Mint a gyümölcs a fán
V. Hugo
Nemes Nagy Ágnes ford.
Történik Magyarországon, a háború végén
Kórházi különszoba. Éjszaka. A fekete papírral beragasztott ablakok zárva. A háttért egy nagy, fehér paraván foglalja el, mögötte feltehetően betegágy, s a betegágyban nagybeteg. Nincs magánál. Már nincs is. Látni, hallani nem is fogjuk. Kilátszik a paraván mögül az infúziót szolgáltató szerkezet csúcsa. Elöl, egy kis olvasólámpa fényénél egy fiatal ápolónő olvas. A könyv mulatságos lehet, mert néha hangosan felnevet. Közben hosszú, befont hajával játszik. Mellette egy kis vekkeróra egyszerre csak berregni kezd. Az ápolónő feláll, felgyújtja a nagy villanyt, bemegy a paraván mögé. A hangját halljuk.
ZITA Hangja. Már megint felébresztem… Nincs nyugtunk egymástól… látja… Mindjárt meg is vagyunk. Észre se tetszett venni… Úgy ni!… Aludjunk szépen tovább. Egy félóra múlva megint jövök… Kijön az ágyra akasztható táblával. Álmodjon valami szépet… A fiáról… Ennek én már hiába beszélek. Valamit ír a táblára, és leteszi az asztalra. Beigazítja megint a vekkerórát. Hirtelen kitör. Jaj de szörnyű nehéz itt a levegő! Hogy mit tud még mindig kiizzadni magából egy ilyen összeaszott öregasszony! Eloltja a lámpát, kinyitja az ablakot. Kint vaksötétség. Kihajol az ablakon, nagyot lélegzik. Felnéz egy emeleti ablakra. Szólít valakit. Psz!… Psz!… Ti is szellőztettek? Hátára fordul az ablakpárkányon, úgy beszél felfelé. Te hogy bírod ki egyáltalán azzal a sok gangrénással? Én ezért nem bírom a sebesülteket… A szag miatt… De már itt is legszívesebben gázálarcot tennék fel… Ilyenkor én mindig vidám regényt szeretek csak olvasni. Mindig ugyanazt. Minden haldokló mellett ezt olvasom, már tisztára saláta… Á, nincs magánál. Majd kölcsönadom. Gyere le érte… Jó, cserélünk… A modern regényeket én azért nem szeretem, mert engem borzasztóan felizgatnak. Az jó, de mégis… És a Halálos tavasz-nak már a címétől is megőrülök… Én imádom a szerelmes regényeket, de csak akkor, ha nem vagyok egyedül… Ha ott van kéznél a férfi… Nem tudom, mikor jön, szolgálatban van. De jön. Azért jó különszobásnak lenni. Hozd le a Halálos tavasz-t… Hosszú ez az éjszaka! Máskor meg rövid. Nevet. Jaj! és ez a forróság. Csak úgy ömlik a falakból a hőség. Nagyon nyomott a levegő. Én is majd megfulladok. Pedig igazán nincs rajtam semmi… Mindent ledobtam… Na hallod! Nevet. Ez a köpeny, meg a hajam… Nem elég az?
Nyílik az ajtó. Az ajtónyítással a homályos-kék folyosói lámpa fénye. Egy ember áll az ajtóban.
GYÖRGY Az ajtóban, fiatalember, civilben. Halkan köszön. Jó estét. ZITA Ki az? Felszól. Várj, valaki bejött. A férfihoz. Nehogy villanyt gyújtson. Mit akar? GYÖRGY Az anyámat keresem. Nem itt van? ZITA Maga az? Hazaengedték? GYÖRGY Igen… Hogy van az anyám? Ugye, nem késtem el? ZITA Alszik… Engem nem ismer meg?
Csend.
ZITA És ha úgy mondom, hogy – engem nem ismersz meg? GYÖRGY Nem. Nem tudom… Láttam olyat, hogy a saját nevét is elfelejtette valaki, meg hogy az anyját hogy hívják… Az emberből kiesik az, amit itthon hagyott… ZITA Belevág. Maga nem felejtette el az anyját, és semmit… Nem kell úgy mentegetőzni. Becsukogatja az ablakot. Nem emlékszik rám, és kész. Mért is kéne emlékeznie? GYÖRGY Felvillantja a zseblámpáját. Fekete papírból légoltalmi előírásoknak megfelelő fényvédő van a lámpán, így nagyon irányított a fénycsóvája. Ezzel Zita arcába világít. Nézi. Emlékszem – a nevére is –, Zitácska. ZITA Gúnyosan. Csakhogy meg tetszik ismerni György úrfinak. GYÖRGY Az arcával együtt már a hangja is ismerős. Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg mindjárt. Hány évig is éltünk egy házban?… Végig? Nem?… És ápolónő lett? Vagy barátságból van itt az anyám mellett?… Látja, a hajára külön is emlékszem. Régen is így viselte. Ugye? ZITA Nem így viseltem! Fokozódó, fojtott gyűlölettel. Mit világít a szemembe? Mit vallat? Mi közöm nekem magukhoz? Mit képzel? Ápolónő vagyok. Ide vagyok beosztva. Kész. GYÖRGY Igen. Persze, emlékszem arra is, hogy maguk soha nem kedveltek minket valami nagyon.
Közben letette az asztalra a lámpát, amely vakító fehér foltot vet a paravánra.
ZITA Azóta kiderült az is, hogy nekünk volt igazunk. Már akkor. GYÖRGY Tulajdonképpen még érthető is. Nekünk fönt a nagy lakás. A főorvos úr mindenhová kocsin jár. A mama zongorál… És milyen szép ruhákban járt… Ugye, milyen szép asszony volt a mama? ZITA Nyersen. Ne próbálja kiforgatni! Ha mi lakunk fent az emeleten és maguk a szuterénban, akkor is gyűlöltük volna magukat. GYÖRGY Annál szebb, hogy most mégis ápolja az anyámat, Zita. ZITA Semmi szépség nincs benne. Csinálom… Még jó, hogy nem félti az anyját attól, hogy tudom is én, mit csinálok vele… Hogy kicsinálom. GYÖRGY Ugyan már!… Indulattal. Hallgasson! ZITA Mért? Azt hiszi, nem csodálkoznak rajtam, hogy milyen türelmes vagyok? „Te tisztára bolond vagy!” Hányszor hallom én ezt! GYÖRGY Tudom, hogy jó kezekben van. ZITA Meg hogy külön szoba, külön ápolónő, extra kiszolgálás! Hogy jön hozzá? GYÖRGY Feszesen, megvetően. Igaz is, hogy jön hozzá? Ezt a kórházat az apám építette. Róla is van elnevezve. ZITA Csak volt. Mindegy… Hát igen, ezért kivételeznek vele… Felcsattan, megint a szólam. De hogy közben a mi katonáink odafönt a sebészeten milyen körülmények közt vannak!… Érzi a szagot, ami bejön? GYÖRGY Ez a sötétség, ez a sötét éjszaka odakint… Ez az egyetlen mentség… ZITA Már szellőztetni se lehet! Csapkodja be az ablaktáblákat. GYÖRGY Vigyázzon! Fölébred. ZITA Kómában van.
Csend.
GYÖRGY Ez a zaj? ZITA Igen. Nehezen lélegzik. GYÖRGY Így küszködik azért a kis oxigénért… ZITA Villanyt gyújt. Szemben áll Györggyel. Azért legyen nyugodt. Jó kezekben van az anyja. Virágot is szoktam hozni neki a kertből. GYÖRGY Látja. ZITA Mit lássak? Hirtelen. Mit bámul úgy rajtam? Hogy ilyen könnyen vagyok öltözve? Nem tudhattam, hogy beállít. A vőlegényemet pedig úgy fogadhatom, ahogy nekem tetszik. GYÖRGY Bocsánat… ZITA Régen is mindig majd felfalt a szemével. Nem tudtam, hogy bújjak. GYÖRGY Elnézést kérek. Nem emlékszem. ZITA Mit akar itt? Mért jött ide? Éppen éjszaka! Kiszámította? GYÖRGY Kérem, ne kiabáljon… ZITA Fél, ugye? Hogy rajtakapják. Nézi Györgyöt. Részvét nélkül. Hogy maga hogy néz ki! GYÖRGY Civil ruhája csakugyan nincs rászabva, nagyon piszkos. Nincsenek vonatok. Egy szenesvagonban jöttem. ZITA Civilben? GYÖRGY Civilben. Hát aztán… Hirtelen. Amikor megkaptam a hírt, hogy az anyám beteg, mindjárt szabadságot kértem. ZITA És adtak? GYÖRGY Adtak. ZITA De azért nem örülne, ha elkapná egy őrjárat, és igazoltatnák. GYÖRGY Itt nem kapnak el. ZITA Tudja, hogy hány lógóst meg szimulánst elkaptak már itt? GYÖRGY Rólam nem tud senki. Éjszaka jöttem. ZITA Csak én… Így bízik bennem? GYÖRGY Igen. Majd. Mindenkiben. ZITA És honnan ez a nagy bizalom? GYÖRGY Kabalából. Hátha ez segít… Akármit csináljanak velem, én bízni fogok az emberekben. Megfogadtam. ZITA Eddig sikerült? GYÖRGY Eddig igen…
Csend.
GYÖRGY Hirtelen szorongással. Lélegzik? ZITA Kicsit hallgat, majd. Lélegzik. GYÖRGY Igen, hallom én is… Talán elő kéne készíteni rá, hogy itt vagyok. Áll a paraván előtt. Látnivalóan neki is nagy elhatározásra van szüksége, hogy belépjen mögéje. Magának kéne előbb beszélnie vele. Azt mondani, hogy hírt kapott rólam. Aztán, hogy telefonáltam, már a városból… Aztán egyszerre csak ott állok az ágya mellett… Tudja, hányszor elképzeltem ezt?… „Egész úton hazafelé”… Pontosan. ZITA Az órára néz. Nemsokára adok neki injekciót. Majd Györgyre. Maga tulajdonképpen meddig akar itt maradni? GYÖRGY Én azt gondoltam, hogy most már együtt lehetek vele.
Csend.
GYÖRGY Addig – itt maradhatok? ZITA Odamegy hozzá. Nézd, Gyuri, az nem olyan egyszerű. Nekem van egy vőlegényem. Katonatiszt. Sokáig van mindig szolgálatban. Éjfélig, éjfél utánig. Tudod, sok a katonaszökevény meg a megbízhatatlan elem…
Elhallgat.
GYÖRGY Idejön? ZITA Mostanában, hogy különszobás vagyok… GYÖRGY Bemegyek a paraván mögé. Nem zavarlak titeket. ZITA Ne haragudj, hogy megkérdem. De a papírjaid rendben vannak? GYÖRGY Olyan szorgalmas a vőlegényed? Szolgálaton kívül is? ZITA Ő hisz abban, amit csinál. GYÖRGY Látod, én jobb véleménnyel vagyok róla, mint te. Nyugodtan ittmaradok, jöjjön ide. ZITA A kabala? Benne is bízol? GYÖRGY Van neki is anyja. Vagy volt. Ebben a tekintetben mindig marad a férfiakban egy szikra szolidaritás. Ebben bízom. ZITA Majdnem nevetve. Mondd, Gyuri, és arra nem gondolsz, hogy a vőlegényem esetleg féltékeny is lehetne? GYÖRGY Talán ezt a kórházi paravánt mégse fogja összetéveszteni a vőlegényed, akármilyen féltékeny természetű is, a pikáns bohózatok paravánjaival. ZITA Na na! Én még annyi szerelemre éhes embert nem láttam sehol, mint a kórházakban. Nemcsak a doktorok, az ápolónők – mit akarsz? Hosszúak az éjszakák – de a betegek, a sebesültek, a haldoklók! Vannak róluk legendák. Hát én mondhatom, hogy ezek nem legendák. Ágy – az ágy… Test – az test. Amíg csak lélegzik… GYÖRGY A féltékeny vőlegény. Lehet, hogy igazad van. Egy banánhéjon is el lehet csúszni. De tudod, ha én a veszélyeket így kiszíneztem volna, amik rám várnak, soha nem indultam volna el, amikor a hírt megkaptam. ZITA Nem fantázia, amit mondok. A vőlegényem máris féltékeny. GYÖRGY Erről, azt hiszem, én nem tehetek. ZITA Lehet. De mégis rád féltékeny. Elkezd nevetni – játékosan, kihívóan. Majd. Magára féltékeny, Gyuri úr. GYÖRGY Most már ne tréfáljon, kérem. Én beülök az anyám ágya szélére, és maguk csináljanak, amit akarnak. ZITA Ezt nem tudom, hogy hogy képzeli? GYÖRGY Ha pedig a vőlegényét zavarja a jelenlétem, ma éjszaka majd másutt piheni ki a szolgálat fáradalmait. ZITA Maga akkor se maradhat itt. GYÖRGY Ki tiltja meg? ZITA A törvény.
Csend.
ZITA Gondolja, hogy a beteg mamát elfogadják mentségnek, ha rajtakapják, hogy mi ketten egy fedél alatt voltunk egy egész éjszaka? Csend. A maga érdekében mondom. Magát csukják le érte. Engem nem. De képzelheti, hogy nekem sem kellemes… GYÖRGY Tompán. Melyik törvény – a sok közül? ZITA Tudja maga jól. GYÖRGY Elfelejtettem, hogy ezek a törvények a táborkerítésen túl is érvényesek. ZITA Azért figyelmeztetem. Ezt nagyon komolyan veszik. A fajgyalázást. GYÖRGY Lehet. Egy hétig tartott, míg hazajutottam. Most nem megyek el innen. ZITA Én pedig nem fogok éjszakára együtt lenni… Nem folytathatja. GYÖRGY Belevágott. Menjen el maga! ZITA Én? Én? Átéléssel hazudik. Ha én nem teljesítem a kötelességemet a beteg mellett, és valami baj lesz, ellenem eljárás indul! Sikoltva. Ha meghal az anyja, maga a felelős. GYÖRGY Váratlanul, élénken, halkan. Lehet, hogy még meg lehet menteni?… Azt mondja, hogy még meg lehet menteni?… Hogy még lehet, hogy élni fog? ZITA Vállat von. Az egyik orvos szerint ez egy újabb agyvérzés, a másik szerint fellépett az urémia. Ezért nincs magánál. GYÖRGY Melyik – jobb? ZITA Az urémiának van gyógyszere. Azt kapja. Félóránként. A holmiját kezdi összeszedni. De most majd nem kapja. GYÖRGY Mit akar?… Mit csinál? ZITA Természetesen elmegyek… Kidobott. GYÖRGY Az ajtóhoz megy. Bezárja. A kulcsot zsebre teszi. Nem megy el. ZITA Akármikor tudok csengetni az ápolóknak, vagy kiabálni az ablakon. GYÖRGY Vigyázzon! Most már én is azon a ponton vagyok, amikor nekem már minden mindegy… Tegyen úgy, mintha én nem volnék itt. ZITA Mosolyogva, megvetően végigméri, lassan odébbsétál, nézegeti a könyveit, leül, az egyikbe belelapoz. Cilike! Hányadszor olvasom… Felnéz. Nem tudom, hogy ebben a szobában ki van most közelebb a halálhoz… A mama vagy a fia. GYÖRGY Tíz nappal ezelőtt, amikor a munkatáborból megszöktem, remélni sem mertem, hogy ezt a pillanatot egyáltalán megérem. ZITA Szökevény is? GYÖRGY Mit csodálkozik? Sejtette. ZITA Jó orrom van. GYÖRGY Megérezte rajtam a halálraítéltet. A felkoncolandót. ZITA Csak azért, hogy még láthassa? A paraván felé intett. GYÖRGY Csak azért. ZITA Hogy tudják imádni az anyjukat….
Kopogás.
ZITA Pszt! GYÖRGY A vőlegénye? ZITA Megrázza a fejét: nem. A nővér… a sebészetről. Azt hiszem.
Újabb kopogás. Nyitni próbálják az ajtót.
ZITA Mint akit inkább mulattat a helyzet. Mit fog ez most rólunk gondolni? GYÖRGY Előveszi a kulcsot, odaadja. Nyissa ki! S maga bemegy a paraván mögé.
Ütemes koppantások.
ZITA Jó, jó hallom!… Mit akarsz? a Ciliké-t? Nyitja az ajtót, fogja a könyvet, kisurran. GYÖRGY Lassan kilép a paraván mögül, megáll. Zita nincs. ZITA Visszajön, behúzza maga után az ajtót, visszaül, megnézi az órát. Nemsokára be kell adni az injekciót. Milyennek találta? GYÖRGY Nem tudom… Rosszabbra voltam elkészülve. Az arca olyan, mint régen. ZITA Nem volt hajlandó kivenni a fogsorát. Azt mondta: én szép akarok lenni, a fiamat várom.
Csend.
GYÖRGY Mit mondott még? ZITA Összevissza. Félrebeszélt. GYÖRGY Mit? ZITA Reggel ma azzal kezdte, hogy itt van a fiam. Itt van a fiam! Hogy ő érzi, hogy maga itt van egész közel. El kellett tolnom a paravánt, mert azt állította, hogy itt van a szobában. Nem volt itt persze senki. GYÖRGY Aztán? ZITA Aztán, hogy kerítsek igazi kávét, mert maga csak az igazi kávét szereti… GYÖRGY Lassan leereszkedik egy székre. Mit olvas? ZITA Cseréltünk. A nővérrel. A Halálos tavasz.Imádom. GYÖRGY Nem fogom zavarni. A fejét odahajtja a paravánhoz. Elfogta a fáradtság. ZITA A nővérnek azt hazudtam, hogy a vőlegényem van itt. GYÖRGY És a vőlegényének mit mond? ZITA Fél?… Fél tőle? GYÖRGY Nem… Igen. Attól, hogy kiabálni fog. Azt az ezerszer hallott három-négy szót fogja itt kiabálni… Mindent meg lehet szokni. Ezt nem… Szidni fogja az anyámat is. ZITA Ma éjszaka nincs randevúnk. Hazudtam az előbb. Itt most biztonságban van. Felugrik. Megint bezárja az ajtót. S áll az ajtó előtt, nézi a férfit. GYÖRGY Csendesen. Biztonság? Hol van biztonság? Legföljebb biztonságérzetről beszélhetünk. Ez pedig lehet, hogy csalóka… De lehet, hogy nem csalóka. Az igazi biztonságérzet az volt, az anyánk szoknyája mögött. Egy napja már, hogy itt lent dekkolok a szenespincében. Nappal nem mertem feljönni. S olyan boldogan szundikáltam a füstölgő szénkupacok között, mint aki veszélyes útról végre hazaért… Az anyja szoknyája mellé… Pontosan… A biztonságba. Én is éreztem őt, látja, a falakon keresztül… Tökéletesen eltöltött odalent az anyám közellétének mámorító biztonságérzete. Váratlan, objektív hangon. Ha meghal az anyám, ennek az érzésnek is egyszer s mindenkorra vége.
Csend.
GYÖRGY Igen, azt hiszem, itt most biztonságban vagyok. Hallom a lélegzését… Hogy dolgozik a tüdeje. ZITA Közel megy Györgyhöz. Lehet, hogy ezért is ragaszkodnak az élethez úgy az öregasszonyok. Nevet. Védik a magzatjukat. Még most is. Megáll György széke mellett. Ha volna fiam, biztosan én is szerelmes volnék belé… Hozzám nem jöttél vissza, ugye? GYÖRGY A fiad majd visszajön. Hozzád is. ZITA Hetvenéves leszek, izzadt, csapzott, ősz hajjal… Nem érdekel? Az anyád annyit beszélt rólad. Én is vártalak. Amikor nyílt az ajtó, tudtam, hogy te jössz… A fiú kezét magához vonja. Hogy bírjátok ki a táborban? Nevet. Én nem bírnám ki egy női táborban, férfiak nélkül, egy hétig sem. Hiába! Ti borzasztóan ki lehettek éhezve. Azért el is szoktatok tőlünk. A sebesültek is így vannak. Nehezen tudnak kezdeményezni. De milyen hálásak! GYÖRGY Hirtelen feláll. ZITA Mi az? Félsz, hogy idenéz? A paraván mögül…? Odamegy hozzá. Mért zavarná őt, ha megérzi, hogy te boldog vagy? GYÖRGY Tiszteletben tartom azt a törvényt, amelyre emlékeztetett… Amelyre köpök! ZITA És ha így még érdekesebb? GYÖRGY Magának. Lehet. Elfordul. Mit adnék érte, ha zsidó lehetnék, a szabad akaratomból. ZITA A vőlegényem mindig azt mondja, hogy az a nő, aki odaadja magát nektek, az egész árja fajt beszennyezi. Na? Ha ilyen büszke vagy… Az egész fajt letiporhatod. Állj bosszút! Kidobtunk magunk közül? Térj vissza belénk. Itt vagyok… Gyűlölsz minket? Most meggyalázhatsz. GYÖRGY Ehhez az kéne, hogy úgy gondolkozzam, mint te, mint a vőlegényed. Mint az a törvény. Nem megy… A különbség, úgy látszik, nagyobb köztünk, mint te gondolod. Én nem hiszek benne, hogy az érintésemmel meggyalázhatlak. ZITA Pedig ebben ma már mindenki hisz. Odébb megy. Amikor a vőlegényemnek elmesélem, hogy hogy próbáltatok ti engem mindig megkeríteni… GYÖRGY „Mi?”… Én? ZITA Miért ne? Egy házban laktunk. A főorvos úr fia előbb csak leselkedik, aztán ha tudja, hogy nincsenek otthon a szüleim meg a bátyáim, leszökik hozzánk, pénzt kínál, erőszakoskodik… Nem nehéz elképzelni… Mondtam, hogy féltékeny magára. Meg van győződve róla, hogy engem maga defloreált. Tizenöt éves koromban. GYÖRGY Sok ilyen történeted van? ZITA Van. A vőlegényem nem tud betelni velük. Az se számít neki, hogy igazak-e vagy sem. Azt mondja, ezek őt megerősítik a hitében… Bizalmasabban. Megőrjítik. GYÖRGY De amit mondasz, nem igaz! ZITA Nem számít. Mondom. GYÖRGY Számít! ZITA Maga azt hiszi, hogy az ő mestersége könnyű? A többiek vedelik a pálinkát, mielőtt elindulnak razziára. A vőlegényem nem iszik, nem bírja a töményet… Valami csak kell neki is. GYÖRGY A te kis buja, kamaszlány fantáziáid… De megfékezte magát. Nem üti meg. ZITA Üssön meg!… Mi az?… Gyáva! Pedig úgyis azt fogom mondani neki, hogy megütött… Azt csak hazudtam magának, hogy nincs randevúnk. Dehogyis nincs! Ide fog jönni… Alig várom, hogy itt legyen.
Csend.
ZITA Most még elmehet.
Csend.
GYÖRGY Most mintha nem hallanám a lélegzését.
Csend.
ZITA Megnézem. GYÖRGY Nem. Elhárítja. Maga nem… Most már csak én lehetek mellette…
Bemegy a paraván mögé.
ZITA Élénken. Virágot kéne tenni a kezébe. Úgy szokás. A katolikusoknak keresztet vagy rózsafüzért tesznek… Voltak is itt virágok. Csak levittem a kápolnába. Felajánlottam Kis Szent Teréznek. Az ő gyógyulásáért…
Megszólal az ébresztőóra.
ZITA Gyorsan elzárja. Látja, segítette őt Szent Terézke. Könnyű halála volt… Búcsúzz el tőle, és menj haza. A régi lakásotokra. Itt van a kulcsa. Kiteszi az asztalra. Mi kaptuk meg. Az anyád is beleegyezett. Írást adott, hogy minden a miénk. Én a te szobádban lakom. Megtaláltam a diákkori naplódat is. Sehol nem írsz benne rólam… Eloltja a villanyt. S kinyitja az ablaktáblákat. Csak kilépsz az ablakon, s átmégy a kerten… Semmit nem hűlt le az éjszaka… Otthon megvárhatsz. Most siess! Tudom, hogy a gyász mindig hogy letöri a férfiakat… És neked sok halottad lehet… Ne hagyd, hogy lehúzzon. Nem szabad kétségbeesni. Ne félj, nem ápoltam rosszul az anyádat. Még írást is adott, hogy jól ápoltam. Egy krikszkraksz az egész. De a vőlegényem azt mondja, hogy így annál hitelesebb… Az ablakban. Ha majd valami bizonyítványra lesz szükségem. Hogy én rendesen viselkedtem… Nem érdekel… Nekem nem kellenek enyhítő körülmények… Fentről pisszentés hallatszik. Hirtelen kihajol az ablakon. Pssz!… Na, milyen a könyv? Képzeld, meghalt az öregasszony… Még nem vitték el. Befordul, a paravánhoz megy. Halkan. Most már muszáj elmennie. Ha magát itt találják, vége… Én se tudok majd mit mondani… Nem érti? Nálunk megbújhat. A családom is gyűjti a jó pontokat… Most már nem tart soká az egész. Tudja, hogy még embereket is menthetnénk. Együtt… De innen most menjen el! Ha itt találják, azt hiszik, hogy cinkosok vagyunk. Hogy én a maga barátnője vagyok… Engem is bajba akar sodorni? Megnyomja a csengőt. Én kislány koromban mindig azt képzeltem, hogy maga egyszer feleségül vesz…
Távolból hallatszik az éles csengőszó.
ZITA Hallja? Hívtam az ápolókat… Egyetlen perce sincs! Mit akar attól a halottól? Megéri?
Valami zaj kintről.
ZITA Jönnek!… Ha kilépsz az ablakon, elmenekülhetsz… Nem? Hirtelen. Segítség! Megtámadtak!… Ne nyúljon hozzám! Tépi magán a ruhát. Halkan. Láthattad volna, hogy nincs alatta semmi – semmi… Felrántja az ajtót. A folyosó fénye. Ez a hála, hogy önfeláldozóan ápoltam az anyját!… Eltűnik a folyosón. Csak a hangja. Megtámadott!… A szörnyeteg!
Csend.
GYÖRGY Hangja csengően, gyerekkori emléket idéző iskolás skandálással – a paraván mögül. Kedveskedve, játékosan mondja. „Egész úton – hazafelé – Azon gondolkodám:– Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat…” Csend. Majd közeledő lábdobogás. GYÖRGY Többé már nem iskolásan. „…Míg állni látszék az idő.”
Függöny
Régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, olvastam valahol, ha jól emlékszem: egy francia folyóiratban, pár szavas utalást egy olyan esetre, amilyet ebben a darabban megírtam. Az éjszakás ápolónő nem tűrte meg a betegszobában a zsidó rokont, fajvédelmi törvényre hivatkozással. Mikor az anyám betegágya mellett ültem, Váradon, 1962-ben, sokszor eszembe jutott ez a történet – 1965-ben már majdnem formába öntöttem, az Irodalmi Színpad egy másik darabot keresett az akkor bemutatott Felismerés és búcsú című egyfelvonásosom mellé (Fiatal nők, kékben és pirosban a végleges címe). De közben a színház talált a műsorába egy másik darabot, a sürgető alkalom elmúlt. A színházak (televízió, rádió) érdeklődése is elfordult, talán végképp, a háború borzalmaitól. – Soha le nem írom ezt a darabomat, ha a Szépirodalmi Könyvkiadó nem ajánlott volna föl ennek is helyet a tervbe vett drámakötetemben. Most, hogy a darabot megírtam, s az évek során hozzá felgyűlt jegyzeteimet eldobhatom, látom, hogy sok jegyzetet csináltam a darab két szereplőjének jelleméhez Sartre-nak a zsidókérdésről szóló tanulmányából. Hadd másoljak ide egy-két mondatot ezekből a jegyzetekből. Talán glosszául is szolgálhat a darabomhoz. „Az antiszemita a gyűlöletet választotta, mert a gyűlölet: hit… A meggyőződés erős, mert mindenekelőtt azt választotta, hogy áthatolhatatlan lesz. És azt is választotta, hogy rettenetes lesz…” „Ő az az ember, aki fél. Persze nem a zsidóktól: fél magamagától, lelkiismeretétől, az ösztöneitől, a felelősségektől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól. Mindentől, csak a zsidóktól nem.” „Az antiszemitizmus egyszóval az emberi sorstól való félelmünk. Az antiszemita az az ember, aki könyörtelen szikla akar lenni és dühös folyam és pusztító istennyila: minden, csak ember nem.” |