ha ezen rossz véget ért magyar tábornokok emlegetésével önt a legszentebb érzéseiben megbántottam volna.
SCHRATT
Legszentebb érzéseimben, bizony. Megbántott. Nagyon, de nagyon megbántott.
FREUD
Nem szoktam ilyen tapintatlan lenni. Talán az éjszakai olvasmányok, a mai események…
SCHRATT
Emlékszik azoknak a szerencsétlen tábornokoknak a nevére? S váratlanul, csendesen, sebesen neveket kezd mondani. Alig hallhatóan darálja őket. Aulich, Damjanich, Knézich, Lahner, Leiningen, Pöltenberg, Nagy-Sándor, Török, Vécsey – Hirtelen ordítva – kötél által! És most már teljes erőből üvölti, de nagyobb szünetekkel. Golyó által: Lázár Vilmos… Dessewffy Arisztid… Szünet. Schweidel József… és… Kiss Ernő. Csend. És most már szinte csevegően. Mond ez a név önnek valamit, doktor úr? Von Kiss… Ittebei Kiss Ernő.
Csend.
SCHRATT
Az apósom. Kivégeztette első Ferenc József. Nagyszerű ember volt az apósom. A többi tizenkettő is. Fiatalok voltak, bátrak, tehetségesek. Ők nem voltak pamlaglovasok. Az apósomnak szobra áll a szülővárosában. A megye asszonyai emelték neki. A hálás asszonyok! Ilyen férfi volt! Ezen úgy felnevet, hogy szinte zokog. Na most mondja, ha maga ezeket a Habsburgokat akarta itt analizálni – ki az igazi szörnycsalád? A Habsburgék? Vagy a Schratték?… Én, a Schratték lánya… Frau von Kiss… mi vagyok? Feleljen!
FREUD
Az imént figyelmeztetett idegorvosi mivoltomra. Mindnyájunk lelkében fel kell tételeznünk szörnyeket. Elvetélt embrióktól a kivégzett rokonokig…
SCHRATT
Én majd megmondom magának, hogy ki vagyok. Képzelje el a férjemet, a szabdságharcos tábornok fiát, most valahol a földgolyó túlsó felén fejjel lefele áll – és az apjára gondol. És aztán az apja hóhérára gondol, Ferenc Józsefre. És a feleségére gondol. És a fiára gondol. Kínos? Mi? Mert még az is van. A nagy szabadságharcosnak van unokája is… Amikor kisgimnazista volt, a Theresianumban a padjában mindig talált egy cédulát, meg este a párnája alatt. „A te anyád egy nagy…” S kiírva, hogy micsoda. Magyarul. Akárhány gyereket csaptak ki, a cédula minden este ott volt a párnája alatt. A bécsi rendőrfőnök személyesen nyomozott. Hiába. A cédula ott volt. „A te anyád egy nagy kurva!”… Azok a gyerekek bátrabbak voltak, mint maga, kedves Freud. Azok kimondták, hogy én mi vagyok. „Egy nagy kurva!”
SCHRATT
A Tóniból?… Báró! Báró lett a fiam. Kicsit nevet. Iszik még egyet. Amikor nagykorú lett, báróságot kapott a Tónika a jó császár bácsitól… Lehet, hogy ő is őriz otthon egy korbácsot? De rázza a fejét: ez nem valószínű.
Csend. A csendben a kis ingaóra szaporán elüti a hatot. S aztán rákezd a Kaiserwalzerra.
SCHRATT
Kihívóan, gúnyosan. Hallja? Bécsi zene! Ez is!
FREUD
Ki ne ismerné? A Császárkeringő…
SCHRATT
Az enyém! A Strauss nekem ajánlotta. Megfogja az óra ingáját, ránt egyet rajta, kitépi. Most már ez is hallgat… Mint őfelsége szárnysegédei, miniszterei, tábornokai, lakájai, szeretői…
FREUD
Őfelsége analitikus kúráját mikor kezdjük?
SCHRATT
Semmikor. Maga a végén nagyon ráijesztett a császárra. Eddig Ferenc Ferdinándtól félt. Most már magától fél. Ő nem szokott hozzá efféle agresszív fellépésekhez. Hogy maga beleszóljon, hogy legyen-e háború vagy ne legyen. Ezt bízza rá!
SCHRATT
Tud jobbat? Mondjon valakit, aki ötvenmillió emberért felelős és beszámítható. Csend. Mondjon az ötvenmillióból egyet, aki beszámítható. Csend. A legjobb barátai közül egyet, aki beszámítható.
SCHRATT
Ezt az önérzetet! Nem gondolja, hogy ez beteges?
FREUD
Nem. És ezért ha szükségük lesz rám, tudja a címemet.
SCHRATT
Az óra letépett ingáját lengeti. Itt nem lesz császáranalízis! Ha olyan kíváncsi a Habsburg-ház titkaira, csak maradjon azoknál a cenzúrázott történelemkönyveknél!… Odamegy Freudhoz. Hogy szörnycsalád? Hát szörnycsalád. Fürdőszoba még ma sincs a Burgban. Ezek nyolcszáz éve nem mosakodnak!… Pardon… Hirtelen kiszalad.
A másik ajtóban ott áll Klió, kezében Freud kalapja, kesztyűje, sétapálcája.
SUSANNA-KLIÓ
Hamarébb kellett volna elmennie. Én mondtam. Maga most már menthetetlen.
FREUD
Úgy rémlik, kidobtak.
SUSANNA-KLIÓ
Nagy tévedés. Akár akarják, akár nem, maga most már ide visszajár.
FREUD
Kesztyűjét húzza.
Mi baja a nagyságos asszonynak?
SUSANNA-KLIÓ
Nem volna szabad innia. Minden délután ez a vége, Semmi baja sincs. Csak kiment hányni. Okádik. És közben élteti a háborút… Tetszik hallani?
Csend.
Függöny
Az előbb már látott lakásban a hálószoba. Egy ágy, egy magas paraván. (Ez tele van aggatva szentképekkel, rózsafüzérekkel.) Az ágy mellett egy álló vállfán a császár parádés tábornoki uniformisa, tetejében a tollbokrétás csákó. Az egyetlen ajtó innen az ismerős szalonba nyílik. Az ajtó nincs teljesen becsukva, behallatszik onnét – elmosódottan és összefüggéstelenül – hangosabb szó, tányércsörgés. Látszik, hogy odaát világos van, egy szép nyári délután napfénye. Olyan szép, hogy az emberek éveken – évtizedeken! – át emlegetni fogják, mint egy feledhetetlen vakáció utolsó napját… Itt bent homály, félhomály, az ablakon a függönyök behúzva.
Kint az utcán szívet szaggatóan – és valami rögeszmés csökönyösséggel – szól Beethoven VII. szimfóniájából az ún. gyászinduló, katonazenekari előadásban, rézfúvókra és dobokra átírva. Így – ha lehet – még szívszaggatóbb. Ezt a zenét nem úgy halljuk itt, ahogy a szobában visszhangzik, hanem ahogy annak az álmában visszhangzik, aki az ágyban délutáni álmát alussza. Vagy kínlódja inkább.
Az ágyban Ferenc József. Alsóruhára vetkőzve.
Odakint talán temetnek? Kit? Ferenc Ferdinándot?
Vagy csak azt álmodja, hogy még mindig temetik…
A császár ágya mellett Freud Zsigmond áll. Meglepő, hogy ezúttal zsakettben és hogy szivarozik. Fújja a füstöt, egyenesen az alvó császár arcába. Ez ilyenkor harákol és köhög. Freud pedig felnevet, mint egy jól sikerült tréfán.
Később, a szomszédos szobából be-behallatszik Schratt Katalin hangja, aki ott épp Freud Zsigmondot várja és fogadja.
Ezek szerint most már két Freud Zsigmondunk is van. Az egyik Freud: odaát a szalonban, a civilizált bécsi professzor. Őt már ismerjük. A másik, itt a császár ágya mellett, egy lidérces álom főszereplőjeként jelenik meg. Ez az utóbbi agresszív, mint maga a freudista tan. Így hát ez a kihívóan és felségsértően szivarozó fantazma egyáltalán nem mondható kevésbé hiteles Freud Zsigmondnak, mint az a másik, a jól nevelt. Csak éppen egy meszesedő agyvelő és egy bűntudatos lélek fénytörései által alaposan eltorzítva.
Őfelsége Freud Zsigmonddal álmodik. A maga módján.
Az álomalakot a szomszédos szobából beszűrődő hangok segítik életben tartani. („Várom azt a specialistát!” – „Ah doktor úr! Milyen kedves, hogy mégis eljött…” stb.)
A császár álma: afféle félálom, amelybe simán beilleszkedhetnek a valóság elemei is. Így tehát a császár közben átkiabálhat Schratt Katalinért, és bár sejti, hogy a trónörököst régen eltemették, mindenáron fel akar kelni, hogy elmenjen a temetésre. (Mondanunk se kell: csakugyan nem volt ott a temetésen. Ez az elkésett igyekezete így igazán érthető.)
Egyes szavak ismerősek az első részből. Onnét térnek most vissza. Ezeknek nagyobb nyomatékuk van. Ezeket NAGYBETŰVEL írjuk.
FANTA-FREUD
Fújja a füstöt. Na! Tessék gyónni!… Tovább!
FERENC JÓZSEF
Még félig alva, köhög, s közben mondja, ismétli, gépiesen, ki tudja hányadszor. TÖBBRE NEM EMLÉKSZÜNK.
FANTA-FREUD
Kicsit elnyújtva mondja, a kinti zenére. Gyónom a mindenható-ó Isten-ne-ek!
FERENC JÓZSEF
Mint aki felébred, felül az ágyban. Rámered a szivarozó Freudra. Nézi hosszan nézi. Lehet, hogy azon is tűnődik, hogy most ébren van-e vagy álmodik. És hogy ez az alak tulajdonképpen kicsoda. Aztán kitör belőle a felismerés. Maga nem az Isten!… Maga a gyóntatóatya!
FANTA-FREUD
Épp ezért! Tessék nekem KIPAKOLNI! Egy-kettő!
FERENC JÓZSEF
Csökönyösen rázza a fejét. Nem!… A gyóntatóatyák a trónörökös besúgói.
FANTA-FREUD
A trónörökös? Felnevet, és a zene ütemére énekli. Requiescat in pa-a-ce!
FERENC JÓZSEF
Mi ez a zene?
FANTA-FREUD
Ez a HUGENOTTÁK NYITÁNYA, felség, Amikor a trónörökös meghal, ezt játsszák kint a PLACCON.
FERENC JÓZSEF
Dúdolja magában. …Emlékszünk. És fújja hangosan Beethoven gyászindulóját.
FANTA-FREUD
Ne énekeljen! Nagyon jól tudja, hogy minden trónörökös gyónás nélkül hal meg.
Ferenc József elhallgat, ezzel együtt a kinti zene hangja is elvész mint egy meglassult járatú hanglemezé.
Csend.
FERENC JÓZSEF
A rászakadó csendben elfogja a félelem. Megbocsátja nekem ezt az Isten?
FANTA-FREUD
Csendesen ingatja a fejét: nem.
FERENC JÓZSEF
Kiáltani akar – de ez az álomalak olyan fenyegető – némán kiált.
És mintha erre a segélykérésre jönne a válasz: a szomszéd szobából tányércsörgés hallatszik és Schratt hangja. Tisztán.
SCHRATT
Tegyél fel egy harmadik terítéket is. Susanna!
FERENC JÓZSEF
Felderül, visszajön a bátorsága, kiabálni kezd, azzal nyilvánvaló céllal, hogy most aztán kidobatja innen ezt a kellemetlen betolakodót. Nagyságos asszony! Jöjjön!… Jöjjön csak!
FANTA-FREUD
Ne kiabáljon!
FERENC JÓZSEF
Nekem ne parancsolgasson! Maga nem az Isten! Mit keres itt?… Nagyságos… Nagysá…!
FANTA-FREUD
Odaugrik, befogja Ferenc József száját.
SUSANNA-KLIÓ
Hangja kintről, de nagyon tisztán és érthetően. BURUKKOL MÁR AZ ÖREG GERLE!
Nevetés kintről, és ez a nevetés most olyan, mintha szintén valami gerlebúgás volna.
FERENC JÓZSEF
Kiabálna, de a Fantom keze a száján, fulladozik.
SCHRATT
Hangja. Már megint biztosan valami rosszat álmodik őfelsége!
FANTA-FREUD
Fog kiabálni?
FERENC JÓZSEF
üvölt. Segítség!
FANTA-FREUD
Pofon üti. Esküszegő!
FERENC JÓZSEF
Siránkozva. Muszáj kiabálni. Úgy félek… Olyan rosszat álmodok… Doktor Freud Zsigmonddal álmodok… Elkezd sírni. Sírni szabad?
FANTA-FREUD
Nagyon sok könny kell ahhoz, hogy lemossa a maga bűneit. Mondja utánam: GYÓNOM A MINDENHATÓ ISTENNEK… GYÓNOM A MINDENHATÓ ISTENNEK…
Mintha egy szál gordonkán vagy nagybőgőn játszanák: valahonnan megint hallatszik a gyászinduló motívuma.
FERENC JÓZSEF
Engedelmesen. GYÓNOM… Hirtelen. Tessék mondani: milyen az Isten?
Csak a gyászinduló, egy húron, elnyújtva.
FANTA-FREUD
Nem válaszol, vagy nem tud válaszolni, sétálni kezd a szobában, fújja a füstöt.
FERENC JÓZSEF
Mint maga?… Vagy – mint én?
FANTA-FREUD
Kicsit zavarban. Azt hiszem… azt hiszem. hogy olyan szakállas…
FERENC JÓZSEF
Milyen szakálla van? Császárszakálla?
FANTA-FREUD
Az a kérdés, hogy mit nevez maga császárszakállnak?
FERENC JÓZSEF
Mutatja a magáét. Az ilyen Ferenc József szakállt!
FANTA-FREUD
Nevetséges! Minden szentképen láthatja, hogy az Istennek Zsigmond-szakálla van!
FERENC JÓZSEF
Félig kimászik az ágyból, és megnéz egy szentképet. Csakugyan… Az Istennek kimondott Zsigmond-szakálla van. Pedig Zsigmond császár nem is volt Habsburg. Sajátos… De akkor hogy van, hogy ha én valakinek a halálát kívánom, az mindig meg is hal? GYÓNÁS NÉLKÜL!
FANTA-FREUD
Csak kívánja? Csak? Hogy milyen jó volna?… Vagy alá is írja?
FERENC JÓZSEF
MI ELSŐ FERENC JÓZSEF…
FERENC JÓZSEF
Nyugtalan lesz. Mi nem írtunk alá semmit! Minket nem lehet CSAK ÚGY UKMUKFUKK kérdésekkel molesztálni. Nekünk el kell mennünk a temetésre.
FERENC JÓZSEF
Minket várnak a koporsókkal!… Annyiszor álmodtuk már azt, hogy a temetésen vesszük észre, hogy csak egy ing meg gatya van rajtunk, és be se lehet gombolni… Nagyon rossz érzés. Még álomban is. Hagyjon minket felöltözni!
FANTA-FREUD
Röhögni kezd. De hisz maga álmodik! Csípjen bele magában – nem fogja érezni.
FERENC JÓZSEF
Megcsípi magát. Felordít.
FANTA-FREUD
Ezen aztán még jobban röhög.
SCHRATT
Megjelenik az ajtóban. Mi baj van?
FERENC JÓZSEF
Zavarba jön. Tessék mondani, miért nem mondják meg nekünk előre, ha valaki meghal?
SCHRATT
Már el is ment az ajtóból, Susannának mondja. Á, semmi! Csak azt kérdezi, hogy miért nem mondják meg neki előre, ha valaki MEGKREPÁL. Ezen aztán odakint a nők nevetnek.
FANTA-FREUD
Megmondták. Mindig előre megmondták. És maga mindig aláírta. Feküdjön vissza a DÍVÁNYRA!
FERENC JÓZSEF
Nekünk most muszáj elmenni a temetésre. Énekelni kezdi a gyászindulót.
FANTA-FREUD
Temetésre? Hiszen még a saját fia temetésére se ment el.
FERENC JÓZSEF
Mert az is trónörökös volt. A RUDI. Erősen gondolkozik. Felderül. Megvan a magyarázat. Aki öngyilkos lesz, annak nincs is temetése.
FANTA-FREUD
Hazudik. Volt.
FERENC JÓZSEF
Mert őszentsége engedélyezte neki az egyházi temetést. Bár Rampolla bíboros erősen ellene volt. Ezért aztán a legközelebbi pápaválasztáson apostoli királyi vétójogunkkal élve megakadályoztuk, hogy ez a Rampolla pápa legyen…
FANTA-FREUD
Ez nem érdekes. Hogy volt azzal a Rudival? Tessék mindent meggyónni!
FERENC JÓZSEF
Nem emlékszünk! TÖBBRE NEM EMLÉKSZÜNK!
FANTA-FREUD
Emlékszik! Lenyomja az ágyra. Mondja utánam: GYÓNOM…
FERENC JÓZSEF
Küszködik vele. Nem emlékszünk! Semmire nem emlékszünk!
FANTA-FREUD
Fölé hajol, szuggerálja. GYÓNOM…
FERENC JÓZSEF
Minket várnak a kapucinus atyák!
FANTA-FREUD
Feküdjön vissza a DÍVÁNYRA!
FERENC JÓZSEF
Ez nem is dívány. Mi a feleségünk mellé akarunk feküdni!
FANTA-FREUD
Ne kiabáljon! Jó is volna most elmenekülni a kriptába! Belebújni a koporsóba!… A felesége szoknyája alá!
FERENC JÓZSEF
Siránkozva. Mit csináljak? Mindenre ráhullik a FELESÉG FÁTYOLA…
FANTA-FREUD
Megint hazudik. A Rudi temetése után magát nem akarta látni többet a felesége…
FERENC JÓZSEF
Dühös, ordít. Mert mindennap más férfi kellett neki!
FANTA-FREUD
Is ordít most már.
CSAK MAGA NEM KELLETT NEKI!
FERENC JÓZSEF
Felül az ágyban. Teljesen éber. Farkasszemet néz Freuddal, és elkezd vallani. Mi a trónörökösnek már zsenge gyermekkorában katonás nevelést biztosítottunk. Az ifjú főherceg egyik vele született hibája az aluszékonyság volt. Wittelsbach örökség. A másik hibája a gyávaság volt. Félt a tűztől, a mennydörgéstől, a puskalövéstől etcetera. Ezért megbíztam nevelőjét, Gondrand ezredest, hogy hajnalban az ifjú főherceg fülébe kiáltsa bele: tűz van! Máskor meg süssön el egy pisztolyt az alvó gyerek füle MELLETT. De lehet, hogy Gondrand ezredes egyszer eltévesztette a parancs végrehajtását, és a pisztolyt az alvó gyerek FÜLÉBE sütötte el… Puk-puk! Többre nem emlékszünk.
FANTA-FREUD
De. Emlékszik. Folytassa!
FERENC JÓZSEF
Csakugyan összetörve. Már meggyóntam a kapucinus atyának, hogy Rudi fiam nem volt öngyilkos, azért engedték őt be a kriptába. Engem feloldoztak. FEL VAGYOK OLDOZVA.
FANTA-FREUD
A többit! Fújja a füstöt a császár képébe.
FERENC JÓZSEF
Köhög. Hagyjon engem aludni!
FERENC JÓZSEF
Tágra nyílt szemmel figyel: igaz ez?
A kis csendben.
SCHRATT
Hangja a szomszéd szobából. Susanna, mondtam már, hogy tegyél fel még egy csészét Freud doktor úr számára!… Mindjárt itt lesz!
FERENC JÓZSEF
Ahá! Akkor maga kicsoda? Szélhámos! Csaló!
FANTA-FREUD
Ne kiabáljon! Pofozza.
Miközben Fanta-Freud veri a császárt –
FERENC JÓZSEF
Nagyságos asszony!… Nagyságos asszony!… Nézze ki van itt!
SCHRATT
Az ajtóban. Mi baj van. édes jó felség? Mi baj már megint? Ki merészeli bántani az én egyetlen császáromat?
FANTA-FREUD
Szivarozva elsétál a paraván mögé.
FERENC JÓZSEF
Freud doktor úr azt ígérte, hogy nem fog fájni… a FIZIKAI FÁJDALMAT ő nem helyezte nekünk kilátásba.
SCHRATT
Hát persze hogy nem fog fájni. Dehogyis fog fájni.
FERENC JÓZSEF
De, de! Üt, ver, pofoz, mindig.
SCHRATT
Mint egy gyerekhez. Majd megtanítjuk mi Freud doktort KESZTYŰBE DUDÁLNI!
FERENC JÓZSEF
A nagyságos asszony milyen bátor, milyen harcias. A szokottnál is temperamentumosabb…
SCHRATT
Felség, ne! Zavarba ejt.
FERENC JÓZSEF
De, de… A nagyságos asszony majd kicsattan.
SCHRATT
Ma egész Bécs majd kicsattan, felség. Mindenki lázban ég. Ma minden ember azt kiabálja az utcán, hogy kész volna meghalni felségedért.
FERENC JÓZSEF
Aha! Ezért szól a gyászinduló.
SCHRATT
TÁNCOLNAK az utcán! Éltetik a háborút. Én se vonhatom ki magam az általános lelkesedésből. Nem is akarom. A nők mintha megfiatalodtak volna. S talán a férfiak is.
FERENC JÓZSEF
Rosszul teszik. A trónörökös pár nincs eltemetve.
SCHRATT
A temetés már régen megtörtént, felség! Jó bécsi dialektussal és bécsi kedéllyel. IST GESCHÉ-ÉN!
FERENC JÓZSEF
Ó! És hogyhogy mi nem voltunk ott a temetésen? Talán elaludtunk?
SCHRATT
Elaludtunk, és rosszat álmodtunk!
FERENC JÓZSEF
Rosszat. Rosszat!
SCHRATT
De én nem akarom, hogy a császárnak rossz álmai legyenek. Ezért elhívtuk azt a specialistát…
FERENC JÓZSEF
Specialista? A bécsi rendőrfőnök ma elébünk terjesztett egy aktát. Óvintézkedések a specialisták ellen.
SCHRATT
A bécsi rendőrfőnök biztosan a pacifistákra gondolt.
FERENC JÓZSEF
Azért kár volt idehívni, akár pacifista, akár más.
SCHRATT
Felséged nem bírja neki megbocsátani, hogy nem öltött zsakettot.
FERENC JÓZSEF
Azt öltött… De sokat szivarozik.
SCHRATT
Persze, persze, persze… Mindenesetre nagyon jó lesz, ha itt lesz majd Freud doktor, és elkergeti felséged mellől a szivarozó rémséget.
FERENC JÓZSEF
Psszt! Vigyázzon! Meghallja.
SCHRATT
Átnéz a szalonba.
Csakugyan! Ó, kedves Freud doktor!… Kimegy. Csakhogy megjött! Magát várjuk. Behajtja az ajtót. Hiába. Mert mint általában, akik a betegek előtt titkolóznak: az ő hangja is tökéletesen érthetően behallik ebbe a betegszobába. Őfelsége rohamosan hanyatlik. És éppen egy ilyen történelmi pillanatban…
FANTA-FREUD
Kihívó mosollyal jött elő a paraván mögül. Történelmi pillanat! Egyszóval aláírta?
FERENC JÓZSEF
Megrémült. Nagyságos asszony! Ne hagyjon itt!
FANTA-FREUD
Ne kiabáljon!
FERENC JÓZSEF
Fel akarok ébredni… Mikor lesz már öt óra?
FANTA-FREUD
Semmikor. Gyónjon!
FERENC JÓZSEF
Már mindent meggyóntam.
FANTA-FREUD
Mi ez a történelmi pillanat?
FANTA-FREUD
Gondolkozzék!
Csend. És a csendben világosan hallatszik a szomszéd szobából Freud doktor hangja.
FREUD
Hangja. … ÉN GYEREKKOROMBAN OLYAN ISKOLÁBA JÁRTAM, AHOL ALAPOSAN TANÍTOTTÁK NEKÜNK AZ ÓSZÖVETSÉGI KÖNYVEKET. JÓL EMLÉKSZEM DÁNIEL TÖRTÉNETÉRE…
SCHRATT
Hangja. Igen, igen, ezt már említette, kedves Freud.
A hangok elhallgatnak.
FERENC JÓZSEF
Feszülten figyelte a hangokat. Dániel meg az a király… Olyan különös neve volt annak a királynak. Hogy hívták?
FANTA-FREUD
ELSŐ FERENC JÓZSEF.
FERENC JÓZSEF
Meghökken. Elmondom magának, hogyan lettünk mi első Ferenc József. Felnevet. ANYUKA találta ki, hogy le kell mondatni a trónról V. Ferdinánd bácsit.
FANTA-FREUD
Mindig ezzel jön elő! Pfuj! Nem tudom, mi a mulatságos abban az éretlen jelentben.
FERENC JÓZSEF
MERT ITT VAN A KUTYA ELÁSVA! Felugrik az ágyon. Ingben, gatyában, s a lepedőt, amivel takarózott. magára borítja. „Huhu! Huhu! Ferdinandus! Jöttem érted a túlvilágról!”… Ferdinánd bácsi nem félt a bécsi forradalmároktól, sőt: imádta őket, de félt a szellemektől. Így ingben, gatyában meg lepedőben mi beosontunk éjfélkor a szobájába. „Huhu! Huhu!” A kamarás beengedett minket, mert imádta a mamát, és a mama azt mondta, hogy jól rá kell ijeszteni a császárra… Most maga itt az ágyban csináljon úgy, mintha jól meg volna ijedve, na!
FANTA-FREUD
Úgy tesz. Az ágyban ülve. „Jaj mit látok? Mit látok?”
FERENC JÓZSEF
Rugózik az ágyon, feltámadt a komisz kamasz jókedve. „Huhu! Ferdinandus! Mondjál le a császári trónról, mert viszlek téged túlvilágra!” … Minden éjszaka csináltunk neki ilyen színházat Olmützben, amikor az udvar oda menekült. A császári kamarás, aki kulcslyukon nézte, utána gratulált, hogy ő a Burgtheaterben sem szórakozott még ilyen jól… Ugrál a ruganyos ágyon. „Ferdinánd, Ferdinánd, mondjál le, Ferdinánd!”… Maga mondja, hogy nem mond le!
FANTA-FREUD
„Nem mondok le!”
FERENC JÓZSEF
Erre én most a maga hasán táncolok. „Mondjál le! Mondjál le!”
FANTA-FREUD
„Jaj! Nem mondok le!… Jaj! nem mondok le!”
FERENC JÓZSEF
Kacag, táncol. Nagyon jó! Pont így volt!… „Mondjál le!”
FERENC JÓZSEF
Negyedik nap aztán lemondott 1848. december másodikán. Az én javamra mondott le anyuka ezt is elintézte. Csodálatos nap volt. Reggel nyolc óra. Olmütz, a hercegérsek palotája. Oda voltunk menekülve. Még előtte egy fél órával az egyházjog professzora bejött hozzám, hogy tanrend szerint megtartsa a leckét. Mert a mama azt akarta, hogy senki se sejtse, mi készül. Leszáll az ágyról, alsó fehérneműben, de a legszigorúbb spanyol etikett ünnepélyességével. Pontosan nyolckor bementünk a trónterembe. Úgy vonul, hogy vonul vele szinte az egész udvar. A császár, a császárné, Fürstenberg gróf, főudvarmester, Lobkowitz herceg, főhadsegéd… Pardon – mint a császárnő főudvarmesternője: itt jött Fürstenberg grófnő. Ferenc Károly főherceg, ő az apám. És ANYUKA. Én a menet végén. Hogy senki se tudja előre, hogy én fogok lenni a császár. A felséges császári pár nem ült fel a trónra, hanem éppen olyan egyszerű székekre ült le, mint mi. EZ MÁR NAGYON KÜLÖNÖS VOLT. Akkor kinyílt az ajtó, és bejött a Kabinet, Schwarzenberg herceggel az élen. Windischgrätz herceg, tábornagy, báró Jellasics tábornok, ő is imádta a mamát, gróf Stadion belügyminiszter és Bach Sándor, igazságügyminiszter. Forradalmár volt, de hamar abbahagyta. Ő találta ki, hogy
hogy kell engem tizennyolc éves koromban nagykorúnak deklarálni. Én hátul álltam. Nem figyelt senki se rám. A császár KIALVATLAN volt. Remegett a hangja, amikor felolvasta a trónról a lemondást. Akkor Schwarzenberg felolvasta, hogy apuka is lemond, és hogy én nagykorú lettem. Hála Bach Sándornak, ezért én néki később báróságot adtam, noha forradalmár volt, de abbahagyta… Én előjöttem, letérdeltem a császár elé… Javít. Mi előjöttünk, letérdeltünk a VOLT császár elé. Letérdel. Ő megáldott. A teremben mindenki sírt. ANYUKA IS SÍRT. figyeltem. A volt császár minket felemelt, és hosszasan megölelt. Feláll. Közben a volt császár fülembe sugdosott: „Franzi!” – súgta –, „Franzi, lehet, hogy egyszer visszaadom neked azokat az éjféli látogatásokat”… Nagy csend. Mit gondol, meg fogja tartani a szavát? Csend. Félek. Csend. Félek a kísértetektől.
FERENC JÓZSEF
Mindent meggyóntam! Hogy a fülébe sütötték a pisztolyt… Ezért szól most a Hugenották nyitánya.
Dúdolja a gyászindulót.
FANTA-FREUD
Requiescat… Tovább!
FERENC JÓZSEF
Ferdinánd bácsit is meggyóntam.
FANTA-FREUD
Majd huhukolni fog magának éjszaka… Tovább!
FERENC JÓZSEF
Nincs tovább!
FERENC JÓZSEF
Nem igaz! Én még nem írtam alá semmit!
FANTA-FREUD
Az ultimátumot! A mozgósítást! A hadüzenetet…
FERENC JÓZSEF
Gróf Berchtold elém tett mindenféle papírokat: „Írd alá! Írd alá!” – mondta. De én láttam, hogy azok csupán pacifista elemek tevékenységét korlátozó intézkedések…
FERENC JÓZSEF
Trá-rá-ri-trárá… Hallja? Még ELŐTTE vagyunk. Egyáltalán nem bizonyos, hogy ebből háborút kell csinálni…
FREUD
Hangja a szomszéd szobából. Egy mondat, amit már mintha hallottunk volna. CSAK EGY UTOLSÓ ERŐFESZÍTÉS… KÉNE…
Fanta-Freud, az álomalak, most eltűnik a paraván mögött.
FERENC JÓZSEF
Letérdel, fölemeli a vállfára függesztett fehér díszegyenruháját. Mi, német-római császárok, Nagy Károly utódai, mindenhatók vagyunk, és nem kerül erőfeszítésünkben sem az IGEN, sem a NEM. Mint processzióban a szent zászlót, térden csúszva viszi a vállfán a legfőbb hadúri jelmezét. A főudvarmester határozott utasítása ellenére most mi megyünk a temetésre! Teljes erőből fújja a gyászindulót.
Nyílik az ajtó. A Schratt be.
FERENC JÓZSEF
Nagyságos asszony. ugye, még NEM ÜTÖTT AZ ÓRA?
SCHRATT
Nem is tud ütni az óra, felség. Az óra el van romolva.
FERENC JÓZSEF
Akkor még nincs aláírva semmi. Fújja tovább a gyászindulót.
SCHRATT
Vendégem van, felség.
FERENC JÓZSEF
énekel közben.
Nekem is!
SCHRATT
Itt van Freud doktor…
FERENC JÓZSEF
Nálam is! Énekel és processziózik tovább.
FREUD
Be, úgy ötözve, mint az első részben. Jól megdolgozták a bécsieket ezzel a halálmuzsikával… Mindnyájunkat. Ő is dúdolja. Öregeket és fiatalokat. A jó zenére mindig oly fogékony lelkű fiatalokat! A sok Eroica, Sors szimfónia, gyászinduló – és a végén majd azon veszik észre magukat, hogy ott fekszenek vérükben valahol a szerb hegyek között… Fújja megint ő is, együtt a császárral.
SCHRATT
Nehéz ellenállni ennek. Ő is dúdolja.
FREUD
Egyetlen igazi orvos se tud ellenállni annak a kísérletnek, hogy a legpusztítóbb betegséget is – ha nem bír rájönni a gyógyítására – magára oltsa. És így tanulmányozza. Fújja a gyászindulót.
SCHRATT
Bent a városban már mindenütt vidám katonadalokat énekelnek. Minden PLACCON rezesbanda szól.
FREUD
Összefügg, a gyászzene meg a blődnél blődebb katonadalok. Azok a fiatalok ott a szerb hegyek között. tudja-e, hogyan esnek el? „Örvendő… halál… sóhajjal.” Úgy bizony! Figyelte? A jó költők bizarr kifejezései nagy figyelmet érdemelnek. Egy költő írta azt: „örvendő… halál… sóhajjal…” Ez a bizarr kifejezés most egész Európa fiatalságára jellemző lesz. Öröm és halál: együtt. Fújja megint ő is a gyászinduló egy-két taktusát. Aztán dühös megvetéssel. A romantika ócska kelléktárából! Még ez is! Az a jóleső kába kényszerképzet, hogy jön, jön, jön valami…
SCHRATT
És ugye, csakugyan jön, kedves doktor?
FREUD
…Ha senki sem lesz, aki megakadályozza. És akkor bukni fogunk. Zuhanni. Hát zuhanjunk!
Ferenc József közben brummogva dúdolja a gyászinduló monoton motívumát.
SCHRATT
Ebben a zuhanásban lehet valami. A múltkor például leszakadt vele a lift. Álmában. Életében sohasem ült liftben…
FREUD
Csendesen elkezdi recitálni, ahogy egyszer megtanulta abban a régi iskolában… „És álmokat látott Nabukodonozor…”
FERENC JÓZSEF
Elhallgatott, most felüti a fejét. Így hívták, csakugyan? Jaj de jó!
FREUD
„… és nyugtalan lőn az ő lelke, és álma félbeszakadt. És mondá a király, hogy hívjanak írástudókat, varázslókat, bűbájosokat és Káldeusokat, hogy fejtsék meg a királynak az ő álmait, és bemenének és állának a király elé.”
FERENC JÓZSEF
Halkan. Megfejtették?
FREUD
Int, hogy várjon, s folytatja. „És mondá nékik a király: Álmot láttam, és nyugtalan a lelkem megtudni az álmot.”
FERENC JÓZSEF
Mint egy gyerek, csökönyösen. Megfejtették?
FREUD
Nem. Mert a király nem tudta nekik megmondani, hogy mit álmodott.
SCHRATT
Felséged se tudja. Felséged is mindig elfelejti.
FERENC JÓZSEF
De. Mi tudjuk.
FREUD
„A király megharaguvék, és igen felgerjede és meghagyá, hogy a babiloni bölcsek mind veszíttessenek el.”
SCHRATT
És az a híres Dániel?
FREUD
„És akkor Dánielnek megjelenteték a titok éjjeli látásban. Áldá akkor Dániel az egek Istenét… Szóla a király és monda Dánielnek: Te, Júdának fogoly fia, csakugyan képes vagy megjelenteni az álmot, amelyet láttam, és annak értelmét? Felele Dániel a király előtt, és monda: Neked oh, király, gondolataid támadnak a te ágyadban afelől, hogy mik lesznek ezután.”
Az ószövetségi szöveg mögött – távolból közeledően – felhangzik valami zene. Egy katonabanda jön az utcán, és valami pattogó ütemű olcsó, ordenáré indulót játszik. (Affélét, mint „Honvéd banda szól a Stefáni, szól a Stefán…”) A katonazene és az operett házasságából.
SCHRATT
A jövőt látta álmában a király!
FREUD
Bólint, és folytatja. „Te látod, oh, király: ímé. egy nagy bálványkép! Ez a kép, mely hatalmas volt és kiváló a fényessége, előtted áll vala, és az ábrázata rettenetes volt… Annak a bálványképnek feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből. Lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből valának… És te nézed vala, oh, király, amíg egy kő leszakada kéz érintése nélkül, és letöré azt a bálványképet vas- és cseréplábaidról, és darabokra zúzá azokat.”
FERENC JÓZSEF
Két kezébe temeti az arcát.
SCHRATT
Ez nem lehet a jövő! Miféle jövő! Ez az egész réges-régen volt!
FREUD
„Akkor eggyé zúzódék vas, cserép, ezüst és arany, és lettek, mint a nyári szérűn a polyva, és felkapá azokat a szél, és helyöket sem találták azoknak…”
Ablakokat rezegtetően harsog a katonabanda.
FREUD
Felemeli a hangját, túlkiabálja. „Az a kő pedig, amely leüté a bálványképet, nagy heggyé lőn, és betölté az egész földet.”
FERENC JÓZSEF
Mondja tovább! Mi jön még? Tudni akarom.
FREUD
„Te oh, király! Királyok királya, kinek az egek Istene birodalmat, hatalmat, erőt és dicsőséget adott – és mindenhol emberek fiai, mezei állatok és égi madarak lakoznak: Te vagy a báványképen az aranyfej!” És kimondja rá az ítéletet. ÉS UTÁNAD MÁS BIRODALOM TÁMAD.
Csak a harsogó, recsegő katonabanda.
FERENC JÓZSEF
Nem éreznek itt valami szivarszagot?
SCHRATT
Ki merészelne bagózni a császár jelenlétében?
FERENC JÓZSEF
Ő! Mondja, doktor úr, miért öltözött át? Legutóbb zsakettben látogatott meg minket.
FREUD
Felséged álmodott. Nekem sohasem volt zsakettom.
SCHRATT
Azért lehet, hogy kölcsönkapott egyet valamelyik tehetős kollégájától…
FERENC JÓZSEF
Nagymértékben bírhatja a kollégái bizalmát. Ennek örvendek… De az is lehet, hogy csakugyan álmodtunk.
SCHRATT
Vissza tud emlékezni? Mesélje el akkor az álmát Freud doktor úrnak.
FERENC JÓZSEF
Felesleges. Vele álmodtunk.
FREUD
Ez nagy megtiszteltetés volna számomra, felség, ha nem ismerném túlságosan is az álmok mechanizmusát.
SCHRATT
Mindenképpen nagy megtiszteltetés ez, ön számára, Freud úr. Hogy önnek szabad bejárása van a császár álmaiba!
SCHRATT
Nevet. Azért tudja, kedves Freud, én kissé neveletlen dolognak tartom, hogy valakit meghívok egy csésze kávéra, és az csak úgy ukmukfukk beslisszol a hálószobámba.
FERENC JÓZSEF
És ráül a hasunkra. És kényes dolgokat firtat! És célzásokat enged meg magának – hogy ő az Isten.
SCHRATT
Egy ilyen közismerten disztingvált professzor úr!
FREUD
Úgy látszik, az emberiségben van egy hajlandóság arra, hogy mint a részeg ember, duplán lásson. A hórihorgas Don Quijote ott látja a kövér Sancho Pansát, és a disztingvált professzor mellett a túlságosan is agresszív lélekelemzőt – aki pláne, Istennek hiszi magát. Ki ez a másik Freud? Én vagyok-e? Felelős vagyok-e érte? Nem tudom. A primitív népeknél van egy olyan hiedelem, hogy ha a magzat mellett fölnevelik a placentát is: abból lesz a „Doppelgänger” – az ikertestvérünk, fordított tükörképünk…
FERENC JÓZSEF
Az a szivarozó Isten… azzal a Zsigmond szakállal – tudja, kiről van szó?
FREUD
Aki én vagyok, és nekem az ellentétem…
FERENC JÓZSEF
…Aki minden délután, amikor elalszom, rám tör, pofoz, a szemünkbe fújja a füstöt… Akit a maga placentájából neveltek föl – így mondta?
FREUD
Ez csak egy primitív hiedelem.
FERENC JÓZSEF
Az a szörnyeteg, magánál sokkal de sokkal irgalmasabb volt -– Herr Professor! Azt nem mondta nekem, hogy utánam MÁS BIRODALOM TÁMAD! Két öklével belevág Freud arcába. Aztán hátrahanyatlik az ágyon, és hörög tovább. HOGY UTÁNUNK MÁS BIRODALOM TÁMAD…
SCHRATT
Már megint alszik!
Gyors függöny
A függöny előtt már ott áll Susanna: a szobalány és Múzsa.
SUSANNA-KLIÓ
Ne aggódjanak túlságosan. Nem történt semmi. Freud Zsigmondot semmiféle sérelem nem érte. Egyelőre. Azt a nagy pofont már csak álmában adta neki a császár. Ha ez a rezesbanda nem muzsikálna ilyen hangosan, most hallanák, hogy hogy horkol. De még a rézfúvókon át is hallani lehet. Hallják?… Őfelsége egyre többet alszik, és egyre nehezebb őt felébreszteni. Közben őfelsége, elég rövid vajúdás után világra szül egy szép világháborút. A kicsike a legjobb egészségnek örvend. Mindenki nagyon örül neki. Egyelőre.
SCHRATT
Hangja a függöny mögül, a szalonból. Kiáltsa maga is, kedves Freud, hogy éljen a háború!
Ha az átdíszletezéssel nincsenek készen. Klió még folytathatja.
SUSANNA-KLIÓ
Sokat fognak vitatkozni rajta, hogy mi hozta létre ezt a világháborút. Az bizonyos, hogy az okok nem voltak arányban az okozattal. Ahogy az öngyilkosságnál sincsenek arányban. A legnagyobb ok is kevés hozzá, és a legkisebb ok is elég lehet. Érdekes, hogy Európának ebben a felében, a statisztika szerint, mind az öngyilkosok száma, mind a világháborúké aránytalan magas. Benéz a függöny mögé. Ha még mindig nincsenek készen a díszletezők, beszélhet tovább. Persze ha én holmi marxista nevelésű antik Múzsa volnék, most nagyon könnyű dolgom volna. Megállapítanám, hogy az idén a búzatermés túlságosan is jó volt – ez igaz –, s aztán hogy a koronatanács tagjai kivétel nélkül nagybirtokosok – ez is igaz, és hogy már az őseik is így imádkoztak: adj uram májusban egy kis esőt, és szeptemberben egy nagy háborút. Lesznek majd drámaírók, akik az egész világtörténelmet meg fogják majd magyarázni önöknek efféle túlságosan is pofon egyszerű képletekkel: a búza ára plusz a miniszter osztályhelyzete egyenlő világháború… Hát nem egyenlő. És lesz, aki majd azt mondja: túl sok volt itt a paraszt. És az ipar nem fejlődött úgy, hogy felvegye azt a pár millió parasztot, akit a mezőgazdasági gépek feleslegessé tettek. Amerika becsukta a kapuit.
Hát akkor ritkítsuk őket, ahogy lehet…
SCHRATT
Hangja bentről. Kiáltsa maga is, kedves Freud, hogy éljen a háború!
A függöny felmegy
A szalon. Az asztalnál a Schratt és Freud.
SUSANNA-KLIÓ
Éljen, éljen! Befordul a szalonba, már szobalány. Hadd nyissam ki az ablakokat, drága nagyságos asszony! Olyan szépen szól kint a katonabanda. Erre talán felébred őfelsége.
SCHRATT
Megengedjük! Ma mindent megengedünk! Magának is megengedjük, kedves Freud, hogy szíve titkos óhajtásának engedelmeskedve, kiáltsa: éljen a háború! Kellemes ébresztő lesz őfelségének.
FREUD
Megtörténhetik. Egy háború kitörésének a pillanatában minden megtörténhetik. Még ez is. Hogy éltetem a háborút.
FREUD
Rajta. Miért ne? Miért csak én ne? A progresszív pártok, amelyeknek internacionalizmusa biztos garanciának látszott mindenféle sovinizmus ellen, mindenütt megszavazták a hadi hiteleket. A szakszervezeti vezetők egyenruhában feszítenek a korzón…
SCHRATT
És éltetik a háborút. Az egész Bécs.
FREUD
Az egész emberiség.
SCHRATT
Miért akar kimaradni?
FREUD
Vajon ha kiabálnék együtt a többiekkel, jobban megérteném, hogy mi történik itt?
SCHRATT
Szívből! Szívből! Nem akarja még ezt is analizálni.
FREUD
Szívből – azt mondja? Ugyanabból a szívből, mely eddig a szerelem jelképe volt?
SCHRATT
Látta az utcán azt a sok boldog embert. Nem irigyli őket?
FREUD
Nemegyszer rajtakaptam már magam, hogy irigylem azokat, akik minden fenntartás nélkül képesek szeretni… Feltételezi, hogy most meg rajtakapom magam azon, hogy irigylem a boldog halni készülőket?
SCHRATT
Miért nem mondja inkább ölni készülőket?
FREUD
Igaza van, az agresszív ösztöneinket éppoly kevéssé volna szabad szégyellnünk, mint a szexuálisakat… És magamat vizsgálva – bár önelemzésre nagyon kevés tehetségem van – rá kellett jönnöm, hogy van bennük valami, amit nem lehet visszavezetnünk a gyermekkori szexuális élményeinkre… Furcsa, hogy ezt éppen én mondom.
SCHRATT
Azért vigyázzon, hogy mit mond. Akinek három katonaköteles fia van…
SCHRATT
Az emberiség is. Ja igen, mondta. Ne törődjön most vele. Azt ajánlom, maradjon csak maga továbbra is a szerelemnél. A legfőbb hadvezetés már úgyis aggodalmát fejezte ki, hogy a legnagyobb horderejű döntések pillanataiban őfelsége intim barátnőjével együtt kávézik – apropó, akar még egy csésze kávét? – egy olyan professzorral, aki pacifista, humanista, defetista, szabadkőműves… Soroljam a többi jelzőt?
FREUD
Felesleges. Ismerem a többi rokon értelmű szót. Az őseim már többször voltak kénytelenek emigrálni különféle pogromok elől.
SCHRATT
Szívből kívánom, kedves Freud, hogy maga bántatlanul éljen itt Bécsben, az emberi kor legvégső határáig… Kezén a keze.
Ebben a pillanatnyi meghatott csendben.
SUSANNA-KLIÓ
Megjelenik a színpad előterében. Hát addig igen. Mert nyolcvanhárom éves lesz Freud Zsigmond, amikor majd Bécsből menekülnie kell. Kifosztva, megaláztatva. Londonban királyian fogadják. Ott is hal meg. Befordul. Nagyságos asszony, ideje volna felébresztenünk a papát.
SCHRATT
Igen, ezt az órát is meg kellett volna csináltatni. Őfelsége úgy megszokta a hangját. Kiabálni kezd. Szárnysegéd úr!
Horthy megjelenik.
SCHRATT
… Kedves Horthy! Mindnyájan kezdünk kissé nyugtalanok lenni. Őfelsége megszűnt – horkolni.
Csend. Figyelnek.
SCHRATT
… Ha őfelségét most nem sikerül felébresztenünk, egy ilyen szépen induló világháborúban az kiszámíthatatlan következményekkel járhat.
HORTHY
Elszánja magát, indul az ajtó felé.
SCHRATT
Fregattkapitány, ne kockáztassa karrierjét! Ön családos ember!
SCHRATT
Tudja mit, kedves Horthy? Inkább ketyegjen egy kicsit… Tekintse ezt most történelmi feladatának.
HORTHY
Megértette, biccent, felderül. A szoba közepére megy, megáll, szemben a nézőtérrel. Előveszi a zsebóráját, felpattintja a fedelét, mereven nézi. S elkezd ketyegni.
SCHRATT
A többieknek pisszt int. Szolgálat… Horthyhoz. És ha oly kedves volna most elütni az ötöt.
HORTHY
Biccent: tudja ő. Még egy kicsit ketyeg, s aztán csakugyan elüti az ötöt, olyan kellemesen csengő hangon, mint egy Alt-Wien óra…
HORTHY
Kis meghajlással megköszöni az elismerést. De a művészi alakítás ihlete már ragadja magával. Nagy lélegzetet vesz és fütyülni kezdi a Kaiserwalzert.
Mindnyájunk szeme az ajtón. Horthy fütyül.
SCHRATT
Engem ilyenkor mindig olyan lámpaláz fog el.
SUSANNA-KLIÓ
És ha nem jön elő többet? Ki fogja összefűzni a birodalom népeit?
SCHRATT
Bevallhatja, Freud, hogy magának is hevesebben dobog a szíve.
FREUD
Igen, asszonyom, hevesebben dobog. És én ezt a legnagyobb megdöbbenéssel észlelem.
Ahogy a füttyöt befejezi Horthy, a hálószoba ajtaján kilép a császár, teljes tábornoki díszben.
FERENC JÓZSEF
Nagyon kellemes melódia volt. Folytassa!
Horthy újra rákezdi. Boldogan. Cifrázza. S a császár átvéve némileg a keringő ütemét, körbe jár, mint amikor cerlce-t tart. Szertartás ez.
FERENC JÓZSEF
A nagyságos asszony ma a szokottnál is csinosabb…
SCHRATT
A boldogságtól, felség.
FERENC JÓZSEF
A nagyságos asszony kotnyeles szobalánya! Vajon tud-e nekünk ma is valami friss hírrel szolgálni.
SUSANNA-KLIÓ
Az újságok azt írják, hogy Potiorek Oszkár ma vereséget szenvedett Belgrád alatt.
FERENC JÓZSEF
Az újságokban nem lehet megbíznunk. Azt is írják, hogy ma kánikula van, holott mi kimondottan fázunk. Nagyon fázunk.
SCHRATT
Itt van a doktor úr…
FERENC JÓZSEF
Örvendünk. Múltkori aggodalmait meggondoltuk és megfontoltuk. Mégiscsak csinálunk egy kis lokális Balkán-háborút. Amit úgy hívnak: Bé-formula.
SCHRATT
A doktor úr nagyon jó hazafi…
FERENC JÓZSEF
Tudjuk. Az is megelégedésére szolgált, hogy országainkban örvendetesen szaporodnak az ideggyógyintézetek. Keringőzik. Közben. Ha önök is úgy észlelik, hogy kissé hideg van, tessék mozogni!… Úgy!
Egy kissé mind mozogni kezdenek a keringő dallamára.
FERENC JÓZSEF
Amikor a Burg termei nagyon hidegek voltak, Ferenc császár, a nagypapa, mindig táncolni kezdett velünk… „Akarsz-e táncolni, Franzi?” – kérdezte. Kedvelt minket. mert ő is Franzi volt.
SCHRATT
Táncol. Közben. Felséged ma milyen kegyes… Feledhetetlen nap ez!… Bizonyára fel is fogja jegyezni a történelem múzsája.
SUSANNA-KLIÓ
Táncol. Közben.
Igenis, nagyságos asszony! Ez az első világháború harmadik napja…
FERENC JÓZSEF
Megáll, s úgy kérdezi, mint aki kissé megszédült. Nem fordítva?
SCHRATT
Táncol. Nem, felség!
FERENC JÓZSEF
Lassan megint táncolni kezd. Szeretjük ezt az optimizmust. Magunkat mi is első Ferenc Józsefnek nevezzük. Mert tudjuk, hogy fog jönni utánunk második, harmadik… Negyedik… Tizedik…
SCHRATT
Táncol, kacag. Igaza van, felség! Csak Bourbon Lajosokból lehessen tizennyolc?
SCHRATT
Táncoljon, professzor úr!
FERENC JÓZSEF
Napóleon fia, a reichstadti herceg – ő is szerelmes volt anyukába – minket az ölébe vett, és azt mondta: „ebből a pelenkás csecsemőből nagyobb háborúcsináló lesz, mint az apám volt.”
SCHRATT
Táncol, tapsol. Eszem a lelkét! A nagy Napóleonnál nagyobb!
SUSANNA-KLIÓ
Halottakban számolva tényleg nagyobb.
FERENC JÓZSEF
Lent a Burg nagy szálájában még tartott az udvari bál. És feljött a nagypapa, és feljött Ferdinánd bácsi, a kiságyunk fölé hajolnak, úgy kérdezik: „akarsz-e táncolni, Franzi?” Felnyújtja a két kezét, mintha csak két óriásnak adná. A fehér glasszékesztyűje véres. És valceroznak velünk, végig a Burg üres termein… ti-rám-tám, ti-rám-tám… Hopszassza! Viszi Franzit a groszpapa!
SUSANNA-KLIÓ
Táncol. A groszpapa is császár volt és Napóleon apósa. Micsoda árnyak!
FERENC JÓZSEF
…Viszi Franzit Ferdi bácsi! Horthyhoz. Maga csak fütyüljön! És keringőzve eltűnik.
Horthy fütyül tovább.
SCHRATT
Kijött a groszpapa egy szarkofágból. És most galoppozik a Franzival végig a Burg sötét termein. A kisfiú meg csak bokázik és nevet. Az egyik kezét fogja a groszpapa, a másikat az a huhukoló Ferdinánd bácsi… Hopszassza, kisfiam! Már Zsófia mamával táncol… És ott galoppozik velük Erzsébet is, fehér selyemruháján átüt a vér… Maga csak fütyüljön, Horthy!… Hopszassza, kisfiam! – mondja ő is, szétlőtt fejű Rudikának… Micsoda udvari bál ez! Akar egy pohár snapszot, doktor? Tölt. Csupa puk-puk! Csupa hopszassza!… Miksa császár, puk-puk… A kis Franzi most boldog. Együtt valcerozik az egész család… Igyon, doktor! Szeretném, ha érezné maga is ennek a pillanatnak az emelkedettségét. Prozit!
SCHRATT
Ugye, elragadta magát is?
FREUD
Elragadott, asszonyom.
SCHRATT
Akkor kiáltsa maga is: éljen a háború!… Maga meg fütyüljön, Horthy!
FREUD
Ma levelet kaptam egy budapesti barátomtól. Azt írja, hogy az emberiség csak akkor látja meg az igazságot, ha kiszúrják a fél szemét. Ez most történik, nagyságos asszonyom… Erre iszom: éljen a megvakíttatásunk…
HORTHY
Csikorgó hangon, hiszen az első és utolsó szó, amit kiejt. Ment-he-tet-len!
FREUD
Annyira, mint az egész emberiség.
A színpad kicsit elhomályosodik.
SCHRATT
Hangja. Azért eljön máskor is, doktor?
SUSANNA-KLIÓ
Előrejön. Őfelsége hajnali négykor kel. Őfelsége fél ötkor misét hallgat. Őfelsége huszonhárom éve halott. Őfelsége délután négytől-hatig habos kávét iszik és szerelmi életet él… Őfelsége huszonhárom éve halott… Mi csodálkoznivaló van ezen? Barbarossa császár is halott, és azért tovább nő a szakálla. Őfelsége huszonhárom éve halott.
Az óra ötöt üt. A színpad kivilágosodik.
SCHRATT
Be, a hálószoba felől. Ugyanolyan, mint volt, de mégis, az öregségnek egy lehelete – vagy glóriája inkább – van körülötte. Elaludtunk!… Susanna, Susanna! Nem jól lát. Ja, itt vagy? Hagyod, hogy kikiabáljam a lelkemet. Add a csipkekendőmet! Megszokhatnád végre, hogy nálam Susanna a neved. Volt egyszer régen egy szobalányom, akit Susannának hívtak. Szerettem, bár kissé kotnyeles volt… Őfelsége is kedvelte… Te, Susanna – nincs jól. Figyeled? Elütötte az ötöt, és nem jön elő. Ma sem…
SUSANNA-KLIÓ
Őfelsége már huszonhárom éve halott.
SCHRATT
Adjunk hálát az Istennek, Susanna, ha élne, valószínűleg nekem kéne eltartanom. Mondd, Susanna, tulajdonképpen most mi van? Béke van?
SUSANNA-KLIÓ
Hát olyan hadibéke, nagyságos asszony. Közben egy kis fekete csipkekendőt tett a Schratt fejére.
SCHRATT
Látod, az a Susanna olyan tájékozott volt a világ eseményeiről…
SUSANNA-KLIÓ
Biztosan sokat hallgatta a rádiót.
SCHRATT
Aber geh! Hol volt akkor még rádió. Ő volt nekünk a rádió. Az a Susanna. Téged hogy hívnak?
SUSANNA-KLIÓ
Susanna vagyok, nagyságos asszony.
SCHRATT
Susanna, akkor vedd elő azokat az álarcaimat a komódfiókból. Mit gondolsz, melyik álarcunkat vegyük föl? Azt a kislányosat, vagy ezt a kilencvenéveset?
SUSANNA-KLIÓ
Egy nyeles, öreg álarcot ad oda. Talán ezt!
SCHRATT
Ezért nem jó megöregedni. Ránk erőltetnek mindenféle szörnyű, ráncos álarcokat. Még te is! Ettől kezdve az arca előtt tartja az álarcot.
SUSANNA-KLIÓ
Vár valakit?
SCHRATT
Egy specialistát.
SUSANNA-KLIÓ
A nagyságos asszony olyan egészséges, mint a makk.
SCHRATT
Hát szeretném is megérni az évfordulót. A százéves évfordulóját annak, hogy a császár trónra lépett. Mit gondolsz, Susanna, kitartok még negyvennyolcig?… Tíz évecskét még?
SCHRATT
Bizalmasan. Nem is magamhoz hívom. Valakihez, aki a Burgból jön ide… Ha jön. Meghívtam egy csésze habos kávéra azt a nagy háborúcsinálót. Hadd analizálja ki a lelkét a specialista. Ráfér.
SUSANNA-KLIÓ
És gondolja a nagysága, hogy eljön?
SCHRATT
Az én meghívásomat el szokás fogadni. Régebben is, ha egy király átutazott Bécsben, nálam rendszerint tiszteletét tette… Mindkettőjüknek küldtem egy-egy levélkét… Mit gondolsz, eljönnek?
SCHRATT
Ej, hogy nem tudsz semmit. Susanna mindent tudott.
SUSANNA-KLIÓ
Én Susanna vagyok.
SCHRATT
Akkor miért nem mondod a híreket?
SUSANNA-KLIÓ
Arra való a rádió. Levesz egy terítőt, alatta rádió. Kinyitja.
Náci indulók a rádióból.
SCHRATT
Tedd föl a kávét!
SUSANNA-KLIÓ
Kimegy, s már jön is vissza egy levélkével. Amit a specialistának küldött – visszajött. Doktor Freud. Címzett ismeretlen.
SCHRATT
Lehet, hogy már megölték.
SUSANNA-KLIÓ
Vagy elmenekült.
A rádióból artikulátlan Hitler szónoklat.
SCHRATT
Ez is! Beszédet tart, amikor én habos kávéra hívom. Ebből az analízisből sem lesz most már semmi. Nem csodálnám, ha kitörne a második világháború.
SUSANNA-KLIÓ
Terítés közben az asztalterítőt megint – holmi görög peplumként – magára teríti. És már Múzsaként mondja. Nincs második világháború, Nincs harmadik világháború. Egyetlenegy oszthatatlan világháború van, amelyik itt kezdődött el 1914. június 28-án délután… És azóta tart.
Hitler üvölt. Delirál.
SCHRATT
Leereszti az álarcát. Tart? De meddig? Még meddig?
Vége
Késdobálók
Színjáték három felvonásban Színhely: Budapest. Idő: 1957
Szín: Kétszobás budapesti udvari lakás lakószobája. Balról a bejárat, előszobán át. Hátul ablak, most nyitva. Előtte gang. A mélyben udvar. Jobbra üveges ajtó egy lakatlan szobába; a fiuké volt. A szín előterében a közönség felé néző „negyedik falon” is fel kell tételeznünk egy ablakot. S hogy ezen az ablakon a lakók az utcára látnak. Felesleges, hogy bármi is jelezze ezt az ablakot, elegendő, ha a szereplők viselkedéséből következtethetünk a létére. Néha megállnak előtte. Ha ez az ablakfikció mégis szcenikai jelzést kívánna: egy teljesen átlátszó, keskeny nylonfüggöny lógatható !e ezen a ponton a zsinórpadról.
A berendezés: amire egy fiatal házaspár tíz év alatt eljuthat. Nem volt annyi pénzük, hogy ízléstelenül rendezkedjenek be. Ez a szoba itt hálószoba, nappali és dolgozó egyszerre. Tehát van benne két fekhely, egy-két ülőhely, íróasztal. A falon az ismert Derkovits-metszetek sorozatából pár darab, és színes képnek egy nagyméretű Gauguin- vagy Brueghel-színnyomat. A szemben levő falon, szembetűnően Dórának egy óriásira felnagyított fényképe. Ilyen volt tíz évvel ezelőtt. Ilyen gondtalan, ilyen nevető… A kisfiukra nevet, ő is látszik a fényképen.
Mindentudó rádió, magnetofon is hozzá. Az egyik fekvőhely körül: nőí sarok. Herendí lámpa, kis komód, tükörrel.
Telefon. Mellette feltűnő szándékkal kikészítve egy !evél, borítékban.
Idő: 1957. tavaszi délután.
Az udvaron valaki Bánk bán bordalát énekli. Egy leendő operaénekes ambíciójával. „Ha férfi lelkedet…” A hang közeledik, távolodik, eltűnik, előjön, az énekes mozgásának megfelelően. A házmester énekel. Most hordja a szemetet.
Dóra 30-35 év körüli fiatalasszony, jár a két szoba közt, mint a vetélő. Női holmit hord át a diákszobába. Szekrényajtó, komódfiókok nyitva. Az egyik fordulónál leakasztja a falról a régi fényképét, azt a nevetőset, és viszi azt is. A pusztítás láza van ebben a rakosgatásban. A darab utolsó előadásán kettébe is hasíthatja az óriás fényképet. Akár minden este is.
Kintről ajtónyitás.
DÓRA
Erre megáll. Szinte megdermed. Te vagy az?
IMRE
Hangja. Én. Nyilván lerakodik odakint. Posta nincs?
DÓRA
Felkapja a levelet a telefon mellől, s ruhája zsebébe teszi. Némán áll.
IMRE
Belép. Ő is 35 év körüli.
DÓRA
Most, hogy szemtől szemben áll vele, felel, kihívóan. Nincs! S megragadja fejtől a maga fekvőhelyét, s elkezdi húzni át a másik szobába. Ez persze nem megy könnyen, épp csak elmozdította. De arra jó ez a huzakodás, hogy majd lássa Imre, mi van itt.
DÓRA
Inkább segítenél. Átköltözöm a másik szobába. Úgyis üres.
IMRE
Igazad van Foglaljuk el. A természet irtózik az űrtől.
DÓRA
Én foglalom el. Segíts! Fogd meg a másik végét!
IMRE
Az íróasztal mögé kerül.
Ilyen sürgős?
DÓRA
Azt akarod, hogy megszakadjak?
IMRE
Azért. Békülés jele. Ebben egyeztünk meg… Tedd le azt a nyavalyát, és nem fogsz megszakadni. Inkább azt mondd meg, hogy mi ütött ma hozzád.
DÓRA
Elengedi. Nagyot csattan az ágy.
IMRE
Most miért vágtad földhöz?
DÓRA
Nem vágtam földhöz, csak már görcsöt kapott a kezem, semmi fogása nincs.
IMRE
Jó, jó. Ha nem akarattal, rendben van.
DÓRA
Leül a félig elhúzott rekamiéra.
IMRE
Nem értem, hogy mért kellett felforgatnod a lakást.
DÓRA
Konokul hallgat, s csak néz a férjére.
IMRE
Igazad van. Nem kérdezek semmit. Ne bántsuk egymást. Függetlenek vagyunk. Béke van. Treuga dei.
DÓRA
Béke? Ez is olyan férfitalálmány. A mesterséges béke… Amikor legszívesebben megfojtanál.
DÓRA
Feláll, lassan megy Imre felé. Miért? Én nem szégyellem megmondani, hogy van, amikor meg tudnálak gyilkolni. Most is. Most igazán… Van egy cigarettád?
IMRE
Tessék! Nyújtja a paklit.
DÓRA
Vett. Hagyd. Rágyújt a maga öngyújtóján.
DÓRA
Az udvari ablaknál bámul kifelé. Látod. Nem mentem el randevúzni.
IMRE
Pedig lett volna kivel?
IMRE
Hirtelen kirobban. Megy minden, mint a karikacsapás. Mindegy… Este idetelefonál az ügyvéd. Azzal megbeszélünk mindent Addig bírd ki. Közben kipakol aktatáskájából. Már nem érdemes megfojtanunk egymást arra a kis időre, amíg együtt vagyunk.
DÓRA
Az ablak két fáját fogva, szinte sikoltva. Tizenöt év!… Ha száz évig élek, se tudom behozni ezt a tizenöt évemet!…
IMRE
Azért nem kell hisztériázni, és nem kell túlozni. Tizennégy év ebből egész simán lement. Csend, majd. Szerettük egymást. Leül a díványra. Gondolj csak vissza, milyen sokáig éltünk abban a szent meggyőződésben, hogy a mi házasságunk valahogy szinkronban van a csillagokkal.
DÓRA
Szárazon. Minden boldog házasság szinkronban van a csillagokkal. Csak aztán kiderül, hogy azok a csillagok már régen lehullottak vagy felrobbantak tízezer fényévvel ezelőtt. Azok a szupernovák, azok a fehér törpék…
IMRE
Nevet. Csak semmi politikai célzás.
DÓRA
Mért? Akkor ülhetünk itt némán.
IMRE
Elmegy a gangon a házmester, és nem hall semmit. „Aha! ez az a házaspár, amelyik némán ül.” Biztos ő is ismeri a viccet, a házaspárról, amelyik némán ül. Mert itt nálunk minden tragédiaból mindjárt vicc is lesz. Abból is, hogy itt ül egy házaspár és hallgat.
Kis csend.
DÓRA
Beszélgessünk? Hogy is kell azt? Hány millió fényéve annak, hogy mi utoljára normálisan beszélgettünk? Úgy értem veszekedések nélkül… Mondd, mi az első tizennégy évben nem veszekedtünk?
IMRE
De… Dehogynem. De még mennyire. Rengeteget. Amennyi csak kell egy házasság harmóniájához. Csakhogy a veszekedés egész más akkor, amikor veszekedve fekszünk, de egymás mellett ébredünk fel. Az éjszaka akkoriban még mindent rendbe hozott. Meg ez a derék kis ágy itt.
DÓRA
Lassan. Ez már emléknek is szinte hihetetlen. Vigasztalásnak meg nem vigasztalás. Inkább szégyen. Elnyomja a cigarettáját, de marad ülve. Na gyere, vigyük át. Segíts.
IMRE
Nem olyan sürgős… Keresett valaki?
DÓRA
Senki! Feláll. Felkap valami elhullajtott holmit a földről, s megy át a szomszéd szobába.
DÓRA
Erre visszajön, megáll az ajtóban. Kihívó nyugalommal. Már másodszor kérdezed.
DÓRA
De nagyon vársz valamit.
IMRE
Csöpp zavarral, fel is áll.
Az ember, ha nem vár semmit, akkor is vár valamit… Te is így vagy. Nem?
DÓRA
Valami kis fiolát talált, ezt forgatja. Mondd, ha ezt bevenném egyszerre, meghalnék?
IMRE
Mit hülyéskedsz? Add ide!
IMRE
Különben semmi bajod nem lenne tőle, legfeljebb egy kis hascsikarás.
DÓRA
Jó, jó… Ha én öngyilkos lennék, úgyis a gázt nyitnám ki. Jó meleg fürdőben… De úgysem leszek öngyilkos.
IMRE
Földhöz vágja a fiolát.
Mindig, mindig kitalál valamit!
DÓRA
Most mi bajod? Mondtam, hogy nem leszek öngyilkos. Vagy ez is baj?
IMRE
Erőt vesz magán. Nézd… De megint csak kitör. Nem baj, á, semmi sem baj, az én idegeimen lehet szánkázni…Rekedten. Nézd, békét kötöttünk, hogy nem bántjuk egymást, én ezt szeretném betartani, de ha te… te… Indulatba jön.
DÓRA
Mi az, hogy én, mindig én? Te beszélsz a békéről, amikor fulladozol a dühtől. Nézz a tükörbe! Öltözőasztaláról felkap egy kézitükröt. Odatartja.
DÓRA
Vágd a földhöz azt is!
IMRE
Nem vágom. Leteszi.
Elvégre van keresztényi türelem is a világon. Kezdek rájönni, hogy azért ez mégis valami nagy találmány volt. A krisztusi türelem.
DÓRA
Ó, a kis isten báránya!
IMRE
Azt is tudom, hogy nem nekem találták ki. Nem vagyok szent. Nem is akarok az lenni. De akkor meg mért ingerelsz? Senki a világon nem tud úgy kihozni a sodromból, csak te.
DÓRA
Ingerülten tesz-vesz. Lecsap. Én? Úgy? Megint? Megint csak én, én, én! Én vagyok a hibás, a rafinált, a gonosz, egy női inkvizítor, a férjgyilkos… Mi vagyok még?
IMRE
Muszáj ezt tárt ablakok mellett? Egyáltalán, mért van nyitva ez az ablak? Megy, hogy becsukja. De megtorpan, mert –
Az ablak előtt a gangon énekelve elmegy a házmester.
IMRE
Ez mindig akkor megy el az ablak előtt, amikor mi veszekszünk.
IMRE
Fojtottabb hangon. Zavar ez az ének. Zavar a hideg…
DÓRA
És még mi ? Én – ugye?
IMRE
Nem tudom, hogy ilyen időben mért kell kitárni az ablakokat. Ki látott ilyet? Fűteni kell, április végén, és reggel meg hóvihar volt. Láttad? Nem csoda, hogy az ember megbolondul. Mindenki ideges…
DÓRA
Rendben van, már be is csuktam. Csukja.
IMRE
Most hagyd! Ne higgye, hogy azért csukjuk be, mert nem bírjuk a kornyikálását.
DÓRA
Milyen figyelmes tudsz lenni – másokhoz. Kinyitja.
IMRE
Rendben van. Csukd be!
DÓRA
Utánozza. Nyisd ki! Csukd be! Nyisd ki!
IMRE
Krákog egyet. Nézd, Dóra, mi treuga deit kötöttünk.
DÓRA
Veled én nem kötök semmit. Veled nem érvényes semmi. Házasságot is kötöttünk egyszer, nemcsak treuga deit – és mit számít neked? Mit számít neked most már a házasság, he ? Hogy holtodiglan meg holtomiglan? Hogy szerettük is egymást, hogy gyerekünk volt… Elkezd nevetni. Leborul a komódra, és úgy nevet és sír.
IMRE
Halkan. Elég legyen… elég legyen!
DÓRA
Hangosabban! Hadd énekeljen fel egyszer már neked is a házmester. Ahogy Tóthéknak szokott, amikor veri a feleségét… Az a gyomorbajos állat.
IMRE
Jó, elismerem, ideges vagyok. Bocsáss meg. De ez az idő az oka. Helyes? S beszéljünk másról… Leül az íróasztala elé, masszírozza a halántékát. Miről is volt szó?
DÓRA
Miről? A keresztényi türelemről… Hirtelen. Meg arról, hogy jött-e leveled ? Ezt kérdezted. Kétszer is.
Csend.
IMRE
Ránéz. Egyszóval mégiscsak jött?
DÓRA
Egyszóval… mégiscsak vársz valamit?
IMRE
Ha sarokba szorítják, mindig ezt szokta csinálni: kivágja magát egy jó svádájú mellébeszéléssel. Az egész emberiség vár valamit. Hogy talán a reggeli lapokban benne lesz: hé, emberek, férjek és feleségek, társbérlők és nagyhatalmak, mától kezdve nem kell átharapnunk egymás torkát. Nem vetted észre? Az ajtót mindenütt nyitva hagyták egy kicsit… Egy kis rést azért hagynak, a reménynek.
DÓRA
Nyugodtan becsukhatod, drágám, az ajtót, kulcsra. Még a réseket is leragaszthatják ránk, mint a poloskákra, amikor ciánoznak… Ezt a meccset mi már kettesben fogjuk lejátszani. Ebben a lakásban mi vagyunk az emberiség. Nincs megváltó, senki! csak mi vagyunk. Nekünk kell itt megtanulni élni, vagy nekünk lesz itt kampec. A színpad előterébe jön, mintha az ablakon nézne ki, le az utcára. És a végén fekszem bent az üres gyerekszobában, egy késsel a szívemben… Mennyit fogunk mi még itt kiabálni. Pláne most, hogy tudjuk: a gyűrű bezárult. Még majd néha fölhallatszik valami ének. Még megszólalhat egyszer-kétszer a telefon, egyre távolibb csörgéssel. Még bekopoghatnak az ajtón… de már csak az számít, ami idebent van. Szerelmünk tanúja: a dívány. Az ocsmány szavak a szánkban. Meg a bizonyíték, hogy elárultál engem.
IMRE
Mögéje ment. Ne hülyéskedj már!
DÓRA
Csak mondja tovább. És az a kis gázláng a fürdőszobában, amit egy lehelettel elfújhatok, és akkor már csak ki kell nyitni a melegvíz-csapot. Visszafordul. A gyűrű bezárult körülöttünk. S szedje össze az eszét, uram, és mondja meg, mit tud felhozni a mentségére?
IMRE
Mit monologizálsz itt összevisssza?
DÓRA
Ez volt a prológus, ahhoz a tragédiához, ami most itt elkezdődik.
IMRE
Elkezdődött ez már egyszer-kétszer…
DÓRA
Ami eddig volt, csak huzavona volt. Próba. Bemelegítés. Majd most…
IMRE
Köszönöm. Akkor inkább elmegyek. Indulna.
DÓRA
Elébe áll. Nem mégy el.
IMRE
Nem tudom, mi ütött ma hozzád… Hányszor kérdezzem?
DÓRA
Jobb volna, ha nem tőlem kérdeznéd, hanem a rossz lelkiismeretedtől.
IMRE
Kitérőleg. Nekem is megvoltak ma a magam bajai, ha nem tudnád. Igaz, hogy úgy szokott lenni: kicsi a rakás! Aztán zsupsz, mindent egybe! A hivatali bajokat, a feleség hisztériáját, ezt az őrült időjárást – már épp csak egy fogfájás hiányzik… és tíz perc múlva ott tartunk, hogy te emlegeted az anyámat, mért szült a világra, én meg a tiedet, hogy miféle lányt nevelt nekem. Aztán már csak a tányérok meg a vázák jönnek. Ismerem a menetrendet. „Beszállás… házi dögvész, elmekórház, családirtás, tizenöt év börtön felé!” Tudod mit? én most majd csak integetek. Utazz magad. Leül. Újságot vesz elő. Treuga dei. Olvas.
DÓRA
Csak áll előtte. Milyen egyszerű: nem ér a nevem, és kész.
DÓRA
Lassan, tagoltan. De hogy egyszer is megkérdezné tőlem: hogy vagy? Nincs valami bajod?
IMRE
Nem néz fel az újságból. És tőlem talán kérdezi valaki is: hogy vagy? Nincs valami bajod?
DÓRA
Ha érezném, hogy fontos vagyok neki. Hogy siet haza…
IMRE
Leteszi az újságot. Haza? Ki vár engem itthon? Jut eszedbe valaha is, hogy teszek az asztalára két szál virágot, hogy amikor dolgozik, s felnéz, azt lássa? Vagy egy tányér gyümölcsöt.
DÓRA
Milyen megható, hogy így át tudod élni a gondos és házias feleséget… De engem, engem még nem éltél át soha. Hogy én mit érzek, az már nem érdekel. Kinek vegyek én virágot, még mit nem! – egy idegennek? Aki titokban csak azt lesi, hogy szabaduljon meg tőlem! Elkapja az újságot. Ne temetkezz bele!
IMRE
Látod? Látod, Dóra? Látod, hogy te kezded?
DÓRA
Mert csak egy szál virág hiányzott neki, hogy szagolgassa… A mintaférj! Arról majd mindjárt beszélünk, hogy ki kezdte. Jó?
IMRE
Legközelebb ilyenkor beállítjuk a magnetofont, akkor majd nem lehet vita azon, hogy ki kezdte.
DÓRA
Nincs legközelebb! Akkorra már te, ki tudja, hova pályáztál el. Azt hiszed, nem tudom, hogy leveleket írogatsz. „Tehetséges hangmérnök állást keres…” Az kezdte, aki itt írogatni kezdett.
IMRE
Hogy rájöttek, előbb mellébeszélt. Tudtommal a külföldi levelezést nem tiltja senki. S különben is, az nem igaz, hogy írogattam. Írtam egy levelet, ha tudni akarod… Gézának. Kis csönd.
Válaszolt? Hirtelen. Te, ha eldugod, vagy megsemmisíted a leveleimet…
DÓRA
Előhúzza a levelet, kiteszi az asztalra. Tessék. Nem volt szándékomban sem eldugni, sem „megsemmisíteni”. Bár nem tudom, más asszony mit szólna, ha ilyen leveleket fogdosna el… Különben is, Géza nekem legalább olyan jó barátom volt, mint neked.
IMRE
Vagy talán még jobb.
DÓRA
Lehetett volna. Csakhogy akkor nem féltékenykedtél… Eszményképed volt. Ő, a nagy ideál! Rajongtatok érte mind, már a kollégiumban is. Még a lányokat is az ő szemével néztétek. Mindnyájan az ő háreméből nősültetek.
IMRE
Szeretője voltál? Mondd!
DÓRA
Volt, akit azért adott férjhez, mert ráunt, vagy baj lett, volt, akit azért, mert remélte, hogy így könnyebben megkaphatja…Nálam hiába remélte… Most, tíz év után, bosszút áll. Mert a szimatom nem csalt. Ott van benne a tőr, hogy a hátunkba vágja… Olvasd hát! Tessék! Már a fene majd megevett napok óta, úgy vártad a válaszát.
IMRE
Majd elolvasom alkalomadtán. Zsebre teszi a levelet.
DÓRA
Ó, hogy adja a közömböst! Neki smafu, mi? Mert úgyis tudja már, mit válaszolt neki a komája. Látja rajtam! Leolvashatja az arcomról! Mint egy pofonak a nyomát, amit tőletek kaptam.
IMRE
Ennyire haragszol? Úgy látszik csakugyan jó megoldásnak ígérkezik ez. El, el innét!
DÓRA
Jó utazást! Elfordul. Leül.
IMRE
Talán te akarod megakadályozni?
DÓRA
Ugyan! Mit tudnék én csinálni?
IMRE
A gyűlölet találékony. És egy ilyen elégedetlen asszony mást se tud, csak gyűlölni. Mit tudom én, mi mindenről ábrándoztál te valamikor…
IMRE
És talán én vagyok a felelős, ha nem úgy sikerült minden?
DÓRA
Örülj, hogy te olyan szerencsés vagy, hogy neked minden sikerül.
IMRE
Az. Éppen. Hol kéne nekem már tartanom?
DÓRA
Megfordul. És nekem? Amikor olyan büdös van a laborban, hogy mindenki fulladozik, én azt mondom, mennyivel jobb ez, mint otthon. És boldogan mosogatom tovább az üvegeket.
IMRE
Majd meglátod, ha én előjövök a találmányaimmal, amiken itt évek óta csak ülnek.
DÓRA
Azt már én úgyse látom meg.
IMRE
Persze hogy nem, ha itthon maradok. De odakint! Minden szaklapban azt látom: közelednek a felé a megoldás felé, ami nekem a tarsolyomban van. Mint Napóleonnak a marsallbot – érted? – a tarsolyomban.
DÓRA
Az első találmányodat rólam nevezted el.
IMRE
Tudod, hány helyről rúgtak ki vele? Udvariasan persze…
IMRE
Annak én kigondoltam, már egy sokkal jobb változatát.
IMRE
Járkál. Neked semmi hátrányod nem lesz abból, hogy én kint maradok… S mit akarsz? Megegyeztünk, ettől a levéltől függetlenül is, hogy elválunk. Ügyvéddel. Nahát!
DÓRA
Nem akarok én semmit.
IMRE
Egyszer elmondtuk már, hogy jobb elválnunk. Mióta a fiunk elveszett, valahogy nem bírjuk egymást.
DÓRA
Nem az volt itt a baj. Más.
DÓRA
Más… Nekem mindenki azt mondja, hogy ilyenkor, ha egyedül maradnak, egymásra szoktak találni a szülők.
IMRE
Miért találjanak egymásra? Nem vetted észre? A születéseket mintha elvágták volna. A fiatalok, akik meghaltak vagy elmentek, mintha magukkal vitték volna, kézen fogva, a meg se született kistestvéreiket…
DÓRA
Milyen szépen mondod. Amikor nem mersz szembenézni az igazsággal, mindig olyan szép hasonlatokat találsz ki. Amikor azt mondod: mintha jön a mellébeszélés. „Mintha magukkal vitték volna” – gyönyörű. De mondom, nem ez volt itt a baj. Más. Az, hogy egyetlen gondolatod sem az, ami régen volt.
IMRE
Ezt hagyjuk! Ez nem tartozik ide… Nem is értem, hova akarsz ezzel kilyukadni? Megváltoztam? Azt mondod? Megváltoztam. Te is. Én is. Mindenki. Amíg az ember fiatal, tele van eszményekkel. Ez pedagógiai örök igazság. A mi ifjúságunk pláne… „Te is meg akarod változtatni a világot?” – „Jé, én is meg akarom változtatni a világot.” – Így volt?… De ezt ma már nem lehet számon kérni. Kis csend után. Nézd, tudom, hogy nehéz… Olvastam is egyszer azt a paradox hülyeséget, hogy… szakítani akkor a legnehezebb, amikor már nem szeretjük egymást… Úgy látszik, ez nem is olyan hülyeség. Az más, hogy én testileg mindig bírtalak – azt hiszem, te is… Mostanában is. Feláll, elindul.
Tudhatod… De közben valami okának kell lenni, hogy mindig így vagyunk… Cirkuszban mutogathatnának. Tá-tá-tá-tá. A késdobáló házaspár. Aztán egyszer csakugyan Mellére üt – ide a nagy kést. Ahogy mondtad… Megáll. Most mit siratsz? Azt, hogy elválunk, és nem fogjuk legyilkolni egymást? Járkál. S mit akarsz? Elélünk még harminc-negyven évet. Ki tudja, lehet, hogy a méreg és düh még meg is hosszabbítja az életet. A rafinált gyűlölködők sohase halnak meg. Nézd meg, mennyi öreg politikus van meg hadvezér. Százévesek! A szerelmes bakák, azok igen, azok meghalnak. De a háborús uszítók, a gyűlöletgócok az emberiségben, azok mumifikálódnak, és tovább élnek… Azt akarod, hogy fogatlan vén hülyékként is ezt csináljuk. Ülök a tolószékben, hajtom a két kerekét, és kergetlek. „Átkozott fipirtyó! Femtelen vénaffony!” És te meg két botra támaszkodva menekülsz előlem. Végig a gangon. Élet ez?… Leroskad térdre Dóra mellett, aki elvetette magát a díványon, s ott hangtalanul zokog. S ennek a házmesternek unokája, majd felénekel nekünk: „Szeressük egymást, gyerekek…” Élet ez?! Majd nagyon csendesen, révetegen. Most csak azt mondd meg, hogy mért sírsz?
IMRE
Igazad van. Az ember csak beszél, beszél, és közben – temet. Kezébe veszi Dóra kezét. Meglátod, kigyógyulunk egymásból – kedves. Megpaskolja. Na!
IMRE
Fel a fejjel!… Meg akarod nehezíteni?
IMRE
A legidegesítőbb dolog, ha egy nő sír vagy egy vízcsap csepeg… plotty, plotty… az ember hiába nyomorgatja, nem áll el… plotty, plotty.
DÓRA
Mondd, mikor határoztad el?
DÓRA
De hát írtál levelet… erre jött a válasz.
IMRE
Csak tájékozódni akartam. S milyen jól tettem. Még hamarább kellett volna. Sokkal hamarább. Elment a nőtől.
DÓRA
Erre felfigyelt. Miért, mi baj van?
IMRE
Semmi, csak ki fognak rúgni az állásomból.
IMRE
Hátamon a cédula. „Ebből lesz a holnapi teknősbékaleves.”
DÓRA
A te hasonlataid! Most megint képzelődsz. Téged nem tudnak nélkülözni.
IMRE
Leveti magát a maga díványára, hanyatt fekszik. Engem? Azt hiszed, dolgozom én valamit?… Az régen volt.
DÓRA
Most mindenki így van. Tavaszi fáradtság. El kéne menned orvoshoz. Közeledik hozzá.
DÓRA
Ki vagy merülve. És kínozod magad. Ilyen rémképekkel. Leül a férfi fejénél.
IMRE
Semmi… Csak van, aki azért haragszik rám, mert egyszer rosszat mondtam róla, van, aki azért, mert ő mondott rosszat rólam. És mikor álljanak bosszút, ha nem most?
DÓRA
Éppen téged, aki olyan kedves tud lenni az emberekhez…
IMRE
Ezt te mondod? Ránéz, szinte elmosolyodik.
DÓRA
Már teljes energiával a férfi mellett. Az más, itthon. Ez nem számít…
IMRE
Felállt. Azért jó tudni, hogy még egy ilyen szétnyúzott házasság kötelékei is tartanak némileg, ha bukófélben vagyunk.
DÓRA
Felállt. Régebben mindig azt mondtad: szárnyakat adok.
IMRE
Rekedten. A múltat hagyjuk. Azért vagyunk így elkenődve, mert nem tudunk felejteni… Ne hasonlítsunk mindent ahhoz a paradicsomhoz, amely sohasem volt a miénk, de mégis mi veszítettük el.
IMRE
Mondom, hogy elég legyen!… Akkoriban felesleges volt annyit ábrándozni a jövőről. Most meg felesleges annyit ábrándozni a múltról… Tények vannak. Csak a tények számítanak: borzalmas kollégák, akik szemében én vagyok borzalmas, sikeredetlen találmányaimmal, amelyek ráadásul azzal fenyegetnek, hogy sikeresek lesznek, idehaza a vég nélküli házipatvar, ez az üres szoba, aminél csak a világ lehet üresebb… Mondd, ki lehet ezt bírni, együtt, mindezt? A tenger fenekén elviselhetőbb lehet a nyomás. Ebbe fájdul meg mindennap a fejem. Leül. Különben, ha tudni akarod, már voltam orvosnál is. Idegorvosnál – bizony. Így rángatózott a fél arca. Az csak szakértő lehetett. És semmit se talált nálam – szegény… Fejfájás megmaradt.
Csend.
DÓRA
Mögéje kerül, s masszírozni kezdi Imre tarkóját.
IMRE
Ott, ott… oldalt is.
DÓRA
S mennyi idő alatt tudod megkapni az útlevelet?
IMRE
Mit tudom én. Talán meg se kapom.
DÓRA
Egy kongresszusra szól a meghívó.
IMRE
Mondjad csak, mondjad. Jó hallgatni.
DÓRA
Nem hiszed, hogy sikerül?
IMRE
Azt hiszem, elválni mi éppúgy képtelenek vagyunk, mint együtt maradni.
DÓRA
Tehát minden mindegy?
DÓRA
Jaj, istenem, egy bivalyt könnyebb kimozdítani a sárból… Elfordul.
IMRE
No látod, és te még szárnyakat akarsz adni nekem! Ki látott repülő bivalyt? Ülök a pocsolyában… ez az én életformám.
DÓRA
Ne felejtsd el, Imre, hogy harmincöt éves leszel. Nem lehet mindig hitelben élni, hogy majd megmutatom. Produkálnod kell.
IMRE
Én már ott tartok, hogy megyek az utcán, és magamban beszélek. Vitatkozom veled, a főnökömmel, a világgal. Az emberek rám néznek.
DÓRA
Hirtelen élesen. És rám te nem gondolsz?
IMRE
Hogyhogy rád? Mondom, hogy még az utcán is…
DÓRA
új, könnyed hangon, amelyet ettől kezdve próbál tartani. Úgy, hogy nekem már elég volt a te dühöngéseidből. Hogy talán mégse akarok öregségemre átkozott szipirtyó lenni – melletted. Hogy még előttem az élet.
IMRE
Szóval, nem akarsz mellettem maradni?
DÓRA
Melletted? Egy pocsolyában? Te úgy meg tudsz hatódni magadon, hogy közben mindent elfelejtesz.
IMRE
Kérlek, amint telefonál az ügyvéd, ahogy megbeszéltük…
DÓRA
Sétálni kezd, játssza tovább ezt a szerepet. És ez a lakás az enyém.
IMRE
Természetesen. Ahogy mondtam… Hirtelen. Bár igazán nem tudom, mért kell neked kétszobás lakás? Egy magányos nőnek.
DÓRA
Mint fent. És ha férjhez megyek? És ha az illetőnek nincs lakása – mondjuk.
IMRE
Milyen biztos vagy a dolgodban. Egyszerre.
DÓRA
Akkor kezdjek el kapkodni, amikor már elutaztál?
IMRE
Igenis, elutazom. És nem fulladok bele ebbe a pocsolyába – ahogy te szeretnéd.
DÓRA
Hisz én is azt mondom, Imre, utazz el.
IMRE
Gúnyosan. Még szárnyakat is adsz, mi?
DÓRA
Csendesen. Így is fel lehet fogni.
IMRE
Persze, téged se kell majd félteni.
DÓRA
Nincsenek különösebb igényeim.
IMRE
Azt a másikat becsüld meg te is jobban.
DÓRA
Virág, gyümölcs, sütemény…
IMRE
Neked már van valakid?
IMRE
Az, akivel elmentél randevúzni?
DÓRA
Épp azt mondtam, hogy nem mentem el vele randevúzni.
DÓRA
Ó, tudod, a férfiak néha mondanak olyasmit: nem akar-e meginni egy kávét?… Vannak ilyenek.
DÓRA
Nem. De gondoltam, hogy megbeszélem veled.
DÓRA
Nekem is fel kell készülnöm az új életre.
IMRE
Ez igen! Ez felkészülés!
DÓRA
Engem nem hívtak meg külföldre. Csak egy kávéra.
DÓRA
Azért jelentem be neked jó előre.
DÓRA
A játékkal elérte, amit akart, csendesebben, szomorúbban mondja. Jó, tehát megegyeztünk: te is szabad vagy, én is.
IMRE
Nagyon helyes. Mindketten szabadok vagyunk… Ki az illető?
IMRE
Bocsánat. De nem örülnék, ha valamilyen nyikhaj csibész hálójába kerülnél.
DÓRA
Nem vagyok még olyan öreg, Imre.
IMRE
Kiabál. Vagy valami vén kéjenc…
DÓRA
Nem is valami kiabálós.
IMRE
A főnököd, az a főorvos, mi? Aki az autójával szédíti a nőket.
DÓRA
Engem nem szédített el.
IMRE
De máris mennyivel kellemesebb a labor bűze… ugye? Elkapja a kezét, de el is engedi. Hagyjuk. Megegyeztünk: szabadok vagyunk.
DÓRA
Megint csendesedő komolysággal. Neked érvényesülnöd kell. Erről van szó.
DÓRA
Én meg szeretnék boldog lenni.
DÓRA
Jó is, hogy jött ez a levél.
IMRE
Az. Hisz minket már nem kötött össze jóformán semmi.
IMRE
Csak a szexualitás, meg régebben az a lelkesedés, hogy mi fogunk felépíteni egy új világot… Marhaság!
IMRE
Az álmoknak vége. Kidugtuk fejünket a paplan alól. Két idegen.
DÓRA
Akkor segíthetnél átvinni ezt az ágyat.
IMRE
Kérlek… Megfogja a végét. Azért valalhogy nem így képzeltem.
DÓRA
Remélem, azért nem gyűlölsz.
DÓRA
Az ilyen privát érzéseidet tartsd meg magadnak.
IMRE
Emeli, de visszacsattan az ágy.
IMRE
Kicsúszott… Milyen gyűlölettel tudsz te nézni.
IMRE
Akkor: hó-rukk! Emelik.
Odakintről az udvarról éktelen csörömpölés, kiabálás.
DÓRA
Leengedi az ágyat. Mi az?
IMRE
Másutt megy az élet tovább… Biztos megint kozmás lett a vacsora Tóthéknál. Ő is leengedi az ágyat. A gyomorbajos Tóth.
Újabb csörömpölés.
DÓRA
Röpül a fazék is. Radikális férj.
IMRE
Leül, cigarettára gyújt.
Ez a baj. Az asszony már annyira fél, nehogy kozmás legyen a tejbegríz, hogy ettől csakugyan kozmás lesz… Ezért kiabál. Ezért kozmás. Ezért kiabál… És ez így megy körbe-karikába.
DÓRA
Közben az udvari ablakhoz megy. A macskák nyalják az udvaron a tejbegrízt.
IMRE
Örülj, hogy nem a mi vérünket.
Női sikoly.
IMRE
Mint egy bolondokháza, ahol mindig másra jön rá a dühöngés. Mi már közönyösen nézzük. Túl vagyunk a rohamon.
DÓRA
Leült melléje. Gondolod?
HÁZMESTER
Odakint énekelni kezdett, így engeszteli a kedélyeket.
| |
|
Szeressük egymást, gyerekek, |
| |
|
Annál szebb szó, hogy szeretet, |
| |
|
Szeressük egymást, gyerekek, |
IMRE
Közben. Énekelj te is, legalább látják, hogy nem vesszük magunkra. Dúdolja.
DÓRA
Nem kell megsérteni benne a leendő operaénekest.
Az ének befejeződött.
IMRE
Felállt. Majd ha operaénekes lesz, megsérthetjük. Most kevésbé. Csukd be az ablakot.
DÓRA
Becsukja. Visszafordul.
Mi az?
IMRE
Ugye, a házmester nem tudja, hogy mi szoktunk veszekedni?
DÓRA
Megérti. Ja?… Nekünk még nem énekelt fel.
IMRE
Halkan. S a szomszédok?
DÓRA
Modern építkezés. Elég vékonyak a falak.
IMRE
Lassan körüljártatja a szemét. Ezentúl itt csend lesz.
DÓRA
Én nem garantálhatok semmit. Ha rád jön a happáré…
IMRE
Majd megtanulok hang nélkül kiabálni, mint a süketnémák. Hogy ebben a házban senki se mondhassa rólunk, hogy rosszul élünk.
DÓRA
És ha mondja? Kinek mi köze hozzá?
IMRE
Fojtottan. Úgy élünk, mint a galambok. Kibírni az útlevélig. Tányércsapkodás és ajtócsapkodás nélkül. Egyetlen hangos szó nélkül… Az útlevélig.
DÓRA
Mert egy szerelmes férjben nagyobb a bizalom, gondolod. Tehát most turbékolni fogunk.
IMRE
Turbékolni nem muszáj. De nem fogunk veszekedni. S ha meg muszáj lesz veszekedni, némán fogunk veszekedni.
DÓRA
Ugyan már, ki kíváncsi rá, hogy mi hogy élünk? Újabb bolondéria.
IMRE
Folytasd csak nyugodtan, nem fogok visszakiabálni. Mert akár kíváncsiak rá hogy élünk, akár nem, egy hisztérikus jelenetért én nem fogom kockáztatni a jövőmet.
DÓRA
És gondolod, hogy kibírjuk?
A telefon cseng.
DÓRA
Az ügyvéd. Mozdul. Mit mondjak neki?
IMRE
Hívjon máskor. Nem vagyok itthon.
DÓRA
Telefonba. Halló? Igen… Megváltozik a hangja. Maga az?… Egyedül… Hallgatja.
DÓRA
…Ha csakugyan szép idő lesz, persze, miért ne?… Nem, nem! Nagyon kedves, hogy fölhívott. Viszontlátásra. Leteszi.
IMRE
Egy tipp-topp úriember. Kitaláltam?
DÓRA
Az. Rakosgatni kezd, jár-kel. Közben. Valami kifogásod van talán?
IMRE
Dehogyis. Rekedten. De remélem azért, a látszatra, amíg itthon vagyok, legalábbis addig… Már majdnem kiabált.
DÓRA
Pszt!… Ügyelni fogok, tudom, az útlevél. Szétnéz. Átvittem mindent?
DÓRA
Köszönöm. Kihúzza a dugóját a falból. Az elalszik. Viszi. Hirtelen megáll a gyerekszoba ajtajában, mint akit gyengeség fogott el, s nem tud belépni. Az idén mehetett volna első gimnáziumba. Milyen régen kinőtte már ezeket a gyerekbútorokat! A könyveinek is kevés volt ez a polc… Aztán felkerültek volna valami magazinból kivágott aktfotók a falakra… Hogy össze vannak firkálva a falak! De most már ne festessünk itt többet!… Bement.
Megint megszólal a telefon.
DÓRA
Beszalad. Felkapja.
Ügyvéd úr. Jó estét… Hogyne! Vártuk is már…
IMRE
A sarokból mutatja és súgja, amit mondani kell.
DÓRA
Mondja is, előbb a férje után, majd belemelegedve, önállóan. Nincs nálunk semmi baj… Persze, a legjobb házban is előfordul… Két hónap múlva leszünk tizenöt éves házasok. Ha eddig kibírtuk!… Jó éjszakát. Elhalkult végén a hangja, s révetegen tartja a kagylót, nagyon lassan teszi vissza a helyére. Belejövök lassan… Ez az ügyvéd most azt hiszi, hogy kitehetnek minket a kirakatba, vagy pláne a mozihíradóba, mert mi vagyunk a megelégedett házaspár.
IMRE
Éppen! Meglazítja nyakkendőjét. Mért van itt mindig csukva az ablak?
DÓRA
Mozdulna az udvari ablak felé. De megáll. Hogy ki ne hallatszódjék tőlünk soha semmi.
IMRE
Az utcai ablakhoz jön. Szemben a közönséggel. Ebben a lakásban olyan hamar elfogy a levegő! Kevés az oxigén, vagy nagyon fogyasztjuk. Mások helyett is élünk. Megállt az ágy fejénél.
DÓRA
Az ágy lábánál. Felemelik.
Függöny
Körülbelül egy hónap múlva. Nyári este, kilenc óra körül. Ugyanaz a lakás, de a másik szobája. Ajtó az előző színre. Kis tapétaajtó a fürdőszobába. Hátul ablak, félig leengedett redőnnyel. A redőny résein a szemben levő lakások udvari ablakaiból lámpafények, tetők, s felettük, a holdfényes ég. Ez is egyike azoknak a forró és rövid éjszakáknak, amikor senki se tud aludni.
Idebent térdig érő bútorok. És ülőhelyül is szolgáló óriás, színes játékkockák.
A miniatűr bútorok között annál nagyobbnak látszik Dóra idehurcolt rekamiéja. Mellette ott ég a herendi lámpa.
DÓRA
Könnyű otthoni ruhában a díványa sarkában ül, térdén egy kis hordozható zsebrádió, ezen keresgél.
IMRE
A fürdőszobában fütyörészik. Hogy a rádió hangja felharsant, ő elhallgat, kinéz. Ingujjban van. Mögötte a fürdőszoba éles lámpafénye. Gúnyosan mondja. A házmester a mai koncertjét befejezte, te elkezded.
IMRE
Ellenkezőleg. Kitől kaptad?
DÓRA
Versenyt kiabálva a rádióval. Kértem a professzort, hogy írjon fel valami altatót… Ezt adta. Mégiscsak jobb, mint a szevenál. Ez is butít, de nem annyira. Elzárja. Csak magának mondja.
Különben is, csak kölcsönadta. Nem tartunk ott, hogy ajándékokat adjon.
IMRE
Felcsattan a hangja. Már?
DÓRA
Csöpp csend után, ugyanolyan hangon. Még! Lecsapja a rádiót, felugrik, elődobálja ágyneműjét. Közben. Neked is megágyazzak odaát?
IMRE
Leoltja a villanyt a fürdőszobában, s ott áll az ajtóban. Világoskék zakó, nyakkendő. Nem sürgős… No? Várja a hatást.
DÓRA
őszinte megrendüléssel.
Ez igen!
DÓRA
Mibe került ez, mondd!
IMRE
A házastársi érdeklődés utolsó fellobbanása: „mibe került”?
DÓRA
Elfordul. Mulass jól! Ágyazni kezd.
DÓRA
Én megágyazok majd neked, de kérlek, ne dobd majd magad ruhástul az ágyra. Kár volna a szép ruháért…
Megszólal a telefon.
DÓRA
Felveszi a kagylót. Jó estét… Rádiózom. Halkan. Hívjon fel egy kicsit később. Fél óra múlva. Leteszi a kagylót.
IMRE
Egy percet is mondhattál volna. Már itt se vagyok.
DÓRA
Nem miattad. Csak még meg is akarok fürdeni előbb. Majd aztán telefonálhat… Szervusz! Bemegy a fürdőszobába, megnyitja a csapot.
IMRE
áll a szemben levő ajtóban, nem mozdul, rágyújt.
DÓRA
azzal a pillantással, hogy mi az, még itt vagy? – Karján fürdőköpeny. Szeretnék levetkőzni.
IMRE
Mikorra jöhetek haza? Hogy ne zavarjalak?
DÓRA
Bármikor. Csak lehetőleg minél kevesebb székborítással. Akkor nem zavarsz.
IMRE
Csak áll. Majd hirtelen.
Fel akart jönni?
DÓRA
Vetkőzik. Hívott, hogy menjek le valami zenés helyre.
DÓRA
Vannak, akik ilyenkor kezdik az életet.
DÓRA
Dehogy megyek. Lefekszem. Köpenyébe burkolózva visszakuporodik az ágyára.
IMRE
Ezt a cigarettát még elszívhatom?
DÓRA
Ha neked nem sietős…
IMRE
Á… Leül az ágy szélére. Majd. Mióta nem veszekszünk, tulajdonképpen nem is tudunk egymásról semmit.
IMRE
Adj egy kis helyet! Nem annak, ennek a lábadnak mondom. Beljebb ül. A két lábad még mindig sokkal megértőbb, mint te. Ők még emlékeznek rám, a régi szép időkre, amikor még jóba voltam velük. Nem rúgnak le innét most sem. Elfészkelődik. Ez az, nincs puhább párna, mint egy kemény női térd.
DÓRA
Mondd, Imre, mi ütött hozzád?
IMRE
Semmi. Beszélgetünk.
DÓRA
Akkor ülj át arra a székre.
DÓRA
Csak nem akarsz udvarolni nekem?
IMRE
Talán összedőlne a világ?
DÓRA
Mitől vagy te ilyen barátságos? Megkaptad az útlevelet?
IMRE
Egy emberi hang, és erre mint hideg zuhany: útlevél! Jó, hogy azt nem kérded: mikor utazol?
DÓRA
Csakugyan: mikor utazol?
IMRE
Olyan sürgős lett neked?
DÓRA
Nekem nem. Csak hirtelen olyan kedves lettél. Ez azt jelenti, hogy vagy megcsaltál, vagy búcsúzol.
DÓRA
A gyöngédség alapja rendszerint a rossz lelkiismeret… Szóval, még útleveled nincs.
DÓRA
És kivel csalsz meg?
IMRE
Felpattan. Mondd, téged nem zavar ez a vízcsobogás? Mindig nyitva hagyod a fürdőszobaajtót. Bement közben a fürdőszobába. Elzárta a csapot. Majdnem kifolyt a kádból.
DÓRA
Felült. Mereven néz a fürdőszobaajtóra.
IMRE
Megjelenik. Dóra tekintetének hatására megáll, s felel. Megegyeztünk, hogy mindketten szabadok vagyunk.
DÓRA
Nevetve, hogy a bizonyosságot megtudja. Szóval, van valami kis nő, akivel így esténként… Elhallgat, mosolyog.
Csend.
Csend.
DÓRA
Hirtelen száll le az ágyról. Egy percig se maradok itt tovább!
IMRE
Mellette. Ugyan már, ne bolondozz.
DÓRA
Nem, nem, én elmegyek.
IMRE
Mintha még ilyen nem történt volna a világtörténelemben.
DÓRA
Lehet. Lehet… De azt hiszem, a mi házasságunk más. Konokul, szenvedélyesen. Hogy akármilyen rossz házasság, de ilyen nem történhetik meg. Nálunk nem! Mert ez egy kivételes házasság… A mienk… Én most elmegyek!
IMRE
Várj… Te viccből kérdezted, én viccből mondtam. Ilyen kérdésre egy férfi se mondja azt, hogy én szent vagyok… Nevetni próbál.
DÓRA
Fiatal? Fiatalabb, mint én?
IMRE
Vedd elő azt a női logikádat. Gondolkozz! Én egy-két hét múlva, remélem, elmegyek innét. Csak nem képzeled, hogy ilyenkor elkezdek egy viszonyt? Mi lesz, ha szerelmes leszek? Ha beleesek a nőbe?
DÓRA
Szerelmes lettél?… Ez igaz?
IMRE
Némuljak meg! Veled nem lehet beszélni. Minden kérdésemet állításnak veszed. Leül.
Csend.
DÓRA
Feláll, tesz pár lépést. Megáll Imre előtt, kis bocsánatkérő mosollyal. Te mondtad, hogy vegyem elő a női logikát.
IMRE
Akkor most azt mondom, tedd el. És ülj le!
DÓRA
Csendesen leül mellé. Majd váratlanul. Mondd, mással mért jobb?
IMRE
Nem tudom. Nem tudok semmit. Nincs összehasonlítási alapom. Nem téma… Veled lenni a legjobb. Látod, mióta itt ülök most is. Pedig már régen el akartam menni.
IMRE
Megbeszéltük néhányan, hogy találkozunk. Szép este van. Nézd! Eloltja a kis villanyt. A leghosszabb nap után a legrövidebb éjszaka… a mai.
Csak a kinti fények csíkjai rajtuk.
DÓRA
Engem sohasem hívtál.
IMRE
Nem tudtuk, hogy kell élni. Maflák voltunk.
DÓRA
Nyisd ki a rádiót. Te meg szépen menj el.
IMRE
Most nem hagylak itt.
IMRE
Az, hogy féltelek és az, hogy félek: az kettő… Az nem ugyanaz. Csend. Na!
DÓRA
Hirtelen. Akkor én megyek el!
IMRE
Visszanyomja. Maradj! Megüthetsz, úgysem engedlek el.
DÓRA
Csendesen, de fájdalmas erővel. Mondd, mért kellett ideülnöd az ágyam szélére? És mondani, hogy talán összedőlne a világ, ha…?
IMRE
Próbálj aludni. Kinyitja a rádiót. A telefont kikapcsoljam?
DÓRA
Csak fekszik, nyitott szemmel, nem válaszol.
Halk zene.
IMRE
Áll az ágy mellett. Olyan csíkos vagy most, mint egy tigris. „Tigris, tigris, éjszakánk erdejében sárga láng…” Hogy van tovább?
DÓRA
A plafont nézi. Én már nem vagyok tigris. Az régen volt, amikor ezt mondogattuk. Nem vagyok tigris, és nem vagyok a feleséged… Szinte sikoltva. Istenem, régebben mennyit játszottunk! Felül. Mondd, hogy jutottunk mi ide? Mért? Muszáj volt? Hol volt a hiba?
IMRE
Járkál. Ez az. Kezdődik a vájkálás! Aztán egyszerre leül.
DÓRA
Dehogy akarok én… De itt maradok azzal a gondolattal, hogy másként is lehetett volna… Másként is lehetett volna. Hirtelen. Imre, hol rontottuk el?
IMRE
Azt hiszed, fölénybe kerültél. Erre mint egy bűnügyi nyomozó, aki kézbe kaparintotta a tettest, és most keresi hozzá a bűnt. Hát rajta, majd segítek: tűz, tűz, víz, víz. Felpattant megint.
DÓRA
Igazad van. Két összezárt rab vagyunk mi ketten. Mit kínozzuk egymást?
IMRE
Látod… FeIveszi Dóra mellől a zsebrádiót, csavargat rajta erre-arra, közben. Ez is olyan tipikus múlt századi elmebaj, hogy keressük mindennek az okát-fokát. Mintha a létezés nyomorúságát föl lehetne érni ésszel. Talán mi ésszerűek vagyunk? Ott kint, azok a csillagok ésszerűek? Frászt! Leteszi a rádiót. Mért? Te talán meg tudsz minket magyarázni? Vagy a gyomorbajos Tóthékat? Vagy a világtörténelmet?
DÓRA
Persze, mindig van, amiről nem beszélünk.
IMRE
Muszáj ezt végigcsinálni?
DÓRA
Most nem a gyerekre gondoltam. Van más is. Csend.
IMRE
Nézeteink megváltozása?
IMRE
Erről nyugodtan beszélhetünk. Látod, előhoztam. Víz, víz, víz! Hamis nyom! Régebben mi egyformán lelkesedtünk. Ugye? Ma egyformán nem lelkesedünk. Na ugye? A harmónia tehát e tekintetben közöttünk régen is, ma is tökéletes… illetve tökéletes kéne hogy legyen. Ez logikus – nem? Ha mindenáron logikát keresel. Leül a szoba másik sarkában egy nagy, színes játékkockára.
DÓRA
Lehet, hogy ez logikus…
DÓRA
Ki csapott volna be minket? Géza?
DÓRA
Én neki egy szavát se hittem el, soha. Emlékezhetsz rá, hogy ezért hányszor kikaptam tőled.
DÓRA
Te semmire sem emlékszel.
IMRE
Na jó, én valamivel jobban lelkesedtem, mint te.
DÓRA
Emlékszel, hogy utáltam már a kollégiumban is azokat az éjszakai tárgyalásokat, amikor ott ültünk hajnalban a füstben, pokrócba csavarva, és mindenki elmondta, hogy kinek mi a hibája. Sírtam, emlékszel, amikor kihúztatok az ágyból, hogy gyerünk, mert kezdődik egy ilyen élve boncolás. Másnap sápadtak voltunk, mint a hullák, és nem bírtunk egymás szemébe nézni… És emlékszel arra a fiúra, aki öngyilkos lett egy ilyen szeánsz után.
IMRE
Csakugyan… Milyen régen volt. Egy olyan kis beteges fickó volt.
DÓRA
Nagy erős, pirospozsgás…
IMRE
Ja igen!… Nem is értem, mért lett öngyilkos.
DÓRA
Pedig Géza barátod másnap ezt is megmagyarázta. Hogy megmagyarázta!… Percekig tapsoltunk.
IMRE
Hogy te mikre nem emlékszel! Hidd el, Dóra, a mi életünkben felesleges, hogy ilyen jó memóriája legyen az embernek.
IMRE
Jó neked. Persze, engem se bánt az emlékezés. Nincs miért… De képzeld el, hogy Géza milyen képet vágna odakint, ha mesélni kezdenék neki – emlékszel, öregem? …hogy is volt az a bizonyos?… Csendesen nevetgél magában ezen az elképzelt jeleneten, majd feláll. S komoran mondja, elszántan. Felejteni! Az egész emberiség jobban járna, ha ázsiai influenza helyett egyszer az amnézia menne végig rajtunk…
DÓRA
Élesen. Jó volna mi?
IMRE
Tompán. Engem ne tévessz össze másokkal.
DÓRA
Nem bírod elviselni, hogy emlékezem.
IMRE
Kitör. Mit követtem el?
DÓRA
Csalj meg! Hagyj itt! ölj meg! – úgyis ez lesz a vége. Felugrik. Mert élek, és hogy amíg élek, emlékezem. Mert én vagyok a koronatanúja a mi gyönyörű ifjúságunknak… A tiszta… az ártatlan… a bűntelen ifjúságunknak.
Állnak egymással szemben. Csend. Majd:
IMRE
Akkor is csak az számított, hogy jólesett csókoloznunk egymással. Minden egyéb csak körítés volt. Felgyújtja a villanyt.
IMRE
Közeledik feléje. Mi maradt meg, semmi, a légvárakból? De együtt lenni egymással jó, ez fix.
DÓRA
Olyan iszonyúan cinikus lettél.
IMRE
Szinte brutálisan. Hat hét óta ma ültem először az ágyad szélén. Hány hónapig várjunk, hogy beljebb kerülhessek?… És hol leszek én akkor?
DÓRA
Hagyjál, fel kell öltöznöm.
IMRE
Ahhoz előbb le kell vetni ezt a köpenyt. Segítene is.
DÓRA
Imre, nem ebben egyeztünk meg.
IMRE
Szabadok vagyunk, abban egyeztünk meg. De miféle szabadság az, hogy a világ minden nője közül csak épp te ne lehess az enyém.
DÓRA
Mondtam, hogy utálom ezt a cinizmust…
IMRE
Én is megengedtem neked, hogy bárkivel udvaroltass. Most én vagyok a bárki.
DÓRA
Kisiklik kezéből, át a szoba másik sarkába. Van neked más! Bevallottad!
IMRE
Nem vallottam be semmit! Megy utána.
DÓRA
Szembefordul vele.
Megijedtél. Mert félsz, hogy elmegyek. Mert akkor kit hagysz itt zálogba?… Gyáva vagy. Gyáva! Félted az útleveled!
IMRE
Zálogba?… Szavak. Otthagyja.
DÓRA
Mint a vendéglőben. „Maradj itt, édesem, én elszaladok a pénztárcámért.” És többet nem jössz vissza. Így ülök majd itt a lakásban, hadd higgyék, hogy visszajössz. Sohanapján!
IMRE
Pszt!… Te… Különben is megegyeztünk, hogy ezt a szerepet vállalod.
DÓRA
Gyönyörű szerep. Még képes lett volna idebújni, hozzám. Pfuj, pfuj!
IMRE
Őszintén mondtam, amit mondtam.
DÓRA
Őszintén? Megállt Imre előtt, egy mozdulattal kioldja a csokornyakkendőjét. Őszintén mondtad? Te? Aki már nem is hasonlítasz ahhoz, aki voltál. Hisz átfestetted magad! Hupikékre!… Na kösd meg szépen, és szaladj! Már várnak!
IMRE
Ez is baj. Ahogy a nyakkendőjét köti. Minden emberben ott van a vágy egy színesebb élet után. Ezt meg lehet érteni. Új korszak. Színes ruhák, színes bútorok, színes autók…
DÓRA
De amikor én kifestettem a körmömet, divathülyeség, mondtad. Úgy kellett lesikálnom…
IMRE
Az más. Az az is volt. Ez most világnézet, új vallás, filozófia. Az emberek egy új életformát keresnek. Ha a féltékenység nem vakítana el… Mert miről van szó? Paradicsom következik? Éljünk jól, mulassunk. Világvége következik? Akkor pláne. Nincs sok időnk. A Stroncium 90 szaporodik a levegőben. Einstein óta csak előre lehet menni. Nem bújhatunk vissza a XIX. századba, sem a mamánk szoknyájához. Kész a nyakkendő.
IMRE
Mit? Én is mérnök vagyok.
DÓRA
Nem Einsteint. Hanem ezt megkötni. A siminyakkendőt.
IMRE
A szakirodalomból, drágám! Így jobb? Ezt elhiszed?
Telefon.
DÓRA
Elfelejtetted kikapcsolni. Felveszi.
IMRE
óráját nézi. Le se telt a fél óra, s már jelentkezik…
DÓRA
Téged. Nyújtja a kagylót. Addig én felöltözöm. Megy a fürdőszobába. Becsukja maga mögött az ajtót, tüntetően.
IMRE
Telefonba… Szervusz… Tudom, tudom – ne haragudj… Halkan. Családi dolgok… Nem akarom egyedül hagyni… Hangosan. Gyere föl! Persze! Jó, jó, átadom. Ő is csókoltat. Leteszi.
DÓRA
Az utolsó szóra már nyitotta is a fürdőszobaajtót. Ki volt ez a nő? és mért mondod, hogy én csókoltatom?
IMRE
Mert a barátnőd volt. A Joli.
IMRE
A Joli, a kollégiumból.
DÓRA
Ja? a Joli?… Azt hittem, régen kiszökött Géza után.
IMRE
Egyelőre még itt van. Azt mondta, hogy felugrik.
DÓRA
Tíz éve nem láttam. Akkoriban nagyon lenézett engem mint kispolgárt vagy anarchistát… már nem tudom.
IMRE
Légy nyugodt, nagyon megváltozott azóta. Belülről is.
IMRE
Az ember összefut néha régi barátokkal.
DÓRA
Mért kellett ide felhívni?
IMRE
Gondoltam: társaság, megnyugtat.
DÓRA
Köszönöm. Majd téged megnyugtat. Be a fürdőszobába.
DÓRA
Menj ki innen. Kiabálok!
IMRE
Az ajtófélfának dőlve. Csak azért is megjátszva a jampecot. Pardon, megegyeztünk, hogy nálunk ezentúl nem lesz sikítva.
Odabentről Dóra vizet löttyint rá.
IMRE
ahogy rázza le a ruhájáról a vizet. Ugrik mindenre…
Telefon.
IMRE
Ez most neked szól. A telefonra néz, aztán be a fürdőszobába. No, mi az? A telefonhoz ballag, fölveszi a hallgatót. Tessék! Csend. Jó napot. Csend. Itthon van. Csend. Nyugodtan.
DÓRA
Az ajtóban, halkan.
Engem?
IMRE
A kagylót leteszi az asztalra. Letelt a félóra. Téged! Átmegy a szomszéd szobába.
DÓRA
Felveszi a kagylót. Elfordul az ajtótól, úgy beszél. Jó napot. Csend. Igen, nagyon pontos volt. Hosszú csend: beszédes a partner.
A szomszéd szobából közben felharsant a nagy rádió is. A továbbiakban is szólni fog.
IMRE
Felcsapja az ajtót. Megáll a küszöbön. Meddig tart még ez a diskurzus?
DÓRA
Idegesen, de nem akarja mutatni a telefonba. Hogy szép este van, azt én is látom…
DÓRA
Kétségbeesetten. …Ne-em! A rádió…
IMRE
Odamegy, kikapta a hallgatót Dóra kezéből, s lenyomja a telefon billentyűjét. A hallgatót leteszi. A randevút megbeszélted. Felesleges itt éldelegni!
DÓRA
Nem éldelegtem. Azt mondta…
IMRE
Nem érdekel! Még mit nem? A részletek!
IMRE
Köszönöm a figyelmeztetést. De már kitettem a rádiót az ablakba. Ordít mind a négy hangszórója. Most én is ordíthatok!
DÓRA
Ne csinálj botrányt!
Megszólal a telefon.
IMRE
Felemeli a kagylót, s menten leteszi. Ha én egyszer rákezdek botrányt csinálni, ide nem a házmester jön fel, hanem a mentők meg a hullaszállító.
DÓRA
Tessék. Csinálj velem, amit akarsz.
IMRE
Ne biztass. Közeledik hozzá. Vagy csodát remélsz? Hogy majd a gyomorbajos Tóth öli meg ma a feleségét – helyettem?
Megszólal a telefon.
IMRE
Ezt a kitartást! Na várj csak… Felveszi a kagylót, de eltartja. Dórához. Mit üzensz neki?
IMRE
Azért átadom. Telefonba. Halló? Doktor úr? Feleségem már elment. Oda, oda, a Duna-partra. Tudja a járást… Ott randevúzgat. Csak siessen! Leteszi. Siet.
DÓRA
Lassan megy rá Imrére.
Hogy beszélsz te rólam?… Aljas!
IMRE
Ezért nem kellek én neked. Ezért! Ezért vagyok én cinikus, ha téged akarlak.
DÓRA
Kiöltözik itt, mint egy kakadu. Főpróbát tart. Mi vagyok én? Próbababa? Próbáld ki a lemezeidet mással. Azt hiszed, hogy majd odakint a lábad elé hullnak a nők, ha azt mondod, hogy stroncium van a levegőben?
IMRE
Meg kellett volna értened!
DÓRA
És a gyárigazgatók meg hasra esnek, mert siminyakkendőben bújsz ki a vasfüggöny mögül. Mert ő tudja, hogy mi az új életforma. Megtanulta a Pipacsban.
IMRE
Befogta a fülét. Így hajtogatja. Meg kellett volna értened… Meg kellett volna értened…
DÓRA
Mit beszélsz? Megértenem? Mit? Hogy jobb híján én is kellenék? Álljak rendelkezésedre?… Aztán fut tovább megint velük. A Jolikákkal?!
IMRE
Nem igaz… nem igaz… Meg kellett volna értened.
DÓRA
Süketnek nem beszélek. Elfordul.
IMRE
Leteszi kezét füléről. Csendesen. Meg kellett volna értened.
DÓRA
Félig elfordulva, igyekszik tárgyilagos hangon beszélni. Én megértettem, hogy el akarsz menni. Erre eltűntem az utadból, hogy még felelősséget se kelljen érezned, úgy eltűntem.
IMRE
Ó, hisz akkor ez áldozat, amit értem hoztál. Szent asszony! Leborulok!
DÓRA
Menj, menj innét, mert úgyis menthetetlen vagy. Te egész egyszerűen elzüllöttél… Anyagi differenciáid még nincsenek?
IMRE
Csendesen, megvetően.
Ravasz.
DÓRA
Mi? Ravasz? Én?… Miben?
IMRE
Udvaroltat, hogy én „boldoguljak”, hogy nekem „ne fájjon” – nekem! S közben ha megkérdik, hogy élünk, a vak is láthatja: az asszony mással fut. Így fúrja meg az utazásomat, a ravasz.
DÓRA
Nincs szeretőm. Nem volt…
IMRE
Nem szeretem az ilyen felhánytorgatott hűséget. Házasságban. Nagy érdem.
DÓRA
Aki lebecsüli a hűséget, az ne legyen féltékeny.
IMRE
Belevág. Becsüljem a hűségedet, mialatt te már a Dunaparton várod a palit?… Helyesbít. Illetve az téged.
DÓRA
Mondd, miért vettél te engem feleségül?
IMRE
Mert jólesett csókolózni veled. Mondtam már. Te meg hasonló okból jöttél hozzám.
DÓRA
Ha csak ez lett volna, igazán kár lett volna.
IMRE
S talán nem volt kár?
IMRE
Egy ilyen granginyol élet!
DÓRA
Épp az a baj, hogy megint kezdtem hinni neked. Hogy levett a lábamról a kedvességed. Pedig láthattam mindjárt, falazás az egész…
IMRE
Levenni a lábadról, téged? Ha kedves voltam, jött a hideg zuhany: útlevél! S igazából is: lelocsoltál! A nadrágomat. Még most is csuromvíz, az ingem is. Nézd!
DÓRA
Állj ki az ablakba! Verd föl a házat! Hadd lássa mindenki: a lelocsolt férjet! Nevet.
IMRE
Azt hiszed, nem állok ki? Már benne vagyunk. Ez a mi formánk: a minden mindegy.
DÓRA
Rajta, tessék! Már biztos kint könyököl hálóingben az egész ház. Várja a cirkuszt. Mi kell hozzá? Tányér? Herendi váza? Behozzam a nagy kést? Van minden. Az ablak nyitva. Még elzárom a rádiót is, hogy jobban hallják. Indul.
IMRE
A rádiót hagyd békén.
DÓRA
Mért hagyjam? Engem zavar. Már a küszöbön.
IMRE
Elkapja a kezét. Vigyázz! Túl vagyunk azon a határon…
DÓRA
Tessék! Csavard ki a kezem!
IMRE
Azt mondod: csavard? Csavarom… Még?
Így összefogódzva eltűnnek a szomszéd szobában. A rádió harsogott. S most hirtelen elhallgat. Ebben a pillanatban –
DÓRA
Sikoltása. Még egy pillanat s megjelenik újra. Egyik vállát masszírozva jön be.
IMRE
Az ajtóban, lihegve.
Kellett ez? Kérted. Megkaptad.
DÓRA
Mit tettél velem?… Megütöttél.
IMRE
Bejön. És te, te mit tettél velem?… Kényszerítettél rá, hogy megüsselek. Ez… ez több annál. Ez az égre kiáltóbb.
DÓRA
Leült. Karját szorongatja, összegörbedve. Halkan, áthatóan. Őrült, részeg… jampec.
IMRE
Elég legyen! Belerúg a kisasztalba. Széttöröm ezt a lakást!
DÓRA
Ezért kellett ezt behozni, hogy széttörje. Tudtam.
IMRE
Földhöz vágja az egyik poharat. Ezért! Igenis ezért!
DÓRA
Rajta! Amíg csak tart a készlet! Még maradt egy pohár.
IMRE
Nesze! Odadobja Dóra ölébe. Törd szét magad!
DÓRA
Hozzám vágod? Felemeli, hogy visszavágja. Te!
IMRE
Hátrább lép, keze az arca előtt.
DÓRA
Gyáva! Kivágja a poharat az ablakon. Erre egy csöppet megijedt. Jaj… Csendesen. Te, ugye, ilyenkor már nincsenek lent gyerekek? Feláll.
IMRE
Nézd meg magad… Az áldozataidat.
DÓRA
Az ablakhoz megy. Csend, majd. Csak a macskák jöttek ki. Azt hitték, tejbegríz. Befordul.
IMRE
Vállat von. Működnek a feltételes reflexek. Éljen Pavlov!
HÁZMESTER
Hangja, énekel lentről.
| |
|
Szeressük egymást, gyerekek, |
| |
|
Annál szebb szó, hogy szeretet, |
| |
|
Szeressük egymást, gyerekek, |
IMRE
Egy ideig hallgatja némán, aztán – még közben – felveszi a zakóját.
IMRE
Megvárja, míg vége a dalnak. Ezt kifogtuk. Vége. Az illúziónak, hogy mi békés házaspár… Hogy ember lesz belőlem… Majd megmondom, mi lesz.
IMRE
Hová megyek? El. Vár a karrier, a siker.
DÓRA
Mért vágtad hozzám azt a poharat? Mért bántottál?
IMRE
Miért? Szórakozottan masszírozza egyik ujjával a halántékát. Te… mért is veszekedtünk mi ma? Csend.
IMRE
Te se tudod. No mindegy. El.
DÓRA
Egy pillanat és utánakiált. Imre! Rohanna utána, de a küszöbön megtorpan.
Ajtócsapódás.
DÓRA
Vissza. A fürdőszobába rohan, becsapja maga után az ajtót.
Kintről ajtónyílás, lépések.
IMRE
Rohanva vissza. Szétnéz.
Dóra! Ugrik a fürdőszoba felé.
DÓRA
Mezítláb, épp hogy csak belebújt valami nyáriruhába, most gombolja. Imre! Kijön.
IMRE
Mit csinálsz itt? Be a fürdőszobába, szétnéz. Ki. Csendesebben. Azt hittem… féltem, hogy még valami bolondot… No, jól van. Csend. S te hova készültél?
IMRE
Ja?… Akkor egy:egy. A színpad elején leül egy kis székre. Úgy látszik, ma csakugyan közel jártunk hozzá. Majdnem sikerült.
DÓRA
Leül egy másik kis székre.
Micsoda?
IMRE
Agyonkésdobálnunk egymást… Pedig, látod, jó idő van, nincs depresszió, nincs frontátvonulás, nincs déli szél – és mégis, kis híja…
DÓRA
Kérdezted, hogy min vesztünk össze. Azon, hogy…
IMRE
Hagyd. Nehogy még újrakezdjük. Úgyis olyanok lettünk már, mint a morfinisták.
DÓRA
De az nem igaz, hogy csak mert csókolózni szerettünk, azért.
IMRE
Ne! ne kezdjük újra!
DÓRA
Én azért hagytam abba az iskolát, azért mentem állásba, hogy te továbbtanulhassál.
IMRE
Nálad is hitelben éltem, látod.
DÓRA
Ezt azért mondom, mert mindenki azt fogja mondani ebben a házban, és aki ismer, hogy mi könnyedén vettük ezt a házasságot. Mert ezt a legkönnyebb mondani. Pedig nem igaz, nem vettük könnyedén. Ezt meg kell mondani mindenkinek. Úgy összekötöztük mi magunkat, mint a hegymászók, mi olyan komolyan vettük… És hova jutottunk?… Ki a ligetbe…
NŐI HANG
A szomszéd szobából. Huhú!
DÓRA
Itt a Jolika. Feláll.
IMRE
Úgy látszik, nyitva hagytam kint. Hangosan. Szervusz!
DÓRA
Cipőbe bújik. Ide ne ereszd be.
IMRE
Hangosan. Várj meg odaát! Itt csatatér van!
DÓRA
Pszt! Bemegy a fürdőszobába. Visszaszól. Mondd, hogy mindjárt kész vagyok. Hirtelen kedvesen, súgva. Te, felveszem az új empriméruhámat – jó? Azért is szebb leszek, mint ő! Eltűnik.
IMRE
Egyedül, reléállomásként a két nő között. Dóra üzeni, hogy mindjárt kész van. Ez Jolikának szólt.
IMRE
Fürdőszoba felé. Jolika azt mondja, hogy nagyon ürül, hogy te is jössz… Ezt, persze, nem kell szó szerint venni.
DÓRA
Hangja. Hová megyünk?
IMRE
Talán a ligetbe… Dóra azt mondta, hogy odavalók vagyunk. Mondd, Jolika, ott voltál te a lakodalmunkon?… Emlékszel még? Dunna-dunna…
JOLIKA
Hangja. Dúdolva. Dunna-dunna haja dunna szólni tunna…
IMRE
Ez az! Szép pár voltunk – ugye? Dunna, dunna, dunna, dunna… Az alatt a dunna alatt mi nagy dolgokat akartunk művelni. Meg akartuk váltani a világot… Dóra, sietsz? Elkésünk.
DÓRA
Megnyitotta az ajtót. Sietek. Szép leszek. Becsukja az ajtót.
A telefon megszólaI.
IMRE
Nézi, rádob valami ruhát.
A telefon tompán szól.
IMRE
Dóra! A világot nem lehet megváltani. A bal oldali ajtóhoz megy. Dórának más programja van. Mehetünk.
JOLIKA
Hangja, hangosan. Szervusz, Dóra! Viszlát!
Aztán ajtócsapódás.
DÓRA
Hangja. Már kész is vagyok, Imre. Megnyitja az ajtót. Úgy örülök, hogy elment ez a dögvész… Ugye, szép idő van, nagyon szép idő van? Leoltja bent a villanyt. – Ki a fürdőszobából. Elragadó empiréruhában. Imre!… Imre!… Hol vagy?
Átmegy a szomszéd szobába, nyilván az előszobáig. S jön vissza. Őt itthagyták. Csendesen lehúzza kesztyűjét. Leül valami gyerekszékre. Néz maga elé. Felvesz egy cserépdarabot, aztán egy másikat, próbálja őket összeilleszteni. Nem megy. Visszaejti a földre.
Megszólal a telefon, tompán.
DÓRA
Egy ideig nem is figyel rá, majd felfedezi, honnan jön a hang, leveszi a telefonról a rádobott ruhát, fölveszi a telefonkagylót. Gépiesen. Halló… Majd csendesen. Éppen indulni akartam. Leteszi a kagylót. Húzogatja vissza a kesztyűjét.
Függöny
Egy-két hét múlva.
Szín: mint az első. Volt közös szobájuk. Dóra fekvőhelye és a kislámpa nélkül. Ezek odaát vannak. A vázákban virág.
Késő nyári délután.
Mielőtt a függöny felmegy, kiabálás, zsivaj, énekszó hallatszik a színpadról. Női és férfihangok. De mire csakugyan felmegy, a kórus is egyenletesebb lesz. A magnetofonon fut egy szalag, onnét hallatszik.
A kórus másik fele az antistrófát fújja:
|
Dunna, dunna csecse dunna, |
DÓRA
Egyedül. A gyerekszoba ajtajának félfájához támaszkodva áll. Úgy öltözve, mint aki esti programhoz készült. Dunna, dunna…
Közelebb jön. Rátérdel a fotelra, a magnetofon előtt. Kicsit erősíti a hangszórót.
Megszólal a telefon.
DÓRA
Felugrik. Halkra csavarja a hangszórót úgy, hogy a magnetofon ettől kezdve csak alig hallhatóan szól tovább. Felveszi a kagylót. Igen… Nincs itthon… Nem hiszem, hogy este itthon lesz… Dolgozik valamin, és felköltözött a hegyre, ott nagyobb a nyugalom… Tessék megpróbálni holnap a hivatalában… Hogy ma már nem volt benn?… De miről van szó? Miért olyan sürgős? Csend. Felcsattan. De hát ezen Imre dolgozott. Évekig. Ezt mindenki tudja… Csendesen. Megmondom. Köszönöm. Leteszi a kagylót. Valamit jegyez a blokkra. Leteszi a ceruzát. Csendesen. Ez hiányzott még… Szegénynek. A magnetofonhoz megy, és szórakozottan fölcsavarja a hangot.
FÉRFIHANG
Géza hangja. Magnóról. Előttetek a jövő. S micsoda jövő! Egy új ország jövője! A fiatal házasok régen is tervezgettek. Aztán rendszerint csalódtak. A ti terveteknek nem lehet csalódás a vége. Kedves…
DÓRA
Valamire felrezzent. Hirtelen elzárja a gépet. Aztán az utcai ablakhoz jön, mintha csak ezen bámult volna ki, eddig is. Csend.
IMRE
Be. Hóna alatt púposra tömött aktatáska. Szervusz.
DÓRA
Visszafordul. Szervusz. Mi az?
IMRE
Csak hazahoztam pár inget. Gondoltam…
IMRE
Mikorra tudsz meglenni vele?
IMRE
Belevág. Milyen csinos vagy. S mennyi virág. Te vetted?
IMRE
Gondoltam, hogy hozok én is virágot. Elvégre… Meg aztán legalább szemet szúr a lakóknak meg a házmesternek. Hadd higgyék, hogy megint jóba lettünk. Új fordulat a lépcsőházi árgusok számára: nem lakik otthon, de azért virágot hoz a feleségének. Vajon mi sül ki ebből?
DÓRA
Mit sütöttek volna ki? Ugyan!
IMRE
Mit? Az igazságot. Ezeknek nagyon jó orruk van rá, hogy mi van a felszín alatt. Jobban dolgoznak, mint az Akadémia társadalomtudományi intézetei. Mióta a tudatalatti indexre került, a történelmünk tele lett meglepetésekkel. A házmesterek még tudnak olvasni a tudatalattiban. Kár volna gépesíteni őket.
DÓRA
Nyúl a táskájáért. Add ide a szennyest. Addig beáztatom. Indul a gyerekszoba felé.
IMRE
Na látod! Programod van még ma is.
A virágokon babrál. Hangosan. Azt hiszed talán, nem tudtam, hogy ma van az évfordulónk? …De állítsak be egy nagy csokorral, hogy isten éltessen minket, épp amikor… amikor már ott tartunk, hogy aludni se járok haza?
DÓRA
Hangja. Mi van az utazásoddal?
IMRE
Elmosolyodik… Semmi!
DÓRA
Az ajtóban. Hogyhogy semmi? Mit mondanak?
DÓRA
Komolyan. Mért hagyod annyiba?
IMRE
Olyan nehéz kivárni?
DÓRA
Igen… Csak azért érdekel, hogy ha mégis, megkérdik tőlem, mikor utazol… Csend. Ne tegyél ki annak, hogy ezt is mástól kelljen megtudnom.
DÓRA
Mint például azt, hogy már ki is vetted a szabadságodat a hivatalban.
IMRE
Ezt kitől tudtad meg?
DÓRA
Ott van. Felírtam. A telefon felé int. Mindenáron beszélni akart veled.
IMRE
Megnézte a blokkot.
Valami rossz hírt mondott?
IMRE
Mindig akkor hív, ha valami rosszat hall. „Jobb, ha tőlem tudod meg…” – kezdi. Most mit mondott?
DÓRA
Egy pillanat, majd –
Semmit.
IMRE
Jobb lesz, ha tőle tudom meg?
DÓRA
Szenvedéllyel. Jobb semmi sem lesz, ha mindent ilyen félvállról veszel!
IMRE
Mit tudod te, hogy mi mindent intézek közben?
DÓRA
Inkább az látszik rajtad, hogy remekül nyaralsz. Nagyon kellemes lehet ilyen melegben egy víkendház.
IMRE
Neked mindig olyan kitűnő szemed van. Röntgenszem. Aztán eltalálod szarva közt a tőgyit.
DÓRA
Akkor tévedtem. Annál jobb.
IMRE
A magnetofonra. Mi ez? Mit hallgattál?
DÓRA
Mintha mellékes dologról számolna be. Ja? Hallgasd meg majd te is. Amit az esküvőnkön felvettek. S hogy ma leszedtem a nagy koffert az előszobaszekrényből, nehogy utolsó percben derüljön ki, hogy rossz a zárja és kiabálj, egyszer csak nyakamba esik ez a csomag. Jól átkötve, lepecsételve. S csak úgy magától leesik. Épp ma.
IMRE
Jól időzítették. Babrálja a magnetofont.
Megint valami énekszó.
IMRE
Igyekeztem akkor jönni, amikor a házmester már befejezi a zenés turnéját a szemétért. Hiába… Úgy látszik, erősödik az a tendencia, hogy a drámáinkat oldjuk föl melodrámákban. Így kevéssé vesszük észre, hogy milyen mélyre jutottunk. A legmélyebb kútból is feléneklünk.
IMRE
Nem akarok emlékezni, de emlékszem. Ha nem emlékeznék, nem ironizálnék… Mikorra tudnál meglenni ezekkel az ingekkel?
IMRE
A válásnak legtöbbször van egy olyan szakasza, amikor a férj már nem lakik otthon, de még hazajár mosatni. Ez is egy kisebb erkölcsi mélypont. Hogy elviselhetőbbé tegyem én is rágyújtok erre a népdalra… Hallod a hangom, ez most épp én vagyok. Én fújom a leghangosabban. Hisz én voltam a vőlegény. „Dunna… dunna… Mit csinálok a lányának?” Micsoda lakodalom volt! Ott volt a fél falu, és Pestről lehoztuk a népdalgyűjtő barátainkat. Volt aratás! Ez már múzeumi kincs. Most te jössz!
DÓRA
Hangja a magnóról. „Haj pártám! Haj pártám! Győri gyöngyös pártám…”
IMRE
Már mióta nem hallottalak énekelni. A szüzességsirató. Attól csinálod ilyen szépen, hogy már bent volt a gyerek a hasadban.
DÓRA
Holnap jöhetsz az ingekért.
IMRE
Elzárja a magnót.
Csomagold be megint, s írd rá: halálunk után felbontandó. Kultúrtörténeti dokumentum a XX. század derekáról. Közép-Kelet-Európa.
DÓRA
Hagyatkozol? Talán már zsebben az útlevél?
IMRE
Még folytaja.
Érthetetlenebb lesz az utódaink számára, ha volnának, mint most az etruszk írás… Ide hallgass, Dóra, nemcsak az ingért-miért jöttem én haza. Beszélnivalóm volna. Csak nem tudom, mennyi időd van még. Öt perc?
DÓRA
Nem sokkal több. Óráját nézi. Tíz perc. Pontos szokott lenni.
IMRE
Pontosság tekintetében nálam se volt hiba, ugye?
DÓRA
Nem szemrehányásképp mondtam.
IMRE
Az ember ilyenkor már akaratlanul is belehallja… Hátha megvárakoztattam egyszer a nőt, s azalatt jött rá, hogy milyen szörnyeteg vagyok.
DÓRA
Távollétedben még soha nem volt rád panaszom… Mi a probléma?
IMRE
Milyen más lettél te. „Program.” „Probléma.” „Tíz perc.” Egy új asszony!
IMRE
Más. Más mint eddig… De annál jobb. Jobban tudjuk megbeszélni a „problémát”.
DÓRA
Leül Imre díványára. Adj egy cigarettát. Vesz. Hagyd csak… Rágyújt.
IMRE
Közben leült, beszél, s maga is rágyújt. Mondd, Dóra, mi lesz, ha végképp kiderül, hogy utazás nincs, maradok itthon? Ezzel az eshetőséggel igazában soha nem számoltunk. Mondani mondjuk, jó, de a csöpp remény, a „hátha mégis” – elbódít. Rászoktunk a reménységre, mint a cigarettára. Másnak lottó, totó, nekünk meg ez az útlevél. Nehéz lesz majd leszokni róla.
DÓRA
élénken, türelmetlenül.
Elutasították?
IMRE
Folytatja. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a rosszabbik eshetőséggel. Dóra mozdulatára.
Tegyük fel, hogy elutasították. Akkor mi volna? Mi lesz?… Mielőtt felelnél rá, hadd mondjam meg: van egy ajánlatom. Sokat rágódtam rajta…
DÓRA
Nem, Imre, nem maradunk együtt.
IMRE
Honnan tudod, hogy ezt akartam…
DÓRA
Ha olyan sokáig rágtad, csak ez lehetett…
IMRE
Nézd, Dóra… Ha már felkészültem rá, hogy elmondom, akkor elmondom. Egyszóval: nézd, Dóra, nem vagyunk gyerekek, előbb-utóbb talán benő a fejünk lágya… ideje, hogy hallgassunk a józan észre.
DÓRA
Imre, könyörgök… Amikor te a józan észről kezdesz beszélni, mindig valami őrültséget akarsz csinálni.
IMRE
Ha az neked őrültség, ha szépen megkérdem tőled, hogy mi legyen velünk, ha úgyis ittmaradok, akkor…
DÓRA
Semmi ha! Menned kell! Ezt ma sokkal nagyobb meggyőződéssel merem mondani, mint eddig bármikor. Mondd, az ajánlásaid rendben voltak?
DÓRA
Miféle? Amik kellettek, mikor beadtad.
IMRE
Rendben. Tudtommal. Csend.
DÓRA
Nincs valaki, aki utánanézhetne?
DÓRA
Jó. Szelídebben. Mit akartál mondani?
IMRE
Most már semmit. Biztos valami őrültséget. Feláll.
DÓRA
Ne haragudj, nem akartalak bántani.
IMRE
Csak éppen az érzéseim nem érdekelnek, és ha valamit józan ésszel kigondolok, az meg elmebaj.
DÓRA
Mindig tudtam, hogy a végső pokol, amit még ki kell bírnunk: a te érzelmességed lesz. Ha ebbe most beleragadunk…
IMRE
Semmi szentimentalizmus. A férfibecsület kívánta, hogy utoljára felajánljam neked a békét.
DÓRA
Formalitás. Gondoltam is mindjárt.
IMRE
Attól függ, mit felelsz rá.
DÓRA
Essünk túl rajta. Ott hagytad abba, hogy benőtt a fejünk lágya…
IMRE
Nézd, Dóra, van némi gyakorlatunk hozzá, hogy felnőttek legyünk. Ismerjük egymás hibáit. Csak egy kis kölcsönös tapintat kéne, egy kis megbecsülés…
DÓRA
„Uram, mindkettőnk haját beszitálja a dér. A forró szenvedélyeknek vége, ámde az alkonyi boldogságnak is megvannak a maga szépségei”… Hát nem, Imre! Hagyjuk csak mi ezt az alkonyati boldogságot másoknak. Különben is mi még nem tartunk ott, hogy akármi is beszitálja a fejünket.
IMRE
Én felajánlottam, hogy ha maradok, kössünk békét, ne kívánjunk egymástól lehetetlent… Ez még nem megalkuvás.
DÓRA
De Imre, mi soha, de soha nem fogunk leszokni róla, hogy ne kívánjunk egymástól lehetetlent. Mi azért szerettünk egymásba, mert azt hittük: előttünk nincs lehetetlen. Ha te nem hiszed, hogy én hiszem, hogy te mindenre képes vagy… és ha én nem hiszem, hogy te hiszed, hogy én, én is képes vagyok mindenre – teérted –, akkor ez az egész nem ér két fillért.
IMRE
Azt hittem, van még egy lehetőség rá, hogy megmentsük ezt a házasságot. Tévedtem. Feláll.
DÓRA
Mit akarsz belőle megmenteni? A papírt, amit az elöljáróságon kaptunk tizenöt esztendeje? Csak az maradt meg, hisz te meg én, már régen nem vagyunk házasok. Mint a filmeken azok a hősök, akik helyett mások játszanak – azok az izék…
DÓRA
Azok vagyunk. És ahelyett, hogy azt kérdeznéd, hová lettünk mi, akik elkezdtük ezt a játékot valamikor… Mért hagyjuk, hogy a helyünket elfoglalják ezek az izék, a dublőzök?… Hová tűnt el erről a filmről a hős és a partnernője?… Ahelyett, hogy ezt kérdeznéd, azt mondod, mentsük meg a papírformát.
IMRE
Remek ruha, felszabadult mozgás, és úgy vitatkozik, hogy csak úgy csattan. Mondd, ez már az orvos hatása rajtad?
DÓRA
Inkább a te hatásod hiánya. Hogy két hét óta nem úgy fekszem le: összetörten, demoralizálva… Ne haragudj, de így van. Az utcai ablakhoz jön.
IMRE
Késik a szentem, ugye?
IMRE
Vagy megjött? Mert látom, mosolyogsz.
DÓRA
Befordul. Máson. Arra gondoltam, hogy a Curie házaspár, a nagy…
DÓRA
Képzeld el, hogy annak idején egyszer csak abbahagyják a kísérletezést…
IMRE
Hát aztán? Késett volna az atomkor vagy harminc évet.
DÓRA
…és ráadásul pályát változtatnak.
IMRE
Szívük joga lett volna.
DÓRA
Igen? Ha például elkezdtek volna operettet írni.
DÓRA
Miért? „A csókos gárdahadnagy” – írta és zenéjét szerzette Monsieur és Madame Curie. Az operettszínház az idén fel is újíthatta volna. „A csókos gárdahadnagy!” Hülyeségnek nem hülyeség, többet kerestek volna rajta, mint a rádiumon – de azért borzalom, mi? Gondolod, hogy a premier után egymás szemébe mertek volna nézni? Hogy „A csókos gárdahadnagy” után ők meg tudták volna csókolni egymást? Ők, érted? Ők! akiknek a szerelmén múlott, hogy harminc évvel korábban vagy későbben köszönt-e ránk az atomkor?
IMRE
Ha kibékülünk, az operett?
DÓRA
Hiába, úgy látszik, nem tudom megmagyarázni – vagy nem akarod megérteni.
IMRE
Dehogyisnem. Mit lehetett szeretni egy sovány, borzas műegyetemi hallgatón? Őt nem, csak az eszményeit. Hová lettek? – mondd. Csak én maradtam itt, meghízva és cinikusan.
DÓRA
Látod, ezt is milyen cinikusan mondod. Pedig így van. Ezért kaptunk mi mindig dührohamot egymástól… És ezért volna jó, ha minél előbb az Óceán választana minket széjjel.
IMRE
És hogy azok az eszmények mit értek?!
DÓRA
Csak annyit, mint a szererelmünk… Mindennél többet.
IMRE
Téged megbolondított ez a magnetofon. Az emlékezés – egy régi nászéjszakára. Bekapcsolja. Nem félek a szembesítéstől.
|
Géza hangja hol harsányan, hol elhalkulva, aszerint, ahogy Imre forgatja a hangszóró gombját. |
|
IMRE
Közben. Há, hisz ez Géza!… Szervusz, öreg cimbora!… Épp te hiányoztál, hogy meggyőzzél! …nevet. Történelem, nagyon helyes!… No, Dóra, bírod? Bírod még a nagy embert, aki megtisztelte lakodalmunkat?
…Hohó! Mi van azzal a jövendővel?
Elállítja a szalagot.
…Mit beszéltél, Kossuth Lajos? Nem értem. Gyerünk vissza! Sivítva visszapörgeti a szalagot.
|
|
…Imre barátom, kedves Dóra! Halkabban. Ti vagytok az elsők, akik innét kézen fogva indultok el, mint a hadseregből a partizánok. Hangosan. Ne féljetek! A ti boldogságtok a történelemre épül. Ti merészen tervezhettek. Hiszen a történelem is merész dolgokra készül. Tartsatok lépést a történelemmel. Hódítsátok meg a jövendőt. Nem lesztek egyedül. Mindig úgy harcoljatok… |
|
|
…kui-kvi-kvi-ü-ü-zi-zi… üi-kui-kvi-rkprsz-i-i-prr…ae… előttetek a jövő. S micsoda jövő. |
|
… Ez az! A jövő! Mindig a jövő! Most is erről szavalsz valahol, hogy miénk a jövő! A múltad nem számít, ugye? Felejtsük el. Te kiegyezel, te haza bölcse, a fátyol borul.
DÓRA
Befogja a fülét. Elég!
IMRE
Versenyt kiabál. Nem elég! Nem elég! Hallgasd! Ez lesz a pokolban is: mindent újra fogunk hallani. Örökös repríz, mint a filmmúzeumban. No, egy kis előleg a pokolból!… Persze, ő most röhög valahol, fütyörészik. Csak a mi fülünket hasogatja. Csak nekünk pokol.
…Ugorjunk előre!
Tudsz-e újat?
…Ez az!
…Ez az!
…Ez az!
|
|
Egy új ország jövője. Halkítva. A fiatal házasok régen is tervezgettek. Aztán rendszerint csalódtak. A ti terveteknek nem lehet csalódás a vége. Üvöltve. Kedves Imre barátom, kedves kis Dóra. Ti vagytok az elsők, akik innen kézen fogva indultok el Röcögteti a hangerőt, mint a… böla… zánok… A ti bo… a történelemre… tervezhettek… nelem is… okra készül… artsatok… pést a törté… Hódítsá… vendőt… egyedül… harcoljatok… törté… veendő… vendő… nelem… vendő… zzzi-i!… Pzzziiő-ripiri-tipiri-kvau-kvau… tehát bízzatok magatokban. Helyes! De még inkább bízzatok abban, ami lesz belőletek. És még inkább bízzatok abban, ami húsz év múlva lesz belőletek. És legesleginkább abban, ami a fiaitokból lesz… Hirtelen lehalkul. |
|
IMRE
Hirtelen lehalkítja a magnetofont, és maga folytatja kiabálva, mintegy a megkezdett mondatot. Ez az! Fiainkból! És unokáinkból! És dédunokáinkból! És legeslegfelsőbbrendűbb ükonokáinkból! És a két mafla üdvözülten hallgatta.
Kintről tiltakozó hangok, kiabálás: „Elég már ebből!” „Csukják be az ablakot!” „Békét akarunk!” „Maguk még itt tartanak?”
DÓRA
Az ablaknál. Mindenki hallgatta.
Valamelyik másik, nyitott ablakú lakásban kinyitották a rádiót. Ócska operettzene kezd harsogni. S pillanatok múlva már mintha minden lakásból ez szólna.
IMRE
Hallod? Bekerítettek minket a Vígözvegyek meg a Marica grófnők!… Amikor a földet haraptuk volna kínunkban, hogy mi van a gyerekekkel, akkor is ez szólt… Emlékszel?… „Pezsgőben úszom én, a kánkánt járom én…” Kórházról kórházra… „Pezsgőben úszom én!” – erre a zenére folyattuk el vérünket… Hiábavaló áldozatra.
DÓRA
Imre, mire való ez? Megint? Mindig?… Örökké…
Imre az ablakhoz megy, becsukja. Csend lett. Hosszú csend. Majd lassan –
IMRE
Engem ne ugrasszon be senki semmibe. Érted már? Valamikor tele voltam tervekkel. Mi mindennel jöhetnék én elő. Akár odakint, akár itthon – veled. Erről van szó. Rólam van szó. Világos beszéd ez?
DÓRA
Felnőttek. Külön-külön. Talán.
DÓRA
Együtt primitívek. Útban a kőkorszak felé.
IMRE
Tehát: volt szerencsénk?
DÓRA
Tessék: az asztalodon virág. Ez kell a boldogságodhoz?
IMRE
Ilyen hangsúllyal: nem. Elfordul Dórától, az utcai ablaknál áll. Így mindent ki lehet figurázni.
DÓRA
Tudom. De most nem tréfából mondtam. Semmi kedvem kifigurázni a családi békét. Én is megkívántam. Én is azt választom. Elegem van a röpülő csészealjakból.
IMRE
Csakhogy kimondtad. Végre. Mert épp megjött a tiptopolino. Órájára néz. Na, én azért pontosabb voltam annak idején… Viszont ez – úgy látom – bonbont is hoz. Mekkora zacskóval!…
IMRE
Amíg ez ide felér… Ugye, hármat fog csöngetni? Az orrára van írva…
DÓRA
Be szeretném addig fejezni. Te felajánlottad nekem azt a boldogságot, ahol nincs veszekedés, tányértörés, késdobálás… Én ezt elfogadom.
DÓRA
Életre szóló treuga dei.
DÓRA
…Csakhogy nem veled, Imre.
DÓRA
Te azt a kis falmelléki boldogságot is előbb-utóbb elfuserálnád.
IMRE
Ha ezzel kezded… Mert mindig te kezded.
DÓRA
A kispolgári boldogsághoz tehetség kell. Arra születni kell.
IMRE
De ha mondom, ha ígérem, hisz megígértem…
DÓRA
Lehet, hogy mással se bírom ki. Biztos, hogy nem bírom ki.
Három rövid csöngetés.
DÓRA
Felhúzza kesztyűjét. De mégis jobb lesz azzal élni, aki nem jobb híján választott engem… Miután lecsúszott róla, hogy itthagyhasson.
Csengő. Csend.
DÓRA
Azért így is jólesett. De lásd be. Szabadulnunk kell…
DÓRA
Holnapután jöhetsz az ingekért.
IMRE
Csendesen. Én holnap elutazom.
Csend. Ti-tá, ti-tá, ti-tá – csengetés.
IMRE
Jó ritmusérzéke van… Tagoltan. Holnap utazom.
IMRE
Úgy, hogy itt a zsebemben az útlevél! Tegnap kaptam. Ma már benne vannak a vízumok is. Vasúti jegy. Valuta.
DÓRA
Akkor mért komédiáztál?
A csengő: cifrázza.
IMRE
Legalább szólj ki neki, hogy ne produkálja magát… Nyughasson…
DÓRA
Ezért már ne idegeskedj.
IMRE
Akkor meg várjon sorára.
DÓRA
Várni fog. Nem szalad el, ne félj. De mondd, Imre, mire való volt ez?
IMRE
Vállat von. Azt hiszem, eléggé világos. Megpróbáltam. Hátha… De én nem úgy jöttem ma érted: „jobb híján”. Látod.
DÓRA
Leül. Csendesen.
Gondolhatttam volna…
IMRE
De te elszalasztod ezt a… int kifelé.
DÓRA
Így persze jólesik… ez az ajánlatod. Hogy maradtál volna…
IMRE
Kivesz zsebéből egy borítékot. Nem egészen komolyan mondja. Széttépjem?
DÓRA
Fél kézzel, mellékesen adanyúl, kiveszi Imre kezéből a borítékot, s ledobja az, asztalra. Ugyan, Imre.
IMRE
Szólj csak egy szót, és…
DÓRA
Hisz mindig ezt akartam.
IMRE
Le kéne szólnod az ablakon, utána, hogy várjon meg. Lenéz a függönyön át. Úgy látszik, megvár.
DÓRA
Megérezte a sürgetést. Összeszedi magát. Feláll. Veszi táskáját. Erősítsd meg egy csöppet… Hogy még az ajtóig, amíg lemegyek, halljam…
IMRE
Megerősíti. Aha… Vége felé tart már a lagzi.
|
|
LÁNYHANGOK
Halkan danolják, inkább csak zümmögik: Menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő, Oly szép mind a kettő, mint két szál aranyvessző.
|
|
IMRE
Elzárja. Dóra… Ez a pillanat nem fog többé visszajönni. Keresztúton állunk. A múlt, a jövő, jobbra, balra világos minden. Merre hát? Merre? Ha sokáig állunk itt, belehasadunk.
DÓRA
Mielőtt jöttél, valaki telefonált. Hisz mondtam…
IMRE
No, mi az a rossz hír?
DÓRA
Nem akartalak ezzel is izgatni, de ha már dönteni kell… Azt mondta, hogy az egyik találmányod most feltűnt, de… nem a te neved alatt. Úgy látszik, túl sokan ismerték…
IMRE
Valami vacakkal játszadozott az asztalon. Én is hallottam. Azt bizony szép szabályosan ellopták. Még a látszatra se ügyeltek. Most azok jelentkeztek vele, akik az enyémet elsüllyesztették.
IMRE
Ők már kiszámították, hogy nem üthetek vissza.
IMRE
Hogy még ki is röhögjenek?
DÓRA
Ezt pedig nem fogod annyiban hagyni.
IMRE
Aki elvette, nagyobb gyakorlata van annak a lopásban, mint nekünk az üldözésben. Jobban tudja, hova kell felmenni.
DÓRA
Most már tudod, Imre, mért tartottam ki. Menned kell. Ezerszer is azt mondom: menned kell. Mire vársz? Zsebre vágod és indulsz. Itt az alkalom. Ha tovább húzod… Hirtelen. Hány ilyen csapást van még erőd kibírni?
IMRE
Nyugodtan. Ha azt kérdeznéd, hány ötlet telik még ki tőlem? Mi mindent tudok még olyat elondolni, amit én gondolok el elsőnek, ami nélkül lyukas maradna a világ, és az isten se tudná pótolni, csak én, csakis én! mert úgy rájár az eszem arra, hogy most a techhnikában mi a következő lépés… Ha ezt kérdeznéd… Egy kis nevetéssel leül. Ezen látszik, mennyire kikészültem: ezen a büdös nagy hiúságon… A bolondokházában már azt fogom mondani: én vagyok Einstein.
DÓRA
Leül melléje. Halkan, szuggerálva. Ne emészd magad. Nincs okod rá.
IMRE
Azért is akartam kimenni, hadd lássák, megelőzheti őket egy magyar.
DÓRA
Bedugja zsebébe a borítékot. Holnap indulsz.
IMRE
Az… menj, bolond, világgá!
IMRE
Hanem csupa szeretetből.
IMRE
Meg aztán kapu előtt az új lovag.
IMRE
Hirtelen. Mondd azt, hogy szereted!
IMRE
Mondd azt, hogy szereted… No mi lesz?
DÓRA
Szeretném, ha az én életem egyenesbe jutna.
IMRE
Hohó, ez kevés. Ettől még nem megyek el. Mondd azt is, hogy szereted. „Szeretem őt! A doktor Tiptopolinót!” Akkor megyek.
DÓRA
Látod, hogy jár utánam.
IMRE
Meghiszem azt. Már nyilatkozott is, ugye?
DÓRA
Mondta, hogy szeret.
DÓRA
Nagyon kellemes ember.
IMRE
Nem erről van szó. „Szeretem doktor…” Hogyhívják?
IMRE
Mert ez az őrültek logikája… és bennem most ez dolgozik…, ez a logika azt mondja: a nő azért udvaroltat, hogy elküldjön, azért küld el, hogy megmentsen, tehát szeret, tehát én maradok. Bizonyság kell! Hogy elküld, az nem bizonyság. Mert minél inkább küld, annál inkább szeret, tehát én annál inkább maradok… Mondja az őrült. De engem nem húz be a csőbe. Nekem csak a bizonyság kell: tessék megesküdni! Kinek az emlékére? Az istenére?
DÓRA
Feláll. Borzalmas vagy.
IMRE
Mit csináljak? Ha egyedül ez maradt csak nekem, hogy érezzem: törődik velem valaki… Az, hogy elküldenek, hogy kirúgnak. Idulás! és ebből tudom: lám, van gondviselőm. Menj el mással, és azt mondom én őrült: ennyire szeretett!
IMRE
Mondom. Folytasd, amit elkezdtél: „küldj el”…
DÓRA
Halkan. Menj! És egy hét múlva… mit egy hét múlva – két nap múlva igazat adsz nekem.
IMRE
Te Dóra, emlékszel rájuk, akik ott voltak az esküvőnkön? Milyen sokan voltak… Ide figyelsz?
IMRE
Hányan, de hányan lehullottak, ugyanígy. A fiatal darvak. Felröpültünk, kifulladtunk. Igaza volt Aesopusnak. Most ülünk a sárban.
IMRE
De, de… másként nem kéne így kínlódnod velem.
DÓRA
Bármikor felröpülhetsz.
IMRE
Kegyes hazugság. Hagyd abba. Ültében elfordul. Háttal.
DÓRA
Csak áll. Kétségbeesett részvéttel, halkan. Imre…
DÓRA
Imre… drágám. Ne sírj… Csak akarnod kell… Hisz tudják, mire vagy képes.
IMRE
Egy legyintés. Elfulladtan. Az a baj.
DÓRA
Azért bántanak, mert irigyelnek.
IMRE
Az a szegény fickó kezdte a sort, akiről sohasem fogjuk megtudni, hogy kis girhes volt-e, vagy nagy erős, pirospozsgás. Aztán szegény X., szegény Y… most tartunk ott: szegény Imre, szegény Dóra… Peches széria voltunk… És senkinek sincs semmi haszna belőle, hogy annyit szenvedtünk.
DÓRA
Imre, no, embereld meg magad.
IMRE
Optimizmus kell, persze. Az is azt hajtogatta tegnap, aki ma átveti magát a korláton. És holnap gyorsan eltemeti őt a többi optimista.
DÓRA
A telefonhoz ment, nézi a blokkot, és tárcsáz.
IMRE
Halkan. Mit akarsz?… Hívod a Lipótmezőt?
DÓRA
A telefonba. Ugye, maga telefonált az előbb?… Beszéltem közben Imrével. Köszöni a szíves értesítést, ő persze már tudta. Már meg is tette a szükséges lépéseket. Azt mondta Imre… hogy is mondta? nem akarom rosszul idézni… hogy az efféle találmánytolvajok kitörik a nyakukat… Nem, nem előbb-utóbb: most… Hisz maga tudja, hogy ő milyen. Ilyenkor nem lehet bírni vele. Felmegy a herkópáterig – azt mondta. Ő az igazságot nem hagyja. Ő inkább el se utazik – talán hallotta, hogy megvan az útlevele, egy külföldi meghívás… Őt mindenütt nagyra becsülik…Ezt elmondhatja annak, akitől a hírt hallotta. Jobb, ha magától tudja meg. Nevet. Megmondom neki. Leteszi a kagylót.
Lassan alkonyodni kezd.
IMRE
Nem fordul vissza, de közben ültében kiegyenesedett. Mit mondott?
DÓRA
Hogy ő is ezt várta tőled. És gratulál, előre is… És hogy most már nem lehet majd ráülni erre a találmányra. Ilyesmit. Az ablakhoz jön, lenéz.
IMRE
Hülyeség. Az asszonyok azt hiszik, hogy ebből áll az élet: intrika, herkópáter, külföldi meghívás… Ki kell dolgozni a „Dóra 2"-t, és kész. Feláll. Nem akarok én pukkasztani senkit. Dolgozni akarok… Min nevetsz?
DÓRA
Az ablaknál. Rajta. Hogy majdnem hozzámentem.
DÓRA
Dehogynem. Egy olyan ember, aki bonbont hoz a nőnek, s hogy nem találja otthon, megeszi maga. Ül az autóban, lesi a kaput, és majszolja a csokoládét. Az én csokoládémat… Jó étvágyat!
IMRE
Mit csináljon vele? Dobja a Dunába?
IMRE
Ha már… Más hangon.
Különben, mit akarsz? Egyszer én is vittem neked. A nyolcadikos vizsgád után. Ott vártalak a sarkon. Egy kiló konyakosmeggyel.
DÓRA
Odamegy. Az egészen, egészen, egészen más volt.
DÓRA
Mert akkor nem volt mit ennünk. Halkan. Neked se. Nekem se… Emlékszel?
IMRE
De hamarosan gazdagok lettünk. Az antikvárius – emlékszel? Öt forintot adott a tankönyveidért. Nagy pénz volt!
DÓRA
És erre azt mondtad, húsz év múlva autónk lesz.
DÓRA
Felnevet. Uram, az ön ígéretei…
IMRE
Gyújtsd föl a lámpát.
DÓRA
Meglátják lentről. Aztán feljön, és csengetni kezd.
IMRE
Akkor kapcsold be még egyszer… A magnetofon felé.
DÓRA
Odamegy, csavargatja, de maga énekli.
|
| |
|
Hogy ne nőttem volna nagyra, |
| |
|
Ne lennék senkinek rabja. |
|
IMRE
Közben. Látod, milyen szép hangod volt akkoriban?
DÓRA
énekelve kifordul, s folytatja.
| |
|
…A vőlegénynek hű párja leszek. |
| |
|
Jaj pártám, pártám, gyöngyös koszorúm… |
Közben átment a szomszéd szobába.
IMRE
Ültében, maga elé. Mondd, ha egyedül maradnánk a világon… olyan egyedül, mint ebben a lakásban… csak mi ketten… Ha a mi szerelmünkön múlna, lesz-e megint emberiség?
Csönd.
DÓRA
Kijött, hozza a kis herendi lámpát, leteszi. S már megy is vissza.
IMRE
Feláll. Próbálgatja a herendi lámpát: ég-e?
DÓRA
Az ajtóban, kicsit kifulladtan, bosszankodósan nevet. Imre, nem bírom egyedül… Segíts áthozni…
Csend.
IMRE
Próbáljuk meg. A magnetofonhoz ballag, elindítja a szalagot. Közben. A technikában a legnagyobb haladás is kevés, emberi kapcsolatokban a legkisebb haladás is óriási eredmény.
Mindketten eltűnnek a gyerekszobában.
LÁNYKÓRUS
Zümmögi közben a Menyasszony-vőlegényt.
Három rövid csengetés.
Függöny.
Tüzet viszek
Tragédia három felvonásban
1957 nyara óta írom ezt a drámát – immár tizenhét év óta. Az első tíz évben csak a jegyzetek gyűltek hozzá, és a felmerülő problémák megoldhatatlansága kínozott. 1958-ban a kaposvári színház ajánlatára, formába öntöttem – öntöttem? – gyömöszöltem inkább a túl nagy anyagot. A közönség lelkesen fogadta, nem törődött a mű hibáival. A kritikusok levágták, nem törődtek a mű lehetőségeivel. Ez a fogalmazása jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál az 1971-es drámakötetemben, amelynek a címe szintén Tüzet viszek volt, ez után a dráma után. Két évvel később a Thália Színház stúdiója vállalkozott a dráma felújítására. Ebből az alkalomból lehántottam a darabról a mellékes motívumokat, és a karcsúsított darab sikert aratott. Közönségsikert, sőt némi kritikai sikert is. (Megszokás kérdése, hogy ki mit tart kritikai sikernek.)
Elfogott a nyugtalanság.
Ugyanis nem érzem érvényesnek a Thália stúdióbeli változatot sem.
S most, minden színházi előadás reménye nélkül, harmadszorra is elkezdtem írni – elölről – ezt a drámát. Kirajzolódott az új körvonala. Messzebbről indul, szélesebb alapról…
Magamnak tartoztam vele, hogy újraírjam. Hogy ha már annyit őrlődtem én is, együtt e tragédia hőseivel; életükből és halálukból a legtisztábbra szűrt tanulságot adhassam át.
Mondhatnám úgy is: életünkből és halálunkból.
A dráma alapjául szolgáló esemény Magyarországon történt, az 1956-os esztendőt követő nyáron. Egy parasztfiú, aki jóformán minden iskolázottság nélkül a legnagyobb színészi tehetséget revelálta, és akinek mélyből felívelő pályáját – nem is indokolatlanul – szemléltető példaként idézhettük, hogy lám, ilyen gazdagon bontakozik ki most a nép tehetsége, ez a parasztfiú (filmjei révén már világszerte ismertté váló sztár), alig huszonöt évesen öngyilkos lett. Előtte pár hónappal megroppantak az idegei. A kórházban szerelmes lett az idegorvosnőjébe. A klasszikus eset. Az már kevésbé klasszikus, hogy össze is házasodtak. Feleségével együtt lett öngyilkos.
Miféle pályák, a történelem miféle sorsvonalai keresztezték egymást e páros tragédia robbanásában?
A rébusz, amit halálukkal föladtak, azóta foglalkoztat. Akármit írok, tulajdonképpen erre keresem a választ. Mondhatnám: mítosszá sűrűsödött bennem – s nemcsak bennem, egy kissé a közvéleményben is – az eredeti történet magja. S van-e igazibb drámai téma, a görögök óta, a mítosznál?
A mítosznak természetében van, hogy újra meg újra felidéződik miáltalunk. Ezért olyan érzékeny a drámaíró a mítoszokra, a mítoszok ihletésére, illetésére. Tudja, hogy ő erre médium. Mert a mítosz felidézése csak akkor igazi, ha át is éljük megint.
És ezzel itt vagyunk a drámaformánál.
Bronislav Malinowski írja (Myth in Primitive Psychology): „Élő mivoltában elképzelve… a mítosz egy olyan történet, amely őseredeti valóságot éltet át velünk, s amely megfelel egy mély vallási igénynek, valamint morális igényeinknek, valamint a társadalmi-rend nyomásának és parancsainak, sőt, a praktikus szükségleteknek is… A mítosz tehát az emberi civilizáció lényeges eleme. Egyáltalán nem holmi üres mesélés, ellenkezőleg; élő valóság, amelyhez nem lehet elégszer visszanyúlni… ”
Mire kerestem választ a történet elemeinek újra meg újra kirakósdijával? színpadra felrakásával?
– mennyire bírják az idegek a hirtelen emelkedést a mélyből?
– hozhat-e harmóniát vagy csak konfliktust, a kettébe vágott kultúra találkozása – mármint a népi és a városi kultúráé?
– viszonozhatja-e az idegorvos a betege szerelmét?
– szükségszerű lehetett-e az az öngyilkosság, amit a túlélők aztán szükségszerűnek mondanak?
– megszűnik-e a szabadságunk a halálunkkal, vagy még akkor is választhatjuk-e az életet?
A mítosszá váló napihír – ezek szerint – minden irányból érdemesnek látszott a megközelítésre. (Szinte úgy, ahogy Malinowski írta.) A szociológia és a történelem irányából, az etika irányából (pláne a drámai effektusokat ígérő orvosetikáéból), a filozófia irányából (pláne a soha el nem unható szabadakarat-dilemma hánytorgatásával), sőt: a metafizika irányából is.
E kérdések felvetésére, s megválaszolásuk reményére kiválóan alkalmasnak látszott a magyar (közép-európai) környezet; s időnek: az ötvenes és a hatvanas évek fordulója. (Ez volt az a történelmi pillanat, amelyben a világ legmasszívabb hatalmának a birtokosai is hajlandóknak látszottak mindent kérdésessé tenni.)
1957 nyara óta írom ezt a drámát, írom, javítom és újraírom. És más drámákban is egyre inkább ezt írom.
Látnivaló tehát, hogy lehetetlenre vállalkoztam.
Történik Budapesten, az 1950-es évek végén
Szoba egy nagy ideggyógyintézetben. Itt őrzik az ápoltak személyes tárgyait. Az egyik falon polcok, a polcokon bugyrok, kisebb csomagok, cédulával ellátott tárgyak.
„Mindenes” szoba. Ebben a pillanatban művészszoba. Itt várnak jelenésükre azok a színészek, akik ma este műsort adnak az ápoltaknak. A műsorszámok nagyobbik fele már lement. Egy női hangot hallunk a nagyteremből: népdalt énekel.
A műsor utolsó száma várakozik csak itten: Máté. Először van itt. A deponált tárgyak között szemlélődik. Talán így ismerkedik azokkal, akikkel a pódiumon majd szembekerül. Minden tárgyhoz itt egy-egy ember tartozik odabent, egy-egy ideggyógyintézeti lakó. Egy horpadt, fényes réztrombitát többször is kézbe vesz. Nem csoda, ez a legfeltűnőbb tárgy ebben a raktárban. S egy hangszer mindig mindenkit arra ingerel, hogy – ha csak egy pillanatra is – megszólaltassa. Pláne egy trombita! Ez persze lehetetlen, hisz megzavarná a műsort, no meg a kórház nyugalmát. S vannak itt más tárgyak is: szúró-vágó szerszámok, minden. Mi mindent lehet kioperálni a beteg emberi lélekből! (Persze, ettől az még nem gyógyul meg – sőt! …)
S Mátén kívül itt van még az intézet egyik ápoltja, aki társaságot szolgáltat a vendégművészeknek, azon a címen, hogy maga is művész: Valér – festőművész, aki rég abbahagyta a festést, de ezzel nem veszített senki semmit, mert feltehetően rossz festő volt. Öreg világfi, még a kórházi köpenyben is.
Máté és
Valér.
Margit hangja.
Margit hangja a szomszédos vagy emeleti nagyteremből. Egy gyerekdalt énekel, amelyben valami ősi tűzvarázslásnak az emléke él:
Mint falusi játékot, gyerekkori emlékét adja elő, tehát ismétli, variálja a dalt – feltehetően játszik és táncol közben.
Itt csend. Máté matat. Valér megszólal, olyan a természete, hogy nem bír nem beszélni.
VALÉR
Gyerekkoromban nekem mindig azt mondták, hogy aki tűzzel játszik, az éjszaka bepisil. Az ilyesmit jó tudni. Ezen az alapon kerültem be ide. Kicsit nevet.
VALÉR
Az csak a biztosítótársaság rágalma volt. Nevet. Incontinentia urinae. De nem vese-, hanem idegalapon. Ez van írva a papirosra. Incontinentia… Tud latinul?
MÁTÉ
Mint aki valamiért megsértődött: Nem. Semmilyen idegen nyelven nem tudok.
VALÉR
Nem baj. Aki zseni, megengedheti magának, hogy semmit ne tudjon.
MÁTÉ
Érzékeny pontja ez. Majdnem kiabál. Nem engedheti meg !
VALÉR
Én is voltam zseni. Utoljára húszéves koromban. Aztán megtanultam rajzolni, és vége. Most már csak nevet ezen is.
Margit énekszámának vége.
A nagyteremből taps hallatszik. Nagy taps.
MÁTÉ
Margitkának sikere van.
VALÉR
Itt mindenkinek sikere van. A bolondok hálásak. Mi vagyunk a leghálásabb publikum.
VALÉR
Tetszik. Bár nem azon az alapon, hogy bolond vagyok. Nevet, a szokásos kis kényszernevetésével.
MÁTÉ
Én meg szívesen hallgatnám az ő fülükkel. Hogy hogy hat rájuk… Mondja öregúr: milyen itt az ellátás?
VALÉR
A színészek szeretnek ide kirándulni. Mert itt érdekes élményeket lehet szerezni. Nevet.
Egy nagyon éles, fájdalmas férfiüvöltés hallatszik, tompán, messziről, falakon át.
VALÉR
Akik a zárt osztályon vannak, saját maguknak szolgálnak műsorral. Nevet. Nonstop műsorral. Vannak akik egy életen át ezt hallgathatják. Én még csak egy hónapja… Maga egy óra múlva otthon lesz. Tudja, hogy nekem milyen szép, kényelmes műteremlakásom van? Függönyök, függönyök, függönyők – mert zavar a kinti zaj. A vonatfütty! És most itt élek. Az ellátás pocsék.
MÁTÉ
Milyen fenyegető ez a hang. Hallgatja. Egy világtalan ember hangja.
VALÉR
Eltalálta! Vak is, bolond is. Vegye le azt a kék bugyrot a polcról!… Azt! Bontsa csak ki…
VALÉR
Ki se kell bontania. A kések, a reszelők, a fúrók már átszúrták a kendőt. Igen, tőle szedték el ezeket, amikor behozták… Hát fenyegetőnek elég fenyegető – mi? És nemcsak a hangja.
MÁTÉ
A csomagból egy szabóollót vett elő; megcsattogtatja, s a két hegyét a maga szemének irányítja. Lehet, hogy igaza van neki, hogy ki akarja szúrni az én két szemem?
VALÉR
Ne legyen olyan beképzelt, hogy csak a magáét. Nevet. Az egész világ szemét.
VALÉR
Mondjam, hogy én is? Kacag. Hogy én is hasonló cipőben járok?
MÁTÉ
Maga nem vak és nem is ilyen kiabálós.
VALÉR
Majd bolond leszek. Itt még mindig jobb az ellátás, mint a zárt osztályon – ha már annyira tudni akarja.
Az üvöltés hirtelen elhallgat.
MÁTÉ
Továbbra is az olló két hegyével néz szembe. Elhallgatott. Biztos kapott valami injekciót. De hogyan lehetne meggyőzni őt arról, hogy kegyelmezzen meg nekünk, látóknak?
VALÉR
Szép kis szenzáció volna, ha maga itt most kiszúrná a két szemét. Na!… Egy mozdulat az egész… Nem? Jó, hát majd legközelebb.
Máté,
Valér,
Margit.
MARGIT
Egyszerű parasztlányból lett színésznő; s ez a tény az ő érdekessége, szexepilje, szívesen beszél róla, kicsit mitizálja; nem is tud már megindultság nélkül gondolni arra, hogy ő milyen mélyről jött, s hogy milyen magasra jutott – ezért mind a kettőt kicsit el is túlozza, a mélységeket is és a magaságot is. Lényegében ugyanazt az utat járta meg, mint Máté, de amíg Máté számára ez személyes sors és életének mindenki mástól független kalandja – Margit a maga karrierjét biztató szociológiai – sőt politikai – jelenségként becézi és tálalja; úgy látszik, hogy így több figyelmet, megértést és támogatást remél. Röviden úgy is mondhatnánk, hogy Máténak a származás végzete, Margitnak programja. A különbség, persze, tehetségük szintjében is van. Várnak már, Máté, a drágák! Engem alig akartak leengedni a pódiumról… Hogy ezek hogy szeretnek! Én is őket. Talán azért, mert én játszok velük… Mintha mindnyájan gyerekek volnánk, és együtt játszanánk otthon, a falusi templomdombon… így mondtam nekik is. Akadt, aki a végén együtt dalolt velem. Pedig különben búskomor szegényke.
MÁTÉ
Az ollót csattogtatja, majd ledobja. Mondd! Hogy kerültem én ide?
MÁTÉ
Megrázza a fejét, majd. Nem én kezdem. Kezdődik. Kis csend, s aztán megismétli. Mondd! Hogy kerültem én ide?
MARGIT
Olyan kiáradó gondoskodással, amely nyilvánvalóvá teszi az ő szeretői, nővéri, anyai szívét. Igaz, olyan a természete, hogy csakugyan – mint mondja – kiteszi a szívét azért, akit szeret. Máté, Máté, édes Máté… Hisz te mondtad, hogy egyszer te is eljönnél ide… Közéjük.. Most mért húzod, halasztod? Várnak téged. Egészen fel vannak izgatva, hogy milyen vagy szemtől szembe… Sőt, az orvosok is! Valérhoz. Tessék már mondani neki, szintén!
VALÉR
Ó, itt már napok óta mindenki erre készült, önről beszélt…
MÁTÉ
Csak elfogott megint az az érzés. A „hogy kerültem én ide”?
MARGIT
Az öcséd hozott, a kocsin.
MÁTÉ
Leinti, nem erről van szó.
Amikor a nagy éjszakai utazás után hajnalban kiléptem a Keleti pályaudvar óriás kapuján, akkor éreztem először ezt: Hogy kerültem én ide? És ez az érzés azóta is mindig elővesz, mint nagyanyánkat a szédülés… A kollégiumban, amikor először fölébredtem… Nevet. „Hogy kerültem én ide?” Színpadon már szinte várom: na, mikor jön?
MÁTÉ
Inti: jön. A partnerem olyan messzire kerül tőlem, mintha kakasülőről nézném. „Hogy kerültem én ide?” De azért persze mondom a szöveget, gépiesen. Folyamatosan recitál. „De hagyjuk immár a panaszt, és nézzük azt, hogy megragadva a szerencse üstökét, e barbár földről szép honunkba mint jutunk.” És közben rájövök, hogy amit akaratomtól függetlenül csak mondok, mondok – abban is pontosan ugyanaz a kérdés van: „E barbár földről szép honunkba…” Figyeli? Pontosan az: mit keresek én itten? És mi lesz, ha a közönség észreveszi, hogy én csak tévedésből kerültem föl a színpadra? Ezért hát csak darálom tovább. „A bölcs ne hagyja el jó sorsa ösvényét, és el ne játssza üdvét, hogyha int a perc”… Mintha nem is én mondanám, úgy darálom, és közben a szívem majd megszakad belé…
Egy csöppnyi csend.
VALÉR
Ilyenkor legjobb egy pohárka konyak! Előhúzza az üveget a farzsebéből.
MÁTÉ
Felderül. És még mondja azt, hogy nem jó az ellátás!
MARGIT
Nem, nem, neki nem szabad innia!
MÁTÉ
Úgyis az öcsém fuvaroz. Az üveg kupakjába töltött a festőnek, ő maga meghúzza az üveget.
MARGIT
Nemcsak ezért! Nemcsak ezért! Próbálja elvenni tőle.
MÁTÉ
Akkor meg miért? S most már nevetve odaadja a félig üres üveget.
MARGIT
Valérnak magyarázza, mintha mentené. Ha valami baja van, mindjárt többet iszik a kelleténél.
MÁTÉ
Semmi bajom sincs. Csak az, hogy többet iszok a kelleténél. Nevet. S folytatja, a festőnek, magyarázva. Maga most azt hiszi, hogy ezt az idézetet én kiszúrtam. A barbár földet meg a szép honunkat…
MARGIT
Mert oda húzza vissza a szíve őt is: a szülőföldjére.
MÁTÉ
Egy kissé már fejébe is szállt az ital. Margitka, most fogd be a szád. Én most egy művelt emberrel beszélgetek, aki megért engem. Valérnak folytatja. Minden, de minden színdarab tele van célzásokkal, hogy hogy kerültem én ide… Legutóbb, a Florentin kalapban háromszor voltam úgy, hogy keresek valamit, hogy eltévedtem, hogy tévedésből kinyitottam egy ajtót, azon belöktek, most itt vagyok… Tagolva. De hogy kerültem én ide?
MARGIT
Most csak húzod az időt, mert nem akarsz fellépni… Mit fognak szólni ezek a kedves doktorok? Az a kedves jó doktornő?
MÁTÉ
Látod, most igazat mondtál. Nem is akarok fellépni.
MARGIT
Pedig ezzel mi gyógyítjuk őket. Ezt nincs jogunk megtagadni. Mi az orvosok szövetségesei vagyunk. Ezt a bevezetőben elmondta az a kedves, jó…
MÁTÉ
Elvágja. Nem megyek!… Az a kedves, jó doktornő idejöhet.
MARGIT
Hogy az hogy szereti a művészetet! Ha tudnád!
VALÉR
Meg a művészeket. Kacag. Ha tudná! De majd meg fogja tudni…
MARGIT
Várnak. Te vagy a fénypont nekik ma este. A betegekre gondolj!
MÁTÉ
Épp az, hogy rájuk gondolok. Rám bámulnak. Csodálnak. Tapsolnak… Hogy jövök hozzá? Én is csak olyan vagyok mint ők. Egy vagyok velük.
VALÉR
Margithoz, tréfásan, Mátéra értve. Most olvassa Dosztojevszkijt – nem? Kamaszfővel kell rajta átesni…
MÁTÉ
A gyanakvás és sértődés legolajozottabb reflexével vált át. Azt akarja mondani, hogy elkésve foltozgatom a műveltségem hiányait?
VALÉR
Nem. De ha maga ezt akarja érteni… Vállat von.
MÁTÉ
Kötekedő lett. Honnan veszi maga egyáltalán, hogy én tudok olvasni?
MARGIT
Miket beszél! A könyvet falta, már mikor a disznót őrizte… Ilyen suttyó kis legény volt!
MÁTÉ
Hallja? Hallja? A disznót őriztem! Ilyen suttyó kis legény!
MARGIT
Már akkor Shakespeare-t olvasott!
MÁTÉ
Ugyanis a disznók yorkshiriek voltak, és így pompásan értettek angolul. Ellentétben velem. Röhög.
Máté,
Valér,
Margit,
Éva.
ÉVA
Mátéval egyidős, tehát 25 évesnél aligha idősebb orvosnő. Mi lesz? Vége a műsornak?
MÁTÉ
Van gondolatátvitel. Azt akartam, hogy maga jöjjön értem…
ÉVA
Itt vagyok. Maga mit fog előadni?
MÁTÉ
Nem tudom. Kénytelen leszek a perc ihletére bízni magam. Egyelőre ismerkedem a helyzettel. Milyen az ellátás, milyen művészetkedvelők a doktorok, melyik beteg miért ordít… Nem találja meg a hangot a doktornővel, hol feleslegesen nagyképűsködik, hol önkínzó öniróniával játssza az alázatost.
VALÉR
Smuzol. Zseniális, egészen zseniális… Felvesz egy tárgyat, beleszagol, és megmondja a diagnózist.
ÉVA
Játékosan ő is, játékos kötekedéssel. Nem volt valamelyik őse sámán?
MÁTÉ
Kis bűvészmutatvány ez az egész, csókolom a kezét! Gondolatolvasás, akaratátvitel, a cilinderből kihúzni egy zsiráfot – talán ilyesmivel lépjek fel?
Máté,
Valér,
Margit,
Éva,
az Öreg Kürtös.
AZ ÖREG
Sovány, cserzett falusi cselédtípus, idegsokkos. Most fel is van izgulva. A trombitám!… Százezer trombita közül is megismerem… Elrabolták tőlem.
ÉVA
Halkan. Vigyázzon! Beszámíthatatlan!
MÁTÉ
Azért jöttem, bácsika, hogy visszaadjam. Szép hangja van…
AZ ÖREG
Most meg nem mer utánanyúlni. Mintegy elbűvölten, dadogva mondja. Azt mondták, őfensége a főherceg fogja visszaadni nekem.
MÁTÉ
Az én nagyapám is hozott haza a hadifogságból egy szép, fényes réztrombitát…
AZ ÖREG
Nem ismerem a maga nagyapját. Maga kicsoda? Maga nem a főherceg.
MÁTÉ
Magára mutat, diszkréten. Inkognitó…
AZ ÖREG
Kihúzza magát. Infanterist…
Csend.
VALÉR
Na, tata! A nevedet, a nevedet mondd!… Hogy hívnak?
AZ ÖREG
Infanterist… De csak üresen mozog a szája.
VALÉR
A nevét már elfelejtette.
AZ ÖREG
Dadog. Infanterist…
MÁTÉ
Cinkosan. Pszt, tudjuk: inkognitó… Ezeknek nem szabad tudni a mi nevünket, Infanteriszt… És néma szájmozgással mintha súgná a nevét.
AZ ÖREG
Nyel egyet, megkönnyebbült. Nem kell tovább törni a fejét azon, hogy hogy hívják.
MÁTÉ
Román hadifogságból hozta haza ezt a szép trombitát.
AZ ÖREG
Ez nem az én trombitám?
AZ ÖREG
Mert a hangját én megismerem…
MÁTÉ
És mindig azt fújta rajta, amivel a halottakat temették, a hadifogolytáborban. Azokat a szegény fogolykatonákat, akik már nem bírták tovább a napi tizenkét órát a sóbányában.
AZ ÖREG
Mintha ez mondana neki valamit… A sóbányában. Ott!
MÁTÉ
Hangtalanul jelzi a ritmust, a dallamot. Ezt… ezt fújta… De hogy mit?
AZ ÖREG
Szájához illeszti a trombitát, de remeg, nem mer belefújni.
MÁTÉ
Ezt… ezt a temetési marsot fújta… Elöl ment a nagytata, utána mi, gyerekek, mezítláb… Végig a falu főutcáján, mintha mindig azokat a szegény hadifoglyokat temettük volna…
AZ ÖREG
Egy éktelen hangosat belefúj a kürtbe.
MÁTÉ
Most már ezt túlkiabálva. És fújtuk együtt a nagytata trombitaszavára… Vezényli, inti, szuggerálja megint némán azt a ritmust és gyászdallamot…
AZ ÖREG
csakugyan azt fújja már, a siralmasan primitív, szívet facsaró dallamot.
MÁTÉ
Dalolja most már rá vadul az ordináré szöveget, amit a gyerekek kitaláltak. Meg-dög-lött… Meg-dög-lött… Ez is teme-té-és! Ram-tata-tatta-ram tatta… Temetééés!
AZ ÖREG
Még hangosabban fújja, ismétli.
MÁTÉ
Kiabálja. Megdöglött!… Megdöglött!… Megdöglött!… Megdöglött!
MARGIT
A bukolikus emlékeknek nem bír ellenállni; masírozik, és boldogan dalolja …ez is teme-té-és… Ez is teme-té-és…
A nagyteremből a hallgjatóság közben átáradt ide, de az ajtón nem mer senki se belépni, csak az arcokat látjuk, az ápoltak izgatott vagy éppen semmit el nem árulóan közönyös arcait. Akad olyan köztük, aki szintén beleénekel.
ÉVA
Tapsol, közben el van ragadtatva, kiabálja. Maga sámán!… Mondtam, ugye, hogy maga egy sámán!… Megjött a közönsége! Ott van ni! Várják a műsort… Ugye, akarjátok hallani?
BETEGEK
Közül hangok. Igen… Akarjuk!
ÉVA
Akkor szavaljon! Halljuk!
Az Öreg csak fújja, rendületlenül.
ÉVA
Kihívóan, kötekedő gúnnyal kiáltja. Bízza magát a perc ihletére!
MÁTÉ
Felcsapva a jobbját, mint aki rohamot vezényel – bele! Túlkiáltva a trombitaszót, de – mintegy – arra mutatva fel, a messze hangzó, rettenetes trombitaszóra, a Gulyás Pál versét mondja. „Ez a trombita emelte – magasba a zászlókat, – ez a trombita kergetett – föld alá milliókat!”
A megváltozott ritmusra az Öreg is valami sikongató riadót fúj már.
MÁTÉ
Folytatja, szinte bele a betegek arcába. „Ó, mennyi anya siratja – e kürtszóra holt fiát, – s a földben a trombitára – mennyi csontváz szalutál!”
Máté,
Valér,
Margit,
Éva,
az Öreg Kürtös,
Ákos.
ÁKOS
Orvos – és ezt nemcsak az orvosi köpenye mutatja – belép. Gratulálok! Ha maguk azért jöttek, hogy kompromittálják ezt a kísérletet – ez sikerült… A betegek felé. Ide nem szabad betegnek belépni! Ezt tudják jól… mindenki visszamegy a szobájába! Ápolók!… Hol vannak az ápolók!
MÁTÉ
Még nem fejeztem be a verset… És nem kellenek ápolók..
ÁKOS
A trombitálást hagyja abba!
AZ ÖREG
Körbejárkálva csak fújja a maga riadóját.
MÁTÉ
Inkább csak int, és szájmozgással súgja az Öregnek. Nagytata… hagyd abba! A tüdőd… kímélni kell.
AZ ÖREG
Erre abbahagyja, és liheg; sípol a tüdeje.
Mély csend.
MÁTÉ
Nagyon csendesen folytatja; skandálva, ringatva a ritmussal a hallgatókat. „A halálnak trombitáját – hallom este kilenckor – messze zeng a hang utána – megkondul a harangszó”… A sor vége a levegőben marad. Csend. Hallják? Az esti harangszót?… Bam-bam, bizony… Akkor hát: jó éjszakát!
BETEGEK
Közül hangok. Jó éjszakát!… Jó éjszakát, magának is!
Eltűnnek az ajtóból.
AZ ÖREG
Még ott áll a szoba közepén, szorítja magához a trombitát.
ÉVA
Szinte szelíden. Ez most már leltári tárgy lett, bácsi, itt kell hagynia.
AZ ÖREG
Fejét rázza: nem, nem; segítséget kérve tekint Máté felé.
MÁTÉ
Add vissza nekem, a trombitát, nagypapa.
AZ ÖREG
Gyanakodva. Maga a főherceg, csakugyan?
MÁTÉ
És te vagy a császár, nagypapa… De mi most számkivetésben élünk – hisz tudod!
AZ ÖREG
Bólogat, tudja ő, persze. És odaadja a trombitát. Aztán hirtelen súgja. Add majd vissza!
AZ ÖREG
Visszajössz? Igérd meg, hogy visszajössz.
MÁTÉ
Itt maradok. Megcsókolja a két arcát. Aludjon jól, felség!…
AZ ÖREG
Erre teljesen földerül, és fönséggel integet vissza.
MÁTÉ
Infanteriszt Ferenc Jóska…!
AZ ÖREG
Az ajtóból legkegyelmesebben szalutál és el.
Máté,
Valér,
Margit,
Éva,
Ákos.
VALÉR
Zseni, mondtam, hogy zseni…
ÁKOS
Én meg azt mondtam, hogy minden beteg a szobájába megy…
VALÉR
A doktornőnek nem szokott kifogása lenni az ellen, hogy mint amúgy is kóros álmatlanságban szenvedő, részt vegyek az ő éjféli szeánszain…
ÉVA
Jól kipletykál itt engem, hallja! Még azt hiszik a vendégek rólam, hogy feketemisét tartunk.
VALÉR
Dehogyis! Fennkölt elíziumi beszélgetések azok!
ÁKOS
Az álmatlansága ellen éjszakára altatót kaphat. Máté és Margit felé. Hazavihetem magukat?
MARGIT
Mátéért jön az öccse.
MÁTÉ
Nemsokára itt lesz. Megvárom.
ÁKOS
Kilenckor itt lámpaoltás.
Máté,
Margit,
Éva,
Ákos.
ÉVA
Most miért hajtasz mindenkit?
ÁKOS
Talán még értékeljük ki a mai szereplésed? A jerikói kürt mint gyógytényező?
ÉVA
Szerintem ez volt eddig a legsikeresebb műsoros est.
ÁKOS
Ezt a kísérletet, hogy hívjunk ide művészeket, én találtam ki – mondjuk úgy, hogy én dolgoztam ki. Mindig akadnak művészek, akiknek egy hozzátartozójuk idekerül. Borravaló helyett adjanak inkább műsort – ebből indultam ki…
MARGIT
Nekünk nincs itt senkink.
MARGIT
Szív kell hozzá, doktor úr.
ÁKOS
Szív. De lehet, hogy az ősi folklór – amit maguk hazulról hoztak –, pláne gyerekkori emlékekben, és az elmebaj között van valami rejtett kapcsolat, csatorna… átszivárgás a személyiség és a kultúra primitív rétegeiben.
MÁTÉ
Mit gondolsz, Margitka, ez most dicséret volt, vagy sértés?
ÁKOS
A tudomány nem ismeri ezeket a kategóriákat.
ÉVA
Felnevet. Most elmehetsz nyugodtan, Ákos. A válasz erre, a csattanó és megsemmisítő válaszod, úgyis a lépcsőházban fog eszedbe jutni. S most már biztosra veszem, hogy nem utoljára találkoztatok itt.
ÁKOS
Évához. És te nem jössz?
ÉVA
Mára inspekciót vállaltam.
ÁKOS
Gondoltam. Hányadszor ezen a héten?
ÉVA
Mért azok inspekciózzanak, akik imádnak aludni? Én imádok bakteroskodni.
ÁKOS
Akkor virrassz jól. El. Margittal.
Máté és
Éva.
ÉVA
Főzök egy jó kávét… Közben. Van valami dolga még ma este?
ÉVA
Szembefordul vele, úgy mondja, komolyan. Maradjon itt velem.
ÉVA
Mert féltékeny. Együtt járunk… Zavarja ez a gondolat?
ÉVA
Az öccsét, ha jön, majd küldje haza.
ÉVA
Nem lesz. Ez a pletykás vénasszony még mit fecsegett rólam? Imádnak bejönni hozzám és leskelődnek utánam.
MÁTÉ
Leül, rágyújt. El tudom képzelni, hogy a férfibetegek mind szerelmesek magába.
ÉVA
A kávét főzi, felnevet. Még a nők is! A legeltompultabb imbecillis szemében is felgyullad valami fény, amikor meglát. Maga most azt mondja magában, juj, hogy dicsekszik ez a nő! De nekem ez a legnagyobb elégtételem az orvosi munkámért. Merész gyógymód – egy kollégának bevallani se merném – , de szerintem nemcsak a szellemi igényeket kell ébren tartani, hanem a szerelmi igényeket is. Minden beteg szerelmes egy kicsit az orvosába. Mert gyógyulni akar. Aki szerelmes, az fel akar törni, az nem hagyja el magát. Az olyan, mint egy hivatás…
ÉVA
És aztán? Nincs és aztán.
ÉVA
A betegekkel? Mit velük? Lefeküdni? Soha! Az súlyosabb volna, mint a vérfertőzés.
MÁTÉ
Súlyosabb – micsoda? Nem mondta ki. Súlyosabb micsoda volna.
ÉVA
Ej hát! Súlyosabb bűn. Bűn! Bűn! Na, nem félek tőle, kimondom: bűn, bűn, bűn!
MÁTÉ
Van bűn? Maga szerint van bűn?
ÉVA
Amikor elkövetjük – nincs. Amikor bűnhődünk érte – volt. Ezen még nevet is egyet. Majd hirtelen, őszintén, bevallva ezzel a szerelmi igényét. Az ember nem élhet büntetlenül egy ilyen felfűtött környezetben… Itt marad? Megcsókolja Mátét, de ott is hagyja mindjárt.
MÁTÉ
Mit gondol, ha rendszeresen tanulnék, ha maga tanítana engem, hány év alatt tudnék olyan okos lenni, mint maga most – félig?
ÉVA
Ezen most elkezd nevetni. Jókedvű. Nevet.
MÁTÉ
Miért nevet? Azon nevet, hogy ez lehetetlen? Hogy soha? Soha?
MÁTÉ
Láttam egy majmot. Késsel-villával evett. Annak sikerült? A delfinek pláne nagyon tanulékonyak.
ÉVA
Miért gondolja, hogy olyan jó az, ha az ember mindent tud? Én inkább felejteni szeretnék.
MÁTÉ
Nekem muszáj mindent tudni. Shakespeare-hez műveltség kell. A III. Richárdban például mindenkit kétféleképpen hívnak. Olyan könnyen kiröhögik az embert. Még ha szembe – istenes. De a háta mögött! Ezt már idézi valakitől; fenyegető emlék. „Aki nem olvassa el angol eredetiben Shakespeare minden darabját, az még sírásó se lehet, legföljebb harmadik hulla.” Ehhez mit szól?
MÁTÉ
Gyanakvó. Ezt azért mondja, mert lehetetlenség, hogy én megtanuljak angolul? Maga tud?
ÉVA
Mit szól hozzá? Tudok… Idegesen elneveti magát. Úgy méreget, mintha vásáron volnék, és nem tudja, hogy érdemes-e engem megvenni…
MÁTÉ
Őszintén, szinte a kétségbeesés mélyeiből. Nekem nagyon, de nagyon, szükségem van magára. Nem is sejti, mennyire… Elhallgat. Itt maradhatok, csakugyan?
Máté,
Éva,
Miklós.
MIKLÓS
Be. Máté öccse, de kettejük közt ő a felnőttebb. Úgy öltözik, mintha színész vagy filmes volna, tehát nem az. Megjöttem. Mehetünk?
MÁTÉ
Leinti. Én még maradok. Bemutatja. Miklós öcsém. A tíz testvér közül az egyik. A leghűségesebb. Nem halt meg és nem disszidált.
MIKLÓS
Bolond is lettem volna! A tíz közül mindig én voltam a legnagyobb csibész. Kezet csókol Évának. És most fog eljönni a csibészek ideje. Az én időm. Ezt kihagyni? Amikor az isten is maszeknak teremtett…
MÁTÉ
Ne higgyen neki! Az üzlethez semmi tehetsége nincs. Csakis a nőkhöz.
MIKLÓS
Könnyű nekem. Csak elmondom, hogy a művész úr testvéröccse vagyok. így sokkal több sikerem van, mint neki magának.
MIKLÓS
Igaz; a gimnazista lányok kivágják a képét, és kitűzik az ágyuk fölé… Ha már választani szabad, én nem a szentképek helyét választom. Bár én is fényképekkel operálok. Semmi pornó! Családi fényképeket mutogatok. Amíg a tíz testvér között megkeresik őt meg engem, már meg is fogtam a mellüket. Pardon! Közben szünet nélkül mesélek nekik róla. Hogy a búbos kemence padkáján állva szavalt először Petőfit, hogy az elhagyott urasági kocsiszínben csinálta az első színházat… így teszünk ki egy Don Jánost, mi ketten.
ÉVA
Igya meg ezt a csésze kávét…
MIKLÓS
És máris megyek, értettem. Felhajtja a kávét, és a félreérthetetlen helyzetet még félreérthetetlenebbé téve bátyjának biztató szemhunyorítást küldve, indul. Egy családi fényképet ne hagyjak itt?
MIKLÓS
Kezét csókolom. El.
Máté és
Éva.
ÉVA
Játékosan mondja, hogy leplezze, hogy komolyan gondolja. Ellen-áll-ha-tat-lan család! Az ajtóhoz megy, ráfordítja a kulcsot. A betegek nálunk nyitott ajtó mellett vannak. Tehát nekünk jobb rázárni az ajtót. Máté mellé lép.
MÁTÉ
Megcsókolja. Majd. Szeretném tudni mindazt, amit te tudsz.
ÉVA
Azt hiszed, az olyan sok?
MÁTÉ
Nekem elég volna – kezdetnek.
ÉVA
Ezt a mohóságot! Mint egy csecsemő, egy éhes csecsemő… Te újszülött!
MÁTÉ
Feljönni könnyű volt a mélyből. Feljönni erre a világra. De megkapaszkodni nehéz. Egyre nehezebb. Tudod, hogy mért olyan mohó az az újszülött, hogy miért ordít? Mert pontosan tudja, hogy milyen nagy a csecsemőhalandóság. Ha egyetlen szót rosszul ejtek ki, visszaküldenek a liba-liba-libalegelőre. A megvető hangsúly, amellyel a „libalegelőt” mondta, arra vall, hogy ez is egy idézet, egy megalázás emléke volt, kínzó tüske a sok közül. Hazavágnak.
ÉVA
Az pedig nagy kár volna. Hirtelen nagyon komolyan. Várj!… Mondd azt, hogy „fehér”.
MÁTÉ
Nem tudok más nyelven.
ÉVA
Mondd utánam… „fehér”.
ÉVA
Mondd azt, hogy „nem”.
ÉVA
Ha te ezt mondod, fehér, abban benne van a fehérség… „Nem.”
ÉVA
Ezt úgy mondtad, hogy ebben a nem-ben benne volt a semmi… Ledől a fehér lepedővel leterített díványra.
ÉVA
Te úgy tudsz beszélni, hogy a szavak visszanyerik eredeti, teljes értelmüket. Az emberek nem tudják, hogy miért imádnak úgy téged. Imádnak hallgatni, imádnak látni téged. Miért? Én tudom, miért.. Ezért. Ha egy szavadat megsebezném. – vérzene.
MÁTÉ
„Szép” – ezt úgy mondtam, hogy te voltál benne.
ÉVA
Ha meleged van, dobd le a zakódat… Van ott fogas.
Van, csakugyan, meg paraván is, a betegek levetkőztetéséhez.
MÁTÉ
Eltűnik a paraván mögött.
ÉVA
Ebben a pillanatban eljutottam oda, hogy még az Istenben is hinni tudok… Ha idejössz mellém, majd mondd azt, hogy „Isten”… Kezdem hinni, hogy van gondviselés. Amin eddig én keresztülmentem, annak nem volt semmi, de semmi értelme. És most, hogy várom, hogy idegyere mellém, egyszeriben olyan világos, olyan logikus minden… Majdnem kiáltva. Semmi sem történt hiába! Hallod? Máté!… Micsoda hosszú úton jutottam én el hozzád – ez nem is igaz! Csak a marhavagonban az út több – mint egy hétig tartott… Csend. S aztán egy másik hangon folytatja, bár pontosan ezt folytatja. Mondok három szót. Figyeled? ÉLNI JÓ… MAMA… Ezt a három szót én akkor kiáltottam az anyám felé, amikor ő engem egy másik nő hóna alá nyomott, és mindannyian pontosan tudtuk, hogy azért adott oda másnak, mert őt most viszik meghalni… Még visszanézett: megvagyok-e, én meg ezt kiáltottam utána: Leb wohl, Mami! Tizenkét éves voltam. A tizenkét éves kislányok borzasztó képmutatók tudnak lenni. Mindent tudtam, és úgy kiáltottam utána, ahogy egy jól nevelt, tizenkét éves kislányhoz illik: élj jól, mamám! Mondd, ki lehet-e szedni ezekből a szavakból azt a gázszagot, füstszagot, égett szagot… Élj – ez nekem azóta azt is jelenti: Meghalsz! Jól – ez azt is jelenti: Ne kínlódj sokat, amikor fulladozol! Mamám – ez
annak a rövidítése: Te, akinek nem volt érdemes se szülnöd, se születned! Figyeled? A legszebb szavak az ellenkezőjüket is jelentik. Azóta… És az is világos most már, hogy miért jöttem éppen erre a pályára, a sok szimuláló meg disszimuláló beteg közé, ide, ahol a szavak nem jelentenek semmit. Csend. Mert gyerekkoromban megtanultam, amit azóta mások is megtanultak, csak éppen nem mernek bevallani, hogy a szavak… szavak… Hirtelen. Nem jössz?
MÁTÉ
Keresek itt valamit, hogy magamra vegyem.
ÉVA
Minek?… A szavakkal együtt számomra a dolgok is elveszítették az érvényüket… Tudod, mi az egyetlen, ami ebben a nagy devalvációban még mindig tartja magát, még mindig pontosan önmagát jelenti?… Az emberi test… Megfigyeltem a betegeken is. Amikor már semmi, de semmi bizonyítékuk nincs rá, hogy igazuk van – akkor dobnak le magukról minden ruhát. Hogy legyen a meztelen, egyetlen, anyaszült testük a bizonyság. A fiatal Szent Ferenc is így érvelt apja előtt, és az egész Assisi városa előtt. Anyaszült pucéran… Az öreg festő azt nem pletykálta el, hogy a fehér köpeny alatt ilyen melegben én sem viselek semmit? Cigarettát vesz elő. Van tüzed?
MÁTÉ
Az ápoltak köntösében, mezítláb, előjön. Leül a dívány szélére. Remeg a kezed.
ÉVA
… Így elgyengültem abban, hogy szeretlek…
MÁTÉ
Tüzet ad. Utána a gyufát nem oltja el. így kérdi. És ha most ez a meggyújtott gyufa egy gyors láncreakcióval porrá égetné a világot… Elfújod?
ÉVA
Fejét rázza: nem. Nézi az égő gyufát. Majd hirtelen elfújja, mégis.
MÁTÉ
Látod te, te, hogy azért van értelme még egy leheletednek is…
ÉVA
Boldog, felszabadult, nevet. Fütyülök a világra. Azért oltottam el, hogy a körmödre ne égjen. Nem akartam, hogy neked fájjon… Sorban megcsókolja Máté ujjait.
MÁTÉ
Lassan odanyújtja neki a másik kezét is. Abban egy kis összehajtogatott papírt tart. Ezt küldik neked.
MÁTÉ
Olvasd el! Odaadja a papírt, és feláll.
ÉVA
Nézi a papírt, nézi Mátét.
MÁTÉ
…Beutaló. Ideggyógyintézetbe. Két hete hordom a zsebemben. Nem volt merszem jelentkezni… Most itt vagyok. Vegyetek fel.
ÉVA
Felül a díványon. Megkeresi a lerúgott cipőit, belebújtatja a lábát. Merően nézi Mátét. Döbbenettel? Szégyennel? Haraggal? Ül, hallgat. Azon a ponton van, hogy teljesen összeomoljon, vagy azon a ponton, hogy nekiugorjon a fiúnak. Miért csinálta ezt?
MÁTÉ
Cigarettára gyújt ő is. Mindig féltem a sárga háztól. Most már nem félek. Amit a zsebében talál, kirakosgatja a polcra.
MÁTÉ
Vállat von, majd. Inkább rám panaszkodnak… Alkohol… A próbákon túlzott ingerlékenység. Amikor azt a liba-libalegelőt emlegették… Például. Kis csönd. Letiltottak a színpadról is. Akkor szereztem ezt a flepnit. Hirtelen. Most még adjon fel olyan intelligenciakérdéseket, hogy Beethovennek hány szimfóniája van, hogy mikor volt a waterlooi csata, és meg fogja látni, hogy az értelmi színvonalam mélyen alatta van annak, amit normálisnak neveznek… És ha kerékbe töret, akkor se tudom megmondani, hogy Magyarországnak ki az államfője…
ÉVA
Volt a családjában idegbeteg? Öngyilkos?
MÁTÉ
A nagyapám. Idegsokkal jött haza a hadifogságból… A disznóölés után elcsente a nagy kést, és szuronyrohamra indult vele. Kis híján felkoncolta az unokáit. Öngyilkos nem volt a családban. Csak ilyen családirtó volt… Van. Majdnem gúnyosan. Azóta is ápolják.
ÉVA
Ezen csakugyan megdöbben. Ez az öreg? Akit megcsókolt?
MÁTÉ
Vigyorog. És ha nem a nagyapám volt?… Azért még megcsókolhattam.
MÁTÉ
Akkor pláne felvehet a betegei közé. Maga mondta: szimulálnak meg disszimulálnak.
ÉVA
Mit keres itt? Gyógyulást? Szórakozást? Eloltja a cigarettáját, feláll.
MÁTÉ
Ő is keres egy hamutálcát, eloltja a magáét. És így felel. Most, hogy megtaláltalak… Odamegy Évához, átöleli, és visszadönti a díványra. Téged!… Téged…
ÉVA
Lefejti, lerúgja magáról a fiút. Felpattan. Áll vele szemben. Nem törődik azzal sem, hogy szétnyílt a köpenye… A betegek nem tegezik az orvosokat… Széles mozdulat a köpenyével. Tessék! És ez akkor is orvosi köpeny! Begombolja. Máté elé lép. Vannak elmekórházak, ahol a testi fenyíték még ma is divatban van… Itt nincs… De ha valaki ennyire Pofon vágja ennyire, de ennyire megérdemli… Öklével veri a fiú fejét. Most már bizonyos, hogy semminek, de semminek nincs semmi, de semmi értelme… Üti.
MÁTÉ
Elfödi az arcát. Istenem…
ÉVA
Se a szavaknak, se az Istennek.
Függöny
Műterem hatalmas üvegablakokkal. A falak szabásán is látszik, s majd még inkább, ha az ablakok előtt levő drapériát elhúzzák, hogy egy magas ház legfelső emeletén vagyunk, épp a tető alatt, félig már a padlástérben.
A berendezés a magát kényeztető magányos ember ízlésére vall. Függönyök, puha terítők, szőnyegek. Van egy kijárat az előszoba felé, s egy másik a hálószobába. A műtermet lakó festőművész vásznai a falnak vannak fordítva.
Egyetlen bútordarab látszik: egy nagy heverő, sok párnával. Telefon.
A fal mellett két benzineskanna.
Odakint kora nyári délután, idebent félhomály. Az ablakokat takaró nehéz selyemfüggöny résein csak itt-ott vág be a napfény vékony, éles pengéje.
Senki sincs a színen. Sőt olyanfajta csend és nyugalom van itt, mint az elhagyott lakásokban. A csendben váratlanul megszólal egy hang, ahogy egy papagáj vagy egy tébolyult szokott megszólalni, minden előzmény nélkül, a maga rögeszméjét hajtogatva újra. A hang képzésében is van valami, ami egy madártorokra vagy gépi fonetikára vall. Aztán egy ugyanilyen jellegű másik hang. Különböző irányból, de kívülről jövő hangok ezek.
Egy hang: Te tetted! Te tetted!
Másik hang: Te tetted!
Aztán nagy csend. Pár pillanatig. Az előszoba felől zaj.
Nyitják az ajtót.
Máté,
Miklós,
Salgóné.
Hárman jönnek be a sötétben. Elsőnek egy kedves öregasszony. Jobban megnézve: inkább elkeseredett lélek, akinek vannak ellágyuló pillanatai. Salgóné, a házmester. Utána két fiatalember. Máté és Miklós. Nyári ruhában, kánikulának nekivetkőzve.
SALGÓNÉ
Az ablakról elhúzza a függönyt. És a festőművész úr mikor jön haza? Mit mondanak a doktorok?
SALGÓNÉ
Szerintem semmi baja. De ügyes ember ő! Az én szegény uramnak az utolsó években olyan agylágyulása volt, és nem vették be. Magukat is ott kezelték?
MÁTÉ
Engem. De most megszöktem.
SALGÓNÉ
Jobban szemügyre veszi. Valahonnan én ismerem magát… Most! Ahogy nevet… Ilyen fiatal és már rosszak az idegei? És nem fogják visszavinni?
MÁTÉ
Az ablakhoz lép. Ilyen szép lakásból?… Soha nem laktam ilyen szép lakásban… Még csak nem is filmeztem ilyenben. Visszavinni?… Ha csak erőszakkal nem.
MÁTÉ
Elneveti magát. Ahhoz valami nagy bolondságot kéne csinálnom. Leül az ablakpárkányra.
SALGÓNÉ
Csak vigyázzon, ne üljön ki oda az ablakba. Nem szeretem. A szomszéd műteremből tavaly kiesett egy modell anyaszült pucéron.
MIKLÓS
Nagy élet folyhat az ilyen műtermekben.
MÁTÉ
Nyugodt lehet, nénikém. Kicsi a valószínűsége, hogy ugyanaz a dolog, ugyanott, ugyanúgy megtörténjék.
SALGÓNÉ
Minden évben történik itt valami. Húsz éve vagyunk itt házmesterek… Az ember szinte előre érzi azt, hogy no, most lesz valami.
MIKLÓS
És lesz?… Mi lesz?
SALGÓNÉ
Mérgesen visszautasítja. Nem hagyja magát a sarokba szorítani. Mit tudhassam én azt? Csend. Majd. Itt volt legutóbb is az a tűz. Kigyulladt a műterem. Csak úgy magától. A kárpiton még ott a nyoma is – ni! Ha a szomszédok nem veszik észre idejében, itt leég minden. A művész úr amikor hazajött, meglátta, hogy mi történhetett volna… Krákk! Akkor ment be a klinikára. Nagyon félti a holmiját.
MIKLÓS
Attól nem fél, hogy idegeneket enged be a lakásba?
SALGÓNÉ
Azt írta a művész úr, hogy maga a barátja… Mátéra. Maga!
MÁTÉ
Még az ablakban. A városnak ezen a részén soha nem is jártam. És mégis ismerős.
MÁTÉ
Lehet, hogy ez a vonat hozott fel engem… Két ujja a szájában: éleset fütyül.
Csend.
MÁTÉ
De már nem áll szóba velem ő sem. Meg se ismer. Nem is fütyül rám! Leszáll az ablakból.
SALGÓNÉ
A művész úrra én takarítok…
SALGÓNÉ
Megvessem az ágyat?
MÁTÉ
Inkább ne… Kicsit zavartan. Ugyanis, lehet, hogy még vendégem jön.
SALGÓNÉ
Nem itt! Odabent a hálószobában. Ha be van húzva a függöny, nem látszik semmi. Aztán elhúzza – és ott az ágy. Megvetem! Átmegy a hálószobába.
MIKLÓS
Ez igen! Micsoda kégli! Itt elkezditek a hancúrozást, aztán a művész úr csak elhúzza a függönyt és ott az ágy! A megvetett ágy!
MÁTÉ
Közben tárcsázott. A telefonba mondja. Tessék szíves lenni kapcsolni az emeleti folyosót… Picassót keresem.
MIKLÓS
…És te mi vagy ott? Rómeó?
MÁTÉ
A telefonba. Hát megjöttünk! Csakugyan szép itt minden… Öccséhez. Azt kérdi, az italokat megtaláltuk-e. Telefonba. Igen. Ő is el van ragadtatva a lakástól.
MÁTÉ
„Az eltűnt idő” mögött francia konyak.
MÁTÉ
Keresd!… Az Shakespeare, te! A telefonból nyert értesülését mondja. Ha ott benyúlsz, whiskyt találsz.
MIKLÓS
Már előhalászott egy-két üveget. Világirodalom!
MÁTÉ
Az öcsém azt üzeni, hogy nagy festő tetszik lenni. Öccséhez, mohón. Ide, ide! Nekem is adj! Befogja a kagylót. Most hagyjuk beszélni az öreget. Tölts! Beleszól a kagylóba. Ne mondd! Ez érdekes! Megint befogja. Azt magyarázza, hogy a doktornő a Vízöntő jegyében született, és a probléma az, hogy én meg Szűz vagyok.
MIKLÓS
Ettől torkán akad az ital, úgy röhög, hogy majd megfullad.
MÁTÉ
Iszik. Telefonba mondja. Egészségedre! Miklóshoz. Most előveszi az italt a farzsebéből… Telefonba. Hát akkor: szervusz!
MIKLÓS
A kagylóhoz hajol. Szervusz, kedves Vali bátyám!
MÁTÉ
Ez Miklós, az öcsém. Befogja a kagylót. Azt kérdezi, hogy a képeit megnéztük-e.
MIKLÓS
Ihol egy! Nézi, forgatja.
MÁTÉ
Egyet már találtunk. Öccséhez. Milyen?
MÁTÉ
a telefonba. Tudod, Vali bátyám, én nem nagyon értek a modern művészethez. Az öcsém inkább…
MIKLÓS
Félrefordított fejjel néz egy képet. Egyszer olvastam, hogy egy képet fordítva akasztottak föl… Vállat von.
SALGÓNÉ
Megjelent a hálószoba függönye mögül. Hogy van a művész úr?
MÁTÉ
A telefonba. A házmester néni érdeklődik, hogy hogy vagy…
SALGÓNÉ
Tessék megmondani neki, hogy minden rendben van, nincs semmi újság…
MÁTÉ
Azt mondja, végre béke van a házban. Amióta elmentél, meztelen modellek nem ugrálnak ki az ablakon.
SALGÓNÉ
Holnap akartam megcsinálni a nagytakarítást. A függönyöket is kimosni végre…
MÁTÉ
Telefonba. Nagytakarítás lesz. Szóval, gyere haza…
SALGÓNÉ
Kiabál. Nem lesz! Nem lesz! Csak akartam!
MÁTÉ
A telefonba. Nem lesz! Nem lesz – azt mondja.
SALGÓNÉ
Morogva szedi össze a benzineskannákat. Mindenből viccet csinálnak…
MÁTÉ
Közben a telefonba, csendesen, a lényeget. Éva bent van ugye? Jó… Igen, fel fogom hívni. Szervusz. Leteszi a kagylót.
SALGÓNÉ
Lehet felhívni. Megágyaztam.
SALGÓNÉ
Ezt a sok függönyt csak benzinben lehet kimosni. De most már nem kezdek hozzá, amíg maguk itt vannak. Megáll, nagy kannacsörömpöléssel. Nem mondta még meg, hogy hogy van a művész úr!
Máté nem felelhet, mert kintről megint elkezdődik a rikácsolás.
MÁSIK HANG
Te tetted! Te tetted!
MÁTÉ
Kik ezek? Már amikor feljöttünk, hallottam…
SALGÓNÉ
Felébredtetek? Veri össze a benzines kannákat, úgy hecceli őket, és csúfolja. Tetete! Tetete!
HANGOK
Erre még vadabbul. Te tetted!… Te tetted!… Te tetted!
SALGÓNÉ
Már ugyanolyan monomániával, mint a hangok, rikácsol ő is, és veri össze, meg veri a földhöz a kannákat. Tetete! Tetete!…
HANGOK
Önkívületben. Te tetted!…Te tetted!
SALGÓNÉ
Nevet. Erre haragszanak a legjobban, a kannák csörömpölésére… Tetete… Fogd be a szád, Lóri!… Poldi, kuss!… A két szomszédos művész úr papagájokat tart. Ilyen jó időben kint vannak az erkélyen. És átkiabálnak egymásnak.
HANGOK
Szakadatlanul. Te tetted!…Te tetted!
MIKLÓS
De mintha mind a ketten ugyanazt mondanák…
SALGÓNÉ
Persze, hisz egymástól tanultak beszélni.
HANGOK
Te tetted! Te tetted!
SALGÓNÉ
Fogjátok be a szátokat mindketten! Rusnya dögök!
MÁTÉ
Mint a fúriák… Kikiált. Mit tettem?!
SALGÓNÉ
Lóri! Poldi! Csend legyen!… Kuss!… Pofa be!
MINDKÉT HANG
Te tetted! Te tetted!
MÁTÉ
Ez rosszabb, mint egy vallatás… Szinte megkergül a hangoktól, körbe jár. Hirtelen megáll, felordít. Én tettem!
Erre csend lett. Váratlanul mély
Csend.
SALGÓNÉ
Szóval… Hogy van a művész úr?
SALGÓNÉ
Gondoltam. Azzal a megvető gyűlölettel, amellyel csak a régi és hűséges háztartási alkalmazottak tudnak beszélni gazdájukról. Csak éli a világát ott bent a kórházban is…
MÁTÉ
Megérzi a házmesterné végtelen elkeseredettségét – maga felé fordítja az öregasszony arcát. Irigyli?
SALGÓNÉ
Daganat van bennem. Egyszer már kivették. S megint itt van. A fiam meg azt írja, hogy biztos képzelődöm. Hogy semmi sincs itt… Itt-itt!
SALGÓNÉ
Hát itt a halál bennem.
MÁTÉ
Mindnyájunkban, Mama, mindnyájunkban. Csak nem mindig lehet kitapintani.
SALGÓNÉ
Hirtelen dühös ingerültséggel. Na, azért még nem vagyok fél lábbal a krematóriumban… Veszi a kannáit. Az ajtóból visszanéz Mátéra. Megenyhült hangon, kedvesen, szinte játékosan. Pedig valahonnan ismerem!… A mosolya – az a legismerősebb. De honnét? El.
Máté és
Miklós.
MIKLÓS
Éjszaka majd rájön, és reggel autogramot fog kérni.
MÁTÉ
Megnéztem őt magamnak. Kitapogattam. Megtanultam. Drága kis öregasszony, s hogy fél a haláltól. Az a daganat a hasában akkora már, mint egy magzat a hatodik hónapban… Kívülről tudom ezt a nénit. „Hát itt a halál bennem”…Ő meg már itt van énbennem. Hirtelen. És lehet, hogy ezt a drága kis öregasszonyt tudod, mihez fogom felhasználni – egy szörnyeteghez. Istenien felhasználható egy szörnyeteghez… ahogy veszi fel azokat a büdös kannáit. Anélkül, hogy fizikailag utánozná.,most már ő Salgóné, aki cipeli a benzineskannákat. „Lóri! Poldi! Rusnya dögök!” Kilép a szerepből, objektívan, de lázasan. Észrevetted már, hogy a színpadon nem lehet mit kezdeni a jó emberekkel? Az édes kis öregasszonyokról előbb-utóbb kiderül, hogy gyilkos boszorkányok. Egyre lázasabb heurisztikával, mert most ismer fel valamit a belső tapasztalatban. Lehet, hogy a jóság csak egy átmeneti halmazállapota a léleknek? Leghamarább az bomlik?…”Mondja művész úr, mi volna, ha egy kis benzint fröcskölnénk ezeknek a rusnya dögöknek a szárnyára?” És felkacag. De mintha a Valér kacagása lett volna ez. A hang, amelyen megszólal, megint a Salgóné hangja. „És meggyújtjuk, úgy röpüljenek”…Kilép a
szerepekből. Vajon egy ilyen jóságbajnoknő kibírja-e a jóságban mindhalálig? Csöpp csend, csak hogy túldobja magát ezen az egész pillanaton. Gyere, lépjünk meg innen, amíg lehet.
MÁTÉ
Kezdődik megint az az érzés… Csend. Majd csendesen, szinte bocsánatkérő mosollyal, hogy megint csak ezt kérdi. Na mondd, hogy kerültünk mi ide…
MIKLÓS
Picasso bácsi… Kulcs… Itt vagyunk.
MÁTÉ
Nagyon is logikus, amit kérdez, most nem rögeszme; legföljebb a dolgok hiábavalósága fölötti szomorúság szól belőle. Mit keresünk mi itt?
MIKLÓS
Ösztönös brutális gyógymód: belebokszol a bátyja hasába. Egy jó nőt!… Idehívjuk?
MÁTÉ
Felszabadultan. Ide! Ide!… Ide!
MIKLÓS
Már tárcsázott. A telefonba. A doktornővel szeretnék beszélni…
MIKLÓS
Rimánkodik, érvel, konfabulál, mert – úgy látszik – nem akarják Évát a telefonhoz hívni. Nagyon fontos! Tessék elképzelni, mi történt! Egy beteg megszökött, behatolt egy idegen lakásba, és ha a doktornő nem jön gyorsan, ez itt előbb-utóbb dühöngeni fog. Már most is egészen magán kívül van. Csak úgy forog a szeme… Már a függönyt eszi! Mátéhoz. Hívják.
MÁTÉ
Az öccse dumáján földerült, elkapja a szilaj jókedv, csakugyan dűtött, borított, csakugyan forgott a szeme, még a függönyt is ette… Csak arra kövült meg megint, hogy „hívják”.
Kis csend.
MIKLÓS
Éva jelentkezésére, a telefonba. Kezét csókolom! Átadom a kagylót…
MÁTÉ
Átveszi: egy pillanatig nem is szólal meg, majd hirtelen, talán már Éva halló-hallózására. Itt vagyok!… Tudja, ki beszél?… Valér bácsi műterméből… Nagyon jó volt bent. Csak éppen kibírhatatlan… Jöjjön értem, és akkor visszamegyek. Szelíden. Tekintheti orvosi hivatásnak.
Egy kattanás a telefonban.
MÁTÉ
Le. Leteszi ő is. Ha nem volnék olyan szerelmes belé, biztos kitalálnám, hogy mit kell csinálni.
MÁTÉ
Néma indulattal tiltakozik: nem, nem, nem! Így is szégyellem magam. Tökéletesen igaza volt, hogy lecsapta. Kínozza magát. Most örökre tönkretettem magam a szemében. Nem röstellem számra venni az orvosi hivatását. Még ezt is belekevertem. Pfuj! „Mocskos paraszt!” Ezt gondolja most rólam. „Tahó… Bugris…”
MIKLÓS
Fenét! Hisz úgy beléd volt esve. Az első pillanattól… Láttam – amikor kirúgtatok. Félreérthetetlen volt a szitu. Egy pillanat, majd – Mi volt utána?
MÁTÉ
Vállat von. Nekem jött.
MIKLÓS
Körömmel? Ököllel?… Nekem még sohasem volt olyan nőm, aki vert volna. Azt próbálná meg!… De olyan se akadt, aki lecsapdossa nekem a kagylót. Tárcsázni akar.
MÁTÉ
Lecsapja kezéből a telefont. Ne!
MIKLÓS
Volt már ilyen nőd? Nem? Akkor miért akarod kihagyni?
MÁTÉ
Ilyen vicceket vele nem lehet csinálni.
MIKLÓS
És hogy kiszöksz, és kibérelsz egy ilyen találkahelyet?
MÁTÉ
Az öreg festő beszélte tele a fejem. Hogy az ilyen környezet hat a nőkre.
MIKLÓS
Hát tudod mit? Legjobb, ha visszaviszlek. A piktornak majd megmondod, hogy az öcséd veszi igénybe ezt a kéjtanyát… Meddig kell még bent maradnod?
MÁTÉ
Ráérek kúráltatni magam.
MIKLÓS
Ez is egy nyaralás.
MÁTÉ
Lehet, hogy ősszel is rá fogok érni, meg télen is. Mindenki csak örülni fog, ha bent maradok. Ez is egy megoldás.
MIKLÓS
Mi vagy te, kiszáradt nyugdíjas? Tisztára úgy beszélsz.
MÁTÉ
Úgy beszélek, mint egy fiatalasszony, akinek ki fogják pakolni a méhét… Az ilyenek is könnyen bekerülnek az idegosztályra.
MIKLÓS
Kitör. Micsoda orvosnő ez! Hogy hagy kínlódni téged. Efféle rémképekkel.
MÁTÉ
Pedig meg tudna menteni.
MIKLÓS
Tárcsázik. S a telefonba, olyan határozottan, hogy a bátyja se mond ellent. A doktornővel akarok beszélni… A minisztériumból keresik.
MÁTÉ
Befogja a fülét. Hülye!
Kis csend.
MIKLÓS
Leteszi a kagylót.
MIKLÓS
„Akkor sincs itt. Hívja máskor.” Ilyen… Most mit vagy úgy kétségbeesve? Az más, ha egy férfi csapja le a kagylót az embernek. Az nem rossz jel.
MÁTÉ
Lehet, hogy nála van az a kollégája.
MIKLÓS
Egy jó tanács. Sose legyél féltékeny a férjre vagy a vőlegényre.
MÁTÉ
Most már oda se mehetek vissza. Már a sárga házból is ki leszek tilva… Leül, röhög.
MIKLÓS
Te! Valamelyik szomszéd műteremből megpróbálok áthozni egy modellt. Jó?
MIKLÓS
Ital van. Mi kell még? El.
Máté, majd
Éva.
MÁTÉ
Iszik, majd leül a földre, a telefon mellé. Nézi, igézi. Aztán rászánja magát, felhívja a kórházat…Az első emeleti folyosót kapcsolja!… Valér bácsit keresem. Iszik. Megint én vagyok. Üzenni szeretnék valamit Évának… Nagyon fontos volna, hogy most beszéljek vele… Csend. Kagylóval a kezében várakozik. Iszik közben.
MÁTÉ
Kagylóval a kezében, nézi. Ugye mondtam, hogy van gondolatátvitel… Magát kerestem.
ÉVA
Egy beteg nem hivatkozhatik olyan gúnyosan az orvosi hivatásra, hogy nekünk ne kelljen halálosan komolyan vennünk… Hívott.
MÁTÉ
A lehető legegyszerűbben. Semmi bajom sincs.
Nézik egymást, szinte modulatlanul, így beszélnek.
ÉVA
A betegek – akár a feltételezett betegek – nyilatkozataira nem sokat adhatunk. Az ellenkezője sem igaz annak, amit mondanak.
MÁTÉ
Az orvosok meg úgy megtanulták eltitkolni a véleményüket a szegény, igazi vagy képzelt beteg előtt, hogy a szemük rebbenése sem árulja el őket. Mint a jó kártyások…
ÉVA
Ha úgy gondolja, hogy ezek után még lehetséges őszinte szó köztünk…
Kis csend.
MÁTÉ
Úgy látszik, visszajött a telefonhoz a festő, és mondott valamit. Évának. …Tűvé tette magáért az egész klinikát, és maga nincs sehol. Szőrén-szálán eltűnt.
ÉVA
Örülnék, ha nem szolgáltatna ki annak a pletykás vénembernek.
MÁTÉ
A telefonba. …Pedig nagyon fontos volna, hogy most beszélni tudjak vele. Miért ne? Hátha lesz még bátorságom megmondani neki… Mit? Hogy az életemről van szó! Azt… hogy „ments meg”! Tegezem. Az első pillanattól kezdve tegeztük egymást.
ÉVA
Odamegy Mátéhoz, kiveszi a kagylót a kezéből, beleszól. Ne fárassza magát, Valér bácsi, itt vagyok. Leteszi a kagylót. Nem akartam, hogy megrepedjen a szíve az aggodalomtól.
ÉVA
Áll mellette, fölötte. Az előbb tegezett.
MÁTÉ
Bámul föl rá, a földről. Túl sokat mondtam el magamról. Hogy milyen félelmek között élek… Nem kell mindent elhinni nekem. Csak kérdeztél. Én meg beszéltem. Túlzottan is. De van más is bennem, hidd el… Kérdezz olyasmit, amit szeretsz. Van jó is bennem. Meglátod.
MÁTÉ
De csak akkor, ha rám nézel. Mert máskor csakugyan tele vagyok homállyal. Mint egy vizes gödör. Bennem van. És én meg benne vagyok. Én olyan sötét kútból nézek ki, hogy nappal is látom a csillagokat. Azért jó, amikor így fölibém hajolsz… Maradj még!
ÉVA
Most már az egész kórház tudja, hogy itt vagyok.
MÁTÉ
Felugrik. Ha most elmégy, leiszom magam!… Elkezdtem. És az a polc tele van itallal.
ÉVA
Mint egy gyerek, úgy zsarolsz!
Máté,
Éva,
Miklós.
MIKLÓS
Hogy meglátja itt Évát. Kezét csókolom! Én már megyek is, ugyanis a bátyám üzleti ügyeit én intézem. Épp az imént adott fel egy sürgős rendelést.
MIKLÓS
Vigyorog. Jó, akkor stornírozni fogjuk.
ÉVA
Ez hát az a műterem, amellyel a maga festő barátja telelocsogja a klinikát. Hogy ide érdemes nőt felhozni. Festői környezet. Függönyök, függönyök, függönyök… hogy itt hamarébb levetkőzik a nő… Bár nem tudom, hogy neki mikor lehetett itt efféle kalandja. Vagy neki az is elég, ha kiadja albérletbe? Na, túlságosan is fel van ajzva az öregúr. Túl nagy élmény neki, hogy elképzelhet a lakásán egy – pásztorórát. Azt hiszem, estére nyugtatót kell majd neki felírnom… Műterem! És a kis doktornő imádja a művészetet. Vagy inkább a művészeket… Mindezt, ebben a pillanatban már széltében-hosszában tárgyalják a kórházban a betegek, az ápolók, az orvosok, a professzor… És én idejöttem! Tessék!
MIKLÓS
A családi fénykép. Leteszi az asztalra. Kezét csókolom… El.
Máté,
Éva.
MÁTÉ
Egyedül maradtunk. Emlékszik? Ráfordította a kulcsot az ajtóra, és azt mondta: ellen-áll-hatatlan család! Azt akartam erre mondani: próbálja ki! Később a fejemet vertem a falba, hogy miért voltam olyan gyáva, miért nem mondtam, „Próbálja ki! A menyek, az ángyok, a sógornők remekül érzik magukat benne. Az új asszonyok.” Aztán azt is akartam mondani, hogy legalább látogatóba jöjjön el hozzánk… Éppen ment itt lent egy vonat, amikor kinéztem az ablakon. Azt mondtam, hogy ha ez a vonat visszafütyül nekem, minden beteljesedik…
Csend.
MÁTÉ
Nem bírja ki, hogy meg ne kérdezze. Ki volt az a férfi, aki beleszólt a telefonba?
ÉVA
Mikor? Nem tudom… melyik telefonba?
MÁTÉ
Ugyanis közben én még egyszer telefonáltam maga után.
ÉVA
Képzelem… Az csak a professzor lehetett.
MÁTÉ
…Nem szokott az bent lenni ilyenkor.
ÉVA
Bejött. Egy beteg rosszul lett.
Csend.
MÁTÉ
Folytassa!… Na! most már csak az hiányzik, hogy halálán volt. Maguk küzdöttek az életéért, professzorostul… És akkor idétlen csibészek folyton odacsörögnek telefonon.
ÉVA
Aztán lerázza magáról, mint kölyökkutya a vizet.
MÁTÉ
Kutya vagyok? Mondja úgy, ahogy a kutyáknak szokás: kuss! helyedre!
ÉVA
Menjen vissza szépen a kórházba.
ÉVA
Egy-két tünet kezd arra vallani…
MÁTÉ
Mert ez is: tünet, hogy ideistenkedtem magát… Minden: tünet. A szenvedély: tünet.
ÉVA
Én mindig megtisztelve érzem magam, ha egy beteg szemében észreveszem a ragaszkodást… Ha mégoly túlzott ez a ragaszkodás, akkor is… Csak épp hogy igyekszem meggyőzni őt: ez tünet.
MÁTÉ
Másnál: viszonzásra érdemes szenvedély.
MÁTÉ
Nem vagyok beteg. Nem vagyok beteg… A kórház csak véletlen. Bárhol találkozunk, a vége ez lett volna.
ÉVA
Megnyugtatja, ha azt mondom, hogy bárhol találkozunk, épp így elutasítanám?
MÁTÉ
Ha kétségbe akar ejteni, mondhatja. De a kétségbeesésem nincs távol attól, amit maguk igazából betegségnek tartanak.
ÉVA
Zsarol. Megint zsarol. Mondom.
Valami zaj a bejárat felől.
Máté,
Éva,
Ákos.
ÁKOS
A festő mondta, hogy itt vagy, s a házmesterné is. De magamtól is kitalálhattam volna. Mátéhoz. Az orvosnőben mindig volt valami krisztusi hivatástudat. Mint az igazi jó pásztor, otthagyja a kilencvenkilenc igazat, és megkeresi az egyetlen elveszett báránykáját.
ÉVA
Lehet, hogy megalázónak tartod, hogy engem itt találsz. De hidd el, sokkal megalázóbb, hogy utánam jössz.
ÁKOS
Minden attól függ, hogy van a beteg. Ha beteg: indokolt az orvosi vizit. Ha nagyon beteg: még ez a konzílium is.
MÁTÉ
Nem vagyok beteg. Semmi bajom sincs.
MÁTÉ
Tudom, tudom! A túlzott ragaszkodás, a szenvedély, a zsarolás: ez klasszikus! Dühös szarkazmussal forgatja ki a szót a sznobok és tudákosok affektálásával. Ez klosszikus!!… Ez klosszikus… Kolosszikus!…
ÁKOS
Ezt bízza ránk, orvosokra.
ÉVA
Én nem mint orvos vagyok itt.
ÁKOS
Pedig jobb volna, ha kitartanál emellett. Akkor nekem se kéne bevallanom, hogy a féltékenység hozott ide utánad. Pillanatnyi csend. Ezen a mindnyájukat – magamagát is – lemeztelenítő sokkon túljutva, folytatja. De úgy is mondhatom: a féltés. Nem akarom, hogy tovább nőjön a botrány körülötted. Tudod-e, hogy milyen kínos volt az a telefontréfa, amit épp a professzorral csinált?
ÁKOS
Következményei lehetnek.
ÉVA
Olyan mindegy. El vagyok készülve rá, hogy a professzor első adandó alkalommal útilaput köt a talpamra.
ÁKOS
Útilapu!… Nagyon szép szó ez az útilapu. Legközelebb már azt fogod mondani, hogy a professzor kiteszi a szűrödet… Esetleg azt, hogy szeded a sátorfádat. Vagy hogy a klinikán kitelik az esztendőd… Fel is út, le is út… Mert a magyar nyelv roppantul gazdag efféle ízes, népi kifejezésekben. Állítólag háromszáz szavunk van az alkoholistákra. És nicsak! majdnem éppilyen gazdag a nyelvünk, amikor a munkahelyről való kényszerű eltávolítást akarja kifejezni: „a professzor útilaput köt a talpamra”.
ÉVA
Á!… Ez az a professzor, aki előtt én – nagyon helyénvaló óvatossággal – éveken át nem ejtettem ki Freud Zsigmond nevét, s most szemérmes mosollyal közli, hogy meghívták Amerikába egy pszichoanalitikus kongresszusra…
ÁKOS
Mi köze van ennek a te klinikai státusodhoz?
ÉVA
Az, hogy zavarni fogja, hogy az én szemem előtt csinálja végig a megtérés színváltozásait, azokkal a kínos hibákkal, amelyeket óhatatlanul ejteni fog. A napokban ideadott egy pár oldalas kéziratot: „ezt akarom elmondani Amerikában, mit szól hozzá, Jungra is hivatkozom benne.” Belenézek. – „Hát ez igazán megható, professzor úr, csak arra vigyázzon, hogy Jung nevét Jé-vel írják és nem ipszilonnal.”
ÁKOS
Ha már a jé betűt ilyen tapintatosan megmagyaráztad a professzorodnak, kérlek magyarázd meg azt a maradék Ungot is, a gyengébbek kedvéért. Hogy mi fán terem.
ÉVA
Mátéra pillant, hogy érte ez a sértés.
MÁTÉ
Túlzott önfegyelemmel, rezzenéstelen arccal, szinte derűsen válaszol: Ung? Ung? Hát ki volna más, mint Ungkirály. A békakirály.
ÁKOS
Vigyázz, Éva! Mert ezekkel van a legtöbb baj, ezekkel a faluról feljött őstehetségekkel. Egyszer csak fulladozni kezdenek a levegőn, és lerántanak minket is magukkal. Valami kutykurutty világba.
ÉVA
Mire való ez? Mit akarsz?
ÁKOS
Kipofozni a Buddha-mosolyából. Mátéhoz. Én kérdem: mire való ez? Ez az erőfeszítés? Nem csap be senkit. Mielőtt idejöttem, elolvastam a kezelőorvosának a feljegyzéseit magáról. Érdeklik?
ÉVA
Nem! Ezt nem teheted!
ÁKOS
De. …Azt olvastam, hogy a fivérei disszidálása nyomasztólag hatott magára. Évához. Kerülöm a latin kifejezéseket. Mátéhoz. Maga mért nem disszidált? Az ilyenek disszidáltak.
ÁKOS
Az ilyen félig zseniális, félig epilepsziás izgágák, akik mindig a környezetüket teszik felelőssé a sikertelenségükért.
ÉVA
Sikertelenség? Máté karrierjével? Te bolond vagy!
ÁKOS
Továbbra is Mátéhoz. Karrier! Látja, ezért a karrierért tehetné felelőssé a környezetet. Hogy ebbe behúzták magát. Mert ez a karrier egy cső volt… Maga nem is nagyon tehet róla. Nyugodtan mondhatja, hogy maga a történelem áldozata. Ezé a közép-európai történelemé, amely túlságosan fölemelte – földobta magát. És most süllyed megint. Menthetetlenül süllyed. Mit képzel, úgy tíz-tizenkét év múlva, hetvenben, hetven-valahányban, az akkori fiatalságnak jelent-e majd valamit is, hogy amikor először felállt a dobogóra elszavalni – na mit? – a Szülőföldem szép határát, a deszkán ott maradt a két meztelen, izzadó talpa nyoma? Olvastam. Hát semmit se fog jelenteni!
MÁTÉ
Felejtse is el! „Verejtékező paraszt lábnyoma!” Én azt magam mögött hagytam. Túlléptem rajta!
ÁKOS
Ha beismerné a csődöt, könnyebben gyógyulna.
MÁTÉ
Kiáltva. Nem vagyok beteg!
ÁKOS
Miért kiabál? Megint megsértődött? Csak azt nem tudom, hogy a maga személyében-e vagy a Közép-Európáéban.
MÁTÉ
Engem csakugyan megviselt az öcséim elvesztése. Egyikük meghalt. Kettő disszidált.
ÁKOS
Ezek szerint a maga ideg-összeroppanásában kettő:egy Közép-Európa javára. A társadalmi motívumok – látja – túltengenek. Ki-ki úgy vonja le a történelmi konzekvenciákat, ahogy tudja. Az a két öcskös kellő időben rájött, hogy vége annak a népi romantikának, amiből eddig olyan szépen megéltek. A maga révén persze. Ők külföldre menekültek. Maga meg betegségbe menekült… Az a görcsös védekezés, amit maga a valósággal szemben kifejt, nem szerencsés.
MÁTÉ
Rekedten. Mi az, amit maga valóságnak nevez?
ÁKOS
Hogy amit maga csinált több-kevesebb tehetséggel, az kiment a divatból.
MÁTÉ
És ha nem azt csinálom? Futja másra is!
ÁKOS
Van egy olyan elképzelés, hogy a magas kultúrát színezzük át a nép tapasztalatával. Így gondolja?
MÁTÉ
Szinte hálásan. Pontosan.
ÁKOS
Figyeled, Éva? így lehet legjobban tetten érni a sikertelenségtől való beteges félelmet. A nagysági téveszmékben.
MÁTÉ
Én még csak huszonöt éves vagyok. De már millió ember ismer, látott, izgult értem, amikor veszélyben voltam, siratott, amikor meghaltam, és befizetett, hogy aztán újra lásson. A postások majd beleszakadtak, annyi rajongó levelet hordtak nekem a táskájukban. Minden áldott nap… És amikor lovagoltam a segesvári síkon, és futottam a kukoricás felé, és jött a kozák a lándzsával, ott is az én véremtől lett piros a föld, és az én hangom töltötte be a hullákkal teleszórt csatateret: „engemet megölni nem lehet”… „engemet megölni nem lehet”… „Tudom, hogy a sors őriz engemet, hogy engemet megölni nem lehet, mert én leszek, nekem lenni kell…” Elfullad a hangja.
ÁKOS
Szép volt, talán igaz se volt… Maga elfelejti, hogy Magyarországon vagyunk. Kis ország. És a kis ország jobban ki van téve a divat hullámzásainak. Minden csoda három napig tart.
MÁTÉ
De megvolt. A csoda. Ezt nem tagadhatja le.
ÁKOS
A fiatalság néha a tehetségtől függetlenül is képes csodákra. Egyszerűen azért, mert fiatalság. Kegyelmi állapot… Aztán a fiatalság elszáll, és ottmarad egy dilettáns. Huszonöt éves, de mozogni már nem tanult meg, viszont a hangja már elkopott.
MÁTÉ
Lehet, hogy ezer év alatt belénk csökött a szorongás, hogy ne tudjunk kezünkkel, lábunkkal mit csinálni, ha feljövünk az ország fővárosába. De ez csak itt van! Ha innét tovább megyek, másutt már nem fog rajtam ez a babona. Lehet, hogy ezért is vádoroltak ki az öcséim… Egy nemzetközi gyors megy el a falum mellett. Azzal járok haza. A Keletiből félig üresen indul. De én csak egy hozzácsatolt utolsó kocsiban szoronghatok. Mert én belföldi vagyok. Ez a vonat azonban csak a határig érvényes. Azon túl már nem vagyok többé bennszülött… Érti?
ÁKOS
A logikai összefüggések kissé hiányosak…
MÁTÉ
Érti maga, mit akarok én mondani.
ÁKOS
A kínlódást, azt értem. Szeretne kikerülni ebből az évszázados deklasszáltságból… Mint orvos, értem. Megértem. És csak mint orvosok tudunk segíteni. Enyhíteni a tüneteket. Esetleg. A műveltségi hiányait én nem tudom pótolni. Évához. Van egy típus, amelyik nem mer megszólalni, mert fél, hogy Racine-t Racine-nak mondja, holott itt hátul valami azt súgja neki, hogy az Reszin. Nevet, Mátéhoz, hirtelen. Mi van magával? Sápadt. Talán a vérnyomása nagon leesett. A vegetatív idegrendszer egyensúlya, azt hiszem, magánál könnyen felborul… Próbáljon lazítani.
ÉVA
Hagyd abba! Ne hallgass rá, Máté! A doktor úr híres arról, hogy szuggesztióval nagyon tud hatni a betegekre.
ÁKOS
Felnevet. Félsz, hogy bebeszélek neki valami gátlást? Tapasztaltál ilyesmit? Én mosom kezeimet. Mátéhoz. Egy férfira – jobb, ha tudja –, általában nyomasztólag hat, ha szerelme tárgya felsőbbrendű lény. Például egy orvos. Pláne, ha műveltségben és a többi, szintén fölöttünk áll. Mátéhoz. Amit maga érez, barátom, az közel állhat a szerelemhez, de egy kritikus pillanatban kiderül, hogy nem az… Amikor nem elég a hisztéria. A nagyzolás. A mítosz, hogy mennyi levelet hozott a postás. Amikor helyt kéne állni. Férfiként.
MÁTÉ
Ezt is a kezelőorvos jegyzetei közt olvasta?
ÁKOS
Nem. Ezt nem… De ahogy elmenekült. Az is klasszikus ám. Mért kellett idejönniük? Mert a kórházi szoba valami szentély volt, s benne egy istennő. Ez meg itt: semleges pálya… De közben pontosan tudja, hogy itt is maga lesz a vesztes. Évához, a szakmai bennfentesség hangján. La névrose s`accompagne de mécanismes de repetition. Et la tendance à la répétition entraine à elle seule une tendance…
MÁTÉ
Mit mond? Évához. Mit mond? Mit mond?
ÉVA
Ingerülten. Azt hiszed, én értem?
ÁKOS
Érted. Pontosan érted. Mátéhoz. A bukás ismétlődési kényszeréről beszélek, Une tendance à la répétition de l`échec. Figyeli, milyen közel áll a magyarhoz a francia? Azt mondja a bukásra, hogy „esek”. Seggre esek – az már félig franciául van. Évához. Franciául még nem tanítod? S aztán már csak látszólag Évához. A képlet világos. Volt egy blöff, a blöff összeomlott. Visszamenni falura nem akaródzik. Kell valaki, akivel áthajózhat ebbe a most kialakuló, diadalmas kispolgárságba. Kell egy művelt nő. Ez a rögeszme teszi szenvedélyessé most is a vonzalmát. A becsvágy csodákra képes. A szerelemben is van voluntarizmus. De még mennyire! S ez le tudja győzni a másik ember józan, természetes ellenállását… Vigyázz magadra, Éva! Kár érted.
ÉVA
Tévedés, tévedés, minden szavad tévedés. Mert tudd meg: nekem van szükségem őrá.
ÁKOS
Mátéhoz. Maga is vigyázzon! Maga nem ismeri Évát. Ő csak látszólag erős. Maga nem tudja, hogy mennyire vigyázni kell rá.
ÉVA
Az igaz. Mennyi bajod volt miattam… Túl sok receptet írtam a narkománoknak. Túl jó kapcsolatban vagyok a betegekkel… Mit csináljak, ha velük jobban tudok barátkozni, mint a kollégákkal?
ÁKOS
Lehet, hogy a középkorban a szentek közé iktattak volna… Hirtelen nagyon élesen. De amit most csinálsz, az aztán ellene van minden orvosi etikának…
ÉVA
Egy harmadik ember nem tudhatja, hogy két szeretőben mit készül megvalósítani a természet, a történelem vagy az Isten.
ÁKOS
Melléfeküdni a betegnek – nem hiszem, hogy ez valami nagyon javallható természetes gyógymód volna. S azt sem, hogy isteni parancs. Vagy pláne: történelmi szükségszerűség. Csend. Az orvos megszűnik orvos lenni. A beteg belepusztulhat.
ÉVA
Mondtam, hogy nem mint orvos vagyok itt. Megszűntem… Még csak azt se tudtam biztosan, hogy kellek-e neki. Csak azt tudtam: ő kell nekem.
ÁKOS
Nyersen. Egy kalandért jöttél fel! Rendben van, legyen részed benne. Lásd, hogy nagyvonalú vagyok: Csináljatok, amit akartok. Kiveszed a szabadságot. A klinikán is. Tőlem is… Várok rád. Csend, indulnia kell. Elveszi még a fényképet. Gondolhattam volna, hogy egy ilyen népes család végzetesen vonzó lesz számodra. Éva… Igazad van, a történelem útjai a szerelemben kiszámíthatatlanok. Egyszer mesélted, hogy milyen szép, pirospozsgás parasztfiúk voltak azok a csendőrök is, akik elvittek. így bizony! A történelem útjai a szerelemben kiszámíthatatlanokká válnak. Viszontlátásra. El.
Máté és
Éva.
MÁTÉ
Eddig a pillanatig tartotta magát. A szégyen, amit nyelt, úgy rántja össze őt, mint egy hirtelen gyomorgörcs. Leveti magát a díványra, az arcát belefúrja a párnákba. Lehet, hogy zokog.
ÉVA
Ne, ne törődj vele! Elment.
MÁTÉ
Megvert…Megvert szóval.
ÉVA
Melléje térdel. Tudod, milyen szép volt ez az egész? Kiderült, hogy tudjuk vállalni egymást. Ez a legtöbb, amit két ember megérthet… Van, amikor ez egy életen át sem derül ki. Mi már ezen is túl vagyunk.
MÁTÉ
Akár meg is halhatunk.
ÉVA
Bolond… Bolond… Nem veszed észre? Úgy vagyunk most, mintha szerelem után volnánk… Mintha túl volnánk rajta… Az első nagy, szerelmi csatán… Aludj! A férfiak ilyenkor imádnak aludni… Na, nyugodj már meg. Aludj szépen.
Csend.
MÁTÉ
Hátára fordul, nyitott szemmel bámulja a mennyezetet. Nem… Mert álmomban visszajön. „Reszin-Reszin” – mondja. Vagy rám küldi a csendőreit. És ők meg a bátyáim hangján fognak szólni… Van, aki szemmel ver meg. Ő szóval vert meg… Mondd, azok a csendőrök téged nem szoktak megkergetni álmodban? Vagy megölelgetni?… Tudod, hogy én milyen sokszor hallom a mezei őr hangját? Az elalvás előtt van egy pillanat, amelynek olyan az akusztikája, mintha üres volna az egész világ… Van amikor a nevemet hallom. Tisztán. Az anyám szólít engemet. Vagy én kiáltok utána… Halkan. Édesanyám… De a legrosszabb, amikor a mezei őr kiabál utána. Neki a hangja mindent betölt… Öblös nagy hangon idézi. „Hát kellett magának szalmát lopni? Na lássa!”
A kiáltásra a papagájok fölriadtak.
MÁSIK HANG
Te tetted! Te tetted!
EGYÜTT
Hosszan, konfúzus rikácsolással. Te tetted-te-tetted tetetted-tetetted…
ÉVA
Megretten. Mi ez? A fiúhoz húzódik. Kik ezek? Kik vannak még itt?
MÁTÉ
Ezek a mi örökös erinniszeink.
HANGOK
Te-tetted-te-tetted…
MÁTÉ
Évát magához szorítva, másik kezét felnyújtja magasra, s hanyatt fektében egy kis négyszöget rajzol ujjával a levegőbe, hangosan beszél, hogy túlkiabálhassa a papagájokat. Ilyen kicsi volt otthon az ablak. Hogy is fért oda az a sok gyerek? Kicsi ablak volt nagyon, de azért a hideg bejött rajta. Fáztunk, féltünk a sötétben. Mert nem volt otthon anyánk. Szalmát lopni ment a szérűskertbe, hogy befűtsön nekünk a búbosba. Odakint világos volt, mert gyönyörűen sütött a hold. A leheletünk is kis holdudvarokat olvasztott a jégvirágos ablakra. Talán én meresztettem legjobban a szemem, mert én láttam meg, én kiáltottam fel elsőnek: jön! Csakugyan ő jött, hátán egy egész kazalnyi szalmával. Szinte eltűnt alatta. Kicsi kis asszony volt. De ki az, aki mögötte jön? A lélegzetünk is elakadt. Az édesanyánk futni kezdett. Megérezte hátában a veszedelmet. A mezei őr vagy maga az ispán, az jött mögötte, kapkod utána, de csak egy marék szalma marad a kezében. Erre megáll, előveszi az öngyújtóját, meggyújtja a szalmacsóvát, az lángol, ahogy most már teljes erőből az anyánk után iramodik… Hiába akarunk kiáltani az ablak mögül: vigyázzon, édesanyám!… már lángol a hátán a szalma, veri magát a földhöz, olvad a hó körülötte, a fákról felriadnak az
alvó varjak, és velük kavargott a szalma pernyéje is a holdvilágos égre… „Hát kellett magának szalmát lopni? Na lássa!”… Csend. Majd szinte objektív hangon. Látod, nekem is megvannak a magam emlékei. Csend. És nem kevésbé füstösek, mint a tiéid.
Szirénaszó hallatszik fel az utcáról.
MÁTÉ
Egy szegény beteget most visznek be a kórházba… Ugye, nem én vagyok?
ÉVA
Az anyátokkal – mi lett?
MÁTÉ
Nem látod? Viszem őt, most már én, a hátamon. Ezért kell nekem is annyit a földhöz verni magam. Hogy agyon ne égessen… Egy egész torony van a hátamon halottakból… A te hátadon is, persze… És ezek a szegény halottak, akik soha nem látták egymást, most a két toronyból átbeszélgetnek egymáshoz. – „Jó napot, kedves!” – „Jó napot!” – „Hallom, a maga fia szereti az én Évikémet.” – „Ilyen szép neve van neki, hogy Évike?”…Csendesen égnek az örök tűzben. Egymás fölött, sok-sok emeleten… ”Vigyázzon, kedves, már lángot kapott az a szép haja”… „Csak a szagát utálom, az égő haj szagát”… „Az a fontos, hogy a fiatalok legyenek boldogok”…
MÁTÉ
Ha itt maradsz mellettem, talán megtanulok szívdobogás nélkül elaludni.
Megszólal a telefon.
Mozdulatlanul hallgatják.
ÉVA
Egy idő múlva. Szól a telefon.
ÉVA
Hátha téged keresnek.
MÁTÉ
Biztos. Csend. Csak a telefon csörög. És az is biztos, hogy valami nagyon jó hírrel. Határozzuk el, hogy mától fogva csupa jó dolog fog velünk történni… Jó?
MÁTÉ
Most például azért telefonálnak, mert egy filmfesztiválra hívják meg egy filmemet… És engem… Fogadjunk! Kinyújtja a kezét a telefon után.
ÉVA
Megfogja Máté kezét. Elhiszem.
A telefon elhallgat.
MÁTÉ
Muszáj, hogy velem gyere. Nem tudok meg se szólalni idegenben.
MÁTÉ
Ha kérdezik az újságírók, mi volt a foglalkozásom – „Disznókat őriztem, uram”.
MÁTÉ
…Mondjunk inkább lovat. Az jobban hangzik. És Shakespeare is őrzött lovat.
A függöny felmenetele előtt már szól a kürt. „Meg-dög-lött, megdöglött, ez is temeté-és…”
Ugyanaz a műterem. De üres. Csak egy-két láda, esetleg létra van itt. Bútor nincs semmi. Kopár, szürke falak. A selyemdrapériáknak legföljebb a fém tartórúdjai, kampós szögei.
A nagy ablakból hiányoznak az üvegek. Állandó szél van itt, huzat van.
Egyetlen új holmi: egy magnetofon.
Kint szürkeség. November végi eső.
Akik itt vannak, kabátban vannak. Még a háziak is, mint Salgóné meg Valér.
Az Öreg Kürtös, mintha szintén itthon volna, ül a földön, fújja a trombitáját. Van még egy-két ápolt itt, szedett-vedett kabátkáikban. Némán, a kifejezés minden jele és szándéka nélkül ácsorognak és nézelődnek itten. így árad csak igazán belőlük a gyász és a döbbenet…
Salgóné,
Margit,
Valér s az
említett ápoltak.
MARGIT
Most érkezhetett. Némán hordozza körbe a tekintetét. Még nem lehet tudni, hogy egy néma zokogás lesz-e ebből, vagy sikoly.
VALÉR
Házigazdaként, sőt idegenvezetőként, mert ki tudja, hányadszor mondja. Függöny! Függöny!… Szőnyeg! Kárpit! Drapériák… Ezt úgy tessék elképzelni, kisasszony!
MARGIT
Innen indultak hát el olyan hosszú útra, ahonnan vissza se várhassuk őket soha többé!
Csend. A megilletődött csendbe belesikolt a kürt szava. De odanéznek, és ezzel elhallgattatják az öreget.
MARGIT
Folytatja, csendesen kezdi, majd felível a hangja. …Tegnap meghallgattam az emlékműsort a rádióban…
MARGIT
…Mindenki hallgatta ezt. Máté hangjával tele lett az ország – a falakon keresztül, rajtam keresztül, itt volt megint, átjárt, jelen volt, éreztem…
VALÉR
A magnót finoman elindítja.
Fölvettem.
MÁTÉ
Hangja a magnóról. Baudelaire-t szaval.
|
| |
|
…Minden hunyó parazsunk fölízzva; |
| |
|
Szívünk kigyullad; két lobogó fáklya. |
| |
|
S kettejük dupla fényét veri vissza |
|
MARGIT
Közben felkiáltott. És ő hol van?!
Közben kintről csengettek. Valér erre elkattintotta a magnót.
SALGÓNÉ
Ez már egy búcsújáróhely! Megy ki ajtót nyitni. Most látszik csak, hogy egészen jó karban van. Szinte megfiatalodott. Minden évben történt itt valami, de amennyien most járnak ide… Kiment.
VALÉR
Amikor ez a műterem tele volt értékes képeimmel, senki se volt kíváncsi rá. Most meg jönnek.
MARGIT
…Nézni a nagy semmit.
Salgóné,
Margit,
Valér,
Ákos.
SALGÓNÉ
Tessék befáradni, doktor úr! Úgy tessék elképzelni, hogy itt szőnyegek voltak…
VALÉR
Sajnálom, hogy ilyen környezetben kell fogadnom!
ÁKOS
Tudom, tudom: szőnyegek, függönyök…Voltam már egyszer itt. Még a nyáron. Emlékszem…
ÁKOS
Volt egy olyan reményem, hogy ha feljövök ide, valami csoda folytán megértem, hogy mi is történt. Most itt vagyok. Végignézi a jobbára ismerős társaságot. Mi történt?
VALÉR
Szerintem, ami itt történt: szükségszerű volt. Kérem, az olyan szükségszerű volt, hogy egy körültekintő biztosítótársaság az ő életükre nem kötött volna biztosítást… Felnevet.
ÁKOS
De a maga kára megtérült…
VALÉR
Elvágja. Az anyagi kár! És persze a mai képárak mellett. De a kép nemcsak áru.
VALÉR
Szegény, kifosztott öregember lettem én, kérem. Visszaéltek a bizalmammal, amíg én kórházi gyógykezelés alatt állottam…
SALGÓNÉ
A művész úr ne panaszkodjék. A művész úr okos ember. Az én boldogult uramnál ebben a korban már rég elkezdődött az agyérelmeszesedés. Magának meg egyre jobban jár az esze!
VALÉR
Felnevet. Akik vénségükre elhülyülnek, azok egész életükben hülyék voltak, csak éppen fiatalon ezt tudták leplezni – nem így van, doktor úr? De gyorsan visszavált a panaszos hangjára. Én beengedtem őket a lakásomba, kérem. Fiatalok, élvezzék az életet, a kulturált környezetet…
ÁKOS
Én megpróbáltam szétválasztani őket. Azért jöttem fel ide… Akkor azt hittem, túlságosan is elragadtattam magam. Ma inkább azért tennék magamnak szemrehányást, hogy nem ragadtattam el magamat eléggé. Nem lett volna szabad eltűrnöm, hogy itt maradjanak, együtt.
SALGÓNÉ
Az egy olyan szép szerelem volt, hogy abba nem is lehetett beleszólni.
VALÉR
Mint a varázsló int, s bekapcsolja a magnót.
AZ ÖREG
Harsány kürtjelet fúj a trombitáján.
MÁTÉ
Hangja. Folytatja a Baudelaire-verset a magnóról.
|
| |
|
Egy idegen-kék, furcsa-piros este, |
| |
|
Kiragyogunk, egy villanásba veszve, |
|
ÁKOS
Ingerülten elkattintja a magnót. Két ember külön-külön: esetleg semmi baj. Együtt: egy atomrobbanás. Túllépnek a kritikus mennyiségen. Mi ezt úgy nevezzük: neurózis két személyre. A szakkifejezés: folie à deux.
VALÉR
A doktor úr is azt mondja, hogy szükségszerű volt. A zseni halála mindig szükségszerű. Puskin. Petőfi. Van Gogh… Az a nagy felspannoltság. A szomjúságuk az abszolútumra. A színészeknél pláne. Somlay. Bajor Gizi… Én ismertem őket. Ismertem őket is. Amikor elfogyott körülöttük a levegő: Végük lett.
ÁKOS
Tudják maguk, mi a keszonbetegség?
SALGÓNÉ
A fiam a földalattinál dolgozott.
ÁKOS
Mindenütt úgy van: nem lehet túl gyorsan feljönni a mélyből. Ezt kellett volna világosan megmondanom. Aki gyerekkorában kanász volt, ne próbáljon tíz év múlva úgy viselkedni, mint egy világsztár.
MARGIT
Élesen, ahogy azok avatkoznak bele egy társalgásba, akik úgy érzik, hogy ki voltak rekesztve belőle. Miért? Nem az volt? Vagy nem lehetett volna? Tehetséges volt!
VALÉR
Zseni volt! S az volt a végzete…
ÁKOS
Tehetség? Zseni? …Felhoznak egy nagy adag idegbajt a faluról. Mi csinálunk statisztikát: ott van a legtöbb neurotikus ember. Rossz idegek, plusz radikális környezetváltozás, plusz hirtelen siker, plusz hirtelen sikertelenség, plusz alkohol, plusz alkohol hatású ideológia, hogy most jövünk mi! Minden a miénk!
MARGIT
Szinte ordítva. Hiába kiabál! A lelkiismeretet nem tudja elhallgattatni magában! És bennem sem! A háziakra. És bennük sem!
SALGÓNÉ
Jaj, milyen igaza van!
MARGIT
A bűntudat hozta ide magát is, akárcsak engem!
Az ott ácsorgó és ücsörgő ápoltakon is átfut valami nyugtalanság.
ÁKOS
Van, akire hat ez… Látja? Az ápoltakhoz. Na, mondjátok ti is: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!
Az ápoltak a felszólításra megriadnak, és megint mozdulatlanokká válnak.
MARGIT
És a búcsúba mért járunk? Salgónénak.Maga is mondta, néném, hogy ez búcsújáróhely… Én jártam búcsúba, fogtam az anyám szoknyáját, és fújtam vele együtt: „Isten minden szentjei és mártírjai, könyörögjetek érettünk! Szűz Szent Imre-e herce-eg…” Mért litániáztunk, volt aki térdén kúszva, ha nem azért, mert csordultig volt a lelkünk bűntudattal?
ÁKOS
Én nem azért jöttem ide, hogy szűz Szent Imre herceghez fohászkodjam. Nekem nincs bűntudatom. Ha lenne, legföljebb azért lehetne, hogy miért nincs… Amikor másoknak van. Például magának.
MARGIT
Nekem van. S kis csend után, még súlyosabban kimondja. Nekem van.
ÁKOS
Gratulálok. Jó magának. Látom, jól kijön vele. Én legföljebb azon tépelődhetem, hogy miért nem léptem föl energikusabban. Egy ilyen abszurd… egy ilyen nonszensz kapcsolatot nekem orvosi-baráti-emberi kötelességem lett volna szétszakítani.
MARGIT
Vadul felnevet. Nekem sikerült!
Csend.
ÁKOS
Ezt nem tudtam. Hiába, az asszonyok mindig ügyesebbek. Hogy csinálta?
MARGIT
Maga talán még most is el akarja választani őket?… Most már nem fog menni. Se magának, doktor úr, se nekem.
MARGIT
Nemet int. A tragédia lezajlott. Tudja, mit mondanak a Hamlet végén? „A többi néma csend.”
Csend. És ebben a teljes csendben – mintha valami felverte volna őket – a papagájok elkezdenek kiabálni.
PAPAGÁJHANG
Te tetted! Te tetted!
MÁSIK HANG
Te-te-te-tetted!
Te tetted! Te-te-te-tette-ed!
SALGÓNÉ
Mi leli ezeket a dögöket? Megbolondultak?
MARGIT
Talán egy macska zavarja őket?
AZ ÖREG
Felvillanyozva a papagájhangoktól, belefúj a trombitájába. A „megdöglött-megdöglött” motívumát. Szinte diadalmasan.
VALÉR
Befogja a fülét. Legalább maga hallgasson!
Az ápoltak – mintha valami szélfuvatra – mozdulnak.
Salgóné,
Margit,
Valér,
Ákos,
Máté és
Éva.
MÁTÉ és ÉVA
Könnyű, színes nyári ruhában belépnek. Leülnek a két üres székre. Körülbelül olyan komolyak és olyan derűsek, mint etruszk szarkofágokon a házaspárok.
Margit, Ákos meg a háziak nem látják őket, nem is érzik meg a jelenlétüket. Az ápoltak mintha inkább éreznének valamit – helyet adnak nekik. Az Öreg Kürtös, egyedül, talán látja is őket. A láthatatlan Mátéra és Évára reagáló ápoltak viselkedésében semmi különös nincs – hiszen ápoltak.
VALÉR
Kinézett. Nem járt itt semmiféle macska… Attól a tűztől meg a robbanástól vannak megőrülve ezek a szegény madarak… Lóri! Poldi!, nyugodjatok meg! Nem esz meg titeket a csúnya macska.
SALGÓNÉ
Á, az a tűz éppen csak megpörkölte a szárnyukat. A vizet nem bírták ők. A Niagara fecskendőt. Lekopasztotta őket, meghűltek, berekedtek… Sokáig csak suttogni tudtak, mély, basszus hangon: Te-tetted-te tetted!
AZ ÖREG
Boldog, hogy megint látja Mátét. Feláll és szalutál neki.
MARGIT
Súgva Ákosnak. Hogy engedhetik ki az ilyet? A doktornő is mondta róla, hogy beszámíthatatlan.
Éva úgy ingatja a fejét, mint akinek már egészen más a véleménye, és mosolyog az Öregre.
ÁKOS
Margitnak felel. Ha mindenkit lakat alatt tartanánk, aki beszámíthatatlan! Vállat von.
AZ ÖREG
Két kezére fektetve trombitáját, szinte tálcán nyújtja Máté fele.
MÁTÉ
Megint az a pisszt intő mozdulata, ujja a szája előtt.
AZ ÖREG
Halkan dadogja. Tudom, inkognitó…
Csend van. A papagájok is elhallgatnak.
MÁTÉ és ÉVA
Felállnak és elmennek.
Salgóné,
Margit,
Valér,
Ákos.
MARGIT
Mint aki most már nem teheti, hogy ne valljon. Akkor sikerült. Nekem sikerült. Én martam szét őket. Hogy ügyes voltam? Elkeseredett voltam. Az elkeseredés is tud szárnyakat adni, nemcsak a féltékenység… Szeptember közepe lehetett. Akkoriban akartak összeházasodni. Máté megint játszott, próbált, bemutatóra készült. Amint látja, doktor úr, én igazán az utolsó pillanatban cselekedtem… Olyan boldogok voltak… Én meg meghalni akartam. Én! Én akartam meghalni … Jobb lett volna. Csak gubbasztottam otthon, kora reggeltől. Hiába csöngött a telefon. Nem vettem föl. Pedig itt volt a kezem ügyében.
SALGÓNÉ
Helyesbít. A telefon mindig is ott volt.
MARGIT
Nem. Itt. És belerajzolt egy kisebb négyzetet a műterembe. Körülbelül ekkora lehet az én szobácskám… Leül egy ládára. Otthon ültem. A színházban főpróba volt. Élektra. Eleinte úgy volt, hogy én leszek Élektra… Egy paraszt-Élektra! Miért ne? Hisz mosogat. Kapál. Egy kertészlegényhez akarják férjhez adni… De nem, azért nem eszik olyan forrón a kását! Az utolsó pillanatban megkapta megint a szerepet, aki már húsz éve játszotta – megbízható, klasszikus unalommal. Arról nem is beszélve, hogy Máté a fia lehetett volna. Engem szépen kinulláztak. Néztem az órát. Most fog felmenni a függöny. Most kéne meghalni. Most… Pontosan tudtam, hogy meg kéne halni. Otthon nálunk a boldogtalan lányok kútba ugranak vagy felkötik magukat. És közben gépiesen mondom magamban Élektra szövegét. „Jaj, jaj, én szerencsétlen!” Ekkor csörgött először a telefon. Nem vettem föl, csak mondtam tovább. „Én szegény. Látod, haláloddal megöltél engem is – Oresztész, édesem. Magaddal vitted a – Végső reményt is, mely még lelkemben lakott. – Hogy élsz, hogy eljössz…” A telefon pedig csak szól, szól, szól, egyre kétségbeesettebben. Mintha kitalálta volna a gondolatomat. Mintha az életemért pörölne. Máté az, érzem, csakis ő
lehetett. Egy jó szót akart mondani, mielőtt színpadra lép. De én nem, azért sem veszem föl! Csak hajtogatom magamban tovább Élektra szavait. „Hová fordulhatok? – Magam maradtam itt, megfosztva tőled.” Istenem, hogy vágytam erre a pillanatra, hogy partnere lehessek neki a színpadon. Testvére. Szerető nénje. Szinte most is látom, ahogy ott áll szegény, kifestve, görög jelmezben a telefon mellett, az ügyelő már integet neki, de ő még csörget, csörget, tovább, hisz tudja, hogy itthon vagyok, és bele akarja kiáltani a telefonba, hogy Margitka, fel a fejjel, fogod ezt még velem játszani! De én nem vettem föl a kagylót. Szenvedjen csak! Érezze ő is, mit tettek velem! Szinte kihallottam a telefoncsengésből Máté hangos lélegzését. S én válaszul Élektrával mondom tovább: „Öljön meg engem, hogyha ez terhére van, – Bentről akárki, mert öröm, ha meghalok, – Bánat, ha élek. Nem kívánok élni már.” A telefon elhallgatott. Máté a színpadra ment, és én ott maradtam egyedül ezzel az utolsó mondatommal, mely úgy hullott vissza a fejemre, mint egy átok: „Nem kívánok élni már…” Érdekes, akkor nem sírtam. Csak mondtam a szöveget. Aztán mikor véget ért Oresztész jelenése, tudtam, már szalad is a társalgóba, keresi a tantuszt, hogy megint telefonál.
ÁKOS
Odahaza is egy antik hősnő volt.
MARGIT
Máté érezte már akkor, hogy az igazi tragédia nálam lehet, és nem a színpadon.
ÁKOS
S akkor kereste fel magát Éva.
MARGIT
Ja. Máté végül is őt hívta fel, hogy törje rám az ajtót, nézze meg, mi van velem. Élek-e? Én csak mondom a szöveget, felnézek, s lám, a doktornő ott áll az ajtóban. „Szervusz!” Nyári ruhában volt. Jól állt neki. Már biztosan az esküvőre öltötte fel. Milyen szép! Istenem, én már nem vagyok ilyen szép? Én mért nem kellek? „Azt hiszem, rossz a telefonod” – mondja. „Nem, csak nem veszem föl, ha csörög.” – Én meg arra gondoltam, hogy ez a nő, lám, mindent elért az életben, amit akart. Máté is az övé lett. Pedig hogy jön hozzá? Mi köze hozzá?
ÁKOS
Ez a nő a „bűnös város” – gondolta.
MARGIT
Nemcsak gondoltam, meg is mondtam… „Mennyi ideig akarsz együtt élni vele? Csak addig, amíg tönkreteszed?”
ÁKOS
Micsoda gyűlölettel tud maga nézni.
MARGIT
Éva is mondta, hogy mért nézek rá ilyen gyűlölettel. – „Mert ti is gyűlöltök minket.”
MARGIT
Erre nem felelt. Én azt mondtam, hogy aki a maguk körébe kerül, az úgy jár, mint a madár, ha átröpül a kénes barlang fölött. Lehullik.
ÁKOS
Gyönyörű! És ezt is mondta neki? A kénes barlangot?
ÁKOS
És melyikük kezdett el sírni hamarabb?
MARGIT
Ő. Amikor elmondtam, hogy hogy volt, amikor feljöttünk Pestre. Mert engem úgy búcsúztattak el otthon, olyan siratással, mint a halottakat szokás. Amikor viszik ki a házból a koporsót. „Mért nem tudtál köztünk maradni, egyetlen virágom?” így kísért anyám a vasúthoz. És ott voltak a lánytársaim mind. Tudják maguk, hogy mi mindent feláldoztunk mi a jövőért. S ez lett a vége.
ÁKOS
Még sok ilyen szép emléket mondott el?
MARGIT
Sietnem kellett, mert eredményt akartam elérni, mielőtt Máté betoppan. Éva szerette Mátét. És ez volt a szerencsém. Hogy olyan nagy szerelemmel szerette, hogy le is tudott mondani róla. Mire Máté megjött, Éva már döntött.
ÁKOS
És Máté mit szólt a döntéshez?
MARGIT
„Meddig fogják még megérezni rajtam, hogy a disznók közül jöttem?”
ÁKOS
Belenyugodott, hogy vége?
MARGIT
Ó, a színészek nagyon hamar el tudják hinni, hogy megbuktak. Pláne egy főpróba után. Hogyne hitte volna el, hogy az történt meg, amitől mindig rettegett: ez a világ kiveti őt magából. Olyan lett ő akkor, mint egy kisgyerek. Csak feküdt a díványomon, bámulta a mennyezetet. Nekem meg énekelnem kellett neki. Ha abbahagytam, azt mondta: „még”…
Csengetés hallatszik kintről.
SALGÓNÉ
Ment ajtót nyitni.
VALÉR
Csittet int. Bekapcsolja megint a magnót.
MÁTÉ
Hangja. A Baudelaire-verset folytatja.
|
| |
|
Aztán szelíden egy angyal fogad, |
| |
|
S mosolygó gonddal új életre fú. |
| |
|
Holt tükröket és halott lángokat. |
|
Salgóné,
Margit,
Valér,
Ákos,
Miklós.
MIKLÓS
Megtorpan az ajtóban.
MEGHATOTT
Kritikus hangja a magnóról. A nemrég oly tragikusan eltávozott fiatal, tehetséges színész előadásában egy Baudelaire-verset…
VALÉR
Elkattintja a magnót. Csak a hangja volt…
MARGIT
Miklós! Hogy kerülsz haza?
MIKLÓS
Tíz nappal ezelőtt Párizsban magyarokkal találkoztam, ők mondták. Se papíros, semmi – ültem vonatra. Most engedtek el.
MARGIT
Minden újság megírta. Egyetlen testvére se volt itt.
MIKLÓS
Nem olvastam itthoni újságokat.
MARGIT
Téged is a bűntudat hajtott most vissza, te szegény!
MIKLÓS
Mire gondolsz? Mire célozgatsz?
MARGIT
Évára – hisz veled vigasztalódott… Nem?
MIKLÓS
Hevesen. Valakinek kellett törődnie vele is. Nem?
SALGÓNÉ
Ide hozta aztán fel maga is szegénykét.
MIKLÓS
…Igen, amikor már a legutolsó bár is bezárt. Szétnéz. Hát ide.
ÁKOS
Elég! Elég ebből! Minek még magyarázat? Ez az! így kellett nekik! Tüzet erre az egész szeméttelepre!
VALÉR
Szükségszerű volt. Az indiai filozófiának van erre egy szava… A kármá!
Ez a szó tetszik az ápoltaknak. Egyik-másikuk utána is mondja halkan: „kármá”…
ÁKOS
Indulatosan. És nem kell ide indiai filozófia sem! A társadalmi légnyomásváltozás, a keszon…!
Ez megint egy új és mulatságos szó az ápoltaknak: „keszon”…
SALGÓNÉ
Ez meg volt írva. Amikor én először megláttam magukat – Miklóshoz – hallhatta, megmondtam neki: „ne üljön ki oda az ablakba!”
Az ápoltak egyike magában tovább visszhangozza ezt a mondatot: „ne üljön ki oda az ablakba, ne üljön ki…”
VALÉR
Maga is erre gondolt? Mert én is!…Ott tartottam a polcon a revolvert a detektívregények mögött. Hányszor elképzeltem a kórházban, hogy kotorászni kezd, mit tudom én, rumot keres, és hol keresse, ha nem a P. Howard mögött…
Az egyik ápoltnak ez tetszik a legjobban, ez a „péhovárd”…
MARGIT
Én is mindig gondosan kiadagoltam neki a nyugtatót: „Ennyit kapsz! Többet nem!”…Ennyire féltettem.
ÁKOS
Á! Egy orvosnőnek nem probléma mérgeket beszerezni. Meg is néztem mindig a méregszekrényt: nem hiányzik-e valami? Majd egy ironikus röhejjel. Vigyáztunk! Abban hiba nem volt!
VALÉR
Összefoglalva. Mert mindnyájan tudtuk, kérem, hogy ez szükségszerű volt.
„Szükségszerű”…„Szükségszerű …„Péhovárd”…„Kárma”…„Ne üljön ki oda az ablakba”…„Keszon-keszon”
…Ezeket a kulcsszavakat és kulcsmondatokat visszhangozva magukban e boldog zsákmánnyal – illedelmesen elvonulnak az ápoltak. Egy óvatlan pillanatban adott fenékberúgás után még az az intés is külön értelmet nyerhet, hogy „ennyit kapsz, többet nem!”
De vajon nem ugyanilyen monotom mánia volt-e az is, amellyel a Normális Túlélők hajtogatták a magukét? A keszont, a Reszint, a kritikus mennyiséget, a végzetet, a fátumot, a kármát, és azt, amiben most elmenőben mindnyájan megegyezni látszanak: „ez csakugyan szükségszerű volt.”
Egy vonat éles, hosszú füttyszava tesz pontot a jelenésük után.
MIKLÓS
Egy pillanatra megáll az ajtóban. Máté azért szerette ezt a helyet, mert ott lent vonatok járnak… Füttyögethettek egymásnak. El ő is, a többiek után.
Salgóné,
Margit és
az Öreg.
MARGIT
Mint aki a gyászt próbálja felindítani magában, ősi rutinos lamentációval. Viszi őt… viszi őt a vonat… Jaj, elvitte őt a fekete vonat… Kedves csillagom, de sokszor megmentettelek, s most mégis itt tudtál hagyni!… Objektív hang. Látja, ha beleőrülök se tudom igazából kimondani a gyászomat. Kántálni próbáltam. Hogy talán jön. De nem jön… Pedig milyen szép az, ahogy Dúdolni kezdi. „Adjon Isten jó maradást – másvilágon találkozást…”
SALGÓNÉ
Mondja csak, kedvesem, mondja! Jön az magától, ahogy a fájdalom diktálja… Hát azt ismeri-e, hogy „Hol várjam jöttödet?”
MARGIT
Már dalolja is. „Hol várjam jöttödet?”
SALGÓNÉ
„Az ablakon vagy az ajtón?”…Hirtelen felívelő hanggal. „Ne menjen el a hosszú útra! Ne hagyjon itt minket ebben a nagy szomorúságban!”…Halkan, bizalmasan. Kislány koromban, még iskolás se voltam, képzelje csak, szörnyű beteg lettem. Nem is voltam én már magamnál, de azt tisztán hallottam, hogy az orvos mondja az anyámnak: „Nem éri meg a reggelt a maga kislánya.” Nagy sötétség borult reám. Egyszer csak azt vélem, hogy halotti éneket hallok. Siratnak valakit, jaj, de keservesen siratnak. „Olyan voltál, lelkem, mint egy kicsi engedelem. Jaj, jaj, jaj, jaj! Jaj, te tetemő, temető, mért zárod el tőlem az én engedelmes kicsi leányomat?”…Az anyám volt. A kamrába bújt, és ott próbálta előre, hogy hogy fog engem majd a sírnál siratni. Nekem meg már össze volt téve a kezem. Úgy feküdtem ott az ágyon… Milyen szép is a halál, gondoltam. Hogy ilyen szépen sirat engen az én édesanyám! Mert meg is ölte volna őt talán, ha nem tudja kimondani zokogva, ami fáj… Most hát el fognak temetni engem, gondoltam, és nem is voltam olyan nagyon megijedve, mert a gyerek még nem fél úgy a koporsóba meg a földbe belekerülni, mint mi, öregek. De amikor az anyám bejött, és azt kiáltotta: „Jaj, édesem, csillagom, szép kicsi leánykám!” – én fogtam magam, és felültem az ágyban. „Visszasírta a
lányát a halálból” – mondták az öregasszonyok. Mert azt is hajtogatta ott kint a kamrában, hogy „Jaj, jaj, kedvesem, hol várjam jöttödet?… ”Na, mondja csak maga is! „Hol várjam…”
MARGIT
Ismétli vele együtt, és éneklik tovább. „Az ablakon-e vagy az ajtón? Jaj, jaj, jaj, kedvesem!”
AZ ÖREG
Keserves riadót kezd fújni a trombitáján. Feltérdel, úgy fújja.
Salgóné,
Margit,
az Öreg,
Máté és
Éva.
MÁTÉ és ÉVA
Mint az előbb, bejönnek.
AZ ÖREG
Az egyetlen, aki látja is őket. Térden kúszva, boldog, diadalmas trombitaszóval hívja, vezeti be őket a két üres székhez.
MARGIT
Túlkiabálva a trombitaszót. És arra az utolsó estére, hogy hogy volt, emlékszik-e? Ami álomnak is legrosszabb, kezdődik a színházban az előadás, és Máté nem volt sehol. Tűvé tettük érte a várost… Sehol… Sehol sincs…
SALGÓNÉ
Itt voltak… Emlékszek, emlékszek, hisz én hoztam föl a benzineskannákat. Másnap akartam megcsinálni a nagytakarítást. De hát ennek így kellett történnie.
MARGIT
„Égő tüzem, lángoló tüzem, szivárványom…”
Kimennek és kintről még hallatszik.
MARGIT
Hangja. „Elvitt, jaj, elvitt téged a fekete vonat…”
Máté,
Éva és
az Öreg.
MÁTÉ
A háború alatt még a mi falunkban is így siratták el a fiúkat, akik ottmaradtak a Don-kanyarban.
ÉVA
Mindenki boldogabbnak látszik a halálunk óta. Megfiatalodtak… Csak Margitka nem.
MÁTÉ
Ő is boldog… Mennyit mondogathatja, ő szakított szét minket.
ÉVA
Nem emlékszem… Egyre kevesebbre emlékszem. Nevet. Mióta meghaltam, rohamosan kezdek szenilis lenni. Komolyan. Mondd! Szükségszerű volt?
Csend.
ÉVA
Ezek itt azt mondták, hogy szükségszerű volt. Csend. Hogy meg volt írva… Csend. Szerinted?
Csend.
MÁTÉ
Te talán azt mondod, hogy szükségszerű volt?
MÁTÉ
Mondjuk akkor hát mi is, hogy szükségszerű volt?
ÉVA
Miért? Te azt mondod, hogy nekünk nem is volt muszáj meghalnunk?
ÉVA
Ami megtörtént, az mind szükségszerű… Nem?
MÁTÉ
Felüvölt. Nem! Nem! Nem!
AZ ÖREG
Boldogan belefúj egyet a trombitájába.
ÉVA
Ne kiabálj… Nem illik.
MÁTÉ
Hát emlékszel… Nem emlékszel?
ÉVA
Nemet int. …Arra emlékszem, amit ők mondanak. Hogy ennek így kellett lennie… Hogy túlléptünk egy kritikus mennyiségen. Ezért lobbant el itt az életünk. Abban az iszonyú, vakító atomlobbanásban.
MÁTÉ
Mit tudnak ők? Kívülről nézték! Üvegen át. Mit lehet megtudni rólunk üvegen át?
ÉVA
Akkor mért haltunk meg? Mégis!… Erre felelj! Miért?
MÁTÉ
Miért? Miért? Miért? Miért kell folyton miértet keresni? Ezekkel az örökös miért-ekkel egyszer eljutsz egy azért-hoz – miért?, azértmert – és akkor már könnyű azt mondani, hogy meghaltak, azértmert szükségszerű volt. Minden miért üvölt egy azért után. És az azértban ott van a szükségszerűség.
ÉVA
De félsz ettől a szótól.
MÁTÉ
Mert ez az igazi koporsó. A szükségszerűség. Ennek a fedelét ha egyszer sikerül ránk kattintani: kész. Nincs feltámadás.
ÉVA
Szinte a régi játékossággal.
Holott?
MÁTÉ
Holott… Súgva. Te, még az is lehet, hogy túl fogjuk élni őket.
ÉVA
Lehet, hogy ezt ők is tudják? És ezért szeretnék annyira ránk kattintani a… Nem mondja ki.
MÁTÉ
A Szükségszerűséget. Lehet.
ÉVA
Hátha igazuk van. Nekik.
MÁTÉ
Tudhatnák, hogy a világ minden nyomorúsága, a gyógyíthatatlan betegség, az örökletes eleve elrendelés mind-mind kevés hozzá, hogy öngyilkosok legyünk – s egy semmiség, egy porszem elegendő lehet…
MÁTÉ
Azért… mert… Elhallgat.
ÉVA
Látod… Kimondtad te is. Most már tessék folytatni. A mondatot illik befejezni.
MÁTÉ
Meghaltunk, és okunk nekünk is volt rá elég. Hallhattad. Számlálja az ujjain. Ital… Szerelmi bánat… Magány… Tűz és víz párosodása… A hirtelen siker… A hirtelen sikertelenség…
ÉVA
…Hogy gyerekkorunkban láttuk azt a tüzet – és ezt hurcoltuk, ennek emlékét a sejtjeinkben, mint valami rákot, mint egy sugárfertőzést.
MÁTÉ
Ez is… De nem találod gyanúsnak, hogy milyen sok az ok? S megint az ujjain számlálja, vadul. Kevés!… Kevés!… Kevés!… Kevés!… Kevés!… A világ miértje és azértje is kevés.
Csend.
ÉVA
Akkor mi volt az a porszem?
MÁTÉ
Az utolsó pillanatig szabadok voltunk. Az utolsó pillanatig volt egy másik lehetőségünk.
ÉVA
…Boldogok voltunk. Arra emlékszem.
MÁTÉ
Szabadok voltunk, és boldogok voltunk. És ezt akartuk bebizonyítani úgy, hogy a vak is lássa… Ők is… A szabadságunkat. A boldogságunkat.
Csend.
ÉVA
Szerinted… Meggyőztük őket?… Bebizonyítottuk?
MÁTÉ
Nem. A sírunkon félreértés nyílik.
Csend.
MÁTÉ
Lassan feláll. Azt mondod, hogy semmi értelme nem volt a halálunknak?
ÉVA
Szívem – most már mindegy.
MÁTÉ
Nem, nem, nem! Nem mindegy! Kisiet.
ÉVA
Kiáltva. Mondd, mire való ezt mindig újracsinálni?
MÁTÉ
Vissza, két tele benzineskannát cipelve. Mintha Salgóné volna, úgy liheg és egy mondatot az ő hangján mond. „Nem zavarom én magukat, kedveskéim, csak idekészítettem ezt a kis benzint, mert tudják, a függönyök, a függönyök…” Már a saját hangján. A függönyök, a függönyök! tudjuk… jó éjszakát!
ÉVA
Int „Salgóné” után. Elment.
MÁTÉ
Hogy mire való ez, addig rakosgatjuk a kannákat – ez itt állt –, az okokat: amíg egyszer még kijön belőle valami értelem… Olyan fényesen, hogy a vak is láthassa.
ÉVA
Hiába!… Hiába fogunk meghalni.
MÁTÉ
És hátha nem is fogunk meghalni? Miért? Az hiszed, hogy ez meg van írva? Hol? A csillagokban talán? Mert te Vízöntő vagy és én meg Szűz?
ÉVA
Nálunk a kórház szintén tele volt afféle betegekkel, akik mindig csak arról képzelődtek, hogy másként is lehetett volna…
MÁTÉ
És lehet, hogy igazuk volt. Közben a ládákat azokra a helyekre tologatta, ahol egykor bútorok álltak. Szétnéz a szobában, hogy minden a helyén van-e. Kezdhetjük?
ÉVA
Küldd haza az öreget. Lát minket.
MÁTÉ
A bolond láthatja a halottakat. Úgyse hiszi el neki senki…
ÉVA
Mintha egy háremben meztelenül sétálnék, és egy eunuch figyelne… Nevet. Zavar.
MÁTÉ
Öregapám, most már menjen haza.
AZ ÖREG
Elkergetnek? Maguk is? Feltápászkodik.
MÁTÉ
Ami most jön, azt még a te mindentlátó szemednek sem szabad látnia… Öregapám mesélte, hogy látta a háborúban a rohamra induló huszárokat…
AZ ÖREG
Az emlékre felderül, és fújni kezdi a roham jelét a kürtjén.
MÁTÉ
Túlkiabálja. A hadnagy lovagolt elöl. Rajta, rajta! Egy srapnel elvitte a fejét. És ő lovagolt tovább. Tíz métert. Sarkantyúja a lova oldalában…
AZ ÖREG
Elhallgat. így volt…
MÁTÉ
Mi itten efféle lovasok vagyunk, nagytata, és most rohamozunk… Rajta, rajta!
AZ ÖREG
Int, hogy érti és csendesen elmegy. Az ajtóból. Viszontlátásra!
MÁTÉ
…A feltámadáskor, öreg trombitás!
Máté és
Éva.
ÉVA
Megint egyedül maradtunk.
ÉVA
Lerúgja a cipőit, felkuporog arra a ládára, amely most: dívány. A színházból az igazgató még egyszer telefonált. Erre emlékszem… Hol a telefon?
MÁTÉ
Elégett. Várj! Kimegy. Behoz egy összeégett telefonroncsot. Különben: felesleges. Megmondtam neki, hogy nem megyek be az előadásra. Lefekszik a földre, danol, mintha részeg volna. „Volt nekem egy szép szeretőm, de az olyan vót, de az olyan vót…”
ÉVA
Azért visszahívhatna.
MÁTÉ
„Ha egy nap nem láttuk egymást, két nap beteg vót…”
ÉVA
Küldhetett volna kocsit érted.
MÁTÉ
„Harmadik nap azt kérdezte…” Próza, metszően pontos fogalmazás. Egy elmaradt előadás olyan nagy szenzáció, hogy kár kihagyni – s az én számlámra megy. Danol tovább. „Téged mi lelt vót? Téged mi lelt vót?”
ÉVA
Inkább hazaküldik a közönséget?
MÁTÉ
Nem olyan nagy közönség az!
ÉVA
Máté! Lehet, hogy a színház taxit küldött érted, és most a sofőr nem találja ezt a műtermet. Kint bolyong a gangon.
MÁTÉ
Látod, milyen apróságokon múlik, hogy mi lesz velünk? Rossz helyen csenget be. „Nem találtam” – mondja.
MÁTÉ
Az igazgató elhitte, hogy részeg vagyok… S azóta ezt már hány embernek elmesélte! És azok tovább. Hólabda… Senki sem fog most már ide becsengetni. Különben is, azt hiszem, hét óra régen elmúlt… Lehet, hogy már tíz óra is elmúlt… Lehet, hogy éjfél is elmúlt… A nézőket már egész biztosan hazaküldték. Váratlanul átcsap a csevegő, értekező stílusba. Én mindig csodálkoztam azon, hogy a színházban este hétkor általában felmegy a függöny. Hogy olyan ritkán történik meg, hogy hazaküldik a közönséget. Hát a tíz-húsz szereplő közül egynek se megy ki a fejéből, hogy este előadás van? Egyik se karambolozik útközben?… És az infarktust is inkább az előadás után kapják és sohasem előtte? És az öreg színésznők sem felejtik otthon a protézisüket? És a részegesek sem isszák le magukat délután?… Kötelességtudó, szorgalmas, pontos hangyák vagyunk… Ki-ki maga mesterségét folytatja, folytatja… Az előadások pontosan elkezdődnek. A vonatok baj nélkül megérkeznek…
Vonatfütty, végszóra.
MÁTÉ
Ez is! Menetrendszerű pontossággal… Pedig minden ember eredendően feledékeny, esendő… Akad köztünk, aki szeret inni is… Mi rosszabb, egy részeges színész vagy egy részeges váltóőr?
ÉVA
Fölugrott, Mátéhoz ment, fölébe hajolt. Te nem ittál! Mért mondtad akkor a telefonba?
MÁTÉ
Mert ezt megérti. A direktor is. Ezt egyből megérti… Mást úgyse értett volna meg. Hisz mindjárt ezzel is kezdte: „részeg vagy?” – „Az vagyok!” – Milyen egyszerű így. Minek komplikálni? Levonja Évát maga mellé, a földre. Majdnem olyan meleg van, mint nyáron, amikor először feljöttél ide… Emlékszel, milyen meleg volt?… Mintha egy padlásra szöktünk volna fel. Tulajdonképpen ez egy padlás. Azt mindig nagyon szerettem, felszökni a padlásra, nyáron. Olyan, mint a kemence. A levegő meg se modul. A lomok közt elsárgult újság. Az Érdekes Újság, Vilmos császár klozettseprű bajuszával. Gyere, feküdjünk bele a jó meleg búzába. Vagy játsszuk azt, hogy betyárok vagyunk, ide szorultunk, és most lessük egy lyukas cserép mögül, hogy jönnek ellenünk a zsandárok. Ugye, nem adjuk meg magunkat? Jó, akkor csókoljuk meg egymást. Ahogy az két elszánt betyárhoz illik. Összeölelkeznek. Majd folytatja. Most, hogy újra így együtt vagyunk, egyszeriben minden olyan világos lesz – mintha a megoldás küszöbén volnánk. Érzed?…Van megoldás.
ÉVA
Lehet, hogy volt. Egyszer. De elmúlt. Eljátszottuk… Nem lehet visszaforgatni az időt.
MÁTÉ
Jókor mondod! Hát nem épp azt csináljuk?… Mi van? Szeptember?… Július? Amikor először bejöttél ide, pajzsként magad előtt tartva egy orvosi táskát, és azt az előre elkészített mondatot, hogy „a beteg nem hivatkozhat olyan gúnyosan az orvosi hivatásra, hogy nekünk ne kelljen komolyan vennünk”.
ÉVA
„Halálosan” – azt is mondtam.
MÁTÉ
Halálosan… És akkor elnevettük magunkat.
ÉVA
Nem, én akkor nevettem el magam, amikor azt mondtad, hogy te delfin vagy.
MÁTÉ
Majom! De az máskor volt.
ÉVA
Delfin!… Még az is eszembe jutott, hogy Franciaországban régen a királyfit hívták delfinnek.
MÁTÉ
Nem is mondtad. Pedig az ilyet jó tudni.
ÉVA
Úgyis mindig úgy kezeltél, mint egy mindentudó kislexikont.
MÁTÉ
Egy kislexikon és egy tanulékony delfin találkozása egy festőműteremben! Ez talán nem volt elég, hogy elnevessük magunkat?… Óriási volt az a lehetőség, amit mi az első pillanatban felfedeztünk egymásban. Hogy a szerelmünk híd lesz valami szakadék fölött… És mindjárt az első pillanatban el is kezdtük a hidat építeni. Álltunk a szakadék két oldalán, és muszáj volt átnevetnünk egymásra…
ÉVA
De. És épp azért, hallgass. Ha eszembe juttatod, hogy milyen boldogságról maradtunk el, jóvátehetetlenül…
MÁTÉ
Nincs jóvátehetetlen! Látod, hogy sikerült felidézni.
ÉVA
Miközben a fény sebességével távolodunk tőle… Nem tudtuk megvalósítani, amit akartunk.
MÁTÉ
Mert elhagytuk egymást. De most újra együtt vagyunk.
ÉVA
Mennyi szégyennel a hátunk mögött!
MÁTÉ
A szégyen csak azt jelenti, hogy amikor bajban vagyunk, ráadásul a kívülállók szemével tekintünk magunkra.
ÉVA
Pfuj, pfuj! Egy óriási láb szeretnék lenni, és magamat széttiporni… Ide már úgyis azzal a gondolattal jöttünk fel, hogy nem megyünk el élve.
MÁTÉ
Hacsak nem sikerül itt ma éjszaka bebizonyítanunk, hogy azért lakható mégis ez a föld.
ÉVA
Kezdettől fogva azt várják tőlünk, hogy elpusztítsuk magunkat. Hogy aztán mondhassák: „Az az egzaltált asszony volt az oka mindennek. Már ez is, hogy nő létére idegorvosnak ment. Hiszen azok mind bolondok…”
MÁTÉ
Fordítva! Fordítva! Fordítva Idézi, átéli, élvezi, játssza az urbánus közvéleményt. „Az a részeges paraszt a felelős. Felhozták Pestre a hat elemijével. Felfújták. Hogy így a nép – úgy a nép. Oszt most leégett!”
ÉVA
Nem is úgy van! Hanem éppen fordítva. Margit szavainak emléke szól most ebből. „Te, Éva, tönkreteszed a mi reménységünket… Igenis, tönkretette! Elpusztította! Megölte!… Éjszakánként barkochbát játszott az ápoltakkal. Vele is. így fogta meg. Azzal, hogy ő milyen művelt. Pedig csak hisztérika volt. A végén el is akarta vétetni magát vele…”
MÁTÉ
Ez nem igaz! Nem igaz! Azoknak van igazuk, akik azt mondják: „A nő volt az áldozat! A fiú kapaszkodott bele abba a finom, művelt, okos asszonyba. Az hiába próbált segíteni rajta. Mint orvos, mint asszony – mindent megtett. De az a falusi tuskó lehúzta magával, a mocsárba. Brekeke!”
ÉVA
Gúnyosan kacag. „Segíteni? Mindent megtett? Mit tett meg? Ugyan mit? Hisz neki volt szüksége arra a fiúra. Mert tiszta volt, mert őszinte volt, mert tehetséges volt, mert ahogy a szót ejtette, már annak is sava-borsa volt.” Visszavált a hangja a vad játékból. Ez ráadásul mind igaz is. „Ráakaszkodott, mint egy vámpír” – nem túlzás, ezt is fogják mondani. Ha kénesbarlang lehetek, vámpír is lehetek. „És elszívta az életét annak a drága fiúnak” …Mondd, Máté, csakugyan én öltelek meg?
MÁTÉ
Idéz, mély átéléssel. „Küldték volna vissza, oda, ahonnét jött, a liba-libalegelőre. Nem is volt neki pesti bejelentője!”
ÉVA
„Annak a nőnek senkije se maradt. Ő minek jött vissza? Ezek a túlélők mindig tele vannak rejtett agresszivitással, gyűlölettel, bosszúszomjjal… Hát rajta töltötte ki! Mit számított neki? Hogy micsoda érték volt… Hiszen még abban se tudott hinni a dekadens kurvája, hogy a szavaknak van jelentésük. Semmiben se tudott hinni. Mit akart itthon? Mit? Ezt!”
MÁTÉ
„Alkoholista, primítiv, kötekedő, sértődékeny, gátlásos, terhelt, pszichikus impotens – csak el kell olvasni a kezelőorvosa feljegyzéseit róla…”
ÉVA
Nem igaz! Nem igaz, hogy ezt írtam! Ezt nem volt szabad mondania! Hallgass!
MÁTÉ
Már a papagájok is ezt csiripelik! Meg hogy „keszon”, meg hogy „Reszin”!… Na, mi lesz? A fülükön alszanak azok a tollas dögök? Belevág a benzineskannába, úgy, hogy eldűl, és folyik ki belőle a benzin. Ordítva. Én tette-em!
Az egyik papagáj felébred. Riadtan rikácsol.
MÁTÉ
Na látod!…Van azért közvélemény nálunk. Csak tudni kell felébreszteni.
A rikácsolás kintről.
MÁTÉ
Ezekért dögöljünk meg? A rikácsolókért?
ÉVA
Milyen hosszú még ez az éjszaka? Befogja a fülét.
MÁTÉ
Csak ezt az egyetlen éjszakát vészeljük át. Utána ötszáz vagy ezer évig is várhatunk, hogy még egyszer ilyen pocsékul álljanak fölöttünk a csillagok. S addig meg százszor elvihet minket a természetes halál. Egy békés végelgyengülés… Na, nincs kedved hozzá?
ÉVA
Egymástól külön-külön… Lehet.
MÁTÉ
Együtt. Csakis úgy van értelme.
ÉVA
Megint szét fognak választani … Téged majd elküldenek vidékre. Vagy engem. Egyikünket… Ez így szokás…Vagy hogy biztosabb legyen: Külföldre.
MÁTÉ
Kié lesz a kisködmön! Úgy mondod, mint a mesében – a káposztáskő majd agyon fogja ütni a gyereket és akkor kié lesz a kisködmön?
ÉVA
Én már igent mondtam. Három évre elmegyek.
Csend.
MÁTÉ
Lassan feltápászkodik Éva mellől. Megnézem, maradt-e egy kis pálinka a könyvek mögött.
MÁTÉ
Ettől a benzingőztől is be lehet rúgni. A tenyerébe tölt, hosszan felszívja. Elmégy… Akkor csakugyan vége… A görög drámákban a hősök azért pusztultak e1, mert túlságosan nagyralátók voltak… Ilyen okosakat mondott a tanár a főiskolán, de csak akkor, amikor készületlenül jött be az órára. Mostanában őt is kirúgták… Azt hiszem, mi is túl sokat fogadkoztunk. Mint azok a nagyralátó görögök. A nép! A magyar nép! Az ország! Magyarország!… A világ! Egy emberi világ!… „Holnapra felfordítjuk az egész vilá-á-got!”…Ennyi fogadkozás után valamit le is kellett volna tenni az asztalra.
MÁTÉ
Így üresedik a világ! Azzal kezdted, hogy nincs Isten. Csak elfújta az élet értelmét, és továbbállt a sötétben. „Csináljatok, amit akartok” – üzente vissza. Aztán nincs meg az a valami, amit le kéne tenni az asztalra. És most azt mondod, hogy nincs is asztal… De azért csak mondogassuk, hogy ez milyen szépen be van rendezve. Függönyök, függönyök, függönyök!…Te látsz itt függönyöket?
ÉVA
Fejét rázza, nem tud válaszolni.
MÁTÉ
Azt csinálhatjuk, amit akarunk – látod… Akkor most mért sírsz?
ÉVA
Semmi. Csak a benzingőz csípi a szemem… Ott van még egy kanna, azt is borítsd föl.
MÁTÉ
Van időnk. De azért felveszi a kannát, kezdi szétlocsolni a szobában… Hirtelen megáll.
Vonatsípolás.
MÁTÉ
Te, ha még egyszer sípol, maradjunk életben.
Csend. Várják a vonat sípolását.
MÁTÉ
Halkan. Néha olyan véletlen miatt meghal az ember… Egy véletlen most megmenthetne minket.
Csend.
MÁTÉ
Lehet, hogy ez a vonat hozott fel engem a pusztáról. Lehet, hogy ugyanez a mozdony hozott téged haza Németországból…
ÉVA
Összetett kézzel és mezítláb táncol, akarattal kissé groteszkül. Vonat…Vonat…Könyörülj rajtunk!
Csend.
MÁTÉ
Elment. Szó nélkül. Máté levágja a földre a benzineskannát, és elrúgja, hadd folyjék ki belőle mind a benzin. Aztán ráül, és a telefonon két számot tárcsáz. – Amíg a kapcsolásra vár. Olyan simán megy minden, mintha nem is először csinálnánk… A benzinbe mártja a kezét, fröcsköli szét. Majd a telefonba mondja. Hegel utca. A töltés melletti sarokház. Legfelső emeleten egy műterem kigyulladt. Leteszi a kagylót. Jönnek… Feláll.
MÁTÉ
Mit nevetsz? Átfogja, a karjában tartja.
ÉVA
Mintha spicces volna. Azt, hogy ha én ezt az egészet szépen leírnám, kandidátus lehetnék vele… Nevet. Majd. De hát az ember vagy csinálja, vagy leírja… Mondd! Te hiszel a túlvilágban?
MÁTÉ
Képzeld el, hogy milyen szerencsések lennénk, ha kisülne, hogy igazuk van a vallásos világnézet képviselőinek… Szívesen vállalnám veled az örök életet. Azt hiszem, nem unnánk meg egymást.
ÉVA
Mondd, ugye, most éppúgy szeretjük egymást, mint amikor először feljöttem ide?
ÉVA
Közben én elhagytalak…
MÁTÉ
De nem kívántad a halálomat, amikor mást szerettél. Tudod, milyen nagy dolog ez?
ÉVA
Cigarettát vesz elő. Van gyújtód?
MÁTÉ
Most nem is remeg a kezed.
ÉVA
Élénken. Amikor először bejöttél hozzám a kórházba, mindjárt kiszúrtad, hogy remeg a kezem. Az izgalomtól volt, hogy szerettelek, és nem tudtam, szeretsz-e.
ÉVA
Nincs… Látod? Kinyújtott kezében rezzenetlen a cigaretta.
A tűzoltók közelgő szirénája.
ÉVA
Kétségbeesetten belekapaszkodik Mátéba. Azt mondtad, van időnk!
MÁTÉ
Várj. Eloltom a villanyt… Ne félj!
A műterem sötét lesz. A város éjszakai fénye a nagy ablakon. Előtte Máténak és Évának csak az árnya. A tűzoltók szirénája egyre közelebbről. Kolompolnak is.
ÉVA
Mondd, ha mi meghalunk… Sikoltva. Az nem lesz hiába?!… Hisz hallottad, hogy fognak rólunk beszélni.
MÁTÉ
Majd jön egy fiatalság. Az majd megérti. Hogy itt voltunk egyszer, és mindenben a teljességet akartuk.
ÉVA
És ha nem jön. Ha meg se születik.
MÁTÉ
Akkor meg úgysem érdemes élni… Mindig csak ez jön ki, látod.
ÉVA
Látom… Adj tüzet! – és amikor ezt másodszor mondtam, tüzet adtál. S egy pillanatig láttam abban a vakító fényben az arcodat. Elhallgat.
Körös-körül szólnak a szirénák. Mintha minden utcán tűzoltók jönnének.
ÉVA
Szeretném látni az arcodat.
ÉVA
Az a sok tűzoltó odalent stírolja a műteremablakokat – hol a tűz?… A házmesterné a falhoz tapadva várja a nagy-nagy detonációt… Már a papagájok is megérezték ezt a rohadt benzinszagot. Senki sem alszik. Izgulnak. Na, mi lesz?… Adj tüzet!
MÁTÉ
Befogja Éva száját az utolsó szónál. Ne!… Tudod, mit jelent ez? Hogy ők tudják, hogy még mindig van egy másik lehetőségünk… Érted? Ők tudják, hogy semmi sem szükségszerű.
ÉVA
Édes… Hisz tudod, hogy nem csinálhatunk mást, csak amit már megcsináltunk.
ÉVA
Mi már meghaltunk, szívem.
MÁTÉ
A halálban is szabadok vagyunk.
ÉVA
Nagyon komolyan. Mit választasz?
MÁTÉ
Az életem!… Az életem!… Az életem!
Csend lett. Azután egy vonat sípol, élénken.
Függöny.
Római karnevál
| Világunk mint sutba vetett kulissza, |
| tekints rá, itt is, ott is átlyukad, |
|
| de résein nem tárul a valóság |
| a szétfeslő tarka látszat helyett, |
| csak a poros süllyesztő-gépezet… |
|
Weöres Sándor
C’est ainsi que nous jouons dans le présent à croire dans le passé aux lendemains qui chantent.
(Így játsszuk el a jelenben, hogy hiszünk abban a múltban, amelynek ragyogó jövője volt.)
Alfred Simon
Öreg Némaszereplőket játszó Öreg Némaszereplők
Történik egy kopár, majd rokokó bútorokkal berendezett padlásszobában.
A függöny felmenetele előtt
Berlioz Római Karneváljának a zenéje. A színház minden hangszóróján ez szól. Ráadásul azzal a torzítással, amellyel egy botfülű idézi fel magának. Egy botfülű hajcsár, mint a saját zenéjét. Mintha csak ő szerezte volna. Ettől aztán még diadalmasabban szól.
Cirkuszi zene lett belőle. A jól virágzó rabszolgakereskedelem zenéje.
E függöny előtt fura szökdécselés és versenyfutás kezdődik. Idős hölgyek bámulatos fürgeséggel cikáznak a gyors, kerekes székeken, csak úgy röpül a sáljuk utánuk; mankós öregurak nagyokat szökkelnek – és nevetve könnyedén lekörözik az ifjú, egészséges, gladiátor kinézetű atlétákat, akik bárhogy is erőlködnek, lemaradnak, mert egy helyben futnak…
A végén már csak egyetlen, boszorkányosan maga körül pergő tolószéket látunk. A benne ülő hölgy hajtja a kerekét, és kacag… Kacag…
A selyemsálja rácsapódott az arcára, így nem is látjuk, ki ez.
Ő lehet a győztes.
A zene fokozatosan elhalkul.
Csak a tolószék pörög, csattog, benne az öregasszonnyal, akinek arcára úgy tapad a fátyol, mint a szemfödő.
Ez is eltűnik.
A függöny előtt megjelenik a Direktor. Int a zenének, hogy csend legyen.
DIREKTOR
Látják? Feltör az alvilág! Páriák a csúcsra! Olvastam arról, hogy Rómában, valamikor régen karnevál idején szokásban volt versenyfutást rendezni a féllábúak, bénák és inaszakadtak részvételével. Mivel a tét nagy volt, a versenyzők meglepően jó időt futottak.
Ez olyan barokk dolog volt.
Régen volt.
Én is rendeztem ám egy ilyen futóversenyt. Mint ennek a színháznak az igazgatója. Nem ezé a színházé – Egy finom mozdulattal disztingvál a kőszínház és a színpadi színház között – ó, hanem ezé.
A koldusokra mindig lehet építeni. Az öreg páholy-nyitogatónőkre. A kis statisztákra. Az alkoholizmus miatt a színpadról örökre eltiltott állástalan színészekre… Az életükért futottak.
Akár hiszik, akár nem, azon a napon voltam a legközelebb ahhoz, amit úgy hívnak: üdvösség.
S persze ahhoz is, amit úgy hívunk: kárhozat.
A barokk Rómában a közönség a márványpaloták ablakában ült, és lelkesen biztatta a futókat.
Rajta! Páriák a csúcsra!
Egy pillanatra függöny
Padlásszoba. Kopár, mint egy hajótörött szigete.
Az a dupla, menthetetlen nyomor, amely nemcsak a pénztelenségre vall, hanem az eszelős magányosságra is. Ilyen lehetett a szibillák barlangja is, mosatlan lábosokkal, kormos kávéfőző-lombikokkal.
Ekkora rendetlenségben és piszokban az a néhány képes újságból kivágott macskafénykép a falon csak arra szolgál, hogy a nézőben az intenzív macskapisiszag érzetét ébressze.
A hajótörött, aki itt él, egy gazdag élet rakományát látta elsüllyedni. Néhány limlomot partra vetett neki a tenger – kegyesen, vagy gúnyosan. A falon egy ifjú hölgy olajportréja, amazonként. Egy sor fotográfia, ugyanarról a hölgyről, különféle jelmezekben.
Képek a barlanglakó múltjából.
Még egy babérkoszorú is, bizony…
A falon ingaóra. De áll.
A szoba közepén széles ágy. Egy asszony fekszik rajta. Nagyon sovány. A szibilla. Az egykori úrlovasnő, a fotógráfiák hősnője.
Lila selyemruhában fekszik az ágyon, mozdulatlanul. Lábán fekete harisnya.
Mint egy halott. A fátylat az arcán a kintről becsapodó léghuzat meg-meglebegteti.
Mellette, uborkásüvegben, fűszeres illatú, de már fonnyadt virágok.
A padlásszoba ablak nyitva. Kilátni az égre és a szomszéd házak kéményeire.
Tavaszi késő délután.
A Szín végére este lesz.
A padlásszoba színei: fekete és fehér. Illetve ennek a két nem színnek valamennyire mégis színesebb, tompítottabb, szorongatóbb változata: lilásbarna és viaszsárga. (Lila ruha, sötétbarna ajtó, ágy és képkeret, s majd később a sárga telehold az ablakban.)
Zenei effektusként néha olyasmi, ami a macskák jajgatását idézi, valahonnan az égből vagy a szomszéd háztetőkről. De egyelőre nem hallunk mást, csak valami meg-megismétlődő, tartózkodó, de kitartó kopogást.
Az ajtón kopog valaki.
Margit egyedül,
kintről Zénó hangja.
EGY FÉRFIHANG
Odakintről, suttogva. Művésznő… Művésznő… Aztán csend. Majd megint a csöndes kopogtatás. Megint csend. Egy két koppantás.
A FÉRFIHANG
Kérlelően. Látom, hogy benne van a kulcs a zárban… Művésznő!… Nyissa ki!… Margitka?… Mi van magával?
Csend. Egy erősebb koppantás. És mintha megijedt volna a merészségétől, elhallgat. A kopogtató most csendben lapít az ajtó előtt… Az asszony csakugyan felébredt. Mintha a két keze ébredt volna fel először, tapogatni kezd maga körül. Keres valamint, nem találja. Csendesen, arcán a fátyollal, hívogatni kezdi a macskáját. Őt keresi. Halk, vékony hangon, szinte ultrahangon.
Csend. Semmi. Majd megint – ujjaival játszik is, hogy odajöjjön a macska.
Most már nyugtalanabb lesz. Lefújja arcáról a fátylat. Körülnéz. Megakad a szeme a nyitott padlásablakon. Tűnődik. És hangosan, hogy kint is meg lehessen hallani.
Nyugtalan. Felül. A faliórára néz. Az óra áll. Felveszi az ágy mellől a karóráját. Nézi. Megrázza.
MARGIT
Hangosan. Hányadika van?
Kintről örömteljesebb kopogás.
A FÉRFIHANG
Én… Hisz tetszik ismerni… A színházban dolgozom én is…
MARGIT
Ismeri? nem ismeri? olyan mindegy ez most neki.
A FÉRFIHANG
Egyszer már jártam itt. Segítettem, amikor a zongorát elvitték…
MARGIT
Egy emlék – zongora! csakugyan, egyszer volt zongora is…
FÉRFIHANG
… Nem tetszik emlékezni?
FÉRFIHANG
Bocsásson meg… Nem kívántam zavarni pihenésében.
MARGIT
Mért keltett föl?… Milyen egyszerű lett volna… Két kis öklével veri a lepedőt. Mért keltett föl?
FÉRFIHANG
Művésznő… Mi van magával?
MARGIT
Semmi! Hát nem látja, hogy semmi bajom sincs? Élek! Majdnem sírva magában. Mért nem hagynak meghalni?
FÉRFIHANG
Művésznő! A hang gazdája öklével veri az ajtót. Engedjen be!
MARGIT
Nem, nem, nem, nem!
FÉRFIHANG
Mit csinál? Nyissa ki az ajtót!
MARGIT
Nem csinálok semmit. Legyen nyugodt, nem csinálok semmit. Az égvilágon semmit, de semmit! Szinte nevetve. Semmit!
FÉRFIHANG
Maga bevett valamit!
MARGIT
Én nem veszek magamhoz semmit, de semmit. Semmit!…Semmit! Se nem eszem, se nem iszom… Hirtelen. Garibaldit nem látta?
FÉRFIHANG
Nem… Nyissa ki az ajtót!
MARGIT
Csend! Csend! Ezzel a szörnyű dörömböléssel kergette el Garibaldit is. Oldalra fordul az ágyon, lecsüngő karokkal néz ki az ablakra. Az utolsó vigaszomtól fosztott meg… Hogy amikor majd minden megáll, és minden kihűl, ő akkor is itt doromboljon mellettem… Kis meleg gombolyag… És most ő is lehagyott. Leereszkedik az ágyról. Feláll. De elzsibbadhatott a lába, mert nehezen áll rá. Megy az ablakhoz. Cicicicc!… Úgy látszik, felfedezte őt a szomszéd háztetőn. Hát te ilyen hűtlen cica vagy? Mért szöktél meg? Talán félsz a haláltól, édes? Nem kell attól félni! Cicicicc! Gyere vissza a te gazdádhoz! Te kis vörösinges!… Cicicicc!
MARGIT
Á, fütyül rám. Igaza is van. Nem kapott enni már mióta… El az ablaktól. Hányadika van egyáltalán? Megint felveszi az órát, megrázza.
MARGIT
Á, már rég kiheréltettem, épp azért, hogy ne kódorogjon el. Indulatosan. Most volna rá szükségem. És most szökik meg! Leül. elkeseredve. Majdnem sír.
FÉRFIHANG
Azért érzi a tavaszt ő is.
MARGIT
Az előbb is hallottam valamit, ami olyan volt, mint az egérmocorgás. Felhúzza a lábát maga alá. Egerek fognak futkározni rajtam! Kétségbeesve, hangosan. Cicicicc!
FÉRFIHANG
Itt vagyok, művésznő! Mért nem engemet hív?
MARGIT
Össze fogják rágni az egerek a ruhámat, a hajamat!… Mint SOS jeleket. Cicicc! Cicicc!
FÉRFIHANG
A színház pincéjét is tökéletesen patkánytalanítottam. Kopog.
MARGIT
Ne dörömböljön! Mondtam… Ha gyerekem volna, az nem tenné meg, hogy itt hagyjon… És egy állat képes rá! Az utcán szedtem össze; ronda, rühös, kóbor vörös macska, a kabátom alatt hoztam haza. Amikor beteg volt, mindennap lementem a templomba, és ott imádkoztam érte. Pedig nem is hiszek Istenben… Amikor ebédre hívtak, nem tudok enni, mondtam, nincs savam, pedig dehogy nincs, csomagolják be a húst, hogy majd én itthon eleszegetem. És hazahoztam. Neki! Agresszívan. Cicicicc! Tessék bejönni. Feláll. Maga meg menjen szépen haza, és hagyjon engem! Áll a szoba közepén, arcára szorítja két kezét. S vallani kezd, az emlékekkel magát kínozva. …Az úgy volt, hogy a múlt csütörtökön nagyon éhes lettem. Elmentem egy kollégához ebédidőben. A felesége kijött az előszobába, és azt mondta: „Ne haragudj, drágám, de vendégeink vannak!”… Önkínzóan ismétli, édeskésen. „Ne haragudj, drágám, de vendégeink vannak!”… És én ott álltam, és nem jött ki hang a torkomon. „Nem haragszom” mondtam. – „Ó ne-em!” – Hát most bűnhődjön ez a kutya gyomor! A hasát simogatja, s közben kajánul. „Ne haragudj drágám, de többet nem kapsz enni!” Öklével üti a hasát. Kellett
ez neked? Kellett?
FÉRFIHANG
Hozok föl valami harapnivalót magának… Jó?
MARGIT
Nem kell!… Önkínzóan ismétli. „Ne haragudj, drágám!”
FÉRFIHANG
Húslevest hozok. Szereti?
MARGIT
Nem kell!… „Vendégeink vannak.”
MARGIT
A macskámnak mondja ne nekem!… Hallod Garibaldi? Szereted a főtt csirkét?
FÉRFIHANG
Elmondok magának egy hatfogásos ebédet. Egy egyszerű, böjtös, hatfogásos ebédet… Kezdjük hideg hallal…
MARGIT
Valami zajt csap, így kiabál. Nem is hallgatok oda, nekem hiába beszél! Lábasaival csörömpöl, egyre hangosabban zenebonát csap. Őrjítő zenebonát. Veri az edényeit, mintha ebbe adná bele minden erejét. Csak azért is. Még! Még!… Majd egyszer csak hirtelen rátör a kimerültség, és abbahagyja… Csend. Aztán felréved és csendesen szólni kezd. Halló!… Itt van még barátom?… Az ajtóhoz megy. Halkan kiszól. Huhu!
Csend.
MARGIT
Lehajol a kulcslyukhoz, kiles, és mivel nem lát semmit, halkan kinyitja az ajtót… Hiába néz ki, odakint már nincs senki. Lassan behajtja az ajtót. Megsértődött. Most már aztán csakugyan egyedül vagyok… Se macskám, se kutyám… Ez volt tehát az utolsó emberi szó, amit hallottam… „Egy egyszerű, böjtös, hatfogásos ebéd” de ez is eltűnt a süllyesztőben. A hideg hal, leöntve tartármártással, szépen visszaúszik a Dunába… Isten veled, hideg hal! Eligazítja az ágyát. Megáll az ágya mellett. Most már csak bele kell feküdnöm szépen. Senki se fog többé zavarni… Aztán majd fölfedeznek. Tizenhat éves voltam, amikor először fölfedeztek. Akkor egy újságíró fedezett föl. Egy év múlva fölfedezett egy színigazgató. Minden évben fölfedezett valaki. Többször is. Nagy szerkesztők, rendezők… Volt, aki feleségül is vett… Most majd megint fel fognak fedezni. Először a házmester. Aztán a sarki rendőr. Ők lesznek a legutolsó ismeretlen vőlegényeim, a legutolsó felfedezőim… „Figyeled? Hogy megszépült…” – „Éppolyan, mint itt, ezen a képen.” – „Rendkívüli tehetség volt, én még láttam őt színházban.” – „Színpadon még szebb volt, mint azon a képen.” –
„Különös tehetsége volt hozzá, hogy szép legyen.” – „Sugárzott, amikor bejött a színpadra.” – „Hogy sugárzott!” Majd hirtelen első személyben, mint aki visszaemlékezik. Éreztem, hogy sugárzom… amikor kiléptem… Hallottam, ahogy összesúgnak a proszcéniumpáholyban az igazgató vendégei: „Sugárzó szépség…” Eltűnődő objektivitással. Nagyon meg fognak döbbeni az emberek, amikor majd hallják, hogy… éhenhalt. „De hisz ez lehetetlen!” Az ablaknál, a távoli háztetőn ülő macskájához. Aztán sírhatsz utánam! Garibaldi! A kis pracliddal vered majd itt a padlásablakot, és nem nyitja ki senki, senki, de senki… Na, gyere be szépen, legalább búcsúzzunk el. Ne így, haraggal… Valakitől csak el kell búcsúznom – nem érted?… Husikát kapsz, itt a jó husika… Nem hiszed? Pedig amikor a szakácsnő csirkét vágott, én csak kiizentem: a máj a Rasputiné. Rasputinnak sok máj kellett, mert keresztül ment rajta egy teherautó, és olyan volt szegényke, mint akit agyonvertek. Amikor a szakácsné élesíteni kezdte a kést, ha láttad volna, hogy futott… Hirtelen felkap egy kést, és fenni kezdi az ablak vasán. „A májacska Garibaldié!” – „Igenis, művésznő, a májacska
Garibaldié!” Vadul feni a kést. Nem
mozdulsz? Nem hiszed, hogy májat kapsz? Pedig kaphatsz. Művésznőmájat is kaphatsz… Hamarébb, mint csirkemájat. Ó, ha volna erőm, bedöfni ide ezt a kést… És jól megforgatni… „Ne haragudj, drágám…” De hisz jön is már erre az én kis cicám… Leteszi a kést. Csak óvatosan, Garibaldi, csúszós a tető… Jaj de ügyes valaki!… Hadd simogatom meg jutalmul az orrát valakinek…
Megint kopogás az ajtón. Erősen.
MARGIT
Az istenfáját! Megijesztették! Ciciicicc! Megint elszaladt!… Mit háborgatnak engem? Ki az?
AZ ELŐBBI FÉRFIHANG. Én!
FÉRFIHANG
Azt nem is kérdezi, hogy mért mentem el? Hoztam egy kis harapnivalót…
FÉRFIHANG
Neki. Akkor beenged?
MARGIT
Várjon! Egy pillanat! Pirosítót rak föl az arcára, siettében eléggé ügyetlenül… Jöhet!
Margit és
Zénó
ZÉNÓ
Idősebb színházi munkás. Valamikor jobb napokat látott. Kis csomaggal. Gyanakszik, hogy itt valami nincs rendben, bármennyire megnyugtató is Margit viselkedése… Engedelmet kérek, hogy így hívatlanul megjelentem de a színházban is feltűnt, hogy egy ideje nem látják.
MARGIT
Igyekszik valahogy rendet csinálni. Feltűnt? Ugyan! Ha egy páholy-nyitogatónő nincs a helyén, attól még nem fog elmaradni az előadás… Különben is, engem nem érdekel a színház!
MARGIT
Mióta lekerültem a pályáról, elhatároztam, hogy nem érdekel a színház. Nem ér-de-kel!
ZÉNÓ
És közben ott volt a színházban minden este.
MARGIT
A páholy folyosóján. Most már bevallhatom, tíz éve nem láttam a színpadot. Ha be kellett mennem a páholyba vagy a nézőtérre, lesütöttem a szemem… Kokett ájtatossággal. Mint a szent szüzek a kísértések közepette.
ZÉNÓ
És én megkísérthetem-e? Bontja a csomagot.
MARGIT
Nem tudja a szemét levenni róla. Mi az?
MARGIT
Ó, hogy így tegyen próbára egy kiéhezett gyomrot! Egész életemben utáltam az édességet, és most meghalok érte.
ZÉNÓ
Nem nagy meggyőződéssel kérdezi. Fogyókúrázik?
MARGIT
Csak ingatja a fejét, hogy nem – s ebbe megszédül. Csendesen leül. S hogy kevésbé legyen észrevehető a gyengesége, int Zénónak, üljön le.
ZÉNÓ
Mióta… fogyókúrázik?
MARGIT
…Milyen nap van ma? A múlt csütörtökön meg voltam híva ebédre. Nehéz az ilyet lemondani. De az előszobából mégis visszafordultam… Pedig akkor már majd megvesztem az éhségtől.
ZÉNÓ
Hogy?! Hogy?! Ez mikor volt?
MARGIT
Miért? Gyerekkoromban nagy szenzáció volt egy német apáca, ki évtizedeken át nem vett magához semmit, csak a szent ostyát, és a legjobb egészségnek örvendett… Ó, az ember olyan sokáig bírja! Még szerencse, hogy én nem vagyok szent…
ZÉNÓ
Szerencse? Szerencse, hogy nem fogja sokáig bírni?
MARGIT
Ó, tudja, én a színpadon annak idején mindig olyan hamar tudtam meghalni, és abszolút hitelességgel… Maga szerint hány napos éhezés kellene hozzá, hogy így civilben kileheljem a lelkemet?
ZÉNÓ
Inkább harapjon most valamit. Nem fog megártani… Kínálja. Tessék.
MARGIT
Inkább a macskámnak hozhatott volna egy kis nyers májat… Ha én most ennék, pocsékba menne nem is tudom, hány napos éhezésem. S remélem, a nehezén már túl vagyok. Leül az ágyra, meg kell támaszkodnia. Elfogta a gyengeség.
ZÉNÓ
Felugrik. Hát mégiscsak jól értettem. Maga itt agyon akarja magát éheztetni…
MARGIT
Tréfával ütné el, holott igaz, amit mond. Miért ne? Azt hallottam, hogy az éhhalál kellemes képzetekkel jár… Már az is, ahogy maga bekopogott. Aztán édességet hoz. Hiszen jöhetett volna Belzebub is, hogy jól meggyötörjön, mielőtt elvisz a pokolba.
ZÉNÓ
Már megijedtem, hogy komolyan beszél.
MARGIT
Összeszedi magát, feláll. Megkínálhatom-e egy csésze teával?… Akkor üljön vissza szépen. Felteszem a vizet.
ZÉNÓ
Köszönöm… Csend. Tudja-e, milyen rég volt, hogy kettesben teáztam egy művésznővel – egy dívával.
MARGIT
Díva!… Díva!… Díva! Vizeskannát tesz a villanymelegítőre.
ZÉNÓ
Fiatal koromban ez nemegyszer előfordult, bár én – bevallom – akkoriban inkább a könnyű múzsát kedveltem.
MARGIT
Most már mindegy, hogy operettprimadonnák voltunk-e valaha, vagy tragikák… Mindjárt megmelegszik a víz. A teásedényt nézi, talán tealevelet keres az alján.
ZÉNÓ
Néha megkérnek más művészek is, hogy menjek el költözéshez segíteni, vagy a tüzelőszállításkor… Szívesen megteszem, ha éppen ráérek… Pálinkával szoktak megkínálni… Teával itt először.
MARGIT
Még nem biztos! Még nem biztos!… Lehet, hogy nincsen itthon még tea sem. Csészét rak ki. Lehet, hogy forróvizet fog inni.
ZÉNÓ
Nem a tea számít. A teaszertartás.
MARGIT
Persze! És tudja, velem se esik meg mindennap, hogy valaki meg akarja menteni az életemet… Vallja be, kedves barátom, hogy maga a legrosszabbra volt felkészülve… Megtévesztően könnyedén mondja.
ZÉNÓ
… Én már reggel is jártam itt. De csak illedelmesen kopogtattam – semmi válasz… Nyugtalanított ez a csend…
MARGIT
És dörömbölni kezdett.
ZÉNÓ
Bocsásson meg – tudom, a macskái…
MARGIT
A macskáim… És az álmaim! Olyan szépeket álmodtam, mintha befizettem volna egy folytatólagos mozielőadásra. Voltak részek, amik folyton ismétlődtek… Hirtelen fájdalommal. Mért keltett föl?
Csend.
MARGIT
Ne beszéljen most!… Ne zavarjon! Emlékezni próbál. Valaki a nevemen szólított… „Margit” – hallottam… „Margitka.”
ZÉNÓ
Tudja, hogy milyen régóta szólítgattam magát itt az ajtóban…
MARGIT
Fejét rázza – nem erről van szó. Magának én művésznő vagyok.
ZÉNÓ
Régi emlékeim alapján a legnagyobbak egyike.
MARGIT
Köszönöm… De én folyton azt hallottam: „Margit” „Margitka”…
ZÉNÓ
Aggodalmaim fokozásával, lehet, hogy megengedtem magamnak én is ezt a bizalmas megszólítást – Margitka.
MARGIT
Nem, nem! – nem erről van szó… Majd mint akinek sikerül végre agnoszkálni az oly ismerős hangot. Az anyám hangja volt!… Tudtam, hogy az ő hangja… „Margitka”… Hogy hiányzott nekem ez a hang egész életemben… Végre! „Margitka”… Vert a szívem… Végre megvan az anyám. Hiszen tudja, én nem ismertem őt. Amikor születtem, ő belehalt szegényke. S most tisztán hallottam a hangját: „Margitka”… És éreztem, hogy jön felém… „Hol volt eddig, mama?” De nem szóltam, csak feküdtem, még a lélegzetemet is visszafojtottam. Hogy kényszerítsem, hajoljon fölém, érezzem az ő lélegzetét, és ha kinyitom a szemem, lássam meg az arcát… Biztosan fiatal lesz… A fényképein is olyan fiatal… Felugrik. A fényképein… Én nem is tudom, hogy hova lettek a mama fényképei!… Áll, tanácstalanul az üres padlásszoba közepén. Az utolsó költözésnél, úgy emlékszem, még megvolt az egyik fényképe… Ingerülten. Úgy kellene nekem egy ilyen kis fiókos szekrény – a leveleknek, a színházi szerződéseimnek… Azok is hol vannak?… És ahol őrizhetem anyám fényképeit… Hirtelen. Milyen volt?!
Pillanatnyi csend.
ZÉNÓ
Nem fog elfőni a teavíz?
MARGIT
S persze, kellene valami ülő alkalmatosság is ide – egy garnitúra! Hol ültessem le a vendégeket, akik feljönnek délután teára…?
ZÉNÓ
Ismeri azt a szép rokokó garnitúrát, amelyik az „Ármány és szerelem”-ben játszott?
MARGIT
A villanytűzhelytől. Elutasítóan mondja. Nem ismerem!… Különben se kéne. Utálom a cikornyás bútorokat… Elkezd nevetni. Forró vizet se kap… Úgy látszik, közben kikapcsolták a villanyomat. Gyújtogatja a villanyt, tényleg: semmi. Ezen úgy nevet, hogy a nevetésből könnyen zokogás lehet.
ZÉNÓ
Hogy mentse Margitot a megújuló kétségbeeséstől. Majd rummal pótoljuk… Rumos üveget húzott elő a zsebéből. Tölt a csészéjébe. A Margitéba is. De Margit nem nyúl hozzá. S ahogy tölt, hasonló helyzetmentési intencióval: cseveg. Amikor én – annak idején Indiában tigrisre vadásztam…
MARGIT
Kedves, hogy szórakoztatni akar, de… Igya ki azt a rumot, és hagyjon magamra.
Csend.
ZÉNÓ
Hogy milyen volt Londonban a királykoronázás, az jobban érdekelné?
Margit nemet int.
ZÉNÓ
A színház direktora?
ZÉNÓ
Pedig ha tudná, hogy megint milyen csávába került. A direktor!
MARGIT
Majd kimászik belőle.
ZÉNÓ
Utasítást kapott, hogy állítson össze programot egy író számára. Holnap reggel érkezik, hivatalos delegációban. Tessék egy napig szórakoztatni őt! Mivel lehet egy írót szórakoztatni? – kérdem én.
MARGIT
Csakis a saját darabjával.
ZÉNÓ
Na ja! Csakhogy nincs műsoron. Nem is volt. – Majd kitűzi – mondja maga.
MARGIT
Nem mondok semmit.
ZÉNÓ
De az sem lehet, mert ez politikai darab, és politikai darab már volt egy az idén. Az ki van pipálva. Sőt: művészi darab is volt már egy az idén. A művészet is ki van pipálva. Antidráma is volt már az idén… Ki van pipálva… Neki most tehát kasszadarabra van szüksége, hogy a világnézetből, a nívóból és az abszurdumból adódó deficitjét behozza. Kasszadarab, kell mint egy falat kenyér. Ki is tűzte. Benne van mindenki, aki él és mozog. A közönség dőlni fog. De mit csinálunk a vendéggel?
MARGIT
Bízza rá!… Hiába is töri magát, barátom. Nem érdekel. Ha eddig megálltam, hogy nem nézek föl a színpadra, ezután még könnyebben meg fogom állni. Megkoccintja csészéjével a Zénóét, de nem túlságos szívélyességgel, inkább szárazon mondja. Egészségére! Ő maga most nem iszik.
ZÉNÓ
Egészségére! Felhajtja.
ZÉNÓ
Lassan föláll. Miért?
MARGIT
Mert meg akarok halni.
ZÉNÓ
Tudom. És azért jöttem, hogy ebben megakadályozzam.
MARGIT
Senkinek sincs joga ebben megakadályozni engem.
ZÉNÓ
Senkinek? Azt mondja, senkinek? Amikor az Isten is tiltja, ugyanúgy, mint a gyilkosságot.
MARGIT
Ugyanúgy? Jobban! Még jobban. Elolvastam az egész irodalmat. Maga nekem nem tud olyan érvet mondani, amit én ne ismernék… Szinte iskolásan, szinte csevegően. Az öngyilkosság nagyobb bűn, mint a gyilkosság. Mert a gyilkos a tett után letérdelhet az áldozata mellé, és megbánhatja bűnét. De az öngyilkos hova térdeljen – hova? na, hova? –, hiszen ő az áldozat is… Ezt az érvelést az orléans-i zsinaton fejtette ki egy teológus. Hát nem szellemes?
ZÉNÓ
Ilyen könnyelmű szavakkal ezt nem lehet elütni!
MARGIT
Hát akkor miért nem adott nekem valami szerepet az Isten, ha már úgy számon tart engem a társulatában?
ZÉNÓ
Tudja, mit csodálok én magában évek óta – messziről és némán? A lelki békét.
MARGIT
Ne hagyja magát megtéveszteni holmi látszatoktól. Nincs bennem békesség. Azt csak én tudom, hogy micsoda mohó vágyak kínoznak engem most is… Ó, hogy fel tudnék falni egy szerepet! Egy gusztusos, nagy, véres főszerepet!
ZÉNÓ
De hisz előbb még azt mondta, hogy lesüti a szemét a színházban.
MARGIT
Hisz meg is ölne az irigység, a féltékenység, ha felpillantanék. Látni azokat a nyamvadt, szenvtelen kollégákat ott fenn a színpadon! Nem elég, hogy a hangjukat hallom? Beszélni se tudnak!… Legszívesebben a torkuknak ugranék.
MARGIT
Így, így, csakis! Így bizony! Ilyen sóvár vágyakkal. Hogy amikor már minden érzékszervem kihunyt, a színházi reflektorok fénye még ott bolyongjon az agysejtjeim között… Kihűlt testembe zárva. Az a fény!
Kis csend.
ZÉNÓ
Határozottan. Ez mos újabb roham. Mondjon le!
MARGIT
Felnevet, hosszan. Hogyisne!
ZÉNÓ
Azt hiszi, nem látom én ott a színházban, hogy micsoda szerencsétlen, sóvár, féltékeny fajzat maguk… Mondjon le a pályáról, és meglátja, érdemes élni.
MARGIT
Mondjak le a pályáról? Akkor miért éltem?… Pedig milyen egyszerű volna most azt mondani: megtagadom a színészi pályát, a hiábavalóságát, azt a számtalan bűnre vezető alkalmat…
ZÉNÓ
Ez az! És az ambíciókat, a becsvágyat, a hiúságot… Na! „Megtagadom”.
MARGIT
Dicsérem a becsvágyat, a hiúságot, amely a színpadra vitt… Kihúzza magát, majd szinte hitvallóan. Lecouvreur Adrienne-ként akarok meghalni.
ZÉNÓ
Az ki volt? Valami mártír?
MARGIT
Az. Színésznő. A pap nem szolgáltatta ki neki a halotti szentségeket. Mondjon le a pályáról előbb – Nem, nem! – Az Isten nevében kérem! – Meggyűlölném az Istent, ha ezt megtenném… Gyönyörű, nem?
ZÉNÓ
Ez megint csak egy szerep!
MARGIT
De az életemet koronázza meg. Mindent elvehettek tőlem, csak azt az egyet nem, hogy a nevem sokáig ott volt a színlapokon, és a közönség erre bejött, mert látni akarta, hogy sugárzom… „Istennő” írta rólam az a vidéki újság, amelyikben először fölfedeztek. Istennő… Hiába minden érve, barátom. Az Isten is legföljebb kérhet tőlem valamit, de nem parancsolhat… Mindenesetre köszönöm, hogy ma bekopogott. Az ember néha későn veszi észre, hogy milyen kitűnő kortársakkal élhetett volna együtt… De most már szeretném tovább nézni azt a filmet, amely olyan érdekesen indult. Hátha visszajön a mama… visszajönnek az egykori macskáim… Most már kíváncsi vagyok a film végére, biztos nagyon szép lesz.
ZÉNÓ
Így azt sem kérdezhetem meg, hogy legközelebb eljöhetek-e egy csésze teára?… Csend. Meghajolok az elhatározása előtt. Csakugyan meghajol, mélyen. Majd. Mindent elvehetnek tőlünk, csak azt az egyet nem, hogy méltatlan körülmények között az életünket magunk dobhassuk el magunktól.
MARGIT
Kedves barátom, ne, ne! Még csak az hiányzik, hogy a végén én befolyásoljam magát valami végzetes tettre.
ZÉNÓ
Tölt, felemeli a csészéjét, kiissza. Majd büszkén. Amikor Lord Castelreigh a Vezúv kráterébe ugrott, tudja-e, hogy hányan követték a példáját? Ujját jelentőségteljesen fölemeli, s elmegy…
Margit egyedül.
MARGIT
Megkapaszkodik egy székben. Ne! Ne!… Jöjjön vissza! Izé… Hogy hívják?!… Idejön, valami isteni sugallatra, megmenteni engem, és a végén az én lelkemen szárad az ő halála is… Felveszi az otthagyott pálinkás üveget, megnézi, jól meghúzza. Olyan éhes, és olyan gyenge, hogy nemsokára a fejébe is száll. Elgyengültem – az a jó… A gyengeség segíti megkívántatni velünk a pihenést… Az édes halált… Majdnem dudorássza. Mama, mama! Jöhetsz vissza!… Hol bújtál el melyik sarokban, mama?… Ócska ruháknak alájanéz, mintha egy bújócskázó kisgyereket vagy kiscicát keresne. Huhu! Csend. Megszökött. Már ő is. Az ajtóhoz megy, a kulcsot egy határozott mozdulattal ráfordítja, lehúzza a zárról, az ablakhoz megy, s gondolkozás nélkül kihajítja… Ahogy ezt megtette, kissé megdöbben, utána néz a kulcsnak… Megkapaszkodik az ablakfában, hogy el ne szédüljön. Mély lélegzetet vesz. S ahogy kinyitja a szemét kibámul. Most már két macska is ül a háztetőn… Vagy legalábbis, kettőt látok. Megleszek nélkületek, kis hülyéim… Becsukja az ablakot. Most már aztán egyedül maradok… De azért néz ki tovább az ablakon. S mint
aki most ismeri csak fel: De hisz az a Pasa… Hogy kerül ide?… Halkan, az üvegen át. Pasa, Pasa, Pasa!… Mindig csuromvér voltam. Egyetlen cicámnak se volt olyan éles körme… Pasa! Te vagy az? Lehetetlen, hisz annak már hány éve?… Akkor vették el tőlem a gyereket. Hogy kapaszkodtál te belém! Hű, de rövid volt ez az élet! Hirtelen húz egyet az üvegből. Szakasztott a Pasa… Huhu! Itt van a te bajadérod, a háremhölgyed, az odaliszkod… Majd eljön az ablaktól. Mindegy. Eunuch-pasa… most már ő is. Cigarettára gyújt, de az első slukktól olyan rosszullét fogja el, hogy gyorsan elnyomja az ágya mellett. Erről legalább most lemondok… a bagózásról… ünnepélyesen… Hátha ezzel megelégszik az Isten… No, most majd hamarosan úgyis meglátjuk, hogy haragszik-e vagy sem… Minden kiderül… Margitka most hajóra száll. Margitka útnak indul. Margitka moziba megy… Margitka belefekszik szépen a kis, fehér ágyába, aztán a nagy, fekete ládába… Margitka hajcsi, hajcsi… Letérdel az ágyára. Gyerekkoromban egyetlen nap hosszabb volt, mint mostanában az egész életem… Milyen hosszúak voltak még azok a rövid téli napok is! Hogy szerettem kitárt karral beledűlni a nagy hóba. „Margitka Krisztuskát csinál!” Kitárja a karját, egy pillanatig így
térdel tovább az ágya peremén,
s mivel érzi, hogy elfogja lassan a sírás, beleveti magát arcra az ágyba, és csak meg-megránduló teste árulja el, hogy zokog. S a párnába fulladva hallatszanak a szavai:… Megtagadom ezt a pályát… Megtagadom ezt a pályát…
Margit,
Direktor hangja.
EGY MÁSIK FÉRFIHANG
Kintről. Művésznő! Koppantás az ajtón.
MARGIT
Hirtelen megfordul, s felül az ágyban. Mereven néz maga elé. Teljesen magánál van, s rendkívül éber. Megkezdődött… Egy belső hangot hallok, s azt mondja: művésznő… Majd. A hang megtévesztésig olyan volt, mint a színház igazgatójáé.
A DIREKTOR HANGJA
Kintről. Művésznő!
MARGIT
Szinte objektíven. Lehet, hogy ez már az agónia. És ahogy ígérték: kellemes képzetekkel. Nem csodálnám, ha azt is hallani vélném, hogy szerepet hozott.
DIREKTOR HANGJA
Szerepet hoztam, művésznő!
MARGIT
Hallucinálok. Az éhhalál klasszikus tünete… Ha az emberiség tudná, hogy ilyen kellemes, senki sem félne többé a haláltól… Tovább! Tovább!
DIREKTOR HANGJA
Művésznő! Hallja? Holnap reggel tízkor próba!
MARGIT
Még ez is!… Milyen édes ezt hallani… Kikiált. Nem értem!
DIREKTOR HANGJA
Holnap reggel tízkor próba!
MARGIT
Még! Nem értem!… Még! Még!
DIREKTOR HANGJA
Holnap reggel tízkor próba!
MARGIT
Idézve a maga kényes szenvelgő válaszait. „Ja!… Holnap?… És megint oly korán felkelni… Tízkor?…” Szinte ujjongva. Micsoda repríz az életemből! Minden újra kezdődik. Kiáltva. Angyal! Angyalom! Őrzőangyalom! Mondj még valami szépet!
DIREKTOR HANGJA
Túl vastag a szerep. Nem fér be az ajtó alatt.
MARGIT
Ujjongva felnevet. Zseniális őrangyal vagy! Ennél szebbet igazán nem mondhattál volna!… Minden olyan, mintha már megtörtént volna egyszer. Hogy kopognak, hogy fekszem az ágyban. Hogy hozzák a szerepet. Hogy kiabálok a szerepkihordónak: angyalom! De az még sohasem történt meg, hogy a szerep nem fért be az ajtó alatt. Ez egészen új, ez már a túlvilági boldogság jele… Ilyen repríz! Kiáltva. Hát ha olyan vastag a szerep, hogy nem fér be sehogy se, akkor tépd szét lapokra! Hallod? Nézi az ajtó hasadékát. Csendesen. És most majd látni vélek valami fehérséget az ajtó alatt… Csak még ezt az egyet!… Semmi többet nem kívánok. Csak egy csöpp fehérség villanjon meg, csak a szerep sarka… Mért sajnáljátok tőlem ezt a bizonyosságot? Mereven nézi az ajtót. Egy fehér villanás, igazán nem sok! Kiáltva. Nem hallod? Tépd szét lapokra! Most mi van? Megkukultál? Legalább válaszolj!
Csend.
MARGIT
Kétségbeesve kiáltozik. Hangok! Hangok! Hol vagytok? Mi lesz?
Csend.
MARGIT
Ne hagyjatok most magamra! Csak egyetlen egy szót szóljál! Nem bírom tovább ezt a csöndet! Majdnem ordítva. Szólalj meg már!
Csend.
MARGIT
Fanyarul, kicsit rekedten. Angyal volt. Elrepült… Milyen kár, hogy nem vitt magával. Milyen jó lett volna itt felejteni a szürke ágynemű között ezt a ronda, falánk gyomrot… Hogy le van futva a szem a harisnyámon is! Itt hagyni a harisnyákat, benne ezt a két lábat… Ezt a lila rongyot, benne a testemet, ezen a szemétdombon… A régi szép lakásaim mind eleresztettek. És ebből a rozoga kalickából nem lehet szabadulni… Azt azért jó lett volna még megtudni tőle, hogy vajon mi lettem volna abban a szerepben. Királyné?… S hogy lett volna-e még, a szerep szerint szerelemben részem? Közben az éjjeliszekrényből egy törött zsebtükör darabkáját kotorja elő, a tenyerébe fogja, és sétáltatja benne az arcát. Egy mozdulattal úgy húzza fel az arcán bőrt, hogy ne vessen ráncot. Visszaengedi, s elmerülten, döbbenten ellenőrzi magán a pusztulást. Hát igen… Eldobja a tükröt messzire, s a törés zajára. Most már hét évig nem megyek férjhez!… Feltérdel az ágyban, és sebesen, halkan mondja. Angyal, gyere vissza… Tudom, hogy csak érzéki csalódás voltál, de csaljál tovább… Térdel az ágyban, behunyt szemmel, kicsit ringatja is magát. Szóljatok kedves hangok, szóljatok!… Ezt a csendet nem lehet kibírni… Csak ennek a görcsös lila érnek a
lüktetését hallom folyton a fülemben… A nyakát markolássza. Ezt hallgattasd el! Eltakarja az arcát, csendesen. Nem bírom tovább…
Kis csend.
Majd hirtelen nagy csörömpölés. A csukott ablak üvegét betörve, beesik valami csomag. Kőre kötött kézirat. A betört ablakon át végigseper a szobán a huzat.
MARGIT
Leveszi arca elől a két kezét, s nyugodt hangon. Ha nem tudnám, hogy ez megint csak érzéki csalódás, azt kéne hinnem, hogy a mennyországból idehajítottak nekem egy szerepet… Még jó, hogy nem ütött agyon. Felveszi a csomagot. Ahhoz képest, hogy ez csak egy vízió, elég súlyos… Lapozza a szerepet, megszagolja. Tisztára olyan, mint egy igazi szerep, csak sokkal vastagabb. A címlap egyik sarkát letépi a fogával, rágni kezdi, lenyeli. Szerepíze van. Felkuporodik az ágyra, s a szokott mozdulatok gyors mechanizmusával veszi birtokba a szerepet. Pillanatok alatt tájékozódik benne. Legelőször is kiszúrja a felvonásvégeket. Az első felvonás utolsó szava az enyém. Nagyon helyes. A második… A második végén némán állok. Most mondták ki a fejemre a halált. Ez gyönyörű! Remélem, nem a szünetben fognak kivégezni… Nem, Nem! „Ilyen áron nem kell a kegyelem!” Krákog, más hangon próbálja. „Ilyen áron nem kell a kegyelem!” Ez igen! A harmadik felvonás teljesen az enyém. Isteni szerep! „Katonák!” Beszédet intézek a kivégző osztaghoz. Szórakozottan kinyújtja a kezét elnyomott cigarettája után, rágyújt. „Feltépi mellén a ruháját.” Ez az, ez kell! „Ide lőjetek!”
Ó-ó! Lélegzetet vesz, szédül a boldogságtól, a dohányfüsttől. Így meghalni! Ez több, mint egy feltámadás! Isteni… Az ablakon át kipillant az égre, s finoman mondja is. Köszönöm… De mért nem lőnek azok a katonák? Csak nem maradok életben?
Kopogás az ajtón.
Margit,
Direktor.
MARGIT
Mellékesen. Ne zavarjanak! Olvas.
DIREKTOR HANGJA
Vidáman. Életbe vágó ügyben!
MARGIT
Nem érdekel! Olvas.
DIREKTOR HANGJA
Személyesen jöttem el, Margit…
MARGIT
Leereszti a papírokat. A szerep mellé megint a színigazgató. Csodálatos játéka az éhes gyomornak!
DIREKTOR HANGJA
Azért jöttem, hogy elbeszélgessünk a jövőjéről.
MARGIT
Leteszi az ágyra a szerepet, s teljesen lucidus öntudattal halkan az ajtóhoz megy, odatapasztja a fülét, figyel.
DIREKTOR HANGJA
Itt állok az ajtaja előtt! Miért nem válaszol?
MARGIT
éber figyelmét meghazudtolja az az elhaló, síri hang, amelyen kiszól. Én most már a halálra készülök. Vagy lehet, hogy túl is vagyok rajta… Magával még nem történt meg, hogy átlépett egy határon, és nem is vette észre?
DIREKTOR HANGJA
A kilincset rázza. Nyisson ajtót!
MARGIT
Szinte gúnyosan. Miért? Az is akadály? Az előbb az anyám átjött a falakon. Az égből beröpült egy szerep…
DIREKTOR HANGJA
De be van csukva!
MARGIT
Hirtelen visszafut az ágyához, végigfekszik rajta. Ó, milyen nehézkes látomás vagy te! Milyen ügyetlen szellem!
Erre reccsenés, az ajtó betörik. Beesik a Direktor.
MARGIT
Ezt imádtam mindig, ezt a fortissimót! A fenének kell a szelíd halál! És fehér galambok helyett a szerepeim röpködjenek körülöttem!…
DIREKTOR
Mi ez a rendkívüli változás magán?
MARGIT
Egyszerűen.
Észrevette? Igen, azt mondják, halálában megszépül az ember. Az előbb néztem, szinte teljesen kisimult az arcom. Kellemes ez az agónia.
DIREKTOR
Holnap reggel tízkor várjuk magát a próbán.
MARGIT
Boldogan énekelni kezd.
MARGIT
Most maga az én vízióm. Csak beszéljen!… Szeretem a hangod.
DIREKTOR
De válaszoljon, kérem. Komoly dologról van szó.
MARGIT
Én? Minek? Tisztázzuk talán, hogy ki vizionál kicsodát…
DIREKTOR
Tudom, hogy a színházban engem csúfolnak azért, mert én a rendezői vízióimat szoktam emlegetni. Most maga is csúfol?
MARGIT
Mindent el akar venni tőlem – most már ezt is! Legalább most az egyszer hagyja meg nekem a jogot, hogy vízióim nekem legyenek. Hát nem látja, hogy – hogy is mondjam? – hogy fél lábbal én már a mennyországban vagyok?
DIREKTOR
Szerepet hoztam.
MARGIT
Szerepet? Jó. Sok képet láttam muzsikáló angyalokról – az Isten szereti a zenét, a színházat miért utálná?… Eljátszom.
DIREKTOR
Szeretem magában ezt az átszellemültséget, együtt ezzel a finom iróniával. Érdekesen színezi majd az új szerepét: egy új Szent Johanna…
MARGIT
Olvastam. Mondja, nem lesz az komikus, hogy én ott állok a kivégzőnégyszögben, én magam mondom, hogy „tűz! tűz!”, és a katonák nem lőnek rám?
DIREKTOR
A katonák felismerik magában, hogy ugyanolyan egyszerű asszony, mint az anyjuk, a nővérük, a szeretőjük – ez bénítja meg őket.
MARGIT
Maga az életben is tisztára így meg tud magyarázni mindent?
MARGIT
Persze. Folytassa!
DIREKTOR
Nem tudom, hanyadik érzékemmel én megéreztem ezt a furcsa légkört itt, ezt a különös környezetet, ezt a kopár padlásszobát, s benne magát, fél lábbal – hogy is mondta? a mennyorszában. Ez vonzott ide. Ez a látomás. Bent félhomály, fonnyadó virágok. Kint a kelő hold… Maga gyertyák közt fekszik. Az asturiai bányászok körülállják. Némán. Most az egyikük felzokog… Ennyi…
MARGIT
Nem ennyi! Folytassa!
DIREKTOR
Áldom az eszemet, hogy kitaláltam: a páriákkal kell ezt megcsinálni… Legyenek egyszer a páriák a csúcson!
MARGIT
Eddig maga nagyon jól megvolt a koldusok nélkül. Amikor kinyitottam maguknak a páholyajtót, a felesége soha nem is fogadta a köszönésemet.
DIREKTOR
És én?… Ha jól emlékszem, én sem. Elnézést… Nézze, a hierarchiának az alapja a hierarchia. Ezért a hierarchiát nem szabad megbolygatni. De van, amikor muszáj megbolygatni. Akár a feje tetejére állítani. Mint most…Elővesz egy papírt. Itt áll a vendég programjában, hogy holnap reggel megérkezik, és megnézi a darabja próbáját. Rengeteg szereplő. Kizsákmányoltak, kizsákmányolók. Sztrájkolók és katonák.
MARGIT
Csendesen.
Páriák a csúcsra…
DIREKTOR
…A program ezzel még nem fejeződik be. Délután négykor vizit az egyik vezető színész lakásán. Szétnéz. Persze nem itt.
MARGIT
Kicsit rekedten. És az előadás mikorra van kitűzve?
DIREKTOR
Túlbűvöli. Meg vagyok győződve róla, hogy csodálatos előadás lehet belőle… Én nagyon-nagyon bízom magukban. Siker lesz.
MARGIT
A színházban azt mondják, hogy amikor maga mélyen az ember szemébe néz, akkor mindig hazudik.
DIREKTOR
Továbbra is mélyen a szemébe néz. Ezt én szoktam mondani, és ez így is van… Tehát akkor most is hazudok, tehát nincs így… Tehát így van… Tehát nincs így… Tehát…
MARGIT
Ne fárassza magát. El akarom hinni, amit mond. Elhiszem. Annak az ismeretlen, szegény bányászasszonynak az azt hiszem, borzasztóan teátrális halála most az egyetlen lehetőség, hogy megmeneküljek a magam borzasztóan nyomorúságos halálától.
DIREKTOR
Meg tudná holnapig tanulni ezt a szerepet?
MARGIT
De hisz ez lehetetlen!
DIREKTOR
Nincs lehetetlen!… Maguk az életükért futnak.
Margit,
Direktor,
némaszereplők.
Az ajtón kezd beszállingózni a többi pária. Pályáról leszorult segédszínészek, vagy volt színészek, itt is némaszereplők maradnak. Megegyikük kezében, zsebében vagy a hóna alatt szerep.
DIREKTOR
… Legyen ez a darab a kórustagok, statiszták és nyugdíjas színészek jutalomjátéka… Ez az én vízióm!… Na nem is csodálkoznak ezen a váratlan bizalmon?
MARGIT
Miért csodálkoznám? Hogy egy csoda csodálatos az csak természetes. És Istenem milyen régen esedékes volt már ez a csoda. Hogy többet ne mondhassák nekem: „drágám, bocsáss meg, vendégeim vannak…” Soha még egyszer! Érti? Soha!
DIREKTOR
Nem érzi magát gyengének egy ekkora szerepre? Hisz még alig áll a lábán…
MARGIT
Hallott maga olyan hadvezérről, aki a csata reggelén nem tudott fölkelni…
Margit,
Direktor,
Zénó,
némaszereplők.
ZÉNÓ
Be, kis csomaggal. A máj, a macskáinak…
DIREKTOR
Pár bútort azért szállítson fel ide a raktárból…
ZÉNÓ
„Ármány és szerelem”… Rokokó.
DIREKTOR
Jó lesz. Minden eshetőségre fel kell készülnünk. El, Berliozt dúdolva.
ZÉNÓ
Azt hiszi, lesz ebből…
MARGIT
Csitt!… Holnap reggel tízkor próba. És mit számít már akkor ez a direktor.
ZÉNÓ
Kiben bízik? Miféle tanúban? Lehet, hogy az író gépe le sem fog szállni. Vagy köd lesz.
MARGIT
Ők is hisznek benne, látja! Nem lesz köd… Hol az a máj?… Kedveseim, egy csésze teát se tudok adni. Itt ez a jó kis májacska. Tele van B-vitaminnal… Ez erőt ád… Letép egy-egy darabot, a kollégái szájába tömi. Szerepet kaptál… Holnap próba!… A szerző jelen lesz… Szerepet kaptál… Gyerekeket szülök és temetek. Az emberek szeretnek és halálra ítélnek… Szerepet kaptam… Szerepet kaptál… A hithez erő is kell… Vegyétek és egyétek!
Közben megáldoztatja a társait.
MARGIT
…A kivégzőosztag előtt sugározni fogok… Így! Falja a májat, ő is.
Nyávogás.
Mindenki az ablakra néz.
MARGIT
Sicc!… Nekünk van szükségünk erőre.
Függöny
Ugyanaz a padlásszoba, mint volt az első részben. De már ide van hordva néhány antik ülőbútor, kárpit, dísztárgy.
Zénó,
Bátori.
ZÉNÓ
Ő hordja be a holmit a folyosóról. Amit letesz, megnézi, jó helyen van-e? Az aggályos ízlés ambíciójával, amely végül mindig oda lyukad ki: így is jó! Egy ideig eltart ez a néma rakodás. Az egyik karszéknek a lába a kezében marad. Ezt valahogy visszaerőlteti. Aztán kipróbálja – elbírja-e őt? Elhelyezkedik benne otthonosan, még rugózik is egy kicsit. Megjátssza a vendéget.…Kedves művésznő, kérek még egy csészével ebből a pompás Lipton… Helyesbít: Orange Pekoe… Eltűnődik, helyesbít megint, megvan! Earl Grey teából… Szabad megnéznem a dobozát? S mintha volna ott doboz. Ah, Twinningstől van természetesen. Én is tőle szoktam volt hozatni… A szék lába közben kiesett. Zénó ettől alig megzökkenve átül egy ép fotelbe, mert ha már így belejött, folytatja elképzelt diskurzusát. Cukor nélkül! Az ilyen pompás angol teát én mindig cukor nélkül iszom.
Kis csend, amíg Zénó képzeletében teáját fogyasztja.
BÁTORI
Ugyancsak ötven-hatvan között járó férfi. Ruházkodásával hirdeti, hogy ő az ifjúsággal tart. Már egy ideje áll az ajtóban. Jó napot…
ZÉNÓ
Szórakozottan. Jó napot… Majd realizálva a helyzetet „csészét” tartó üres jobb kezének valami foglalatosságot keres szája körül: bajuszát pedergeti, ha van bajusza, vagy az ajkain játszik az ujjával – bö-bö-bö-bö – mint aki csak elbambult egy kicsit.
BÁTORI
Azt hiszem, nem jó helyen járok.
ZÉNÓ
Kényelmesen befejezi a böbögetést.…A legjobb helyen. Alig vártam, hogy jöjjön valaki.
BÁTORI
Mi baj van? Segíthetek talán?
ZÉNÓ
De még mennyire! Nem bírom behozni egyedül a kanapét.
BÁTORI
Ja? Azt hittem, lelki probléma. Nekem inkább az a szakmám.
ZÉNÓ
Nem olyan nehéz a kanapé.
BÁTORI
Elég volt nekem ez a hat emelet?… Az ördögnek tartoztam vele. Nyilván eltévesztettem a házszámot.
ZÉNÓ
Fújja ki magát! Helyet mutat. Ne abba! Annak rossz a lába… Leülnek. Cigarettára gyújt. Kínálja Bátorit is, annak elhárító mozdulatára. A hat emelet, na ja. Hát igen, van akit zavar. Engem nem. Még hangversenyzongorával sem. Imádom a hangversenyzongorát meg a háromajtós barokk szekrényeket. De legjobban a tüzelőszállítást. Egy nagy kosár szénnel úgy futok föl a hatodik emeletig… Ami engem megizzaszt, az a pehelysúly. Ilyen keskeny ajtón behozni egy rokokó kanapét! Csak törik a lába, és hullik az ember nyakába a lószőr meg a poloska… Én sportember voltam, s nem holmi ekvilibrista! Inkább tíz kosár vizes sziléziai szén! Tudja maga, milyen nehéz az?
BÁTORI
Eltűnődve. A szenespincében viszont patkányok vannak.
ZÉNÓ
Talán szaktársat köszönthetek önben? Hogy ilyen tájékozott…!
BÁTORI
Érdekelnek az élet mélységei…
BÁTORI
Patkányostul, főként… Mélység és Patkány! Megkérdhetem, hogy futott-e már föl patkány a nadrágján? Belül, persze. S hogy mit érzett olyankor? Inkább frászt, vagy inkább undort? S hogy nem tért-e vissza később álmában ez a patkány, holmi férfiatlanítási félelem jelképeként?
ZÉNÓ
Szénszállításhoz én sortot viselek… De amikor fiatal koromban Indiában jártam, tigrisvadászaton, a szállodai szobám fehérneműs szekrényében egy óriáskígyót fedeztem föl. Egy Ritz Hotelben!
BÁTORI
Vadásztörténetekkel nem foglalkozom.
ZÉNÓ
Hogy akkor én mit éreztem…
BÁTORI
A vadászok lelki élete is eléggé távol áll tőlem. Gyarmati környezet! Ritz Hotel! Pláne. Köszönöm. Maradjunk a szenes pincék és félig berendezett padlásszobák titkainál! Ki lakik itt?
ZÉNÓ
Na látja, és még kétségei vannak, hogy jó helyen jár-e. Maga itt ma a díszvendég!
BÁTORI
Itt?… Én egy színésznőhöz vagyok híva… Egy elismert színésznőhöz.
ZÉNÓ
Ha majd segített behozni a rokokó kanapét, mindjárt jobban fog hasonlítani ez az odú egy elismert színésznő otthonához… Na! Rajta!
BÁTORI
Nem mozdul. De hol a háziasszony?
ZÉNÓ
Biztosan még rajta is dolgozik a fodrász, hogy jobban hasonlítson egy elismert színésznőhöz… Jöjjön, hozzuk be a kanapét!
BÁTORI
Felesleges. Mondom, hogy érdekelnek az élet mélységei… A jelszavam mindig az volt: vakard meg a kamut, és nézd meg, mi bújik ki alóla. Itt meg se kell vakarni.
ZÉNÓ
Elméletet csinál a lustasághoz.
BÁTORI
Hát nem szép így, ez a szoba, felemásan? Olyan, mint egy nagy hazugság, amibe a mondat közepén belesültek.
ZÉNÓ
Én viszont felelős vagyok, hogy a dekoráció tökéletes legyen. És mindent eltakarjon. Nekem még a maga megérkezése előtt be kell rendeznem ezt a szobát.
ZÉNÓ
óráját nézi. Maga jött korábban. Ha nem akar segíteni, menjen el, és jöjjön vissza tíz perc múlva.
BÁTORI
Újból megmásszam a hat emeletet? Mit nem!
ZÉNÓ
Ezt a lustaságot! Ha még egyszer elveszíteném a vagyonomat, írónak mennék.
BÁTORI
Olyan jó vastag becsapásszag van itt a levegőben. Maga nem érzi?
ZÉNÓ
Én csak egy kis macskapisi szagot érzek.
BÁTORI
Az hiteles. Azt hiszem, azaz egy, ami hiteles itt.
ZÉNÓ
Ha ilyen kényes orra van, akkor mért marad?
BÁTORI
Kedvelem az élet mulatságos mélységeit – mondtam már.
ZÉNÓ
Akkor csak magára vessen, ha úgy érzi, hogy becsapták. Mérges. Megérdemli! Megérdemli!
BÁTORI
Ezekben a vendégszerető országokban engem általában a javamra szoktak becsapni… Mondjak példákat?
ZÉNÓ
Felesleges. El tudom képzelni. Életem első felét feudalizmusban éltem át, mint feudalista.
BÁTORI
Magát feszélyezte?
ZÉNÓ
Röstellem bevallani – nem… És magát? Feszélyezi?
BÁTORI
Nem röstellem bevallani: elég jól bírom. Leül. Maga azt hiszi most, hogy én cinikus vagyok. Ugye?
BÁTORI
Az is vagyok. De vegye úgy, hogy nálam a cinizmus az, ami magánál a röstelkedés volt. A meg nem érdemelt előnyökre végül is csak ráfizetni lehet. Maga ma röstelkedik miattuk, s ezért boldogan cipeli a hátán a vizes sziléziai szenet – ez a penitenciája, ezzel törleszt. Fizet! Fizet!
ZÉNÓ
… Hát ezért esik jól?
BÁTORI
Ezért. Maga egy Sziszifusz… Engem a kivételezettség cinikussá tett. Én így fizetek. Képzelje csak el: elveszíteni minden illúziómat. Milyen csapás ez egy olyan emberre, aki az életét egy nagy ügy szolgálatára tette föl!
ZÉNÓ
Feláll.
Menjen a… Tejbe-vajba fürdik, és még sajnáltatja magát!
BÁTORI
Azért ha a trógerok közt megürül egy hely – gondoljon rám.
ZÉNÓ
Penitencia? A műveiért?… Olyan rosszak?
BÁTORI
Rosszak, sajnos… Ha megfeszülök, akkor se tudok egy valamirevaló dialógust összehozni. Nem megy. De ezt kritikusok nem írják meg. Szemet hunynak.
ZÉNÓ
Aha! Ennek is olyan vastag becsapásszaga van.
BÁTORI
De még mennyire! De az se megy… Imádom az elismerő kritikákat olvasni.
ZÉNÓ
Jó, ebből hasznot húz, megértem. De egyéb hazugságokon sem szokott felháborodni?
BÁTORI
Lélekben – igen. Itt bent.
BÁTORI
Már ritkábban… Az persze más, hogy rendszeresen aláírok olyan tiltakozó íveket, amelyeket mindenki aláír. Hirtelen. De hogy legalább egy asztalraütés legyen belőle – az nagyon régen volt. Ugyanis én valahogy leszoktam a tettekről. Életemnek ezt a hiányosságát a lázadó fiatalok és a hippik iránti tüntető szimpátiámmal igyekszem leplezni. Reménytelenül egyoldalú ez a szimpátia… De hogy a magam számlájára elvégezzek – megint! mint régen! – egy igazi, belevaló tettet — ezt már elképzelni is nehéz. Nemcsak az illúziómat veszítettem én el, uram, hanem valami mást is.
ZÉNÓ
És most azt reméli, hogy itt majd felbuzdul magában a régi virtus…?
BÁTORI
Belevág.
Mindenütt ezt remélem! Vagy hogy legalább is felfordul a gyomrom… Ne féljen, ennek kicsi a valószínűsége: émelygek, émelygek, de nem fogom berondítani ezeket a leltári bútorhuzatokat, amelyeknek épségéért feltehetően maga felelős. Ennél följebb nem jön. Lenyelem. Le-nye-lem! A gyomromat rághatja, rághatja, kilyukaszthatja – de én semmi további konzekvenciát nem vonok le. Így aztán se dialógus, se akció, se okádás.
ZÉNÓ
Soha nem gondoltam, hogy ilyen változatos tud lenni az impotencia. Miben reménykedik hát?
BÁTORI
Pszt. Int, hogy jöjjön közelebb. Súgva mondja. Csodában. Hogy mégsem lehet úgy meghalnom, hogy egy igazi kiborulásban ne legyen részem… Egy asztalra csapásban. Asztalfelborításban. Hogy megrázzam azokat az oszlopokat, amik a hazugságok íveit tartják…
ZÉNÓ
Uram, önnek túlságosan jól megy ahhoz, hogy csodában reménykedhessék. Növeszthet ön akármilyen hosszú hajat, önből nem lesz Sámson, és nem fog oszlopokat rengetni… Különben is, ön materialista… Maga a csodákat legföljebb elrontani tudja. Éppen ezért innen most menjen el!
BÁTORI
Dehogyis megyek! Semmilyen alkalmat nem mulaszthatok el, hogy megüssem a főnyereményt… Ha ebben a becsapásszagú és macskaszagú padlásszobában a felháborodás, az émelygés vagy egy nagy röhej alkalmát keresem: én az ifjúságomat keresem… Én egykor forradalmár voltam.
ZÉNÓ
Pláne, menjen el!… Kérem, hagyja nekem ezt a délutánt, ebben a szalonban, amelyet én rendeztem be. Szeretnék egyszer én is, megint, egy elismert színésznővel, egy dívával együtt teázni… Magának hazugságban lehet része elégszer, maga a hazugságokból él – én már lassan el is felejtettem, hogy milyen az. Mondhatnám úgy is: hogy a sok száz vagon sziléziai szén alól kibújt egy régi vágy.
BÁTORI
Lipton teára, Twinningstől…
ZÉNÓ
Uram, én is az ifjúságomat keresem!
BÁTORI
Ez nem hat meg. A maga álmai és az én álmaim között objektív különbség van.
ZÉNÓ
Az én álmaim a történelem szemétdombjára kerültek – hallottam. Jó! De akkor menjünk el mindketten, mielőtt még hazajönne…
BÁTORI
A díva? Hiszen ön féltékeny! Dehogyis megyek el. Most már igazán kíváncsi vagyok rá.
BÁTORI
Nem szoktam a darabjaimat megnézni, próbán sem. Ezt pláne nem. Túl régen írtam, túl sokat láttam. Az évfordulókon mindig ezt játsszák. Ezentúl majd maguknál is… Mindenütt ugyanazok a kövér színészek, mint éhségsztrájkoló bányászok. Ugyanazok a basszushangú tragikák… „Ide lőjetek!”… Fiatalkori mű, és sajnos akkor még kevésbé tudtam jó dialógusokat írni… Majd megnézik a kivezényelt gimnazisták.
ZÉNÓ
Uram, ha most tüstént nem megy el, én magát erőszakkal leviszem a lépcsőn. Mint említettem, én egy hangversenyzongorát is könnyedén elbírok.
ZÉNÓ
Ön túlságosan rossz véleménnyel van önmagáról meg a műveiről. S ezzel itt zavarná a hangulatot… Isten önnel!
BÁTORI
Sok ünneplés után egy kis ünneprontás. Annál inkább maradok. Végre valami reménysugár egy protokollban fulladozónak…
ZÉNÓ
Önt itt kivételes zseninek tartják. Ezt akarja megcáfolni?… Távozzék!
BÁTORI
Amikor végre valami csoda előjeleit kezdem látni… Soha!
ZÉNÓ
Ön egy élő klasszikus. Semmi szükség a jelenlétére. Átkapja, hogy vigye.
BÁTORI
Közben, Zénó karjai közt. Ide figyeljen! Ebbe a városba én úgy jöttem, hogy sejtettem, hogy itt nagyon, de nagyon be fognak csapni. Ezért nem mentem be délelőtt a próbára. De a sorsomat nem kerülhettem el: itt csapnak be… Érdeklődéssel várom: milyen csőbe fognak is behúzni…
Zénó,
Bátori,
Margit.
MARGIT
Hangja. Még minden hegyén-hátán, a székek az előszobában! Be, csomagokkal. A vendégem minden pillanatban itt lehet, és maguk meg tangóznak itten, ahelyett hogy dolgoznának…
ZÉNÓ
Jó ötlet a helyzet magyarázatára. Dúdolja is. „Pardon, pardon, Szenyóra…” Aztán elereszti Bátorit, mintha csakugyan a táncosa lett volna.
BÁTORI
Csakhogy én szeretném bejelenteni…
ZÉNÓ
Elvágja, bemutatja. Új tróger! Rátámad. Most megint valami mentséget akarsz kitalálni, ugye? Hogy nehéz megfogni, hogy törik a lába, hogy túlságosan kifárasztott a hat emelet… Hogy jaj, a tüdőm!
MARGIT
Gyenge a tüdeje? Persze, tagadja maga is, ugye, hogy el ne tiltsák a bagótól! Cigarettát vesz elő. Én is így vagyok. Na, üljön le, és szívjon el egyet… Abban a csomagban vannak a csészék. Bontsa ki, és kaparja le róluk az árcédulát… Még szerencse, hogy késik a vendégem. Hirtelen. Hol késik?… Délelőtt nem volt ott a színházban. Csak nem történt valami baja? Az ember annyi repülőszerencsétlenségről hall mostanában.
ZÉNÓ
Belevág. Biztosan lent sétál az utcán…
MARGIT
Azt hiszi, hogy nincs bátorsága feljönni? Ó, ha tudná, hogy a költők milyen rámenősek! Volt egy gimnazista udvarlóm. Az is írt verseket. Amikor a jégpályáról hazakísért, együtt csináltunk Krisztuskát a hóban. Megolvadt körülöttünk a hó… Nem volt az félénk fiú!
BÁTORI
Azért neki sincs mindig alkalma, hogy egy ilyen elismert nagy művésznővel találkozzék.
ZÉNÓ
Mit gúnyolódsz itt? Amikor most már olyan jól tudod, te is, én is, hogy a mi Margitkánknak éppen az az elismerés hiányzik.
BÁTORI
De a vendég ezt nem tudja.
MARGIT
Hogy én senki vagyok? A senkinél is senkibb? Pária?… Gondolják, hogy sértené az önérzetét?
ZÉNÓ
Egészen biztosan. Egy felfújt alak.
MARGIT
Jaj! Akkor mégis muszáj ezt a kis komédiát végigcsinálni. Zénóhoz. Menjen le a kapu elé, kérem! És tartóztassa fel egy kicsit, ha jönne… Még fel ne jöjjön!… Mégis! Mondja meg neki, hogy siessen, mert rengeteg kérdeznivalóm van… Maga is siessen!
ZÉNÓ
El, de az ajtóból visszaint Bátorinak, figyelmeztetésképp: jó lesz vigyázni magára. Végleg el.
Bátori,
Margit.
MARGIT
Még az előző lélegzetvétellel folytatja. Sietni kell… Négy hét, négy hét!… Négy hét múlva bemutató!… Már nincs is egész négy hét, hiszen egy nap eltelt… A lábam reszketni kezd, ha erre gondolok. Leült.
BÁTORI
Hölgyem, ilyen kishitűséggel akar ön forradalmár nőt eljátszani? Több hitet, asszonyom! Több hitet az éneklő jövőben!
MARGIT
Épp ezért félek. Én még sohasem voltam forradalmárnő. Más volt a szerepköröm. Vagy amikor én fiatal voltam, nem játszottak ilyen darabokat?… Pedig ha tudná, hogy milyen szenvedélyesen érdekel engem az a világ, amely feltárult előttem ebben a szerepben… Mi az, ami megragadott? Mi az, ami vitt? A távolság pátosza? A romantika? Az igazságérzetem?… A fiataloknak könnyű, őket mindig viszi a fiatalságuk. De engem?… Ezt is meg kell majd kérdeznem tőle, ha feljön.
BÁTORI
Ez jó. Ezt kérdezze meg. De ne higgye, hogy majd valami nagy bölcsességet fog hallani tőle.
MARGIT
Miért akarja befeketíteni előttem? Ingerült lett. Hozza be inkább az előszobából a székeket!… Mit kérdezzek tőle? Hogy milyen divat szerint öltöztek a bányászasszonyok? Engem csakis az érdekel, hogy mi az ő életének az értelme. Ennél alább igazán nem adhatom. Hiszen az én életem értelméről is szó van… „Mi az ön élete értelme?”…”Mi az ön élete értelme?” Igen, ez lesz az első kérdésem hozzá.
BÁTORI
Na, ha ezt megtudja, hármasával veszi majd a lépcsőt, és úgy fut fel – Nevet –, mert hogy itt az ő életének az értelmére kíváncsiak. Nevet, csak azért is, erőltetetten nevet. S nevetve megy ki a székekért. Behallatszik a nevetése.
MARGIT
Közben.
Ő nem fog kinevetni!… Hallja?… Ő nem fog kinevetni engem!
BÁTORI
Be, a kanapéval. Még mindig nevet. De azért, kérdezze csak meg tőle! Hogy mi az életének az értelme… Kíváncsi vagyok, hogy mit fog dadogni erre…
MARGIT
Gondolja, hogy ilyen nagy szavakat szemben nem illik mondani?… Frázisnak hinné?
BÁTORI
Tudja, mennyi frázist mond el ő is naponta?
MARGIT
Annál inkább észreveszi, ha mások mondják.
BÁTORI
Az igaz… Hozzáteszi. Ha még nem egészen szenilis.
MARGIT
De hát akkor miről beszéljek vele?… Régen voltam együtt egy ilyen híres íróval.
MARGIT
Társaságban is régen. Egyszer járt itt egy öreg-öreg író. Nobel-díja volt és fehér szakálla. Engem a térdére ültetett… Kislányka voltam. Ki lehetett az az író?… Ne mondja azt, hogy Homérosz!
BÁTORI
Ki lehetett? Ki lehetett?… Ha ezzel nem sértem meg, lehetett Bernard Shaw.
MARGIT
Nem! Nem! Sokkal hosszabb neve volt és sokkal hosszabb szakálla.
BÁTORI
Nézzük csak… Rabindranath Tagore!
MARGIT
Ez az! Hogy maguk mind ilyen műveltek ott a bútorraktárban… Évtizedek óta nem jutott eszembe a neve. Cicákról mesélt nekem. Lehet, hogy akkor szerettem meg a macskákat.
BÁTORI
Jó ötlet. Beszélgessen a vendégével a macskákról.
MARGIT
Esetleg elmondhatnám neki Jeanne d’Arc történetét. Mindig beült a sütőbe melegedni. És a szakácsnő egyszer nem vette észre, rácsukta az ajtót, begyújtott…
BÁTORI
Nevéhez méltó halála volt.
MARGIT
És itt volt szegény XVI. Lajos!
BÁTORI
Köszönöm. Ne folytassa! Ismerem Franciaország történelmét.
MARGIT
Igaza van. Egy forradalmárral nem is lehet macskákról beszélgetni… Talán a pókok… a pókokhoz több érzelmi szál fűzi.
BÁTORI
A pókokhoz? Miért éppen a pókokhoz?
MARGIT
Olvastam, hogy a börtönben a rabok össze szoktak barátkozni a pókokkal – a kedves pókokkal. A harmadik felvonás börtönjelenetében majd pókokra fogok gondolni. És megpróbálom szeretni őket. Egy ilyen kis részlet sokat segíthet.
BÁTORI
Azért a maga pályája se könnyű.
MARGIT
Nem tudom… Én minden egyes szereppel mindent újra kezdtem. A barátkozást, az intrikát… A harcot az életemért. És mindig azt hittem, hogy most, igen most… most beteljesedik az életem.
MARGIT
Most… Rengeteg kérdeznivalóm van. Csak jönne már! Ki akarom szedni belőle az egész múltját. Az új szerep midig rettenetes étvágyat csinál nekem… És minden szerephez mindig kell egy kis friss embervér is. Anélkül nem érvényes. Csak egy korty, de még meleg legyen… Jöjjön már! Jöjjön! Érzem, hogy kezd kikelni bennem a pióca. Halkan.
Vért, vért, vért!
BÁTORI
Még befejezi, amit elkezdett, a székek elrendezését. S miután mindent rendbevalónak talált, egy szék támláján a keze, s így mondja bemutatkozó könnyed meghajlással. Rendelkezésére állok. Én vagyok az, akit bejelentettek magánál, egy csésze teára… Hamarébb érkeztem tíz perccel.
MARGIT
A lelke mélyéig megszégyenülten. Így becsapott… Leül, apatikusan.
BÁTORI
Hogy ki akart itt becsapni kicsodát… Nevet. Leülhetek én is? Megengedi?
MARGIT
Mit tudunk mondani egymásnak, ezek után? És volna kedve még leülni itt ebben a nagy hazugságban.
BÁTORI
Kedves művésznő, higgye el, hogy ez itt csak egy egész kis hazugság… Van nagy hazugság is, de az más, egészen más…
MARGIT
Nekem ennyi is elég, hogy belém fojtsa a szót.
BÁTORI
Még csak az hiányzik. Folytassa ott, ahol azzal a Nobel-díjas nagyszakállúval abbahagyta…
MARGIT
Hirtelen, szinte egy menekülés hirtelen erőfeszítésével rákezdi – a kelleténél egy csöppet élénkebb, s valamivel hamisabb is a hangja. Pasáról még nem beszéltem. Ő volt az első macskám. Nagyon szerettem. Mindig úgy ölelgettem, hogy majdnem megfojtottam. Ő meg karmolt. Csupa vér voltam tőle. Akkor kaptam, amikor elvették tőlem a gyereket. Azt mondják, kislány lett volna. Ömlött belőlem a vér. Úgy kapaszkodott belém… Tegnap este itt sétált a háztetőn. És képzelje el, most is olyan pici volt, mint akkor. – „Pasa!” – mondtam neki. –"Hát mért nem felelsz? „– „Itt van a te kis bajadérod! S ezt most már nevetve mondja. Majd. Tegnap ugyanis én meg akartam halni. És ahány lélek csak lakott énbennem, az mind kijött belőlem. A mama, a Pasa, az a rengeteg szerep, a férfiak is, akiket szerettem… De aztán mindig rám kopogott valaki, s erre huss!… Tudja maga, hogy ezek a lelkek milyen érzékenyek? Mint a lehelet… Hirtelen. Ezt akarta? Az elkeseredés és az irónia furcsa keverékével. Így illik beszélgetnie egymással egy nagy színésznőnek és egy hosszú szakállas szerzőnek? Így, így? Izgatva magát. Tudom folytatni. Vagy azt hiszi – ez is csak olyan hamisság és hazugság, mint ez a garnitúra? Kihívóan néz
Bátorival szembe.
Kis csend.
BÁTORI
Az is egy megoldás. Már akinek…
MARGIT
Az lett volna a megoldás. Kár, hogy kihagytam.
BÁTORI
Jó magának. Hogy ilyen olcsón meg tudja úszni… Huss! és a többi lelkekkel együtt egyszerre csak ott sétál a magáé is valahol a háztetőkön… Rajtam nem segítene.
Kis csend.
MARGIT
Magán mi segítene?
BÁTORI
Mosolyogni kezd, egyre kihívóbban, vigyorogni, majd. Egy világ vége… Én ugyanis nem hiszek többé az emberben.
MARGIT
Hogy juthatott ide? Maga…
BÁTORI
Élénken: belevág. Minden mesterségnek megvan a kockázata. Hogy bebörtönözhetnek, megkínozhatnak, kivégezhetnek – ezt tudtam, és már kamaszfővel vállaltam. A legrettenetesebbet nem tudtam. Hogy elveszíthetem a hitemet.
MARGIT
Ez nem lehet igaz!
BÁTORI
De, de, de!… Már néha azt hiszem, hogy a hit tartóssága eleve úgy van méretezve, hogy ifjan meghalunk érte… Van, aki nyugdíjba megy, én kiábrándultam… Mivel a repülőgép indulásáig most már más programom nincs, engedje meg, hogy egy félórácskát még maradjak, bármily visszataszítónak találja is a vallomásaimat… Higgye el, nemcsak szubjektív alapon mondom. Mindenütt tapasztalom, hogy a hit ma egyre kevésbé tud lépést tartani ezzel a feleslegesen meghosszabbított emberi átlagéletkorral… A csészéket eltörölgettem. Adhatna egy csésze teát.
MARGIT
Szatyrából elővesz egy termosz palackot, lecsavarja a kupakját, szinte gépiesen. Hogy jutott maga ide?… Maga…
BÁTORI
A hatás – ellenhatás törvénye. Nagy hit – nagy cinizmus. Higgye el, még mindig jobb, mint a képmutatás.
MARGIT
De amikor nekem épp a maga hitére volna szükségem, és nem a hitetlenségére! Elkeseredve tesz-vesz, tölti a teát. Ide jön és rombol.
BÁTORI
Szinte sajnálom, hogy nem találkoztunk régen, fiatalon… Ezzel az érdeklődésével nálam elkésett. Nem vagyunk szinkronban… Én csak amolyan jogi örököse vagyok annak, aki valamikor gyújtó hatású jeleneteket írt. Nevet. Én veszem fel utánuk a százalékot.
MARGIT
Azt akarja mondani, hogy maga halott író?
BÁTORI
Ez azért túlzás… Azt akarom mondani, hogy tőlem ne várjon gyújtó hatású élményeket… Köszönöm a teát.
MARGIT
Mint aki meg se hallotta a búcsú hangsúlyát. Miért? Nem voltak? Gyújtó hatású élményei a gyújtó hatású jeleneteihez nem voltak?
BÁTORI
Voltak. Csak aztán kioltották egymást, mint a komplementer színek. Egy nagy szürkeség maradt.
MARGIT
Akkor meg miért jött ide? A leprás nem hagyja el a telepet, vagy csengőt akaszt a nyakába…
BÁTORI
És ha azt reméli, hogy valahol egy orvosra talál – egy csodadoktorra?… De van nekem csengő is a nyakamban. A vicceim! Ismeri azt, hogy…
MARGIT
Hagyja. Nincs tehetségem vicceket hallgatni. Vagy túl hamar nevetek, vagy túl későn.
BÁTORI
Kár. Akkor nincs más hátra, mint hogy elmondjam magának a kiábrándulásaim történetét. Vastagok a falak… Midász király borbélyának is muszáj volt valahol elsuttognia a titkát.
MARGIT
Áruló. Az: áruló. Most érem fel ésszel igazán, hogy mit is tud ártani egy áruló…
BÁTORI
Hol él maga? Ez a hang már kiment a divatból.
MARGIT
Hát hogy mondjam?… Itt állok, ölemben egy új élettel, négy hétig vajúdásra van kilátásom, és maga azt mondja, nincs köze hozzá, nem hisz benne… Hogy álljak oda a bírák elé, a hóhérok elé valami kétséges igazsággal?… A közönség elé?
BÁTORI
Bízom a szakmai gyakorlatában. Vegye úgy, hogy ez is történelmi szerep. Mint Kleopátra, Stuart Mária, Jeanne d’Arc…
MARGIT
Ha volna erő bennem, ledobnám magát a lépcsőn.
BÁTORI
Engem itt mindenki le akar dobni a lépcsőn…
MARGIT
Kitör.
Lehet, hogy túlságosan ki voltam éhezve – itt feküdtem tegnap, és ilyen szavakat kezdtem el olvasni: „Boldog jövő”, „szabadok leszünk”…
BÁTORI
Kényelmetlenül. Igen, igen, tele van ilyesmivel. Régen írtam.
MARGIT
És micsoda érthetetlen szavak is „értéktöbblet”…
BÁTORI
Az Isten bocsássa ezt meg egy dialógusírásban tehetségtelen és annak idején ráadásul még gyakorlatlan drámaírónak!
MARGIT
Én úgy akartam ezeket a szavakat kimondani, hogy a tüzüktől hamuvá égjen minden, ami rossz… Mert bennem lángoltak ezek a szavak…
MARGIT
Nem tudom, mi az – de el tudnám táncolni. Tudja, nekem mindig vágyam volt egy igazi, szenvedélyes spanyol nőt eljátszani. Mondja, miért nem táncolnak a maga darabjában? Imádom a spanyol táncokat… A haragot is el lehet táncolni… a lázadást is… a győzelmet is… a halált is… Közben egy-egy hangsúllyal, indulatos mozdulattal bele is szövi szavai közé a ritmust. És amikor a csendőrök meggyaláztak, és a felkelés élére állok, egy hosszú-hosszú jelenet, egyetlen szó nélkül… Harsányan dúdolni kezd egy dallamot. Már táncol. Nem kellenek szavak!… Hiszen el lehet táncolni… Tagolva mondja, a tánc szinkópás ritmusára: Az ér-téktöbb-letet! Hirtelen nagyon komolyra vált. Szinte mozdulatlanul áll, széttárt karokkal. És a végén táncolnék a katonák előtt… Így!… Szemben a puskacsövekkel… Csak valami halk perregést hallat, ami úgy szól, mint a kasztanyett. S ekkor kilépve a táncból, a szerepből, mellékesen mondja, mintegy instrukcióként. Ez a golyószóró volt. Nem is kell látni, hogy összeesem. Függöny.
BÁTORI
Úgy látszik, a legsematikusabb műben is van egy szikra igazság.
MARGIT
Borzasztó, hogy ilyen öregen csinálom, és nem akkor, amikor még – sugároztam… Merően áll. Öregségének könyörtelen öntudatával. Jobb így. Én közben nemcsak arra a bányászasszonyra gondoltam, hanem öreg, rigolyás színésznőkre, jegyszedőkre, statisztákra, akiknek abban a boldogabb jövőben szintén jobb lesz, akik maguk is jobbak lesznek… Hirtelen. Így lesz?
BÁTORI
Túl magasra repül. Nem tudom követni. Hogy csinálja?
MARGIT
Szelíden, természetesen, szinte háziasszony-kedvességgel. De kedvesem, hisz tegnap és csakugyan meg akartam halni… Hogy hogy csinálom? Nagyon egyszerűen. A feltámadás lendületével.
Bátori,
Margit,
Zénó.
ZÉNÓ
A direktor felküldött, neki is magas ez a hat emelet – készüljön, kéri, viszi ki a repülőtérre.
BÁTORI
Feláll. Igen…
De mégse indul. Az asszonyoknak az életemben mindig nagy szerepük volt. Emlékszem, súlyos válságban voltam egyszer…
MARGIT
Szinte megnyugtat, hogy nem most először.
BÁTORI
Van olyan válságunk, amelyik menthetetlenül az utolsó. Folytatja. De nemcsak én voltam válságban. A világ is. Igazi világválság volt. Akkor megismertem egy lengyel diáklányt…
MARGIT
És a válság elmúlt.
BÁTORI
Mintha a szél fújta volna el. Persze csak az enyém, a világválság maradt.
MARGIT
Sokszor volt efféle súlyos válságban?
BÁTORI
Nagyon sokszor. De ha végigtekintek a huszadik század történetén, láthatja, hogy mindig megvolt rá az objektív okom.
MARGIT
És akkor jött hol egy lengyel diáklány…
BÁTORI
Bevallom, sokszor voltam szerelmes. És milyen hálás vagyok azoknak a kedves asszonyoknak. Mindig kihúztak valami világnézeti csávából. Micsoda ideológiai tisztázatlanságban éltem volna én nélkülük!
MARGIT
Olyan okosak voltak?
BÁTORI
Tudom, indul a gép… És még az az elégtételük sincs meg, hogy az irodalomtörténet számon tartja őket, mint a polgári költők múzsáit. A mi irodalomtörténetünk nagyon szemérmes. Számon tartja az én eszmei tévedéseimet, de a múzsáimat nem… Magát se fogja számon tartani.
Bátori,
Margit,
Zénó,
a Direktor,
A DIREKTOR
Be, kicsit lihegve. Indulás! Elkéssük…
BÁTORI
Annyira fél, hogy itt maradok?… Szívesen maradnék… Pedig ide is mennyi gyanakvással jöttem. Megszoktam, hogy engem mindenütt duplán becsapnak. Előbb a javamra – aztán a káromra… Igyekszenek megúszni engem, ahogy lehet… Hát ez itt elmaradt. Nehéz szívvel megyek el. Ha valahol – itt megint vállalni tudnám ifjúságom eszményeit.
A DIREKTOR
Halálos komolysággal, tehát cinkos-cinizmussal. Kihagyta, hogy „legszentebb”.
BÁTORI
… Legszentebb eszményeit.
ZÉNÓ
Isten őrizzen meg mindenkit a cinikus emberek őszinteségi rohamától. Egy életen át fújják a blazírtat, aztán kiteszik az asztalra a nagy, hizlalt, libamájszívüket… Menjünk!
BÁTORI
Nem megyek! Döntöttem: maradok!
BÁTORI
Ha ma elmulasztottam, látni akarom a holnapi próbát.
BÁTORI
És a holnaputánit, és persze négy hét múlva az előadást.
DIREKTOR
Bocsásson meg! A mi programunkban egyetlen napról volt szó. Ön megérkezik, és tizennyolc óra múlva utazik tovább. Egyetlen napi szórakoztatásáról volt szó. Nem többről.
BÁTORI
Igen, de ebben a tiszta légkörben, itt maguknál, ahol… Elhallgat, a levegőben maradt a szó. Hirtelen. Nem többről?
DIREKTOR
Némán ingatja a fejét: nem többről.
Csend.
MARGIT
Lesz holnap próba?
DIREKTOR
…Nem lesz. Holnap nem lesz.
DIREKTOR
Azt hiszem, holnapután sem lesz… Egyetlen napról volt szó. Hirtelen. Miért akar itt maradni? Elmegy. A pénzt átutalják. Nem kelt itt irigységet. Nem szúr szemet. Távolból: ön világirodalmi jelenség… Önt mi perspektivikusan szemléljük. Örüljön neki.
MARGIT
Mért ne maradjon itt? Nem lesz előadás?!
DIREKTOR
Az az óra, ameddig szórakoztatnom kellett a vendéget: lejárt. Most már megengedhetem magamnak, hogy kellemetlen dolgot is mondhassak neki: nem lesz előadás.
ZÉNÓ
Margithoz.
Mondjon le! Mondjon le! Most mondjon le a pályáról!… Különben ezt nem lehet kibírni. Visszaesik… Margitka, mondjon le!
MARGIT
Ó, a direktor csak próbára akar tenni minket… Biztosan csak próbára akar tenni minket… Azért mond ilyeneket.
DIREKTOR
Ha sietünk, eléri a gépet. Egy óra múlva ha a felhők közül visszapillant ránk, már nevetni fog az egészen, mint egy karneváli mulatságon, mert az volt. Tudja, mi a karnevál? Amikor a világ rendje egy napra tótágast áll. Amikor visszatér a káosz. De csak egyetlen napra!… Most szépen elmegy egy másik vendégszerető országba…
ZÉNÓ
Bátorihoz. Látja én megmondtam magának is, hogy jobb lesz a küszöbön visszafordulni. Megmondtam. De maga ragaszkodott a csésze teájához meg a csodájához… Tessék! Most kiihatja az egész szennyvödröt!
MARGIT
Ne hallgasson rájuk! A csoda megtörtént.
DIREKTOR
Ki tudja? Senki nem látott semmit. A karneváli versenyfutás idején a paloták ablakai be voltak spalettázva. Nincsenek tanúk! Nincsenek nézők! Senki sem látta az inaszakadtak versenyfutását… Maguk most úgy néznek rám, mint holmi cirkuszigazgatóra. Fölény, korbács, lakkos csizma… Én nem vagyok cirkuszigazgató. S különben: a cirkuszigazgató is ember.
BÁTORI
Markolja az előtte álló széket.
ZÉNÓ
Nem érdemes ezt a széket összetörni – már úgyis törött. Kiveszi a kezéből. Azt hiszem, most már visszapakolhatjuk a dekorációt a raktárba. Ettől kezdve hordja kifelé a bútort.
MARGIT
Most már hiába csinálnak akármit. A csoda megtörtént, és azt visszacsinálni többet nem lehet.
DIREKTOR
Minden csoda három napig tart. Nálunk még addig se… És nekem kötelességem a káoszból megint megteremteni a világot. Amely a felboríthatatlan hierarciára épül.
MARGIT
Ó, hiszen akkor maga az Isten!
DIREKTOR
Isten? Nem túlzás ez?… De azért kedves… Isten? Azt mondja?
MARGIT
Miért ne? Van, ahol egy dugóhúzót imádnak. Mélyen meghajol. Neked köszönhetem a feltámadásomat, s hogy négy hét múlva a kivégző négyszöggel szemben sugározni fogok – és minden szavam gyújtani fog…
DIREKTOR
Drágám, hányszor mondjam: nem lesz előadás.
MARGIT
Lesz. Meglátja, lesz. Ha egyszer a csodák elkezdődtek.
DIREKTOR
Maga tegnap meg akart halni.
MARGIT
Kihívóan, szikrázva. Szeretne megölni? Nem fog sikerülni!
DIREKTOR
Nevet, szinte felszabadultan. Hogy maga milyen elragadó… Milyen elragadó… Az embernek szinte kedve támad leborulni maga előtt, elfogadni a csodát, a feje tetejére állított világot, az értékek új rendjét… Megteszem! Meg!… Hiszen olyan elragadóan mondta: „Szeretne megölni? Nem fog sikerülni!” Hirtelen. Mondja még egyszer!… Na!
MARGIT
„Szeretne megölni. Nem fog sikerülni.”
DIREKTOR
Van erő abban, ahogy mondja… Halkan. Elragadó… Csak éppen… Elhallgat.
DIREKTOR
Még egyszer. „Sz-szeretne… megölni…”
DIREKTOR
Nem hallom! Sz-sze…
DIREKTOR
De hiszen magának beszédhibája van! „Sze-sze”! „Sze-sze, sze-sze”! Mi az, hogy „sze-sze”!
MARGIT
Nem bír megszólalni.
Csend.
DIREKTOR
Na!… „Sze-sze”… Hát igen… Mindent meg fogok tenni, hogy kárpótoljuk. Az állását megtarthatja. Egy jegyszedőnő lehet néma is… Bátorihoz. Az autóm lent vár!
ZÉNÓ
Ugye, Margitka, ugye mondtam, hogy mondjon le a pályáról…
DIREKTOR
Magánemberként is, természetesen…
MARGIT
Meg akar szólalni, kiáltani akar: artikulátlan hang az eredmény.
ZÉNÓ
Hogy nem mond le, azt.
MARGIT
Egy még artikulátlanabb kiáltás.
BÁTORI
Az én dialógusaimnak tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy érthetően mondják-e vagy érthetetlenül… Még jót is tesz nekik, ha túllépünk a szavakon. A szavak mindig gyorsabban tönkremennek, mint az érzések meg az igazságok… Le kell operálni a szavakat róluk. Így még megmenthetjük érzéseinket a szavak hullamérgétől…
MARGIT
Kiabálna, nem megy.
BÁTORI
Én is a kifejezhetetlenért küzdöttem valamikor… Nekem se sikerült.
MARGIT
Egy sikolya, majd zokogása. Leborul.
BÁTORI
Mit döntsek össze? A színházat? Vagy gyújtsam föl? Nevetséges anarchista merénylet volna. Nincs cselekvésre mód. Nincs és nincs.
ZÉNÓ
Ne lesse a csodát! Maga tegyen csodát. Magában bízott… Most avatkozzon bele a világtörténelembe!
BÁTORI
Feltámogatja Margitot. Magával szembe fordítja a fejét. Nem baj! Na! Nincs semmi baj… Most már úgyis mindent elölről kell elkezdeni… A küzdelmet a kifejezhetetlenért. Mit akar? Szeretné visszakapni a hangját?… Igen?… Én is! Én is!… Tanuljunk meg újra beszélni!… A-a-a! Az A betűvel kezdődik minden. Alfa! Angyal! Arkangyal! Adonáj! Ágy!…
MARGIT
Alakítgatja a száját, de hang nem jön ki rajta.
BÁTORI
…Arany… Adminisztráció… Ha ez megvan, a többi már könnyen fog menni. A-a-a!
MARGIT
Hangtalan A hangjai.
BÁTORI
Így! Így! Fog menni… Menni kell… A!… A!… Gondoljon az Adriai-tengerre, napsütésben!… A!… Az Atlanti-óceánra… Zúg az óceán! A-a-a-a-a! Az asturiai asszonyokra… Andalúziára… az Alpesekre, az Andokra, az Appenninekre… Anna-bál! Nem volt?… Anda Géza zongorázik. És már dúdolja is a dallamot, Brahms Esz-dúr Impromtujét.
MARGIT
Dúdolni próbálja. Ez megy.
BÁTORI
Ez az! A-a! Alleluja! Alleluja!
MARGIT
Artikulálás nélkül énekel.
BÁTORI
És most újra kezdjük az egész életet… A történelmet. A világtörténelmet… Alma! Ádám! Álom! Áldás! Áve! Ábel, az állandó áldozat… És az Ararát. Ott kötünk ki a vízözön után.
BÁTORI
Majdnem! Az A betű majdnem megvan. S most már csak huszonnégy betű, és mindent el fog tudni mondani, újszülött hangokkal, el nem koptatott szavakkal… A szerepeknek is új értelmük lesz majd. Sugározni fognak!
BÁTORI
Ez az! És most jön egy másik hang. Brutális betű, a Bé! Barbár betű. Bestiális. Távol áll magától. Erő kell hozzá… B-b-b-b-b-! B-b-b! Bosszú! Borzalom! Bank! Börtön! Bikaviadal! Bot! Buta! Barom!
BÁTORI
Bismarck. Bourbon. Bonaparte. Borgia… Böffentsen egyet!
BÁTORI
Kezdjük most is inkább azzal, ami szép. A szépségre mindig van egy lehetőség. Brahms, Berlioz… Bartók, Bach, Beethoven…
MARGIT
Bá-bbá-bá-bá…Megint az Esz-dúr Impromptu melódiája.
BÁTORI
És most jön egy kedves hang… Á-Bé… Cé-cé-cé…
MARGIT
C-c-c!… Ci-ci-cica! Cica… Cica… És ugyanúgy mozgatja az ujjait, mint amikor a játék kezdetén magához tért a halálból és a macskáját hívta.C-c-c-c!
Vége
NB. Elképzelhető, hogy a befejező jelenetben az ajtóban megjelennek a Némaszereplők, Margit kortársai és sorstársai – esetleg színházi jelmezeikben –, és halkan, némán, odaadóan súgják ők is Margitnak az Á-t, a Bé-t, a Cé-t…
A páriák kórusa – angyali kórus.
Párkák
avagy
Isten füle mindent lát
A Thália Stúdióban úgy ülte körbe a közönség a tavaly bemutatott Tüzet viszek drámámat, mint egy klinikán a demonstrációt. Mintha így jobban bele is látna
a rejtettebb összefüggésekbe, a drámának – azaz, a megvizsgált társadalmi képnek – a szöveteibe.
Ez az egyetemi amfiteátrumot idéző helyszín nemcsak az írót vonzza, hanem a színházi
közönségnek – hadd mondjam ki anélkül, hogy indokolnom kéne itt a jelzőt – a
legértékesebb rétegét, a fiatatokat is. Tavaly óta
figyelem: a stúdiószínház nem is olcsó belépőjét fiatalok fizetik, a 96 szék közül ők foglalnak
el esténkint kilencvenet.
Erre a közönségre gondoltam, amikor ezt az új darabomat írtam. Írás közben, 1973
nyarán, a színdarab váratlan erős lökésekben kapta napjaink történelméből a viharos hátszelet.
Régóta izgat, mint egyszerre vígjátéki és tragikus téma, az emberi személyiség
kiszolgáltatottságának szinte valószínűtlen növekedési lehetősége, amit a technika fejlődése
biztosít a vele visszaélőknek. (Nemcsak a drámaírót izgatja ez, hanem az ENSZ-et meg az
UNESCO-t is, konferenciákra, szociológiai tanulmányokra, proklamációkra.) A hónapokon át
tartó olasz telefonlehallgatási botrány, s a vele párhuzamos, bár kevesebb port felverő
nyugatnémet botrány, majd a pillanatok múlva kirobbanó, egész Amerikát megrázó Watergate-ügy – a maga egyszerre pokolian vígjátéki és szorongató effektusaival – napihírekben szállította
az író asztalára az anyagot, neki magának meg az ihlet impulzusait.
A dráma színhelye Latin-Amerika egyik katonai junta uralma alá vetett országa. Ezen
a földrészen a szabadságmozgalmak lendülete a katolikus papok egy részét, nem is kis részét,
szintén magával ragadta, s általuk az Evangélium kezdi visszanyerni eredeti értelmét és hitelét.
Az író számára az efféle jelenségek épp különösségükben megragadók. A drámaíró számára
pedig még inkább megragadók az efféle jelenségeket kísérő lelkiismereti konfliktusok.
Amikor megjelentek a világsajtóban a cikkek arról, hogy Amerika legnagyobb
telefongyára (és finom elektronikus szerkezetek gyára) mekkora összeget ajánlott fel a chilei
ellenforradalom finanszírozására: a darabomat már próbálták. A junta és az érzékeny mikrofonok
exportja a valóságban is egymás mellé került. Alig egy hónappal a chilei ellenforradalmi puccs
után mutatta be a Thália Stúdió ezt a darabomat. A próbákon, a színészek elkomolyodásán,
elmélyülésén, fokozódó és egyre hevesebb politikai vitázó kedvén mérhettem, hogy amit átélnek,
az már nem csupán a színdarab.
Ennek a darabomnak nehezemre esett volna megjelölni a műfaját. (Ez a fajta nehézség
egyre gyakrabban jelentkezik új darabjaimnál.) Tragédia, persze hogy tragédia – csakhogy a
tragédia burleszk jelenetek során át bontakozik ki. (Agáta vetkőztetése; a lehallgatónők egymásra
féltékenykedése, hajtépéssel; beszámoló a lehallgatott tábornoki család bélhangjairól; a püspök
a rejtett mikrofonokat keresi négykézláb, s közben teologizál; a pucér Szűzmária öltöztetése;
Laura álmodozása a „komplettül manipulált társadalomról”; az operetté züllesztett Schubert
harsog a gyilkosság alatt stb.)
Tudom, hogy ezek az effektusok a nézők körében sokakat meghőköltetnek. Ezért is
bízom inkább a fiatalságban, hogy megértik a darabnak nemcsak a mondanivalóját, hanem az
ehhez választott stílust is. Kiben is bízhatnám, ha nem bennük, hogy megértik, hogy a
manipuláció fokozódásával szemben jogunk van a művészetben fokozni az effektusok élességét.
Hiszen az emberséget és emberiséget fenyegető veszélyek jelenlétében (tegnap Vietnamban, ma
Chilében) a művészet konvencionális hangja – még ha ellentmond is a rossznak – vajon át tudja-e hidalni azt a földrajzi távolságot, amely minket ezektől a tűzfészkektől ma elválaszt?
Hogy félreértés a darabom intonálásában ne essék, próbáltam valami módósító jelzőt
találni a „tragédia” megjelöléshez. Nem sikerült. „Lebegtetett” tragédia? Nem, nem jó…
Hogy mi hát a darab műfaja? Nem tudom. Ugyanaz, ami a Te Imre, itt
valami ketyeg című másik darabomé. Itt is, ott is azt próbálom, hogy komédia-effektusokon át mutathassam be modern világunk abszurdumainak ördögi malmát – amelynek
működését különben éppoly tehetetlenül nézhetnénk, mint a görög tragédiákban a végzetét.
„…Mindez Zeusz keze műve.”
LAURA (Lachesis), 30 éves
TILDA (Clotho), 25 év körül
Történik napjainkban, valamelyik latin-amerikai országban
A darab kezdete előtt a színház előcsarnokában reklámszöveg harsog: „Isten füle mindent hall! Isten füle mindent lát! Isten füle mindent tud! – Miért akar Ön vak, süket és tudatlan lenni? – Miért nem akar Ön lsten lenni? – Isten Füle lehallgatókészülék mindent hall! – Akié a rejtett mikró és a fegyver, az a tökéletes menedzser!” stb.
Köves helyiség. Két ajtó, nehezebbek a szokottnál. Egyetlen ablak, homályos üveg van rajta. Berendezés semmi, csak egy pad. Van még vödör és gumitömlő, a helyiség felmosásához.
Felvételi terem egy női börtönben.
Dekorációként: egy hatalmas szem, háromszögben. Az Isten szeme. S egy hatalmas, töredezett agyagfül, szintén háromszögben.
Egy apáca fut be, öreg apáca, feltartott kezében egy messze hangzó szavú kis tranzisztoros rádióval. Nyomában fut – már amennyire futni tud – egy fiatal lány. Nem súlyos bilincsben, de bilincsben.
Az apácaruhás öregasszony: őr ebben a női börtönben. A lány: friss rab.
A rádió: az első motozáson esett első zsákmány.
Mozart Klarinétötösének a hangja kíséri a jelenetet.
LÁNY
Nagyon könnyű, színes nyári kartonruhában. Közel vagyunk a trópusokhoz. Adja vissza! Adja vissza!… Szégyellje magát! Még azt is elveszi!
APÁCA
Szembefordul vele, a lány megtorpan. Hogy jutottál ehhez a rádióhoz?
LÁNY
A felvételi irodán azt mondták megtarthatom. Hogy jön hozzá, hogy elvegye?… Adja vissza!
APÁCA
És ha ez egy lopott jószág? Na? Akkor mi van? Fél kézzel tartja a feje fölött a rádiót. S mivel a Lány közeledik, hogy kikapja a kezéből, az Apáca másik kezével előhúzza a szoknyája ráncai közt lappangó gumibotját. …Na? Na?
A LÁNY
Utánakap a rádiónak. Az enyém!
APÁCA
Villámgyorsan ráhúz egyet. Ne hazudj! Isten szeme mindent lát.
Egy pillanatig csend.
Csak a Klarinétötös szól.
A LÁNY
Egy pillanatig tart, amíg tudatosul benne az ütés, a fájdalom. Felkiált. Nem vagyok tolvaj! Aztán leül a padra, sírni kezd.
APÁCA
Csavargatja az erősítőt, a keresőt. Te mit képzeltél, hogy a börtönben még rádiózni is fogsz?
A LÁNY
A blúzom alatt viseltem. Egészen halkan szólt. Csak én hallottam.
APÁCA
De odavagy érte. Na, mondd meg: hol loptad, kitől loptad?
APÁCA
Nyúl a botjáért. Isten szeme…!
A LÁNY
Megmutathatom a boltot, ahol vettem!
APÁCA
Akkor azért loptál, hogy ezt megvehesd.
APÁCA
Akkor mért hoztak be? Kurva vagy?
A LÁNY
Nem vagyok kurva. Rendes helyem volt. Szolgáltam.
APÁCA
Az asszonyod jelentett föl?
A LÁNY
Az. De nem loptam.
APÁCA
De behoztak. Itt vagy. Ez számít… Na, kelj fel! Vetkőzz le!
APÁCA
Hadd lássuk, mit akarsz még becsempészni a börtönbe… A blúzod alatt. Meg a szoknyád alatt.
A LÁNY
Összekötött kezét mutatja. Hogy vetkőzzek le?
APÁCA
Rúgd le a cipődet! S ahogy felveszi a földről a lány cipőit. Ide szokták dugni a zsilettpengét, amivel aztán felvágják az ereiket… Rászól. Hagyod békében azt a rádiót!
A LÁNY
Rosszul van beigazítva. Megigazította, visszateszi a padra.
APÁCA
Húzd le a bugyidat!… Egy-kettő!
A LÁNY
Leereszti a bugyiját.
APÁCA
Szétnyitjuk szépen a lábunkat is!
A LÁNY
Mit akar? Bennem akar kotorászni?
APÁCA
Máskor nem kell ezt neked olyan sokszor mondani – mi?… Ez a rend!…
APÁCA
Egyelőre a blúza alatt motoz. A férfiaknak engeded, ugye?
A LÁNY
Mondtam már, hogy nem vagyok kurva.
APÁCA
Amit loptál, hova dugtad?
A LÁNY
…Ne csiklandozzon! S mert muszáj nevetnie, ettől mindjárt jókedve is lesz. Veszett jókedve. Vigyázzon ott a zsilettpenge!
A LÁNY
Nevet. Beugrott. És most kacag.
APÁCA
Gumibotjával nagyot húz rá, jobbról-balról. Te is azt hiszed, hogy ma már mindent lehet? Még egy ütés. Nesze!
A LÁNY
Ehhez nincs joga! Verni nincs joga!
APÁCA
Nincs? Még egyet. Mit gondolsz? Mit jelent az, hogy mától kezdve fokozottabb ellenőrzést kell gyakorolni… Üti. Állj fel oda!
A LÁNY
Felugrik a padra. Ne üssön! Remeg.
APÁCA
Hát ha ilyen engedetlen vagy, hogy akarod, hogy én higgyek neked?… Amikor én fogadalmat tettem, egyszerre mondtam le a férfiról, a földi javakról és arról, hogy elöljáróimnak valaha is ellentmondjak. Szüzesség, szegénység, engedelmesség. Ebből is láthatod, hogy ezek együttjárnak. Hogy hívnak?
APÁCA
Szép neved van. Mint az apácáknak. Én Klementina nővér vagyok. Ez is szép név. A fátyollal együtt kaptam ezt a nevet… És a bűnök is együtt járnak! Az engedetlenséggel a kurválkodás meg a lopás… Keze a lány szoknyája alatt. Na, ne szorítsd úgy össze… Agáta!
AGÁTA
A foga közt. Nem vagyok kurva… Nem vagyok kurva… Vigye onnan a kezét!
KLEMENTINA
Ha engedelmesen viselkedsz, majd beszélünk az asszonyoddal, hátha visszavonja a feljelentést…
AGÁTA
A lánya adta be a zálogházba azt a karórát, aztán rám fogták… Könnyebb volt a lelküknek, hogy rám fogták.
KLEMENTINA
Aki így őrizi tisztaságát, abból még apáca is lehet… De engedelmesnek kell lennünk… Szüzesség, szegénység – engedelmesség. Mégis ez a legnagyobb erény… Motozza a lányt. Úgy… szépen…
AGÁTA
Meztelen lábával nagyot rúg bele, leugrik a padról, a bejárati ajtóhoz rohan. Hiába. Zárva van. Engedjenek ki!
KLEMENTINA
Elesett. Tápászkodik fel a földről. Fújtat, alig kap levegőt. Te szerencsétlen nyavalyás béka! Tudod te, hogy ma parancsba adták, hogy a lázadás legkisebb jelére agyonverhetünk titeket?… Úgy megy a Lányra, hogy gumibotjával a fejére sújthasson.
AGÁTA
Veri az ajtót. Engedjenek ki-i-i!.
S erre megbolydult a börtön. Másutt is verni kezdik az ajtókat, másutt is kiabálják elnyújtottan „Engedjenek ki-i-i!” És énekelnek és fütyülnek és csörömpölnek. Női hangok. Csupa női hang.
KLEMENTINA
Te átkozott!… Az ördög küldött ide téged! Megy rá a lányra.
AGÁTA
Elugrik az ajtótól, nekirohan az ablaknak, megbilincselt két kezével betöri…
De a tejüveg mögött, most látszik, sűrű rács is van.
KLEMENTINA
Te hülye… Te hülye… Most már ráér majd agyonverni.
AGÁTA
Feltartja két véres kezét az ablak előtt, szinte mintha imádkoznék. Már nem is kiabál, csak mondja. Engedjenek ki…
Az ablakban megjelenik egy fegyveres katona feje. Megáll, bámul be. Farkasszemet néz a Lánnyal.
KLEMENTINA
Nincs itt semmi. Elmehetsz!… Belebújt az ördög. A szokásos hisztéria… Majd kiverik belőle.
Egy pillanat még. Aztán a katona feje eltűnik az ablakból.
AGÁTA
Szinte nyúlna utána, ne menjen el – hiába. A Lány két véres keze ezután a suta mozdulat után ottmarad a feje magasságában levő ablakpárkányon, az üvegcserép között. A fájdalomra már szinte érzéketlenül a két kéz szinte magától matat az üvegtörmelékben… Mit vernek ki belőlem?
KLEMENTINA
Az ördögöt. Mondtam. A hisztériát… Te még nem tudod, hogy mi vár az ilyen engedetlenekre. Először vagy itt. Novicia vagy! Nevet ezen. Na! Búcsúzz el attól a kinti világtól.
AGÁTA
Azt csinálom… Örökre? Nem tarthatnak itt örökre!
KLEMENTINA
Egyszer majd elengednek, és egy hét múlva megint visszakerülsz. Az ilyen engedetlenek egy hét múlva mindig visszakerülnek. Akkor aztán örökre.
AGÁTA
Felvesz egy kis átlátszatlan üvegdarabot, a szeme elé tartja. Mit lehet látni ezen át a világból? Semmit.
KLEMENTINA
Annál is kevesebbet. Egy betört ablakért egyhónapi sötétzárka.
AGÁTA
Nem! Azt ne! Ha sötétben vagyok, én annyi mindent látok, hallok – azt nem lehet kibírni! Egy hónapot sötétben!
KLEMENTINA
Egyet? Ötöt! Mert hogy engem felrúgtál, és hogy csupa kék lett a könyököm, a combom… Idenézz!
AGÁTA
Hirtelen visszafordul kezében az üvegdarabbal. Nem vagyok kíváncsi rá! És engem nem fog sötétzárkába csukatni!
KLEMENTINA
Dehogyisnem! Megnyom egy nagy vészcsengőt Ide is hallik az erős hangja. Várj csak!
AGÁTA
Nem! Nem… És nem fogok ide még egyszer visszakerülni! Szájába veszi az üveget…
KLEMENTINA
Azt hiszed, hogy engem ez meghat? Aki először bejön, mind meg akar halni… Közeledik hozzá. Köpd ki!
AGÁTA
Megrázza a fejét: nem. S a foga közt próbálja széttörni az üveget.
KLEMENTINA
Merően néznek egymással szembe. A gyilkosokat felakasztják. Az öngyilkosság nagyobb bűn, mint a gyilkosság…
Csend. Csak Mozart.
AGÁTA
Megvonaglik. Most nyelhetett le egy üvegdarabot. A nyakához kap. Egy artikulátlan nyögés.
KLEMENTINA
Szinte kigyúl a tekintete, úgy bámul rá még egy hosszú pillanatig, majd. Hát megérdemled, hogy megdögölj! Elfordul. Leül a padra. Előveszi az olvasóját.
AGÁTA
Csak áll, megremegve a belsejét végighasító fájdalomtól. Suttogva, ahogy vérző torkától telik, mondja. Fáj… Segítség…
KLEMENTINA
Fejét rázza. Elzárja a rádiót. S aztán mondja is. Nincs segítség. Se testednek, se lelkednek. Fáj? Úgy kell neked! A pokol még jobban fog fájni. Mert most odakerülsz. Imádkozik tovább.
AGÁTA
Elvágódik, vagy elveti magát a földön kínjában. Hívjon orvost…
KLEMENTINA
Nem mozdul, mintha nem hallotta volna.
Hirtelen kinyílik az ajtó. Egy börtönőr az ajtóban.
BÖRTÖNŐR
Mért csengetett?… Mi van ezzel?
KLEMENTINA
Semmi. Csak szimulál…
KLEMENTINA
Hallod? Botrányt szeretne ő is… Ez is egy olyan nap, hogy mindenkire rájön a happáré. Régen azt mondtuk ilyenkor, hogy elszabadultak az ördögök, de ma úgy szokás mondani, hogy frontátvonulás van… Hogy a Börtönőr erre se megy el. Mit bámulsz rajta? Ez most már elhallgat. Inkább némítanád el a többieket. Feláll, becsukja az őr orra előtt az ajtót. Visszajön. A pucér combodat bámulta. Ismerem a fajtáját. Ez még majd beszökik hozzád a hullakamrába is… Most már az ő lelkéért is te leszel felelős – tudod-e? A pucér combjaid. Vágyakat ébresztettél… Növekszik ám a számlád odafönt! Rózsafüzér. Pergeti, de azért mondogatja a magáét. Azt hitted, ugye, hogy itt nálunk lehet szcénát csinálni… „Orvos, orvos! Jaj, jaj!” Hogy csődüljön csak ide az egész büntetés-végrehajtási intézet! „Klementina nővér, mi történt már megint magánál?” – Újságírók ne jöjjenek?… „Üveget evett ez az ártatlanka”… „Micsoda börtönviszonyok vannak maguknál?”…Botrányt akartál, ugye? „Jaj a botrányokozónak!” – mondta a jó Jézus. Jézus nevére fejet hajt, s jól is esik utána egy csendes avemária, hang nélkül
mormogva.
AGÁTA
Arcra borulva fekszik. Nehezen mondja. Papot… hívjon…
KLEMENTINA
Mi kéne már megint?
KLEMENTINA
Nincs! Nincs pap! A fogházlelkészt kirúgták! Éppen ma. Méltatlan pap volt… Engedetlen! Az is csak a feltűnést kereste. Te is csak a feltűnést keresed… Én nem tudom, hová lett a mai világból az alázat meg az engedelmesség. Imádkozik tovább, némán. De nem bírja. A többi cellákban még mindig zajonganak. Erre robban ki. Feláll. Hajnal óta itt minden a feje tetején van! Azzal kezdődött, hogy a tisztelendő úr nem akart kimenni egy kivégzéshez. Mi ez, ha nem engedetlenség? Miféle pap az, aki az utolsó vigasztalást megtagadja a halálraítélttől? Aztán ahelyett, hogy imádkozott volna, szónokolni kezdett a katonáknak, hogy ne lőjenek… És nem szégyellte (Fejhajtás) Jézus nevét belekeverni. Mert hogy „ez az én testem” – mondta Jézus…
AGÁTA
Csendesen, érthetően. Hívja ide azt a papot.
KLEMENTINA
Az kéne neked! Mert az aztán prédikálna rólad, még a rádióban is! Te nem akarsz a rádióban beszélni? „Üveget ettem, mert a kedvesnővér jaj, hozzám nyúlt.” Erre való a rádió! Hogy a sok disznó csámcsoghasson rajta. Kinyitja.
A Mozart Klarinétötös szól továbbra is. Erre elzárja.
KLEMENTINA
Ez! Rádió! Botrány! Disznóság!… Inkább imádkoznál te is. Kis csend. Mert azt ne reméld, hogy én teérted imádkozom itt a rózsafüzért. Bizalmasan. Tudod, kiért imádkozom? Az asszonyodért imádkozom, hogy ha ártatlanul jelentett fel téged, bocsássa meg neki ezt a vétkét a Jóisten… Imádkozz érte te is, Agáta. Ezt jónéven veszik majd odafönt… Mondj el az asszonyodért velem egy avemariát… Elhallgat, magában mondja az imát.
Csend. Most már teljes csend.
AGÁTA
…A lányával együtt csak röhögnek rajtam… Hallom a nevetésüket… Megvan az arany karóra is, annak a ketyegését is hallom. És ők azért is röhögnek rajtam. Ahányszor csak megnézik, hogy hány óra van, mindig eszükbe fogok jutni, és akkor mindig röhögni fognak… Kezdik! Most is kezdik! „Babika, hány óra?” – „Mindjárt fél kilenc lesz, mamika. Mondd, emlékszel Agátára? Mamika?” – „Agáta? – mondja az asszonyom – az dutyiba került, Babika, és üveget evett…!” Hallottál már ilyet? Hahaha…!” Az Isten verje meg őt. Az Isten verje meg… Az Isten… Elfogyott a lélegzete.
KLEMENTINA
A rutinima, csak most hallhatóan. …imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.
AGÁTA
Üvöltve, tagoltan. …Verje meg őt!
KLEMENTINA
Most már biztos, hogy a pokolba jutsz.
AGÁTA
A maga beszéde élesebb, mint itt bennem ez az üvegdarab… Inkább a pokol, mint ez a börtön… Próbál tovább kúszni, mert meglátott valamit. De a fájdalom megbénítja. Felkiált. Ja-aj!
KLEMENTINA
Ne jajgass! Nem tudok imádkozni. Isten nem szereti a jajgatást.
KLEMENTINA
Meg se hallja.
AGÁTA
Ott van még egy üvegdarab. Adja ide!
KLEMENTINA
Olyan éhes vagy?
AGÁTA
Fel akarom vágni az ereimet. Kúszik az üvegdarab után.
KLEMENTINA
A lábával odébb rúgja az üveget, messzebbre. Aztán én majd megint moshatom utánatok itt a követ!
AGÁTA
Ahogy kúszik tovább az üvegdarab után. Nem kell orvos… Nem kell pap… Nem kell Isten…
KLEMENTINA
Felveszi a rádiót, kinyitja, feltartja a feje fölé, mint amikor bejött, és az üvegdarabot megint odébb rúgja…
Közben a Klarinétötös.
AGÁTA
Istenem! Hogy szerettem én táncolni! Minden erejét összeszedve, utánadobja magát az üvegnek. Elérte. Felveszi. Váratlanul feláll, s mintha ez hozzátartoznék valami szertartáshoz, magafeláldozáshoz: lassan táncolni kezd. Lehet, hogy így akarja elviselhetetlenségig fokozni a belsejét szaggató fájdalmat… Hogy fájdalmai csúcsán legyen ereje belevágni magába. A fájdalom – a maga szinkópás ritmusával – össze-összerántja a táncoló lányt. Nem is annyira ő táncol – hanem a két kéz: a bal kéz csuklója és az üveget tartó jobb kéz. Az egyik az áldozat, a másik, aki az áldozatot bemutatja… Agáta már inkább csak nézője ennek a véres rituálénak. Sápadt, döbbent, elszánt nézője a készülő végzetnek.
Mozart zenéje.
KLEMENTINA
Azt a halálraítéltet sem menthette meg ma reggel senki sem… Téged se fog megmenteni senki sem! Feje fölé tartva a rádiót szinte csalogatja be Agátát a halálba.
Senki, de senki sem…
AGÁTA
Mint aki hall, vagy hallani vél valamit. De… de… Jönnek.
KLEMENTINA
Senki, de senki se jön!
AGÁTA
Szinte nevetve. Jönnek!
Felpattan az ajtó. Kintről beáradó erős fényben befut fehér köpenyben, fehér nadrágban két ápoló, s egy operációhoz beöltözött, bekötött szájú orvos, homlokán világító tükör.
Jelenés? Káprázat?
Agáta látomása?
Felkapják Agátát, s amilyen gyorsan jöttek, eltűnnek vele.
ORVOS
Az ajtóban az Apácához. A maga dolga lett volna orvost hívni hozzá! S el ő is.
KLEMENTINA
Már csak a becsukódó ajtónak tudja magyarázni. Sok mindent megértünk mi itten. Nem olyan nagy eset, ha egy kis kurva üveget eszik… Meg aztán ma életbe léptették a fokozott szigorúságot is! Befordul. Na jó, nem volt kurva. De az lesz… Hát nem jobb neki, ha most hal meg? Kurva lesz. Tolvaj lesz… Jó, lehet, hogy nem lesz sohasem tolvaj belőle… De akkor is visszakerül ide… Valamiért csak vissza fog kerülni ide… Hiába vigyáz rá az a magasságos Isten!
Felnéz oda, ahol Isten szeme van a háromszögben.
Mellette ott az óriási fül is.
KLEMENTINA
Szája elé kapja a kezét. A rádiót is elzárja. Zavartan suttogja. Isten füle mindent lát.
Vége az első képnek.
A kötöde.
Három szék. Az egyik üres. Egy-egy fiatal nő ül a másik kettőn. Kezükben kötőtűkkel, mozdulatlanul. Zenét hallgatnak. Hangszórókon árad be a zene ide.
Kötöde?
Miért ne? Hiszen ki is van írva valahol: TRICOTAGE. S ki is van akasztva, feltűnően egy félig kész kötött holmi. Ebből még hosszú pamutszálak lógnak ki. Van még itt egy próbababa is.
Kötöde?
Aki nem hiszi, járjon utána.
Hátul, a polcokon, nem pamutgomolyagok állnak, hanem kerek fémdobozok. Amilyeneken a magnetofonszalagot tartják a rádióstúdiókban. Itt is az van bennük. A hátul álló fémszekrényben is – ha felnyitják, látszik – egy nagyméretű, soktárcsás magnetofonszerkezet van.
Az Isten füle helyén most hangszóró.
Az ablakon nincs rács.
Egy könnyű függönyön át lehet kijutni, a „kötöde” előteréhez, a bejárati ajtóhoz. Felesleges, hogy az utcáról esetleg betévedő vevő idelásson. A bejárati ajtót, ha valaki nyitja, hallatszik a föléje szerelt kis csengő. Ha a függöny véletlenül nem volna behúzva, ilyenkor gyorsan behúzzák, s az itt dolgozó nők közül valaki kimegy, elhessegetni a vendéget.
Van néhány tábla itt: „Zárva”. „Ebédszünet”. „Leltározás”. „Haláleset miatt zárva”. Ha a kötőnők teljesen zavartalanul akarnak maradni, egy ilyen táblát kiválasztanak, kivisznek, s nyilván kiakasztják a bejárati ajtóra, amit így aztán magukra zárhatnak.
A „kötöde” – kamu.
Egy lehallgató csoport dolgozik itten. Igazából nem is pamutot gombolyítanak, hanem magnetofonszalagokat. A megfigyelt állampolgárok egész élete rajta van ezeken a szalagokon. Ezért nevezhetjük az itt dolgozó hölgyeket PÁRKÁK-nak, hiszen életfonalak futnak át kezükön.
Alkalomadtán el is vághatják ezeket.
Ebben a pillanatban az a feladatuk, hogy egyetlen embert figyeljenek, füleljenek.
A nők mellett így hangjával (egyelőre csak a hangjával) jelen van az is, akit figyelnek. Egy fiatal pap, Renato. Bármit csinál, a rejtett mikrofonok révén idehallatszik. S életének utóbbi hónapjai itt vannak konzerválva a magnótekercseken, bármikor újrajátszhatóan.
Talán nem árt, ha elöljáróban megjegyezzük, hogy a nők mindegyikének volt, van, vagy lesz személyes kapcsolata a pappal. Életbevágó kapcsolata. A dialógusokból ez nem mindig derül ki. Hiszen sokszor csak épp azért mondanak valamit, hogy ezt elleplezzék…
Jó vad beatzene szól, mintha rádióból szólna. Spanyol és indián reminiszcenciák benne. Ki hinné, hogy egyházi zene? Pedig az. Lehet a híres Creol Mise is. Elég sok gitár benne. Mekkora a zenekar? mekkora a közönség? – nem lehet tudni. A rögtönző kedv eggyé olvaszt mindenkit. Egyre többen kiabálnak bele a zenébe.
A zene valahol szabad téren szólhat, mert autóduda is hallatszik néha, a közlekedési dugóba került autók türelmetlen versenydudálása, és kétségbeesett villamoscsengetés is.
Mintha két világ torlódott volna valahol egymásra. Két világ, két lelkiállapot. A sietős és méltatlankodó autósoké, s ezé az ünnepélyé, amelyben mintha ledőltek volna a földi vidámságot a mennyei bolgogságtól elválasztó falak. S innen ez az ujjongás és diadal. „Glória, glória, glória…”
Nem magnóról szól a zene. „Direktben” jön valahonnan.
Laura és Tilda úgy ülnek, kezükben kötőtűkkel, mintha kötnének, de nem kötnek. Nem is tudnak kötni.
A zene már erősebben szól.
TILDA
Most látjuk csak, hogy az ölében van valami billentyűs távirányító, ezzel szabályozta a hangerőt. Mind a három székhez jár egy ilyen kis szerkezet. Így!… Eddig csak karnevál idején volt az, hogy kora reggel muzsikáljanak. Dúdolja ő is a dallamot, bele-beleénekel.
LAURA
Naplopásra minden alkalom jó. Ez mind cigány meg félvér! Majd. Na, nem tudom, érdemes volt-e ezt a lányt hozzánk beosztatni. Figyeled, hogy késik?
Csak a zene.
TILDA
Megint hárman leszünk… Dúdolja a Glóriát.
LAURA
Aki így kezdi… Óráját figyeli. Már nyolc percet késik.
TILDA
Nem ismeri a közlekedést. Nem tudja, hol kell leszállni… A hangszóróra. Lehet, hogy az ő villamosa csenget ilyen kétségbeesetten. Nem tud átvergődni ezen a népünnepélyen.
LAURA
Vagy ő is letérdelt a többiek közé.
TILDA
Ugratva. Megismered a hangját? „Glória… glória”…
LAURA
Meglátod, holnap ilyenkor majd azt mondjuk: már megint nyolc percet késik.
TILDA
Húzza Laurát. Kilencet!
TILDA
Már gyűlölöd. Bedobod magad érte, megmented, elintézed, hogy ide kerüljön – kezdtem féltékeny lenni rá – és már gyűlölöd.
LAURA
Felnevet, mintha hízelegne neki ez a megállapítás… Úgy találod? És vajon melyik az igazi – a szeretetem vagy a gyűlöletem? De maga vágja el a választ erre. Egyszerűen nem bírom a pontatlan embereket. S hirtelen váltás, megint. Jöhetne már!
TILDA
Már csak azért is, hogy ezt az öngerjesztett feszültséget Laurában levezesse. Esküszöm, hogy ez jobb zenekar, mint ami volt nálunk a Champs-Elysées-ben.
Rosszul ejti: Csampsz Elizéesz-nek mondja, spanyolosan.
TILDA
Ne mondd, hogy nem ismered. Azért nem olyan rosszhírű hely az. A Csampsz Elizéesz.
LAURA
Túlzottan is franciásan mondja. Saa zelizé… Francia szó.
TILDA
Lehet. De mi mindig így mondtuk. Mert így volt kiírva.
LAURA
Itt nálunk jobb, ha megtanulod a helyes kiejtést. Ügyelnünk kell, hogy ne tegyük magunkat sohase nevetségessé. Az emberek imádnak vicceket faragni a mi rovásunkra. Még a legjobb körökben is. Így vesznek elégtételt, hogy ki vannak szolgáltatva nekünk.
TILDA
Kösz a kioktatást. Tökéletes kiejtéssel. Amikor a Champs-Elysées-ben konzumáltam… Jól mondom?
LAURA
Bánom is én, mondd, ahogy akarod, de ne dicsekedj folyton azzal, hogy ilyen helyeken dolgoztál!
TILDA
Miért ne? Így legalább nem a hátam mögött mondják. Én mondom…
TILDA
Hát ha még sokáig fogjuk ezt a sok misét, gyónást, prédikációt hallgatni! A végén tyúkszem nő a térdemen.
TILDA
És az átélés?… Már álmomban is őt hallom… Mondd! Mit remélsz te ettől a paptól? A főnökök megmondták, hogy hagyjuk már őt a fenébe.
TILDA
Lehet, hogy ez az új lány majd többre megy vele. Szűz fül. Neked mindig kell egy ilyen szűz fül. Nevet.
TILDA
Ezek aztán mindig kinyiffannak, ezek a te ártatlanjaid.
LAURA
Te se nyiffantál ki.
TILDA
Röhög. Gondolod, hogy az én fülem szűz volt?
LAURA
Nemcsak nekem kellenek – az ártatlanok. A gépezetbe kellenek. Itt a gyakorlat nagyon sokat jelent. De a rutin a halál. Egy tiszta lélek, igenis: egy szűz fül, kényszerít minket is, hogy megint fogékonyak legyünk, frissek, zseniálisak… Behunyja a szemét. Most látnom kéne őt, amint az oltárnál áll, kifordul…
Csakugyan. A misének egy mondata. „Az Úr legyen veletek!”
LAURA
El tudom képzelni közben a házakat… Az utcák torkolatánál az elakadt villamosokat… A rengeteg embert a téren, amint boldogan énekelnek vissza neki…
Megint zene és ének.
LAURA
…De őt nem sikerül látnom. Megint elhomályosodott bennem az arca. És ez rossz jel… Ez olyan, mintha egy sofőr egyszer csak nem tudná megkülönböztetni a zöldet a pirostól.
TILDA
Egyszerű fáradtság. Nem is csoda…
A bejárati ajtó csengője.
LAURA
Ez ő lesz! Megjött… Majd én! A függönyön át siet elébe.
TILDA
Megnézi az óráját. Ne üsd agyon! Csak tizenkét percet késett!
AGÁTA
Jön is be, Laurával. Akartam telefonálni. De rájöttem, hogy nem tudom a számotokat.
TILDA
Azt nem is fogod. Ennek a telefonnak nincs száma. Tilda vagyok.
TILDA
Szép neved van, Agáta. Mint az apácáknak…
Milőtt tudatosulhatna Agátában, hogy honnan ismerős neki ez a mondat, vagy hogy miféle véletlen visszhangzás is ez, Laura gyorsan elüti, mert nem szereti, ha beosztottjai fitogtatják mindentudásukat.
LAURA
Te persze telefonálhatsz innét, de minket itt általában nem keres senki… Csak a fölöttesek. Ritkán.
TILDA
Különben – ha eddig nem vetted volna észre – ez egy kötöde… Bárki kérdi, azt mondod, egy kötödében dolgozol.
AGÁTA
Nagyon örültem, amikor mondták, hogy ide fogok jönni dolgozni.
AGÁTA
Mert biztosan sokkal jobb lesz, mint cselédnek lenni. Mióta meghaltam, csupa jó dolog történik velem. Soha olyan szép ágyam nem volt, mint a kórházban.
LAURA
Az nem kórház volt, szanatórium. Különleges kórház. És első osztályon feküdtél.
AGÁTA
De az még mind semmi ehhez… Imádok munka közben zenét hallgatni! Isteni zene! Dúdolja a zene dallamát.
TILDA
Ahogy mondod! Nevet és énekli ő is.
LAURA
Táncolni nincs kedved? Mert itt lehet. Azt is lehet.
LAURA
Mióta meghaltál, a mennyországban vagy – nem?
AGÁTA
De, de, pontosan… Akkor gyere! Táncolni kezd Laurával szemben. Az a hülye apáca, ha látná!… Hogy nem a pokolba kerültem, mert ő azt ígérte… Most megpukkadna mérgében… Nevet, nevet.
LAURA
Táncol ő is. Honnan tudod, hogy nem a pokolba kerültél? Nevet.
Táncolnak.
AGÁTA
Ez templomi zene… Nem?
LAURA
Tilda azt mondja, hogy jobb, mint a Csampsz Elizéeszben!… Ugye, Tilda?
A zene egyre erősebb lesz, majd elhalkul, mintha leintették volna. S a csendben egy férfihang hallatszik, az ismert, kicsit éneklős, templomi intonálással.
RENATO
Hangja, hangszóróból. Miatyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…
Közben.
LAURA
Mondtam. Dolgozunk, kicsikém. Tilda! Halkítsd már le! Az mégse valószínű, hogy a Miatyánk szövegét használja föl izgatásra.
RENATO
Hangja, már lehalkítva. …Miként a mennyekben, úgy itt a földön is. Mindennapi kenyerünket…
TILDA
Hangosan rákántál Renato szövegére, jóval paposabb hangon. Mindennapi kenyerünket add meg nekik ma, akiket a kizsákmányolóik éhhalálra ítélte-ek… És ne bocsásd meg a bűneiket azoknak, akik kiírtják a békés bennszülött falvaka-a-t… Nevetve. Belefér! A Miatyánkba is belefér! Minden jelszó belefér.
LAURA
Én a helyedben vigyáznék, hogy ne kerüljek arra a nívóra, mint ez a magáról megfeledkezett pap. Még tréfából sem.
TILDA
És szabadíts meg a gonosz imperializmus-tó-ól!
AGÁTA
Erősítsétek meg! Hiszen ez akkor a Renato atya hangja!
TILDA
Na! Mindjárt szereztél is egy jó pontot! Mert itt nálunk ez a legfontosabb: hangjukról felismerni az embereket. Ahogy azt Laura mondani szokta: az agnoszkálási képesség… Jól mondom?
LAURA
Nyilván nem olyan nagy kunszt neki felismerni ennek a papnak a hangját. Eléggé népszerű ember ő a cselédek között. Élesen. Szoktad őt hallgatni?
AGÁTA
Amikor már majdnem meghaltam, akkor beszélt nekem róla az apáca. Hogy vissza akart hozni az életbe egy halálraítéltet. És én arra gondoltam, hogy hátha engem ő hozott vissza… Ti nem hisztek a csodákban?
LAURA
Annál kevésbé, mert tudjuk, hogy a csodák hogy történnek. Nevet. A csodákat mi csináljuk… Ha nem tudnád… Mi istennők vagyunk… Mondd, akarsz istennő lenni?… Na?… Na? Istennő!
Pillanatnyi csend.
AGÁTA
Kitér. Adjátok ide a fonalat, amit ma meg kell kötnöm. Meglátjátok, estig megcsinálom. Szorgalmas leszek.
LAURA
Jó… jó… A polchoz megy, levesz egy dobozt, kinyitja, mosolyogva fixírozza közben Agátát, s hirtelen, mintha szerpentin volna, rádobja a dobozból a magnószalagot.
Nesze! Itt a fonál! Ezt kösd meg ma estig! S ráborítja még egy-két doboz magnótekercsét. Itt a csodatevő Renato egész élete! Amit csak mond, és amit csak mondott… Még? Akarsz még? Van… Újabb doboz. Vele vannak tele a polcok, a dobozok… Mire vagy kíváncsi? Hogy éjszakánként milyen nehezen tudja elviselni a papi nőtlenség nehéz bilincseit? Nesze!… Hogy Isten ne hagyja, hogy megöljék a halálraítélteket? Erről beszéltél – nesze! Ő volt az a híres börtönlelkész! Hogy mit gyónik a püspökének – itt van!… Amit álmában beszél – itt van! Az imái, a lázító prédikációi… Mi kell még? Hogy hány indián falvat gyújtottak föl… Hogy mennyi nálunk a gyerekhalandóság… Ilyesmit szokott ő bizalmasan elsuttogni az Istennek meg a világsajtó képviselőinek… Mert boldog, ha ellenünk heccelheti őket. Itt van!… De a legszebb, amit így direktben hallhatunk. Felerősíti a hangot.
RENATO
Suttogó hangja nagy volumenben, a hang bensőségessége és a hangerő nagysága együtt: megrázó hatású. …Ez az én testem.
TILDA
Büszkén, önkéntelenül is suttogva. Pontosan az oltár közepén is van egy beépített mikrofon.
A ministráns csengőjének a hangja.
RENATO
Suttogó hang megint, mint az előbb, felerősítve. Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, a hit titka, mely érettetek kiontatik…
Mély csend, majd megint a csengő.
AGÁTA
Automatikusan letérdel.
LAURA
Fojtottan. Azért nem muszáj letérdelni.
LAURA
Fojtottan, de már provokál. Szerelmes vagy belé?… Te is?… Igen?
Felharsan megint a zene. S mivel erősítőkön át: harsányan.
LAURA
Mindenki szerelmes belé!… Bevallhatod.
LAURA
Ha más nem, már ez is elég ok volna rá, hogy minden lépését figyeljük. Hallod, milyen őrjöngve muzsikálnak neki?… A vásártérre megy ki misézni, mert a templom kicsi neki. Ez egy ördög! Ennek olyan, de olyan befolyása van az emberekre… S énekel ő is együtt a beatzenével. Ilyen!… Ilyen!… Ilyen befolyása… Majd hirtelen. Zárd el!
A zene elhallgat.
LAURA
Ha szerelmes vagy, itt majd módod lesz kiábrándulni belőle. Csak hallgasd le azokat a szalagokat. Ha álmatlanság gyötri, ő meg az Istent gyötri az imáival.
AGÁTA
Miért kell ezeket meghallgatni?… Nem, én nem akarom…
LAURA
Muszáj. Ez a dolgunk.
TILDA
Azt persze nem köti soha az Isten orrára, amit a főnökök tudni szeretnének. A kapcsolatait. A neveket. A címeket. Hogy hol vannak a gerillák fészkei…
LAURA
Ő a papjuk. Erre én mérget veszek.
AGÁTA
Hogy összegubancolódott ez… A magnószalagok szövevényében.
TILDA
Itt az olló. Vágd szét!
AGÁTA
Hogy ezen rajta van az egész élete?
LAURA
Nevet. Mi az, nem mersz belevágni?
AGÁTA
Játszik. Most olyan, mintha én viselném az életének egész súlyát.
S dúdolva az előbbi dallamot, egy-két lépést tesz, forog – röpködnek körülötte a szalagok.
TILDA
Egy éve figyeljük. Háromszázhatvanszor huszonnégy óra. Tudod, hány méter az? Azt hiszem, körülérné már a földet…
AGÁTA
Forog. És ti tudjátok, hogy hány méter van még hátra?
LAURA
Nem bújhat el előlünk. Akárhova megy: ott a rejtett mikrofon. Az ágya fölött. A gyóntatószékben. Az érsek dolgozószobájában…
AGÁTA
Az oltár kövében, tudom! Forog.
LAURA
Az oltár kövében. Természetesen.
AGÁTA
Megáll. Mint aki belekábult valamibe. A forgásba. Próbál magához térni. Én most elmegyek… Engedjetek el…
TILDA
Ugratja. Mi az, nem akarsz istennő lenni? Aki mindent hall. Aki mindent tud.
AGÁTA
Nem, nem, nem! Fejtené le magáról a szalagokat.
LAURA
Látod, nem olyan könnyű ebből megszabadulni… Közelről, szinte szuggerálva. Álmodtál-e már olyasmit, hogy a hínár befon, lehúz?…
AGÁTA
Kétségbeesetten kezdi levagdosni magáról a szalagokat.
AGÁTA
Hogy lehullottak róla a szalagok. Én akkor most elmegyek.
Kis csend
LAURA
Szó nélkül levesz egy tekercset a polcról. Megnézi, s mellékesen kérdezi. Hova? A tekercset befűzi a magnóasztalon.
AGÁTA
Akárhova! Innen el akarok menni!
LAURA
Babrál a szerkezettel, s továbbra is szenvedély nélküli hangon, objektíven. Nem tetszik neked a mi munkánk… erkölcstelennek tartod… aljasnak… Hogy nem hagyjuk a szavakat elrepülni, bele a felelőtlen nagy semmibe…
AGÁTA
Én nem bánom, ti csináljátok azt, amit akartok, de én el akarok menni.
LAURA
Hova? Ezt kérdeztem. S még nem feleltél… A magnó korongja gyorson forog. Egyelőre érthetetlen csicsergéssel. Közben Laura mintegy előző gondolatát folytatva.
Az emberek tanulják meg, hogy felelősek azért, amit kimondanak… A szó repül, a szalag megmarad.
MAGNÓRÓL AGÁTA
Hangja. Fültépő erősséggel. A börtönjelenetből idézet ez. „Nem! Nem!… És nem fogok ide még egyszer visszakerülni!”
AGÁTA
A hirtelen sokk hatására összerándul, és úgy nyitja ki a száját, mintha most szakadna ki belőle ez a kiáltás, és mintha most venné be a szájába az éles üvegcserepet.
KLEMENTINA
Hangja, magnóról. A börtönben hallott mondat. Szintén elviselhetetlen erősséggel. „Azt hiszed. hogy engem ez meghat? Aki először bejön, mind meg akar halni…”
Laura leveszi a hangot. Csend.
LAURA
Ide akarsz visszamenni?… Mehetsz.
Csend. A magnó forog.
AGÁTA
Csendesen. Nem. Ide nem.
Megint a magnóhangok.
KLEMENTINA
Magnó-hangja. „Hát megérdemled, hogy megdögölj!”
AGÁTA
Hangja a börtönből, magnóról – eredetileg suttogva, most fölerősítve. „Fáj… Segítség…”
KLEMENTINA
Magnó-hangja. „Nincs segítség. Se testednek, se lelkednek. Fáj? Úgy kell neked! A pokol még jobban fog fájni. Mert most odakerülsz.”
Zaj a magnóról.
AGÁTA
Leestem a betonra… Mondja, s csurog a könnye.
AGÁTA
Hangja a börtönből. Elfojtott nyögése felnagyítva. Majd a szava is. „Hívjon orvost!”
LAURA
Elzárja a magnót. Ekkor én telefonáltam orvosért. Hogy a börtönkórházban készüljenek fel a műtétre. S hogy utána vigyenek át onnét abba a szanatóriumba… A mennyországba – mondtad.
TILDA
Látod – ilyen istennők vagyunk.
AGÁTA
Hirtelen szinte nyersen. Jobb lett volna, ha hagynak meghalni. Mért nem hagytak meghalni?
LAURA
Aznap reggel zavargás volt ott az Anuncionban. Fel kellett tételezni, hogy valaki lecsukatja magát, csak azért, hogy a zavargást tovább szítsa. Ezért figyeltük a felvételi irodát. Mondhatnám azt, hogy a hangod bizalmat ébresztett… Nekünk innen nem szabad beleszólnunk az emberek életébe. Ha azt hallod, hogy két rablógyilkos beszélget arról, hogy az apádat megölik, te nem mondhatod az apádnak, hogy vigyázzon.
TILDA
Egyszer az életben… Egyszer az életben beleszólhatunk.
LAURA
Ebben kategórikus. Az Isten is mindent hall, és az Isten se szól bele. Néha évszázadokon át nem szól bele! Mi sem a te szép szemedért tettük. Légy nyugodt. Te tehetséges vagy…
LAURA
Te hallottad az óra ketyegését. Meg azt, hogy mit beszél egymással az asszonyod meg a lánya…
TILDA
A Babika meg a Mamika!
LAURA
Igaz, hogy te a sötétben mindenfélét látsz?
LAURA
Mi itt csak a hangokat halljuk. Pedig nekünk látnunk is kell… Persze, vannak lehallgatók, akik a hangok változásait remekül ki tudják értékelni. Főként a vakok. Kezdetben csupa született vakot alkalmaztak itt. Tévedés volt. A vakok a lelki szemeikkel se látnak. Jobb, ha mi vakítjuk meg magunkat. Ne ijedj meg! Egy afféle okulárt vesz elő, amelynek a keretében üveg helyett vastag, tömött, fekete bőrpárnák vannak. Tedd föl!
TILDA
Próbálj így látni, színesen látni. Az a teteje… Így kell feltenni. Ő is felteszi az okulárt. Leül a székére. Szeretem, amikor Renato a bíboros püspökkel beszélget. A bíbort olyan jól el tudom képzelni, meg a sok aranyat…
LAURA
Nincs bíboros! Az éjszakai anyagon megyünk végig.
AGÁTA
Éjszakai szolgálat is van?
LAURA
Á, azért a néhány sóhajtásért nem érdemes bent maradnunk. Az megy automatikusan magnóra… Ne hidd, hogy olyan érdekes. Mindig ugyanaz.
A magnószalag némán és gyorsítva fut. Közben Laura segít feltenni Agátára az okulárt.
LAURA
Folytatja. …De azért jelentenünk kell. Azt mondják, hogy a pszichológiai osztály ezekből a sóhajokból meg párnaharapdálásokból is fontos következtetésre juthat. A vágyképek, meg az akarati vonal… Hogy a fiatal papok nálunk folyton a szabadságról beszélnek, az összefügg a szexuális nyomorúságukkal… Na tessék!
Felcsiripelt a magnó.
LAURA
Ő is felteszi, utolsónak az okulárt, s vakon, gyakorlott mozdulatokkal hangosra igazítja a magnót. Itt van valami…
Férfisírás. Renato sír.
LAURA
Is leül. …Semmi. Csak sír.
Csend. Hallgatják a sírást. Szemük helyén a duzzadó fekete, fényes bőrpárnák.
AGÁTA
Megrendíti őt ez a véget nem érő férfisírás. Szokott?… Máskor is?
TILDA
Hajaj! Minden éjszaka… Mint a vízfolyás.
LAURA
Felajzva. Hallod, hogy cifrázza?
Csend. A csendből szaggatottan tör fel a sírás.
AGÁTA
De miért?… Miért sír?… Azt nem lehet tudni?
LAURA
Siratja Jézust… Siratja a szegényeket… Siratja a maga szomorú életét… Valamikor volt egy szerelme, az faképnél hagyta.
AGÁTA
Lassan leveszi szeméről a fekete bőrpárnákat, ő most már nyitott szemmel, míg a két másik nő okulárral. Most méri föl, hol is van. Csendesen feláll. Nehéz lesz ezt nekem megszoknom.
TILDA
Az éjszakai anyagot mindig nehezebb megszokni, mint a nappalit. Lehet, hogy azért is, mert már szalagon van. Fel van véve. Megtörtént. És nem lehet rajta változtatni.
LAURA
Próbáld látni őt!… Fiatal vagy, újonc vagy. Az nem baj, ha mellre szívod…
RENATO
Hangja a magnószalagról, váratlanul, tisztán. „Segítsél, uram, hogy virrasztani tudjak!”
LAURA
Fél a szent ember! Fél aludni, mert jönnek a kísértetek… Hálóingben térdel a kövön… Látod az arcát? Látod?
AGÁTA
Csendben áll, okulár nélkül. Hogy lássam? Soha nem láttam. Nem ismerem.
TILDA
Én fényképről ismerem… Nekem tetszik…
AGÁTA
Milyen?… Milyen lehet?
LAURA
Kis száraz elutasítás van a hangjában. Semmi különös ismertetőjele nincsen.
Felcsöng a telefon.
Révedezve, mintegy álomból felrévedezve veszi le a két nő a szeméről az okulárt. S közben tapogatóznak a telefon felé.
LAURA
Azt soha nem lehet tudni. Zárd el azt! A magnóra mondja, s most veszi föl a kagylót. Kötöde. Egy pillanat múlva szolgálati hangon.
Igenis… Tildálhoz. Clotilda!
TILDA
Ez én vagyok? Hű, de ünnepélyes… Mi baj?
A magnó elzárva.
TILDA
Már a telefonba. Mi van?… Már megijedtem, hogy a kislányommal van baj. Tegnap a torka fájt… Más hangon. Mindig, persze, mindig, mint az apácák. Misét hallgatunk. Elég csöpp szünet. Na nem! Nevet, majd: Miért ne?… Pezsgőztettem én már papokat a Champs Elysées-ben is… A részletes eligazítást mellőzheted. Csao! Leteszi a kagylót.
LAURA
Figyelte. Mit akartak?
TILDA
Feldobta őt ez a telefon. Még nem felel. Visszakapcsolja a magnót. Az fut tovább.
RENATO
Hangja magnóról. Éjszakai suttogó fohászkodása, felerősítve. „…Istenem, Istenem, aki feltámadásod után azt mondtad az asszonynak: ne érints meg engem! – én mindennél jobban kívánom, hogy élő testet érinthessek…”
LAURA
Ez az! Mindig ugyanaz az ima és ugyanaz az eszményi nő… Hallgasd csak!
TILDA
A visszapörgetett magnónak sikkantása után újrajátszatja.
RENATO
Hangja. „…mindennél jobban kívánom, hogy élő testet érinthessek…”
TILDA
Elkattintja. Mondd, Laura, vehetek a parfümödből? Imádom az illatát.
LAURA
Ott van a táskámban, kend be magad!
TILDA
Azt hiszem, ez teljesen megvadítja a férfiakat.
LAURA
Nem mondtad, hogy mit akartak… Vagy hivatali titok?
TILDA
Titok? Á, nem hiszem.
TILDA
Azt mondták, hogy feküdjek le ezzel a pappal. Hogy az ágyban talán beszédesebb lesz.
TILDA
Parfümözi magát, s közben mellékesen visszakérdi. Miért? Nem kellett volna?… Késő.
TILDA
Szerintem épp abban van valami természetellenes, hogy így ismerjünk valakit, ilyen közelről, anélkül hogy lefeküdnénk vele. Most pótolom.
LAURA
Mit gondol rólunk ez a lány, aki ma először van itt? Hova jutott?
TILDA
Nem hiszem, hogy az ezt megelőző gondolatai nagyon hízelgők volnának rólunk.
LAURA
Ezért kezdted most szépíteni magad?… Ezért kell az én parfümöm… Teszed le!
TILDA
Azt mondták, kezdjem el a munkát minél hamarébb. Azzal, hogy minden reggel szentmisét hallgatunk, nem jutunk előbbre. Ezt mondták.
LAURA
Vannak más eszközök is, hogy szóra bírják.
TILDA
Az én eszközeim vér nélküliek. Az igaz.
LAURA
Te szégyent hozol erre a testületre. Pfuj!
TILDA
Miért? Én nem találom olyan gusztustalannak… Nekem már az is üdülés volt, amikor erre a papra rákapcsoltunk… Mielőtt a tábornok kormánya jött, egy ideig az volt a beosztásom, hogy az egyik magas rangú tisztet kellett lehallgatnom. Mindegy, hogy melyiket, na! Hát tudod, Agáta, egy ilyen tábornoki család!… A lányai! „Ne vedd fel a piros övem, kérlek!” és már sikít.
TILDA
„Nem láttad a gyíkcipőm?” „Maria Pia Consuela, igazán lemoshatnád már az autódat”…
AGÁTA
Le kell ülnie, úgy kacag.
TILDA
Ettől még inkább belejön. És hogy az ilyen magasabb körökben mennyit szellentenek…
TILDA
Előbb azt hittem, hogy folyton náthásak és az orrukat fújják. Cserbenhagyott az agnoszkálási képességem… Jól mondom, Laura?… Annál inkább, mert a tábornok úr alhangja szoprán volt és a kegyelmes asszonyé basszus… Nehéz volt a párbeszédjüket követni.
AGÁTA
Fuldoklik a nevetéstől.
TILDA
Beszélni nekik úgy sincs miről, csak gyíkcipőről… De hát az ember társas lény! Ki-ki úgy kommunikál, ahogy tud…
LAURA
Elég! Ezt az egészet most azért volt fontos elmondani, mert az én apám is generális. Én abban nőttem fel, hogy nem járatjuk le a magas rangú katonatisztek tekintélyét…
TILDA
Nézd, Laura, olyan mindegy, hogy ki miben nőtt fel…
LAURA
Nem mindegy! Egyáltalán nem mindegy! Ha valaki a szeméten nő fel, az mindig meglátszik rajta.
Egy pillanatra csend.
TILDA
Kapcsoljátok be néha a kislányomat. Reggel, hogy eljöttem, még mindig fájt a torka. Azt mondják, járvány van… Ha sír, hívjátok fel a szomszédokat, nézzenek rá.
LAURA
Nem, Tilda, te nem mégy el. Erkölcstelen parancsokat nem teljesítünk. És ha a főnökség ragaszkodik hozzá, én megmondom apámnak, hogy indíttasson vizsgálatot.
TILDA
Vizsgálatot? Ezért?… Tudod, hogy mire kaptam én parancsokat, amikor még mindketten a híres Haláleszkadronnál szolgáltunk? Nem a Champs-Elysées-bár volt az életem mélypontja.
LAURA
Jellemző, hogy az efféle feladattal rád gondolnak… Vagy inkább, hogy rólad – efféle feladat jut az eszükbe.
Kis csend.
TILDA
Mondd. Laura – ha ennyire irigyled –, cseréljünk?… Átadom… Akarod?
LAURA
Nekimegy Tildának. Pofozza. Üti-veri. Te!… Nekem mered ezt mondani? Te! Hát mi vagy te!
AGÁTA
Ne! Ne! Mit csinálnak? Próbálja szétválasztani őket.
LAURA
Hagyjál! A fölöttese vagyok… Jogom van. Jogom van helyszínen megtorolni. Megsértett… Agyonvágom!… Engem ne fogj le! Agáta már lefogta. Ezt mondja nekem, ez a ribanc? Egy tábornok lányának?… Engedj! Keresztüllövöm!
AGÁTA
Tildához. Kihallasztszik. Erősítsd fel a zenét!
LAURA
Nem bánom! Hallják meg!
TILDA
Máskor nem volt ilyen érzékeny. Felerősíti a szabadtéri zenés misét, de már a befejező prédikációnál tartanak.
RENATO
Hangja, „direktben”. …kövessétek azokat, akiknek nincs hová lehajtsák fejüket. És Jézus még hozzátette ehhez: „Adjatok nekik enni, ha éheznek, és inni, ha szomjaznak…”
A bejárati ajtó rugós csengője.
LAURA
Tildához. Rúgd ki! Megint egy hülye, aki pulóvert akar rendelni.
RENATO
Közben befejezte a mondatát. „…és menjetek ti is közéjük”. Úgy legyen!
TILDA
Lehalkította a hangot, s kiment a függöny előtti helyiségbe.
LAURA
Figyelted? Nyílt biztatás a gerillák támogatására. „Akiknek nincs hová lehajtsák fejüket”… „Menjetek ti is közéjük!” Gerillatoborzás a város legnagyobb terén. Röhej, hogy nálunk mit lehet csinálni. Szószékről!
Az ajtó csengője kintről, és ajtócsapódás.
TILDA
Visszajön. Elküldtem.
LAURA
Indulj hát! Parancsot kaptál. Igaza van a főnöknek. Most már minél hamarébb számoljunk le vele… Elegem van belőle.
TILDA
Felerősíti a hangot.
Erős utcai zaj a hangszóróból. Robogó villamosok csengője.
TILDA
Megindult a forgalom. Megy haza hát ő is… Elzárja. Én arra gondolok, hogy talán neki is jobb lesz. A sok éjszakai nyavalygását hallgatva, bizony isten, nekem is eszembe jutott már, hogy itt vagyunk, egészséges fiatal nők, igazán könnyíthetnénk rajta… Vette a táskáját közben. Hát akkor báj-báj!… Ja! Ha maradt bennetek egy fikarcnyi szolidaritás, remélem, kikapcsoljátok majd ezeket a hangszórókat, amikor az ágyban leszek vele… De ha nem kapcsoljátok ki, nekem nyolc. Nevet. Legalább majd tanultok valamit. Volt már olyanokkal dolgom, akik azért fizettek be, hogy nézhessék. Engem egyáltalán nem zavartak. Elmegy.
Ajtócsengő, ajtócsapódás.
LAURA
Most megint arra gondolsz, hogy csak el innen, el! Ne is tagadd… Kitaláltam… Egy idő múlva az ember már a gondolatokat is le tudja hallgatni. Látod, Agáta, mindenütt beléd nyúlkálnak. Ez se utolsó élvezet: a másik fejében kotorászni. Kis csend. Mért hallgatsz?
AGÁTA
Vállat von. Ha úgyis tudja, mit gondolok…
LAURA
Tudom. Hányni volna kedved. Ez olyan, mint amikor egy orvosnövendék először lát boncolást… Akár hiszed, Agáta, akár nem: ez a munka, amit itt mi végzünk – gyönyörű! Ez a félelmetes mindentudásunk az emberekről… És ne hidd, hogy erre valaha is rá lehet unni! Mintha villamos áram bizsergetné az ujjaimat, amikor magnószalag fut át köztük… Pattognak a titkok… Képzeld! Társaságban találkozom egy tiszteletre méltó házaspárral, s én tudom a férjről, hogy éjszakánként a kikötőnegyedben travesztált matrózinasokkal szórakozik. Fölnevet. Képzeld el, ha tudná, hogy én tudom…
AGÁTA
Összecsinálná magát félelmében. Az igen. De ez a pap nem. Ha megtudná, hogy lehallgatják, a szeme se rebbenne.
LAURA
Te azt mondod, hogy az igazán szabad emberekkel szemben annak, amit csinálunk, nincs semmi értelme? …Az efféle irigylésre méltóan szabad emberekkel szemben?
LAURA
Azt tudom, hogy orvosnak készült. És valami szerelmi csalódás után ment el kispapnak…
Hirtelen. De miért nem mondod, nekem, hogy te? „Ismered őt?” Na?
LAURA
Látod, így mennyivel bizalmasabb lesz a hang köztünk… Nem. Honnan is ismerném? Ő nagyon egyszerű származású. Én meg egy tábornok lánya voltam. Ez két külön világ.
A telefon megszólal. Hosszan cseng.
AGÁTA
…A telefon, megint!
LAURA
Nem a miénk. A plébánián szól. A Renato telefonja… Na, végre felvette.
RENATO HANGJA
A telefonból lehallgatott hang. Régóta csengetett? Elnézést… Most értem haza. Kivel beszélek?
TILDA HANGJA
Lehallgatott hang. Segítséget szeretnék kérni. Engedje meg, hogy ne telefonon… Négyszemközt szeretném.
Csend.
LAURA
Renato hallgat. Az őrangyala azt súgja neki, hogy vigyázz te hülye! Mint aki koncentrált akarattal, akaratátvitellel hatni próbál. Vigyázz!…
RENATO
Hangja. Kivel beszélek?
TILDA
Hangja. Úgy sem ismer. A vőlegényemet ma éjszaka elhurcolták. Az úgy volt…
RENATO
Hangja, ahogy elvágja. Ne telefonba… Jöjjön mindjárt! Várom.
Kis kattanás.
LAURA
Jól csinálta. Előbb azt hittem, hogy a lelkével fog előjönni. Hogy Bűnbánó Magdolna lesz, akit megszeplősítettek… Igaza van. Ez jobb. A letartóztatott vőlegény. A menyasszonyt ilyen esetben fogadni muszáj és vigasztalni muszáj. Ez olyan jó, hogy ezért dicséretre kell majd felterjesztenem Clotilda hadnagyot… De azért nem lesz könnyű dolga.
AGÁTA
Miért nem azt a nőt hajtották föl neki, akibe egyszer szerelmes volt?
LAURA
Azt?… Ó, azt hiszem, még a főnökség se tudja, hogy ki volt az. Ki tudja, hogy hova került? S a főnökséget ez nem is érdekli. Nevet. Micsoda ötleteid vannak! De haladsz te is… Miért? Gondolod, hogy Renato kiugrana a reverendából, ha viszontlátnák egymást?
AGÁTA
Nem muszáj kiugrani. Vannak püspökök, akik már megengedik a papjaiknak, hogy szép csendesen megházasodjanak.
LAURA
Ugyan! Képzeld magad karonfogva egy csuhással! Ez is csak arra jó, hogy lejárassa az egyházat. Valamit bekapcsol.
LAURA
Tilda kérte, hogy nézzünk rá a kislányra. Szereltetett egy lehallgatót a gyerek ágya fölé. Ha bőg, telefonál a szomszédoknak. Azok átmennek, és bámulják Tilda anyai ösztönét… Szépen, egyenletesen lélegzik. Hallod?
LAURA
Másféléves lehet. Egy rendőrtiszttől van. Az hozta ki Tildát abból az éjjeli mulatóból. Váratlan hevességgel. Képzeld el! Lehet, hogy kilenc hónap múlva megint gyereket szül. Renatótól!… Még ez is! Még ez is!
LAURA
Attól, akit közben életfogytiglan lecsuknak. Vagy kivégeznek…
AGÁTA
Te mindig így felizgatod magad azokért, akiket lecsuknak vagy…
LAURA
Hogy éppen én? Nevetni kezd.
AGÁTA
De most olyan ideges vagy.
LAURA
Ideges? Kihúz egy fiókot, kivesz egy revolvert és megcélozza a próbababát. Belelő. Ha a próbababa vászonhuzata alatt egy elektromos drót van, azzal – a nagyobb színpadi effektus végett – a baba szíve helyén lyukat is lehet pörkölni a lövés pillanatában. Nem muszáj, csak lehet. Látod, egyáltalán nem is reszket a kezem. Még beleereszthet egy golyót a próbababába. Tessék!… Nem vagyok ideges. Csak… Ha már egymás fejében és szívében kotorászunk… Az igaz, hogy eljutottam oda, hogy undorodom a testi szerelemtől. Nemcsak attól, amit ők csinálni fognak. Általában. Elkezdenek vetkőzni, és olyanok lesznek, mint a hernyók. Amilyen szép, amikor csődör meghágja a kancát… És tudod, milyen szomorú, milyen nevetséges az emberek szerelme?
AGÁTA
A lovak szemével… Talán.
LAURA
Én nem bírom a férfi közeledését – nézni sem! Egy pucér férfitest csak annyit jelent nekem, mint ez a próbababa. Megint céloz.
AGÁTA
Ez azóta van, mióta elszakadtál tőle?
LAURA
A keze most láthatóan megrezzent. Csend. Majd: Kitől?… Kiről beszélsz?… Kitől szakadtam én el?
AGÁTA
Attól az orvosnövendéktől. Renatótól.
LAURA
Ha igaz volna, amit mondasz… Nevet, nevet. Neked félned kéne, nagyon, hogy most agyonlőlek… Csak nem foglak életben hagyni, ha ez igaz volna… Ha meg nem igaz, akkor meg azért kéne iszonyúan megbüntetni téged, hogy ilyen sértő képtelenségeket kitalálsz… Na, ne félj, azért ezt az utolsó golyót nem fogom beléd ereszteni… Bedobja a revolvert a fiókba. Hogy jöhet valakinek ilyen eszelős gondolata? Tipikus cselédromantika… Honnan vetted? Milyen alapon? Ha egy ilyen titokra csak úgy magadtól rájönnél, akkor az azt jelentené, hogy nekünk nem is kéne lehallgatni az embereket. Mert a titkaink úgyis kiszaglanak! Mint az izzadságfoltok meg a vérfoltok a ruhánkon… Hol van rajtam ilyen folt?
Csengetés. A hangszóróból.
LAURA
Megérkezett a kurva hozzá.
Csend.
LAURA
Nem! Mindent hallani akarok. Majd hirtelen, szinte összeomolva, mint akit egy altesti fájdalom görcsbe ránt. Szülni fog neki… Csend. Majd:
És belőlem kikaparták a gyerekünket!
Vége a második képnek
Renato lakásán. Egy kis kopár fakereszt a falon elég a jelzésre. Telefon.
Az asztal vacsorához van terítve.
Tilda egyedül van a színen. Egyszer-egyszer tölt magának, s iszik. Nem lesz részeg, csak egyre felszabadultabb.
Hogy „lélekben” jelen vannak a kötödei társnők is – az csak természetes.
Tilda is tudja ezt. Ha magában beszél: hozzájuk beszél.
TILDA
Fölénnyel, játékosan, humorral, mint aki mindezt megengedheti magának, mert győzött. Mondd, Laura, hadd tegyem fel neked a kérdést – most nem tudsz nekem jönni, most nem tudod kikaparni a szemem –: akarod Renatót? Cserélsz velem? Na?… Átadom… Félre az álszeméremmel! Igen vagy nem? Tudod a parókia számát: csörrents ide egyet a telefonnal… Láthatjátok úgy vagyok már itt, mintha otthon volnék. Megterítettem az asztalt a vacsorához… Mintha hites felesége volnék. Vagy gazdaasszonya. Papi háztartásban ez szinte ugyanaz. Renato most „házon kívül” van. Keresi a vőlegényemet. Én tudom, hogy nem fogja megtalálni, mert hogy is találná meg azt, aki nincs. Ő meg titokban reméli, hogy nem fogja megtalálni. Egy kis ördög azt súgja neki, hogy milyen jó volna, ha nem találná meg. De annál odaadóbban keresi. Átkutatja az összes börtönöket. Nem kis munka… Én meg közben a fiókjait kutatom át. Alázattal jelentem, hogy találtam címeket is persze. Majd kiderül, miféle címek. Lehet, hogy csak azoknak a címei, akik tartoznak az egyházi adóval. Jelentem, hogy fényképeket is találtam. Ezek már első pillantásra érdekesnek látszanak. Ki hitte volna! A te fényképeidet találtam meg, Laura. Hogy is nem beszéltél erről soha? Hiszen ez valami csodálatos szerelem lehetett. Milyen szép pár voltatok ti, fiatalon! S te is milyen kedves,
szelíd kislány voltál. Nem is akartam elhinni, hogy te vagy, csak ott van a hátukon a dedikáció. Képzeld el, a leveleidet is megőrizte! Egy fiók tele van velük. Micsoda hűség! S hogy te meg milyen szenvedélyes levélíró voltál, Laura!… Ne haragudj, hogy végigolvastam őket, de izgalmasabbak minden regénynél. Nem bírtam abbahagyni. Bizony, a végén megsirattalak titeket… Ezért mondom, ha akarod: cseréljünk. Ne hidd, hogy nekem olyan könnyű lemondani róla. Engem mindig izgattak azok a férfiak, akikben a szenvedélyesség és a gátlásosság egymást erősíti. De mit csináljak? Úgy érzem, hogy a te helyedet bitorolom… S ezt mi a Csampsz Elizéeszben sem csináltuk soha. Hogy kollégák – egymás kezéről leüssünk valakit?… Akarod? Behunyja a szemét. Próbálom elképzelni, hogy vajon milyen képet vágsz most ehhez az ajánlatomhoz… Te hallottál mindent. S láttál is mindent. Sőt, többet… A féltékenységnek nagyon véres fantáziája van… Mivel nyugtassalak meg? Lehet, hogy nem is én hódítottam meg, hanem te. Én csak hagytam, hogy beszéljen. S ő mondott pár mondatot az első szerelméről. Most már tudom: rólad. Én meg fogtam közben a kezét. Olyasmi volt ez, mint egy vérátömlesztés… A te véred, az én vérem… A te emléked, az én jelenlétem… Laura, Laurácska, ha nem haragszol, most előveszed a
magnótekercsek mögül azt a jó kubai rumot, és koccintasz velem…
Kintről zaj.
TILDA
Megjött. Most megmondom neki, hogy hazudtam: nincs is vőlegényem… Tölt magának is. Ki fog dobni. Mondtam, hogy átadom őt neked, Laura. Visszaadom… Milyen vagyok?
RENATO
Be. Sötétszürke vagy fekete civilben. Csak a gallérja vall papi ingszabóra „…Nem ismerjük” … „nem ismerjük” … „nem ismerjük” – mindenütt ez volt a válasz. Mintha egy véget nem érő szürke falat kopogtattam volna… Persze, ha valakit így elhurcolnak, sokszor a tárgyalásig sem lehet hírt kapni róla… „Nem ismerjük” – ez a válasz. De mint egykori börtönlelkész, reméltem, hogy egy hunyorítással csak elárulják, ha ismerik. De nem.
TILDA
Valamit be kell vallanom. Ha meghallja, el fog kergetni…
RENATO
Soha senkit nem szoktam elkergetni.
TILDA
Majd meglátjuk. Amikor a telefonban megkérdeztem, hogy feljöhetek-e, nem felelt mindjárt… Miért?
TILDA
Lehet, hogy csak egy csöpp kis szünet volt, de nekem úgy tűnt, hogy végtelen hosszú ideig tartott… Ugye, nem bízott bennem? Ugye, arra gondolt, hogy hátha hazugság az egész? Hogy hátha provokáció?
RENATO
Ha egy égő ház ablakából kiabál valaki, mondhatom-e, hogy nem bízom benne? Hogy nem figyelek oda, mert hátha egy Júdás kiabál?
TILDA
Egy Júdást se hagyna bennégni? Jaj de jó!
RENATO
Az Isten majd ítél fölötte…
TILDA
Lehet, hogy az Isten se hagyja őt bennégni?
RENATO
…Most már emlékszem. Igaza van. Egy pillanatig az az érzésem volt, hogy hátha lehallgatják a telefonbeszélgetésünket. Nem akartam, hogy olyasmit mondjon, amivel esetleg kiszolgáltatja magát… Vagy azt a férfit, akin segíteni akar.
TILDA
Most már elmúlt ez az érzése? Gondolja, hogy itt nem hallgat le minket senki?
TILDA
Hogy itt nincs valahová elbújtatva mikrofon, ilyesmi? Nevetve kérdezi, tréfás hangon.
RENATO
Nem vettem észre, de nem is kutattam.
TILDA
Úgyse találná meg. Azt úgy eldugják.
RENATO
Maga nem bízik bennem. Nem szemrehányásképp mondom. Ezt a világot úgy formálták át, hogy mindenki gyanakodhatik mindenkire… És igaza is van. Nem tudok semmi biztosítékot adni. Még arra sem, hogy bennem megbízhat. Még arra sem, hogy – mit tudom én – nincs itt lehallgató készülék… Tehetetlenül állunk egymással szemben… Nem tudjuk a lelkünket kitenni ide az asztalra.
TILDA
Pedig én magának minden gondolatát ismerem, a lelkének minden rezdülését…
RENATO
Ez a bizalma jólesik…
TILDA
Ha valaki letérdel maga előtt, és egy nagy bűnt vall be, meggyűlöli?
RENATO
Nem, nem – a bűnöst nem.
RENATO
Nem, itt most nem!
TILDA
Miért nem? Olyan régen gyóntam. Nem éreztem szükségét… Most igen.
RENATO
Ha valami a szívén fekszik, mondja el egyszerűen. Éppúgy megőrzöm a titkát, mintha gyónásban hallottam volna.
TILDA
Nekem nincs senkim… Érti? Nincs senkim… Kis csend után.
Nincs vőlegényem se.
RENATO
Miért mondta akkor?
TILDA
Hogy valamilyen címen idejöhessek… Hirtelen, szeszélyből. Nem jobb, hogy nincsen?
RENATO
Váratlan komolysággal felel. De… Jobb. Jobb így.
TILDA
Biztos akartam lenni, hogy nem utasít el.
RENATO
És most? Hogy nincs közöttünk már sem hazugság, sem egy árnyék…?
TILDA
Most szeretnék elmenni.
RENATO
Ha olyan jól ismeri – ismerni véli – az én lelki rezdüléseimet: nem gondol arra, hogy esetleg azt mondom: késő.
TILDA
Nem akar elengedni?
RENATO
Ahhoz nincs jogom. Csak kérem – ne menjen el.
TILDA
Bánom, amit csináltam. Nem lett volna szabad megzavarnom.
RENATO
Ne higgye, hogy olyan nagy nyugalomban éltem.
RENATO
Nem. Azt csak az Isten tudhatja. Csend. S azt is, hogy érdemes volt-e? Csend. Hogy olyan fontos volt-e ez az áldozat neki?
TILDA
Jön majd más helyettem, meglátja.
RENATO
Nem maga az első, aki rám nyitotta itt az ajtót. Úgy látszik, a papi nőtlenség kihívja az asszonyok vállalkozó kedvét. Jöttek, különféle ürügyekkel. Jótétlelkek. Lehet, hogy az irgalmasság testi cselekedetei közé tartozik az ilyesmi is – gondolták –, mint az éhezők és a szomjazók kielégítése… Szépen tudtukra adtam, hogy nincs itt keresnivalójuk. Elmentek. Büszke voltam rá, hogy meg tudom tartóztatni magam – ó, nem a bűntől… Nem! Nincs bennem előítélet. A gyóntatószékben már évek óta csak gratulálni szoktam azoknak, akik azzal térdelnek be, hogy jaj! mi lesz velük, mert ők szerettek… Büszke voltam rá, hogy meg tudom tartóztatni magam attól a helyzettől, amelybe annyi paptársamat láttam boldogan és vöröslő fülekkel elmerülni… Büszke voltam. Csakhogy a büszkeségért, a régi szabály szerint, a legnagyobb megaláztatással kell fizetnünk. Tessék! Most fizetek. A földön vagyok. S a végzet iróniája – ráadásul – hogy épp az előtt az asszony előtt, akinek csupán egy telefontréfa volt. És most könyörgök, először – maradjon. Csend. Maradj!
Csend.
TILDA
Ennyi őszinteségért én is tartozom valamivel. Nem telefontréfa volt. Rosszabb.
RENATO
Akármi hozott fel. Itt vagy.
TILDA
Tudok én olyat is, amire azt mondja: most aztán eredj! Amíg oda volt, kinyitogattam a fiókjait… Ez már elég rémes, mi?
RENATO
Rémes, csakugyan, mert az ilyesmit csak csinálni szokás, bevallani nem szokás. Vagy van egyéb is?
TILDA
Egyelőre, ennyi… Az egyik fiókban régi leveleket találtam. Szép levelek voltak. Nem akarom, hogy az az emlék, miattam, elhomályosodjék.
RENATO
Emlék! Minden szüzességi fogadalom elembertelenedhetik. Nemcsak a szerzeteseké – az emlékeikhez túl hűségesen ragaszkodó szerelmeseké is. Azt akarja, hogy magamban végül elátkozzam azt az emléket? Megteszem, ha most elválaszt magától.
TILDA
Ezeket a szenvedélyes szavakat hol tanulta?
RENATO
Az igazság hirdetése közben. Most is azt teszem… Tudja-e, hány év óta tartom én vason, magánzárkában ezt a testet?
TILDA
Megbánta, hogy pap lett.
RENATO
Nem, nem, nem! Soha nem fogom megbánni! A szavamnak így sokkal nagyobb súlya van. Ha egy pap mondja a parasztoknak, hogy a kaucsukbárók hatalma nem Istentől van – inkább elhiszik.
Csengetés.
TILDA
Valaki jön. Megyek.
RENATO
Akárki jön – maradjon! Kimegy.
TILDA
Csendesen, mintha a mennyezetnek beszélne. Látod, komolyan mondtam, hogy vissza fogod kapni. De nehéz, azt is látod… Tölt. Ne félj, addig folytatom a rémségek fokozását, amíg végre kidob. Pedig most már féltem őt tőled, Laura. Elhagytad, és nem bocsátod meg neki, hogy elhagytad. Iszik. Igyál te is! Szeretném látni az arcodat. Hogy lássam, növekszik-e benned a bosszú vágya?… A bejövőkre. Nini! Most már be se kell hunynom a szemem, hogy lássam a püspök szikrázó gyémántkeresztjét és ujján a gyűrűt…
Renato a Püspökkel közben be.
TILDA
Ó, ez már úgyis a búcsúpohár lett volna. Felhajtja.
RENATO
Már nem vendég. Éppen tartóztatom, hogy maradjon itt nálam.
RENATO
A legjobbkor. Pontosan azokról a kérdésekről beszélgettünk, amelyekkel az egyház püspökeinek is szembe kell nézniök… A testünk letagadhatatlan jogai.
PÜSPÖK
A kisasszonynak ilyen problémái vannak?
RENATO
Nekem vannak ilyen problémáim.
PÜSPÖK
Sejtenem kellett volna, hogy annyi aggodalmas órát szerző politikai tevékenységed után, végül egy efféle botránytól sem fogsz megkímélni.
RENATO
Ha bevallottam volna, hogy elveszítettem a hitemet: vajon az volna-e akkora botrány?
PÜSPÖK
A kisasszony hol dolgozik?
TILDA
…Ha nem muszáj, ne tessék engem kisasszonynak szólítani. Van egy gyönyörű másféléves kislányom. Bár nem vagyok férjnél.
RENATO
Egy kötödében dolgozik. Mellékesen mondta, mert a szívügy fontos. Püspök atyámnak igaza van, amikor ennek a fiatalasszonynak a jelenlétét itt összekapcsolja eddigi tevékenységemmel. Hiszen én is most kezdem csak megérteni, hogy a szabadság egy és oszthatatlan.
PÜSPÖK
Amikor a szemináriumban lelki vezetődnek választottál, sokat tusakodtam magamban, hogy vajon helyes-e téged felvenni a papi rendbe. Előzőleg – tudtuk – nagy csalódás ért téged. Szerelmi csalódás, s az ilyesmi hajlamossá teszi a lelket a világgal való szakításra. De a papi pálya mégsem lehet szerencsétlen szerelmesek menedéke…
RENATO
Én a világgal soha sem szakítottam. Ellenkezőleg. Egyre több szállal kapcsolódom hozzá. Egy egész világrésznek minden népéhez próbálom megtalálni az utat. Abból a szerelmi csalódásból nem a csalódás, a szerelem volt számomra döntő. Nemcsak a test gyümölcse volt, a lélek gyümölcse is.
PÜSPÖK
De büszkén mondod.
RENATO
Mert megtanultam, hogy a férfi és a nő kapcsolatáról nem kell lehajtott fejjel és bűntudattal beszélni.
PÜSPÖK
Olyan biztos vagy benne, hogy kétezer év óta tévedésben élünk, a szüzességet fölében helyezve a szexusnak?
RENATO
A szüzesség is lehet a kegyelem forrása – a szerelem is… És most arra van szüksége a világnak, hogy egyetlen teremtő lendület fellobbantsa bennünk az életet, a lelket…
PÜSPÖK
Nem tudom, hogy ezek a szép, költői mondatok az én meggyőzésemre születnek-e, vagy inkább a fiatalasszony bámulatának felkeltésére? Bár bevallom, efféle költői mondatokat manapság csakugyan lehet olvasni divatos teológusoknál is.
RENATO
Én nem tőlük tanulom… Az evangéliumból inkább. Meg az új mártíroknak az utolsó leveleiből… Van, amelyik írni se tudott, és nekem diktálta a búcsúlevelét a siralomházban… Ezeknek volt ilyen lendületes stílusuk.
PÜSPÖK
A hirtelen szerelemre a franciák az mondják: villámcsapás. Elismerem, hogy ez a villámcsapás a megvilágosodás érzésével járhat.
RENATO
Akárcsak az, amelyik Szent Pált érte.
PÜSPÖK
Nem hasonlítanám össze azt, ami a damaszkuszi úton történt, azzal, ami az ágyban történik.
RENATO
Miért ne? Emlékszem első szerelmemre. Annak a tüzénél, hát igen, ott az ágyban, a hit ugyanolyan fellángolásában lehetett részem, mint jóval később aztán a felszentelésemkor… vagy amikor arcra borulva feküdtem, nem a templom kövén, nem is az ágyban, hanem egy falusi árokban, és fölöttem egy helikopter kelepelt és géppuskázott.
TILDA
Hát ha ezt az az asszony hallaná!… Mennybe menne!
A telefon megszólal.
RENATO
Felvette a hallgatót. Tilda – ez maga lesz! Átadja.
TILDA
Vártam már. A telefonba. Megyek. Leteszi. A kolléganőim telefonáltak: beteg a kislányom. Renatóhoz, aki mozdulna. Nem, nem! Magának itthon kell maradnia… S nem is biztos, hogy beteg. Csak sokallják már, hogy még mindig itt vagyok. Ronda irigyek.
PÜSPÖK
Bár ezt már kérdezte, de még egyszer kérdi. Hol dolgozik asszonyom?
TILDA
Nem kötödében püspök úr… Beszélgetéseket hallgatok le.
Egy pillanatra csend.
PÜSPÖK
Érdekes munkakör… Telefonbeszélgetéseket?
TILDA
A szakításra elszánt asszony cinizmusával. Azokat is, meg egyéb beszélgetéseket is. Rejtett mikrofonnal. Tetszett hallani már ilyesmiről, nem?
PÜSPÖK
De. Csak nem ilyen kompetens személytől. Netalán most azért kereste föl a főtisztelendő urat, hogy ilyen mikrofonokat szereljen föl?
TILDA
Ó, azok már régen fel vannak szerelve! Olyan jóminőségű a felvétel innen a paplakból, mint a legjobb akusztikájú koncertteremből. A püspök úr hangja is mindig remekül érvényesül…
PÜSPÖK
Szórakozottan felvesz az asztalról egy cigarettásdobozt. És ha a főnökei most hallanák? Hogy így kiad a szakma titkain?… Vagy ezt nem hallják?
TILDA
De… Hirtelen. Víz-víz!
PÜSPÖK
Kezében a dobozzal, amit felvett és most megfordított.
TILDA
Víz-víz! Ott nincs – mikrofon! S felel a kérdésre. Ó, az én főnökeim! A fő-főnök a kislányom apja… Különben is, nekem mindig az volt a módszerem, hogy feleslegesen ne titkolózzunk. Jó, ha tudják azok az emberek, hogy mi figyeljük őket. Így még többet elárulnak magukról.
TILDA
Zavarukban, persze. A pszichológiai osztály elismeréssel nyilatkozott erről a módszerről… Az emberek elkezdik keresni azt a kis mikrofont. Mint most maga. Ha nem akarják, akkor is keresik. Ez olyan, mint a vakaródzás… Szinte reménytelen. Van, amelyiknek az átmérője csak öt milliméter. Ki tudhatja, hogy egy reverenda gombjai közt melyiknek van füle. A közlés mámora egyre jobban elragadja – mintha a szólni akaró püspök szájából venné az ötletet. A zápfog aranykoronája! Belefér egy miniatűr leadó! És vannak megbízható fogorvosaink. Így nemcsak azt tudjuk meg, hogy mit beszél az illető, hanem még azt is, hogy mit eszik… A szomszéd bever egy szöget a falba. A fal remekül vezeti a hanghullámokat, és a szög erre érzékeny… Itt van a telefon! A technikai fantázia nélküli emberek azt hiszik, hogy a telefonnal csak azt lehet lehallgatni, amit a kagylóba belebeszélnek. Nevet. Amit így körülötte, azt is! A tanfolyamon még érdekesebbeket is tanultunk. Ami például most forradalmat hoz nálunk is, az az infravörös lézersugár bevetése… Azt már ne kérdezzék tőlem, hogy hogy működik, én sem értem, pedig jelesre vizsgáztam belőle…
RENATO
Azért is túldobja magát ezen a sokkon. Köszönöm a gondviselésnek, hogy a technika ennyi zseniális felfedezését bocsátja rendelkezésemre. A „tanítsatok minden népet” programjába ez nagyszerűen belefér. Végül az igazságot terjeszti a lehallgatás is – még ha csak a lehallgatók szűk köreiben is. De hát az ő lelkük is megér egy misét!
TILDA
Ó, azért ne gondolja, hogy mi csak egy olyan szűk réteg vagyunk!
RENATO
Az eufóriából, ál-eufóriából, átcsap szikrázó haragba. Ha minden ilyen tökéletes: miért jött ide? Kétségbeesett számonkérő indulattal. Miért kellett idejönnie? Engem kiforgatnia? Megaláznia? Miért?… Miért jött ide?
TILDA
Most már ő is komolyan felel. Amire mi kíváncsiak vagyunk, arról maga hallgatott. Mert hogy kikkel áll esetleg kapcsolatban, azt az éjszakai imáiban se mondta el. Az Istennek se mondta el. Egy bizalmasabb együttlét talán beszédesebbé teszi…
Csend.
RENATO
Mintha Tilda mondatát fejezné be. Gondolták a Pszichológiai Osztályon.
PÜSPÖK
Hát villámcsapásnak ez villámcsapás. Csend.
TILDA
De én szívesen jöttem. Megesett rajta a szívem. Azok az éjszakai sírások… Elhallgat. Csend.
PÜSPÖK
No, szólalj meg, fiam!… Tudsz-e valamit mondani még a szerelem nagyszerűségéről? A lélek gyümölcseiről? Rajta! Biztosan érdeklődéssel hallgatnák ezt is valahol. Idegesen felvesz valami tárgyat, megforgatja. Víz-víz! Tudtam… Ti már nem nagyon emlegetitek a poklot. Hát ez az!
TILDA
Azért nem kell úgy odalenni… Mi ketten, a püspök úrral, egy cipőben járunk.
PÜSPÖK
Mármint őnagysága meg én?
TILDA
Őnagyságom és őkegyelmességed… Mert mind a kettőnknek egyaránt a szívén fekszik a kedves atya sorsa. Mind a ketten örülnénk, ha felhagyna a hívek izgatásával… Vagy talán nem kegyelmességed mondta a legutóbbi püspöki konferencián? Idézhetem?… „Mióta Camilo Torres atya Columbiában a hegyekben, fegyverrel a kezében elesett, egyre több latin-amerikai pap lép a partizánokhoz vivő útra. Amíg ez az út a hegyekbe vitt, könnyű volt a megfigyelésük, mert nyomjelzőként kísérte őket a legenda – a jámbor falusi nép között… – Ilyen szépen mondta. – De mióta Che Guevara halálából levonták a logikus következtetést, hogy a bozót meg a szikla már nyújthat elég védelmet, viszont itt vannak az óriás városok, ahol minden házat erődnek tekinthetnek… – hogy is mondta? megvan! – és az indiánosdit játszó gyerekek stratégiája helyett a varsói gettó felkelőiét fogadták el: azóta a mi papjaink is feltűnés nélkül tarthatják a kapcsolatot a legveszélyesebb fölkelőkkel. Én sem tudom szemmel tartani őket”… – Azért tudtam olyan szépen elmondani, ahogy a püspök úr mondta, mert a püspök úr meg pont úgy mondta, ahogy az én főnökeim szokják mondani. Ezért járunk mi egy cipőben, ó, excellencia! A különbség csak az
közöttünk, hogy nekünk megvannak az eszközeink, hogy szemmel tartsuk őket… Óhajt egy kópiát excellenciád a magnószalagjainkról? Szoktunk elfogadni megrendeléseket nagyobb cégektől. S az egyház még nem tisztelt meg a bizalmával. A két olajtársaság is általunk hallgatja le egymás igazgatósági üléseit. Sőt! Privát megkeresések elől sem zárkózunk el. Mindig akad egy-egy válófélben levő milliomos, aki általunk szerzi be a bizonyítékot felesége hűtlenségéről… Renatóhoz. Meddig folytassam még? Mehetek – végre?
RENATO
Elfordul, nem felel, az ablakhoz megy.
Kis csend után.
PÜSPÖK
Régen játszottam efféle játékot. Letérdel, benéz a szőnyeg alá.
Víz-víz! Csak egy svábbogár volt… Ott szalad.
RENATO
Nem csodálnám, ha a potrohában neki is be volna építve egy rejtett mikrofon. Tapossa.
PÜSPÖK
Egyre jobban elárulja, hogy milyen humorérzéke van. Hiába taposod. A kis csótányok már biztos mind mikrofonnal születnek… Szapora fajta.
RENATO
Az önkínzó humor jólesik most neki. A jövő a poloskáké, püspök úr. Ez már csak miniatürizálás kérdése. Előnyük, hogy nem kell energiaforrásról se gondoskodni. A lehallgató poloskákat a lehallgatott maga táplálja, saját vérrel. Az öniróniája már félig beismerés. Az ember soha nem tudja, hogy mi mászkál az ágyában.
PÜSPÖK
Szintén a jelképi szinten. Hát ha az ember nem ügyel a tisztaságra… Na gyere, keresd te is! Te még fiatal vagy.
RENATO
Letérdel, a bútorok alá néz.
PÜSPÖK
Ki tudja, hogy nincsenek-e itt ellen-mikrofonok is?
RENATO
A gerilla ilyet nem csinálna.
PÜSPÖK
Miért ne? Ha a pap csakugyan az ő papjuk, nem árt ha ellenőrzik… Felüti a fejét. Mondd, te csakugyan kapcsolatot tartasz velük?
Kis csend. De mielőtt Renato valamit is mondhatna, a Püspök integetni kezd: ne! ne!
PÜSPÖK
Mutogat, hogy dehogyis válaszoljon, hiszen lehallgatják. Némajáték. A püspök szenvedélyesen magyaráz valamit, hang nélkül, tehát erősebben gesztikulálva…
RENATO
Ugyanolyan szenvedélyesen és ugyanolyan némán felesel vele.
PÜSPÖK
Egy hang nélkül fokozott érvelés végén, Renato néma ellenvetésére, szavakban tör ki. Mártírok? Hősök? Azok legyünk? Azt mondod? De hisz ebben a világban már nincs is mód erre. Idenézz! Itt állunk négykézláb… Bohócok vagyunk! Paprikajancsik! Némán tátogva vitatkozunk az üdvösség útjáról. Mert félünk… Ebben az arénában, ahol te vértanúságra készülsz, és könnyen lehet, hogy meg is éred, a nézőközönség egy burleszk komédián fog röhögni. Leül a földön. Néró ezt nem csinálta!
RENATO
Ő is a földön ül. Szent Péter meg nem tartotta vissza az első keresztényeket, akik boldogan mentek le az arénába, az oroszlánok közé.
PÜSPÖK
Hány fiatalembert küldtek már a halálba efféle érveléssel? Csináltál erről statisztikát?
RENATO
Ha csak egyetlenegyet is, az is nagyon sok. Egyetlen halál több, mint minden halálozási statisztika.
PÜSPÖK
Azért nem ártana – egy kis statisztikát csinálni.
RENATO
Statisztikát? Igen! Nem ártana! Ahány évvel sikerül megrövidíteni ennek a rendszernek a létét, annyiszor háromszázezer gyereket fogunk megmenteni az éhhaláltól. Jelenleg ennyi pusztul el. Statisztika! A kontinensen ez évi három millió… Ki tudja, hogy az egyháznak hány szentje támadna közülük?… Ha Heródes dél-amerikai módszerrel csinálta volna a betlehemi gyerekgyilkosságot, a Kisjézus nem úszta volna meg… Szeretném, ha nem kéne féltenem őt. Jézust. Heródestől. Ez megéri néhányunknak az élete kockáztatását.
PÜSPÖK
Könyökére dől a földön, úgy próbálja magyarázni. Mást is kockáztattok. A gazdasági élet fellendülését. Az üzletemberek már félnek idejönni. A tőke menekül. Miből lesz akkor tej a gyerekeknek? A felebaráti szeretetnek a neve ma: gazdasági fejlődés. Büszke, hogy ilyet mondhat. Ezt különben a Szentatya írta Duval kardinálisnak… Na?
RENATO
A felebaráti szeretetnek a neve: forradalom. Ez volt a neve Jézus idejében és ez ma is.
PÜSPÖK
Fejet hajt Jézus nevére, a szeme megakad a kereszten, nehézkesen föláll, és a falon függő kereszthez megy.
RENATO
Eközben folytatja továbbra is a földön térdelve. Számomra megszűnt a kereszténység avagy a marxizmus dilemmája… Megszűnt a test avagy a lélek dilemmája… Megszűnt az a dilemma is, hogy erőszakkal szemben folyamodhatom-e erőszakhoz… A tennivaló megint olyan egyszerű és világos lett, mint kétezer évvel ezelőtt…
PÜSPÖK
Közben levette a falról a keresztet, forgatja. Nemigen szoktad levenni és megcsókolni ezt… Odaviszi a térdeplő Renatóhoz. Eltartva magától a keresztet, súgja neki. Itt az egyik mikrofon… Tessék!
Nézik. Leteszi a keresztet Renato elé. Csend.
PÜSPÖK
Egyszerű és világos. Csend. Hogy az Istenhez fölhat-e az imád – nem tudom. Te se tudod. De hogy a bárhölgyekből lett lehallgatónők boldogan és kacarászva hallgatják: az szinte bizonyos… Lehet-e vajon egy ilyen kereszt előtt imádkozni: ez is egy dilemma. A kereszt fölé hajol. Engem is hallanak most? Hölgyeim?! Igen! Hát akkor… Elharapja s lenyeli a mondatot, amely feltehetően egy vastag káromkodás lett volna. Sarkon fordul, megy el.
RENATO
Térdel tovább a földön, s hogy egyedül maradt, felveszi a keresztet. Lehet-e egy ilyen kereszt előtt imádkozni? Piszkálja, vizsgálja benne a kis rejtett mikrofont. A mártírok bohócok lesznek, a püspök megtanul káromkodni… Lehet-e egy ilyen kereszt előtt imádkozni – ez itt a kérdés. Vagy helyesebb lett volna, ha most leharapnám a nyelvemet… És mint egy megalázott, méltatlan és felesleges szervet ideszögezném erre a feszületre, Jézus korpusza helyébe. Ide illenék szépen. A rejtett mikrofon fölé egy emberi nyelv. Ez volna korunkban az igazi keresztáldozat… A nyelv, aki elveszi a világ bűneit… És aztán hallgatni csak! Hallgatni! Hallgatni! Leharapott nyelvvel hallgatni… Megcsonkítani magunkat… Mert nem volt elég, hogy Isten heréltje lettem… Legyek most már Isten némája is!… Dö-dö-dö-dö…
LAURA
Hátul, az ajtóban áll. Mióta?
RENATO
A néma ember artikulátlan hangján dönög magában.
LAURA
A vallatáskor aki nem beszél, annak úgyis a nyelvét verik szét. Láthattad eleget, azokat a véres, dagadt nyelveket…
RENATO
Mint aki egy másik szóval akarja kiverni tudatából ezt az iszonyú szózatot – mindegy, hogy honnan jön, hátrafordulnia érte nem érdemes –, csak térdel tovább a földön a lehallgató-feszület előtt, ütemesen himbálja magát, s ismételgeti a védekezés szavát, a véres nyelvek szép csodájára emlékeztetőt. Pünkösd… Pünkösd… Pünkösd…
LAURA
Én vagyok, Renato… Nem ismered meg a hangomat?
RENATO
… Pünkösd… Pünkösd… Pünkösd… Majd beszélni kezd, anélkül hogy hátrafordulna, mintha sikerült volna félálomba, valami éber álomba ringatnia magát.
Sokat álmodtam azt, hogy egyszer csak rám nyitod az ajtót… S ez most megint olyan, mintha álomban történnék…
LAURA
Ma éjszaka már nem engem vártál.
RENATO
Az is pontosan olyan álombeli dolog, hogy egyszer csak valaki más áll előttünk… Nevet. Vagy mögöttünk.
LAURA
Azt hiszem, mind a ketten tudjuk, hogy egyszer még találkoznunk kell. Előre kerül. S képzeld el, valamelyikünket baleset éri, és ez a találkozás örökre elmarad. Kár lett volna. Rosszabb: hülyeség… Az élet amúgy is értelmetlen. Ráadásul még egy ilyen értelmetlenség is… Rágyújt.
RENATO
Mióta elszakadtunk, egyetlenegyszer láttalak. Azon az utcán mentél, ahol a börtönök vannak… Az volt a benyomásom, hogy valami bánt, szomorú voltál… Egy ideig mentem utánad. Nem mertelek megszólítani. S akkor hirtelen eltűntél… Szaladgálni kezdtem. Kerestelek. Hiába.
LAURA
Látszik: gyáva vagy. Igaza volt apámnak.
RENATO
Feláll. Köszönöm, hogy eljöttél. Örülök neki… S jól választottad ki a pillanatot is. Ez a látogatás egészen szépen beleillik a mai nap eseményeibe.
LAURA
Ma történt meg először, hogy azt mondtad: megátkozom azt az emléket… Ma megátkoztál, kedvesem.
RENATO
Csakugyan mindent tudtok. Mindent hallotok… Persze, mondták, hogy a rendőrségen dolgozol. Így beszélik.
LAURA
A te értesüléseid is pontosak.
RENATO
Azt is mondják, hogy a Haláleszkadronnak vagy a tagja.
LAURA
…Pontosak, de nem a legfrisebbek. Már egy másik csoportot vezetek.
RENATO
Foglalj helyet… Ma már járt itt egy kolléganőd.
LAURA
Telejesen haszontalan volt az akciója. Pedig jól indult. A letartóztatott vőlegény nem volt rossz ötlet… Konkrét eredmény mégis: nulla.
RENATO
Minek köszönhetem részetekről ezt a – mondhatom: túlzott – érdeklődést?
LAURA
Kiegészíti a mondatot. Amelyet a jó néhány ezer, forradalmi eszméktől kótyagos latin-amerikai pap között éppen teirántad tanúsítunk? Talán nem kell magyaráznom, hogy a kapcsolatunk megszakítása után – egyidőben azzal a bizonyos terhességmegszakítással – azért engem érdekelt továbbra is: mit gondolsz, mit érzel. Női kíváncsiság? Egy ilyen kíváncsiság, ha rendszeresen kielégülhet, pótolhatja a szerelmi kapcsolatot. Vedd úgy, hogy szerelmi kapcsolat volt.
RENATO
A partner tudta nélkül.
LAURA
Egyoldalú kapcsolat, igaz. De elérkezett, látod, a pillanat, amikor kétoldalúvá válik. Mostantól kezdve már megint partner vagy te is.
RENATO
Vállalom. Legyél a partnerem. Innét úgyis előbb-utóbb ki kell költözködnöm. Gyere velem valamelyik szegénynegyedbe lakni…
LAURA
Kedves vagy. De nem hiszem, hogy erre is engedélyt kapnék.
RENATO
S hogy idejöttél, arra kaptál?
LAURA
Alaposan megvizsgálták az ügyedet. Kiértékelték az összes tekercset…
RENATO
Megint folytatja a mondatot. … A Pszichológiai Osztályon.
RENATO
Nyers szarkazmussal. Most hogy itt vagy, ki az ügyeletes lehallgatóm.
LAURA
Nem a Tilda – ne ijedj meg. Egy kis új munkatárs. Azt hiszem, már ő is szerelmes beléd… Ez afféle szakmai betegség… Egyszóval a pszichológiai osztályon úgy találták, hogy én nagyon megsínylettem azt az első szerelmet, az erőszakos szakítást – a személyiségem sínylette meg. S ők azt mondják, hogy a tiéd is. Úgyhogy a velem való találkozástól nálad egy robbanó őszinteségi rohamot lehet remélni.
RENATO
Ilyet ne remélj. Mert ha én őszinteségi rohamot kapok, bizony képes leszek és megütlek, összeverlek, össze én – ezért a cinizmusért. Hagyd már ezt a hangot!… Arra gondolok, hogy ha akkor kitartok melletted, minden tiltás és fenyegetés ellenére, ha nem menekülök a papi szemináriumba… a feleségem vagy – s azt hiszem: boldog asszony.
LAURA
És most, az emberek élete fonalát ujjaim között pergető Párka… Trikotőz!… Bosszúálló fúria… Mi van még ilyen ősi, alvilági szörnyűség? Erinnisz! Szfinx! – aki oroszlántestével trónol az áldozatai csontjain… Mit bámulsz rám? Hogy hogy megöregedtem? Elváltozott az arcom? Vigyázz, lehet, hogy már Medúza-fejem van – s azért is dolgozunk sötétben, mert kővé mered az, aki meglát.
De ezt már úgy mondja, hogy közel van a síráshoz.
RENATO
Ha az a régi szerelem még számít valamit – mondd, kérlek, mondd, hogyan tudnálak megmenteni…
LAURA
Mitől akarsz megmenteni? A magányosságtól? Minden bolti elárusítólánynak van valakije. Nekem van pénzem, embereket tudok a halálba küldeni, a börtönbe… És senkim. Senkim! Mitől akarsz megmenteni? A vénlányságtól? Már az vagyok. Fiatal vénlány.
RENATO
Hagyd ott… Azokat.
LAURA
Ja?… Erről van szó? A főtisztelendő hittérítő. Meg akar menteni… Nem fog menni. Szenvedéllyel. Mit gondolsz, ha egy húszéves lányt, még annyi se voltam, erőszakkal elszakítanak attól, akit szeretett, akitől tanulta a szerelmet, az első férfitól – és ha ez a lány a szakítás után rájön, hogy többet más férfi nem kell neki –, próbáltam, tudod mennyivel? undorodva öleltem, mit csináljak? mindnek éreztem a szagát, és nem kívántam őket – na hát akkor, mit gondolsz, mi kell nekem ennek az ellensúlyozására?… Ezt kibírni… Hogy mi? Egy különleges csoport. A Haláleszkadron. Ahol már a kiképző tanfolyamon is élő embereken tanulunk… Hogy mit? például az anatómiát. Az emberi test részeit.
RENATO
Hagyd! Azt hiszed, nem tudjuk, hogy a Haláleszkadron tagjai hogy lövöldözik agyon a befogott indiánokat, akiknek a faluja útjában van valakinek? Meg hogy helikopterek szállnak a gerillagynús parasztok faluja fölé? A házakat felgyújtják, és agyonlőnek mindenkit aki mozog, menekül.
LAURA
Agyon? Úgy mondod: agyon? Akkor nagy szerencséjük van.
RENATO
Most már hallgass!
LAURA
Kötelességem elmondani, Renato. A magam módján én is felelős vagyok érted… Az a bizonyos szép, tiszta, első szerelem – minden látszat ellenére – mindkettőnk sorsát hajtja előre. Engem a Haláleszkadronba, téged, végül is a kínhalálba. Objektív hang. A lábakat úgy összeverni, hogy a talp véres legyen. Akkor az udvart fel kell öntözni sósavval, sűrű nyolcasokban… Most ide kell nekik kifutniok, meztelenül, véres lábbal. Persze, ugrálni kezdenek. Táncolnak, megpróbálnak négykézláb mászni… S akkor kezdjük a lőgyakorlatot… Hogy hogy tudtam elviselni? Úgy, hogy téged képzeltelek oda közéjük. Azt hiszed talán, hogy egy szerelem emléke nem tud a sósavnál is jobban marni?… Nap nap után te ugráltál ott a betonon, pucéron, szétlőtt herékkel. …Emlékszel, amikor először táncoltunk?
Csend.
LAURA
Felveszi a keresztet. Van otthon egy kis magángyűjteményem. Szakmai tárgyakból. Nekem adod ezt? Múzeumi darab…
RENATO
És engem mikor fogtok elvitetni?
LAURA
Díszítik az utcákat a holnapi ünnepre. Reggel a körmenetben számon tartja a nép a papokat. Feltűnő volna a hiányod. De az ünnep után…
RENATO
Az ünnep után ki törődik vele – egy pappal, hogy több vagy kevesebb… Menjél most! Nekem még dolgom van.
LAURA
Az ajtóban, csendesen. Mit akarsz csinálni?
RENATO
Nem tudtad? Éjszakánként meg szoktam próbálkozni én is a lehallgatással… Nevet. Ez a munkám. Ahogy a zsoltár mondja… Arra fordul, ahol a falon a kereszt volt – most csak a nyoma. Kiáltozni kezd. „Isten ne hallgass tovább, ne légy süket, és ne maradj szótlan!”
Vége a harmadik képnek
Egy Mária-szobor jelzi, hogy templomban vagyunk.
Már amennyire egy meztelen Mária-szobor ezt jelezni tudja…
A szobrot ugyanis csak most fogja felöltöztetni csudálatos selymekbe, bársonyba két fiatal apáca. (Ha függöny nélküli színpadon folyik a játék, ők húzhatják be kerekeken a szobrot.) Olyanformán meztelen ez a Mária, mint egy próbababa, de az arca és a két keze szinte naturalisztikusan élethű, finom; s tekintete, valamint, mozdulata, amellyel szívéhez kap, nagy fájdalmat fejez ki.
Még van itt a templomban egy szék – a legközönségesebb századvégi polgári ebédlőgarnitúrából való szék, oldalánál egy kis térdeplő zsámoly.
A szék támláján papi stóla. Örömünnepi színben: piros.
Kintről egy katonazenekar muzsikája szól. Egyveleget ad elő a „Három a kislány”-ból, rezesbanda átiratban.
A kis apácák legelőször is a koronát rakják föl Mária fejére, ez maga is hatalmas ötvös-építmény, esetleg a Szentháromságot ábrázolja. A korona körül széles sugarú ívben csillagkoszorú.
Még épp csak ez az ékköves arany-mennyország van Márián, amikor bejön Agáta. Feketében, fején is fekete csipkekendő, s kis fekete bársony szatyor a kezében.
Az apácák a meztelen Szűz elé ugranak.
KIS APÁCÁK
Gyorsan. Hogy jöttél ide? – Csukva volt a templomajtó! – Nem szabad bejönni! – Nem látod, hogy pucér a Szent Szűz?
AGÁTA
Megállt. Szegénykém! Nem is tudtam, hogy ilyen sovány…
KIS APÁCÁK
Süsd le a szemed legalább! – Nem szabad ránézni! – Majd ha felöltöztettük, akkor nézheted!
Az egyik kis apáca, széken állva öltözteti a szobrot, a másik, aki éppen a Mária szívébe való kardokat szedte elő egy dobozból, most egy ilyen karddal hadonászva megy Agáta felé.
AGÁTA
Kelleténél jobban megriadva – talán az apácaemléktől – vadul támadó lesz. Vigyázzon! Nálam is van fegyver!
KIS APÁCA
Jaj, de ijedős vagy!… Ezeket a kardokat csak a hétfájdalmas Szent Szűz szívébe szoktuk döfni. Megcsókolja a kard pengéjét.
AGÁTA
A sekrestye felől jöttem be. Egy papot keresek, hogy meggyóntasson, mielőtt a körmenet elindul.
EGY KIS APÁCA
Itt nincs semmiféle pap! Még csak az hiányzik, hogy egy férfi is bejöjjön! Gyorsan öltözteti tovább a szobrot.
MÁSIK
A kardokkal. Mindenki más meggyónt már az ünnep előtt!
EGYIK
Vagy talán éjszaka bűnbe estél?
AGÁTA
Én még csak ezután fogok bűnbe esni.
MÁSIK
Ilyen esendő a természeted? És ilyen könnyen belenyugszol? Adogatja közben fel a kardokat a társnőjének.
EGYIK
Miközben sorra döfi be a hét hegyes kardot a Szűz mellébe. Így!… Így!… Tegyél erős fogadást, hogy nem akarod a bűnt!… Mondogasd magadban: nem akarom… nem akarom…
EGYIK
A bűnöd jobban fáj a Szűzanyának, mint ez a hegyes kard. Belevágja. Így!… És te mégse akarsz lemondani róla… Nézd, nézd! Mindjárt kicsordul a könnye…
A másik kis apácához. Add fel a gyémántkönnycseppeket!
MÁSIK
Ékszerdobozból veszi elő a drágakövekből csiszolt kövér könnycseppeket. Jaj, de szép lesz… Szebb lesz, mint tavaly volt!
Közben a könnycseppeket rátűzik a szobor arcára.
RENATO
Be, karingben. Szóltak odakint, hogy valaki gyónni szeretne? Maga az?
AGÁTA
Én vagyok. De hogy maga csakugyan az-e, akit én keresek, abban nem vagyok biztos… Beszéljen még! A hangjáról biztosan fölismerem.
RENATO
Engem nem ismer és a hangomat igen?
AGÁTA
Ott voltam az Anunciónban aznap, amikor a börtönlelkész meg akart menteni egy halálraítéltet. Azt kiálltotta: „ez az én testem!”
RENATO
Hogy hallhatta volna? Messze volt az a női raboktól.
AGÁTA
Nem számít! Hallottam! És én is kiabálni kezdtem, mint a többiek. És betörtem az ablakot, és megettem az üveget. Akkora vágás van a gyomromon! Megmutassam?
RENATO
Miért akart meghalni?
AGÁTA
Nem akartam meghalni. Azt akartam, hogy jöjjön valaki, és fölöttem is mondja el, hogy ez az én testem… Mondja el most!
Egy pillanatnyi csend.
RENATO
A szolidaritás legnagyobb szava ez. Hisz minden élőre elmondhatjuk: ez az én testem. A misében is a legnagyobb szó ez. S azt hiszem: a szerelmesek közt is… De ott, akkor, hiába mondtam. Pedig mindenki hallhatta és értette is, hogy ezzel a szóval s az Istentől kapott hatalommal átváltoztattam azt a halálraítélt testet Jézus testévé. Mért? Hogy a kenyér átváltozik, azt könnyebb elhinni? De a tiszt mégis tüzet vezényelt… Térdeljen oda! Feltéve, ha most már biztos benne, hogy én vagyok én. Ezt kedvesen mondta, szinte tréfálva. Veszi a stólát, megcsókolja, s a nyakába teszi.
AGÁTA
Igen, ez most már biztos… Nem térdel le.
RENATO
Sok időnk nincs. Nemsokára indul az úrnapi körmenet. A katonazenekar már megjött. A világi hatalom az idén is megadja a tiszteletet az egyháznak. Bemelegítőül valami bécsi zenét játszik…
AGÁTA
Szeretem az ilyen zenét. Volt egy kis rádióm, az ingem alatt hordtam. Azt mondtam, hogy nekem csak az kell, hogy a szívem hallja… Mégis elvették.
RENATO
Hol? Az Anunciónban?
RENATO
Leült a székre. S most már gyóntatóként. Mi az a bűn, amelyre feloldozást kívánnál, Isten irgalmából?
AGÁTA
Csak áll, így mondja. Gyilkosság.
Kis csend.
A KÉT KIS APÁCA
Amint elkészültek művükkel, a Madonna felöltöztetésével, mindjárt letérdeltek elébe, és buzgón imádják. De azért lopva fülelnek arra, hogy mit beszél Renato és Agáta.
RENATO
Rezzenéstelenül nyugodt hangon. Az emberek között ez a bűn mindennél súlyosabbnak számít. Ha ezt elkövetted, csakugyan nem bízhatsz másban, csakis Istenben.
AGÁTA
Nem követtem el. De gondolatban elszántam magam rá. Ezért kérlek, oldozz fel engem előre.
RENATO
Bűntársnak akarod talán Istent és engem is, egy kitervelt gyilkossághoz?
AGÁTA
Sebesen hazudik. Ápolónő vagyok, és pontosan tudom, hogy mi vár az egyik betegünkre. A kínhaláltól akarok megmenteni egy embert. Ahogy mondod: Isten segítségével! Most térdel le végre. Imádkozz értem Istenhez, adja hozzá szent kegyelmét. Hogy sikerüljön. Hogy legyen erőm megtenni. Nem olyan könnyű meggyilkolni valakit, akit szeretünk.
RENATO
A szenvedést az Isten azért küldi ránk, hogy próbára tegyen…
AGÁTA
Belevág. Nem, nem! Azt nem lehet elviselni! Az olyan szenvedés lesz, ami most rá vár, hogy aki csak hallja vagy látja…
RENATO
Most ő vág bele. Hallja! Látja! Aki kívül áll, csak a jajgatásunkat hallja, csak a vért és a verítéket látja…
AGÁTA
Belevág megint. Nem elég? Nem elég már ez is, hogy ennek láttán, hallatán megátkozza azt a túlságosan is türelmes…
RENATO
Belevág. Ne mondd ki! Ne fejezd be a mondatot! Hiszen azzal a túlságosan is türelmes Istennel versenyre kelhet a kínhalált haló türelme is. „Még!” … „Még!” – mondhatja. Mert hátha éppen akkor, a legnagyobb kínok között, kezd rájönni, hogy miért is élt, és akkor már a kínok sincsenek hiába…
AGÁTA
„Még?” … „Még?” – ha akarná, se mondhatná, mert a nyelve úgy megdagad, hogy a szájában nem fér…
RENATO
Felírja egy papírra: „Még!” … „Még!”
AGÁTA
Elvették tőle a ceruzáját!
AGÁTA
A börtönfalakon láthattad a vért: „Elég!” … „Elég!” … „Nem bírom tovább!” … „Elég!”
RENATO
A törvény utolér, és téged is oda fog csukni… Figyeled ezt a jókedvű zenét? Ünnep van. Mi is pirosba öltözünk. A város tele lett az erdők szagával. Ide be is érzik. Sorfalat állnak kint a fiatal katonák. Amikor bejöttél a templomba, mind utánad bámult. Hiszen szép vagy te is. Igazán nagyon szép vagy. Másnak a szenvedését megrövidítve, halálig tartó szenvedést vállalnál. Minek?… Minek?… Ez az ünnep azt tanítja, hogy érdemes élni… Menj el innen! Kelj fel, és ne vétkezz! Tanulj meg élni…
AGÁTA
És te magadtól miért nem kérdezted meg soha azt, hogy „minek”? Hogy minek a szenvedést vállalnunk másokért? Ha úgy szereted a zenét, ha észreveszed a lányokat, minek szántad rá magad, hogy bekerülj te is az Anunciónba, ahol az udvart fellocsolják kénsavval, és véresre vert talppal oda hajtsanak ki… Csend. Az ünnepnek nagyon hamar vége lesz.
Kis csend.
RENATO
Az ápolónőknek karbolszaguk van. Neked nincs karbolszagod.
AGÁTA
Nem vagyok ápolónő. A táskájából kivesz egy kis revolvert.
A két kis apáca – akiknek, úgy látszik, nagy gyakorlatuk van, hogy lehajtott fejjel buzgón imádkozva is mindent meglássanak – most felugranak és egy-egy kis sikoltással kirohannak.
RENATO
Ezek mindjárt fellármáznak itt mindenkit. Gyorsan kell eltűnnie…
AGÁTA
Mondja azt, hogy feloldoz! Mondja azt, hogy nem haragszik… Tiszta szívvel akarom megölni magát…
RENATO
Lassan feláll. Csakugyan meg akarsz ölni?
AGÁTA
Szintén feláll. Higgye el, jobb lesz. De oldozzon fel! Ha maga feloldoz, az számít!
RENATO
Bámul rá. Csendesen mondja. Egyre világosabban érzem, hogy amit csinálsz, nem bűn. Hogy nincs is bűn. Hogy az Isten szemében nem lehet bűn semmi, de semmi sem. Ezért engedte meg, hogy téged és mindenkit feloldozzalak… Felemeli a kezét a bűnbocsánat mozdulatára.
AGÁTA
Ugye, nem haragszik?
RENATO
Elmosolyodik, mintha egy gyerek kérdezte volna ezt.
AGÁTA
Elsüti a revolvert.
Kint harsog a „Három a kislány”.
RENATO
…Istenem, te tudod, hogy mindnyájan ártatlanok voltunk… A sebére szorítja a kezét. Siessen! Meneküljön… Amerről jött!…
AGÁTA
Elteszi a revolvert, és csendesen hátrál arra, amerre a sekrestye van.
RENATO
Talán inteni akar neki – elveszi kezét a sebéről, csupa vér. Egy pillanatig megdöbbenve nézi. Ez az én vérem… Gyorsan visszakapja kezét a sebére, azt szorítja, és kicsit imbolyogva, de egyenesen megindul a templom kapuja felé.
Az ablakban megjelenik a két kis apáca feje. Csak egy pillanatra…
A KÉT KIS APÁCA
Láttuk! – Fekete ruhás fiatal nő volt! – Magassága: százhatvannyolc centiméter! – Büntetett előéletű!…
Az utolsó szavak már erősítőkön át.
Vége a negyedik képnek
Megint a „kötöde”.
A két kis apáca kiáltozása, sokkal harsányabban, mint a valóságban. Az Agátát játszó színésznő személyleírásának az adatai, ismételten, de újak is, önellentmondásokkal: testmagassága hol egy törpéé, hol egy óriásé, haja és szeme színe igen változatosan, bőre színe: fehér, sárga, kreol…
Emellett az erősítőkön át jövő kiáltozások mellett ugyanakkor itt kiáltozik Tilda is. S Tildára meg Laura.
TILDA
Térdre állva, a kurvák őszinte, buzgó, babonás hitével. Mária! Mária! Ott van a Csodatevő Mária!… Mentsd meg őt!… Ne hagyd, hogy megöljék!… Nem nézheted!… Mária!… Tégy csodát!
LAURA
Le s fel járkál, ő meg Tildát hallgattatná el. Nem tesz csodát!… Mit lamentálsz, te hülye!… Lelőtte! Hallottad, hogy lelőtte!
TILDA
Nem lőtte le, mert Mária a saját testével felfogta a golyót!
TILDA
Mint a világ legtermészetesebb jelenségét, úgy magyarázza. De igenis, felfogta, mert úrnapján nem engedheti, hogy ilyenek történjenek az ő templomában. Feláll. Te mért akarod mindenáron, hogy Renato meghaljon?
TILDA
Csináljunk valamit! Mindenhatók vagyunk. Mindentudók vagyunk Te mondtad. Istennők vagyunk. Mutasd meg, mit tudsz!
LAURA
Késő… Agáta megmutatta, mit tud. Megölte.
KÉT KIS APÁCA
Hangja. „Különös ismertetőjele: a gyomrán hosszú vágás… Friss műtét nyoma!”
LAURA
…Akinek egy öngyilkosság meg se kottyant… Megölte és elmenekült. Elzárja a hangszórót. Megállítja a magnót. Vastagon megjátszva, élvezettel megjátszva, hogy semmi se történt. Ejnye, ejnye, ez az Agáta, már megint mennyit késik. Meg fogom mosni a fejét… S mindjárt nagyon határozottan. Ezt a tekercset most letöröljük! Pörgeti vissza.
TILDA
De hiszen rajta van az egész gyilkosság!
LAURA
Hát aztán? Talán feltámasztod vele?… Ha százszor újrajátszod: Renato százszor meg fog halni. És egyszer se támad föl… Letörölni!… S a magyarázat, csendesebben.
Agáta nyakán még hurok lehetne ez.
TILDA
De hisz ez rettenetes!
LAURA
Majdnem hidegen mondja, miközben figyelmesen pörgeti vissza a szalagot. Hogy jössz te hozzá, hogy azokat a szavakat használod, amelyekhez csak nekem volna jogom?… „Rettenetes” – ez az én szavam… Ne vedd el a szavaimat.
TILDA
Te nem mondasz semmit.
LAURA
Annál rettenetesebb. Nem?
TILDA
Én megszoktam, hogy ami a szívemen, az a számon.
LAURA
Én voltam az első nő az életében. Sorrendben, legalábbis.
TILDA
Jó, köszönöm – én az utolsó. Tudom.
LAURA
Tévedsz. Az utolsó Agáta. Mi csak ágyba vittük. Ő a halálba. Nevetni kezd. S nem hagyja abba.
TILDA
Igazad van. Jobb, ha nem derül ki, hogy ki ölte meg… Éppen elég ember esik ki a rendőrség ablakán, kihallgatás közben. Vagy kap heveny vakbélgyulladást… Most még az hiányzik, hogy ezért is minket tegyenek felelőssé.
LAURA
Továbbra is a magnót kezeli, s közben mondja. Ismételten dicséretre fogom felterjeszteni Klotilda hadnagyot. Tanújelét adta, hogy kényes a szakma becsületére…
Hagyja a magnót, pörögjön. Komolyan mondja. Ez egyre fontosabb lesz. Az egyetemisták, persze az egyetem rácsos kapuja mögül, imádnak gúnyolódni a rovásunkra. Az újságírók is még mindig nagyon sokat megengednek maguknak… Olaszországban tíz héten át vezércikkeztek egy telefonlehallgatási botrányról. És nem volt senki, aki az asztalra csapott volna. A Watergate-ügyben körüllövöldözték az elnököt is… Hát mi ne szaporítsuk ezeket az ügyeket! Leül, kezébe veszi a kötőtűit. S ahogy ezek felett eltűnődik. A szakma legmélyebb szívhangjai ezek. Azt hiszed, én nem tudom, hogy amit csinálunk: szükséges rossz? Az. De ebben az átmeneti korban, amelyben élünk, nélkülözhetetlen. Mi lenne itt, ha még ez se volna… Én is szeretek álmodozni, Tilda. Én is sejtem, hogy az igazi majd az lesz, amikor olyan tökéletesen tudjuk befolyásolni az embereket, hogy nem is lesz szükség semmiféle lehallgatásra… Beszéljenek! Telefonáljanak! Hisz úgyis azt mondják, amit kell. Mit hallgassunk le? Hárommilliárd szájból az egyetlen központi adást? Na látod! Ez lesz az igazi boldog kor. És akkor már mi is feleslegesek leszünk, a rejtett mikrofonjainkkal, a magnószalagjainkkal… Kimegyünk a divatból, Tilda, de ki ám! Igazi kötőnénikék leszünk!… Csak olyan ellenőrző szúrópróbákat kell majd néha
csinálni, hogy nem hibásodott-e meg valahol a szerkezet… Utópia – mondod? Most még utópia, mert a technikát még nagyon fel kell fejleszteni hozzá. De meglesz. Csak az nem biztos, hogy vajon mi megérjük-e… De amikor heteken át hiába dolgozunk, mint most is, amikor már a nyugtató sem segít, mert álmomban is lehallgatott hangokat hallok, akkor én mindig az utópiából merítek új erőt… Mert tudod te, milyen szép lesz, hogy mindenki azt csinálhatja, azt mondhatja, azt gondolhatja, amire rá van programozva?
Kis csend. A múltkor a tévében egy orosz darab ment. Magas rangú katonatiszt árvái szerepelnek benne. Három lány. Kár, hogy téged az ilyen nívós irodalom nem érdekel. Nem szégyellem bevallani, hogy biz én végigbőgtem. Mert mi is csak úgy álmodozunk… álmodozunk… álmodozunk… – S alig lehelve mondja ki, hogy miről – egy komplettül manipulált össztársadalomról…
TILDA
Szerintem akárki akármit mond, a lehallgatás éppen úgy nem fog kimenni a divatból, mint a prostitúció…
LAURA
Már megint a tábornok lánya. Ezt azért megmagyarázhatnád.
TILDA
A lényeg itt is az, hogy nem lehet elfojtani az emberben azt a vágyat, hogy a másik emberbe, így vagy úgy, de behatoljon. Ez a vágy mindig megvolt, és mindig meglesz. És mért kéne ezt elfojtani? Mért?… Eddig valahogy röstelltem elmondani neked… Elhallgat.
LAURA
Most már nemigen van, ami elválasszon minket.
TILDA
… tudod, Laura, mióta itt dolgozom, határozottan jobban élvezek, mint amikor a Csampsz Elizéeszben dolgoztam. Nem érdekes?
LAURA
Distancíroz. Nekem ehhez hiányzik az összehasonlítási alap.
TILDA
Azt hiszem, a lehallgatás általában jót tett az ösztöneimnek. Valahogy jobb a libidóm.
LAURA
Felugrik, elfordul, végigzongorázza a magnó billentyűit.
LAURA
Nézem, hogy honnan kell törölni.
KIS APÁCÁK
Magnóhangja. „…Nem szabad! – Pucér a Szent Szűz!”
AGÁTA HANGJA
Magnóról. „Szegény Szűzanya!”…
LAURA
Akkor hát innét. Törlésre kapcsol.
Ettől kezdve némán, lassan fut a szalag.
LAURA
Megint felénk fordul. Órájára néz. Hallgat.
TILDA
Azt hiszi talán, hogy ma nálunk munkaszünet van.
LAURA
…Nem lett öngyilkos? Hajlamos rá.
TILDA
Egy ilyen vallásos lány… Jön!
Csakugyan hevesen nyílt ki az ajtó.
LAURA
Leül, s int Tildának is.
S úgy ülnek a kötőtűikkel, mint legelőször.
AGÁTA
Be, ahogy a templomban láttuk. Megáll. Jó reggelt.
LAURA
Jó reggelt. Megint késtél. Majdnem egy órát késtél… Elakadt talán a villamos az úrnapi körmenetben?
AGÁTA
Az úrnapi körmenet, azt hiszem nem indult el… Megöltem a papot.
Kis csend.
LAURA
És ha Renato nincs, akkor mi nyersanyaghiány miatt talán becsukjuk a boltot – azt gondoltad? Csend. Renato Lazo nincs. Ez igaz. Megölték. Ez is igaz. De hogy ki ölte meg? Lehet, hogy az soha, de soha nem fog kiderülni… Csend.
Mi itt dolgozunk, kicsikém. Látod. A magnón ott forog a legfrissebb szalag. Most törli róla, amit felvettünk: az egyetlen hitelt érdemlő dokumentumát a ma reggeli gyilkosságnak… Bele akarsz hallgatni? Megnyomja ölében a távvezérlő egyik billentyűjét.
AGÁTA
Hangja a magnóról. „Vigyázzon! Nálam is van fegyver!”
LAURA
Lehalkítja a hangot. Apropo! Miféle fegyver volt?
AGÁTA
Kiteszi a revolvert a táskájából, s bedobja a fiókba.
AGÁTA
Hazudik, tehát hevesen mondja. Gyűlöltem! Ellenségünk volt!… Azt mondtátok! Méltatlan pap…
LAURA
Felugrik. Ne játszd itt nekünk Jack Rubyt… Pofon üti. Megbízásból?
AGÁTA
Csak így tudtam megmenteni – tőletek… Hirtelen. Ne töröljétek le a hangját! Hallani szeretném még!… Hogy csinálhattok ilyet? Hogy semmi, de semmi ne maradjon belőle?
LAURA
Még mi vagyunk a szívtelen gyilkosok, Tilda… Ahelyett, hogy megköszönnéd…
LAURA
Hosszan nézi Agátát, s mintha egy belső hallással figyelné a magnót, egyszer csak azt mondja. Na! És hangosra váltja.
RENATO
Hangja a magnóról. „Szóltak odakint, hogy valaki gyónni szeretne. Maga az?”
LAURA
Már el is kattintotta. „Én vagyok” – mondtad. Ezt már töröljük… Látod? Üres lesz a szalag. És fehér a lelked. Lehet újra kezdeni megint az életet… Az öngyilkosság után. A gyilkosság után.
AGÁTA
Azt hiszem, a nyomomban vannak.
TILDA
Megöleli. Amíg közöttünk vagy, ne félj! Na! Most tör ki rajtad a félelem. Mindnyájunkkal megesik, hogy nem bírjuk ki, s beletenyerelünk annak az életébe, akit lehallgatunk. Egyszer – megesik. Tilos, borzasztóan tiltják, de ennyi vaj kell is hogy legyen a fejünkön… A Csampsz Elizéeszben a belépő lányoknak pénzben kellett letenni a kauciót. Te most letetted a kauciót. Odafent is nagyobb lesz a bizalom irántad.
LAURA
Elvárjuk, hogy a munkáddal tegyed majd jóvá.
AGÁTA
Nem hittem, hogy megbocsátjátok. Laurától. Te is?
LAURA
Nem arra születtem, hogy bárkinek is az özvegye legyek. Nem fogok a sírjához kijárni. Nem is lesz sírja. Ahogy Columbiában, annak a másik meggyilkolt papnak sincs…
AGÁTA
Camilo… Camilo Torres…
LAURA
Annak. De nagyon tudod!… Még hogy zarándokhely legyen belőle! Hirtelen Agátához, akit tetten ért valami emlékező mosolyon. Te látod őt?
AGÁTA
Olyan különös volt. Az utolsó pillanatban mosolygott… Kicsit felemelte a kezét… De nem védekezésül, nem, nem!… Így – és mosolygott…
TILDA
Furcsa… rálőni valakire, aki mosolyog. Tűnődő objektivitással mondja ezt, nem elítélően.
AGÁTA
Maga is eltűnődve idézve a pillanatot. Lehet, hogy éppen ezért tudtam…
Kint nyílt az ajtó, csengőszóval.
LAURA
Suttogva, élesen. Mért nem tettetek ki egy táblát? Hangosan énekelve. Úrnapja! Zárva vagyunk.
TILDA
A függönyön át kilesett. … Apácák.
LAURA
Vidáman! A kötőtűkkel vezényel. Énekeljetek!
AGÁTA
Mit énekeljen? mit is énekelhetne? a „Három a kislány”-ból, persze. „…Tschöll papa lányai mi vagyunk”…
HÁRMAN
Táncolva, mint a játék elején. „… Megszöktünk, itt vagyunk”…
A templomból ismerős két fiatal apáca, és Klementina, az Anunción börtön öreg apácája együtt, be.
KIS APÁCÁK
Sebesen mondják, egyszerre, Agátára. Ő volt az!… Ő volt az!… Feltűnően fehérbőrű!… A gyomrán harminc centi vágás! – Kékszemű! – Barna! – Alacsony, kreol…
A HÁROM LEHALLGATÓNŐ
Közben táncolnak tovább. „…Tschöll papa lányai mi vagyunk!”
KLEMENTINA
Most szólal meg, lassan, nyomatékkal. Büntetett előéletű.
Csend. A tánc megállt.
AGÁTA
Sután, viccesen azért még folytatja az éneket, és táncol is egyedül tovább. „…Megszöktünk… Megszöktünk… Megszöktünk…”
KLEMENTINA
Megmondtam, hogy vissza fogsz te jönni.
AGÁTA
Megdermed és most egy artikulátlan kiáltással. Nem!
KLEMENTINA
Gyere szépen, Agáta!
LAURA
Agátát hagyjátok! Ami történt, nem tartozik rátok.
KLEMENTINA
Gúnyosan, s nem alaptalan fölénnyel. De hiszen mi is Tschöll papa lányai vagyunk, kedvesem… Ironikus áhitattal. Úgy értem, hogy ugyanazon égi Atya lányai. Egy kis hívogató ujjmozdulat Agáta felé. … Na?
KIS APÁCÁK
Szinte részvéttel. Látod? Mit csináltál? – Hiába öltöztettük fel a Hétfájdalmú Szüzet! – A körmenet is elmaradt! – Hiába van felvirágozva az egész város. Üresek az utcák.
AGÁTA
Elkezdett közben nevetni. Ti bolondok vagytok. Hiszen soha ennyi nép nem volt az utcán! A körmenet is elindult. Renato testét emeli fel az érsek, és azzal osztja az áldást…
KIS APÁCÁK
Egy lélek… Egyetlen lélek sincs az utcán!
AGÁTA
… Az egész utca énekel!
KIS APÁCÁK
Mi nem hallunk semmit… Semmit.
AGÁTA
Mert alusztok, a fületeken alusztok! Nagy mozdulattal kinyitja az ablakot. Tessék!
Semmi sem hallatszik. Csend.
AGÁTA
… És ő tudta, hogy ez lesz. Ezért mosolygott, amikor megöltem. Ez most az igazi börtönlázadás! Az egész város az Internacionálét énekli!
Csend. Hosszú csend.
AGÁTA
Nem elég? Kapcsoljátok be a lehallgató mikrofonokat! Senki se bujkál többé! Vége annak, hogy ne merjük kimondani, ami a szívünket nyomja… Halljátok? A háztetőkről kiabálják ki az igazságot!
Csend. Csend.
Közben fokozatosan sötétedik a szín.
AGÁTA
Közben ki-kitörő ideges nevetéssel. Azt mondjátok, hogy nem halljátok?… Mert rosszak a gépeitek! Bedöglöttek!… Én olyan tisztán hallom, hogy mit beszélnek az emberek…
Teljes sötétség. És csend.
AGÁTA
Kis szünet után. Látom is őket.
Csend. Sötétség.
KIS APÁCÁK
Mi nem látunk semmit! Mi nem hallunk semmit!
LAURA és TILDA
Semmit, Agáta… Semmit!
AGÁTA
Nevetése hallatszik. Honnan? A sötétből? Valamelyik mikrofonból? Visszhangosan szól ez a nevetés és a kiáltása is. Mert ti mindnyájan süketek vagytok és vakok!… Süke-tek!… Va-ko-ok!
Csend.
Éles fénysugár, csak Agátára. Úgy áll, mint amikor először megláttuk. A két keze összekötve. A melléhez szorítva tartja a kis tranzisztoros rádiót. Teljesen meztelen.
Mozart Klarinétötöse szól a rádióból, halkan.
KLEMENTINA
Agáta! Szép neved van, Agáta! És egy suhogó pálcával, széles és lassú mozdulatokkal ütlegeli.
Ha a félhomályban feldereng a másik két Lehallgatónő alakja: a fekete bőrpárnás okuláré van a szemükön.
Vége
|