Magnificat, avagy a hősiesség iskolája

Első jelenet

ATTILA

Csendben van.

OTTÍLIA

Megnéztem az imént. Elaludt. Ültében…

ATTILA

Hála istennek! Csak aludná át ezt a hajnalt, ezt a reggelt, ezt a napot…

OTTÍLIA

Éjfél után, amikor úgy elkezdett fázni, a teájába tettem egy kis altatót is. De olyan ideges volt, kihányta. Azért most mégiscsak elaludt. Így alszik… Mutatja. Ugrásra készen.

ATTILA

Mire felébred, már nem lesz férje. Mint akit megcsonkolnak az operálóasztalon… Ha aztán még alszik egy sort, mi se leszünk…

OTTÍLIA

Nagyon halkan. Hallgass!

ATTILA

Azt mondod, alszik.

OTTÍLIA

Akkor is. Nem akarom, hogy ilyeneket mondjál. Nem elég neked ez a gyász? Nem elég? Tetézni akarod?!

ATTILA

Ne sírj.

ATTILA

Az első villamos… Most megy át a Ferenc József-hídon.

OTTÍLIA

Azt hiszem, ezen az éjszakán ami még barna hajam volt, az is teljesen megőszült… Most már tiszta fehér lesz a hajam. Ezt is megértük. Látod, ilyen az ember, csak magára gondol, ilyenkor is.

ATTILA

Szinte mániásan. Mindenki mindig csak magára gondol. Nekem is csak magunkon járt az eszem. Egész hosszú éjszaka.

OTTÍLIA

Most már ő is mániásan, egy vég nélküli vita kiolajozott járata ez. Semmi okod sincs rá, hogy most tépelődj. Semmi, de semmi.

ATTILA

Nem tépelődöm. Minek? Döntöttem. A mánia után jön a mániás derű. Szépen elindulunk majd a Ferenc József-hídon. Kéz a kézben. Olyan hangon kezd beszélni, mintha szerelmi ajánlatot tenne az öregasszonynak.

OTTÍLIA

Nem!

ATTILA

De. Egyre szorosabban fogjuk majd egymás kezét… A híd közepén megállunk. Megcsókoljuk egymást…

OTTÍLIA

Erőtlen tiltakozással, amely már majdnem kokettéria. Fényes nappal, a híd közepén… Olyanokat beszélsz!

ATTILA

Milyeneket? Amikor jegyben jártunk, akkor nem beszéltünk ilyeneket?

OTTÍLIA

Most udvarolsz. Csak azért, hogy levegyél a lábamról. Hirtelen kitör a rémület belőle. De nem, nem, nem!… Nem!

ATTILA

Nyugodj meg. Ne gondolj semmire… Na… Látod…

OTTÍLIA

Elgyengült, panaszos hangon. A fiunkra gondoltam. Képzeld el, ha a hírt megkapja. Idegenben. Belebolondul. Mért tették?

ATTILA

Majd gondoskodom róla, hogy megtudja:  tisztán  haltunk meg… Erre gondolj te is. És meglátod, nem lesz nehéz. Na!

OTTÍLIA

Tudom. Kéz a kézben.

ATTILA

Azt akarod, hogy a fiunk, ha a háború végén hazajön, leköpjön minket?

OTTÍLIA

Hallgass!… Élénken, gyorsan. Ez a másik hanglemez. Az ezredszer elhangzó panasz és szemrehányás. Ez is olyan most nálad, mint amikor folyton kártyáztál. Még, még, még! Te mindig olyan mániás voltál. Nem bírsz megállni, nem bírod abbahagyni… Rád ismerek. Erről az elvakult szenvedélyről.

ATTILA

Most az egyszer.

OTTÍLIA

Mindig azt mondtad: „Most az egyszer”… „Most az egyszer, Ottília”.

ATTILA

Utoljára. Most az egyszer tényleg utoljára… Szépen kérlek – Ottika… Ottíliácska… Megint a szerelmes hang.

OTTÍLIA

Nem tudom… Nem tudom… Megpróbál kitérni. Nem is tudom már, hogy miről beszélsz. Ez a mai éjszakai szörnyű virrasztás… Csak legalább Péter jönne haza. Hol marad?… Én azt hiszem, nemcsak beleőszültem, hanem bele is zavarodtam… És te is! Belezavarodtál te is ebbe a virrasztásba. Ezért jönnek elő a mániáid.

ATTILA

Hallgat, majd a csend után egészen más hangon. Nem volna csoda. De sajnos, nagyon is magunknál vagyunk.

OTTÍLIA

Biztos?… Olyan biztos ez?

ILONA

Hangja a szomszéd szobából. Egy nyugodt, túlzottan is nyugodt hang. Hány óra van?

OTTÍLIA

Ilona… Látod?… Most felébredt.

ILONA

Hangja. Hány óra van?

ATTILA

Buzgón, hangosan. Megnézzük… Megnézzük… Felpattintja a zsebóra fedelét. Az öreg kronométert. Mit mutat.

ILONA

Már szemrehányó kiáltása. Mért hagytak elaludni?

OTTÍLIA

Korán van még, Ilona drágám… Még csak most ment el az első villamos.

Második jelenet

ILONA

Egy felszakadó sikoltással. Már?! Az ajtóban áll. Fiatal nő, sötét ruhában.

ATTILA

Nagyon korán van… Érdekes, megállt… Lehet, hogy a nagy izgalomban elfelejtettem tegnap felhúzni?… Hány óra lehet? Nem régen állhatott meg.

ILONA

Bejött. Élénken, gyorsan beszél. A tompa kétségbeesésből át ebbe a röpke egzaltáltságba. Nem! Ne nyúljon hozzá! Hagyja úgy!… Attila bácsi, adja nekem az óráját!

ATTILA

Túlzott buzgalommal. Hogyne! Hogyne! Nagyon szívesen.

ILONA

Ne haragudjék, hogy elkérem. Hadd őrizze nekem ennek az éjszakának az idejét… Lassúdva. Megállt magától. Szép tőle… Az ingaórákat ilyenkor meg szokták állítani, ugye? Kis csend, majd hirtelen. Lehetséges volna, hogy már megtörtént?

OTTÍLIA

Nem, nem, lehetetlen. Túl korán van!

ILONA

Villámgyors rákérdezéssel. Mikor van a kivégzés? Mit mondtak?

ATTILA

Zavartan, csendesebben. Azt nem mondták… Nekünk nem mondták.

OTTÍLIA

Nem, nem! Az nem volt meg. És még annyi minden történhetik. Annyiszor van, hogy az utolsó pillanatban hozzák a kegyelmet.

ILONA

Regényekben.

OTTÍLIA

Légy nyugodt, nem történt még semmi. Édesapád sincs még itthon. Ő biztos, hogy hazajön előtte. Nem maradhat mellette… csak egy bizonyos ideig. Ez is nagy szó, hogy beengedték.

ATTILA

Rendkívüli! Soha nem hallottam ilyenről.

ILONA

Ha engem beengednek, én végig mellette maradnék. Az utolsó pillanatig.

OTTÍLIA

Esztelenség!

ILONA

Papot adnak melléje, hogy kísérjen, nem? A feleség mért nem kísérheti? Jézust is kísérte az anyja.

OTTÍLIA

Őt kérd, ő adjon vigaszt. Máriához imádkozzunk.

ILONA

Ilyenkor nem kell vigasz. Jogunk van a kétségbeeséshez. Ezt Jézus anyja is nagyon jól tudja.

OTTÍLIA

De még mennyire kell a vigasz. Nekünk is, és neki is. Ezért jó, hogy ott van mellette apád. Ő megtalálja a hangot. Egy olyan bölcs ember…

ILONA

Ne vigasztalja! Mentse meg!

OTTÍLIA

Azt hiszed, Ilonkám, hogy apád nem tesz meg mindent, de mindent?

ILONA

De, de, de! Csakhogy az ember olyan hamar elfogad mindent, ami körülötte történik. Ha embert gyilkolnak, azt is.

ATTILA

Annál többet már nem lehet tenni, amit édesapja tesz.

ILONA

Tudom. Csend. És megmenti?

OTTÍLIA

Annyi minden történhetik egy éjszaka.

ILONA

Az, hogy elmúlik. Vége. És hogy nem tudtunk semmit, de semmit se csinálni.

OTTÍLIA

Feküdj le egy kicsit. Próbálj aludni. Fel fogunk költeni, amikor apád megjön. Egy negyedórányi álom is jót tesz. Szükség van még az erődre.

ILONA

Ó, ha a nászéjszakát végig tudtam csinálni – eszembe se jutott, hogy aludni kéne… Elkezd nevetni.

OTTÍLIA

Jaj, istenem, te, te… Kitör belőle a sírás.

ATTILA

Ne sírj mindig!

ILONA

Mért sír? Hát nem azt mondta, még lehet, hogy kegyelmet kap?

ATTILA

Buzgón. Hogy édesapja nem jött haza, az is jót jelenthet.

ILONA

A legrosszabbnál rosszabb most már úgyse jöhet… Maguk menjenek lefeküdni. Nem maguknak való már ez a virrasztás.

ATTILA

Jaj, dehogy hagyjuk most magára!

ILONA

Én majd itt csendben megvárom apát… Lekönyökölt az asztalhoz. A karikagyűrűjével matat. Játszom tovább a gyűrűmmel. Van az a babona, hogy ha egy gyűrűt egy tárgy fölött lógatunk… Ezen a kis cérnaszálon van a gyűrű – látják? –, és a gyűrű magától mozgásba jön. És a mozgásából lehet látni, hogy annak a tárgynak a gazdája él-e, vagy már nem él. Ha így körbejár a gyűrű, az azt jelenti, hogy él… Ha le s fel járna, az azt jelentené: János halott.

OTTÍLIA

De drágám, hisz nincs itt semmilyen tárgy, ami a Jánosé. Ki kéne tenni valamit. Egy fényképet, egy levelet vagy a cigarettatárcáját…

ILONA

Nézzék! Nézzék! Nézzék! Hogy milyen erővel él… Hogy jár körbe a gyűrű… Most válaszol. Én vagyok az a tárgy, aki a Jánosé vagyok… Figyelik?

OTTÍLIA

Szelíden. Ilonkám, mozgatod a kezed.

ILONA

Lecsapja a gyűrűt az asztalra. Hát persze hogy mozgattam, amikor azt akartam, hogy éljen… Milyen lendülettel járt körbe. A cérna egészen belevágott az ujjamba… Halálos nyugalommal, majdnem élénken. Tudják maguk, mért mondják azt, hogy akasztott ember házában nem szabad kötélről beszélni?

OTTÍLIA

Ilonkám!

ILONA

Folytatja. Én most jöttem rá. Mert folyton rá gondolunk, és akkor persze minden olyan lesz, mintha épp  arról  gondolnánk rá. Hogy az ujjamon itt van ez a cérna… Meg hogy megállt az óra. Vissza is adom az óráját, Attila bácsi, nekem nem kell. Hisz én most már úgyis mindig csak rá fogok gondolni. Akármiről beszélnek… A rossz dolgokról éppen úgy, mint a jó dolgokról. Nekem nem mondhatják, hogy van valami, amiről nem szabad beszélni… Erről a mai éjszakánkról eszembe jut a nászéjszakánk. A nászéjszakánkról ez a mai éjszakánk. Ezentúl nem lesz semmi, ami elválassza a legeslegjobbat a legeslegrosszabbtól… Élénken. Attila bácsi, emlékszik maga, hogy János mindig milyen jobbnál jobb tréfákat tudott csinálni? Nevetni kezd, megint. Hogy milyen viccei voltak neki… És hogy az apám milyen nehezen viselte el ezeket… Vacsoráztunk a Vadászkürtben. A másik teremben valami miniszteri bankett volt. Ott ült az egész kormány. „Ezek adják el a hazát” – morogta a papa a bajusza alatt, és bánatában a legnehezebb húsokat rendelte. János meg odacsúsztatott egy tízpengőst a kávésfiúnak, hogy kezdje el kiabálni végig az éttermen: „Quisling Béla kegyelmes urat kérik a telefonhoz!”… Persze hogy mindenki a miniszterelnökre nézett… Ilyen ötlet! Hogy Quisling Béla kegyelmes urat kérik a telefonhoz… Senki se mert szólni a fiúnak, hogy hagyja abba…. A papa feszengeni kezdett. „Egy kissé túl erős volt, János” – súgta oda. A papának semmi, de semmi humorérzéke nincs.

ATTILA

Közben. „Quisling Béla kegyelmes urat… kérik a telefonhoz”… Micsoda ötlet!

OTTÍLIA

És ez olyan jó vicc?… Lehet… Jouer avec le feu… Kinek akarsz telefonálni, Ilonkám?

ILONA

A telefonnál. Nem veszik fel.

ATTILA

Borzasztó korán van még.

ILONA

Mert megállt az órája? Minden perccel azt érzem, hogy túl késő kezd lenni… És közben elmulasztunk valamit… De mit?… Mért nem válaszolnak?… Kitör. Hát valamit csak lehet még csinálni?… Vegyék már föl! Ott biztosan mindenki talpon van.

OTTÍLIA

De kinek telefonálsz?

ILONA

A fogházba. Hogy mondják meg az apámnak: ne vigasztalja, mentse meg!

Harmadik jelenet

PÉTER

Közéleti kitűnőség, az erkölcsi fenntartással kollaborálók köréből. Hogy köszönjek? Jó reggelt?… Az Isten legyen irgalmas hozzánk?

ILONA

Leteszi a kagylót. Mért hagytad ott?

PÉTER

Ameddig maradhattam, maradtam. Kis csend. Ő is kért, hogy jöjjek vissza hozzád.

ILONA

Azt hiszi, hogy nekem nagyobb szükségem van most rád?

PÉTER

Jobb, ha most mi együtt vagyunk.

ILONA

Te úgyse tudsz velem maradni, hisz utazol.

PÉTER

Ha eddig el tudtam halasztani az utamat…

ILONA

Felesleges. Miattam most már ne halaszd tovább. Élesen. Akkor is ott kellett volna maradnod mellette! Vagy már nem bírtad tovább a tréfáit, ugye? Mert tréfált most is, biztosan, most igazán. Valld be! De te sohase bírtad… Meséld csak el Ottília néninek, hogy hogy volt ott a Vadászkürtben, mert úgy látszik, ő sem tudja értékelni János humorát.

PÉTER

Mi van veletek?… Nem értem. Történt valami?

ILONA

Nem illik vicceket mesélni?… Úgy találod, hogy túlságosan jókedvű vagyok?

PÉTER

Szeretném hinni, hogy valami alapja is van.

PÉTER

Azt hittem, talán történt valami.

ILONA

Én is. Csend. Majd egészen más hangon. Ottília néni olvasmányaiban ilyenkor érkezik fehér kendővel egy küldönc. Kis csend. Nem érkezett meg? Majd megint egy kis csend, és még halkabban. De azért lehet, hogy elindult? Hisz én is azt kérdezem: történt valami?

PÉTER

Életünk legnehezebb órája következik. Próbáljunk imádkozni.

ILONA

Nem, nem, nem! Ezzel nem vesztegethetjük most az időt. Meg kell mentened. Nincs még valaki, akinek telefonálhatnál? Aki még meg tudná akadályozni?

PÉTER

Tudod, hogy az elmúlt három napban mindent megpróbáltam.

OTTÍLIA

A svájci útját is folyton elhalasztotta emiatt.

PÉTER

Az a legkevesebb… Ugyan.

ILONA

Nincs valaki, akinek egyszer szívességet tettél, és most épp olyan helyen van, hogy…? Csend. Hirtelen. Próbáltad megszöktetni?

PÉTER

A siralomházból nem lehet megszöktetni senkit.

ATTILA

Ott találkoztatok?

OTTÍLIA

Halkan. Hagyd most őket.

PÉTER

Hajnalodik. Imádkozzunk.

ILONA

Nem. Őt akarom hallani. Mit üzent?

PÉTER

A végső gondolatai is feléd szállnak.

ILONA

Ilyeneket ő még a siralomházban sem mond.

PÉTER

A lényeg ez volt.

ILONA

Mondom, hogy őt akarom hallani. Az ő szavait. Csend. Bementél…

PÉTER

Az nem olyan egyszerű… Rengeteg udvaron és folyosón át, s mindenütt vasajtók, mindegyiken külön zár, külön lakat… Mindenütt külön igazoltatás… Először voltam ilyen helyen, gondolhatjátok.

ILONA

Megbántad, hogy bementél hozzá?

PÉTER

Természetesen, nem bántam meg. De ahogy várakoztattak az irodákban, ahogy kikérdezték, ahogy bemondták a nevemet, ahogy minden tartózkodás nélkül végigmustráltak… Szubaltern közegek… Bocsáss meg, nem magamról akartam beszélni, te kérdezted.

OTTÍLIA

Nagyon, nagyon érdekes, amit mond. Hogy az emberi méltóságérzésnek milyen megalázásával jár egy ilyen helyen már a puszta látogatás ténye.

ILONA

Hol találtad őt?

PÉTER

Az utolsó folyosót különös gonddal őrizték. A kísérőm itt szólt hozzám először. Annyit mondott: itt vannak a halálosak.

ILONA

Szinte önkéntelenül. Többen is vannak? Ó, szegények…

OTTÍLIA

Megrendítő lehetett.

PÉTER

Élénken. Igen, eszembe jutott Dante, aki élő létére látta a kárhozott lelkeket. Gyorsan enyhít. Ezek a pillanatok nagyon intenzívek. Sok minden beléjük fér – Dante is.

ILONA

Egyedül volt?

PÉTER

Egyedül.

ILONA

Beszélj, beszélj, beszélj…

PÉTER

Kártyázott. Pasziánszot rakott ki. Amikor meglátott, összecsapta a kártyát. „Nem érdekes – mondta –, reggelre kártya nélkül is meg fogom tudni” – és nevetett.

ILONA

Nevetett? És erre ő is felderül. Te mit mondtál?

PÉTER

Természetesen megkérdeztem, hogy mit akart megtudni a kártyákból.

ILONA

Amire?

PÉTER

Amire ő: „Hogy van-e túlvilág.”

ILONA

Így: „Hogy van-e túlvilág.” S persze nevetve, ezt is.

PÉTER

Nevetve. Szinte kéjesen. A szokott ironikus hangján.

ILONA

Amit te mindig olyan nehezen bírtál.

PÉTER

Vannak pillanatok, amelyekben én nem tartom megengedhetőnek az iróniát.

ILONA

Ez olyan volt?

PÉTER

Ez?… Elhallgat, mint aki tűnődik a helyes válaszon. Egy ilyen pillanatban minden megengedhető. Nem lepett volna meg, ha átkozódik, ha zokog, én tulajdonképpen arra voltam felkészülve, hogy fizikailag összetört állapotban fogom találni… Sohasem látszott túlságosan teherbírónak.

ILONA

Sohasem ismerted!

PÉTER

Megengedem, hogy bizonyos tekintetben félreismertem.

ILONA

Micsoda elégtétel lett volna neked, ha összetörve találod, aki az ajtónyitásra elájul, mert azt hiszi, most viszik…

ATTILA

Ilona, engedje meg, hogy közbeszóljak, annak idején én láttam néhány kivégzést, még az első világháborúban – hát mondhatom, hogy a legbátrabb katonák is elvesztették az uralmukat a fizikumuk fölött. Nem részletezem.

ILONA

Ő nem vesztett el semmit. Ő csak nevetett. Összecsapta a kártyát. „Nem érdekes, reggelre kártya nélkül is fogom tudni.” Folytasd!

PÉTER

A maga válaszát idézi. „Mit akartál megtudni?”

ILONA

Jánosként, boldogan. „Hogy van-e túlvilág”… A nevetésének az ízét érzem a számban. És utána elkezdett téged bátorítani. Ne tagadd. Ugye, hogy bátorított? „Fel a fejjel, öregúr”… Ha nem is így, de bátorított.

PÉTER

Én természetesen megrendült lélekkel léptem be a siralomházba.

ILONA

Szóval bátorított. A szokásos iróniával? Vagy részvéttel?

PÉTER

Nem tudok visszaemlékezni a szavaira. Nem is tartom lényegesnek.

ILONA

Kár. Szeretném tovább érezni a számban a nevetésének a jó ízét… Rabruhában volt?

PÉTER

Nem. Ilyenkor visszakapják a saját ruhájukat.

ILONA

Abban a szürke nyári flanellban volt, amikor elfogták. Szereti ezt a ruháját. Olyan jól áll neki… Világoskék ing, bordó nyakkendő…

PÉTER

Nyakkendő nélkül.

ILONA

Úgy… Persze. Élénken. Mindig szeretett kihajtott gallérral járni. Te azért is mindig a plafonon voltál… Ugye, nincs megbilincselve?

PÉTER

Nincs.

ILONA

Megkínozták?

PÉTER

Nem tudom. Nem beszélt róla.

ILONA

Ütések nyoma?

PÉTER

Nem láthattam. A feje fölött lógott egy villanykörte, tulajdonképpen árnyékban volt az arca.

ILONA

Nem kérdezted meg?… Hogy bántották-e?

PÉTER

Nem… Illetve, ő valamilyen apropóból kitért erre…

ATTILA

És mit mondott – igen?

PÉTER

Nem. Azt mondta, nem.

ILONA

Talán nyel egyet, majd. De azt, ugye, megkérdezted tőle, hogy – „mondd, mért csináltad?” Csend. Majd érezhetően az apja hangsúlyával. „Miért csináltad?”

PÉTER

Meg, megkérdeztem, mert érthetetlen, még az ő kissé excentrikus természetével is összeférhetetlen, hogy hónapok óta azzal foglalkozzék, hogy szökött hadifoglyokat lásson el hamis papírokkal meg fegyverrel – mert a tárgyaláson ez is kiderült, hogy fegyverrel is… Emlékszel azokra a furcsa csengetésekre? Titi-tá-titi-tá – ezek voltak az ügyfelei. Ezek megmenekültek, viszont ő…

OTTÍLIA

Halkan, férjének inkább. Azok megmenekültek, mert nem árulta el őket – hallod? Hallod, Attila?

ILONA

Belevág. Mit felelt? Mit felelt a kérdésedre? Kérlek, szó szerint mond:… Ismétli. „Mért csináltad?”

PÉTER

Lassan, nem a legszívesebben idézi. „Maga, papa, hazafias cikkeket ír, és a sorok között szidja a németeket… A németek intellektuális érzékenysége az utóbbi időben rohamosan hanyatlik, s félek – bármilyen jó fordítóik vannak – nem értik ezt a virágnyelvet. Gondoltam: én érthetőbben fogalmazok. Így került az aktatáskámba az a bomba” – mert nem hiszem, tudták-e: egy ötkilós bomba volt az aktatáskájában, amikor elfogták.

OTTÍLIA

Ki gondolta volna ezt? Épp róla?

ILONA

Te a válaszon, azt hiszem, éppúgy felháborodtál, mint a bombán.

PÉTER

Szó nélkül végighallgattam.

ILONA

Hallgattál? Lehet. De ahogy ezt elmondtad, éreztem a felháborodás ízét…

PÉTER

Érezhetnéd a többi ízt is: például a tehetetlen részvét ízét, mintha hamu volna az ember szájában. És még csak nem is csupán a férjed sorsa, hanem a haza sorsa, amelyik majdnem olyan éppolyan reménytelen… S ezt ott, a tehetetlen részvét ízét, ezt ott százszorosan éreztem. Ott, a siralomházban.

ILONA

Amit ő csinált, az azt bizonyítja, hogy nem vagyunk tehetetlenek.

PÉTER

Partizánháború a Bugaci pusztán?

ILONA

Sikerülhetett volna.

PÉTER

Egy volnáért meghalni…

ILONA

Lehet. Látod.

PÉTER

Biztatnád?

ILONA

Jaj, dehogyis.

PÉTER

Na, ugye.

ILONA

Nem volt szüksége biztatásra.

PÉTER

Mindig volt benne hajlandóság a hazárdjátékra.

ILONA

Nem nevezném szerencsejátéknak azt, amelyben csak a veszteség lehetett az övé.

PÉTER

És csak az övé?… Mindnyájunk bőrét vitte a vásárra. Azt hiszed, ezentúl nem lesz nagyobb az ellenőrzés, a bizalmatlanság, az ingerültség… Hogy hányan fogják meginni ennek a levét. A németek is tudnak kombinálni. Biztos, hogy engem is figyeltetnek. Eddig is, most még inkább.

ATTILA

Azt hiszem, ez pontosan így van.

OTTÍLIA

Mért volna így? Nincs így! Nem kell az ördögöt a falra festeni! Változatlan udvariassággal kezelik. Maga mondta. Tegnap is, hogy a látogatást kérte.

PÉTER

Gondolhatják, hogy nem a szép szememért. Minél rosszabbul állnak, annál inkább rászorulnak azokra, akiknek értékes kapcsolataik vannak semleges országokkal… Tudják, hogy most is indulnom kell, sőt már kellett volna. Pedig, higgyék el, én sohasem raktam féket a nyelvemre.

OTTÍLIA

Ezért szerettem mindig hallgatni a maga beszédeit a parlamentben is! A szónoki művészet teteje! „C’est l’art de tout dire, sans être mis à la Bastille!” Mindent megmondani, anélkül hogy a Bastille-ba csukjanak érte. Ezt Galiani abbé mondta Madame D’Épinay-nak. Az egész idézet tulajdonképpen úgy kezdődik: „Savez-vous…”

ILONA

Váratlanul, szinte fuldokolva. Kérem, Ottília néni, ne tartson itt most franciaórát… Most mit ülnek itt? Menjenek el, menjenek sétálni, vagy feküdjenek le! Nekem még rengeteg beszélgetni valóm van az apámmal. Mindent tudni akarok: mit mondott? Az utolsó szóig. Minden szó fontos… Nekem még rengeteg beszélgetni valóm van a férjemmel, értik?

OTTÍLIA

Az Egyetemi-templomot mindig korán nyitják. Oda bemegyünk…

ATTILA

Nekünk is van még éppen elég beszélgetni valónk egymással. Jó is, hogy most elküld minket, Ilona.

OTTÍLIA

Én nem megyek! Beszélgetni én nem megyek. Mindig csak tépelődik. Azt akarja…

ATTILA

Hirtelen, hangsúllyal belevág, leállítja. Imádkozni fogunk. Igazad van. Imádkozni mindnyájunk bűnös lelkéért.

OTTÍLIA

Mióta ez történt, folyton tépelődik… Mire való ez a tépelődés – mondd?

ATTILA

Gyere már, Ottília, útban vagyunk.

ILONA

Kérem, könyörgök, most menjenek. Bocsássanak meg, hogy jövök én hozzá, hogy elküldjem magukat. Így megsérteni? Amikor mindig olyan jók hozzánk… Most is, a legnagyobb bajban…

ATTILA

Ne mondjon ilyet! Nem vagyunk mi jók!

OTTÍLIA

Most már én mondom: gyere, Attila!

ILONA

Majd jöjjenek vissza. Úgyis kell az apámnak segíteni a csomagolásban.

PÉTER

Ha megyek is, nem viszek magammal semmit.

ATTILA

Rekedten. Mikor utazol, kegyelmes uram?

PÉTER

Hagyjuk ezt most. Nem tudom. Nem is gondolok rá.

ATTILA

Ugyanis a fiunknak…

OTTÍLIA

Élénken. Au revoir!… Au revoir!

ATTILA

Okvetlenül találkoznunk kell.

PÉTER

Jó, jó, Attila, még látjuk egymást… Au revoir!

Negyedik jelenet

PÉTER

Ez az Ottília abban látja az élete értelmét, hogy mindenkit megtanítson franciául visszaköszönni.

ILONA

Szegények – kedvesek. Mindig megjelennek, ha valami baj van. Bár János erre azt szokta mondani: mindig baj van, ha Attiláék megjelennek. Csakugyan, olyanok, mint két öreg vészmadár. Mért nem mondtad meg nekik, hogy mikor utazol? Biztosan küldeni akarnak valamit a fiuknak.

PÉTER

Mert nem tudom. Mert nem is akarok gondolni rá. Már régen ott kellene lennem… Rosszkor jött ez az utazás.

ILONA

Mért nem mondod úgy, ahogy érzed? Rosszkor jött neked ez a… mi tragédiánk. Kérlek, utazz el még ma.

PÉTER

Ugyan!

ILONA

Jobb lesz. Velem nem kell törődnöd. Látod, élek… Játszom…

PÉTER

Mit csinálsz?

ILONA

Új játék. A gyűrűmmel játszom.

PÉTER

Ő nem kapta vissza a karikagyűrűjét, amit elvettek tőle. Elmondta a börtönigazgatót rablónak, mindennek.

ILONA

Jobb így. Mért cibálják le az ujjáról halála után?

PÉTER

Azt mondja, hogy lenyelte volna… Úgy örökre megőrizte volna…

ILONA

Ennél szebbet nem is mondhattál volna.

PÉTER

Micsoda reggel van! Mintha minket gúnyolna ez a nagy ragyogás. Nekünk itt a Gellérthegy kel föl minden reggel az első napfényben… A pogányság itt felejtett hatalmas áldozóköve. Fején a Habsburgok citadellájával… Már talpig napfényben áll.

ILONA

Kibírtad volna, mellette maradni a végső percig?

PÉTER

Nem tudom. Elküldött.

ILONA

Mivel küldött el? Hogy mondta? Szó szerint!

PÉTER

„A karikagyűrűmért még tartozom egy tréfával a fogházigazgatónak.”

ILONA

Érzed-e ebből is, hogy micsoda férfi?

ILONA

Sikollyal. Kegyelmet kapott! Hozzák a hírt! Kirohan. S már jön is vissza egy fiatalemberrel. Ez az úr keres minket.

Ötödik jelenet

LÁTOGATÓ

Mint aki kínosan igyekszik megadni a módját. Ritka alkalom nekem, hogy egy ilyen igazán szép úri házban tiszteletemet tehetem…

PÉTER

Rutin szívélyességgel. Részemről a megtiszteltetés…

LÁTOGATÓ

Szó sincs róla! Részemről! Részemről! Kicsit korai órában bátorkodtam becsengetni, de ma mindnyájunk számára hamarább kezdődött a nap. Talán le se tetszettek feküdni az éjszaka?

PÉTER

Kihez van szerencsém?

LÁTOGATÓ

Bizalmas hangsúllyal. Onnan jövök.

PÉTER

Tessék helyet foglalni… Történt valami fordulat?

LÁTOGATÓ

Fordulat, fordulat – jól tetszik mondani: van egy fordulat… Szabad ideülnöm az ablakkal szemben. Becsületszavamra, nem voltam még olyan lakásban, ahonnan ilyen szép kilátás nyílott.

PÉTER

Ideges kényszerrel folytatja a témát. Dicsérik. Aki először lép be otthonunkba, azt pláne meglepi… Elnézést, hogy a tárgyra térek: nemde, a vőm ügyében jön.

LÁTOGATÓ

Ja.

ILONA

Látta?

LÁTOGATÓ

Mi az hogy!

PÉTER

Száraz torokkal. Gyújtson rá!… Mikor látta?

LÁTOGATÓ

Most.

ILONA

Ugye, hogy él? Ugye, mondtam?!

PÉTER

Beszéljen, kérem. Miben lehetünk a szolgálatára? Megértheti, hogy olyan állapotban vagyunk, amikor rettegve – és reménykedve! – várjuk a híreket. Ön egy fordulatról beszélt. Mi történt?

LÁTOGATÓ

Egy ruha kéne.

PÉTER

Ruha?

LÁTOGATÓ

Férfiruha.

PÉTER

Neki?

LÁTOGATÓ

Hümmögéssel jelzi, hogy igen.

PÉTER

Amikor én ma éjszaka együtt voltam vele, nem vettem észre, hogy hiányt szenvedett volna öltözék tekintetében. Nyakkendő nem volt rajta, de különben…

LÁTOGATÓ

Arra a szép galambszürke flanellruhára tetszik gondolni. Tegnap este, amikor benéztünk hozzá, nekem is mindjárt szemembe ötlött… Hát kérem, ahelyett kéne valami más. Kis csend után magyarázóan. Amikor reggel a börtönigazgató úr meg az ügyész úr bementek hozzá, hogy felolvassák, miszerint a hivatalból felterjesztett kegyelem a legfőbb helyen elutasításra talált – akkor, kérem, ez a flanellruha már nem volt meg. A körmével apró rongyokra tépte. De még az alsó ruháját is. És azt mondta: tolvajokra nem hagyok semmit… És ezt állítólag azért csinálta, mert a letétbe helyezett értéktárgyait az irodán elmanipulálták… Pedig tudhatta volna, hogy a testi ruha nem azokra száll, hanem – régi uzus szerint – az ítéletvégrehajtókra… Minket rövidített meg. De ezt ő bizonyára nem tudta. Ezért bátorkodtam eljönni.

ILONA

És most meztelenül várja…

LÁTOGATÓ

Megint hümmög.

PÉTER

Hozd elő a legjobb sötét ruháját.

ILONA

Persze…

LÁTOGATÓ

És fehérneműt is.

ILONA

El.

Hatodik jelenet

LÁTOGATÓ

Csendesen. Nem akartam mondani a hölgy előtt, de már végrehajtottuk…

PÉTER

Az ítéletet?

LÁTOGATÓ

Ja… Úgy, ahogy volt. Az ügyész úr azt mondta, kössünk egy törülközőt a derekára. A pap azt mondta, hogy ez a legnagyobb erkölcstelenség, s ő nem is fogja odanyújtani a feszületet egy ilyen pucér férfinak. De a maga veje csak nevetett, és azt mondta, Jézus is csak ilyen pucér volt a keresztfán. Erre kellő figyelmeztetésben részesült: „Így ne beszéljen szent dolgokról, testvérem.” Nagyon oktalanul viselkedett… Mindenkit megsértett. A papot. Az igazgató urat, hogy tolvaj. Az ügyész úr pláne beperelhette volna őt becsületsértésért. Hitler is megkapta a magáét, meg a kormányzó úr is… Oktalanság volt ez a részéről. Ilyenkor nekünk félre kell tennünk a humanizmust. A mester hozzá se nyúl, rábízza a tanulókra.

PÉTER

Úgy tör ki belőle, hogy az már szinte üvöltés. Elég!

LÁTOGATÓ

Olyan filozófiával, hogy az általánosításból Péternek is jut. Én nem kiabálnék.

PÉTER

Mért jött ide tulajdonképpen?

LÁTOGATÓ

A ruhákért. Mondtam. Az nekünk jár. Abból minket nem szokás kisemmizni… Vagy sajnálja tőlünk?

Hetedik jelenet

ILONA

Be. Azt hiszem, ez megfelelő. A csíkos sötétkék…

LÁTOGATÓ

Ez nagyon jó lesz, kezét csókolom.

ILONA

A reggel olyan hűvös. Odaadom a sálat.

LÁTOGATÓ

…Akkor felöltőt is adhatna a nagyságos asszony. Van hogy egy félórát is elácsorog az ember szabad ég alatt.

PÉTER

A felöltője az előszobában lóg.

LÁTOGATÓ

Ja? Láttam. Most már gátlástalanul. Szoktak egy kis pénzt is adni nekünk. Borravalóféle…

ILONA

A zakó zsebébe beletettem a pénztárcáját.

LÁTOGATÓ

Cigit is lehet küldeni. Vannak elegáns emberek, akik előhúznak egy cigarettatárcát, felpattintják, minket is megkínálnak: „Dohányzik, barátom?” Az ilyen úri tónusnak mindenki örül. Már látják, hogy nem az jön, hogy éljen a független Magyarország és a többi…

PÉTER

Tessék! Vigye el emlékbe.

LÁTOGATÓ

Köszönöm… Monogramos.

PÉTER

Ne zavarja.

LÁTOGATÓ

Nem. Van már… Hát én akkor elmegyek. Tetszik tudni, a szakmánkban éppen olyan dinasztiák szoktak lenni, mint a királyokéban. És ez nem is véletlen. Régebben a királyok is gyakorolták ezt a mesterséget. Nagy Péter cárról közismert, személyesen hajtotta végre az ítéleteit. Meg Clovis, a francia király… Ennek vége, mert aztán jött, kérem, a munkamegosztás. Mi nem uralkodunk, az uralkodók meg… Elhallgat. De tetszik ismerni azt a kifejezést: egy király, egy cigány. Hát kérem, ez még abból az időből adódik, amikor mi egy asztalnál ettünk a királyokkal.

ILONA

Mondja – ugye, viszontlátom őt?

LÁTOGATÓ

Csendesen kezdi. Ismeri maga a történetet a feldarabolt Pintyáról? Bedobálták zsákba, aztán a zsákot feltették a lovára. A lova meg hazament. Egyre élénkebben. „Jaj, Pintyám, küldtél nekem valamit?” És veszi le az asszony a zsákot. – „Jaj, Pintyám, húst küldtél nekem?” És akkor ráakad a fejére. „Jaj, Pintyám! Elveszett a te fejed?” – és úgy elkezdett sírni, hogy a jóisten nem tudott már enni se, se aludni, mert úgy sírt az asszony. Játékosan, kedvesen, jó ízzel mesél. Azt mondja a jóisten: hallod, te két galamb, menjetek ahhoz a szegény cigányasszonyhoz, és mondjátok neki, hogy ne sírjon, mert már a jóisten se tud enni se, hogy már nincsen az Istennek még maradása se, még enni se tud. Hanem ilyen két galambot, mint ti vagytok, fogjon meg, és vágja el a nyakukat, de csepegtessen Pintyára három csepp vért, és akkor az ő Pintyája fel fog kelni, és még százszor szebb lesz…

ILONA

Feltámadt?

LÁTOGATÓ

Fel az. „Jaj de nagyot aludtam!” – mondta. „Aludnál te még mindig, ha én nem cseppentettem volna rád két galamb vérét.” Ha meg nem haltak, még ma is élnek… Na, Isten áldja! Nekem nem szokásom mondani, hogy a viszontlátásra.

PÉTER

Az előszobában…

LÁTOGATÓ

Köszönöm… El.

Nyolcadik jelenet

ILONA

Él! Látod, él még! És már nincs is túl korán. Kérlek, gondold végig, nincs-e valaki, akinek tudnál még telefonálni. Képzeld el, ha holnap vagy egy év múlva azt mondja valaki: „De hát mért nem szóltál nekem?”

PÉTER

Egy év múlva ezt már könnyű lesz bárkinek mondania.

ILONA

A noteszod tele van címekkel…

PÉTER

Lassan tárcsázni kezdi a telefont.

ILONA

Halkan. Ez ki?

PÉTER

Telefonba. Felkelt a kegyelmes úr? S már le is nyomja a villát.

ILONA

Meg se vártad a választ.

PÉTER

De. Azt mondta, nem kelt fel… Próbáljunk lélekben túl lenni rajta. Én ezt az egész háborút is úgy nézem, mintha túl volnánk rajta. S akkor kevésbé zavar, hogy még lőnek.

ILONA

Te végig úgy beszéltél vele, végig egy éjszakán, mintha egy hullával beszéltél volna… Így kevésbé zavart, hogy még lélegzett. Mintha görcsbe rándult volna. Ezt nem lett volna szabad. Ezt nem lett volna szabad!

ILONA

Akárki lesz, megkéred, hogy segítsen.

PÉTER

Felvette a kagylót. Szervusz… Utazom… Átadom a köszöntésedet… A Vöröskereszt elnöke, mint tudod, egy nagy humanista család sarja, értékelni fogja ezt a finoman megfogalmazott üdvözletet. Találóan fejezed ki ezzel hazánk helyzetét. Ne csodálkozz, ha az a  bon mot  odakint karriert csinál…

ILONA

Szuggesztíven, súgva. Mentse meg Jánost! Akárkivel beszélsz, mondd neki, hogy mentse meg!

PÉTER

…Bizonyára a füledbe jutott, hogy vőmmel  malheur  történt. Amennyiben… Csend, majd más hangon. Letette a kagylót… Csend. Nincs mit tenni. Látod.

ILONA

…Viccet mesélt?

PÉTER

A magyar történelemnek vannak olyan időszakai, bár lehet, hogy az egész történelmünk ilyen időszakokból áll, amikor egy keserű tréfa fejezi ki legtalálóbban a helyzetünket…

ILONA

Nem mindegy, hogy ki mondja a viccet… Hol és mikor. Nem mindegy. Siralomházban. Egy merénylet után, az igen! Az kifejez valamit, hogy összecsapom a kártyát, hisz reggelre úgyis megtudom, van-e túlvilág… Meg hogy emlékeztetem a gyilkosokat, ha mással nem, azzal a meztelen testtel, amellyel születtem, szerettem – hogy az ember fiát ölik… Csak nevessenek rajtam, ha tudnak, ahogy ott állok pucéron, vagy süssék le szemüket, hátha ez még segít rajtuk…

PÉTER

Ilona…

ILONA

Hallgass! Megint rosszat akarsz mondani róla. Látom az arcodon.

PÉTER

János már nem él… Meghalt. Hajnalban.

ILONA

Hogy fázhatott ott a kis udvaron. A hajnalok hűvösek… A falon túl már jártak az első villamosok. Csikorogva fordulnak ki a Széll Kálmán tér felől. Csengetnek… Mondtam, hogy rosszat akarsz mondani róla. A legrosszabbat. Hogy nincs… Nincs? Azt mondod? Pedig, ha meglengetem a gyűrűt, az úgy jár körbe, hogy majd kiszakítja a csuklóm. Tehát van… Az előbb volt itt valaki, és azt mondta, hogy él. Tehát van… És semmi, de semmi meglepő nem volna abban, hogy ő is bejöjjön most az ajtón, kétsoros, sötétkék, csíkos öltönyében. Megfognám a kezét: „Gyere, feküdj le. Te is nagyon fáradt lehetsz…” Valami zaj kint. Hallod? Itt van! Mégiscsak jó, hogy elküldtük neki a felöltőt is… Mindig jól állt neki… Megindul az ajtó felé.

Kilencedik jelenet

OTTÍLIA, ATTILA

Be.

OTTÍLIA

Jaj, mi történt?

ATTILA

Elkapja Ilonát. Elájult…

Első jelenet

OTTÍLIA

Bejön. Leeresztettem a redőnyt szegénykémnél. Arra se ébredt fel.

ATTILA

Az a jó: aludni, az lesz a rossz: felébredni.

PÉTER

Eressze már le, drága Ottília, itt is a redőnyt. Túl erős ez a tűző délelőtti nap a szememnek.

OTTÍLIA

Leeresztette a redőnyt. Így most jobb. Elnéztem az előbb, milyen gyulladt a szeme a virrasztástól.

PÉTER

Majd a vonaton pihentetem. Az elsötétített Európa a legjobb kúra fáradt szemeknek.

ATTILA

Ottíliácska, leeresztetted a redőnyt, most már menj át szépen Ilonához.

OTTÍLIA

Most mért akarsz mindenáron megszabadulni tőlem? Mit főztél ki megint? Péterhez. Nem akarom egyedül hagyni vele.

ATTILA

Ön- és közveszélyesnek tart engem a feleségem. Ezt is megértük. Felnevet, röviden.

OTTÍLIA

Jó, jó… Próbálja folytatni az előző témát. Azt mondják, még Svájcban is elsötétítés van.

ATTILA

Az van, hát az van!

OTTÍLIA

Hogy még azok a boldog svájciak is sötétben kuksolnak!… Nem érdekes?

ATTILA

Nem.

PÉTER

Érdekes… Szerintem is, érdekes… De több magyarázat is lehet rá. Egy. Szolidaritásból a szenvedő Európával. Kettő. Bűntudatból. Három. Boldogságuk túlságosan is ragyogó látványával nem akarják kihívni a sorsot…

ATTILA

Négy. Nem akarnak útbaigazítást adni az angolszász bombázóknak.

OTTÍLIA

Ó, milyen nemes lélekre vall ez is! Látja, jól mondta Péter, a szolidaritás náluk az első motívum.

ATTILA

Nana! Rájuk reccsentett Hitler:  auslöschen !  – s erre sietve eloltották a lámpát. Nevet kicsit. Ki vagyunk szolgáltatva neki. Punktum. Mindenki.

PÉTER

Nono! A lelkiismeret szabadsága…

ATTILA

Mesebeszéd! Mindenki ki van szolgáltatva neki. Mindenki. A szövetségesek teljes hadiereje kellene hozzá, hogy valamennyire dacolhassanak vele… Neked megvan, Péter? Neked megvan, Ottília? Mit gondolsz, hány hadosztályunknak kéne lenni, hogy mi is nemet mondhassunk?

OTTÍLIA

Végy példát Péterről. Nézz rá! Ő sem adta be a derekát, pedig nincsenek hadosztályai. Ő megtalálta a helyes  attitude -öt.

PÉTER

Mit érek vele, ha az ország nem vett példát rólam. Ugyanezt az  attitude -öt vállalva, talán szerencsésebben, de mindenesetre tisztábban léphetne ki az ország is ebből a háborúból a béketanácskozás ítélőszéke elé.

OTTÍLIA

Hallod, Attila, hallod?

ATTILA

Könnyű annak, aki teheti… tisztán lépegetni a különféle ítélőszékek elé.

PÉTER

Könnyű nekem? Ejha! Úgy látom, kedves Attila, a te idegeidet túlságosan megviselte az a tragédia, amelynek, mint házunk barátja, itt tanúja voltál.

ATTILA

Igenis, könnyű neked! Vannak, akiknek mindig akad valami szép  attitude -jük… De mit csináljon az, aki piszkos? Az előbb fürödjön meg! Lehet fürdeni, lehet! Budapest fürdőváros, Budapest a Duna partján fekszik.

OTTÍLIA

Bocsásson meg neki, Péter, de ez az ember nincs magánál.

ATTILA

Menj most ki! Már megkértelek elégszer, hogy menj ki.

OTTÍLIA

Azt mondja, hogy legjobb volna megölni magunkat.

ATTILA

Fals hangon. Mit beszél összevissza ez az asszony? Nem is értem.

PÉTER

Azt hiszem, kedves Ottília, hogy Ilona csakugyan várja magát. Nyugodjék meg, és nyugtassa meg őt is.

OTTÍLIA

Hogy még én beszélek… Összevissza? Éjjel-nappal egyebet se hajtogatsz, csak azt, hogy haljunk meg, haljunk meg… Felsír. Ennél már csakugyan jobb a halál! Bemegyek Ilonához. El.

Második jelenet

ATTILA

Láttam, hogy itt az a nagy autó a ház előtt. Amelyiket érted szoktak küldeni… Ez azt jelenti, hogy ma csakugyan utazol?

PÉTER

Gondoltam rá, hogy esetleg úgy alakul… De akkor is túl korán jött. Egy csomó írást még el is kéne előbb égetnem… Minden baráti levelezés alkalmas manapság arra, hogy hurkot fonjon egy-két ártatlan ember nyakára… Vagy esetleg rátok bízhatnám ezeknek a paksamétáknak a tűzhalálát, Attila bátyám?

ATTILA

Inkább nem… Itt a kandalló. Rakd a tűzre a leveleidet magad, kegyelmes uram. Saját kezűleg.

PÉTER

Mi van veled? Furcsa vagy. Úgy látszik, Ottília sem alaptalanul panaszkodik rád.

ATTILA

Nem alaptalanul. Köhint. Péter, te megígérted egyszer, hogy utazásod előtt szakítsz nekem pár percnyi időt.

PÉTER

De hisz itt vagyok. Parancsolj velem… Bizonyára sok olyan dolgot kell majd elmondanom odakint a fiatoknak, amit nem akartok levélre bízni.

ATTILA

Egyre több az olyan levél tőle, ami feketével át van mázolva. Pedig ő is tudja, hogy van cenzúra.

PÉTER

Mondd el, amit üzenni akarsz. Sok levelet viszek így, a fejemben. Vannak  mnemotechnikai  módszereim.

ATTILA

Én nem üzenek sokat, csak annyit! Hangsúllyal. Vér nem tapadt szüleid kezéhez, szégyen nélkül emlékezhetsz rájuk, tisztán haltak meg. Csend. Stop. Csend. Alig több egy tízszavas táviratnál. Csend. Átadod?

PÉTER

De hát miféle vér tapadhatna a kezetekhez? Miféle szégyen… Nem értem.

ATTILA

Mi a Gestapo besúgói vagyunk. Már érted?

ATTILA

A helyzet az, hogy bizonyos emberek mindent elkövetnek, hogy tőlünk egyet-mást megtudjanak… Izgatottan, halkan. Bocsáss meg, nem hallgatózik itt senki?

PÉTER

Légy nyugodt. Nem hiszem, hogy rajtatok kívül volna még itt besúgó.

ATTILA

Mert amit most mondok… Péter, hallgass meg: mi senkiről se mondtunk olyasmit, ami veszedelmet hozhatott volna rá. Életveszedelmet… Rólad se, Péter… Pedig talán ez érdekli legjobban őket. Hogy te kikkel érintkezel, kiket fogadsz, kikkel telefonálsz… Hirtelen. A feleségem!

Harmadik jelenet

OTTÍLIA

Be.

PÉTER

Ilona hogy van?

OTTÍLIA

Jól. Azt üzeni, jól. Maga csomagoljon nyugodtan, Péter… Ilona arra kéri, utazzék még ma. Mindkettőjüknek jobb… Szerintem is… Segítsek talán levinni ezeket a papírokat a kazánházba?

ATTILA

Ne nyúlj hozzájuk!… Jobb, ha én mondom, hogy ne nyúlj hozzájuk.

OTTÍLIA

Megmondtad?… Istenem…

ATTILA

Meg.

PÉTER

Meg. Megmondta.

OTTÍLIA

Most mit képzel rólunk?

PÉTER

Ezért jártatok hát ide mindig olyan szorgalmasan, könyvtárt rendezni, franciaórákat adni, segíteni a csomagolásban, gyászruhát varrni a lányomnak? Minden szekrény, fiók nyitva volt előttetek.

OTTÍLIA

Ezt a hangot nem érdemeljük meg, Péter. Mi hosszú éjszakákon át megtanácskoztuk Attilával, hogy mi az, amit elmondhatunk, s hogy mi az, aminek épp az ellenkezőjét mondjuk. S látja, nem is történt soha semmi baja.

PÉTER

Bocsássanak meg, lehet, hogy csakugyan az őrangyalaim voltak… Ennek már csak Isten lehet a tudója…

ATTILA

Csendesen. Nekünk se volt könnyű: hazudni, hazudni, hazudni. Megpróbáltuk orruknál fogva vezetni a németeket.

PÉTER

Lehet, hogy túl jól sikerült?

OTTÍLIA

Ezt most mért mondja?

ATTILA

Aki megértette a célzást, lassan. Képzelheted, hogy minket is mennyire megrázott, hogy Ilona férjét elfogták.

OTTÍLIA

Élénken. Azóta pláne nem hagynak nyugton. Fenyegetnek, hogy villannyal fognak kínozni, ha nem beszélünk.

ATTILA

Mondom, hogy jobb meghalni.

OTTÍLIA

Hirtelen kitörő kétségbeesett kéréssel. Próbáljon megmenteni minket, Péter!

PÉTER

Maguk a boldog öregség jelképei voltak, Philemon és Baucis, úgy emlegettük.

ATTILA

Nekünk – elvégeztetett.

PÉTER

Öreg barátom, én is kálvinista vagyok, tudom, mi a predesztináció. De azért ne legyünk fatalisták.

ATTILA

Mondd csak, mondd… Itt már az Isten se segíthet.

OTTÍLIA

Bízzál Péterben… Péter, ugye, megment minket?

PÉTER

Mondja meg Ilonának, hogy rendben van. Utazom. Egy negyedóra múlva indulok. Még búcsúznom is kell tőle.

OTTÍLIA

Igen… Halkan. De most szentelje nekünk ezt a negyedórát. El.

Negyedik jelenet

PÉTER

Nem hallgat senki. Őszintén felelj. A vőmről mit jelentettetek?

ATTILA

Mondtam, hogy vér nem tapad a kezünkhöz.

PÉTER

Hagyjuk a nagy szavakat. Elhiszem. De mégis, valami apróságot, mondtatok?

ATTILA

Ha kérdezték, hogy kik járnak hozzád, mondtuk, hogy nem jár senki. Valaki csak megfordul itt – mondták. Nekünk az volt a célunk, hogy rólad eltereljünk minden gyanút. Például azt se mondtuk el, hogy milyen furcsán csengettek, akik a vődet keresték. És hogy ő sokat énekelt, és mindig ugyanazt. Mintha jelszó lett volna… Nekünk is csak később tűnt fel az.

PÉTER

Most, hogy mondod… Csakugyan… De azt, ugye, elmondtátok, hogy hozzájuk járnak vendégek… Elvégre fiatalok. Mi sem természetesebb. Ugye?

ATTILA

Azt mi nem tudhattuk, hogy János benne van valamiben.

PÉTER

Elfelejtette megmondani nektek. Akkor rá is jobban vigyáztatok volna.

ATTILA

Gúnyolódhatsz. A fiunknak azért megmondhatod: tisztán haltunk meg. Ezért ha találkozol vele odakint, mondd meg neki: mocsoktalan nevet örököl… Ha volna mit hagynunk a fiunknak, bankbetétet, sarokházat, ez az egész sokkal, sokkal kevésbé volna érdekes. Akkor talán meg se kéne halnunk. Egy-két pötty a családi néven! Szinte vidáman. Egy-két denunciálgatás még nagyon jól megfér azzal a tizenkét szobás svábhegyi villával! De ebben a nagy szegénységben kényesek vagyunk a nevünkre. Ezért meghalunk.

PÉTER

No persze, ez még mindig a legegyszerűbb. Annak, aki meghal. S ezt ma sokkal inkább tudom, mikor láttam a halálba menni a vőmet. Nincs itt a lányom, kimondhatom: a halál: megfutamodás.

ATTILA

Ez nagyon szép volt. Majd megmondom Ottíliának, hogy tényleg mindent elkövettél. De mit csinálhatnék egyebet? Súgjam be a Gestapónak azt, hogy bombákat rejtegetsz a kandallóban, csak hogy élni hagyjon? Hogy  lauf -ot adjon?

PÉTER

Miért ne? Ott a kandalló. Nézz belé… Na!

ATTILA

Tudom, hogy nincs… És ha volna, se mondanám.

PÉTER

Jó, nincs – de mért ne mondjad?

ATTILA

Mért? Mert elhiszik… Azért… Aztán téged is – fel ugyan nem akasztanának, annál te azért mindig ügyesebb vagy…

PÉTER

Hogyhogy? Gondolod, hogy én nem követhetek el olyasmit?

ATTILA

Főbenjárót? Nem.

PÉTER

Mostanában a kevés is elegendő…

ATTILA

De te mindig tudtad, hogy mikor hol a határ.

PÉTER

Mennyi  lauf -ot kapnál a megbízóidtól egy kiadós, főbenjáró összeesküvés denunciálásáért?

ATTILA

Nem tudom. Nem gondolkoztam rajta. Sajnos, még azt se mondhatom, hogy ilyenen mint hazafi szeretnék álmodozni, és nem mint besúgó… Ki hinné el nekem, hogy mi tudjuk csak igazán gyűlölni a megbízóinkat: a szolgáik? Váratlanul. Van ilyen? Már igazán esedékes volna – valami jó, kiadós összeesküvés… Hirtelen. Ha van, nekem ne mondd el!

PÉTER

Mennyi  lauf -ot kapnál?

ATTILA

Annyit mindenesetre, hogy kihúzhatnám vele a háború végéig… Mi az, talán gusztusod támadt megkóstolni a börtönéletet, kegyelmes uram?

PÉTER

Hogy mire támadt gusztusom? Mondjuk inkább: egy kis hazárdjátékra. Jó is, hogy jönnek az asszonyok. Hogy ők is hallják… Jobban vagy, Ilona?

Ötödik jelenet

ILONA, OTTÍLIA

Be.

ILONA

Úgy látszik, a te rendíthetetlen egészségedet örököltem. Akkor se tudok igazából összeomlani, amikor pedig jó volna.

OTTÍLIA

Ugye, beszélt ezzel a makacs öregemberrel?

PÉTER

Elkezdtem. Folytatom… Nézd, Attila bácsi, itt a könyvszekrény mögött van a falban egy rejtekhely. Látod? Itt őrzöm a bizalmas naplóimat. A lányom se tudott róla. Ugye, Ilona… A lényeges dolgokat persze nem írtam naplóba. De ez is valami. Na?

OTTÍLIA

Mire gondol, Péter?

ILONA

Talán arra, hogy ezentúl ti rejtegessétek.

ATTILA

Ottikám, a szerelmünkre kérlek, a fiunk boldogságára, menjünk most el – ezt ne hallgassuk tovább. Mi már döntöttünk.

PÉTER

Arról van szó, hogy Attila bácsiékat életveszélyes fenyegetésekkel rá akarják bírni, hogy rólunk információkat adjanak… De ők inkább a halált választják… Muszáj? Nincs-e vajon egy másik alternatíva? Például, ha én most elmesélném, hogy mik azok a lényeges dolgok, amiket elég óvatos voltam, kihagyni a naplójegyzeteim közül. Érdekelne titeket?

ATTILA

Ne kísérts! Ne kísérts!

PÉTER

Olyasmit, hogy milyen módon lehet megnehezíteni a németeknek szóló szállításaink útjait. Miért ne? Hogy milyen palotaforradalomra készülnek odafönt a Várban… Hogy milyen svájci széfekben van a pénz egy ellenkormány költségeire…

ATTILA

Én befogom a fülemet! Ránk nem szabad titkokat bízni.

PÉTER

Titok? Van-e Magyarországon titok?

ATTILA

Akkor se! Elnyújtva kiáltja. Rá-ánk nem sza-bad titkokat bíz-ni!

PÉTER

Mért nem? Holnapután ilyenkor én egy semleges országban vagyok. Akkor már mesélhettek a kontómra, amit akartok…

ATTILA

Beszélj csak, beszélj! Úgyse hallok semmit. Trá-rá! rá-rá-rárá! Befogja a két fülét.

PÉTER

Mint aki süketnek beszél, úgy artikulál. Lauf! Lauf! Lauf! Laufot kínálok!

OTTÍLIA

Hallgass már ide… azt mondja, ő elutazik.

ATTILA

Most érti meg, csendesen. És nem is jössz vissza?

PÉTER

Egyszer. Majd ha vége lesz… ennek az egésznek.

OTTÍLIA

Milyen jó ember!… Hallod, Attila?

ATTILA

Honnan tudhatom, hogy ez most az isteni gondviselés kegyelme-e vagy az ördög kísértése?

PÉTER

Szinte könnyedén, mesélősen hazudik, de élvezettel, meggyőzően, illúziókat mond el, inkább Ilonának, mint a két öregnek, viszont ezek a két öreg számára életmentő valóságok. A külső szemlélő szemével nézve az én életem távol áll a látványos hősiességtől. Rólam senki sem tételezhetné fel, hogy bombákat hordozok az aktatáskámban. Talán még a lányom se… Ő legkevésbé. Elfogult… „Óvatos duhaj” – gondolják rólam. „Könnyű neki” – ahogy méltóztattad te is kifejezni magad, kedves Attila bátyám. Nem, nem! Nem szemrehányásképp mondom. Ellenkezőleg. Örülök neki, hogy így félreismertek. Ez azt jelenti: sikerült megőriznem az inkognitómat. Jól álcáztam magam. Egybefolytam a többi parlamenti, főrendiházi és kaszinótaggal. Terepszínű voltam. Hogy a Gestapo szaglászott utánam? Azt mondjátok? Nem komoly. Mindenki gyanús, aki él. Meg aztán túl sok az ügynöke – már megbocsássatok –, és olyan kevés az igaz magyar ember… Most már megmondhatom: azokban a tűzre szánt levelekben semmi érdekes nincs. Nem vagyok bolond papírra bízni azt a telefonszámot, amelyet, ha felhívok és bemondok egy jelszót, kisiklanak a vonatok, leszakadnak a vasúti hidak… et cetera. Nem akarnátok, esetleg, jegyezni, amiket mondok?

OTTÍLIA

Nem, nem Péter! Dehogyis!

ATTILA

Nekünk is megvannak a magunk fejlett mnemotechnikai módszereink.

PÉTER

A lányom férje, ő volt az egyetlen, aki sejtett valamit. Igyekezett a maga módján, szintén csinálni valamit. A hősiességnek néha nagyon szubjektív indítékai vannak. De hisz ez a szép benne.

ILONA

Tinektek nem volt egy közös szavatok, egy közös gondolatotok…

PÉTER

Ő fiatal volt. Nem tudta, hogy kell az ilyesmit okosan csinálni. Nálam nem fognak ötkilós bombákat találni, még ha megmotoznának is a határon. De tévedés az, hogy a veszélyes élet szeretete csupán a fiatalok privilégiuma.

ATTILA

Rekedten. Most már mondj konkrétumot.

PÉTER

Épp rá akartam térni. A tábornoki kar nagyobbik fele hazaáruló. Hogy lehetne ártalmatlanná tenni őket? Többféle tervet gondoltam végig. Első: egy társasvacsora az állatkerti Gundelnál. Körös-körül fák. Remek felvonulási terület egy megbízható ezrednek… Mit szólsz hozzá?

ATTILA

Azt hiszem, kivihető.

OTTÍLIA

És ha most elmegy, ki csinálja meg?

ATTILA

Ottília, ilyet nem kérdezhetsz.

PÉTER

Nem is mondanám meg. Jobb, ha nem tudják. Nincsenek kitéve annak, hogy valami fizikai vagy morális presszióra elárulják.

OTTÍLIA

Igaza lehet. Attila nem bírja a fájdalmakat. S azt mondják: villanyoznak…

ATTILA

Az öregemberek véres ingerültségével. Ne próbálj a fogorvosok várószobáiban szerzett tapasztalataidból messzemenő következtetéseket levonni… Hirtelen. Hagyjuk ezeket, Ottília. Hidd el, jobb meghalni.

PÉTER

Jó. De úgy szánjátok el magatokat, hogy én nem fogom átadni az üzenetet a fiatoknak. Hogy ti emelt fővel mentetek a halálba.

ATTILA

Ezt nem teheted! Neki tudnia kell, hogy mi tiszták voltunk.

PÉTER

Nem!

ATTILA

Megindul a pletyka: miért csinálták? Tudnia kell, hogy nem ártottunk senkinek.

PÉTER

Nem! Kényszeríteni akarlak, hogy életben maradjatok.

OTTÍLIA

Hirtelen elkezd sírni, majd. Ne haragudjanak… Nem azért sírok, mert talán megmenekülhetünk, hanem azért, mert olyan jó, érezni ezt a szeretetet… Ez az igazi hősiesség, Péter, amit maga csinál… Egy ilyen öreg, kopott házaspár élete is fontos magának… Mások azt mondták volna: patkányok, pusztuljanak! Zokog.

ATTILA

Na… Gondolj arra, milyen szépen éltünk… Gondolj a fiunkra!

OTTÍLIA

Riadtan. Ezt most mért mondod? Hogy éljünk? Hogy meghaljunk?

ATTILA

Gyere, menjünk már! Péter utazik… Sétálunk egyet, és közben mindent megbeszélünk.

OTTÍLIA

Sikoltva. Én nem megyek át veled a hídon!

PÉTER

Most már, azt hiszem, nyugodtan átmehetnek… Isten áldjon, Attila bátyám… Engedd meg, hogy Ottíliát megcsókolhassam… A fiúnak üzennivalótok ezek szerint nincs. Vagy csak ennyi: viszontlátásra a háború után!

OTTÍLIA

Viszontlátásra! Köszönjük.

PÉTER

Ilonára vigyázzanak!

OTTÍLIA

Mindig melletted leszünk!… Holnap is jövünk… Estefelé, jó lesz, kedvesem?

ATTILA

Azért neked, Péter, még mindig könnyebb… Nem hiszem, hogy a viszontlátásra. El Ottíliával.

Hatodik jelenet

ILONA

Apám, mire való volt ez?

PÉTER

Azt hiszem, a kiscserkészek ilyenkor beírhatják a noteszukba: egynapi jó cselekedet.

ILONA

Hazudtál nekik. Hogy te micsoda hős vagy… Egy szó se volt igaz az egészből.

PÉTER

Blöfföltem…? Lehet-e több a mi hősiességünk lehetősége?

ILONA

Biztos? Biztos?… Ezt ma mondod? Épp nekem?

PÉTER

A hősiesség a tetteket jelenti, és nem a mártíriumot. Tettekre nincs lehetőség. Mártíriumra van.

ILONA

Van! Azoknak, akik nem olyan ügyesek, hogy megússzák… Akik nem olyan ügyesek, hogy megint felül maradjanak… Mint annyiszor… Most már tudom, miért vállaltad, hogy kijárod magadnak egy utolsó látogatásra az engedélyt, hogy becsengetsz a fogházba, hogy végigmégy a folyosókon, még a „szubaltern közegek” pillantását is kibírtad… Mentél, hogy megnézd: mit lehetne örökölni utána. Nem az aranygyűrűjét, nem a ruháját… Elhallgat.

PÉTER

Rekedten. Hanem?

ILONA

Csendesen, majdnem szomorúan. A dicsőséget. Amiért ő fizetett. És te nem… Mert amit elmondtál, az mind hazugság. Lehet, hogy a svájci aranyletét nem. A többi az.

PÉTER

Megmentettem két szerencsétlen ember életét. Ha hazudtam, értük hazudtam… Különben az aranyletétről is csak azt tudom, mint akárki más. Ne hidd, hogy be vagyok avatva.

ILONA

De elültetted a magját egy csodálatos legendának. Gyökértelen legenda, azért a távollétedben majd szépen kivirágzik… A végén csak fog itt történni valami. Hisz már történik is. Valami kísérlet az ország megmentésére. S majd rebesgetik: benne volt a kezed… Ne haragudj, túl nagy a veszteségem ahhoz, hogy megbocsátó tudjak lenni… Most már ezért is mondom: mindkettőnknek jobb lesz, hogy most elutazol… Becsomagoltál? Segíthetek valamit?

PÉTER

Azt mondod, hogy jókor jön nekem ez az elutazás?

ILONA

Persze. Most aztán csakugyan a legjobbkor.

PÉTER

Beszélgessünk… Van időm.

ILONA

Gondolod, hogy tudunk? Hogy van még egymásnak mondanivalónk? Csend, majd objektív, társalgási hangon. Remélem, kellemes időd lesz az utazáshoz. Sem túl meleg, sem túl hideg. Csend. Az itthon hagyott téli öltönyeidet, ha alkalom adódik rá, apránként utánad küldöm.

PÉTER

Mindenre gondolsz… Mit nevetsz?

ILONA

Ne haragudj. Csak eszembe jutottak azok a jóízű mondatok. Amikor jöttödre összecsapta a kártyát…

PÉTER

„Nem érdekes! Reggelre kártya nélkül is meg fogom tudni…”

ILONA

Ez az!

PÉTER

Meg hogy „maga, papa hazafias cikkeket ír, és a sorok között szidja a németeket”…

ILONA

Nem bántó nevetéssel. Jól megmondta neked!

PÉTER

Elismerem. Majd komolyra fordítva csendesen folytatja. Nagyszerű ember volt a férjed.

ILONA

Ezt vártam…

ILONA

A végén elkésed a vonatot.

PÉTER

S amikor megkérdeztem tőle, hogy „mit akarsz megtudni?”

ILONA

Nem, nem! Most már indulj! Túl sokat kezdesz kockáztatni.

PÉTER

„Hogy van-e túlvilág”… Ő mondta. Kezdi felhúzni a redőnyt.

ILONA

Mi az?

PÉTER

Szeretnék elbúcsúzni még ettől a látványtól. Ki tudja, mi marad meg a városból, mikorra viszontlátom?… Ezek a szép budai hegyek… Hangosan, az ablakból lekiált. Hé! Sofőr! Nincs szükségem a kocsira! Nem utazom!… Köszönöm, isten áldja! Megint Ilonához, mintegy folytatja. Ezek a hegyek, mondom, sohasem egyformák. Én még nem láttam őket kétszer ugyanabban a fényben…

ILONA

Itthon maradsz?

PÉTER

Egyelőre. Amíg nem visznek. Gondolom, Attiláék is adnak nekem vagy huszonnégy óra  lauf -ot. Hogy azért átérjek a határokon. Majdnem vidáman. Képzeld el a meglepetésüket. Holnap ilyentájt – gondolják, nyugodt lélekkel tehetik – feljelentenek. Utána visszasündörögnek ide. És én itt ülök az íróasztalom mögött. „Mit csinálsz itthon?” „Várom, hogy a németek értem jöjjenek.”

ILONA

Ezt nem teheted. Ki az ablakon. Sofőr! Hé!… Hova lett? Mért ment el?

PÉTER

Elment… Hogy is ne tehetném? Rövid a kardod… toldd meg egy lépéssel. A szép halál sem feltétlenül a fiatalok privilégiuma.

ILONA

Micsoda embertelen, ostoba hiúság!

PÉTER

Meg aztán legalább Attila bácsi is megtanulja, hogy azért nem lehet egészen bűntelenül denunciálgatni. Egy kis vérfolt azért mindig ragad… Bevallom, egy ideje már kezdett nekem is gyanús lenni, hogy Attiláék mért járogatnak ilyen buzgón hozzánk. Még hullajtottam is elébük néha egy-két kisebb értesülést, és figyeltem, ahogy nyelnek egyet, és kapnak utána. Álhírek voltak. Nevet. Most ugyanezt nagyban… Tudod-e, hogy Attila bácsi valamikor katonatiszt volt, snájdig főhadnagy? Nagy kártyás, aztán valami váltóügy, a rangját elvették, s azóta a felesége tartja, már több mint harminc éve… Hja, a szerelem hatalma.

ILONA

Nem, nem, nem! Nem fogják megtenni! Ezt nem lehet!

PÉTER

Megteszik.

ILONA

Utánuk megyek!

PÉTER

Hagyd! Olyan élvezettel hazudtam nekik. Az ilyen élvezetért fizetni illik… Ha már hősök nem lehetünk… Hadd hősködjünk egy kicsit. Jólesett, fenemód jólesett elképzelni legalább, hogy mi mindent tehetnék. Elképzelni, hogy lekapom azt a sok bitang hazaáruló tábornokot… Elvégre én is Jókai-regényeken nevelkedtem. Utolsó fejezet: vacsora az állatkerti Gundelnál! Még a menüt is milyen jól össze tudnám állítani: Gombócleves, hogy a torkukra akadjon… Rák meridon Ocskay László módra… Vaddisznó Quisling módra…

ILONA

Hogy ismerem ezt az öngyilkos hányaveti vidámságot! De nekem ebből elég volt!

PÉTER

Lehet, hogy ez csakugyan ragadós?… Hogy megirigyeltem a vőmuramat, aki az akasztófa alól a mennybe szállt azzal a kihívó kurázsijával, fölényével, brutális vicceivel, amiket bomba helyett közibénk vágott… Én is kaptam a bőröm alá néhány repeszdarabot… A magyar hősiesség lehetőségeiről beszéltünk. Tenni nemigen tudunk, de parádézni…? Nevet. Parádézni!… Hirtelen. Mi az?

ILONA

Az ablaknál. Mi az?!… Jaj! Egy ember átmászott a híd korlátján…

PÉTER

Hülye!… Hisz  lauf-ot adtam neki!

ILONA

Ne nézz ki… Az asszony is mászik utána…

PÉTER

Mégiscsak nagy szó az első szerelem…

ILONA

Imádkozni kéne értük. Nem jut eszembe semmi…

PÉTER

Gyere el az ablaktól!

ILONA

Látni akarom…

PÉTER

Már leszedték őket – nem?

ILONA

Nem. Az emberek megálltak. A villamosok is. De csak némán nézik őket… A miatyánkot akarom mondani magamban. Nem megy. Idegesen. „Miatyánk, miatyánk…” Hagyjuk! Azt úgyse mondom ki többé, hogy megbocsátok az ellenünk vétkezőknek.

ILONA

Ami most történt, olyan volt, mint valami istenítélet. Hiába adtál nekik  lauf -ot.

PÉTER

De hisz megszabadítottam őket a félelemtől.

ILONA

A bűntudattól nem… A fiuknak azért majd mondd azt, hogy tisztán haltak meg.

PÉTER

Mondtam, hogy nem utazom.

ILONA

Miért nem? Csend. Nyugodtan utazhatsz most már… Attila bácsiék a Dunába vitték magukkal együtt a te parádés hősiességed utolsó sanszait. Megmentették az életed, ha tudni akarod. Érted-e már? Nem tudsz változtatni a sorsodon. Tagoltan. A sorsodon – nem tudsz változtatni…

PÉTER

Én meg akartam halni. Te tudod, hogy én meg akartam halni. Megpróbáltam becsapni a világot… Öljenek meg!… Hirtelen. Lehet, hogy célja van még velem az Istennek? Úgy kifundáltam az egészet, mint egy szép, gusztusos, országraszóló összeesküvést. „Várom, hogy a németek értem jöjjenek, kedves Attila bácsi.” És vártam volna őket. Emelt lélekkel… Itt vártam volna őket… Mondd, Ilona, annyian meghalnak itt körülöttem. Engem mért nem hagyott az Isten meghalni?…

ILONA

Gőgös vagy, mint mindig… Két ember sodródik valahol a Duna fenekén, azokkal a szép hazugságokkal, amiket rájuk bíztál, és te a Gondviselést emlegeted. Hogy az ügyel rád… És rájuk?… Mért képzeled, hogy többet érsz az öreg besúgóknál?

PÉTER

Amikor itt voltak, nem volt bűntudatuk. Ha volt is, eloszlott. Könnyű szívvel mentek el. Felmentést kaptak.

ILONA

Mert a hazugság légkörében elhitték a saját hazugságaikat is. Hogy ártatlanok… De odakint süt a nap… A Duna folyik… Ki-ki maga mesterségét folytatja… A nap süt, a besúgó besúg… és a lelkiismeretbe beleáll az elviselhetetlen fájás.

PÉTER

És én? Én mit csinálok? Nekem mi a mesterségem?

ILONA

Megérezték, hogy blöfföltél nekik. Hogy valami nem stimmel… Hogy most is ők fognak alul maradni. Hogy a végén elfognak téged is, börtönbe kerülsz, és ez is az ő lelküket nyomja… Ezt akartad, nem?… Aztán egy kicsit veszekedtek, egy kicsit szégyenkeztek, egy kicsit sírdogáltak… Akkor értek a hídra, ahonnan az a másik út nyílik, felfelé – felfelé… Tisztán meghalni! Úgy látszik, hogy a végén ez nagy kísértés lehet.

PÉTER

Reménytelen minden… Marad ez a rettenetes tehetetlenség… Ez a tehetetlenség szégyenletesebb, mint ha pucérok volnánk.

ILONA

Majdnem nevetve. Mit szólnál hozzá, ha én most elkezdenék énekelni itt az ablakban, mint azok a szerencsétlen, őrült asszonyok, a szirének?

PÉTER

Ne bolondozz már!

ILONA

De, de… az ének hálója leérne a Dunáig…

PÉTER

Ereszd le a redőnyt!

ILONA

Már nem kell… Milyen rövid ideig tart minden iszonyat. Már oszlik a csoportosulás a hídon. A villamosok járnak.

PÉTER

Kitör. Ki az megint? Mit keresnek itt? Meztelenek vagyunk! Semmink sincs!

PÉTER

Ha a férjedet keresik, mondd, hogy nincs itthon.

ILONA

Csak ennyit? Ennyit mondjak? Semmi mást?

PÉTER

És mondd, hogy jöjjenek azért be…

PÉTER

Utánakiált. Az elvégezetlen tetteket… nincs más hátra… el kell végezni.