C’ est la guerre
Játékok a háború árnyékában
Háromszoros halállal
Történik Budapesten, szimultán: 1920. augusztus 3-án, a gróf Tisza István meggyilkolása miatt folyamatba tett bűnper főtárgyalásának második napján, valamint 1918. október 31-én, a Róheim villában
KRUCSAY MARGIT, telefonkezelőnő
BÁRÓ LUKACHICH GÉZA, tábornok
SZTANYKOWSZKY TIBOR, zászlós
DOBÓ ISTVÁN, tengerész őrmester
ZOLTÁN LÁSZLÓ, ezredes, a haditörvényszék elnöke
MONDADA JENŐ, százados-hadbíró
SZTUPKA LÁSZLÓ, őrnagy-hadbíró, ügyész
DÖMÖTÖRY LÁSZLÓ, öreg inas
RÁKÓCZY SÁNDOR, csendőr őrmester
valamint a haditörvényszék tagjai, a főtárgyalás közönsége, katonák, csendőrök, a telefonközpont alkalmazottai
Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna – a magam drámáit és drámaterveit számba véve – a tragikummal, oly tiszta állapotban, mint abban a témában, amelyet itt igyekszem feldolgozni.
A téma egyik fele közismert: gróf Tisza István meggyilkolása 1918. október 31-én délután a Hermina úti Róheim villában. Mondhatnám, olyan közismert, mint egy olajnyomat. Az őszirózsás forradalom első napjának délutánján frontról hazatérő katonák behatolnak a gróf lakására, aki szinte fel van készülve erre a látogatásra, s rövid szóváltás után, melynek során az egykori miniszterelnökön számon kérik háborús szenvedéseiket, agyonlövik.
Azt hiszem, már ez a valamikor agyonklisírozott jelenet se volt híjával annak, amit a „tragédia illatának” nevezhetünk. Gyerekkoromban hányszor hallottam ezt elmesélni! S bárki mesélte is, mintha a megengesztelődés szelleme lebegett volna a véres kép fölött. Mintha a több mint négyesztendős háborúban meglódult világ végre valamiféle egyensúlyát találta volna meg – egy pillanatra – azon az őszi késő délutánon, amikor az az ember, aki talán tusakodva s talán a legrosszabb előérzetekkel, de vállalta a világháború kirobbantását, a frontkatonák fegyverétől halálosan megsebezve, összeesik. Tegyük-e hozzá, hogy Geszten, a gróf falujában, már délben, tehát a gyilkosság megtörténte előtt néhány órával, kitették a gyászlobogót a kastélyra? Mintha mindenki úgy érezte volna, hogy Tisza halálában benne van valami a „tragikusan szükségszerű” végből. S ki tudja? Talán még Tisza is így érezte. Ez is benne volt, emlékszem, a mesélők hangjában. „Szépen tudott meghalni”, mondták róla azok is, akik a leghatározottabban bűnösnek tartották az első világháború minden szenvedéséért. Szépen, mert nem próbált menekülni és nem próbált ellenállni, holott
volt nála fegyver, s gyakorlott pisztolypárbajozó volt. „De hát mért nem védte magát?” S emlékszem az egyik kommentárra: „Úgy érezte, hogy egy magyar miniszterelnök nem foghat fegyvert saját katonáira.” Úgy érezte? ki tudja. Kisinasa, a Gesztről felhozott Fenesi Sándor, aki az alagsorból leselkedett, azt vallotta a tárgyaláson, hogy hallotta, amint a gazdája maga vezényelte a tüzet. Ez persze egyáltalán nem valószínű. Az elnökölő hadbíró ezredes le is torkollta a túl élénk fantáziájú parasztlegénykét. (Arany János Tengerihántás-ában éjszaka azt a nagy tüzet – valahol Geszt és Szalonta között – vajon nem efféle mitomán fiúk-lányok ülik-e körül?)
A legtöbb politikai gyilkosság emlékét a politikai vagy hazafias elfogultságból fakadó érzések fátyolozzák. A tehetetlen keserűség érzése. Vagy a szégyené. Vagy az undoré. Hol meg egy olyan titokzatosság ül rajta, hogy minden utólagos interpretáció kétséges és gyanús marad. Az efféle gyilkosságok alkalmatlanok rá, hogy egy tragédia központjába kerüljenek, legföljebb kísérőjelenségei lehetnek egy igazán tragikus halálnak. (Mint a Hamletének: a Poloniusé, a Rosenkrantzéké, a Claudiusé – megannyi szenzációs halál –, de központi helyet legföljebb holmi rémdrámában, balladában vagy burleszk komédiában kaphatna.) Tisza halálának volt valami katartikus jellege. Nemcsak a nagy gyűlölet engedett föl iránta. (Legkövetkezetesebb ellenfele, Károlyi Mihály, koszorút küld a halottaságyhoz.) Hanem kitartó hívei is holmi istenítéletként fogadták el bálványuk ledöntését, s halála körülményeit besorolták nagysága ismertetőjegyei közé, sőt, még a gyilkosokra is találtak mentőszavakat – mondván: „sokat szenvedett katonák voltak, négyéves frontszolgálat után.”
Mindez azonban, azt hiszem, soha nem bírt volna arra a gondolatra, hogy drámába foglaljam, ami a Róheim villában történt az őszirózsás forradalom első délutánján.
Viszont ugyanennek a napnak ugyanerről a délutánjáról ismertem egy másik történetet, s évek óta kísértett a gondolat, hogy ezt megírjam. Megejtően szép történet. A kisemberről, aki beleszól a történelembe.
Egy telefonoskisasszonyról, aki a Teréz Központban végbevitte a maga forradalmát. Ugyancsak messzire kiható következményekkel. Hiszen ha nem kapcsolja ki Tisza telefonvonalát…
Igen, az ismeretlen kezelőnőnek, Krucsay Margitnak a története fatális kapcsolatban állt a Tisza Istvánéval.
Véletlenül bukkantam rá erre a történetre.
Pár esztendővel ezelőtt Szabó Imre professzor a kezembe adott egy ritka, annak idején bizalmasnak szánt kiadványt, melynek címe: „Gr. Tisza István meggyilkolása miatt folyamatba tett bűnper főtárgyalása a M. Kir. Budapesti Hadosztálybíróság mint Ítélőbíróságnál Budapesten, 1920. év augusztus–szeptember havában. Kizárólag hivatalos használatra. Kézirat gyanánt.” A több mint kétszáz oldalas sűrűn nyomtatott szöveg a főtárgyalásnak csak az első tizenkilenc napját öleli fel – amiért a sajtó alá rendező Dr. Littomericzky Nándor hadbíró százados mentegeti is magát az Előszóban. A csonkán maradt kiadvány (impresszum nélkül, az említett Előszó gépírással, a százszámra megidézett tanúk vallomásainak egyre sötétebb és kibogozhatatlanabb rengetegével) inkább valami XVI. századi hitvita vagy inkvizíciós peranyag illegális kiadásának látszik, mintsem egy modern jogászi publikációnak. Ámde épp ez a barokkos formátlanság és zsúfoltság egy mai írónak többet ígér, mint az afféle szöveg, amelyet okos és tapintatos oknyomozók, szövegkritikusok és sajtó alá rendezők előzőleg már megnyesegettek.
A tárgyaláson vissza-visszatérő kérdés: ki volt-e kapcsolva akkor délután Tisza telefonja? és vajon ki kapcsoltatta ki? Hogy a Tisza-gyilkosság sikerült, abban szerepe volt az elnémult telefonnak. (A Tisza őrizetével megbízott csendőrök Tisza konyhájáról nem kaptak enni, a kaszárnyába meg nem bírtak telefonálni, hogy nekik ebédet küldjenek, így aztán délután mérgesen és éhesen faképnél hagyták a posztjukat. Tisza telefonálni akart újabb csendőrökért, nem sikerült. Amikor aztán meglőtték, felesége telefonálni akart orvosért, a szomszédban volt a Bethesda kórház, gyors segítség talán megmenthette volna – de a telefon megint süket volt.) A bíróságot azonban nyilvánvalóan egyéb okból érdekelte a Tiszáék telefonja. Ha kiderítik, hogy felsőbb helyről jött az intézkedés a telefon kikapcsolására, ezzel a telefondróttal talán sikerül az aznap frissen alakult Nemzeti Tanács valamelyik tagját, esetleg magát Károlyi Mihályt – jelképesen legalábbis – a vádlottak padjára hurcolni.
Ezért citálták be tanúnak Krucsay Margitot. Fontos beosztásban volt. Az egész háború alatt ő kapcsolta a monarchia legfőbb vezetőinek a telefonját. Úgy is hívták az ő kapcsolótábláját, hogy a „méltóságos gép”. Az 1920-as tárgyaláson, az elnök első kérdésére kiderült, hogy Krucsay Margitot azóta elmozdították, s hogy ügyészségi és fegyelmi eljárás van ellene folyamatban. Miért? Mert Krucsay Margit megsértette a hivatali titoktartást. Mikor? Természetesen október 31-én, a kora délutáni órákban. Munkahelyén végighallgatta Lukachich városparancsnok egymás után folytatott gyors telefonjait – ez volt az a Lukachich, a hírhedt véres kezű Lukachich, akit Károlyi a forradalom délelőttjén nagylelkűen megmentett a lincseléstől, és hazajuttatott az otthonába – s aki hazulról menten telefonálgatni kezdett megbízható tiszttársainak, hogy gyülekezzenek két csoportban a Mária utca sarkán és a Kálvin téren, s vonuljanak a Magyar utcán át az Astoria hátsó, őrizetlen bejáratához, és hányják kardélre a Nemzeti Tanácsot – s Krucsay Margit a készülő katonatiszti puccsról hírt adott az Astoriába, Fényes Lászlónak.
Lám, egy kis pont szerepe a történelemben! Egy telefonkezelőnő, forradalmi időben, a hivatali titoktartásnak forradalmi erkölcsi alapon való értelmezésével megmenti a Nemzeti Tanácsot… A történetnek szinte népmesei színei is voltak. Íme, a tárgyalási jegyzőkönyvből idézem:
TÁRGYALÁSVEZETŐ: Mit gondolt ön, kötelességét teljesíti akkor, amikor szolgálatban állván, a fenti hírt, azt a telefonbeszélgetést – amit nem is lett volna szabad meghallani – megjelenti a Nemzeti Tanácsnak?
TANÚ: Nem, én csak azért közöltem Fényessel a dolgot, mert őt 1917-ben megismertem, amikor a parlamentben szóvá tette a telefonkezelőnők ügyét, s azt hittem, hogy esetleg véletlenül tartózkodik az Astoriában, s így meg fog menekülni…
TÁRGYALÁSVEZETŐ: Mikor ismerte meg Fényest?
TANÚ: 1917-ben, mikor ő a parlamentben szóvá tette ügyünket, amikor a telefonkezelőnőket a rendőrök megrugdalták. És ő volt az egyetlen, aki eljárt az érdekünkben, hogy a fizetésünket felemeljék…
Hát ezért. Hát ezért lett a kis telefonkezelőnőknek ideálja Fényes László. Ezért vállalták, hogy
megszegik a hivatali esküjüket is, és megmentik őt Lukachich tiszti különítményétől. Őt és a
forradalmat.
A postáskisasszonyok, akiknek a becsületéért és megélhetéséért szót emelt, most jelentették neki,
hogy vigyázat: jön Lukachich, támad az ellenforradalom.
A többi már rutinintézkedés volt. Krucsay Margit erről is beszámolt a bíróság előtt. Az ő telefonját követően, délután háromkor megjelent a Teréz Központban Fényes László, és azt mondta: „Ezeknek a herkópátereknek a telefonját most már kapcsolják ki!” És otthagyott egy matrózt.
Ezért nem működött hát ezen a délutánon Tisza telefonja.
Krucsay Margit és Tisza István története egy időben és egymással párhuzamosan futott. De akármilyen csattanósan feleltek is egymásra, nem látszott valószínűnek, hogy egyetlen drámai koncepcióban összeférjenek.
Egyszer aztán megint böngésztem ezt az irdatlan, sűrű szedésű tárgyalási anyagot. S gróf Almássy Denise-nek terjedelmes vallomásában (aki koronatanúként szerepelt, mert jelen volt a gyilkosságnál, meg is sebesült) egy meglepő momentumra bukkantam. A gyilkosság délelőttjén Tisza levelet küldött Lukachichnak, mint „erős embernek”, hogy „csináljon valamit”. A levelet az Almássyék házmestere, Konrád vitte el.
Ez volt tehát a Lukachich telefonjainak az előzménye. A Tisza levele, amit a hazatérő Lukachich az íróasztalán talált. Tisza tetteket vár tőle. Lukachich tehát elkezdett telefonálgatni. A telefonokat lehallgatta Krucsay Margit, és értesítette Fényes Lászlót. Fényes bement a telefonközpontba, és elrendelte, hogy ezeknek a tegnapi uraknak többet ne kapcsoljanak semmiféle hívást. Ezzel megnémult Tisza telefonja is. Hiába hívtak volna ezután erősítést, orvost… A kör bezárult. A délelőtti levéllel felidézett végzet beteljesedett.
Már közhely, hogy a mi időnkben milyen nehéz – talán lehetetlen is? – tragédiát írni. A Múzsánk iróniáját látom abban, hogy amikor végre rávezet igazi tragédiaösszefüggések felismerésére, egyúttal úgy szétdobálja térben és időben a színtereket és nézőpontokat, hogy csak egy efféle, két hasábba tördelt, szimultanista drámában tudtam a cselekményt összefogni, holott a cselekmény belső kohéziója mindennél erősebb.
Vagy arra a világra akart talán fintort vágni a Múzsa, amelyiket telefondrótok és telekommunikációs csatornák tartanak úgy-ahogy egyben?
Az effajta szerkesztés az olvasást bizonyára megnehezíti – ezért az olvasó elnézését kérem.
A Róheim villa hallja. Este. A kép, amit látunk: 1918. október 31. |
|
A hang, amit közben hallunk: 1920. augusztus 31. A gyilkosság tárgyalásáról a hangok. |
|
Tisza István áll a hall hátterében, kezében revolver.
Mozdulatlanul áll. Feje fölött ég a csillár – így még több árnyék ütközik ki az arcán. Szakálla is sötét még, ha őszes is…
Szemüvege villog a lámpafényben.
A hall emeletes, fent galéria. Ezt most nem látjuk. Tiszától jobbra nyitott ajtó a szalonba. Balra faállvány.
Mi az előszobából látjuk a hallt, egy üvegajtón át, az előszobában álló Sztanykowszky Tibor szemszögéből, aki fedezte a merénylőket.
A kép előterében, nekünk háttal, fel-feltűnik egy-egy katonaruhás alak fél sziluettje, keze, felemelt puskája. Ők azok, akik végrehajtják Tiszán az ítéletet.
A nézőpontunkat innen az előszobából úgy változtatjuk, hogy ha a merénylők valamelyike elmozdul, és elibénk áll, mi közöttük mindig ráláthassunk Tiszára.
A kép, amelyet látunk, bármilyen éles is – felidézett kép. Húsz hónappal vagyunk Tisza halála után. 1920. augusztus 3. A főtárgyalás második napja. |
|
|
|
A hang,
SZTANYKOWSZKY TIBOR
hangja, a Budapesti Hadosztálybíróság tárgyalóterméből. Sebesen beszél. …Én a hallt az előszobától elválasztó ajtó mögött álltam az előszobában, az ajtó be volt téve. Bejövetelünk zajára bejött egy idősebb úrinő…
|
|
Hátul, Tiszától jobbra, a szalon ajtajában megjelenik Tisza Istvánné. Kezét riadtan felkapja, és a férje mellé siet.
De hirtelen megmerevedik a kép. Egy pillanatra.
|
|
|
|
A tárgyalásvezető százados közbeszólt.
MONDADA JENŐ
hangja. Egyedül?
|
|
S ezzel Tiszáné is mozog tovább. |
|
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja. Egyedül. Én úgy emlékszem, hogy a gróf már bent volt. Várt minket…
|
|
Tiszáné a férje elé akar állni, az elhárítja. S valamit mintha mondana is. |
|
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja. Tisza megkérdezte, hogy mit akarnak tőle.
A választ viszont tisztán halljuk, egy fiatal férfihang ez.Tisza Istvánt keressük! S mindjárt ezután egy másik férfihangot is hallunk, ez a
másik előttünk álló katona hangja.Tegye le azt a fegyvert! |
|
Tisza lassan, oldalvást kinyújtja a kezét a revolverrel… |
|
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja. Tisza a revolvert egy tőle jobbra levő állványra tette le.
|
|
Tisza mozdulata egy pillanatra megáll a levegőben – mint mindig, ha a tárgyalásvezető közbeszól. |
|
|
|
SZTANYKOWSZKY
hangja. A felszólítás után rögtön, talán két-három pillanat múlva…
Egy pillanatig csend.
|
|
Tisza most fejezi be a megkezdett mozdulatot. |
|
|
|
Váratlanul és valószínűtlenül erősen hallatszik a revolver koppanása az állványon.
SZTANYKOWSZKY
hangja. Mikor Tisza letette a fegyvert, megint valami olyasmit kérdezett, hogy mit akarnak tőle…
|
|
Látszik, hogy mozdul Tisza szája. Mond valamit, beszél, elég hosszasan. |
|
|
|
Közben.
SZTANYKOWSZKY
hangját halljuk. Nem tudom biztosan, hogy mennyi idő telhetett el, de lehet, hogy még többet is mondott…
|
|
Tisza szája hangtalanul mozog. |
|
|
|
|
Tisza összeszorított szájjal áll.
|
|
A harmadik katona hangja élesen csattan, mint aki belevág egy másik szavába. Maga az oka, hogy annyi embert a vágóhídra hurcoltak! Túlságosan is erős fegyvercsattogás.
|
|
Az üvegajtón át látjuk: az egyik katona fegyvere „fertig”-ben. |
|
|
|
|
Elsüti.
Füst. Semmit nem látunk.
|
|
|
|
|
Mostantól a kép is a tárgyalóterem. |
|
És a tárgyalótermi hangok. |
|
A négy vádlott közül az egyik áll. Zászlós egyenruhában. Ő az, aki beszél, Sztanykowszky. Fiatal ő is, mint a többi vádlott-társa. |
|
Még halljuk a második lövést. |
|
|
SZTANYKOWSZKY
Mikor az első két lövés eldördült, és a gróf oldalt eldőlt, akkor bejött egy fiatalabb hölgy, később tudtam meg, hogy Almássy Denise grófnő…
|
|
Szinte önkéntelenül oldalt fordul – a hallgatóság sorában ott ül Almássy Denise, arcán az egykori sebesülés behegedt nyomával, s hogy megtalálja, egy meghajlásnak induló mozdulatot tesz feléje. A grófnő mereven visszanéz. Nem fogadja el az üdvözletet. |
|
|
|
…Kiáltozni kezdtek. Az asszonyok. Jajgattak. Ráborultak. Azt hiszem, ki akarták vinni… Nem tudom, mit akartak vele csinálni.
Kopogás.
|
|
Az emelvényen a hosszú asztalnál. A tárgyalásvezető Mondada Jenő kopogott. Százados. Mellette ül az elnök, egy ezredes. Három ülnök és két pótbíró – ezek szintén századosok.
Két hadnagy a jegyzőkönyvvezető.
Az ügyész, Sztupka László, őrnagy hadbíró.
|
|
|
|
MONDADA JENŐ
Menjünk csak vissza! Hogy került maga az előszobába?
SZTANYKOWSZKY
A Hermina út keresztezésénél szálltunk ki az autóból.
MONDADA
Az autóban voltak fegyverek?
SZTANYKOWSZKY
Mannlicherek.
SZTANYKOWSZKY
Valószínűleg töltve voltak. A forradalomban minden fegyver töltve volt.
MONDADA
Önnél volt fegyver?
SZTANYKOWSZKY
Nálam nem volt fegyver, csak a Frommer-pisztoly. Ez töltve volt.
MONDADA
Hány óra lehetett, amikor a Hermina út keresztezésénél kiszálltak az autóból?
SZTANYKOWSZKY
Úgy négy és öt között.
SZTANYKOWSZKY
Óra nem volt nálam.
SZTANYKOWSZKY
Sötétes. Teljesen sötét még nem volt. Az eső csepegett, szitált, köd volt…
_____________
|
|
A kép: a Hadosztálybíróság folyosója.
A nyári melegben néhányan a nyitott ablakoknál levegőznek. Az ablakokból a szűk kaszárnyaudvarra és szemben a rácsos, bedeszkázott ablakokra lehet látni.
Egy újságíró szivarozik az ablakban.
Egy másik újságíró most jön ki a tárgyalásról. Csendesen csukja be maga mögött az ajtót.
|
|
|
|
|
|
|
|
EGYIK
Otthagytad? Ennyire unalmas?
MÁSIK
Ilyen ügyben akik legkevésbé érdekesek, azok a vádlottak.
EGYIK
Ilyen ügyben? Mért? Láttál már talán ilyen ügyet? Ott voltál talán Julius Caesar gyilkosainak a perénél?
Elsőrendű vádlott Brutus… Másodrendű vádlott Cassius…
|
|
Kicsit nevetnek.
Majd komolyan, hittel.
|
|
…Éppen olyan világtörténelem ez is. Tisza holttestén át léptünk ki a világháborúból… |
|
|
|
Egyik – egy mozdulat a szivarjára, hogy nem tud róla lemondani…
Aztán kedélyesen mondja is.
|
|
|
|
EGYIK
Ezt jobban élvezem, mint a világtörténelmet.
______
|
|
A Róheim villa kapujában. Este. 1918. október 31.
Ködös, esős idő. Már sötét van. A villa is sötét, a redőnyei le vannak engedve.
Négy hosszú köpenyes katona megy be, egymás után a kiskapun. Inkább csak az árnyékuk látszik.
|
|
A kísérő hangok a tárgyalásról, 1920. |
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja… Ha jól emlékszem, a nagy kapu már ki volt nyitva, s mi a mellette levő kis kapun mentünk be. A villát az utcáról is kert választja el.
…Felhaladtunk a lépcsőn, mely az előszobába vezetett…
_________
|
|
A Róheim villa előszobája. Este. |
|
Továbbra is a tárgyalás hangjai.
|
|
Egy csendőr áll a hall ajtajában.
Valaki elébe áll.
A csendőr, puskáját karjára akasztja, lazán szalutál, s kimegy a kertre nyíló ajtón.
Három katona közvetlenül a gép előtt bemegy a hallba.
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja. …Egy csendőr állt a hall ajtajában. Egyikünk odalépett hozzá, mondott neki valamit…
…Erre a csendőr a puskáját a karjára akasztotta, s elment.
|
|
|
…Én az ajtót kissé nyitva, körülbelül így tartottam. |
|
A hall ajtajánál.
A lassan kihajtott ajtó. A hall üres.
|
|
|
|
A csendben kis nyikorgás.
MONDADA
Hangja. Gróf Tisza István már a hallban volt, amikor bementek?
SZTANYKOWSZKY
Hangja. Nem… Nem tudom… Egyszer csak ott volt.
|
|
A kép – mintha ugrott volna: ott áll a hall végében Tisza, kezében a revolver.
A tárgyalásvezető ahogy megszólal: a kép kimerevedik.
|
|
|
|
MONDADA
Emelt hangon. A vádlottak kihallgatása után következik a bizonyító eljárás. Elsőnek idézve van özvegy gróf Tisza Istvánné…
|
|
A merev kép mintha megint ugrott volna: Tisza mellett, ott áll a felesége – amint az előbb láttuk. |
|
|
|
…aki azonban a család képviselője által orvosi bizonyítványt terjesztett be, mely szerint
kihallgatása olyan lelki izgalmakat válthat ki… |
|
Egyre közelebbről látjuk a két alakot. Az öltözködésük, a pillanatképpel elkapott mozdulatuk és a felvétel stílusa: jellegzetesen század eleji. |
|
|
|
…mely nevezettre nézve életveszedelmet jelent. Ezek szerint következik gróf Almássy Denise… |
|
A képen, harmadiknak megjelenik az ő feje is. Most még sebesülés nyoma nélkül.
Csak Almássy Denise arca – a Róheim villában, per 1918. Fényképszerűen.
|
|
…magánzónő, gyulai lakos… |
|
|
|
Tárgyalóterem.
Almássy Denise arca (per 1920), közelebbről, filmelevenséggel, a sebesülés nyoma rajta…
|
|
|
|
MONDADA
Beszédét az előzők folytatásaként halljuk. Adja elő, kérem, a grófnő, mily események adódtak elő a Róheim villában 1918. október 31-én, Tisza István gróf személyével kapcsolatban.
|
|
Almássy Denise lélegzetet vesz. De látnivalóan nem tudja, hol kezdje. |
|
|
|
|
A hallgatóság a tárgyalóteremben. A vallomásra várakozás feszültsége. Mozdulatlan arcok. Most látszik csak: a legjobb társaság van itt. A húszas évek elejének eleganciája. Az arcok között egy csöpp hangsúlyt kaphat – mert később szerepelni fog – báró Lukachich Gézáé. Civilben van, de fejtartása, hajviselete elárulja, hogy katona. |
|
|
|
MONDADA
Kisegítő kérdését halljuk közben. Hány órakor jött a grófnő a villába?
|
|
Továbbra is a hallgatóságot láttuk: ahogy felengedett, mozdult a vallomás elkezdésével. |
|
ALMÁSSY DENISE
Hangja. Reggel volt. Mihelyt felkeltem, azonnal mentem. Az utcán lövöldöztek… és Tisza Istvánt átkozták. Baj nélkül megérkeztem a Róheim villához. Az anyám házmestere kísért el… Becsengettünk… Az inas eresztett be, s azt mondta, nyolc csendőr van itt a kegyelmes úrnak őrizetére. Én bejelentettem ottlétemet.
___________
|
|
A Róheim villa hallja. Nappal. 1918. október 31.
Almássy Denise – az előttünk már ismert színtéren. Nyugtalanul járkál, néha megáll, szórakozott figyelemmel megnéz valamit.
A szalonajtó nyílik: Tisza megjelenik.
Ettől kezdve filmszerűen fut a történet, csak az éles vágások jelzik, hogy aki elmondja, rapszodikusan beszél.
|
|
A dialógus a képpel szinkronban: 1918. október 31.
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
Tudom, hogy nagy felelősség rám nézve, ha arra kérem, hagyja el a villát, akár autón, akár gyalog, de ha itt marad, az a biztos halál.
|
|
|
TISZA
Igen, ez a biztos halál.
ALMÁSSY DENISE
Amerre jöttem, mindenütt csak azt hallottam: Tisza… Tisza…
ALMÁSSY DENISE
Itt van a Bethesda kórház, száz méterre sincs ide…
Csend.
ALMÁSSY DENISE
Vagy az Erzsébet nőiskola. Ott igazán nem fogják keresni.
TISZA
Közintézetre nem akarok veszedelmet vinni magammal.
ALMÁSSY DENISE
A városnak ezen részében csak talán lakik egy barátja, ismerőse…
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
És arra nem gondol, hogy egyszer rendet is kell itten csinálni? És hogy akkor szükség lesz Tisza Istvánra… Menjünk le vidékre. Engedje meg, felhívatom a sofőrt.
TISZA
A sofőr fél. A legutóbbi merénylet óta, amelyet a parlament előtt követtek el ellenem, a sofőr fél. Majdnem őt találták el.
|
|
Az ablakhoz közeledik, megáll. |
|
TISZA
Itt maradok.
…Hallja?
ALMÁSSY DENISE
Valaki kiabál.
TISZA
„Vesszen Tisza!” …Sokan kiabálják.
|
|
|
TISZÁNÉ
Kérem, jöjjön el az ablaktól, mindjárt be fognak lőni.
TISZA
Csak azt nézem, van-e valamerre út, kivinni egy levelet… Gondoltam rá, hogy rendet kell csinálni, de nem majd egyszer, hanem most. Lukachich városparancsnoknak írtam. Erőskezű ember. Ha a katonái mind a forradalmárokhoz álltak, tisztjei még talán vannak…
|
|
Almássy Denise-nek mutatja a levelet. |
|
…El tudná ezt juttatni Lukachichhoz?
ALMÁSSY DENISE
Itt van velem az anyám házmestere… Konrád.
TISZA
Tegye majd az inge alá. Meg ne találják nála.
_______
|
|
A bíróság folyosója, 1920.
A két újságíró az ablakban beszélget. Az egyikük szivarozik.
|
|
|
|
MÁSIK
Ez nem bűnügy… Ez egy garden party, egy operabál… Itt van az egész jó társaság. Akit nem idéztek be tanúnak, az reklamál a katonai ügyészségen.
EGYIK
Az idén még nem lehet utazni a Dolomitokba, sem a Riviérára… Ó, a szép, régi fürdőlevelek! A megjelent előkelőségek listája! Ugyanezt a listát most leadhatjuk a törvényszéki rovatban. Kicsi ország – egy lista.
|
|
Közben a tárgyalóterem ajtaja kinyílt, Lukachich jön erre.
A két újságíró észreveszi.
Ahogy leszáll az ablakpárkányról.
|
|
|
|
AZ EGYIK
Vigyázz… Lukachich.
LUKACHICH
Örvendek, hogy a sajtó olyan figyelmet szentel ennek a tárgyalásnak. A ma reggeli újságok kellő hangsúllyal harangozták be.
EGYIK
Történelmi esemény, kegyelmes uram.
LUKACHICH
Alkalmas arra, hogy kellő kommentárokkal nevelje a népet… Apropó, az imént elhangzott az én nevem. A grófnő említette, hogy Tisza István levelet írt nekem, halála előtt pár órával. Ez így volt. Súlyt helyezek rá, hogy ezzel kapcsolatban az újságok megírják azt is, hogy én kész voltam Tisza parancsát követni… Hogy engem nem félemlített meg a csőcselék, meg hogy előzőleg behurcoltak az Astoriába, Károlyi elé… De kijöttem, és már aznap délben megint kész voltam széttaposni a forradalom fészkét. Ezt írják meg!
MÁSIK
S hogyhogy nem sikerült széttaposnia, mégse, nagyméltóságodnak?
LUKACHICH
Nem tudom. Mire mi az Astoriához értünk, Károlyiék már felszedték a sátorfájukat… Talán árulás történt. Vagy a gondviselés nem akarta?… Büntetni akart minket. Ezt a szegény országot. De írják meg! Mert ez az igazság.
|
|
Sarkon fordul, megy vissza a terembe. |
|
EGYIK
Ez is szerepelni akar a holnapi lapokban.
MÁSIK
Gondolod, hogy csak blöffölt?
EGYIK
Mit tudott volna csinálni? Minden ezred felesküdött a forradalomra… A tömeg Lukachich fejét követelte. Tiszánál is jobban gyűlölték. Károlyi úgy szöktette meg őt az Astoriából, civil ruhában. Hátsó kijáraton. A Magyar utcán. Nem akarta, hogy vér szennyezze be a forradalmat…
MÁSIK
És legalább becsületszavát vette, hogy nem fog ugrálni?
EGYIK
Azt hiszem, ezt elmulasztotta.
|
|
|
…No és ha becsületszavát veszi? __________
|
|
A Róheim villa ebédlője. Nappal.
Tisza egy rejtett faliszekrény előtt áll, iratokat rak bele. Az iratokat a felesége és Almássy Denise hordja a szomszédos dolgozószobából.
Az ebédlőasztal már meg van terítve.
|
|
A tárgyalást halljuk. A dialógus. |
|
|
ALMÁSSY DENISE
Hangja, ahogy a tárgyaláson mondja. …Azon iratait, amelyekre súlyt helyezett, hogy mint dokumentumok a forradalmárok által fel ne fedeztessenek, átraktuk íróasztalából az ebédlő falába beépített szekrénybe, ahol nagyon takarva vannak, s első tekintetre nem is látszik, hogy az szekrény…
|
|
Az inas bejön, mond valamit Tiszának – Tisza int, a szekrényajtót láthatatlanná teszik. |
|
|
|
…A csendőr őrmester jelentkezett. |
|
Már ott áll az őrmester az ajtóban. |
|
|
|
…Kérte tőlünk, hogy elmehessenek.
MONDADA
Hangja. Miért akartak elmenni a csendőrök?
_____
|
|
|
A tárgyalás szövege folytatódik.
ALMÁSSY DENISE
Mert azt mondták, hogy ők éhesek.
|
|
Egy oldalpillantás.
A csendőr őrmester és a csendőrei, rabruhában ülnek a tanúk között.
A bíróság nem akarja firtatni, de szeretne részleteket.
|
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
A nagybátyámnak az volt az álláspontja, hogy van parancsnokságuk, annak a kötelessége, hogy
kenyeret küldjön a csendőröknek.
ELNÖK
Igen, ez nagyon szabályszerű álláspont…
MONDADA
Őrmester! Maguk fordultak kenyérért a felettes hatóságukhoz?
|
|
|
|
|
ŐRMESTER
Nem lehetett, mert a telefon el volt romolva.
ALMÁSSY DENISE
Mikor láttuk, hogy a telefonozás nem sikerül, a csendőrök egy része elment…
|
|
Az őrmester szólni akar. De a tárgyalásvezető indulatos megvetéssel leinti. |
|
|
|
MONDADA
Őrmester, üljön le!
ALMÁSSY DENISE
Öt óra tájban közeledő lövést hallottunk. Már égett a villany – eloltottam. Már egész közel voltak a lövések…
_______
|
|
A Róheim villa szalonja, majd hallja. Este. 1919.
Sötétben áll Tisza, a felesége és Almássy Denise. Csak a hallból esik rájuk fény. Mozdulatlanul állnak.
|
|
Felidéződik a jelenet: jelenben, 1919. |
|
|
Lövés.
Csend.
Éles csengetés.
Csend.
|
|
Az inas jön be, az öreg Dömötöry László, sírva. |
|
|
|
DÖMÖTÖRY
Kegyelmes úr, itt vannak.
Kis csend.
DÖMÖTÖRY
Kegyelmes úr, ugorjon ki az ablakon.
Kis csend.
TISZA
No, László, kik vannak itt?… Ki érkezett most?… Ki érkezett?… No, beszélj már!
|
|
Az inas suttogva mondja, sírástól elakadó hangon. |
|
|
|
DÖMÖTÖRY
Nyolc katona jött. Kegyelmes uramat halálra keresik.
Kis csend.
TISZA
Hű cselédem voltál. Az Isten áldjon meg.
|
|
A sötét szalonból látjuk – Tiszáékon és az üvegajtón át –, hogy a hallba egymás után jönnek be a hosszú köpenyes fiatal katonák puskával. Még csak az árnyékukat látjuk. |
|
|
|
Közben.
ALMÁSSY DENISE
Hangját halljuk, ahogy a tárgyaláson mondja tovább a történetet. És nem az inasnak, inkább önmagának mondta: nem ugrom én sehová – ahogy éltem, úgy fogok meghalni… Az inas kiment a belső szobából. Mi pár pillanatig még együtt maradtunk, hallgattuk, ahogy csoportosulnak… Majd mind a hárman kiléptünk.
|
|
Árnyékok az üvegajtón.
Széthúzzák az üvegajtót.
A világos hall előttünk.
Szemben a katonák, az ajtónyílásra hátrahúzódnak.
|
|
|
|
MONDADA
Hangja. Egyszerre?
|
|
A kép erre egy pillanatra megmerevedett. |
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
Igen. Nagybátyám nyitotta ki az ajtót, s mindhárman kiléptünk… A három katona egyenes sorban, egymás mellett, egész közel egymáshoz, a szalonajtó előtt állt. A fegyvert így fogták mind a hárman.
|
|
Közelről látjuk – Tiszáék szemével – a három katonát. Hátul az előszobában Sztanykowszky. |
|
|
|
…Egy negyedik a hall előszobájában, az ajtóban állt. Ennek csak a sziluettjét láttam messziről, mivel természetesen azokra néztem, akik közvetlenül előttünk álltak, s minden pillanatban azt hittem, hogy eldördül a lövés. Ez azonban nem történt meg. Mert azzal kezdték…
Kis csend.
_________
|
|
A tárgyalóterem.
A három katona arca, több évvel látszódnak öregebbnek most a vádlottak padján. A szemük Almássy Denise-en.
Ő is rájuk nézve mondja.
|
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
Mondták, hogy Tisza István grófot keresik, és kérdezték, mi van a kezében. Ugyanis a revolverét magával hozta, és felhúzva maga előtt tartotta. Ő nagyon nyugodtan felelt: „Az enyémben revolver, a tietekben puska.” Azt mondták: tegye le. Ezt kétszer, háromszor vagy többször is megismételték, de ő habozott. Aztán végigjártatta a szemét rajtuk, és a mögöttük levő Sztanykowszkyn.
|
|
Sztanykowszky arca közelről. |
|
|
|
…Látni lehetett a szeméből, hogy számlálja őket. Az inas jelentette, hogy nyolcan vannak… Eszembe jutott, amit délelőtt mondott. Ha mód van a védekezésre, akkor lőni fog. De másként nem fog embert ölni…
…A tükör előtti állványra letette a revolvert. Erre felszólították a nagynénémet, és engem is, hogy távozzunk.
|
|
Az egyik vádlottra mutat. |
|
|
|
…Dobó úgy szólította meg a nagynénémet: a kegyelmes asszonyhoz van-e szerencsénk? Ő azt mondta: igen, ő az. Erre Dobó azt mondta: menjen ki innen a másik szobába. Ő azt felelte: nem megy. – Legalább álljon félre! – Nem!… Akkor kezdődött az a nekünk hosszúnak tetsző párbeszéd, hogy ki az oka a sok bajnak, a háborúnak, a vérnek, a nyomorúságnak és mindennek, amit a háború okozott. Nagybátyám azt felelte: Azt nem tudom, fiam, én nem. Akkor történt az a kijelentés… |
|
Végigjártatja a szemét a vádlottakon. |
|
|
|
…Melyikük is mondta? Hogy ő nyolc évig volt katona, hogy négyszer sebesült meg, hogy a felesége közben hűtlen lett hozzá – egy közönséges kifejezést használt, amit én nem ismerek, s így nem tudom reprodukálni… Ki tehet erről? – kérdezte. Felsorolta a háború minden szerencsétlenségét és ebben az ő személyes bajait. Ki tehet minderről? Közbeszólt nagybátyám: Én nem tudom, fiam, én nem. Folytatták az a túlsó is, a középső is – és maga is… |
|
Rámutat sorban a vádlottakra. |
|
|
|
…Igen, maga is – a felszólalásaikat. Nagybátyám most már egyáltalán nem szólt többé hozzájuk. Ekkor Dobó a fejét hátrafordította, s azt kérdezte Sztanykowszkytól: Megvan-e az összeköttetés? Ez azt felelte: Igen, végig megvan. Ekkor Dobó azt mondta… |
|
|
|
Farkasszemet néznek.
A bíróság Dobóra tekint.
|
|
…„Kegyelmes úr, ütött a végső óra.” |
|
|
…Ekkor egynegyed hatot ütött az óra. _________
|
|
A Róheim villa hallja. Este. 1919. |
|
Az emberi hangok: 1920.
A zenélő óra és a pisztoly hangja: 1919. |
|
A kandallón álló empire óra, melynek ingája sebesen jár, negyed hatot mutat. |
|
Egyetlen ezüstös csendülés. |
|
|
ALMÁSSY DENISE
Hangja. Nagybátyám reám nézett… Itt a vég… Eszembe jutott, hogy egyszer anekdotaszerűen mondotta: ha valakit megtámadnak, a fegyverre kell ugrani, azt kell eltéríteni, mert a közvetlen veszély a fegyverben van. Ez jutott eszembe, mert hallottam, hogy egyet kiáltott… „hrrr!”
|
|
|
Tiszának egy artikulálatlan kiáltása.
ALMÁSSY DENISE
hangja. …Előreugrott…
|
|
Tisza a két katona fegyverét nyomja lefelé. |
|
|
|
…Ebben a pillanatban ugrottam én is a velem szemben levőre… |
|
Két ránk irányuló puskacső.
Egyikből is, másikból is lövés.
Füst.
|
|
…Ebben a pillanatban eldördültek a lövések.
Egymás után két lövés.
|
|
|
|
|
Hang: szinkronban a képpel.
MONDADA
Grófnő, előbb már jelezte, hogy a telefon dél óta nem kapcsolt. A központ jelentkezett?
ALMÁSSY DENISE
Jelentkezett, de nem kapcsolt.
MONDADA
Mikor lehetett a telefonon megint beszélni?
|
|
Almássy Denise csak áll, gondolkozik eltűnődve. |
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
Nem lehetett…
Csend.
|
|
S látszik, nagyon erősen próbál visszaemlékezni.
Élénken.
|
|
|
|
…Ahogy a lövések eldördültek, éreztem, hogy nagybátyám rám dől egy kicsit, és hogy dől el. Azután pontosan nem emlékszem, hogy hogyan dűltünk el… Mikor kinyitottam a szememet, nagynénémet a túlsó oldalon láttam mellette feküdni… Minden pár pillanat alatt történhetett… Ő ott feküdt… Rettenetes puskafüst volt… ___________
|
|
A Róheim villa hallja. Este. |
|
A felidéző és a felidézett hangok már összekeverednek. |
|
Füst.
A hall üres.
A földön két kezére támaszkodó Almássy Denise véres arcát látjuk.
|
|
|
Nagybátyja arca fölé hajol. |
|
ALMÁSSY DENISE
Hangját halljuk tovább, folytatólagosan, ahogy a tárgyaláson tanúvallomását mondja. …Nagybátyám még élt, s annyit mondott: „a fejem”… Végigtapogattam a fejét, ott nem éreztem semmit. Mondtam is nagynénémnek: úgy látszik, téved, a fején nincs…
|
|
Tisza fekvő alakján idegesen végigszökik egy női kéz. |
|
|
|
…A mellén sem volt látható elöl semmi. Az első lövés, amit én észrevettem, a haslövés volt. Csak rövid pillanatokig élt már ezután… |
|
Almássy Denise feltérdepel. Arcán végighúzza a kezét. Megnézi. Suttogva odaszól a földön fekvő Tiszánénak. |
|
|
|
|
Tiszáné megmozdul, felül, körülnéz, aztán hirtelen felugrik, és a falra szerelt telefonhoz megy. Leakasztja, tekeri. |
|
|
|
Csend.
MONDADA
Hangja, immár a tárgyaláson beállott csendet törve meg. Nem gondoltak arra, hogy orvosi segítséget hívjanak?
ALMÁSSY DENISE
Hangja türelmetlenül. Gondoltunk rá, de a telefon ki volt kapcsolva.
|
|
Továbbra is a földön térdelő Almássy Denise szemszögéből – rajta keresztül – látjuk, hogy az alagsori feljáróból kinéznek, némán és mozdulatlanul Tisza cselédei: a már ismert Dömötöry László, Bugyiné, valamint Fenesi Sándor, a kisinas. |
|
|
|
MONDADA
Hangja. Orvost… Mégis…
|
|
Mintha az arcokról emlékeznék… |
|
ALMÁSSY DENISE
Hangja. A kisinast, igen, elküldtük orvosért.
|
|
|
|
|
…A szomszédban volt a Bethesda kórház.
Csend.
TISZÁNÉ
…Halló!… Halló!… Halló!… Nem hallják?… Én beszélek!… Megölték a férjemet!… Halló!
Csend.
ALMÁSSY DENISE
Hangja, ahogy a tárgyaláson mondja. …A telefon ki volt kapcsolva.
________
|
|
|
|
Klimes postaigazgató tanúskodik. |
|
|
|
MONDADA
Ön, mint a posta igazgatója, mivel magyarázza azt a sajátságos körülményt, hogy gróf Tisza István lakásán aznap délután a telefon nem működött?
KLIMES
Sehol sem működött. A Nemzeti Tanács katonái megszállták a központot.
MONDADA
Mondták, hogy a Nemzeti Tanácstól jöttek?
KLIMES
Valamit mondtak, hogy a Nemzeti Tanács nevében vagy a forradalom nevében…
MONDADA
És ha egy gróf Tisza István telefonja jelentkezett?
KLIMES
Formális parancsunk volt rá, hogy ne kapcsoljunk.
MONDADA
Egy olyan vezető államférfinak?
KLIMES
A parancs úgy szólt: „herkópáternek se”. Ez a kifejezés, azt hiszem, pontosan az előző rezsim vezető államférfiaira vonatkozott.
MONDADA
Kitől kapta ezt a parancsot?… Ezt is a katonák mondták?
|
|
|
KLIMES
A Nemzeti Tanács egyik tagjától…
…A letartóztatásban itt jelenlevő Fényes Lászlótól… Ő volt a nemzetőrség parancsnoka… Ő jött ellenőrizni, hogy a katonák végrehajtották-e a parancsot.
|
|
A tárgyalásvezető kicsit gúnyosan. |
|
MONDADA
Ő is a forradalom nevében?
|
|
Fényes László a vádlottak sorában. |
|
|
|
KLIMES
Neki nem kellett igazolnia magát. Róla mindenki tudja, hogy a Nemzeti Tanács tagja. És hogy a forradalom egyik…
|
|
A tárgyalásvezető elvágja.
|
|
|
|
MONDADA
Elrendelem a szembesítésüket.
|
|
Fényes László felé.
Fényes már áll.
|
|
…Járt ön a telefonközpontban október 31-én?
MONDADA
Mivel magyarázza azt a sajátságos körülményt, hogy gróf Tiszáék lakásán a telefon nem működött? Ezért nem állt módjukban az őrségre kirendelt csendőröknek kenyeret hozatni, az elégedetlen csendőröket másokkal felváltani, erősítést kérni… És végül orvost.
FÉNYES
Én rendeltem el, hogy szüntessék meg a telefonkapcsolásokat – általában. Illetve, hogy csak jelszóra kapcsoljanak.
MONDADA
Mi indította erre az intézkedésre?
FÉNYES
Az elővigyázatosság.
MONDADA
Hogy Tisza István gyilkosai zavartalanul dolgozhassanak.
FÉNYES
A Tisza István élete ellen szőtt tervekről mi nem tudtunk. De tudtunk egyéb tervekről, amelyeket…
|
|
Megkeresi szemével Lukachichot. |
|
…amelyet Lukachich tábornok úr szőtt a Nemzeti Tanács tagjainak az élete ellen.
MONDADA
Ne térjen el a tárgytól!
FÉNYES
Most térünk a tárgyra…
MONDADA
Kérem a következő tanúkat!
_____
|
|
A hadbíróság folyosója.
Az ablakból látjuk, egy fiatal nőt vezetnek át az udvaron. Rabruhában van. Fegyőrök kísérik. Ő Krucsay Margit.
A két újságíró az ablakon kihajolva nézi.
|
|
A hangok is folyosói hangok. |
|
|
MÁSIK ÚJSÁGÍRÓ
Újabb tanúkat hoznak?… Vagy vádlottakat?
EGYIK ÚJSÁGÍRÓ
Azt remélik, hogy a telefondrót elvezet a gyilkosság értelmi szerzőjéhez. Valahová föl…
HARMADIK ÚJSÁGÍRÓ
Ezeknek a katonajogászoknak nincs érzékük a világtörténelemhez… „Kihallgatták a Teréz Központ egyik postáskisasszonyát”… Talán ezt adjam az újságban az első oldalra, főcímként, nagybetűkkel?
______
|
|
|
A szöveg és a tárgyalás jegyzőkönyvi anyagából. |
|
Krucsay Margit áll a bíróság előtt. Fegyőr kíséretében. |
|
|
|
JEGYZŐ
Krucsay Margit, hivatalnoknő, budapesti lakos, érdektelen.
MONDADA
A telefonközpontban van alkalmazásban?
|
|
Kis mosollyal, esetleges láncaira. |
|
KRUCSAY MARGIT
Nem, kérem, rab vagyok a gyűjtőfogházban. Csak voltam a telefonközpontban. Az ügyészségen mint kommunista ellen volt ellenem eljárás, és ebből kifolyólag a hivatalban is fegyelmit indítottak.
MONDADA
Milyen beosztásban volt ön 1918. október hó utolsó napjaiban?
KRUCSAY MARGIT
Telefonkezelő voltam a Teréz Központban.
MONDADA
Kapott-e valakitől parancsot a forradalom napján a telefon mikénti kezelésére vonatkozólag?
KRUCSAY MARGIT
Kértem és kaptam.
Kis csend.
…Én telefonáltam az Astoriába, ahol a Nemzeti Tanács székelt.
MONDADA
És mit telefonált?
|
|
A jelenet annyira érdektelen, hogy vannak, akik szállingóznak ki a teremből. |
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Hogy vigyázzanak, mert Lukachich tábornok megbízható tisztjeivel a Nemzeti Tanács legyilkolására készül.
|
|
|
|
Lukachich tábornok felállva kiáltja ezt a neki háttal álló tanú felé.
Krucsay Margit nem néz hátra. Kicsit elmosolyodik.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Lukachich tábornok úr… Megismerem a hangját.
LUKACHICH
Kérem a tisztelt Hadosztálybíróságot, méltóztassanak a legalaposabban kikérdezni a tanút erre az esetre vonatkozóan… Okom van ezt kérni. Tisza István gróf nekem küldte utolsó írásos utasítását… A politikai végrendeletét.
|
|
|
|
|
ZOLTÁN LÁSZLÓ
Ezredes, elnök. A Magyar Királyi Budapesti Hadosztálybíróság helyt ad báró Somorjai Lukachich Géza tábornok kérésének.
______
|
|
|
Közben Lukachich hangja. A tárgyalás jegyzőkönyvei és egy korabeli újságinterjú alapján. |
|
Korabeli plakát, a főtárgyaláson látott Lukachich arca, amint akasztófák fölé hajol. Vértől csöpögő betűkkel volt erre a plakátra írva: Lukachich, a hóhér. |
|
|
|
Közben.
LUKACHICH
Hangja a tárgyalóteremből. Miután harmincegy hónapig vezettem a 20-as
honvédhadosztályt, és kiérdemeltem a Mária Terézia-rendet, a Lipót-rend nagykeresztjét, valamint a Monte San Gabriele védelméért…
Kis csend.
Valaki köhintett.
…Igen, a Monte San Gabrielét nagyon nagy véráldozat után fel kellett adnom, de ez csakis árulás miatt történt… Kiérdemeltem Schönburg hercegnek a Legfelsőbb Szolgálat nevében kifejezett legmelegebb köszönetét…
ZOLTÁN EZREDES
Hangja. Köztudomású, hogy a tábornok úr a tábornoki kar legszebben dekorált tagja volt…
LUKACHICH
Hangja. Ötvenhárom éves koromra!
…Feljöttem Budapestre honvédkerületi parancsnoknak, bevezettem a statáriumot, és ezért egy mesterségesen szított gyűlölet központjába kerültem. Ez a gyűlölet a forradalom napján tetőfokára hágott. Amidőn József körúti lakásom ablakán kitekintettem, uszító plakátokat láttam, és az utcán diffamáló dalokat énekeltek ellenem. Tudtam, hogy cselekednem kell. Tudtam, hogy Tisza István is ezt várja tőlem… Üzenetet is küldött. Méltóztattak hallani. Az utcán járni számomra nem volt biztonságos. Telefonálni kezdtem megbízható tiszttársaimnak…
_____
|
|
|
Hangok: a helyszínről, és a tárgyalásról is. |
|
Az egyik gép előtt – ez az úgynevezett „méltóságos gép” – Krucsay Margit ül. Bár a tárgyalás és az októberi forradalom között még két év se telt el, észrevehető az öltözködésben, hajviseletben a különbség. Ezek a postáskisasszonyok itt még 1918 októberében, az utolsó világháború előtti divatot képviselik, szegények.
A kapcsolóteremben van Klimes igazgató is.
A gépen kigyullad egy lámpa.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Megint Lukachich telefonál.
|
|
Amíg a kapcsolást csinálja. |
|
…Az előbb a bosnyák ezredek tisztjeivel beszélt, hogy vigyék a katonáikat az Astoriához, és fogják el a Nemzeti Tanácsot. |
|
A képen mindenki mozdulatlan lesz. |
|
|
|
MONDADA
Hangja. Feleljen, kisasszony, hogyan egyezteti össze hivatali esküjével, hogy belehallgat olyan beszélgetésekbe, amelyeket nem is lett volna szabad meghallania, sőt ezeket a beszélgetéseket a kollégái előtt nyilvánosságra hozza, s felteszem: kommentálja…
KRUCSAY MARGIT
Hangja, a tárgyalásról. Nem kellett kommentálni, megvolt erről mindenkinek a véleménye.
|
|
A kapcsolóteremben egy alak megmozdul: |
|
KLIMES
A hóhér!… Lukachich…
|
|
Krucsay Margit, fején a hallgatóval. |
|
KRUCSAY MARGIT
Valamelyik katonatiszt barátját hívta fel… Azt parancsolja neki, hogy az egyik csoport legyen egy félóra múlva a Mária utcában a Jézus Szíve-templomban, civilben, de a szolgálati revolverrel. Egy másik csoport meg a Kálvin téren gyülekezik.
|
|
A Teréz Központban, akik ezt hallják, a faliórára pillantanak. Fél kettő. |
|
|
Lázasabban.
Megint kigyullad ugyanaz a lámpa.
Mind ezt nézik, megbabonázva.
|
|
KRUCSAY MARGIT
Már bontott!
|
|
|
EGY HANG
Nem kell kapcsolni neki, én azt mondom, nem kell kapcsolni neki…
|
|
|
|
|
|
Krucsay Margit, hallgatva a beszélgetést, referálja. |
|
|
A lámpa egy pillanatra kialudt, s már megint ég.
|
|
KRUCSAY MARGIT
Ugyanazt mondja… Találkozó a templomban, feltűnés nélkül… Szolgálati revolver. Bontott… Találkozó a Kálvin téren… Feltűnés nélkül megközelíteni az Astoriát.
|
|
|
EGY POSTÁSKISASSZONY
És te kapcsolsz ennek?
|
|
Krucsay Margit kapcsol. S közben. |
|
KRUCSAY MARGIT
Kapcsolok… És amikor befejezte, értesíteni fogom az Astoriát.
_______
|
|
|
Hangok: tárgyalóterem.
MONDADA
És senki se volt, kisasszony, az ön kollégái és főnökei között, aki figyelmeztette volna önt, hogy szolgálatban állván nem jelenthet senkinek, amit telefonon kihallgatott?
|
|
Klimes igazgató arca, – szeretné magára vonni Krucsay Margit figyelmét.
Krucsay Margit odapillant, s nyugodtan mondja.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
De igen, Klimes igazgató úr mondta, hogy vigyázzak, mert ha ezek az idők elmúlnak, én még nagyon megüthetem a bokámat…
MONDADA
Látja… Bár azt hiszem, az igazgató úr ennél határozottabban is állást foglalhatott volna.
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Semmit nem ért volna. Ha megtiltja, akkor is telefonálok.
|
|
|
MONDADA
Megszegve hivatali esküjét?
MONDADA
Annak a tudatában, hogy milyen súlyos a hivatali eskü megszegése?… Nem tartozik válaszolni a kérdésemre, ha nem akar… Miért?
KRUCSAY MARGIT
Csak azt ismételhetem el, amit ott mondtam…
_____
|
|
|
Krucsay Margit arca, közelről. Hol beszél? A bírái előtt? A főnöke előtt? Az Isten előtt?. |
|
Krucsay Margit kigyúlva áll a postaigazgatóval szemben. |
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Az egyik fülemen be, a másikon ki… Így ment át rajtam egy egész világháború. A hadijelentések! A sok Hőfer – mielőtt még meghamisították volna a híreket. Sokkal több vérrel ment át rajtam ez a világháború, mint amennyiről tud a világ… Elsőnek hallottam meg a veszteségeket, és a haditervekből kiszámíthattam, hogy másnapra hány embert fognak megölni. És nem rendültem meg, és nem árultam el semmit… pedig már akkor üvölteni kellett volna… És hallottam Tisza telefonjait hol egyik, hol másik császárral, és az álmomban is megismerem Lukachich hangját, ahogy jelenti Boroevicsnek, hogy a Monte San Michelén és a Monte San Gabrielén holnap feláldozza a székesfehérvári 17-eseket, és ugyanott pusztult utána a debreceni 3-as, a nagyváradi 4-es ezred, a budapesti 1-es… És Boroevics csak azt mondta: köszönöm. És én hallgattam, mint a sír, pedig a vőlegényem is ott volt a fehérvári 17-esek között…
…És amikor az öcsém azt mondta, hogy harmadszor már nem bír a frontra visszamenni, – rejts el, mondta –, ez most volt a nyáron – talán neki mondtam volna el, hogy mindennap hány logós katona kivégzésére ad parancsot Lukachich, amikor a háborúnak már semmi, de semmi értelme nem volt…?
|
|
|
…Soha nem volt!
…De akkor már ezt a király is mondta. Hallottam. Őt is hallottam. „Nincs értelme!” Ezzel a két fülemmel hallottam. „Nincs értelme!” – mondta a király. De ezt se árultam el, pedig el kellett volna… Kikiabálni kellett volna a háztetőkről a húszezer pesti lógósnak, szegényeknek, hogy igazatok van, a király is mondja már: nincs értelme… De hallgattam. Egyik fülemen be, a másikon ki. És a kivégzések! Egyik fülemen be, a másikon ki. És a győztesek tervei Magyarországgal! Hogy mit fognak elvenni tőlünk. Egyik fülemen be, a másikon ki.
|
|
Elkínzottan nevet, hosszan.
Majd csendesen.
|
|
|
|
…Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy a számon törjön ki az igazság.
…Hogy nem szabad engedni tovább.
|
|
Most tör csak ki rajta a sírás.
Leborul a kapcsolótáblára.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Zokogása.
…Hogy tovább nem…
|
|
A keze, amint, szinte függetlenül a zokogó asszonytól, keresgéli a drótok közt a megfelelő kapcsolót. |
|
|
Majd.
Hirtelen.
Egy sikoltással.
|
|
…Astoria? A Nemzeti Tanácsot keresem… Nem tudom kit…
…Fényes Lászlót!
…Vigyázzanak!
_______
|
|
|
Krucsay hangja visszacsuklott a valóságba. Tárgyalás, börtön, ellenforradalom… 1920. |
|
Krucsay Margit arca – ez a két év persze megviselte. Könnyes az arca.
Csendesen ismétli.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Igen, megmondtam: vigyázzanak…
|
|
Mondada, a letartóztatott Fényes László felé, aki megrendülten ül, s hallgatja Krucsay Margit vallomását. |
|
|
|
MONDADA
Fényes László – emlékszik ön erre a telefonhívásra?
|
|
|
FÉNYES LÁSZÓ
Pontosan… Csak nem tudtam, kinek kell megköszönnünk – a Nemzeti Tanács nevében… Köszönöm, kisasszony.
|
|
Mondada belevágott.
A bíróság tagjaihoz.
|
|
MONDADA
Ezért rendreutasítom.
...Van-e valakinek kérdése a tanúhoz?
SZTUPKA LÁSZÓ
Hadbíró őrnagy. Nekem van.
MONDADA
A haditörvényszék ügyészéé a szó.
SZTUPKA
Tudatában volt-e ön annak, hogy milyen hordereje lehet ennek a telefonnak az Astoriában?
|
|
Nyugodt fölénnyel, szinte sugárzik. |
|
KRUCSAY MARGIT
De hisz azért csináltam.
KRUCSAY MARGIT
Hogy ne öljék meg őket.
SZTUPKA
Ön fegyelmezett tisztviselő volt az egész háború alatt… Holott kockán volt a vőlegénye élete, testvéröccse élete… Miért tette? Október 3l-én elkapta a forradalom láza?
KRUCSAY MARGIT
Nem… Hanem eszembe jutott, hogy ott van az Astoriában az ideálom.
|
|
Mozgás a teremben.
Krucsay Margit lefegyverző természetességgel folytatja.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Ugyanis nekem Fényes László volt az ideálom, mert 1917-ben ő a parlamentben szóvá tette az ügyünket, amikor a telefonkezelőket a rendőrök megrugdalták…
|
|
|
…Meg eljárt abban az ügyben is, hogy a postások nyugdíját emeljék… Igazán nem hagyhattam, hogy őt Lukachich felkoncolja. |
|
Mint aki túlságosan kiszolgáltatta magát, kicsit elszégyellve magát.
Hogy a teremben érezhetővé vált meghatottságot elűzze, a tárgyalásvezető határozottan folytatja.
|
|
…Azt hiszem, ezért is csináltam. |
|
|
MONDADA
Fényes László! s ezután ön elrendelte, hogy a telefonközpont ne kapcsoljon.
FÉNYES
Igen… Gyanús telefonokat ne kapcsoljon.
MONDADA
Például, ha egy Tisza István telefonja jelez…
|
|
Nem állja meg, belekiált. |
|
LUKACHICH
Inkább pusztuljon el, megfelelő védőőrizet nélkül, megfelelő orvosi segítség nélkül!
FÉNYES
Engedélyt kérek, hogy feleljek a tábornok úrnak.
|
|
Ezt meg sem várva Lukachich felé fordul. |
|
…Önnek 31-én reggel Tisza István levelet küldött Konrád inassal… Igen… Ön telefonált a megbízható tiszteknek, hogy hányják kardélre a Nemzeti Tanácsot… Igen?… A kisasszony ezt jelentette nekem, és én elrendeltem, hogy ezentúl a herkópáternek se kapcsoljanak… Öt perc múlva Tisza erősítést akart kérni a villája elé… Később pedig orvost… Telefonálni egyszer se tudtak. Tisza meghalt… Mondja, tábornok úr, a katonai reálban, növendék korában elemeztek-e maguk görög tragédiákat? |
|
Csend. Majd.
Lukachich arca. Nem egészen érti az összefüggést.
|
|
…Mert most elemezhet egyet. |
|
A tárgyalásvezető a segítségére siet. |
|
MONDADA
Tábornok úr, természetesen nem kell felelnie… Fényes Lászlót rendreutasítom ezért az ide nem tartozó kérdéséért, amellyel azt a látszatot óhajtotta volna kelteni, mintha Tisza István gróf halála, mit tudom én, végzetszerű lett volna… A tárgyalást folytatom.
|
|
|
…Következik Fenesi Sándor urasági inas kihallgatása. 17 éves, geszti lakos, érdektelen… |
|
Egy fiatal fiút vezetnek a tanúk padjához. |
|
|
A Róheim villa hallja. Este.
Tisza halála, megint. Most úgy, ahogy a kisinas látta.
Tisza és a két nő ugyanúgy áll, amint már láttuk őket.
De a pincelejáratból látjuk őket, alulról, furcsa rövidülésben és hatalmasoknak…
Ugyanígy a katonákat is néha. Főként a bakancsukat látjuk.
|
|
|
|
Közben.
FENESI SÁNDOR
Hangja. …Én a kisebbik inas voltam a kegyelmes úréknál. A katonák engem leküldtek a hallból a pincébe – menj le innen, rád itt nincsen szükség – mondták. De én csak annyira mentem le, ahonnét még kileshettem…
|
|
|
MONDADA
Hangja. És így mindent hallott?
FENESI
Hangja. Igenis, hallottam, hogy a katonák beszélgettek a kegyelmes úrral, hogy ő okozta a háborút, hogy őmiatta pusztult el az a sok ember… Tudom, fiam, mondta a kegyelmes úr, de én nem tehettem mást, ez volt az én sorsom…
MONDADA
Hangja. Nana! Ne beszéljen itt nekünk összevissza! Magának túl nagy a képzelete!
|
|
De a fiú nem hagyja abba. Mondja, hogy otthon, Geszten, mesélik és mesélni fogják. |
|
|
|
FENESI
Hangja. Tisztán hallottam, hogy még azt is mondta: megérdemlem…
…És akkor a gróf úr maga vezényelte a tüzet.
Sortűz.
|
|
|
Egy test zuhanása. _______
|
|
A bíróság folyosója. 1920.
Az ablakban a két újságíró. Nézik, ahogy lent az udvaron vezetik, két fegyőr közt, Krucsay Margitot.
A Harmadik Újságírónak mondja az Egyik.
|
|
Hangok a helyszínről: 1920. |
|
|
EGYIK
Nyugodtan megírhatod a lapodban az első oldalon, a legnagyobb betűkkel: „Kihallgatták a Teréz Központ egyik postáskisasszonyát.”
|
|
Milyen csöpp a nő odalent. |
|
|
|
HARMADIK
Egy ilyen kis pont?
EGYIK
A világtörténelemben… Látod.
|
|
Most tűnik el az udvarról Krucsay Margit.
Üres az udvar.
|
|
|
|
|
Idézés, ítélet
Történik 1919 áprilisában, Váradon
Kis kerti ház. Mi volt eredetileg? Gyümölcsaszaló vagy kerti szerszámok raktára? A család nagyfia birtokba vette, és legényszállássá alakította át.
Régen volt.
Hiszen annak is már öt éve, hogy elment.
A diákos polcokon könyvek, folyóiratok. Diákos az íróasztal is.
A falon Hufnagel nagyméretű metszete: Varadinum.
Hátul egy benyíló, priccsel. Ezt egy könnyű függöny rekeszti el.
A függöny mögött egy kis lámpa. Arra is kendő van dobva. Így itt, az első
helyiségben félhomály van, s e világos függöny előtt a jelenlevőknek csak a sziluettje látszik.
Három alak ül az előtérben, a háttérvilágítás előtt, egy kis asztal körül.
Mozdulatlanok.
Némán ülnek az asztal körül: Ella, Margit, Viktor. A lányok gyászban.
Csend. Amikor már elviselhetetlen.
ELLA
Visszafojtott hangon, de eréllyel. Csend legyen!… Hogy nem tudod egy
kicsit fegyelmezni magad.
ELLA
Tisztán éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. Éreztem a tarkómon a lélegzetét. Megint
csend.
ELLA
Most már hiába beszélsz. Nem mozdult meg. A nevetéseddel elrontottad… Pedig már a hátam mögött
állt. Valamit közölni akart.
VIKTOR
Hagyjuk abba mára.
ELLA
Mi van magával? Tegnap is már olyan türelmetlen volt… Dolga van?
VIKTOR
Nemcsak a halottakra kell gondolni, az élőkre is. Maga mondta, hogy jelentkezett egy másik fogolytárs,
hogy itt lappang a városban…
Csend.
ELLA
De, de… Mégis… Hátha.
Csend.
ELLA
Máskor ilyenkor már táncol az asztal, zeng-bong a gitár a falon, és alig győzzük jegyezni az üzenetet… Te belenevettél…
MARGIT
Bocsáss meg, nem akarattal csináltam.
VIKTOR
Én azt hiszem, amennyire Lászlót ismertem, és ott kint az ember igazán megismeri egymást, ő csak örül annak, ha a húgai most is jókedvűek…
ELLA
Senki se szereti, ha kinevetik őt. Pláne, akik már meghaltak.
MARGIT
Bocsáss meg… Bocsáss meg… Bocsáss meg… Mit mondjak!
VIKTOR
Lehet, hogy mástól ijedt meg. Ahogy idejött, látta hogy a város meg van szállva. Meglátta, hogy mi van, és sürgősen elment. Ha én szellem volnék, én is meggondolnám, hogy hazalátogassak-e ezentúl… Mi a lágerben folyton idéztük Ferenc Józsefet. Ott kaptuk a hírét, hogy meghalt, hát megidéztük. Egészen odaszokott. Amikor reccsent a barakk, már mondtuk, megjött a Ferenc Jóska.
MARGIT
Elneveti magát, majd gyorsan. Bocsánat!
VIKTOR
De amikor kitört a forradalom, őfelsége nem jött többet. Világos: nem tetszett neki, hogy elűzték a cárt. Ebből látja, hogy az emberek a haláluk után is megőrzik a politikai elfogultságaikat.
ELLA
Az nem lehet, hogy most már mindenki elhagyjon minket. Még ő is.
VIKTOR
Mindenki?… Ellácska – mindenki?
ELLA
Tulajdonképpen maga mért maradt itt? Nem lett volna jobb magának is elmenekülni? Azt mondják, ma reggel még volt egy vonat…
VIKTOR
Sokan itt maradtak. Maguknak is üzent az az egykori fogolytárs – pedig az aztán biztos nagyon kompromittált ember lehet, ha a csucsai frontról jött… Valami parancsnokféle lehetett ott is, nem? Csöpp csend. S hogy nincs válasz, folytatja, könnyedén. A munkástanács tagjai is – állítólag – mind itt maradtak. Értelmetlen hősködés, a románok most szedik össze őket.
ELLA
Borzasztó! Maga is mondja, hogy értelmetlen…
VIKTOR
Azt hittem, maguk azt természetesnek fogják találni, ha én itt maradok. Nem fogják kérdezni: miért?
ELLA
Mert te önző vagy, és csak magadra gondolsz.
VIKTOR
Ellácska, hagyjuk abba ezt a mai napra… Azt hiszem, olyan dolgok történtek itt az elmúlt huszonnégy órában, hogy mindnyájunknak máson jár az eszünk.
MARGIT
Jaj de jó! Végre! Felugrik. A hátsó benyíló függönyét elhúzza, és a függöny mögé rejtett lámpáról lekapja a kendőt. Ma igazán semmi, de semmi kedvem nem volt ehhez az egész szellemidézéshez.
Viktor is felállt közben. Ella marad egyedül ülve, az asztalra ejtett két elnehezült kezével. A meztelen villanykörte kemény fényében.
ELLA
Hidd el, Margitkám, hogy nagyon sok helyen csinálják mostanába n ugyanezt. Ez a háború annyi, de annyi családot szakított szét… Ki tud abba belenyugodni, hogy akiket látott felnőni, készülni az életre – nézd ezeket a könyveket, az íróasztalon ott vannak László utolsó jegyzetei, már sárgul a papír… Mit is akartam mondani?
VIKTOR
Hogy a hátramaradottak nem tudnak belenyugodni.
ELLA
Hátramaradottak? Már az is szörnyű, hogy azt mondja: hátramaradottak. Én azt nem mondtam, hogy hátramaradottak. Én csak azt mondtam, hogy van, amibe nem lehet belenyugodni… Csendesen. Nézd meg azt az írást az asztalon.
MARGIT
Sokat néztem már, Ellácskám.
ELLA
Egy félbehagyott mondat… Hirtelen, nagyon élénken és természetesen. Ne higgyétek, hogy én valami csodát várok. Én tudom, hogy nincsenek csodák. Én tudom, hogy László meghalt. S hogy az is milyen értelmetlen volt! Megölték. Viktorhoz. Maga elmondta. Vége. Én csak az emlékeket szeretném őrizni. Az ember azt hinné, semmit se felejt, pedig folyton felejt. Én nem akarom őt elfelejteni! Ezért írtam magának is, hogy jöjjön ide hozzánk, lakjon nálunk, és beszéljen róla. Ezért írtam másoknak is… Ezért akarok hinni még ebben az asztaltáncoltatásban is… úgy, mint az a sok ezer más árván maradt anya és nővér és feleség, aki ugyanígy csapja be magát vele… Ültünk itt csendben, félhomályban, asztalra ejtett kézzel, és akkor minden az eszünkbe jut… Szavak… Hangsúlyok… Hangok… A lélegzetvétele… Az érintése… A bőrének melege. Mert én nemcsak ezeket a könyveket és írásokat akarom őrizni utána, meg amiket maga hazahozott tőle, a tárcáját, revolverét… Hanem hogy milyen volt, amikor kézen fogva mentünk iskolába, és hogy milyen volt, amikor gyalogolt a hóban, valahol Szibériában. Mert én ezt annyit elképzeltem, hogy ez is olyan már nekem, mintha fogtam volna a kezét. És úgy mentünk volna együtt abban a rettenetes hidegben.
VIKTOR
Szelíden megfogja a kezét, de azért mosolyogva. Higgye el, Ellácska, ott nem is volt hó, ahol mi voltunk, csak sivatag és folytonos szél, amely úgy hordta a homokot, a kavicsot, hogy csak úgy kopogott. Mint a jégeső. Mint valami száraz jégeső. Száraz, forró jégeső.
ELLA
Szorítja Viktor kezét. Ez az! Látja, ezt még nem mondta… Beszéljen! Ha már nem sikerült a szeánsz…
MARGIT
Énekelve szinte. Bocsá-ánat!
VIKTOR
Nem mondtam? Azt hittem, mióta itt lakom, már igazán mindent elmondtam. Lehet, hogy ez a forró kavicseső kimaradt?… Tudja mit? Megnézem, hogy csakugyan itt maradt-e Váradon az az egykori fogolytárs. Ha itt maradt, idehozom. Együtt talán csak sikerül összeraknunk az emlékeket. Én elmondom, hogy kopogott, ő azt: hogy csíptek a skorpiók. Erről nekem eszembe jutnak a mérges kígyók… Ő akkor jön a kolerás kutakkal…
MARGIT
Inkább azokkal a lengyel ápolónőkkel jöjjenek… Azzal a madonnaarcúval… Hogy is volt?
VIKTOR
A madonnaarc! Ott tanultam meg, hogy az mi mindent takarhat… Szegénykét, fürdött a patakban, amikor agyonlőtték. Pucéron.
ELLA
A fehérek? A vörösök?
VIKTOR
Nem mindegy? Hímek. Kalandvágyók. Megszállottak. Desperádók… Speciel őt, lehet, hogy a fehérek.
ELLA
Ezt, úgy látszik, csak Margitnak mesélte el. Hogy volt?
VIKTOR
Legalább tíz ilyet elmeséltem már.
VIKTOR
Visszajövök, és elmondok még tízet… Adja ide annak a vörösparancsnoknak a címét, hadd lássuk,
megelőzöm-e nála a román patrouille -t.
MARGIT
Ne menj most el. Már egész sötét van!
VIKTOR
Épp azért biztonságosabb.
MARGIT
Kijárási tilalom van!
VIKTOR
Legalább kisebb a valószínűsége, hogy ismerősökkel találkozom.
MARGIT
Nem, nem, nem! Nem engedlek… Inkább folytassuk a szeánszot. Megígérem, hogy nem fogok nevetni.
VIKTOR
Nevet. Hol így, hol úgy…
VIKTOR
Éppen akartam proponálni, hogy tegeződhetnénk talán mi is, Ellácska. Ha már így befogadtak ide a
fivérük remetelakába.
ELLA
Majd ha feljön vacsorázni. Papának vannak még jó érmelléki borai. Egyet felbontunk. Így szárazon nem érvényes.
VIKTOR
Van nekem itt egy kis italom. Kicsit játssza. Hol is van, hol is van?
ELLA
Egy csikóbőrös kulacsocska?
VIKTOR
Csak afféle ütött-kopott kincstári kulacsocska. Előveszi. Kínálja.
ELLA
Így? Úgy érti: pohár nélkül.
VIKTOR
Így az igazi… Szervusz.
Kart karba öltve isznak.
MARGIT
Amíg az ünnepélyes aktus folyik, felteszek valamit a gramofonra.
ELLA
Közben. Légy szíves, ne! Még nem telt el a gyászév! Viktornak. Akkor, szervusz… Margitra néz. Ti nem legalizáljátok?
MARGIT
Mit? A pertut? Összenevet Viktorral. Ó, mi már legalizáltuk. Mondd, Ella, te már számot vetettél vele, hogy mi tulajdonképpen most egy legénylakáson vagyunk?… Hirtelen. Ne haragudjatok, ma olyan bolond kedvem van. Magam se tudom, miért.
VIKTOR
Ilyenek a kislányok. Nem lehet tudni, mért van bolond kedvük. Meghajol. Hölgyeim, érezzék magukat addig is otthon ezen a legénylakáson, amelyet jóvoltukból van szerencsém birtokolni. Igyekszem vissza, lehetőleg együtt azzal az ismeretlen jó baráttal.
ELLA
Vacsorára legyenek itt! Tudja, hogy papa szereti, ha pontosan tálalunk.
MARGIT
Viktor mellett. Ne menj el! Megfogja a karját.
VIKTOR
Tudod, hogy hány megszállást csináltam én végig? Volt olyan város, amelyik tízszer cserélt gazdát.
Gyenyikin kozákjai! Azok igen! Nem fogok megijedni a román királyi hadseregtől. Cserkészcsapat…
Ellához. Add ide azt a címet !
MARGIT
Közben. Amíg a forradalom tartott, ki se mozdultál, tegnap óta meg mindig csak mégy… csak mégy…
VIKTOR
Könnyű volt hősködni a kommünben azoknak, akik olyan nagyon hősködtek… Most hol vannak?
ELLA
A címet adja. Ez például itt, ezen a címen… Azt hiszem, azért üzent, mert reméli, hogy nálunk nagyobb biztonságban lehet.
VIKTOR
Feltéve, ha nem súgja be valaki a románoknak, hogy milyen szerepe volt a fivéreteknek az orosz
forradalomban.
ELLA
Milyen szerepe? A végén mindig kiderül, hogy semmiről semmit se tudunk. Csak azokról a
madonnaarcokról. Hirtelen. Lehet, hogy ez, akit idehoz, többet tud? Tudja,
papát legjobban az izgatja, hogy lett a fiából odakint bolseviki.
VIKTOR
„Tudod, papát legjobban az izgatja…” A címre. S most az ügyész úr is várja
ezt az új tanút?
ELLA
Miért ne ismerné? Ő is azt írja, hogy László barátja volt.
VIKTOR
Nézi a címet. Buharából? Omszkból? Tomszkból? Krasznojarszkból? Nagy falu Ázsia… De lehet. Minden lehet. Ha megtalálom, ez is kiderül. Ha megtalálom… Mert azt kéne kívánnom, bár sikerült volna kicsúsznia innen neki is, a Vörös Hadsereg utolsó csapataival… A saját érdekében. Indul.
MARGIT
Engedd meg, hogy veled menjek!
VIKTOR
Megrázza a fejét: nem! Mosolyogva. Vacsorára itt leszek. El.
MARGIT
…veled megyek! De marad.
Ella, Margit
ELLA
Most egészen elemében van. Hogy meg van szállva a város… Szereti a veszélyt… Bátor.
MARGIT
Az. Egy fiókhoz megy, kinyitja.
MARGIT
A revolvert is itthon hagyta.
ELLA
Azt is el kéne valahová rejteni. Én nem akarom beszolgáltatni… Az is emlék.
MARGIT
Kiveszi, a fogását próbálgatja. Szegény…
ELLA
Mindenütt házkutatás lesz. Képzeld el, ha László hazajött volna, és őt is rejtegetnünk kéne… Erre
gondolj, ha valaki menedéket kér.
MARGIT
Visszatette a fiókba a revolvert, nagy koppanással. Persze. Kis csend, majd hirtelen. Te, én éjszaka itt voltam nála.
Csend.
MARGIT
Jaj, te miket tudsz kérdezni… Együtt voltunk… Hajnalban futottam föl a házba. Már egészen világos
volt… És olyan tavasz volt!
MARGIT
Igent int, majd hirtelen. Mondd, te nem vagy szerelmes belé?
MARGIT
Mert csak most jut eszembe, hogy hátha… Mért ne? És akkor az borzasztó volna, hogy én ilyeneket
elmondok neked. Hozzábújik. Ugye, nem vagy féltékeny?
ELLA
Nem, egyáltalán nem. De azért azt hiszem, nagy meggondolatlanság volt odaadnod magad.
MARGIT
Én megbízom benne.
ELLA
De te vagy megbízhatatlan. Arra nem gondoltál, hogy idekötöd… Most már látom: miattad maradt itt.
Mit akarsz? Hogy nem tudom, hány évi hadifogság után most a megszállók vigyék el?
MARGIT
Menjen el, én majd vele megyek.
ELLA
S hogy papa mit szól hozzá?
MARGIT
Neki nem! Egy szót se… Te, ugye, biztos, hogy reggel ő nem látott meg, amikor keresztülfutottam a
kerten?… A szobája ablaka, ott fönt az emeleten, felhúzott redőnnyel, olyan volt, mint egy nyitott szem.
ELLA
Azt hiszem, ilyenkor a lánynak… az asszonynak, arra van szüksége, hogy simogassák – nem, nem, most
nem szabad nyugtalankodnod semmin, ne törődj semmivel…
ELLA
Szárazabban. Gondolod? Lehet. Hogy a mama nincs – bennem nőtt ki valami anyai szív… Egy afféle pótanyai pótszív. Nevet. Ennek sokszor meg kell küzdenie a természetes testvéri féltékenységgel.
MARGIT
A benyíló priccséhez megy. Ledől rajta, nézi a mennyezetet. Csend. Majd. Nekem ma éjszaka azt mondta, hogy látta a fényképeinket Lacinál… Akkor szeretett meg minket.
MARGIT
És hogy Laci sokat beszélt rólunk.
ELLA
Ha azért csináltad, mert úgy gondolod, hogy tartoztál ezzel a bátyád barátjának…
MARGIT
Élénken. Ellácskám, ez igazán az eszembe sem jutott.
ELLA
Miért? Ez mindenki szemében a legérvényesebb mentséged lehetne.
MARGIT
Miért kell mentség rá? Fekszik a priccsen, mosolyog.
ELLA
Túl könnyedén veszed a dolgokat… Bocsáss meg, tényleg úgy beszélek, mint egy féltékeny öreg nővér…
MARGIT
Lehet, hogy a vérünkben van. A kaland. Viktor szerint…
ELLA
Viktor akármit beszélhet, a mi fivérünk nem olyan volt, amilyennek ő leírja.
MARGIT
Az ember változhat. Te is változtál. Én is változtam, tudom.
ELLA
Én is azt hittem, amikor érettségi után László berendezkedett ebben a kis, üres kertészlakban, hogy
azért kellett ez neki, hogy nőket hozzon ide.
ELLA
Hogy eldugja papa elől a könyveit.
ELLA
Kihúz egy könyvet. Nézd, mik vannak a Verne-kötésben. A címlapon: Grant kapitány gyermekei, és belül: A nő és a szocializmus.
MARGIT
Hasra fordul, nevet. De azért a nő is ott van! A nő is…
ELLA
Indulata kitör. De ezen a priccsen nem henteregtek nők – teelőtted.
MARGIT
Ránéz, lassan föláll. Mondd, te, ugye, Lászlót is csak azóta tudod ilyen fenntartás nélkül szeretni, amióta meghalt?
Csend. Szomorúan állnak egymással szemben.
MARGIT
Ugrik, kinyitja a fiókot, s a revolvert gyorsan belesüllyeszti az egyik felakasztott kabát zsebébe. Mereven állnak.
ELLA
…Semmi, papa jön csak. Fellélegzett.
MARGIT
Papának el ne mondd – amit elmondtam…
Ella, Margit, Apa
APA
Ötvenen valamivel túl járó férfi, érzékenysége már hipochondria, logikája már skrupulozitás. Ő is gyászol. Fekete nyakkendő. No, mi az? Azt hittétek, hogy egy szellem érkezik, ugye? Legjobb úton vagyok, hogy hamarosan az legyek. Borzongat a derekam, ami a kezdődő influenza csalhatatlan jele. És ez a spanyoljárvány most kezd a leggyilkosabb lenni, hogy kimentünk a télből. Gondoljátok, hogy nyáron is szövődményes tüdőgyulladás lesz a népbetegség?… Négyesztendős háborúra egy négyesztendős epidémia?
MARGIT
Persze hogy fázik, apám, ha áprilisi este így sétálgat a kertjében…
APA
Ki este, ki hajnalban… De a derekam csak nekem borzong. Klasszikus szimptóma.
ELLA
Hátha csak képzelődik.
APA
Na! A képzelődés sem rossz melegágya a járványoknak. Régen is tudták: aki fél a pestistől, megkapja.
ELLA
Meg ez az áprilisi bolond idő. Az ember nem is tudja, hogy öltözzék.
APA
Ez az! Képzelődés plusz időjárási tényezők. Egyre jobban alátámasztod a valószínűséget, hogy
megkapjam a spanyolt.
ELLA
Nem fogom engedni, hogy kimozduljon a házból.
APA
Nincs is kedvem. De ha muszáj volt elmennem a kollégám temetésére. Hát ne emlékezzék az ember
a mulandóságra, ha egy temetésről jön haza?
ELLA
Véletlen, hogy kit ér a járvány.
APA
Akinek felnőtt gyerekei vannak, mégiscsak inkább tarthat a nagy Kaszástól, mint akinek egyéves
csecsemője sír otthon. Mint például boldogult kollégámnak. Ebből kiszámíthatod a sanszaimat.
MARGIT
Odamegy hozzá. Mért kell ilyenekről beszélni?
APA
Gondolod, hogy kellemesebb, ha a politikai helyzetről kezdünk beszélni? Ha nem tudnátok, tegnap óta idegen impérium alatt élünk. A falon függő régi váradi metszetet nézi, zsebéből nagyítót vesz ki, azzal. Ezen a metszeten még látszik a lovas Szent László-szobor. Kolozsvári Márton és György alkotása. Koraibb a Gattamelátánál és a Colleoninál. Itt áll a várban, a Boldogasszony-temploma előtt. A törökök aztán bevették a várost, és az európai renaissance legelső szabadon álló lovas szobrát beolvasztották ágyúnak… Vajon miről beszélgethetett háromszáz évvel ezelőtt a török impérium első napjaiban egy váradi jogtudós a lányaival? Na, ki találja ki? Én megmondom: arról, hogy haj, haj! négyszáz évvel előttünk, a tatárdúlás idején mi volt a város sora. Nevet. Ennél talán mégiscsak vidámabb téma: a személyes mulandóságunk. Miután rájött, hogy Viktor nincs itt. A vendégünk hova lett?
MARGIT
Vacsorára itt lesz. Vagy itt lesznek. Elment megkeresni Lászlónak azt a fogolytársát, aki ma reggel
üzenetet küldött…
APA
Egyszóval: egy újabb tanú! Emlékeztetni rá, hogy az élő gyerekeim mellett van egy halott is… És hogy az ő sorsáért is éppúgy felelős vagyok. Még mindig. És egyre inkább. Ezen a tényen az ő tragikus halála semmit se változtatott. Sőt. Leül, Margithoz. Kérdezted, hogy mért kell nekem efféle gyászos témákról beszélnem. Azért, mert ma benéztem egy sírba, amikor a göröngyöt a koporsó után dobtam… Azért, mert odafent a fűtött szobában is borzongat a derekam… Azért, mert két nagy felnőtt lányt itt hagyni, támasz nélkül, majdnem olyan felelőtlenség, mint itt hagyni egy egyéves csecsemőt…
MARGIT
Nem fogom, apám, azzal vigasztalni, hogy majd megállunk a lábunkon.
APA
Nem fejeztem be… Számba vettem: kikre számíthatok… Szembenéz velük. Ezért jöttem le. Viktorral akartam beszélni.
ELLA
Egy alig észrevehető pillantással Margitra, lehetőleg könnyed hangon. Viktor, azt hiszem, szinte a családhoz tartozik.
APA
Effajta gondolatok nem hagytak nyugodni ma hajnal felé sem… Ellához.
Örülök annak, amit mondasz… Viktorról.
MARGIT
Szeretné elvinni a témát Viktorról. Ó, pedig én inkább azt hittem, azért jött le papa ide a kerti házba, mert szeretne részt venni egy kis asztaltáncoltatásban. Vallja be már! Kíváncsi a szellemekre!
APA
Nagyon nyugodtan, szinte súlyosan. Az én kérdéseim úgy mennének át az ilyen jelenéseken, mint a kard az árnyékon… Nektek elég annyi, hogy érezzétek a fivéretek fizikai, vagy hogy mondjam? metafizikai közellétét. Azt mondjátok, hogy a múltkor megzendült a gitárja a falon. Egyszer meg megreccsent a padló. A múlt éjszaka én is hallani véltem egy ilyen zörejt. De engem ez nem érdekel. Én jogot tanultam, jogot tanítok, és a mesterségem gyakorlata szerint kérdéseket adok föl neki. Csakhogy az effajta kérdésekre nem szoktak visszakopogni választ a szellemek… Kis csend, majd mintha már egyenest a fiától kérdezné. „Miért tetted?” – „Hogy kerültél a forradalmárok közé?” – „Mi közöd volt neked az oroszokhoz?”
MARGIT
Élénken. Tadzsikokhoz, türkménekhez, nyenyecekhez, vogulokhoz…
APA
A tettenérés örömével. Ohó! Ez a minősítés csak látszólag súlyosbít. Majdnem mentő jellege van. Az ifjúságban mindig van romantika, s minden ázsiai néptörzsben, minél kisebb, minél kihalóbb, rokont vél fölfedezni. Félre a romantikával! Maradjunk az oroszoknál.
MARGIT
Élénken, ő is a játék örömével. Azért se félre a romantikával! Ahogy Viktor elmondta: nagyszerű kaland volt, amit ott csináltak.
APA
Hallottam. Kis csend, majd mint aki a legnehezebbre tér át. Az ügyészségi
elnök fia is kommunista lett. Elesett Csucsánál. Vörös zászlóval leborítva tették le a családi sírboltba.
És az apa, az esztelen tiszaeszlári vérvád főügyésze emelt fővel megrendelhette a kőfaragónál az
epitáfiumot: „Itt nyugszik ifjú Bary József, elesett a magyar föld védelmében”… És én mit vésessek rá
arra a bukharai sírra? Azt, hogy elesett romantikából? kalandvágyból? mert gusztust kapott a rafinált
szadizmusra? Kis csend. Ismerem én is a Viktor barátunk történeteit.
ELLA
Kicsit rekedten. Bízza ezt rájuk. Akikkel együtt harcolt, biztosan tudják, hogy mit írjanak rá a fejfájára.
APA
Felőlem emlékművet is emelhetnek neki. Akkor sem érdekel, hogy propagandából mit fognak ráírni.
MARGIT
Én tudom, mit fognak ráírni. Azt, ami a Rulikovszky-emlékműre van írva. Itt, az utcánk végében. Azon
tanította nekem a papa a betűket… „Rulikovszky Kázmér, lengyel születésű orosz dzsidás százados. A
magyar szabadság pártolásáért kivégeztetett 1849. augusztus 28-án… Béke hamvaira.” A név és a dátum
más lesz. Az orosz és magyar szó fölcserélendő. És persze a mi Lacinkról nem írhatják, hogy volt
dzsidás százados, hanem csak azt, hogy volt honvéd önkéntes…
APA
Egy apa, ezek szerint, jobban válogassa meg, hogy milyen szövegeken tanítja a gyerekeit olvasni… Ha
nem akar, a természet rendjét felforgatva, gyászt viselni értük. Feláll. Margithoz. Amit mondtál, plauzibilisnek látszik. A kalandvágy is plauzibilisnek látszik. A kettő
együtt: kizárja egymást… Járkál. Tehát megint ott tartok, mint amikor az
első és meg nem erősített hírek jöttek: hogy bolseviki lett, hogy valami parancsnok lett, hogy elfogták,
hogy kivégezték… De miért? de miért? Mi köze volt hozzájuk?… Végigkutattam, mint holmi buzgó,
zöldfülű vizsgálóbíró a tárgyi nyomokat. Az egész tényanyagot. A könyveket, bennük az aláhúzott
részeket. Ezekből kialakult, hogy mi érdekelte. A folyóiratok – ahol szenvedélyesen érdekelte valami,
ott az ujjával vágta föl. Az ő szellemi képe is kialakult: egy teoretikus. El tudom képzelni, hogy ő is
tanár lesz a jogakadémián. Megengedem, az enyéimnél radikálisabb nézetekkel – Somló Bódog utóda.
Vagy akár Ágoston Péteré.
ELLA
Verseket is írt. Amit ott hagyott az íróasztalán, félbe, az vers akart lenni.
APA
Az én diák koromban még kötelezőek voltak a poétikai gyakorlatok. Én is írtam verseket… Egy
költőből nem lesz hadvezér!… Minél inkább firtatom: a miértek szaporodnak. Minél több tanút hoztok
ide a házhoz, hogy beszéljenek róla: a miértek szaporodnak… Margithoz.
Azt kérdezted, hogy talán asztalt táncoltatni jöttem én is ide? Erre én azt mondom: miért ne? Mivel
semmiféle racionális magyarázatot nem kapok senkitől, hogy mért fogott fegyvert a fiam odakint, s
hogy mért halt meg: hajlandó vagyok bármilyen irracionalizmust elfogadni. Az okkultizmust is, a
szellemidézést is, az asztaltáncoltatást is… Leült. Na, hogy kell csinálni?
Hadd röhögjenek a túlvilági szellemek rajta, hogy félredobva rációt és judiciumot, logikát, disztinkciót
és argumentációt, a büntető jog és eljárás tanára egy bicegő asztaltól kérdi: mi is az igazság?
MARGIT
Leül, de inkább csak játékból. Kopogj, kedves szellem!
ELLA
Leül. Azzal szokta kezdeni… „Nem számítottam rá, hogy meghalok, még szép időt szerettem volna veletek élni.”
APA
Kis keserű felnevetéssel. Ezt mindenki mondhatja!
Csend.
Kopogás.
APA
Ilyen egyszerű? Még idézést se kell küldeni? Elő se kell vezettetni?… És már itt kopog?
Ella, Margit, Apa, Viktor
VIKTOR
Be. Bocsánat… Úgy látom, rosszkor…
VIKTOR
Nevet, úgyhogy nem lehet tudni, mennyire játszik. Miért? Valaki kopogott?
MARGIT
Már felugrott. Te kopogtál, te kopogtál… Úgyis tudom, hogy te kopogtál… Hirtelen apjához. Mi ugyanis ma pertut ittunk Viktorral. Ella is.
APA
Hol az újabb tanú? Hol hagyta?
VIKTOR
Úgy látszik, már elkapták, elvitték.
ELLA
Honnan tudták meg a címét?
VIKTOR
Valakinek megmondhatta… Láttam én már néhányszor, hogy az ilyesmi hogy megy.
MARGIT
Még szerencse, hogy te épségben hazaértél.
APA
Feláll, s nyugodtan, hangsúllyal visszakérdi. Hogy megy?
Kis csend.
VIKTOR
Hogy hogy keresnek meg egy bujkáló kommunistát?
VIKTOR
Hát… És most belemegy abba, hogy arról beszél, amiről az Apa kérdi: a fia sorsáról. Például megjelennek a fehérek a tábor kapujában. Tudják, hogy valamikor itt alakult meg a Nemzetköziek Vörös Gárdája… Jönnek átfésülni a tábort: nem lappang-e itt egy-kettő ebből a híres gárdából?
A család néma sorfala előtt Viktor lassanként felveszi a razziázó szerepét. Hol felveszi, hol leteszi.
VIKTOR
Egy magyart könnyű megtalálni egy szibériai kisvárosban… De másik nyolcszáz magyar közt, egy
magyar táborban… Na! vörös van-e köztetek?
Az előtte állók megrázzák a fejüket: nem, nincs.
VIKTOR
Belenéz az arcukba. A pillanatot túl feszültnek érzi – lazít. Valahogy így…
APA
Fiamat is így fogták el?
ELLA
De ha mi azt mondjuk, hogy nincs köztünk…
VIKTOR
Akkor a fehér tiszt azt mondja, hogy én tudom, hogy itt van. S ha nem adjátok ki, megtizedellek
benneteket… Na?… S már kezdik számlálni az embereket. Egy, kettő, három, négy… tíz , tizenegy, tizenkettő… húsz …
MARGIT
Nem igaz! Laci nem volt ott. Ha ott van, előlép.
MARGIT
Akárhol. Ott nem volt. Őt mindenütt nagyon ismerték. A sorakozónál nem állt be a többiek közé…
Elbújt egy barakkban.
VIKTOR
Dehogyisnem. Közben egy másik tiszt a barakkokat fésülte át.
ELLA
Szembefordul Margittal. És ő az a másik tiszt. Maga feltűnően hasonlít Radványi Lászlóra.
MARGIT
Örömmel belemegy a játékba, mosolyog. Nem én vagyok az.
ELLA
Pedig ezek a szeme alatti karikák arról árulkodnak, hogy ön is azok közé tartozik, akik a szabadságot
hirdetik, és ezen a címen mindent megengednek maguknak.
VIKTOR
Felnevetett. Nem mondták ilyen választékosan, de a lényeg ez volt.
MARGIT
Talán irigyli, hadnagy úr?
VIKTOR
Nagyon pontos! A fehér légió egyik hadnagya végezte a tisztogatást.
ELLA
Egy ilyen válaszra én mit csinálhatok?
MARGIT
A helyszínen megtorolod. „Vetkőzz le!” – mondod, és megkorbácsolsz.
APA
Nem hiszem, hogy ez a mozgóképszínházi stílus ennyire uralkodó lett volna végeredményben azonos
iskolázottságú, egykori káundká katonatisztek között – még ha figyelembe veszem is a polgárháborúk
rendkívül primitivizáló hatását…
ELLA
Mint aki átadja a helyét. Folytassa, papa!
APA
Lassan kezdi, „kívül” állva. Polgárháborúk idején a bizonyító és büntető eljárások formálisak és sommásak szoktak lenni… Ha én folytatnám – a cár nevében ítélkező katonai ügyész nevében –, mégis megkérdezném… Margit előtt állva. Feleljen a kérdésemre: idegen felségre felesküdött katona létére mért avatkozik bele Oroszország tragikus és szomorú polgárháborújába? Majd kis csend után helyesbít. Feltehetően úgy mondanám: Szent Oroszország… et cetera.
MARGIT
Laci erre biztosan tudott volna mondani valami okosat.
VIKTOR
Felpattanni egy jó lóra, kézbe kapni egy jó pisztolyt, miközben a többiek, az élhetetlenek, hülyén
rostokolnak tovább a fogolytáborban, várván, hogy a svájci vagy svéd vöröskereszt egyszer
hazaszállítja őket…
APA
Pszichologice én el tudnám fogadni forradalomban való részvétel indítóokaként a kalandvágyat –
teoretice dettó –, de akkor éppúgy állhatott volna a fehérek közé is. Egy jó kozák ló, egy angol fegyver
ott is akadt volna.
VIKTOR
A kalandhoz, kedves bátyám, hozzátartozik a véletlen. Nem oda állt, hanem ide állt.
APA
Véletlen? Hogy a magyarok mindig ide álltak? Mindig és most is? Ázsiában is? Közép-Európában is?…
Véletlen? Ilyen következetességgel? Ilyen szimmetriával? Nem tudom, hogy egy óhitű cári ügyész
mennyire ismerheti a kálvini predesztináció tanát, de ha ismerné, most azt kérdezhetné öntől, fiam –
Már Margithoz beszél. –, talán inkább valami eleve elrendelés, a történelem
végzése sodorja magukat a forradalom felé… Ez nem is kérdés. Állítás. A kalandozások óta le nem
higgadó forrongó-rossz vérük, az hajtja magukat – ezt a civilizált népek történetírói már annyiszor, de
annyiszor, de annyiszor megállapították magukról.
Csöppnyi csend.
MARGIT
Engem most ki fognak végezni?
Csend.
ELLA
Hogy hagyhatták?… Ez lehetetlen! Hát nem voltak barátai a városban, a táborban? Nem indítottak
offenzívát, hogy visszavegyék a várost? Viktorhoz. Ugye, megcsinálták?
VIKTOR
Elképzelhető. Mint ahogy most is elképzelhető… És akkor Váradon holnap megint munkástanács van
– és az fésülteti át a várost… Ahogy kedves bátyám mondaná: teoretice elképzelhető. De akkor
ugyanúgy elképzelhető az is, hogy a visszavonuló fehérek magukkal vigyék Lacit. Túszként.
MARGIT
Azon a hangon, amelyben a szomorúság és a játék derűje szinte egy. Élhetek még tovább? Leül hátul a díványra.
ELLA
Lehet, hogy még életben van?
VIKTOR
Hangot vált. Bocsássanak meg! Én kezdtem – indítványozom: fejezzük is be. Ami történt, azon nem lehet változtatni. Ez a játék sebeket tép fel. Nagyon frissek még ezek a sebek.
APA
Csupán olyan, mint a helyszíni szemle – ötezer kilométerre a helyszíntől…
MARGIT
Viktornak igaza van, hagyjátok ezt abba!
APA
Hát éppen teérted csinálom?… Viktorhoz. Vagy mint egy szellemidézés,
olyan. Már benne vagyunk. És senki se tudja, hogy mit kopog ki nekünk az asztal… Nagyon élénken ismétli Viktor előbbi szavait. Megjelennek a fehérek a tábor kapujában.
Tudják, hogy valamikor itt alakult meg a Nemzetköziek Vörös Gárdája. Jönnek átfésülni a tábort…
APA
Az előbb maga kezdte, most én kezdem. A latin azt mondja: ha ketten csinálják ugyanazt, az nem
ugyanaz.
VIKTOR
És én most ki leszek?
APA
Aki vagy! Tanú. Talán koronatanú… Hirtelen. Hol a fiam?
VIKTOR
A kórházbarakkban. A tífuszosok között.
VIKTOR
A bejárat melletti ágyban, a fal felől fekszik.
Kis csend. Merően állnak egymással szemben.
APA
Hirtelen nagy lélegzetet vesz, kiszakítja magát az idézés bűvöletéből. Igaza van. Hagyjuk abba!… Nekünk tovább kell élnünk. Mind fellélegeznek, de senki se tud más témát kezdeni.
VIKTOR
Hogy elhárítsa: kimondja, amire gondolnak. A helyzettől telhető könnyedséggel mondja. Szibériában már megszokhatták ezt a hadifoglyok…
APA
Megtorpan előtte. Mit?
VIKTOR
Mosolyog is hozzá. Hogy a folyton cserélődő hatalom azzal gyanúsít, hogy az ellenpárthoz tartozom.
Kis csend.
APA
Miért jött ide hozzánk?… Úgy viselkedett, mint aki a családhoz tartozik…
VIKTOR
Tartozás… Ha szükségük volna a segítségemre… Hogy itt legyek…
APA
Szinte anekdotázó hangra vált. Tudjátok-e, hogy a középkorban ez a város arról volt híres, hogy itt senki sem mert hamisan esküdni?… Azt mondtuk, hogy Szent László sírja közelében nem lehet. De én inkább azt hiszem, hogy nagyon jó jogászok voltak azok a váradi jogászok… Messze földről ide jártak igazságért.
APA
Gondolja? Hirtelen. Egyetlen kérdést még! Mégis… Azt mondta: „A bejárat
melletti ágyban, a fal felől fekszik.” S az előző párbeszédet folytatja. S mit
gondol? Megadja magát?
VIKTOR
Az a légiós hadnagy is ezt remélte. Tévedett. Két golyót kapott.
VIKTOR
A parancs úgy szólt: élve kell elfogni.
APA
Élve! Mért teketóriáztak – Kirobbanó, számon kérő elkeseredéssel. – egy kalandorral?!
VIKTOR
A hevesség zavarba ejti. Ezt most hogy kérdi, kedves bátyám?… Most mint micsoda?
APA
Mint egy Rulikovszky Kázmér apja… Nem érti? Nem baj. Az se baj, ha azt hiszi, hogy megőrültem.
VIKTOR
Azt hiszem, kopogást hallottam.
APA
Semmit se hallott! Kopogtat az asztalon. Én kopogok. Semmiféle okkultista hókuszpókusz nem fogja most már eltéríteni a figyelmünket… Mert ha a fiam fegyverrel ellenállt… ha le kellett őt fegyverezni… elhurcolni…
Kopogás, csakugyan.
Ella, Margit, Apa, Viktor, Az Idegen
AZ IDEGEN
Negyven év körüli polgári ruhás ember, belép. Jó estét… Kicsit megkéstem. Szétnéz, de már csak Viktort nézi.
APA
Kihez van szerencsénk?
AZ IDEGEN
Én vagyok az, aki egy cédulát küldtem a címmel, hogy ha már itt járok – mert a hegyekből erre vitt a…
sajnos a visszavonulás útja…
ELLA
De hisz innen már nem is juthat tovább. Nem fél, hogy elfogják?
AZ IDEGEN
Már elfogtak. Alig egy órája. Katonák jöttek értem, egy civil hozta őket. Pontos címre. A civilnek nem láttam jól az arcát. S mindjárt el is tűnt, ahogy jött. Csak annyit mondott: ő az . Így inkább csak a hangjáról tudnám agnoszkálni… A kaszárnyában aztán, ahova elcipeltek, az őrmester szerencsére elhitte, hogy én nem vagyok én… Előbb azt hittem, hogy életmentő hiszékenységét a karikagyűrűmnek köszönhetem. De aztán megtudtam, hogy Landler Jenő Újfaluban van pár ágyúval és egy páncélvonattal, és hogy betelefonált a váradi rendőr-főkapitánynak: lövetni fogja a várost, ha csak a haja szála is meggörbül egyetlen kommunistának… Mennyi ismerős arc! A család tagjaihoz. Mindegyiken ott egy vonás, egy villanás, amely a halott barátra emlékeztet. Jólesik találkozni a halhatatlanságnak ezzel a legemberibb formájával, a családi hasonlósággal… Ugyanaz a tekintet.
AZ IDEGEN
Viktorhoz. De úgy rémlik, mintha mi is találkoztunk volna.
VIKTOR
Vállat von, egy mozdulat: meglehet.
AZ IDEGEN
Az egykori hadifoglyok, pláne, ha leszedik a szakállukat, sokszor felismerhetetlenek… Nem tapasztalta?
AZ IDEGEN
Ön melyik táborban volt?
Kis csend.
VIKTOR
Elég volt a nyomozásból. Találkoztunk kint is és alig egy órával ezelőtt is… Az apához. Nem hazudtam: azért jöttem ide, hogy ha szükségük lesz a segítségemre… segítsek… A bűntudat, a jóvátétel reménye – ez hozott ide. Ha már mindenáron kapcsolatba akarják hozni a szibériai poklot azzal a mennyországgal, ami itt fogadott…
APA
Elég!… Dekkolni itt lehetett legjobban, az áldozat családjánál. Mi?
VIKTOR
Tegnap óta már nem kellene dekkolnom. Mégis maradtam… És akartam maradni.
ELLA
…Elnézte a gyászunkat!
VIKTOR
Az nem tűnt fel, hogy tegnap óta még nem jártak itt idegen katonák? Kellemetlen kérdéseket feltenni, házkutatást csinálni?… És nem is fognak.
VIKTOR
Megnézni például, hogy a Verne Gyula-regények tényleg a Hold-beli utazásról szólnak-e?
APA
Most már nyilván tudják, akiknek tudni kell, hogy nem arról szólnak.
ELLA
Margithoz. És te eltűrted az érintését?
VIKTOR
Margit, ne válaszolj! A szónoki kérdésekre nem lehet felelni… De szónoki kérdéseket feltenni sem
érdemes.
ELLA
Margithoz. Amit csináltál, a természet ellen van.
VIKTOR
Margit mellett. Mondd, úgy érzed: a természet ellen van?
ELLA
Ez hiányzik még magának, hogy a bűnét teljesen kiélvezze.
VIKTOR
A hadifogsággal együtt szerencsére túl vagyok azon a korszakomon, hogy a lelki szubtilitásokat magamban megfigyeljem. Egyetlen szenvedély tölt el… És ha úgy született, hogy egy halott hadifogolytársam zsebében női fényképeket találtam…? Annál halálosabb.
APA
Kalandor, talán gyilkos, halottrabló… Folytassam? Nincs kinek. Istenben nem hiszek, és megszűnt az állam is, amelynek ügyésze ön ellen vádat emelhetne… Hogy emeljek én vádat a szibériai hadifoglyok egy forradalmi csoportjának elárulásáért? Hol az érvényben levő paragrafus? Az illetékes bíróság? Az ítéletvégrehajtó… Olyan világ jön, amelyben büntetlenül élhet tovább… Elmehet.
APA
Nincs joga őt magával hívni!
VIKTOR
Önnek pedig már nemigen van módjában feltételeket szabni… Margithoz.
Jössz?
MARGIT
A fogashoz megy, felveszi a kabátját. Mehetünk… Ella, indítsd el a gramofont… Hadd halljak valami zenét, amíg végigmegyek a kerten… Számomra ma letelt a gyászév… És valami más kezdődik el.
Valami ordináré, recsegő, szentimentális dallam a gramofonon.
MARGIT
Ez! Pontosan ez! Gyere, Viktor!
MARGIT
El, nyomában Viktorral.
APA
Az Idegenhez, aki mozdulna. Vigyázzon! maga most nem kockáztathatja az életét.
Mereven állnak. A zene szól.
ELLA
Felsír. Istenem…! Indul a gramofonhoz. Elzárom… ez borzasztó!
APA
Hagyjad… Kiáltva. Ebben a zajban nem érzik annyira, hogy milyen üres lett a ház! Hogy ne kezdjen el sírni: énekelni kezd, együtt a gramofonnal.
ELLA
Megáll előtte, mereven, ügyetlenül. Megpróbálom majd gondoskodásban pótolni –, amit elvesztettél vele. Hogy ne érezd a hiányát.
APA
Bólogat rá, majd. Mindig fogom érezni… Olyan volt, mint a bátyja vagy mint az anyátok…
ELLA
Túlságosan szerettük őket. Azért mentek el olyan könnyen.
APA
Mindegyiket vitte valami…
APA
Hírnév. Szabadság. Szerelem.
ELLA
Kiáltva. És mit értek el?… Mit értek el?
A gramofon lejárt. Csend.
APA
Halkan. Az efféle érv nem állja meg a helyét. Demagóg ügyvédek használnak ilyen érveket. Mit értek el? Nem számít… Egy eszmét nem kompromittálhat az, hogy aki többre tartja az életénél, az elveszti érte az életét.
Ella, Margit, Apa, Viktor, Az Idegen
MARGIT
Bejön. Visszajöttem.
ELLA
Odamegy hozzá, viharosan átöleli. Látod… Látod… Mégiscsak jó kislány vagy! Nagyon, de nagyon bánkódtunk volna utánad…
APA
Köszönöm. Most már megmondhatom, hogy belepusztultam volna a gondolatba, hogy azé a férfié leszel.
MARGIT
Felnevet, és hosszan nevet, nehezen hagyja abba.
ELLA
Most ezen mi a nevetnivaló? Idegesen. Apa beszél, és te nevetsz. Igazán olyan komolytalan vagy!
MARGIT
Mert ha apa olyan jól tudja, hogy nincs bíróság és nincs paragrafus és nincs ítéletvégrehajtó, akkor mért nem osztott maga igazságot?
APA
Leül. Egyszerűen. Bízzuk mégis az Istenre. Majd az utolsó ítéletnél ezt is eligazítja… Ha lesz.
ELLA
Ezeket a könyveket azért égessük el. Hátha a „vőlegényed” ránk fogja küldeni a rendőrséget.
MARGIT
Nem fogja ránk küldeni.
ELLA
Elfogult vagy. Mint mindig.
MARGIT
Okom mindig volt rá, most is van.
ELLA
Bízol benne? – most is? Hogy nem fog feladni minket? Minket is…
ELLA
A szerelem elvette az eszedet.
MARGIT
Gondolod?… Lehet. Elvette. Csakugyan elvette.
ELLA
Igen, igen, a legkomolyabban gondolom. Hogy otthagytad, ezt nem fogja megbocsátani nekünk. Mindig láttam rajta, amikor még rajongtam érte, hogy halálosan hiú.
MARGIT
Kérlek, hagyd most már őt… és ne félj, nem fog bosszút állni… Ami itt van, a kerti házban, maradjon minden a helyén. Ahogy volt, amikor öt évvel ezelőtt a bátyám elment. Élénken. Nem tudom, mi fájt neki jobban: hogy minket elhagy, vagy ezeket a könyveit.
APA
Az Idegenhez. Azt hiszem, nem a legbiztonságosabb hely lesz ez most…
AZ IDEGEN
Leül. Ha idejében elmegyek azzal a vonattal, amely az állomáson ma hajnalban még várt rám, lehet, hogy most nagyobb biztonságban volnék, de nagyobb bizonytalanságban is. Ahogy idejöttem, a Körös-hídon megállított egy belényesi román, hogy merre találja a „Domnu Munkástanácsot”, mert építkezik, és fát akar szerezni magának a püspöke erdejéből… Így hát érdemes volt itt maradnom…
MARGIT
Elővette zsebéből a revolvert. Ez is egy emlék tőle. Tegyük a többihez… A félbehagyott versekhez, folyóiratokhoz, tiltott könyvekhez… Pár órát még legyen tökéletes ez a kis kerti ház, mint holmi emlékmúzeum… Mert aztán Viktor csakugyan ránk küldi a rendőrséget. Megtalálják a holttestét a kertünk mögött és jönnek… és mindent felforgatnak…
ELLA
Viktor holttestét? Mit beszélsz?
AZ IDEGEN
Ki szolgáltatott igazságot?
MARGIT
Akit legjobban megcsalt…
Csend.
MARGIT
Én öltem meg. A bátyám fegyverével. Leteszi az asztalra a revolvert. Az súlyosan koppan az asztal lapján.
APA
Halkan, de szinte kiáltva. Mint a bátyja… Éppen, mint a bátyja!… Mért csináltad?
Függöny
Magnificat, avagy a hősiesség iskolája
CS. ATTILA, ny. hadnagy, 65–70 éves
OTTÍLIA, felesége, vele egykorú
LÁTOGATÓ, fiatal hóhérsegéd
Messze kezdem. Harminc évvel ezelőtt…
Írtam egy drámát akkoriban, Hősök nélkül címen. Egy hűvösvölgyi villában játszódott. Mondjuk úgy: a hatalom birtokosai körében. S abból a felismerésből született, hogy milyen nagy és bevallatlan ellentét van a magyar úriosztály – akár a legjobbjainak is – nemes stílusa és erkölcsi teherbírása között. Hogy a viszonylag legjobb magatartás sem bírja ki a legkisebb megrázkódtatást sem, a viharos lezüllés veszélye nélkül.
Azért elevenítem ezt fel, mert annak a drámának a mélyén, amely itt következik, ugyanennek a felismerésnek az élménye (úgy látszik, örökre belém csökött emléke, traumája) lappang.
Ami nagyjából természetes is, hiszen ez az új dráma is ugyanarról a társadalomról szól.
Szeretném még egyszer végigpróbálni benne a hősi magatartás nosztalgiájának és lehetetlenségének az ellentéteit.
Az egykorinál talán általánosabb tanulsággal. Hiszen azóta én is megtanulhattam, hogy a Hamlet-től a nálunk mostanában bemutatott Alekszej Tolsztoj-darabig – Rakéta – vagy magyar példákat véve: Németh László első társadalmi drámáitól – Villámfénynél, Papucshős – Csurka István Szájhős-éig és Sarkadi Oszlopos Simeon-jáig az újkori drámairodalomnak általános témája az igazi tett lehetetlensége, s pláne a hősi magatartás lehetetlensége.
Így tehát a fentebb említett szándékhoz járul ez a másik: hátha tudnék a modern drámának ebben a témakörében egy új variációval szolgálni.
Számot vetve mindazzal, ami volt s van: nem leleplezni akarok (ezt már csinálták s csináltuk eleget, s épp ezért nem is igen érdekel senkit), hanem a nem érvényes létezésnek a gyökereit szeretném föltárni, például véve egy olyan társadalmat, amely a közelmúltból nemes tölgykoronáival és hűdött csonkjaival integet felénk.
Mióta volt gyanús a magyar úri osztály, hogy nem érvényes, amit tesz? Már Rákóczi így panaszolta a nemesekről:
„…rossz nevelésük a becsület és a virtus ábrándképeit vetíti eléjük, és gyakran ezek kormányozzák őket.”
Ezt szerettem volna itt megírni.
A morális fenn az ernyő nincsen kast.
Szín: egy pesti Duna-parti lakás nappali szobája. Kilátással a Gellért-hegyre – persze a Szabadság-szobor nélkül.
Attila, Ottília, Ilona hangja
Egy öreg házaspár van a színen, s a szomszéd szobára figyelnek. Hajnal.
OTTÍLIA
Megnéztem az imént. Elaludt. Ültében…
ATTILA
Hála istennek! Csak aludná át ezt a hajnalt, ezt a reggelt, ezt a napot…
OTTÍLIA
Éjfél után, amikor úgy elkezdett fázni, a teájába tettem egy kis altatót is. De olyan ideges volt, kihányta. Azért most mégiscsak elaludt. Így alszik… Mutatja. Ugrásra készen.
ATTILA
Mire felébred, már nem lesz férje. Mint akit megcsonkolnak az operálóasztalon… Ha aztán még alszik egy sort, mi se leszünk…
OTTÍLIA
Nagyon halkan. Hallgass!
ATTILA
Azt mondod, alszik.
OTTÍLIA
Akkor is. Nem akarom, hogy ilyeneket mondjál. Nem elég neked ez a gyász? Nem elég? Tetézni akarod?!
Kis csend.
A csendben valami zaj.
ATTILA
Az első villamos… Most megy át a Ferenc József-hídon.
OTTÍLIA
Azt hiszem, ezen az éjszakán ami még barna hajam volt, az is teljesen megőszült… Most már tiszta fehér lesz a hajam. Ezt is megértük. Látod, ilyen az ember, csak magára gondol, ilyenkor is.
ATTILA
Szinte mániásan. Mindenki mindig csak magára gondol. Nekem is csak magunkon járt az eszem. Egész hosszú éjszaka.
OTTÍLIA
Most már ő is mániásan, egy vég nélküli vita kiolajozott járata ez. Semmi okod sincs rá, hogy most tépelődj. Semmi, de semmi.
ATTILA
Nem tépelődöm. Minek? Döntöttem. A mánia után jön a mániás derű. Szépen elindulunk majd a Ferenc József-hídon. Kéz a kézben. Olyan hangon kezd beszélni, mintha szerelmi ajánlatot tenne az öregasszonynak.
ATTILA
De. Egyre szorosabban fogjuk majd egymás kezét… A híd közepén megállunk. Megcsókoljuk egymást…
OTTÍLIA
Erőtlen tiltakozással, amely már majdnem kokettéria. Fényes nappal, a híd közepén… Olyanokat beszélsz!
ATTILA
Milyeneket? Amikor jegyben jártunk, akkor nem beszéltünk ilyeneket?
OTTÍLIA
Most udvarolsz. Csak azért, hogy levegyél a lábamról. Hirtelen kitör a rémület belőle. De nem, nem, nem!… Nem!
ATTILA
Nyugodj meg. Ne gondolj semmire… Na… Látod…
OTTÍLIA
Elgyengült, panaszos hangon. A fiunkra gondoltam. Képzeld el, ha a hírt megkapja. Idegenben. Belebolondul. Mért tették?
ATTILA
Majd gondoskodom róla, hogy megtudja: tisztán haltunk meg… Erre gondolj te is. És meglátod, nem lesz nehéz. Na!
OTTÍLIA
Tudom. Kéz a kézben.
ATTILA
Azt akarod, hogy a fiunk, ha a háború végén hazajön, leköpjön minket?
OTTÍLIA
Hallgass!… Élénken, gyorsan. Ez a másik hanglemez. Az ezredszer elhangzó panasz és
szemrehányás. Ez is olyan most nálad, mint amikor folyton kártyáztál. Még, még, még!
Te mindig olyan mániás voltál. Nem bírsz megállni, nem bírod abbahagyni… Rád ismerek. Erről az
elvakult szenvedélyről.
OTTÍLIA
Mindig azt mondtad: „Most az egyszer”… „Most az egyszer, Ottília”.
ATTILA
Utoljára. Most az egyszer tényleg utoljára… Szépen kérlek – Ottika… Ottíliácska… Megint
a szerelmes hang.
OTTÍLIA
Nem tudom… Nem tudom… Megpróbál kitérni. Nem is tudom már, hogy
miről beszélsz. Ez a mai éjszakai szörnyű virrasztás… Csak legalább Péter jönne haza. Hol marad?…
Én azt hiszem, nemcsak beleőszültem, hanem bele is zavarodtam… És te is! Belezavarodtál te is ebbe
a virrasztásba. Ezért jönnek elő a mániáid.
ATTILA
Hallgat, majd a csend után egészen más hangon. Nem volna csoda. De sajnos, nagyon is magunknál vagyunk.
OTTÍLIA
Biztos?… Olyan biztos ez?
Csend.
ILONA
Hangja a szomszéd szobából. Egy nyugodt, túlzottan is nyugodt hang. Hány óra van?
OTTÍLIA
Ilona… Látod?… Most felébredt.
Csend.
ILONA
Hangja. Hány óra van?
ATTILA
Buzgón, hangosan. Megnézzük… Megnézzük… Felpattintja a zsebóra fedelét. Az öreg kronométert. Mit mutat.
ILONA
Már szemrehányó kiáltása. Mért hagytak elaludni?
OTTÍLIA
Korán van még, Ilona drágám… Még csak most ment el az első villamos.
Attila, Ottilia és Ilona
ILONA
Egy felszakadó sikoltással. Már?! Az ajtóban áll. Fiatal nő, sötét ruhában.
ATTILA
Nagyon korán van… Érdekes, megállt… Lehet, hogy a nagy izgalomban elfelejtettem tegnap felhúzni?…
Hány óra lehet? Nem régen állhatott meg.
ILONA
Bejött. Élénken, gyorsan beszél. A tompa kétségbeesésből át ebbe a röpke egzaltáltságba. Nem! Ne nyúljon hozzá! Hagyja úgy!… Attila bácsi, adja nekem az óráját!
ATTILA
Túlzott buzgalommal. Hogyne! Hogyne! Nagyon szívesen.
ILONA
Ne haragudjék, hogy elkérem. Hadd őrizze nekem ennek az éjszakának az idejét… Lassúdva. Megállt magától. Szép tőle… Az ingaórákat ilyenkor meg szokták állítani,
ugye? Kis csend, majd hirtelen. Lehetséges volna, hogy már megtörtént?
OTTÍLIA
Nem, nem, lehetetlen. Túl korán van!
ILONA
Villámgyors rákérdezéssel. Mikor van a kivégzés? Mit mondtak?
ATTILA
Zavartan, csendesebben. Azt nem mondták… Nekünk nem mondták.
OTTÍLIA
Nem, nem! Az nem volt meg. És még annyi minden történhetik. Annyiszor van, hogy az utolsó
pillanatban hozzák a kegyelmet.
Csend.
Csend.
OTTÍLIA
Légy nyugodt, nem történt még semmi. Édesapád sincs még itthon. Ő biztos, hogy hazajön előtte. Nem
maradhat mellette… csak egy bizonyos ideig. Ez is nagy szó, hogy beengedték.
ATTILA
Rendkívüli! Soha nem hallottam ilyenről.
ILONA
Ha engem beengednek, én végig mellette maradnék. Az utolsó pillanatig.
ILONA
Papot adnak melléje, hogy kísérjen, nem? A feleség mért nem kísérheti? Jézust is kísérte az anyja.
OTTÍLIA
Őt kérd, ő adjon vigaszt. Máriához imádkozzunk.
ILONA
Ilyenkor nem kell vigasz. Jogunk van a kétségbeeséshez. Ezt Jézus anyja is nagyon jól tudja.
OTTÍLIA
De még mennyire kell a vigasz. Nekünk is, és neki is. Ezért jó, hogy ott van mellette apád. Ő megtalálja a hangot. Egy olyan bölcs ember…
ILONA
Ne vigasztalja! Mentse meg!
OTTÍLIA
Azt hiszed, Ilonkám, hogy apád nem tesz meg mindent, de mindent?
ILONA
De, de, de! Csakhogy az ember olyan hamar elfogad mindent, ami körülötte történik. Ha embert gyilkolnak, azt is.
ATTILA
Annál többet már nem lehet tenni, amit édesapja tesz.
ILONA
Tudom. Csend. És megmenti?
OTTÍLIA
Annyi minden történhetik egy éjszaka.
ILONA
Az, hogy elmúlik. Vége. És hogy nem tudtunk semmit, de semmit se csinálni.
OTTÍLIA
Feküdj le egy kicsit. Próbálj aludni. Fel fogunk költeni, amikor apád megjön. Egy negyedórányi álom
is jót tesz. Szükség van még az erődre.
ILONA
Ó, ha a nászéjszakát végig tudtam csinálni – eszembe se jutott, hogy aludni kéne… Elkezd
nevetni.
OTTÍLIA
Jaj, istenem, te, te… Kitör belőle a sírás.
ILONA
Mért sír? Hát nem azt mondta, még lehet, hogy kegyelmet kap?
ATTILA
Buzgón. Hogy édesapja nem jött haza, az is jót jelenthet.
ILONA
A legrosszabbnál rosszabb most már úgyse jöhet… Maguk menjenek lefeküdni. Nem maguknak való
már ez a virrasztás.
ATTILA
Jaj, dehogy hagyjuk most magára!
ILONA
Én majd itt csendben megvárom apát… Lekönyökölt az asztalhoz. A karikagyűrűjével
matat. Játszom tovább a gyűrűmmel. Van az a babona, hogy ha egy gyűrűt egy tárgy
fölött lógatunk… Ezen a kis cérnaszálon van a gyűrű – látják? –, és a gyűrű magától mozgásba jön. És
a mozgásából lehet látni, hogy annak a tárgynak a gazdája él-e, vagy már nem él. Ha így körbejár a
gyűrű, az azt jelenti, hogy él… Ha le s fel járna, az azt jelentené: János halott.
OTTÍLIA
De drágám, hisz nincs itt semmilyen tárgy, ami a Jánosé. Ki kéne tenni valamit. Egy fényképet, egy levelet vagy a cigarettatárcáját…
ILONA
Nézzék! Nézzék! Nézzék! Hogy milyen erővel él… Hogy jár körbe a gyűrű… Most válaszol. Én vagyok az a tárgy, aki a Jánosé vagyok… Figyelik?
OTTÍLIA
Szelíden. Ilonkám, mozgatod a kezed.
ILONA
Lecsapja a gyűrűt az asztalra. Hát persze hogy mozgattam, amikor azt akartam, hogy éljen… Milyen lendülettel járt körbe. A cérna egészen belevágott az ujjamba… Halálos nyugalommal, majdnem élénken. Tudják maguk, mért mondják azt, hogy akasztott ember házában nem szabad kötélről beszélni?
ILONA
Folytatja. Én most jöttem rá. Mert folyton rá gondolunk, és akkor persze minden olyan lesz, mintha épp arról gondolnánk rá. Hogy az ujjamon itt van ez a cérna… Meg hogy megállt az óra. Vissza is adom az óráját, Attila bácsi, nekem nem kell. Hisz én most már úgyis mindig csak rá fogok gondolni. Akármiről beszélnek… A rossz dolgokról éppen úgy, mint a jó dolgokról. Nekem nem mondhatják, hogy van valami, amiről nem szabad beszélni… Erről a mai éjszakánkról eszembe jut a nászéjszakánk. A nászéjszakánkról ez a mai éjszakánk. Ezentúl nem lesz semmi, ami elválassza a legeslegjobbat a legeslegrosszabbtól… Élénken. Attila bácsi, emlékszik maga, hogy János mindig milyen jobbnál jobb tréfákat tudott csinálni? Nevetni kezd, megint. Hogy milyen viccei voltak neki… És hogy az apám milyen nehezen viselte el ezeket… Vacsoráztunk a Vadászkürtben. A másik teremben valami miniszteri bankett volt. Ott ült az egész kormány. „Ezek adják el a hazát” – morogta a papa a bajusza alatt, és bánatában a legnehezebb húsokat rendelte. János meg odacsúsztatott egy tízpengőst a kávésfiúnak, hogy kezdje el kiabálni végig az éttermen: „Quisling Béla kegyelmes urat kérik a telefonhoz!”… Persze hogy mindenki a miniszterelnökre
nézett… Ilyen ötlet! Hogy Quisling Béla kegyelmes urat kérik a telefonhoz… Senki se mert szólni a fiúnak, hogy hagyja abba…. A papa feszengeni kezdett. „Egy kissé túl erős volt, János” – súgta oda. A papának semmi, de semmi humorérzéke nincs.
Élénken feláll, a telefonhoz megy, tárcsázni kezd.
ATTILA
Közben. „Quisling Béla kegyelmes urat… kérik a telefonhoz”… Micsoda ötlet!
OTTÍLIA
És ez olyan jó vicc?… Lehet… Jouer avec le feu… Kinek akarsz telefonálni, Ilonkám?
ILONA
A telefonnál. Nem veszik fel.
ATTILA
Borzasztó korán van még.
ILONA
Mert megállt az órája? Minden perccel azt érzem, hogy túl késő kezd lenni… És közben elmulasztunk valamit… De mit?… Mért nem válaszolnak?… Kitör. Hát valamit csak lehet még csinálni?… Vegyék már föl! Ott biztosan mindenki talpon van.
OTTÍLIA
De kinek telefonálsz?
ILONA
A fogházba. Hogy mondják meg az apámnak: ne vigasztalja, mentse meg!
Attila, Ottilia, Ilona és Péter
PÉTER
Közéleti kitűnőség, az erkölcsi fenntartással kollaborálók köréből. Hogy köszönjek? Jó reggelt?… Az Isten legyen irgalmas hozzánk?
ILONA
Leteszi a kagylót. Mért hagytad ott?
PÉTER
Ameddig maradhattam, maradtam. Kis csend. Ő is kért, hogy jöjjek vissza
hozzád.
ILONA
Azt hiszi, hogy nekem nagyobb szükségem van most rád?
PÉTER
Jobb, ha most mi együtt vagyunk.
ILONA
Te úgyse tudsz velem maradni, hisz utazol.
PÉTER
Ha eddig el tudtam halasztani az utamat…
ILONA
Felesleges. Miattam most már ne halaszd tovább. Élesen. Akkor is ott
kellett volna maradnod mellette! Vagy már nem bírtad tovább a tréfáit, ugye? Mert tréfált most is,
biztosan, most igazán. Valld be! De te sohase bírtad… Meséld csak el Ottília néninek, hogy hogy volt
ott a Vadászkürtben, mert úgy látszik, ő sem tudja értékelni János humorát.
PÉTER
Mi van veletek?… Nem értem. Történt valami?
ILONA
Nem illik vicceket mesélni?… Úgy találod, hogy túlságosan jókedvű vagyok?
PÉTER
Szeretném hinni, hogy valami alapja is van.
Csend.
PÉTER
Azt hittem, talán történt valami.
Csend.
ILONA
Én is. Csend. Majd egészen más hangon. Ottília néni olvasmányaiban ilyenkor érkezik fehér kendővel egy küldönc. Kis csend. Nem érkezett meg? Majd megint egy kis csend, és még halkabban. De azért lehet, hogy elindult? Hisz én is azt kérdezem: történt valami?
PÉTER
Életünk legnehezebb órája következik. Próbáljunk imádkozni.
ILONA
Nem, nem, nem! Ezzel nem vesztegethetjük most az időt. Meg kell mentened. Nincs még valaki, akinek telefonálhatnál? Aki még meg tudná akadályozni?
PÉTER
Tudod, hogy az elmúlt három napban mindent megpróbáltam.
OTTÍLIA
A svájci útját is folyton elhalasztotta emiatt.
PÉTER
Az a legkevesebb… Ugyan.
ILONA
Nincs valaki, akinek egyszer szívességet tettél, és most épp olyan helyen van, hogy…? Csend. Hirtelen. Próbáltad megszöktetni?
PÉTER
A siralomházból nem lehet megszöktetni senkit.
Csend.
ATTILA
Ott találkoztatok?
OTTÍLIA
Halkan. Hagyd most őket.
Csend.
PÉTER
Hajnalodik. Imádkozzunk.
ILONA
Nem. Őt akarom hallani. Mit üzent?
PÉTER
A végső gondolatai is feléd szállnak.
Kis csend.
ILONA
Ilyeneket ő még a siralomházban sem mond.
ILONA
Mondom, hogy őt akarom hallani. Az ő szavait. Csend. Bementél…
PÉTER
Az nem olyan egyszerű… Rengeteg udvaron és folyosón át, s mindenütt vasajtók, mindegyiken külön
zár, külön lakat… Mindenütt külön igazoltatás… Először voltam ilyen helyen, gondolhatjátok.
ILONA
Megbántad, hogy bementél hozzá?
PÉTER
Természetesen, nem bántam meg. De ahogy várakoztattak az irodákban, ahogy kikérdezték, ahogy
bemondták a nevemet, ahogy minden tartózkodás nélkül végigmustráltak… Szubaltern közegek…
Bocsáss meg, nem magamról akartam beszélni, te kérdezted.
OTTÍLIA
Nagyon, nagyon érdekes, amit mond. Hogy az emberi méltóságérzésnek milyen megalázásával jár egy
ilyen helyen már a puszta látogatás ténye.
PÉTER
Az utolsó folyosót különös gonddal őrizték. A kísérőm itt szólt hozzám először. Annyit mondott: itt
vannak a halálosak.
ILONA
Szinte önkéntelenül. Többen is vannak? Ó, szegények…
OTTÍLIA
Megrendítő lehetett.
PÉTER
Élénken. Igen, eszembe jutott Dante, aki élő létére látta a kárhozott lelkeket.
Gyorsan enyhít. Ezek a pillanatok nagyon intenzívek. Sok minden beléjük
fér – Dante is.
ILONA
Beszélj, beszélj, beszélj…
PÉTER
Kártyázott. Pasziánszot rakott ki. Amikor meglátott, összecsapta a kártyát. „Nem érdekes – mondta –,
reggelre kártya nélkül is meg fogom tudni” – és nevetett.
ILONA
Nevetett? És erre ő is felderül. Te mit mondtál?
PÉTER
Természetesen megkérdeztem, hogy mit akart megtudni a kártyákból.
PÉTER
Amire ő: „Hogy van-e túlvilág.”
ILONA
Így: „Hogy van-e túlvilág.” S persze nevetve, ezt is.
PÉTER
Nevetve. Szinte kéjesen. A szokott ironikus hangján.
ILONA
Amit te mindig olyan nehezen bírtál.
PÉTER
Vannak pillanatok, amelyekben én nem tartom megengedhetőnek az iróniát.
PÉTER
Ez?… Elhallgat, mint aki tűnődik a helyes válaszon. Egy ilyen pillanatban
minden megengedhető. Nem lepett volna meg, ha átkozódik, ha zokog, én tulajdonképpen arra voltam
felkészülve, hogy fizikailag összetört állapotban fogom találni… Sohasem látszott túlságosan
teherbírónak.
PÉTER
Megengedem, hogy bizonyos tekintetben félreismertem.
ILONA
Micsoda elégtétel lett volna neked, ha összetörve találod, aki az ajtónyitásra elájul, mert azt hiszi, most
viszik…
ATTILA
Ilona, engedje meg, hogy közbeszóljak, annak idején én láttam néhány kivégzést, még az első
világháborúban – hát mondhatom, hogy a legbátrabb katonák is elvesztették az uralmukat a fizikumuk
fölött. Nem részletezem.
ILONA
Ő nem vesztett el semmit. Ő csak nevetett. Összecsapta a kártyát. „Nem érdekes, reggelre kártya nélkül
is fogom tudni.” Folytasd!
PÉTER
A maga válaszát idézi. „Mit akartál megtudni?”
ILONA
Jánosként, boldogan. „Hogy van-e túlvilág”… A nevetésének az ízét érzem
a számban. És utána elkezdett téged bátorítani. Ne tagadd. Ugye, hogy bátorított? „Fel a fejjel,
öregúr”… Ha nem is így, de bátorított.
PÉTER
Én természetesen megrendült lélekkel léptem be a siralomházba.
ILONA
Szóval bátorított. A szokásos iróniával? Vagy részvéttel?
PÉTER
Nem tudok visszaemlékezni a szavaira. Nem is tartom lényegesnek.
ILONA
Kár. Szeretném tovább érezni a számban a nevetésének a jó ízét… Rabruhában volt?
PÉTER
Nem. Ilyenkor visszakapják a saját ruhájukat.
ILONA
Abban a szürke nyári flanellban volt, amikor elfogták. Szereti ezt a ruháját. Olyan jól áll neki…
Világoskék ing, bordó nyakkendő…
ILONA
Úgy… Persze. Élénken. Mindig szeretett kihajtott gallérral járni. Te azért
is mindig a plafonon voltál… Ugye, nincs megbilincselve?
PÉTER
Nem tudom. Nem beszélt róla.
PÉTER
Nem láthattam. A feje fölött lógott egy villanykörte, tulajdonképpen árnyékban volt az arca.
ILONA
Nem kérdezted meg?… Hogy bántották-e?
PÉTER
Nem… Illetve, ő valamilyen apropóból kitért erre…
ATTILA
És mit mondott – igen?
PÉTER
Nem. Azt mondta, nem.
ILONA
Talán nyel egyet, majd. De azt, ugye, megkérdezted tőle, hogy – „mondd,
mért csináltad?” Csend. Majd érezhetően az apja hangsúlyával. „Miért
csináltad?”
PÉTER
Meg, megkérdeztem, mert érthetetlen, még az ő kissé excentrikus természetével is összeférhetetlen, hogy hónapok óta azzal foglalkozzék, hogy szökött hadifoglyokat lásson el hamis papírokkal meg fegyverrel – mert a tárgyaláson ez is kiderült, hogy fegyverrel is… Emlékszel azokra a furcsa csengetésekre? Titi-tá-titi-tá – ezek voltak az ügyfelei. Ezek megmenekültek, viszont ő…
OTTÍLIA
Halkan, férjének inkább. Azok megmenekültek, mert nem árulta el őket – hallod? Hallod, Attila?
ILONA
Belevág. Mit felelt? Mit felelt a kérdésedre? Kérlek, szó szerint mond:… Ismétli. „Mért csináltad?”
PÉTER
Lassan, nem a legszívesebben idézi. „Maga, papa, hazafias cikkeket ír, és a sorok között szidja a németeket… A németek intellektuális érzékenysége az utóbbi időben rohamosan hanyatlik, s félek – bármilyen jó fordítóik vannak – nem értik ezt a virágnyelvet. Gondoltam: én érthetőbben fogalmazok. Így került az aktatáskámba az a bomba” – mert nem hiszem, tudták-e: egy ötkilós bomba volt az aktatáskájában, amikor elfogták.
OTTÍLIA
Ki gondolta volna ezt? Épp róla?
ILONA
Te a válaszon, azt hiszem, éppúgy felháborodtál, mint a bombán.
PÉTER
Szó nélkül végighallgattam.
ILONA
Hallgattál? Lehet. De ahogy ezt elmondtad, éreztem a felháborodás ízét…
PÉTER
Érezhetnéd a többi ízt is: például a tehetetlen részvét ízét, mintha hamu volna az ember szájában. És
még csak nem is csupán a férjed sorsa, hanem a haza sorsa, amelyik majdnem olyan éppolyan
reménytelen… S ezt ott, a tehetetlen részvét ízét, ezt ott százszorosan éreztem. Ott, a siralomházban.
ILONA
Amit ő csinált, az azt bizonyítja, hogy nem vagyunk tehetetlenek.
PÉTER
Partizánháború a Bugaci pusztán?
ILONA
Sikerülhetett volna.
PÉTER
Egy volnáért meghalni…
ILONA
Nem volt szüksége biztatásra.
PÉTER
Mindig volt benne hajlandóság a hazárdjátékra.
ILONA
Nem nevezném szerencsejátéknak azt, amelyben csak a veszteség lehetett az övé.
PÉTER
És csak az övé?… Mindnyájunk bőrét vitte a vásárra. Azt hiszed, ezentúl nem lesz nagyobb az
ellenőrzés, a bizalmatlanság, az ingerültség… Hogy hányan fogják meginni ennek a levét. A németek
is tudnak kombinálni. Biztos, hogy engem is figyeltetnek. Eddig is, most még inkább.
ATTILA
Azt hiszem, ez pontosan így van.
OTTÍLIA
Mért volna így? Nincs így! Nem kell az ördögöt a falra festeni! Változatlan udvariassággal kezelik.
Maga mondta. Tegnap is, hogy a látogatást kérte.
PÉTER
Gondolhatják, hogy nem a szép szememért. Minél rosszabbul állnak, annál inkább rászorulnak azokra,
akiknek értékes kapcsolataik vannak semleges országokkal… Tudják, hogy most is indulnom kell, sőt
már kellett volna. Pedig, higgyék el, én sohasem raktam féket a nyelvemre.
OTTÍLIA
Ezért szerettem mindig hallgatni a maga beszédeit a parlamentben is! A szónoki művészet teteje! „C’est l’art de tout dire, sans être mis à la Bastille!” Mindent megmondani, anélkül hogy a Bastille-ba csukjanak érte. Ezt Galiani abbé mondta Madame D’Épinay-nak. Az egész idézet tulajdonképpen úgy kezdődik: „Savez-vous…”
ILONA
Váratlanul, szinte fuldokolva. Kérem, Ottília néni, ne tartson itt most franciaórát… Most mit ülnek itt? Menjenek el, menjenek sétálni, vagy feküdjenek le! Nekem még rengeteg beszélgetni valóm van az apámmal. Mindent tudni akarok: mit mondott? Az utolsó szóig. Minden szó fontos… Nekem még rengeteg beszélgetni valóm van a férjemmel, értik?
OTTÍLIA
Az Egyetemi-templomot mindig korán nyitják. Oda bemegyünk…
ATTILA
Nekünk is van még éppen elég beszélgetni valónk egymással. Jó is, hogy most elküld minket, Ilona.
OTTÍLIA
Én nem megyek! Beszélgetni én nem megyek. Mindig csak tépelődik. Azt akarja…
ATTILA
Hirtelen, hangsúllyal belevág, leállítja. Imádkozni fogunk. Igazad van. Imádkozni mindnyájunk bűnös lelkéért.
OTTÍLIA
Mióta ez történt, folyton tépelődik… Mire való ez a tépelődés – mondd?
ATTILA
Gyere már, Ottília, útban vagyunk.
ILONA
Kérem, könyörgök, most menjenek. Bocsássanak meg, hogy jövök én hozzá, hogy elküldjem magukat. Így megsérteni? Amikor mindig olyan jók hozzánk… Most is, a legnagyobb bajban…
ATTILA
Ne mondjon ilyet! Nem vagyunk mi jók!
OTTÍLIA
Most már én mondom: gyere, Attila!
ILONA
Majd jöjjenek vissza. Úgyis kell az apámnak segíteni a csomagolásban.
PÉTER
Ha megyek is, nem viszek magammal semmit.
ATTILA
Rekedten. Mikor utazol, kegyelmes uram?
PÉTER
Hagyjuk ezt most. Nem tudom. Nem is gondolok rá.
ATTILA
Ugyanis a fiunknak…
OTTÍLIA
Élénken. Au revoir!… Au revoir!
ATTILA
Okvetlenül találkoznunk kell.
PÉTER
Jó, jó, Attila, még látjuk egymást… Au revoir!
Attila és Ottília el.
Péter és Ilona
PÉTER
Ez az Ottília abban látja az élete értelmét, hogy mindenkit megtanítson franciául visszaköszönni.
ILONA
Szegények – kedvesek. Mindig megjelennek, ha valami baj van. Bár János erre azt szokta mondani: mindig baj van, ha Attiláék megjelennek. Csakugyan, olyanok, mint két öreg vészmadár. Mért nem mondtad meg nekik, hogy mikor utazol? Biztosan küldeni akarnak valamit a fiuknak.
PÉTER
Mert nem tudom. Mert nem is akarok gondolni rá. Már régen ott kellene lennem… Rosszkor jött ez az utazás.
ILONA
Mért nem mondod úgy, ahogy érzed? Rosszkor jött neked ez a… mi tragédiánk. Kérlek, utazz el még ma.
ILONA
Jobb lesz. Velem nem kell törődnöd. Látod, élek… Játszom…
ILONA
Új játék. A gyűrűmmel játszom.
PÉTER
Ő nem kapta vissza a karikagyűrűjét, amit elvettek tőle. Elmondta a börtönigazgatót rablónak, mindennek.
ILONA
Jobb így. Mért cibálják le az ujjáról halála után?
PÉTER
Azt mondja, hogy lenyelte volna… Úgy örökre megőrizte volna…
Kis csend.
ILONA
Ennél szebbet nem is mondhattál volna.
PÉTER
Micsoda reggel van! Mintha minket gúnyolna ez a nagy ragyogás. Nekünk itt a Gellérthegy kel föl minden reggel az első napfényben… A pogányság itt felejtett hatalmas áldozóköve. Fején a Habsburgok citadellájával… Már talpig napfényben áll.
ILONA
Kibírtad volna, mellette maradni a végső percig?
PÉTER
Nem tudom. Elküldött.
ILONA
Mivel küldött el? Hogy mondta? Szó szerint!
PÉTER
„A karikagyűrűmért még tartozom egy tréfával a fogházigazgatónak.”
ILONA
Érzed-e ebből is, hogy micsoda férfi?
Csengetés, élesen.
ILONA
Sikollyal. Kegyelmet kapott! Hozzák a hírt! Kirohan. S már jön is vissza egy fiatalemberrel. Ez az úr keres minket.
Péter, Ilona és a Látogató
LÁTOGATÓ
Mint aki kínosan igyekszik megadni a módját. Ritka alkalom nekem, hogy egy ilyen igazán szép úri házban tiszteletemet tehetem…
PÉTER
Rutin szívélyességgel. Részemről a megtiszteltetés…
LÁTOGATÓ
Szó sincs róla! Részemről! Részemről! Kicsit korai órában bátorkodtam becsengetni, de ma mindnyájunk számára hamarább kezdődött a nap. Talán le se tetszettek feküdni az éjszaka?
PÉTER
Kihez van szerencsém?
LÁTOGATÓ
Bizalmas hangsúllyal. Onnan jövök.
PÉTER
Tessék helyet foglalni… Történt valami fordulat?
LÁTOGATÓ
Fordulat, fordulat – jól tetszik mondani: van egy fordulat… Szabad ideülnöm az ablakkal szemben. Becsületszavamra, nem voltam még olyan lakásban, ahonnan ilyen szép kilátás nyílott.
PÉTER
Ideges kényszerrel folytatja a témát. Dicsérik. Aki először lép be
otthonunkba, azt pláne meglepi… Elnézést, hogy a tárgyra térek: nemde, a vőm ügyében jön.
PÉTER
Száraz torokkal. Gyújtson rá!… Mikor látta?
ILONA
Ugye, hogy él? Ugye, mondtam?!
PÉTER
Beszéljen, kérem. Miben lehetünk a szolgálatára? Megértheti, hogy olyan állapotban vagyunk, amikor
rettegve – és reménykedve! – várjuk a híreket. Ön egy fordulatról beszélt. Mi történt?
LÁTOGATÓ
Hümmögéssel jelzi, hogy igen.
PÉTER
Amikor én ma éjszaka együtt voltam vele, nem vettem észre, hogy hiányt szenvedett volna öltözék tekintetében. Nyakkendő nem volt rajta, de különben…
LÁTOGATÓ
Arra a szép galambszürke flanellruhára tetszik gondolni. Tegnap este, amikor benéztünk hozzá, nekem is mindjárt szemembe ötlött… Hát kérem, ahelyett kéne valami más. Kis csend után magyarázóan. Amikor reggel a börtönigazgató úr meg az ügyész úr bementek hozzá, hogy felolvassák, miszerint a hivatalból felterjesztett kegyelem a legfőbb helyen elutasításra talált – akkor, kérem, ez a flanellruha már nem volt meg. A körmével apró rongyokra tépte. De még az alsó ruháját is. És azt mondta: tolvajokra nem hagyok semmit… És ezt állítólag azért csinálta, mert a letétbe helyezett értéktárgyait az irodán elmanipulálták… Pedig tudhatta volna, hogy a testi ruha nem azokra száll, hanem – régi uzus szerint – az ítéletvégrehajtókra… Minket rövidített meg. De ezt ő bizonyára nem tudta. Ezért bátorkodtam eljönni.
Csend.
ILONA
És most meztelenül várja…
PÉTER
Hozd elő a legjobb sötét ruháját.
LÁTOGATÓ
És fehérneműt is.
Péter és a Látogató
LÁTOGATÓ
Csendesen. Nem akartam mondani a hölgy előtt, de már végrehajtottuk…
LÁTOGATÓ
Ja… Úgy, ahogy volt. Az ügyész úr azt mondta, kössünk egy törülközőt a derekára. A pap azt mondta, hogy ez a legnagyobb erkölcstelenség, s ő nem is fogja odanyújtani a feszületet egy ilyen pucér férfinak. De a maga veje csak nevetett, és azt mondta, Jézus is csak ilyen pucér volt a keresztfán. Erre kellő figyelmeztetésben részesült: „Így ne beszéljen szent dolgokról, testvérem.” Nagyon oktalanul viselkedett… Mindenkit megsértett. A papot. Az igazgató urat, hogy tolvaj. Az ügyész úr pláne beperelhette volna őt becsületsértésért. Hitler is megkapta a magáét, meg a kormányzó úr is… Oktalanság volt ez a részéről. Ilyenkor nekünk félre kell tennünk a humanizmust. A mester hozzá se nyúl, rábízza a tanulókra.
PÉTER
Úgy tör ki belőle, hogy az már szinte üvöltés. Elég!
LÁTOGATÓ
Olyan filozófiával, hogy az általánosításból Péternek is jut. Én nem kiabálnék.
Csend.
PÉTER
Mért jött ide tulajdonképpen?
LÁTOGATÓ
A ruhákért. Mondtam. Az nekünk jár. Abból minket nem szokás kisemmizni… Vagy sajnálja tőlünk?
Péter, a Látogató és Ilona
ILONA
Be. Azt hiszem, ez megfelelő. A csíkos sötétkék…
LÁTOGATÓ
Ez nagyon jó lesz, kezét csókolom.
ILONA
A reggel olyan hűvös. Odaadom a sálat.
LÁTOGATÓ
…Akkor felöltőt is adhatna a nagyságos asszony. Van hogy egy félórát is elácsorog az ember szabad ég alatt.
PÉTER
A felöltője az előszobában lóg.
LÁTOGATÓ
Ja? Láttam. Most már gátlástalanul. Szoktak egy kis pénzt is adni nekünk. Borravalóféle…
ILONA
A zakó zsebébe beletettem a pénztárcáját.
LÁTOGATÓ
Cigit is lehet küldeni. Vannak elegáns emberek, akik előhúznak egy cigarettatárcát, felpattintják, minket is megkínálnak: „Dohányzik, barátom?” Az ilyen úri tónusnak mindenki örül. Már látják, hogy nem az jön, hogy éljen a független Magyarország és a többi…
PÉTER
Tessék! Vigye el emlékbe.
LÁTOGATÓ
Köszönöm… Monogramos.
LÁTOGATÓ
Nem. Van már… Hát én akkor elmegyek. Tetszik tudni, a szakmánkban éppen olyan dinasztiák szoktak lenni, mint a királyokéban. És ez nem is véletlen. Régebben a királyok is gyakorolták ezt a mesterséget. Nagy Péter cárról közismert, személyesen hajtotta végre az ítéleteit. Meg Clovis, a francia király… Ennek vége, mert aztán jött, kérem, a munkamegosztás. Mi nem uralkodunk, az uralkodók meg… Elhallgat. De tetszik ismerni azt a kifejezést: egy király, egy cigány. Hát kérem, ez még abból az időből adódik, amikor mi egy asztalnál ettünk a királyokkal.
ILONA
Mondja – ugye, viszontlátom őt?
Kis csend.
LÁTOGATÓ
Csendesen kezdi. Ismeri maga a történetet a feldarabolt Pintyáról? Bedobálták zsákba, aztán a zsákot feltették a lovára. A lova meg hazament. Egyre élénkebben. „Jaj, Pintyám, küldtél nekem valamit?” És veszi le az asszony a zsákot. – „Jaj, Pintyám, húst küldtél nekem?” És akkor ráakad a fejére. „Jaj, Pintyám! Elveszett a te fejed?” – és úgy elkezdett sírni, hogy a jóisten nem tudott már enni se, se aludni, mert úgy sírt az asszony. Játékosan, kedvesen, jó ízzel mesél. Azt mondja a jóisten: hallod, te két galamb, menjetek ahhoz a szegény cigányasszonyhoz, és mondjátok neki, hogy ne sírjon, mert már a jóisten se tud enni se, hogy már nincsen az Istennek még maradása se, még enni se tud. Hanem ilyen két galambot, mint ti vagytok, fogjon meg, és vágja el a nyakukat, de csepegtessen Pintyára három csepp vért, és akkor az ő Pintyája fel fog kelni, és még százszor szebb lesz…
LÁTOGATÓ
Fel az. „Jaj de nagyot aludtam!” – mondta. „Aludnál te még mindig, ha én nem cseppentettem volna
rád két galamb vérét.” Ha meg nem haltak, még ma is élnek… Na, Isten áldja! Nekem nem szokásom
mondani, hogy a viszontlátásra.
Péter és Ilona
ILONA
Él! Látod, él még! És már nincs is túl korán. Kérlek, gondold végig, nincs-e valaki, akinek tudnál még telefonálni. Képzeld el, ha holnap vagy egy év múlva azt mondja valaki: „De hát mért nem szóltál nekem?”
PÉTER
Egy év múlva ezt már könnyű lesz bárkinek mondania.
ILONA
A noteszod tele van címekkel…
PÉTER
Lassan tárcsázni kezdi a telefont.
PÉTER
Telefonba. Felkelt a kegyelmes úr? S már le is nyomja a villát.
ILONA
Meg se vártad a választ.
PÉTER
De. Azt mondta, nem kelt fel… Próbáljunk lélekben túl lenni rajta. Én ezt az egész háborút is úgy nézem, mintha túl volnánk rajta. S akkor kevésbé zavar, hogy még lőnek.
ILONA
Te végig úgy beszéltél vele, végig egy éjszakán, mintha egy hullával beszéltél volna… Így kevésbé zavart, hogy még lélegzett. Mintha görcsbe rándult volna. Ezt nem lett volna szabad. Ezt nem lett volna szabad!
Megszólal a telefon.
ILONA
Akárki lesz, megkéred, hogy segítsen.
PÉTER
Felvette a kagylót. Szervusz… Utazom… Átadom a köszöntésedet… A Vöröskereszt elnöke, mint tudod, egy nagy humanista család sarja, értékelni fogja ezt a finoman megfogalmazott üdvözletet. Találóan fejezed ki ezzel hazánk helyzetét. Ne csodálkozz, ha az a bon mot odakint karriert csinál…
ILONA
Szuggesztíven, súgva. Mentse meg Jánost! Akárkivel beszélsz, mondd neki, hogy mentse meg!
PÉTER
…Bizonyára a füledbe jutott, hogy vőmmel malheur történt. Amennyiben… Csend, majd más hangon. Letette a kagylót… Csend. Nincs mit tenni. Látod.
PÉTER
A magyar történelemnek vannak olyan időszakai, bár lehet, hogy az egész történelmünk ilyen időszakokból áll, amikor egy keserű tréfa fejezi ki legtalálóbban a helyzetünket…
ILONA
Nem mindegy, hogy ki mondja a viccet… Hol és mikor. Nem mindegy. Siralomházban. Egy merénylet után, az igen! Az kifejez valamit, hogy összecsapom a kártyát, hisz reggelre úgyis megtudom, van-e túlvilág… Meg hogy emlékeztetem a gyilkosokat, ha mással nem, azzal a meztelen testtel, amellyel születtem, szerettem – hogy az ember fiát ölik… Csak nevessenek rajtam, ha tudnak, ahogy ott állok pucéron, vagy süssék le szemüket, hátha ez még segít rajtuk…
ILONA
Hallgass! Megint rosszat akarsz mondani róla. Látom az arcodon.
PÉTER
János már nem él… Meghalt. Hajnalban.
ILONA
Hogy fázhatott ott a kis udvaron. A hajnalok hűvösek… A falon túl már jártak az első villamosok. Csikorogva fordulnak ki a Széll Kálmán tér felől. Csengetnek… Mondtam, hogy rosszat akarsz mondani róla. A legrosszabbat. Hogy nincs… Nincs? Azt mondod? Pedig, ha meglengetem a gyűrűt, az úgy jár körbe, hogy majd kiszakítja a csuklóm. Tehát van… Az előbb volt itt valaki, és azt mondta, hogy él. Tehát van… És semmi, de semmi meglepő nem volna abban, hogy ő is bejöjjön most az ajtón, kétsoros, sötétkék, csíkos öltönyében. Megfognám a kezét: „Gyere, feküdj le. Te is nagyon fáradt lehetsz…” Valami zaj kint. Hallod? Itt van! Mégiscsak jó, hogy elküldtük neki a felöltőt is… Mindig jól állt neki… Megindul az ajtó felé.
Péter, Ilona, Ottília és Attila
ATTILA
Elkapja Ilonát. Elájult…
Egy pillanatra: Függöny
Ugyanott. Egy óra múlva. A csomagolás rendetlensége. Déli napfény. A szomszéd szobából a redőny leeresztésének robaja.
Attila, Péter, Ottília
OTTÍLIA
Bejön. Leeresztettem a redőnyt szegénykémnél. Arra se ébredt fel.
ATTILA
Az a jó: aludni, az lesz a rossz: felébredni.
PÉTER
Eressze már le, drága Ottília, itt is a redőnyt. Túl erős ez a tűző délelőtti nap a szememnek.
OTTÍLIA
Leeresztette a redőnyt. Így most jobb. Elnéztem az előbb, milyen gyulladt a szeme a virrasztástól.
PÉTER
Majd a vonaton pihentetem. Az elsötétített Európa a legjobb kúra fáradt szemeknek.
ATTILA
Ottíliácska, leeresztetted a redőnyt, most már menj át szépen Ilonához.
OTTÍLIA
Most mért akarsz mindenáron megszabadulni tőlem? Mit főztél ki megint? Péterhez. Nem akarom egyedül hagyni vele.
ATTILA
Ön- és közveszélyesnek tart engem a feleségem. Ezt is megértük. Felnevet, röviden.
OTTÍLIA
Jó, jó… Próbálja folytatni az előző témát. Azt mondják, még Svájcban is
elsötétítés van.
ATTILA
Az van, hát az van!
OTTÍLIA
Hogy még azok a boldog svájciak is sötétben kuksolnak!… Nem érdekes?
PÉTER
Érdekes… Szerintem is, érdekes… De több magyarázat is lehet rá. Egy. Szolidaritásból a szenvedő
Európával. Kettő. Bűntudatból. Három. Boldogságuk túlságosan is ragyogó látványával nem akarják
kihívni a sorsot…
ATTILA
Négy. Nem akarnak útbaigazítást adni az angolszász bombázóknak.
OTTÍLIA
Ó, milyen nemes lélekre vall ez is! Látja, jól mondta Péter, a szolidaritás náluk az első motívum.
ATTILA
Nana! Rájuk reccsentett Hitler: auslöschen ! – s erre sietve eloltották a lámpát. Nevet kicsit. Ki vagyunk szolgáltatva neki. Punktum. Mindenki.
PÉTER
Nono! A lelkiismeret szabadsága…
ATTILA
Mesebeszéd! Mindenki ki van szolgáltatva neki. Mindenki. A szövetségesek teljes hadiereje kellene hozzá, hogy valamennyire dacolhassanak vele… Neked megvan, Péter? Neked megvan, Ottília? Mit gondolsz, hány hadosztályunknak kéne lenni, hogy mi is nemet mondhassunk?
OTTÍLIA
Végy példát Péterről. Nézz rá! Ő sem adta be a derekát, pedig nincsenek hadosztályai. Ő megtalálta a helyes attitude -öt.
PÉTER
Mit érek vele, ha az ország nem vett példát rólam. Ugyanezt az attitude -öt vállalva, talán szerencsésebben, de mindenesetre tisztábban léphetne ki az ország is ebből a háborúból a béketanácskozás ítélőszéke elé.
OTTÍLIA
Hallod, Attila, hallod?
ATTILA
Könnyű annak, aki teheti… tisztán lépegetni a különféle ítélőszékek elé.
PÉTER
Könnyű nekem? Ejha! Úgy látom, kedves Attila, a te idegeidet túlságosan megviselte az a tragédia, amelynek, mint házunk barátja, itt tanúja voltál.
ATTILA
Igenis, könnyű neked! Vannak, akiknek mindig akad valami szép attitude -jük… De mit csináljon az, aki piszkos? Az előbb fürödjön meg! Lehet fürdeni, lehet! Budapest fürdőváros, Budapest a Duna partján fekszik.
OTTÍLIA
Bocsásson meg neki, Péter, de ez az ember nincs magánál.
ATTILA
Menj most ki! Már megkértelek elégszer, hogy menj ki.
OTTÍLIA
Azt mondja, hogy legjobb volna megölni magunkat.
ATTILA
Fals hangon. Mit beszél összevissza ez az asszony? Nem is értem.
PÉTER
Azt hiszem, kedves Ottília, hogy Ilona csakugyan várja magát. Nyugodjék meg, és nyugtassa meg őt is.
OTTÍLIA
Hogy még én beszélek… Összevissza? Éjjel-nappal egyebet se hajtogatsz, csak azt, hogy haljunk meg, haljunk meg… Felsír. Ennél már csakugyan jobb a halál! Bemegyek Ilonához. El.
Péter, Attila
ATTILA
Láttam, hogy itt az a nagy autó a ház előtt. Amelyiket érted szoktak küldeni… Ez azt jelenti, hogy ma csakugyan utazol?
PÉTER
Gondoltam rá, hogy esetleg úgy alakul… De akkor is túl korán jött. Egy csomó írást még el is kéne
előbb égetnem… Minden baráti levelezés alkalmas manapság arra, hogy hurkot fonjon egy-két ártatlan
ember nyakára… Vagy esetleg rátok bízhatnám ezeknek a paksamétáknak a tűzhalálát, Attila bátyám?
ATTILA
Inkább nem… Itt a kandalló. Rakd a tűzre a leveleidet magad, kegyelmes uram. Saját kezűleg.
PÉTER
Mi van veled? Furcsa vagy. Úgy látszik, Ottília sem alaptalanul panaszkodik rád.
ATTILA
Nem alaptalanul. Köhint. Péter, te megígérted egyszer, hogy utazásod előtt
szakítsz nekem pár percnyi időt.
PÉTER
De hisz itt vagyok. Parancsolj velem… Bizonyára sok olyan dolgot kell majd elmondanom odakint a
fiatoknak, amit nem akartok levélre bízni.
ATTILA
Egyre több az olyan levél tőle, ami feketével át van mázolva. Pedig ő is tudja, hogy van cenzúra.
PÉTER
Mondd el, amit üzenni akarsz. Sok levelet viszek így, a fejemben. Vannak mnemotechnikai módszereim.
ATTILA
Én nem üzenek sokat, csak annyit! Hangsúllyal. Vér nem tapadt szüleid
kezéhez, szégyen nélkül emlékezhetsz rájuk, tisztán haltak meg. Csend. Stop. Csend. Alig több egy tízszavas táviratnál. Csend. Átadod?
PÉTER
De hát miféle vér tapadhatna a kezetekhez? Miféle szégyen… Nem értem.
ATTILA
Mi a Gestapo besúgói vagyunk. Már érted?
Csend.
ATTILA
A helyzet az, hogy bizonyos emberek mindent elkövetnek, hogy tőlünk egyet-mást megtudjanak… Izgatottan, halkan. Bocsáss meg, nem hallgatózik itt senki?
PÉTER
Légy nyugodt. Nem hiszem, hogy rajtatok kívül volna még itt besúgó.
ATTILA
Mert amit most mondok… Péter, hallgass meg: mi senkiről se mondtunk olyasmit, ami veszedelmet hozhatott volna rá. Életveszedelmet… Rólad se, Péter… Pedig talán ez érdekli legjobban őket. Hogy te kikkel érintkezel, kiket fogadsz, kikkel telefonálsz… Hirtelen. A feleségem!
Péter, Attila, Ottilia
OTTÍLIA
Jól. Azt üzeni, jól. Maga csomagoljon nyugodtan, Péter… Ilona arra kéri, utazzék még ma. Mindkettőjüknek jobb… Szerintem is… Segítsek talán levinni ezeket a papírokat a kazánházba?
ATTILA
Ne nyúlj hozzájuk!… Jobb, ha én mondom, hogy ne nyúlj hozzájuk.
Csend.
OTTÍLIA
Megmondtad?… Istenem…
OTTÍLIA
Most mit képzel rólunk?
PÉTER
Ezért jártatok hát ide mindig olyan szorgalmasan, könyvtárt rendezni, franciaórákat adni, segíteni a
csomagolásban, gyászruhát varrni a lányomnak? Minden szekrény, fiók nyitva volt előttetek.
OTTÍLIA
Ezt a hangot nem érdemeljük meg, Péter. Mi hosszú éjszakákon át megtanácskoztuk Attilával, hogy
mi az, amit elmondhatunk, s hogy mi az, aminek épp az ellenkezőjét mondjuk. S látja, nem is történt
soha semmi baja.
PÉTER
Bocsássanak meg, lehet, hogy csakugyan az őrangyalaim voltak… Ennek már csak Isten lehet a tudója…
ATTILA
Csendesen. Nekünk se volt könnyű: hazudni, hazudni, hazudni.
Megpróbáltuk orruknál fogva vezetni a németeket.
PÉTER
Lehet, hogy túl jól sikerült?
OTTÍLIA
Ezt most mért mondja?
ATTILA
Aki megértette a célzást, lassan. Képzelheted, hogy minket is mennyire
megrázott, hogy Ilona férjét elfogták.
OTTÍLIA
Élénken. Azóta pláne nem hagynak nyugton. Fenyegetnek, hogy villannyal
fognak kínozni, ha nem beszélünk.
ATTILA
Mondom, hogy jobb meghalni.
OTTÍLIA
Hirtelen kitörő kétségbeesett kéréssel. Próbáljon megmenteni minket, Péter!
PÉTER
Maguk a boldog öregség jelképei voltak, Philemon és Baucis, úgy emlegettük.
ATTILA
Nekünk – elvégeztetett.
PÉTER
Öreg barátom, én is kálvinista vagyok, tudom, mi a predesztináció. De azért ne legyünk fatalisták.
ATTILA
Mondd csak, mondd… Itt már az Isten se segíthet.
OTTÍLIA
Bízzál Péterben… Péter, ugye, megment minket?
PÉTER
Mondja meg Ilonának, hogy rendben van. Utazom. Egy negyedóra múlva indulok. Még búcsúznom
is kell tőle.
OTTÍLIA
Igen… Halkan. De most szentelje nekünk ezt a negyedórát. El.
Péter, Attila
Kis csend.
PÉTER
Nem hallgat senki. Őszintén felelj. A vőmről mit jelentettetek?
ATTILA
Mondtam, hogy vér nem tapad a kezünkhöz.
PÉTER
Hagyjuk a nagy szavakat. Elhiszem. De mégis, valami apróságot, mondtatok?
ATTILA
Ha kérdezték, hogy kik járnak hozzád, mondtuk, hogy nem jár senki. Valaki csak megfordul itt –
mondták. Nekünk az volt a célunk, hogy rólad eltereljünk minden gyanút. Például azt se mondtuk el,
hogy milyen furcsán csengettek, akik a vődet keresték. És hogy ő sokat énekelt, és mindig ugyanazt.
Mintha jelszó lett volna… Nekünk is csak később tűnt fel az.
PÉTER
Most, hogy mondod… Csakugyan… De azt, ugye, elmondtátok, hogy hozzájuk járnak vendégek…
Elvégre fiatalok. Mi sem természetesebb. Ugye?
ATTILA
Azt mi nem tudhattuk, hogy János benne van valamiben.
PÉTER
Elfelejtette megmondani nektek. Akkor rá is jobban vigyáztatok volna.
ATTILA
Gúnyolódhatsz. A fiunknak azért megmondhatod: tisztán haltunk meg. Ezért ha találkozol vele odakint,
mondd meg neki: mocsoktalan nevet örököl… Ha volna mit hagynunk a fiunknak, bankbetétet,
sarokházat, ez az egész sokkal, sokkal kevésbé volna érdekes. Akkor talán meg se kéne halnunk.
Egy-két pötty a családi néven! Szinte vidáman. Egy-két denunciálgatás még
nagyon jól megfér azzal a tizenkét szobás svábhegyi villával! De ebben a nagy szegénységben
kényesek vagyunk a nevünkre. Ezért meghalunk.
PÉTER
No persze, ez még mindig a legegyszerűbb. Annak, aki meghal. S ezt ma sokkal inkább tudom, mikor
láttam a halálba menni a vőmet. Nincs itt a lányom, kimondhatom: a halál: megfutamodás.
ATTILA
Ez nagyon szép volt. Majd megmondom Ottíliának, hogy tényleg mindent elkövettél. De mit
csinálhatnék egyebet? Súgjam be a Gestapónak azt, hogy bombákat rejtegetsz a kandallóban, csak hogy
élni hagyjon? Hogy lauf -ot adjon?
PÉTER
Miért ne? Ott a kandalló. Nézz belé… Na!
ATTILA
Tudom, hogy nincs… És ha volna, se mondanám.
PÉTER
Jó, nincs – de mért ne mondjad?
ATTILA
Mért? Mert elhiszik… Azért… Aztán téged is – fel ugyan nem akasztanának, annál te azért mindig
ügyesebb vagy…
PÉTER
Hogyhogy? Gondolod, hogy én nem követhetek el olyasmit?
PÉTER
Mostanában a kevés is elegendő…
ATTILA
De te mindig tudtad, hogy mikor hol a határ.
PÉTER
Mennyi lauf -ot kapnál a megbízóidtól egy kiadós, főbenjáró összeesküvés denunciálásáért?
ATTILA
Nem tudom. Nem gondolkoztam rajta. Sajnos, még azt se mondhatom, hogy ilyenen mint hazafi szeretnék álmodozni, és nem mint besúgó… Ki hinné el nekem, hogy mi tudjuk csak igazán gyűlölni a megbízóinkat: a szolgáik? Váratlanul. Van ilyen? Már igazán esedékes volna – valami jó, kiadós összeesküvés… Hirtelen. Ha van, nekem ne mondd el!
PÉTER
Mennyi lauf -ot kapnál?
ATTILA
Annyit mindenesetre, hogy kihúzhatnám vele a háború végéig… Mi az, talán gusztusod támadt
megkóstolni a börtönéletet, kegyelmes uram?
PÉTER
Hogy mire támadt gusztusom? Mondjuk inkább: egy kis hazárdjátékra. Jó is, hogy jönnek az
asszonyok. Hogy ők is hallják… Jobban vagy, Ilona?
Péter, Attila, Ilona és Ottilia
ILONA
Úgy látszik, a te rendíthetetlen egészségedet örököltem. Akkor se tudok igazából összeomlani, amikor
pedig jó volna.
OTTÍLIA
Ugye, beszélt ezzel a makacs öregemberrel?
PÉTER
Elkezdtem. Folytatom… Nézd, Attila bácsi, itt a könyvszekrény mögött van a falban egy rejtekhely. Látod? Itt őrzöm a bizalmas naplóimat. A lányom se tudott róla. Ugye, Ilona… A lényeges dolgokat persze nem írtam naplóba. De ez is valami. Na?
OTTÍLIA
Mire gondol, Péter?
ILONA
Talán arra, hogy ezentúl ti rejtegessétek.
ATTILA
Ottikám, a szerelmünkre kérlek, a fiunk boldogságára, menjünk most el – ezt ne hallgassuk tovább. Mi már döntöttünk.
PÉTER
Arról van szó, hogy Attila bácsiékat életveszélyes fenyegetésekkel rá akarják bírni, hogy rólunk
információkat adjanak… De ők inkább a halált választják… Muszáj? Nincs-e vajon egy másik
alternatíva? Például, ha én most elmesélném, hogy mik azok a lényeges dolgok, amiket elég óvatos
voltam, kihagyni a naplójegyzeteim közül. Érdekelne titeket?
ATTILA
Ne kísérts! Ne kísérts!
PÉTER
Olyasmit, hogy milyen módon lehet megnehezíteni a németeknek szóló szállításaink útjait. Miért ne?
Hogy milyen palotaforradalomra készülnek odafönt a Várban… Hogy milyen svájci széfekben van a
pénz egy ellenkormány költségeire…
ATTILA
Én befogom a fülemet! Ránk nem szabad titkokat bízni.
PÉTER
Titok? Van-e Magyarországon titok?
ATTILA
Akkor se! Elnyújtva kiáltja. Rá-ánk nem sza-bad titkokat bíz-ni!
PÉTER
Mért nem? Holnapután ilyenkor én egy semleges országban vagyok. Akkor már mesélhettek a
kontómra, amit akartok…
ATTILA
Beszélj csak, beszélj! Úgyse hallok semmit. Trá-rá! rá-rá-rárá! Befogja a két fülét.
PÉTER
Mint aki süketnek beszél, úgy artikulál. Lauf! Lauf! Lauf! Laufot kínálok!
OTTÍLIA
Hallgass már ide… azt mondja, ő elutazik.
Csend.
ATTILA
Most érti meg, csendesen. És nem is jössz vissza?
PÉTER
Egyszer. Majd ha vége lesz… ennek az egésznek.
OTTÍLIA
Milyen jó ember!… Hallod, Attila?
ATTILA
Honnan tudhatom, hogy ez most az isteni gondviselés kegyelme-e vagy az ördög kísértése?
PÉTER
Szinte könnyedén, mesélősen hazudik, de élvezettel, meggyőzően, illúziókat mond el,
inkább Ilonának, mint a két öregnek, viszont ezek a két öreg számára életmentő valóságok. A külső szemlélő szemével nézve az én életem távol áll a látványos hősiességtől. Rólam
senki sem tételezhetné fel, hogy bombákat hordozok az aktatáskámban. Talán még a lányom se… Ő
legkevésbé. Elfogult… „Óvatos duhaj” – gondolják rólam. „Könnyű neki” – ahogy méltóztattad te is
kifejezni magad, kedves Attila bátyám. Nem, nem! Nem szemrehányásképp mondom. Ellenkezőleg.
Örülök neki, hogy így félreismertek. Ez azt jelenti: sikerült megőriznem az inkognitómat. Jól álcáztam
magam. Egybefolytam a többi parlamenti, főrendiházi és kaszinótaggal. Terepszínű voltam. Hogy a
Gestapo szaglászott utánam? Azt mondjátok? Nem komoly. Mindenki gyanús, aki él. Meg aztán túl
sok az ügynöke – már megbocsássatok –, és olyan kevés az igaz magyar ember… Most már
megmondhatom: azokban a tűzre szánt levelekben semmi érdekes nincs. Nem vagyok bolond papírra
bízni azt a telefonszámot, amelyet, ha felhívok és bemondok egy jelszót, kisiklanak a vonatok,
leszakadnak a vasúti hidak… et cetera. Nem akarnátok, esetleg, jegyezni, amiket mondok?
OTTÍLIA
Nem, nem Péter! Dehogyis!
ATTILA
Nekünk is megvannak a magunk fejlett mnemotechnikai módszereink.
PÉTER
A lányom férje, ő volt az egyetlen, aki sejtett valamit. Igyekezett a maga módján, szintén csinálni
valamit. A hősiességnek néha nagyon szubjektív indítékai vannak. De hisz ez a szép benne.
ILONA
Tinektek nem volt egy közös szavatok, egy közös gondolatotok…
PÉTER
Ő fiatal volt. Nem tudta, hogy kell az ilyesmit okosan csinálni. Nálam nem fognak ötkilós bombákat
találni, még ha megmotoznának is a határon. De tévedés az, hogy a veszélyes élet szeretete csupán a
fiatalok privilégiuma.
ATTILA
Rekedten. Most már mondj konkrétumot.
PÉTER
Épp rá akartam térni. A tábornoki kar nagyobbik fele hazaáruló. Hogy lehetne ártalmatlanná tenni őket?
Többféle tervet gondoltam végig. Első: egy társasvacsora az állatkerti Gundelnál. Körös-körül fák.
Remek felvonulási terület egy megbízható ezrednek… Mit szólsz hozzá?
ATTILA
Azt hiszem, kivihető.
OTTÍLIA
És ha most elmegy, ki csinálja meg?
ATTILA
Ottília, ilyet nem kérdezhetsz.
PÉTER
Nem is mondanám meg. Jobb, ha nem tudják. Nincsenek kitéve annak, hogy valami fizikai vagy
morális presszióra elárulják.
OTTÍLIA
Igaza lehet. Attila nem bírja a fájdalmakat. S azt mondják: villanyoznak…
ATTILA
Az öregemberek véres ingerültségével. Ne próbálj a fogorvosok
várószobáiban szerzett tapasztalataidból messzemenő következtetéseket levonni… Hirtelen. Hagyjuk ezeket, Ottília. Hidd el, jobb meghalni.
PÉTER
Jó. De úgy szánjátok el magatokat, hogy én nem fogom átadni az üzenetet a fiatoknak. Hogy ti emelt fővel mentetek a halálba.
ATTILA
Ezt nem teheted! Neki tudnia kell, hogy mi tiszták voltunk.
ATTILA
Megindul a pletyka: miért csinálták? Tudnia kell, hogy nem ártottunk senkinek.
PÉTER
Nem! Kényszeríteni akarlak, hogy életben maradjatok.
OTTÍLIA
Hirtelen elkezd sírni, majd. Ne haragudjanak… Nem azért sírok, mert talán
megmenekülhetünk, hanem azért, mert olyan jó, érezni ezt a szeretetet… Ez az igazi hősiesség, Péter,
amit maga csinál… Egy ilyen öreg, kopott házaspár élete is fontos magának… Mások azt mondták volna:
patkányok, pusztuljanak! Zokog.
ATTILA
Na… Gondolj arra, milyen szépen éltünk… Gondolj a fiunkra!
OTTÍLIA
Riadtan. Ezt most mért mondod? Hogy éljünk? Hogy meghaljunk?
ATTILA
Gyere, menjünk már! Péter utazik… Sétálunk egyet, és közben mindent megbeszélünk.
OTTÍLIA
Sikoltva. Én nem megyek át veled a hídon!
PÉTER
Most már, azt hiszem, nyugodtan átmehetnek… Isten áldjon, Attila bátyám… Engedd meg, hogy Ottíliát
megcsókolhassam… A fiúnak üzennivalótok ezek szerint nincs. Vagy csak ennyi: viszontlátásra a
háború után!
OTTÍLIA
Viszontlátásra! Köszönjük.
PÉTER
Ilonára vigyázzanak!
OTTÍLIA
Mindig melletted leszünk!… Holnap is jövünk… Estefelé, jó lesz, kedvesem?
ATTILA
Azért neked, Péter, még mindig könnyebb… Nem hiszem, hogy a viszontlátásra. El Ottíliával.
Péter, Ilona
ILONA
Apám, mire való volt ez?
PÉTER
Azt hiszem, a kiscserkészek ilyenkor beírhatják a noteszukba: egynapi jó cselekedet.
ILONA
Hazudtál nekik. Hogy te micsoda hős vagy… Egy szó se volt igaz az egészből.
PÉTER
Blöfföltem…? Lehet-e több a mi hősiességünk lehetősége?
ILONA
Biztos? Biztos?… Ezt ma mondod? Épp nekem?
PÉTER
A hősiesség a tetteket jelenti, és nem a mártíriumot. Tettekre nincs lehetőség. Mártíriumra van.
ILONA
Van! Azoknak, akik nem olyan ügyesek, hogy megússzák… Akik nem olyan ügyesek, hogy megint felül maradjanak… Mint annyiszor… Most már tudom, miért vállaltad, hogy kijárod magadnak egy utolsó látogatásra az engedélyt, hogy becsengetsz a fogházba, hogy végigmégy a folyosókon, még a „szubaltern közegek” pillantását is kibírtad… Mentél, hogy megnézd: mit lehetne örökölni utána. Nem az aranygyűrűjét, nem a ruháját… Elhallgat.
Csend.
ILONA
Csendesen, majdnem szomorúan. A dicsőséget. Amiért ő fizetett. És te
nem… Mert amit elmondtál, az mind hazugság. Lehet, hogy a svájci aranyletét nem. A többi az.
PÉTER
Megmentettem két szerencsétlen ember életét. Ha hazudtam, értük hazudtam… Különben az
aranyletétről is csak azt tudom, mint akárki más. Ne hidd, hogy be vagyok avatva.
ILONA
De elültetted a magját egy csodálatos legendának. Gyökértelen legenda, azért a távollétedben majd szépen kivirágzik… A végén csak fog itt történni valami. Hisz már történik is. Valami kísérlet az ország megmentésére. S majd rebesgetik: benne volt a kezed… Ne haragudj, túl nagy a veszteségem ahhoz, hogy megbocsátó tudjak lenni… Most már ezért is mondom: mindkettőnknek jobb lesz, hogy most elutazol… Becsomagoltál? Segíthetek valamit?
PÉTER
Azt mondod, hogy jókor jön nekem ez az elutazás?
ILONA
Persze. Most aztán csakugyan a legjobbkor.
Kintről autóduda.
PÉTER
Beszélgessünk… Van időm.
ILONA
Gondolod, hogy tudunk? Hogy van még egymásnak mondanivalónk? Csend, majd objektív, társalgási hangon. Remélem, kellemes időd lesz az utazáshoz. Sem túl meleg, sem túl hideg. Csend. Az itthon hagyott téli öltönyeidet, ha alkalom adódik rá, apránként utánad küldöm.
PÉTER
Mindenre gondolsz… Mit nevetsz?
ILONA
Ne haragudj. Csak eszembe jutottak azok a jóízű mondatok. Amikor jöttödre összecsapta a kártyát…
PÉTER
„Nem érdekes! Reggelre kártya nélkül is meg fogom tudni…”
PÉTER
Meg hogy „maga, papa hazafias cikkeket ír, és a sorok között szidja a németeket”…
ILONA
Nem bántó nevetéssel. Jól megmondta neked!
PÉTER
Elismerem. Majd komolyra fordítva csendesen folytatja. Nagyszerű ember volt a férjed.
Megint még sürgetőbb dudálás.
ILONA
A végén elkésed a vonatot.
PÉTER
S amikor megkérdeztem tőle, hogy „mit akarsz megtudni?”
ILONA
Nem, nem! Most már indulj! Túl sokat kezdesz kockáztatni.
PÉTER
„Hogy van-e túlvilág”… Ő mondta. Kezdi felhúzni a redőnyt.
PÉTER
Szeretnék elbúcsúzni még ettől a látványtól. Ki tudja, mi marad meg a városból, mikorra viszontlátom?… Ezek a szép budai hegyek… Hangosan, az ablakból lekiált. Hé! Sofőr! Nincs szükségem a kocsira! Nem utazom!… Köszönöm, isten áldja! Megint Ilonához, mintegy folytatja. Ezek a hegyek, mondom, sohasem egyformák. Én még nem láttam őket kétszer ugyanabban a fényben…
PÉTER
Egyelőre. Amíg nem visznek. Gondolom, Attiláék is adnak nekem vagy huszonnégy óra lauf -ot. Hogy azért átérjek a határokon. Majdnem vidáman. Képzeld el a meglepetésüket. Holnap ilyentájt – gondolják, nyugodt lélekkel tehetik – feljelentenek.
Utána visszasündörögnek ide. És én itt ülök az íróasztalom mögött. „Mit csinálsz itthon?” „Várom,
hogy a németek értem jöjjenek.”
ILONA
Ezt nem teheted. Ki az ablakon. Sofőr! Hé!… Hova lett? Mért ment el?
PÉTER
Elment… Hogy is ne tehetném? Rövid a kardod… toldd meg egy lépéssel. A szép halál sem feltétlenül a fiatalok privilégiuma.
ILONA
Micsoda embertelen, ostoba hiúság!
PÉTER
Meg aztán legalább Attila bácsi is megtanulja, hogy azért nem lehet egészen bűntelenül denunciálgatni. Egy kis vérfolt azért mindig ragad… Bevallom, egy ideje már kezdett nekem is gyanús lenni, hogy Attiláék mért járogatnak ilyen buzgón hozzánk. Még hullajtottam is elébük néha egy-két kisebb értesülést, és figyeltem, ahogy nyelnek egyet, és kapnak utána. Álhírek voltak. Nevet. Most ugyanezt nagyban… Tudod-e, hogy Attila bácsi valamikor katonatiszt volt, snájdig főhadnagy? Nagy kártyás, aztán valami váltóügy, a rangját elvették, s azóta a felesége tartja, már több mint harminc éve… Hja, a szerelem hatalma.
ILONA
Nem, nem, nem! Nem fogják megtenni! Ezt nem lehet!
PÉTER
Hagyd! Olyan élvezettel hazudtam nekik. Az ilyen élvezetért fizetni illik… Ha már hősök nem lehetünk… Hadd hősködjünk egy kicsit. Jólesett, fenemód jólesett elképzelni legalább, hogy mi mindent tehetnék. Elképzelni, hogy lekapom azt a sok bitang hazaáruló tábornokot… Elvégre én is Jókai-regényeken nevelkedtem. Utolsó fejezet: vacsora az állatkerti Gundelnál! Még a menüt is milyen jól össze tudnám állítani: Gombócleves, hogy a torkukra akadjon… Rák meridon Ocskay László módra… Vaddisznó Quisling módra…
ILONA
Hogy ismerem ezt az öngyilkos hányaveti vidámságot! De nekem ebből elég volt!
PÉTER
Lehet, hogy ez csakugyan ragadós?… Hogy megirigyeltem a vőmuramat, aki az akasztófa alól a mennybe szállt azzal a kihívó kurázsijával, fölényével, brutális vicceivel, amiket bomba helyett közibénk vágott… Én is kaptam a bőröm alá néhány repeszdarabot… A magyar hősiesség lehetőségeiről beszéltünk. Tenni nemigen tudunk, de parádézni…? Nevet. Parádézni!… Hirtelen. Mi az?
Kintről zaj, kiabálás.
ILONA
Az ablaknál. Mi az?!… Jaj! Egy ember átmászott a híd korlátján…
PÉTER
Hülye!… Hisz lauf-ot adtam neki!
ILONA
Ne nézz ki… Az asszony is mászik utána…
PÉTER
Mégiscsak nagy szó az első szerelem…
ILONA
Imádkozni kéne értük. Nem jut eszembe semmi…
PÉTER
Gyere el az ablaktól!
Csend.
PÉTER
Már leszedték őket – nem?
ILONA
Nem. Az emberek megálltak. A villamosok is. De csak némán nézik őket… A miatyánkot akarom mondani magamban. Nem megy. Idegesen. „Miatyánk, miatyánk…” Hagyjuk! Azt úgyse mondom ki többé, hogy megbocsátok az ellenünk vétkezőknek.
Távoli kiabálás zaja.
ILONA
Ami most történt, olyan volt, mint valami istenítélet. Hiába adtál nekik lauf -ot.
PÉTER
De hisz megszabadítottam őket a félelemtől.
ILONA
A bűntudattól nem… A fiuknak azért majd mondd azt, hogy tisztán haltak meg.
PÉTER
Mondtam, hogy nem utazom.
ILONA
Miért nem? Csend. Nyugodtan utazhatsz most már… Attila bácsiék a
Dunába vitték magukkal együtt a te parádés hősiességed utolsó sanszait. Megmentették az életed, ha
tudni akarod. Érted-e már? Nem tudsz változtatni a sorsodon. Tagoltan. A
sorsodon – nem tudsz változtatni…
PÉTER
Én meg akartam halni. Te tudod, hogy én meg akartam halni. Megpróbáltam becsapni a világot…
Öljenek meg!… Hirtelen. Lehet, hogy célja van még velem az Istennek?
Úgy kifundáltam az egészet, mint egy szép, gusztusos, országraszóló összeesküvést. „Várom, hogy a
németek értem jöjjenek, kedves Attila bácsi.” És vártam volna őket. Emelt lélekkel… Itt vártam volna
őket… Mondd, Ilona, annyian meghalnak itt körülöttem. Engem mért nem hagyott az Isten meghalni?…
ILONA
Gőgös vagy, mint mindig… Két ember sodródik valahol a Duna fenekén, azokkal a szép hazugságokkal,
amiket rájuk bíztál, és te a Gondviselést emlegeted. Hogy az ügyel rád… És rájuk?… Mért képzeled,
hogy többet érsz az öreg besúgóknál?
PÉTER
Amikor itt voltak, nem volt bűntudatuk. Ha volt is, eloszlott. Könnyű szívvel mentek el. Felmentést
kaptak.
ILONA
Mert a hazugság légkörében elhitték a saját hazugságaikat is. Hogy ártatlanok… De odakint süt a nap…
A Duna folyik… Ki-ki maga mesterségét folytatja… A nap süt, a besúgó besúg… és a lelkiismeretbe
beleáll az elviselhetetlen fájás.
PÉTER
És én? Én mit csinálok? Nekem mi a mesterségem?
ILONA
Megérezték, hogy blöfföltél nekik. Hogy valami nem stimmel… Hogy most is ők fognak alul maradni.
Hogy a végén elfognak téged is, börtönbe kerülsz, és ez is az ő lelküket nyomja… Ezt akartad, nem?…
Aztán egy kicsit veszekedtek, egy kicsit szégyenkeztek, egy kicsit sírdogáltak… Akkor értek a hídra,
ahonnan az a másik út nyílik, felfelé – felfelé… Tisztán meghalni! Úgy látszik, hogy a végén ez nagy
kísértés lehet.
PÉTER
Reménytelen minden… Marad ez a rettenetes tehetetlenség… Ez a tehetetlenség szégyenletesebb, mint
ha pucérok volnánk.
ILONA
Majdnem nevetve. Mit szólnál hozzá, ha én most elkezdenék énekelni itt az ablakban, mint azok a szerencsétlen, őrült asszonyok, a szirének?
ILONA
De, de… az ének hálója leérne a Dunáig…
PÉTER
Ereszd le a redőnyt!
ILONA
Már nem kell… Milyen rövid ideig tart minden iszonyat. Már oszlik a csoportosulás a hídon. A
villamosok járnak.
Váratlanul, odakintről, az előszoba felől élesen gyors, ideges csöngetés.
PÉTER
Kitör. Ki az megint? Mit keresnek itt? Meztelenek vagyunk! Semmink
sincs!
Csengetés.
PÉTER
Ha a férjedet keresik, mondd, hogy nincs itthon.
ILONA
Csak ennyit? Ennyit mondjak? Semmi mást?
PÉTER
És mondd, hogy jöjjenek azért be…
Kintről, most már félreismerhetetlenül a csengőszó, és az előszoba felé távozó Ilona dúdolása, egyre kivehetőbben: „Mag-ni-i-i-fi – cat anima mea…”.
PÉTER
Utánakiált. Az elvégezetlen tetteket… nincs más hátra… el kell végezni.
Függöny
Mint a gyümölcs a fán
| …Leur oeil fixe m’attire au fond de l’infini |
| J’y cours. Ne fermez pas la porte funéraire. |
V. Hugo
| …A mélységből szemük merőn tekint reám. |
| Futok. A gyászkapu maradjon még kitárva. |
Nemes Nagy Ágnes ford.
Történik Magyarországon, a háború végén
Kórházi különszoba. Éjszaka. A fekete papírral beragasztott ablakok zárva. A háttért egy nagy, fehér paraván foglalja el, mögötte feltehetően betegágy, s a betegágyban nagybeteg. Nincs magánál. Már nincs is. Látni, hallani nem is fogjuk. Kilátszik a paraván mögül az infúziót szolgáltató szerkezet csúcsa.
Elöl, egy kis olvasólámpa fényénél egy fiatal ápolónő olvas. A könyv mulatságos lehet, mert néha hangosan felnevet. Közben hosszú, befont hajával játszik.
Mellette egy kis vekkeróra egyszerre csak berregni kezd. Az ápolónő feláll, felgyújtja a nagy villanyt, bemegy a paraván mögé. A hangját halljuk.
ZITA
Hangja. Már megint felébresztem… Nincs nyugtunk egymástól… látja… Mindjárt meg is vagyunk. Észre se tetszett venni… Úgy ni!… Aludjunk szépen tovább. Egy félóra múlva megint jövök… Kijön az ágyra akasztható táblával. Álmodjon valami szépet… A fiáról… Ennek én már hiába beszélek. Valamit ír a táblára, és leteszi az asztalra. Beigazítja megint a vekkerórát. Hirtelen kitör. Jaj de szörnyű nehéz itt a levegő! Hogy mit tud még mindig kiizzadni magából egy ilyen összeaszott öregasszony! Eloltja a lámpát, kinyitja az ablakot. Kint vaksötétség. Kihajol az ablakon, nagyot lélegzik. Felnéz egy emeleti ablakra. Szólít valakit. Psz!… Psz!… Ti is szellőztettek? Hátára fordul az ablakpárkányon, úgy beszél felfelé. Te hogy bírod ki egyáltalán azzal a sok gangrénással? Én ezért nem bírom a sebesülteket… A szag miatt… De már itt is legszívesebben gázálarcot tennék fel… Ilyenkor én mindig vidám regényt szeretek csak olvasni. Mindig ugyanazt. Minden haldokló mellett ezt olvasom, már tisztára saláta… Á, nincs magánál. Majd kölcsönadom. Gyere le érte… Jó, cserélünk… A modern regényeket én azért nem szeretem, mert engem
borzasztóan felizgatnak. Az jó, de mégis… És a Halálos tavasz-nak már a címétől is megőrülök… Én imádom a szerelmes regényeket, de csak akkor, ha nem vagyok egyedül… Ha ott van kéznél a férfi… Nem tudom, mikor jön, szolgálatban van. De jön. Azért jó különszobásnak lenni. Hozd le a Halálos tavasz-t… Hosszú ez az éjszaka! Máskor meg rövid. Nevet. Jaj! és ez a forróság. Csak úgy ömlik a falakból a hőség. Nagyon nyomott a levegő. Én is majd megfulladok. Pedig igazán nincs rajtam semmi… Mindent ledobtam… Na hallod! Nevet. Ez a köpeny, meg a hajam… Nem elég az?
Nyílik az ajtó. Az ajtónyítással a homályos-kék folyosói lámpa fénye. Egy ember áll az ajtóban.
GYÖRGY
Az ajtóban, fiatalember, civilben. Halkan köszön. Jó estét.
ZITA
Ki az? Felszól. Várj, valaki bejött. A férfihoz. Nehogy villanyt gyújtson. Mit akar?
GYÖRGY
Az anyámat keresem. Nem itt van?
ZITA
Maga az? Hazaengedték?
GYÖRGY
Igen… Hogy van az anyám? Ugye, nem késtem el?
ZITA
Alszik… Engem nem ismer meg?
Csend.
ZITA
És ha úgy mondom, hogy – engem nem ismersz meg?
GYÖRGY
Nem. Nem tudom… Láttam olyat, hogy a saját nevét is elfelejtette valaki, meg hogy az anyját hogy hívják… Az emberből kiesik az, amit itthon hagyott…
ZITA
Belevág. Maga nem felejtette el az anyját, és semmit… Nem kell úgy mentegetőzni. Becsukogatja az ablakot. Nem emlékszik rám, és kész. Mért is kéne emlékeznie?
GYÖRGY
Felvillantja a zseblámpáját. Fekete papírból légoltalmi előírásoknak megfelelő fényvédő van a lámpán, így nagyon irányított a fénycsóvája. Ezzel Zita arcába világít. Nézi. Emlékszem – a nevére is –, Zitácska.
ZITA
Gúnyosan. Csakhogy meg tetszik ismerni György úrfinak.
GYÖRGY
Az arcával együtt már a hangja is ismerős. Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg mindjárt. Hány évig is éltünk egy házban?… Végig? Nem?… És ápolónő lett? Vagy barátságból van itt az anyám mellett?… Látja, a hajára külön is emlékszem. Régen is így viselte. Ugye?
ZITA
Nem így viseltem! Fokozódó, fojtott gyűlölettel. Mit világít a szemembe? Mit vallat? Mi közöm nekem magukhoz? Mit képzel? Ápolónő vagyok. Ide vagyok beosztva. Kész.
GYÖRGY
Igen. Persze, emlékszem arra is, hogy maguk soha nem kedveltek minket valami nagyon.
Közben letette az asztalra a lámpát, amely vakító fehér foltot vet a paravánra.
ZITA
Azóta kiderült az is, hogy nekünk volt igazunk. Már akkor.
GYÖRGY
Tulajdonképpen még érthető is. Nekünk fönt a nagy lakás. A főorvos úr mindenhová kocsin jár. A mama zongorál… És milyen szép ruhákban járt… Ugye, milyen szép asszony volt a mama?
ZITA
Nyersen. Ne próbálja kiforgatni! Ha mi lakunk fent az emeleten és maguk a szuterénban, akkor is gyűlöltük volna magukat.
GYÖRGY
Annál szebb, hogy most mégis ápolja az anyámat, Zita.
ZITA
Semmi szépség nincs benne. Csinálom… Még jó, hogy nem félti az anyját attól, hogy tudom is én, mit csinálok vele… Hogy kicsinálom.
GYÖRGY
Ugyan már!… Indulattal. Hallgasson!
ZITA
Mért? Azt hiszi, nem csodálkoznak rajtam, hogy milyen türelmes vagyok? „Te tisztára bolond vagy!” Hányszor hallom én ezt!
GYÖRGY
Tudom, hogy jó kezekben van.
ZITA
Meg hogy külön szoba, külön ápolónő, extra kiszolgálás! Hogy jön hozzá?
GYÖRGY
Feszesen, megvetően. Igaz is, hogy jön hozzá? Ezt a kórházat az apám építette. Róla is van elnevezve.
ZITA
Csak volt. Mindegy… Hát igen, ezért kivételeznek vele… Felcsattan, megint a szólam. De hogy közben a mi katonáink odafönt a sebészeten milyen körülmények közt vannak!… Érzi a szagot, ami bejön?
GYÖRGY
Ez a sötétség, ez a sötét éjszaka odakint… Ez az egyetlen mentség…
ZITA
Már szellőztetni se lehet! Csapkodja be az ablaktáblákat.
GYÖRGY
Vigyázzon! Fölébred.
Csend.
ZITA
Igen. Nehezen lélegzik.
GYÖRGY
Így küszködik azért a kis oxigénért…
ZITA
Villanyt gyújt. Szemben áll Györggyel. Azért legyen nyugodt. Jó kezekben van az anyja. Virágot is szoktam hozni neki a kertből.
ZITA
Mit lássak? Hirtelen. Mit bámul úgy rajtam? Hogy ilyen könnyen vagyok öltözve? Nem tudhattam, hogy beállít. A vőlegényemet pedig úgy fogadhatom, ahogy nekem tetszik.
ZITA
Régen is mindig majd felfalt a szemével. Nem tudtam, hogy bújjak.
GYÖRGY
Elnézést kérek. Nem emlékszem.
ZITA
Mit akar itt? Mért jött ide? Éppen éjszaka! Kiszámította?
GYÖRGY
Kérem, ne kiabáljon…
ZITA
Fél, ugye? Hogy rajtakapják. Nézi Györgyöt. Részvét nélkül. Hogy maga hogy néz ki!
GYÖRGY
Civil ruhája csakugyan nincs rászabva, nagyon piszkos. Nincsenek vonatok. Egy szenesvagonban jöttem.
GYÖRGY
Civilben. Hát aztán… Hirtelen. Amikor megkaptam a hírt, hogy az anyám beteg, mindjárt szabadságot kértem.
ZITA
De azért nem örülne, ha elkapná egy őrjárat, és igazoltatnák.
GYÖRGY
Itt nem kapnak el.
ZITA
Tudja, hogy hány lógóst meg szimulánst elkaptak már itt?
GYÖRGY
Rólam nem tud senki. Éjszaka jöttem.
ZITA
Csak én… Így bízik bennem?
GYÖRGY
Igen. Majd. Mindenkiben.
ZITA
És honnan ez a nagy bizalom?
GYÖRGY
Kabalából. Hátha ez segít… Akármit csináljanak velem, én bízni fogok az emberekben. Megfogadtam.
Csend.
GYÖRGY
Hirtelen szorongással. Lélegzik?
ZITA
Kicsit hallgat, majd. Lélegzik.
GYÖRGY
Igen, hallom én is… Talán elő kéne készíteni rá, hogy itt vagyok. Áll a paraván előtt. Látnivalóan neki is nagy elhatározásra van szüksége, hogy belépjen mögéje. Magának kéne előbb beszélnie vele. Azt mondani, hogy hírt kapott rólam. Aztán, hogy telefonáltam, már a városból… Aztán egyszerre csak ott állok az ágya mellett… Tudja, hányszor elképzeltem ezt?… „Egész úton hazafelé”… Pontosan.
ZITA
Az órára néz. Nemsokára adok neki injekciót. Majd Györgyre. Maga tulajdonképpen meddig akar itt maradni?
GYÖRGY
Én azt gondoltam, hogy most már együtt lehetek vele.
Csend.
GYÖRGY
Addig – itt maradhatok?
ZITA
Odamegy hozzá. Nézd, Gyuri, az nem olyan egyszerű. Nekem van egy vőlegényem. Katonatiszt. Sokáig van mindig szolgálatban. Éjfélig, éjfél utánig. Tudod, sok a katonaszökevény meg a megbízhatatlan elem…
Elhallgat.
ZITA
Mostanában, hogy különszobás vagyok…
GYÖRGY
Bemegyek a paraván mögé. Nem zavarlak titeket.
ZITA
Ne haragudj, hogy megkérdem. De a papírjaid rendben vannak?
GYÖRGY
Olyan szorgalmas a vőlegényed? Szolgálaton kívül is?
ZITA
Ő hisz abban, amit csinál.
GYÖRGY
Látod, én jobb véleménnyel vagyok róla, mint te. Nyugodtan ittmaradok, jöjjön ide.
ZITA
A kabala? Benne is bízol?
GYÖRGY
Van neki is anyja. Vagy volt. Ebben a tekintetben mindig marad a férfiakban egy szikra szolidaritás. Ebben bízom.
ZITA
Majdnem nevetve. Mondd, Gyuri, és arra nem gondolsz, hogy a vőlegényem esetleg féltékeny is lehetne?
GYÖRGY
Talán ezt a kórházi paravánt mégse fogja összetéveszteni a vőlegényed, akármilyen féltékeny természetű is, a pikáns bohózatok paravánjaival.
ZITA
Na na! Én még annyi szerelemre éhes embert nem láttam sehol, mint a kórházakban. Nemcsak a doktorok, az ápolónők – mit akarsz? Hosszúak az éjszakák – de a betegek, a sebesültek, a haldoklók! Vannak róluk legendák. Hát én mondhatom, hogy ezek nem legendák. Ágy – az ágy… Test – az test. Amíg csak lélegzik…
GYÖRGY
A féltékeny vőlegény. Lehet, hogy igazad van. Egy banánhéjon is el lehet csúszni. De tudod, ha én a veszélyeket így kiszíneztem volna, amik rám várnak, soha nem indultam volna el, amikor a hírt megkaptam.
ZITA
Nem fantázia, amit mondok. A vőlegényem máris féltékeny.
GYÖRGY
Erről, azt hiszem, én nem tehetek.
ZITA
Lehet. De mégis rád féltékeny. Elkezd nevetni – játékosan, kihívóan. Majd. Magára féltékeny, Gyuri úr.
GYÖRGY
Most már ne tréfáljon, kérem. Én beülök az anyám ágya szélére, és maguk csináljanak, amit akarnak.
ZITA
Ezt nem tudom, hogy hogy képzeli?
GYÖRGY
Ha pedig a vőlegényét zavarja a jelenlétem, ma éjszaka majd másutt piheni ki a szolgálat fáradalmait.
ZITA
Maga akkor se maradhat itt.
Csend.
ZITA
Gondolja, hogy a beteg mamát elfogadják mentségnek, ha rajtakapják, hogy mi ketten egy fedél alatt voltunk egy egész éjszaka? Csend. A maga érdekében mondom. Magát csukják le érte. Engem nem. De képzelheti, hogy nekem sem kellemes…
GYÖRGY
Tompán. Melyik törvény – a sok közül?
GYÖRGY
Elfelejtettem, hogy ezek a törvények a táborkerítésen túl is érvényesek.
ZITA
Azért figyelmeztetem. Ezt nagyon komolyan veszik. A fajgyalázást.
GYÖRGY
Lehet. Egy hétig tartott, míg hazajutottam. Most nem megyek el innen.
ZITA
Én pedig nem fogok éjszakára együtt lenni… Nem folytathatja.
GYÖRGY
Belevágott. Menjen el maga!
ZITA
Én? Én? Átéléssel hazudik. Ha én nem teljesítem a kötelességemet a beteg mellett, és valami baj lesz, ellenem eljárás indul! Sikoltva. Ha meghal az anyja, maga a felelős.
GYÖRGY
Váratlanul, élénken, halkan. Lehet, hogy még meg lehet menteni?… Azt mondja, hogy még meg lehet menteni?… Hogy még lehet, hogy élni fog?
ZITA
Vállat von. Az egyik orvos szerint ez egy újabb agyvérzés, a másik szerint fellépett az urémia. Ezért nincs magánál.
ZITA
Az urémiának van gyógyszere. Azt kapja. Félóránként. A holmiját kezdi összeszedni. De most majd nem kapja.
GYÖRGY
Mit akar?… Mit csinál?
ZITA
Természetesen elmegyek… Kidobott.
GYÖRGY
Az ajtóhoz megy. Bezárja. A kulcsot zsebre teszi. Nem megy el.
ZITA
Akármikor tudok csengetni az ápolóknak, vagy kiabálni az ablakon.
GYÖRGY
Vigyázzon! Most már én is azon a ponton vagyok, amikor nekem már minden mindegy… Tegyen úgy, mintha én nem volnék itt.
ZITA
Mosolyogva, megvetően végigméri, lassan odébbsétál, nézegeti a könyveit, leül, az egyikbe belelapoz. Cilike! Hányadszor olvasom… Felnéz. Nem tudom, hogy ebben a szobában ki van most közelebb a halálhoz… A mama vagy a fia.
GYÖRGY
Tíz nappal ezelőtt, amikor a munkatáborból megszöktem, remélni sem mertem, hogy ezt a pillanatot egyáltalán megérem.
GYÖRGY
Mit csodálkozik? Sejtette.
GYÖRGY
Megérezte rajtam a halálraítéltet. A felkoncolandót.
ZITA
Csak azért, hogy még láthassa? A paraván felé intett.
ZITA
Hogy tudják imádni az anyjukat….
Kopogás.
ZITA
Megrázza a fejét: nem. A nővér… a sebészetről. Azt hiszem.
Újabb kopogás. Nyitni próbálják az ajtót.
ZITA
Mint akit inkább mulattat a helyzet. Mit fog ez most rólunk gondolni?
GYÖRGY
Előveszi a kulcsot, odaadja. Nyissa ki! S maga bemegy a paraván mögé.
Ütemes koppantások.
ZITA
Jó, jó hallom!… Mit akarsz? a Ciliké-t? Nyitja az ajtót, fogja a könyvet, kisurran.
GYÖRGY
Lassan kilép a paraván mögül, megáll. Zita nincs.
ZITA
Visszajön, behúzza maga után az ajtót, visszaül, megnézi az órát. Nemsokára be kell adni az injekciót. Milyennek találta?
GYÖRGY
Nem tudom… Rosszabbra voltam elkészülve. Az arca olyan, mint régen.
ZITA
Nem volt hajlandó kivenni a fogsorát. Azt mondta: én szép akarok lenni, a fiamat várom.
Csend.
ZITA
Összevissza. Félrebeszélt.
ZITA
Reggel ma azzal kezdte, hogy itt van a fiam. Itt van a fiam! Hogy ő érzi, hogy maga itt van egész közel. El kellett tolnom a paravánt, mert azt állította, hogy itt van a szobában. Nem volt itt persze senki.
ZITA
Aztán, hogy kerítsek igazi kávét, mert maga csak az igazi kávét szereti…
GYÖRGY
Lassan leereszkedik egy székre. Mit olvas?
ZITA
Cseréltünk. A nővérrel. A Halálos tavasz.Imádom.
GYÖRGY
Nem fogom zavarni. A fejét odahajtja a paravánhoz. Elfogta a fáradtság.
ZITA
A nővérnek azt hazudtam, hogy a vőlegényem van itt.
GYÖRGY
És a vőlegényének mit mond?
GYÖRGY
Nem… Igen. Attól, hogy kiabálni fog. Azt az ezerszer hallott három-négy szót fogja itt kiabálni… Mindent meg lehet szokni. Ezt nem… Szidni fogja az anyámat is.
ZITA
Ma éjszaka nincs randevúnk. Hazudtam az előbb. Itt most biztonságban van. Felugrik. Megint bezárja az ajtót. S áll az ajtó előtt, nézi a férfit.
GYÖRGY
Csendesen. Biztonság? Hol van biztonság? Legföljebb biztonságérzetről beszélhetünk. Ez pedig lehet, hogy csalóka… De lehet, hogy nem csalóka. Az igazi biztonságérzet az volt, az anyánk szoknyája mögött. Egy napja már, hogy itt lent dekkolok a szenespincében. Nappal nem mertem feljönni. S olyan boldogan szundikáltam a füstölgő szénkupacok között, mint aki veszélyes útról végre hazaért… Az anyja szoknyája mellé… Pontosan… A biztonságba. Én is éreztem őt, látja, a falakon keresztül… Tökéletesen eltöltött odalent az anyám közellétének mámorító biztonságérzete. Váratlan, objektív hangon. Ha meghal az anyám, ennek az érzésnek is egyszer s mindenkorra vége.
Csend.
GYÖRGY
Igen, azt hiszem, itt most biztonságban vagyok. Hallom a lélegzését… Hogy dolgozik a tüdeje.
ZITA
Közel megy Györgyhöz. Lehet, hogy ezért is ragaszkodnak az élethez úgy az öregasszonyok. Nevet. Védik a magzatjukat. Még most is. Megáll György széke mellett. Ha volna fiam, biztosan én is szerelmes volnék belé… Hozzám nem jöttél vissza, ugye?
GYÖRGY
A fiad majd visszajön. Hozzád is.
ZITA
Hetvenéves leszek, izzadt, csapzott, ősz hajjal… Nem érdekel? Az anyád annyit beszélt rólad. Én is vártalak. Amikor nyílt az ajtó, tudtam, hogy te jössz… A fiú kezét magához vonja. Hogy bírjátok ki a táborban? Nevet. Én nem bírnám ki egy női táborban, férfiak nélkül, egy hétig sem. Hiába! Ti borzasztóan ki lehettek éhezve. Azért el is szoktatok tőlünk. A sebesültek is így vannak. Nehezen tudnak kezdeményezni. De milyen hálásak!
ZITA
Mi az? Félsz, hogy idenéz? A paraván mögül…? Odamegy hozzá. Mért zavarná őt, ha megérzi, hogy te boldog vagy?
GYÖRGY
Tiszteletben tartom azt a törvényt, amelyre emlékeztetett… Amelyre köpök!
ZITA
És ha így még érdekesebb?
GYÖRGY
Magának. Lehet. Elfordul. Mit adnék érte, ha zsidó lehetnék, a szabad akaratomból.
ZITA
A vőlegényem mindig azt mondja, hogy az a nő, aki odaadja magát nektek, az egész árja fajt beszennyezi. Na? Ha ilyen büszke vagy… Az egész fajt letiporhatod. Állj bosszút! Kidobtunk magunk közül? Térj vissza belénk. Itt vagyok… Gyűlölsz minket? Most meggyalázhatsz.
GYÖRGY
Ehhez az kéne, hogy úgy gondolkozzam, mint te, mint a vőlegényed. Mint az a törvény. Nem megy… A különbség, úgy látszik, nagyobb köztünk, mint te gondolod. Én nem hiszek benne, hogy az érintésemmel meggyalázhatlak.
ZITA
Pedig ebben ma már mindenki hisz. Odébb megy. Amikor a vőlegényemnek elmesélem, hogy hogy próbáltatok ti engem mindig megkeríteni…
ZITA
Miért ne? Egy házban laktunk. A főorvos úr fia előbb csak leselkedik, aztán ha tudja, hogy nincsenek otthon a szüleim meg a bátyáim, leszökik hozzánk, pénzt kínál, erőszakoskodik… Nem nehéz elképzelni… Mondtam, hogy féltékeny magára. Meg van győződve róla, hogy engem maga defloreált. Tizenöt éves koromban.
GYÖRGY
Sok ilyen történeted van?
ZITA
Van. A vőlegényem nem tud betelni velük. Az se számít neki, hogy igazak-e vagy sem. Azt mondja, ezek őt megerősítik a hitében… Bizalmasabban. Megőrjítik.
GYÖRGY
De amit mondasz, nem igaz!
ZITA
Maga azt hiszi, hogy az ő mestersége könnyű? A többiek vedelik a pálinkát, mielőtt elindulnak razziára. A vőlegényem nem iszik, nem bírja a töményet… Valami csak kell neki is.
GYÖRGY
A te kis buja, kamaszlány fantáziáid… De megfékezte magát. Nem üti meg.
ZITA
Üssön meg!… Mi az?… Gyáva! Pedig úgyis azt fogom mondani neki, hogy megütött… Azt csak hazudtam magának, hogy nincs randevúnk. Dehogyis nincs! Ide fog jönni… Alig várom, hogy itt legyen.
Csend.
Csend.
GYÖRGY
Most mintha nem hallanám a lélegzését.
Csend.
GYÖRGY
Nem. Elhárítja. Maga nem… Most már csak én lehetek mellette…
Bemegy a paraván mögé.
ZITA
Élénken. Virágot kéne tenni a kezébe. Úgy szokás. A katolikusoknak keresztet vagy rózsafüzért tesznek… Voltak is itt virágok. Csak levittem a kápolnába. Felajánlottam Kis Szent Teréznek. Az ő gyógyulásáért…
Megszólal az ébresztőóra.
ZITA
Gyorsan elzárja. Látja, segítette őt Szent Terézke. Könnyű halála volt… Búcsúzz el tőle, és menj haza. A régi lakásotokra. Itt van a kulcsa. Kiteszi az asztalra. Mi kaptuk meg. Az anyád is beleegyezett. Írást adott, hogy minden a miénk. Én a te szobádban lakom. Megtaláltam a diákkori naplódat is. Sehol nem írsz benne rólam… Eloltja a villanyt. S kinyitja az ablaktáblákat. Csak kilépsz az ablakon, s átmégy a kerten… Semmit nem hűlt le az éjszaka… Otthon megvárhatsz. Most siess! Tudom, hogy a gyász mindig hogy letöri a férfiakat… És neked sok halottad lehet… Ne hagyd, hogy lehúzzon. Nem szabad kétségbeesni. Ne félj, nem ápoltam rosszul az anyádat. Még írást is adott, hogy jól ápoltam. Egy krikszkraksz az egész. De a vőlegényem azt mondja, hogy így annál hitelesebb… Az ablakban. Ha majd valami bizonyítványra lesz szükségem. Hogy én rendesen viselkedtem… Nem érdekel… Nekem nem kellenek enyhítő körülmények… Fentről pisszentés hallatszik. Hirtelen kihajol az ablakon. Pssz!… Na, milyen a könyv? Képzeld, meghalt az öregasszony… Még nem vitték el. Befordul, a paravánhoz megy. Halkan. Most már muszáj elmennie. Ha magát itt találják, vége… Én se tudok majd mit mondani… Nem érti? Nálunk
megbújhat. A családom is gyűjti a jó pontokat… Most már nem tart soká az egész. Tudja, hogy még embereket is menthetnénk. Együtt… De innen most menjen el! Ha itt találják, azt hiszik, hogy cinkosok vagyunk. Hogy én a maga barátnője vagyok… Engem is bajba akar sodorni? Megnyomja a csengőt. Én kislány koromban mindig azt képzeltem, hogy maga egyszer feleségül vesz…
Távolból hallatszik az éles csengőszó.
ZITA
Hallja? Hívtam az ápolókat… Egyetlen perce sincs! Mit akar attól a halottól? Megéri?
Valami zaj kintről.
ZITA
Jönnek!… Ha kilépsz az ablakon, elmenekülhetsz… Nem? Hirtelen. Segítség! Megtámadtak!… Ne nyúljon hozzám! Tépi magán a ruhát. Halkan. Láthattad volna, hogy nincs alatta semmi – semmi… Felrántja az ajtót. A folyosó fénye. Ez a hála, hogy önfeláldozóan ápoltam az anyját!… Eltűnik a folyosón. Csak a hangja. Megtámadott!… A szörnyeteg!
Csend.
GYÖRGY
Hangja csengően, gyerekkori emléket idéző iskolás skandálással – a paraván mögül. Kedveskedve, játékosan mondja. „Egész úton – hazafelé – Azon gondolkodám:– Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat…” Csend. Majd közeledő lábdobogás.
GYÖRGY
Többé már nem iskolásan. „…Míg állni látszék az idő.”
Függöny
Régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, olvastam valahol, ha jól emlékszem: egy francia folyóiratban, pár szavas utalást egy olyan esetre, amilyet ebben a darabban megírtam. Az éjszakás ápolónő nem tűrte meg a betegszobában a zsidó rokont, fajvédelmi törvényre hivatkozással. Mikor az anyám betegágya mellett ültem, Váradon, 1962-ben, sokszor eszembe jutott ez a történet – 1965-ben már majdnem formába öntöttem, az Irodalmi Színpad egy másik darabot keresett az akkor bemutatott Felismerés és búcsú című egyfelvonásosom mellé (Fiatal nők, kékben és pirosban a végleges címe). De közben a színház talált a műsorába egy másik darabot, a sürgető alkalom elmúlt. A színházak (televízió, rádió) érdeklődése is elfordult, talán végképp, a háború borzalmaitól. – Soha le nem írom ezt a darabomat, ha a Szépirodalmi Könyvkiadó nem ajánlott volna föl ennek is helyet a tervbe vett drámakötetemben.
Most, hogy a darabot megírtam, s az évek során hozzá felgyűlt jegyzeteimet eldobhatom, látom, hogy sok jegyzetet csináltam a darab két szereplőjének jelleméhez Sartre-nak a zsidókérdésről szóló tanulmányából.
Hadd másoljak ide egy-két mondatot ezekből a jegyzetekből. Talán glosszául is szolgálhat a darabomhoz.
„Az antiszemita a gyűlöletet választotta, mert a gyűlölet: hit… A meggyőződés erős, mert mindenekelőtt azt választotta, hogy áthatolhatatlan lesz. És azt is választotta, hogy rettenetes lesz…”
„Ő az az ember, aki fél. Persze nem a zsidóktól: fél magamagától, lelkiismeretétől, az ösztöneitől, a felelősségektől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól. Mindentől, csak a zsidóktól nem.”
„Az antiszemitizmus egyszóval az emberi sorstól való félelmünk. Az antiszemita az az ember, aki könyörtelen szikla akar lenni és dühös folyam és pusztító istennyila: minden, csak ember nem.”
C’est la guerre
Tragédia gramofonkísérettel
Történik 1944 második felében, Budapesten
A VIZAVI
Csúf, gnómszerű vénember. Régi tiszti nadrág, selyem háziköntös, papucs. Oldalán
katonai látcső. Tolószékben ül. Ölében gramofon. Begurul.
HÁZMESTERNÉ
Tolja maga előtt. Megáll vele a középen. Rámutat. A pók!
A VIZAVI
Nananana! Maga még beszélhet eleget. Jók a lábai, odamegy, ahová akar. Most csitt! Én, sajnos, ide
vagyok szögezve. Tábetikus alapon. De azért mindent látok. Hátranéz a Házmesternére. Tudja, mennyi csinos nő öltözik-vetkőzik ott szemben?
A VIZAVI
Tizenhat lakásba látok be innét. Egy magányos férfiúnak ennyi elég. S itt van ez a príma katonai látcső.
Az első időben volt, aki feljelentett. Ezt aztán abbahagyták. Túl sokat tudok róluk. Aki sokat tud, azt
nem jelentjük fel, ugyebár? „Ártalmatlan vén hülye” – mondják. Pedig… Pedig, ha tudnák. Előttem
ugyanis nincs titok. Van időm, és tudok kombinálni. Ha behúznak egy függönyt, az nekem többet árul
el, mintha szabadon belátnék a szobába. Hátraszól. Így van?
A VIZAVI
Ő is mindent tud. Ő a házmesterné. Nem okos asszony. Mondhatnám: primitív. De tud gyűlölni. A
féltékenység és gyűlölet átlátszóvá teszi a falakat. Reggel takarít nálam, ki szoktuk cserélni
tapasztalatainkat. Ő ugyanis éjszaka nem tud aludni. Csak fekszik az ágyban, lent a szuterénben, s a
két fiára gondol…
A VIZAVI
Voronyezsnél estek el. A férje még a Doberdón… Egyszóval felnéz a plafonra, és keresztüllát a hat
emeleten. Ilyenkor egy világítóbomba végighasítja a házat. A pincétől fel a padlásig. És másnap a II.
emelet kettő alól elviszik a férfi unokaöccsét. Biztos siratja valami szép kislány. Kár, hogy nem tudom
a címét, bizony isten megvigasztalnám. Heherészik. Ugyanis én lelki
támaszt szoktam nyújtani a magányos hölgyeknek. Előbb csak gramofonon játszok nekik egy-két
dalocskát, aztán a házmesterné áthívja őket, hogy nekem megvannak a kapcsolataim a hadügyben…
Most a IV. emelet hármat figyelem. Érik a helyzet, érik. Sokat huzogatják be a függönyöket. Talán
szerelmes a férj? Ki tudja? Majd meglátják, milyen szép a nő. Én még egyelőre ott tartok, hogy
váltogatom neki a lemezeket… Egy kis könnyűzenét, egy kis operát, ahogy a helyzet kívánja. Szeretném
eltalálni a gusztusát. Hiszen egyszer majd bejön még az én utcámba ő is – egyem a zúzáját!
Eltűnnek.
Függöny fel.
Szín: tágas szoba.
Bejárat jobbról, az előszobából. Szemben erkélyre nyíló üvegajtó, ablakok közt,
elébük húzható nehéz függönnyel. A szemben levő házfalakról mérhető, hogy 4-5-ik emeleten lehetünk.
Balra üvegajtó a szomszéd szobába, könnyű, valamennyire áttetsző függönnyel.
A jobb oldali sarokban széles dívány. Mellette kis asztal, rajta pohár. Középütt kerek
asztal, székekkel. Az asztalon tálca, ezen gyorsforraló és teáskanna. Vitrinben porcelán. A bal oldali
sarokban tükrös fésülködőasztal.
Idő: a német megszállás utolsó hónapjaiban.
FÉRJ
Alszik a díványon, ingujjban.
FELESÉG
Könnyű otthoni ruhában az öltözőasztal előtt ül. Dudorászik. Elhallgat. Hátrább hajlik.
A bal oldali ajtóra figyel. A bal oldali ajtó mögött, a függönyön át, eltűnik-feltűnik egy árnyék. Valaki
járkál ott.
Csend.
FÉRJ
Félig álmában, nyugtalanul. Mi az… Ki csenget?
FELESÉG
Odamegy, leül mellé, simogatja a homlokát.
FÉRJ
A villanyt!… Oltsd el a villanyt!
FELESÉG
Csendesen, szinte ringatva. Nem csenget senki… Nem ég a villany…
FELESÉG
Itt vagyok melletted.
FELESÉG
Na!… Nincs semmi baj!
FELESÉG
Felvesz a kis asztalról egy poharat. Miért veszel be altatót? Attól nehéz az
álmod.
FÉRJ
S ez nem nehéz? Az ébrenlét?
FELESÉG
Úgyis csak akkor tudsz aludni, ha dúdolok valamit. Ahogy elhallgatok, fölébredsz.
FÉRJ
Akkor miért hallgatsz el?… Legjobb volna átaludni ezt a néhány hónapot. Felesége vállát
átfogja.
FELESÉG
Csendesen dúdol tovább valamit.
FELESÉG
Megrázza a fejét. Int a bal oldali ajtó felé. Most ne…
FÉRJ
Halkan. Alszik ő is.
FELESÉG
Fent van. Járkált az előbb. Hangosan. Már fel is tettem a teavizet. Feláll, a forralóhoz megy.
FÉRJ
Ingerülten, halkan. Ezt se, azt se… semmit.
FELESÉG
Dúdol tovább. Önti a teát.
FÉRJ
De te remekül érzed magad.
FÉRJ
Mint egy kotlós, aki csibék helyett kakasokat rejteget a szárnya alatt.
FELESÉG
Most miért hecceled magad?
FÉRJ
Fojtottan továbbra is. Kot-kot-kot-kot-kotkodács, gyertek ide, kakaskáim,
el ne vigyen a csúnya kánya.
FELESÉG
Odamegy hozzá, szembefordul vele, nagyon halkan. Talán én hívtam ide?
FÉRJ
Mit? Mit?… Ezt az egész szituációt. Na! Feláll.
FELESÉG
Csak igyekeztem elviselhetővé tenni. Most önti le teljesen a teavizet. Megáll kezében a
fazék.
Kintről vonuló németek katonaindulója, hirtelen vágtak bele.
FÉRJ
Kiabál. Elviselhetővé! Ezt? Ezt?!
FELESÉG
Becsukom az ablakot. Jó?
FÉRJ
Akkor elviselhető lesz? Mi? Akkor nem hallom? Azt hiszed? Üvölt. Mindig
hallom! Ha csend van, akkor is hallom. Álmomban is hallom!
FELESÉG
Áll mereven az ablak előtt. Mindjárt vége lesz.
FÉRJ
Gúnyosan, de már csendesebben. Vége?
Mindketten némán állnak, várják a dal végét.
SZÖKEVÉNY
Szomszéd szobából belép. Csendesen. Én ezt már nem bírom tovább.
FELESÉG
Ránéz, és gyorsan berántja a függönyt. Majd. Megőrült? Miért nem szól,
ha kijön?
Az ének elhalkul.
SZÖKEVÉNY
Bocsásson meg. Igaza van… Rágyújthatok?
FÉRJ
Hacsak nem akarod kint az erkélyen fújni a füstöt… Parancsolj! Kínálja.
SZÖKEVÉNY
Már csakugyan nem tudom, hogy mit lehet, és mit nem lehet csinálni. Rágyújt. Hogy élhessek, nem szabad életjelt adnom. Férjhez. Honnan
tudod, hogy szeretnék kiállni a balkonra?
FELESÉG
Terít. Csak természetes. Úgy süt a nap, mint nyáron.
SZÖKEVÉNY
Á… Azért, hogy lássanak. Itt vagyok, ragyogok! Az ember azért él, hogy életjelt adhasson magáról.
Mint a kirándulók: „Itt voltam 1944…”
FÉRJ
A bogár is megdermed, ha veszélyben van.
SZÖKEVÉNY
Az bogár. Leül egy székre, csak úgy féloldalasan.
FÉRJ
Akarod a mai újságokat?… Rádiót?
SZÖKEVÉNY
Fejét ingatja. Csak az van benne: a szökevény felkoncoltatik. Nekem csak
ez. Mást meg se látok, meg se hallok.
FELESÉG
Komolyan. Mindnyájan isten kezében vagyunk.
SZÖKEVÉNY
A pokolban vagyunk. Nem isten kezében.
FÉRJ
Pokol, pokol. Odakint. De itt nálunk még csak a pokol tornáca. Ennyi engedményt mint házigazda,
elvárok.
SZÖKEVÉNY
Azért, mert kijöttem, nem kötelező a kedélyes házigazdát játszanod.
FÉRJ
Rendben van, nem szólok egy szót se. Nálunk is pokol van. Leül.
SZÖKEVÉNY
Az hát. Én hoztam rátok. Hirtelen. Miért fogadtatok be engem? Miért
rejtegettek engem?
FELESÉG
Nehezebbet nem tud kérdezni? Szeretjük magát. Barátunk. Kész.
SZÖKEVÉNY
Ha énértem jönnek, nektek is végetek, ha engem meglesnek, nektek is végetek, ha engem elvisznek…
FÉRJ
Kiabál. És ha fejünkre esik egy tégla, akkor is végünk van. Nekünk is!
SZÖKEVÉNY
Tudod te jól, hogy igazam van.
SZÖKEVÉNY
Halkan. A szökevény rejtegetője is felkoncoltatik…
Csend. Teáznak.
FÉRJ
Ez jó erősre sikerült.
Megszólal kintről egy érzelmes tenorária: „Vágyom egy nő után…” – vagy efféle. Erre mind elkezdenek mosolyogni.
FELESÉG
Biztos dühöng, hogy behúztuk a függönyt.
FÉRJ
Ha meglát, azért muzsikál. Ha nem lát, azért… Éjszaka meg halk szerenádokat játszik.
FELESÉG
Ha nincs jobb dolga…
FÉRJ
S kiderül, az sem zavarja, hogy most egész nap itthon vagyok. Integetni nem szokott?
FÉRJ
Vagy mutogatni magát, mint a szatírok a ligetben?
FELESÉG
Ugyan, menj már… A házmesterné azt meséli, hogy van egy gukkerje, azzal lesi, ki mit csinál.
SZÖKEVÉNY
Én is jó helyen bújtam el itt nálatok. Egy árgus távcsöve elé…
FÉRJ
Én átmegyek hozzá, és összetöröm a gramofonját. A fején töröm össze.
FELESÉG
Nem kell összeveszni vele.
FÉRJ
Miért? Mit tud rólunk?
FELESÉG
Nem elég az, hogy téged folyton itthon lát?
FÉRJ
Majd kiteszem az ablakba a papírt, hogy reumám miatt szabadságoltak. Három éve nem voltam
szabadságon. Az államnak se érdeke, hogy teljesen összeroppanjak. Ezt mindenki tudja.
FÉRJ
De ha a vizavid nem tudná, majd a gukkerjával elolvashatja. Pecsétes írás.
SZÖKEVÉNY
Szerencséd, hogy tudtál papírt szerezni.
FÉRJ
Mert nekem jár. Ez mégiscsak más… Különben, azt hiszem, neked is sokkal kellemesebb, hogy éppen
szabadságon vagyok.
SZÖKEVÉNY
Többet sakkozhatunk és többet veszekedhetünk.
FÉRJ
Nem hajlandó kedélyességben elúsztatni a lényeget. Mert egy magányos
asszonyhoz mégse költözhettél volna be azzal, hogy „megengedi? Idebújnék”.
SZÖKEVÉNY
Nevet. Igen, az életveszély, az csak életveszély. De a forma, az forma. Mi?
FELESÉG
Inkább örüljetek annak, hogy ezt a háborút már nélkületek fogják elveszíteni.
Csengetnek.
MIND
Egy pillanatnyi szünet után felállnak.
SZÖKEVÉNY
A tea maradékát majd odabenn költöm el. Veszi a csészéjét, indul.
FÉRJ
Feleséghez. Menj ajtót nyitni. Leül.
FELESÉG
Szétnéz, minden rendben van-e. A függönyt félig széthúzza. Megsimogatja a férje fejét. Ne félj. Nem lesz semmi baj. El.
Szemben a gramofonról valami „snájdig” dal – „Könnyű lovasság”-szerű.
FÉRJ
Mereven ül. Majd hirtelen feláll, felveszi a plédet a díványról, bebugyolálja térdét, és így
ül vissza.
FELESÉG
Be. Férjéhez, nem hangosan. Téged keresnek.
1., 2. ÉS 3. KATONATISZT
A feleség nyomában be. Hangosak és kellemkedők, ahogy ludovikás korukban tanulták
a viselkedést lányzsúron. Egyikük. Tiszteletünk, főmérnök uram.
FÉRJ
Feláll. Isten hozott…
1. KATONATISZT
Mondanám, hogy ne zavartasd magad de mi éppen zavarni jöttünk.
2. KATONATISZT
Igyekszik kikezdeni a feleséggel. A nagyságos asszony nem is fogja nekünk
ezt megbocsátani. Mert a szépasszonyok mindig haragtartóak.
FÉRJ
Bocsánat, hogy lópokrócban fogadlak. De a térdeim – hisz tudjátok. Szedi le magáról.
1. KATONATISZT
Határozott hangja szellemességre valló törekvéssel párosul. Fogadtatás:
pokróc. Nevet.
FELESÉG
Kiújult a reumája, s már több mint három éve nem volt szabadságon…
1. KATONATISZT
Pedig mi most el fogjuk rabolni a férjét.
FELESÉG
Lehetetlen. Orvosi parancs… szigorú parancs…
1. KATONATISZT
Megfogja a kezét. A mienk is. De még szigorúbb.
1. KATONATISZT
Egy ilyen bájos asszonykát nehéz is lehet itthagyni.
FÉRJ
Ott a helyettesem. Az mindent tud.
1. KATONATISZT
Ott van, de nem tud semmit.
FELESÉG
Taktikát vált. De hát foglaljanak helyet egy kicsit.
1. KATONATISZT
Boldogan maradnánk, de… Nemet int.
FELESÉG
Akkor maradjanak.
Csend.
FÉRJ
Hagyjad… Biztosan sürgős, ha már így értem jöttetek.
1. KATONATISZT
Az csupán kedves férjétől függ.
A gramofonról valami hősies basszusária.
FÉRJ
Megöleli feleségét, s közben egyre hangosabban, a bal oldali ajtó felé adresszálva. Vigyázz magadra. Ne engedj be senkit. Bármilyen címen jött is… Amíg távol vagyok,
maradj egyedül.
KATONATISZTEK
Megértő selymasággal mosolyognak.
FELESÉG
Hirtelen. Nem maradok itthon. Veled megyek!
1. KATONATISZT
Miként az a, hogy is hívják… Rozgonyi Cicelle!
2. KATONATISZT
Ilyen nehezen tűri a nagyságos asszonyom az egyedüllétet?
1. KATONATISZT
Kabátot vegyél.
FÉRJ
Odakint van. Indul, maga előtt engedi a két katonatisztet, nyomukban el, feleségével.
3. KATONATISZT
Aki eddig egy szót sem szólt, most hátul marad, s megáll az ajtóban. Aktatáskáját leteszi a díványra, s áll tovább.
FELESÉG
Vissza, ránéz. És maga?
3. KATONATISZT
Pimaszul fixírozva az asszonyt. Az aktatáskámat letettem valahová, azt
keresem… Szép szeme van magának. Meghajol. Viszontlátásra. El.
Ajtócsapódás.
SZÖKEVÉNY
Be balról, de csak addig jön, amíg az ablak felé a függöny eltakarja. Kezében a
teáscsésze, idegesen lötyögteti benne a maradékot.
SZÖKEVÉNY
Azért ezt a fél csésze teát még megihatom?
FELESÉG
Miket tud kérdezni… Behúzza a függönyt.
SZÖKEVÉNY
Miért? Azt hiszi, nem tudom, kinek szólt az a vi-hi-gyázz magadra-ária?
FELESÉG
Miért gúnyolódik?
SZÖKEVÉNY
Akasztófahumor. Mielőtt kiszaladnék a tábori csendőrök karjaiba.
FELESÉG
Nem kell kiszaladnia. Az a maga szobája, ez az enyém. És kész. Leül.
SZÖKEVÉNY
De, de, de… Muszáj. Szegény öreg fiú, most rázódik valami rozoga terepjárón, s közben azon töri fejét,
hogy vajon mit csinálok én meg maga idehaza… Megvan-e a három lépés köztünk? Rémképeket lát.
S micsoda rémképeket! Nem csodálnám, ha idegességében felrobbantaná az ágyúgyárat.
FELESÉG
Felcsattan. Az lehet, hogy felrobbantja az ágyúgyárat vagy akármit, de
afelől nyugodt lehet, hogy nem fogja magát följelenteni. Bármi történjék.
SZÖKEVÉNY
Persze hogy nem. Csak egyre rosszabb álmai lesznek. Mert azt fogja álmodni, hogy följelentett.
Kis csend.
Csöngetés.
SZÖKEVÉNY
Egyre nagyobb a forgalom. Kényszeredetten megy be a szobájába. Megáll a küszöbön.
FELESÉG
Biztos a házmesterné, a lakbérért. Felkapja a retiküljét, pénzt vesz ki belőle, kapkodva
megszámolja, s menne ajtót nyitni. A jobb oldali ajtóból visszanéz. Kedvesen. Elbújni
szépen.
SZÖKEVÉNY
Csendesen. Ne haragudjék rám… az előbbiért.
FELESÉG
Dehogyis haragszom. Pisszt int, és kimegy az előszobába.
Kintről ajtónyitás.
FELESÉG
Hangja, kissé affektáltan hangsúlyozott csodálkozással, mintegy jeladásként. Jó napot!
SZÖKEVÉNY
Felneszel, s már húzódik is be halkan szobájába.
FELESÉG
Jön be. Lehet, hogy itt hagyta. Én nem néztem.
3. KATONATISZT
Nyomában jön.
FELESÉG
Itt van. Felveszi a díványról a tiszt aktatáskáját, nyújtja. Tessék.
3. KATONATISZT
Közelebb megy, csendesen. Akinek ilyen szép válla van, miért nem visel
nagyobb dekoltázst? Hirtelen az asszony vállába akar csókolni.
FELESÉG
Valahogy kiszabadítja magát, a pénz leszóródott kezéből a földre. Szégyellje magát!
3. KATONATISZT
Pimaszul. Milyen szép, amikor így haragszik. Indul feléje.
3. KATONATISZT
Fejét rázza. Két kocsival jöttünk. A kedves férje már messze jár.
FELESÉG
Hirtelen széthúzza a függönyt, hogy lenézzen.
Gramofonzene, izgatott operai kettős.
3. KATONATISZT
Mögötte. Ne legyen már olyan akaratos.
FELESÉG
Amit mond, a Szökevénynek szól. Kiálthatnék segítségért. De erre semmi
szükség nincs.
1. KATONATISZT
Persze hogy nincs.
Kis csönd.
FELESÉG
Figyelmeztetem, hogy nem vagyunk egyedül.
1. KATONATISZT
Megrezzen. Van valaki a lakásban?
FELESÉG
Felülkerekedik, játszik. Ki tudja?
3. KATONATISZT
Van vagy nincs?
3. KATONATISZT
A bal oldali ajtóra néz. Indulna.
FELESÉG
Látja ott azt az ablakot? Ott ül egy ember, és minket látcsövez.
3. KATONATISZT
Miféle szemtelen majom?
FELESÉG
A szemtelenséget hagyjuk… Különben egy nyugalmazott ezredes. De lehet, hogy aktív… Most ő lesz
az én gardedámom. Egy kis mozdulattal még integet is.
3. KATONATISZT
Morogva félrehúzódik, jobbra. Maga nagyon ügyes asszony. Leül a díványra. De ide nem lát.
FELESÉG
Oda? Egy pillantással a bal oldali üvegajtóra. Ott van legjobban szem
előtt.
3. KATONATISZT
Miért? Ezek a falak átlátszóak?
1. KATONATISZT
S ez magát zavarja?
1. KATONATISZT
Engem nem. Kényelmesen rágyújt.
FELESÉG
És ha ránk tör? Képes rá.
3. KATONATISZT
Az ő baja lesz.
FELESÉG
Az lehet. Hirtelen. Férjem mikor jön haza?
1. KATONATISZT
Nem előbb, mint szükséges.
FELESÉG
Miért hívták el? Valami baj van?
3. KATONATISZT
Lehet, hogy baj van. Lehet, hogy nincs baj. De egy kis sétakocsikázás semmi esetre sem fog megártani
a reumájának. Ha ugyan csakugyan reumás.
FELESÉG
Jól megszervezték.
3. KATONATISZT
Mesterségem a stratégia.
FELESÉG
Szórakozottan játszadozik a tiszt aktatáskájával. Félek, hogy hiba csúszott
a maga stratégiájába.
3. KATONATISZT
Nem hiszem. Mire ezt a cigarettát végigszívom, maga szépen idejön.
FELESÉG
Maga olyan optimista, mint a hadijelentések az újságban: „A végső győzelem a küszöbön.” Az erkély felé hátrál.
3. KATONATISZT
Brutálisan. Mondja, szeretője van?
FELESÉG
És ha igen? Azt is elteszi láb alól?
3. KATONATISZT
A háború arra való, hogy az erősebb győzzön.
FELESÉG
Azért, mert elrabolja a férjem, azért mert betör ide… az erőszak még nem erő.
3. KATONATISZT
Dehogynem. Ahogy a háború: háború.
FELESÉG
Hány slukk van még hátra?
3. KATONATISZT
Mindjárt a körmömre ég.
FELESÉG
Megnézem, nem jön-e már a férjem. Ki az erkélyre.
3. KATONATISZT
Kiáltva. Afelől nyugodt lehet.
FELESÉG
Be, az aktatáska nélkül. Jaj, de ügyetlen vagyok… De remélem, nem fog
haragudni.
3. KATONATISZT
Miért? Mi történt?
FELESÉG
Kicsúszott a kezemből. Véletlenül.
FELESÉG
Az a szép aktatáskája.
3. KATONATISZT
Leesett? Feláll.
3. KATONATISZT
Dühöngve. „Véletlenül?” Még hazudik? Tudja, milyen bizalmas írások
vannak benne? Kapkodva indul.
FELESÉG
Ártatlanul. Csak nem hadititok?
3. KATONATISZT
Kirohant. Az előszobaajtót – halljuk – becsapja maga után.
SZÖKEVÉNY
Ki balról. Gratulálok!
FELESÉG
Elnyomja a tiszt cigarettáját. A cigarettát mégse szívta végig.
SZÖKEVÉNY
S ha visszajön?
FELESÉG
Felvillanyozottabb. Ez ugyan nem. Talán majd a többiekkel együtt. De
akkor hallgatni fog, mint a csuka. Mert megsértették. Nevet. Őt!
SZÖKEVÉNY
Baloldalt az öltözőasztal puffjára ül le, így árnyékban van, kintről nem láthatnak rá. Ahogy maga ezt leégette! Beállít ide, mint egy Julius Caesar, veni-vidi-vici… és úgy
szaladt el, mint akire rájött az ukrán betegség. Most odalent talán éppen utcagyerekekkel verekszik,
hogy visszaszedje tőlük a Legfőbb Honvédelmi Tanács jegyzőkönyveit.
FELESÉG
Jobboldalt ül a dívány sarkán, csendesen felnevet. „Mesterségem: a
stratégia” – így mondta?
SZÖKEVÉNY
Kedvem volna nekem is gramofonozni egyet a tiszteletére. Azt, hogy „nem kell neki angyal – lova tova
nyargal – bamba-bamba gyászvitéz”.
FELESÉG
No, azért maga is meg lehetett ijedve odabent. Egy kissé.
SZÖKEVÉNY
Megvédtem volna.
FELESÉG
Ettől féltem… Nem is tőle. Kissé elhúzza a vállán a ruháját, néz, nem maradt-e nyoma
a támadásnak.
SZÖKEVÉNY
Csendesen. Magának csakugyan szép válla van.
FELESÉG
Lám, mit tesz a propaganda. Maga is észreveszi.
SZÖKEVÉNY
Ez a vadbarom egy perc alatt többre jutott, mint én öt év alatt.
FELESÉG
Csúfolódva dúdolni kezd.
SZÖKEVÉNY
Most én vagyok a gyászvitéz, ugye?
SZÖKEVÉNY
Nézze ezt a napsugarat is itt közöttünk. Kíváncsi szemek éles pengéi villognak benne. Úgy fekszik itt
a földön, mint a kard a régi szerelmesek közt. A legendában… Nem lehet átlépni.
FELESÉG
Nem is kell. Olyan szépen megvagyunk így, mint: ha semmi baj se lenne.
SZÖKEVÉNY
Mint régen, amikor kezdtem feljárni magukhoz, egy-egy sakkpartira, egy csésze teára…
FELESÉG
És maga folyton azt mondogatta, hogy a háború úgysem érhet el hozzánk. Emlékszik? Én elhittem.
Csengetés.
SZÖKEVÉNY
Látja! Még emlékeznünk se szabad. Már szól is a csengő. Háború van. Pokol van. Itt a halál. Felállt.
FELESÉG
Nem nyitok ajtót. Felállt.
SZÖKEVÉNY
És ha visszajött? A gyászvitéz? A másik?
SZÖKEVÉNY
Én nem bújok többet! Nekem elég volt!
Csengetés.
SZÖKEVÉNY
Mint megvert kutya. Mars! Be az ólba!
FELESÉG
Maradjon csak. Én majd megnézem. Ki. Előszobából a hangja. Ki az? Vissza. Int a szökevénynek, hogy tűnjön el. Majd az előszobában hangosan. Nyitom már, csak a kulcsot kerestem.
SZÖKEVÉNY
Közben lassan beáll a félrehúzott függönyszárny és a fal közé.
FELESÉG
Be, sietve. Várjon csak, házmester néni… Kikészítettem a pénzt. Nézi az asztalon, táskájában, idegesen.
HÁZMESTERNÉ
Áll az ajtóban, s jártatja szemét erre-arra. Látom, itt csak úgy dobálóznak a pénzzel. Jön be, hajlong, szedi fel a földről.
FELESÉG
Zavartan. Ugye, mondtam, hogy kikészítettem… De ne tessék fáradni. Ide
is gurult egy, tessék.
HÁZMESTERNÉ
Egy pengő még hiányzik. Járkál, keresgél.
FELESÉG
Odaadom. Táskájában keres.
HÁZMESTERNÉ
Meg kell annak lenni. Vizslat, kutat. Jó szemem van nekem… A mérnök
úr elment, látom. Nézelődik.
FELESÉG
Idegesen. Igen… Itt a pengő.
HÁZMESTERNÉ
Hagyja csak. Megtalálom én… Nekem nem jött vissza az uram az első háborúban. A két fiam se jött
vissza. Hol itt az igazság?!
FELESÉG
Nincs ebben igazság, házmester néni.
HÁZMESTERNÉ
Hajladozik, morogva. De könnyen kimondják, akiknek semmi bajuk. Feláll. De nekem látni, hogy másutt otthon lebzsel a férfi, meg dugdossák
vécébe, spájzba. Benyit a szomszéd szobába.
FELESÉG
Dermedten. Oda nem gurult!
HÁZMESTERNÉ
Vissza. De minden férfira rákerül a sor. Ezt mondta a postás, amikor a
táviratot hozta. De az a postás is csak jár tovább, pedig fiatal ember. Hát az mért nem védi a hazát?
FELESÉG
Valakinek csak kell hozni a levelet is.
HÁZMESTERNÉ
Hogy meghalt a fia, nagysád! A táviratot! Bizalmasan. Pedig én már
megírtam a német parancsnoknak, hogy micsoda postások járnak itt! Kémek! És a III. emelet kettőben
az a drabális ember. Derűsen. De őt aztán elvitték.
HÁZMESTERNÉ
Zongoratanár? A nagyságos asszony elhitte? Ki tudja, mi volt… El azt. Ma délelőtt. Hogy sírt a
felesége. Alig győztem vigasztalni. Ki akart ugrani az ablakon.
FELESÉG
Itt van öt pengő, házmester néni. Nem kell visszaadni.
HÁZMESTERNÉ
Elteszi. Most mindenki többet ad. Régen? „Nincs apróm, majd legközelebb”
– s már szaladtak is fel a lépcsőn. De a háború sok mindenre megtanítja az embereket! Hajaj! De mit
érek én a pénzzel, azt tessék megmondani? Nem gurult vajon a dívány alá?
HÁZMESTERNÉ
Nem tetszett közben kimenni a vécére?
FELESÉG
Csakugyan, nézze meg ott.
HÁZMESTERNÉ
Nem… Azt hiszem, itt kell annak lenni… Tetszik tudni, én azt mondtam a kisebbik fiamnak: Jóska, én
elbújtatlak a szenespincében. Nincs, aki ott rád találjon. De ő ment, az első behívóra. Mert rá volt írva,
hogy SAS. Igaza van ennek a postásnak, nagyságos asszonyom: minden férfira rákerül a sor. Én már
olyan egyedül vagyok, mint az ujjam. Két fiam hagyott itt árván. Tetszett ismerni őket?
FELESÉG
Hogyne. Szép fiú volt mind a kettő. Különösen Jóska.
HÁZMESTERNÉ
Az. Áll, bámul maga elé.
Csend.
HÁZMESTERNÉ
Ocsúdik. Lassan az asztalra néz. A három csészét nézi. Nagyon nyugodtan. Vendég is volt?
FELESÉG
Miért? Ja?… Persze, az egyik tiszt úr az előbb visszajött.
FELESÉG
Ugyanis itt felejtett valamit.
FELESÉG
Kért egy csésze teát.
HÁZMESTERNÉ
A fiam azt mesélte, hogy teát a közlegények isznak. A tiszt urak hajaj! pezsgőt fogyasztanak.
Ezüstvödörből. Csak pezsgőt. Meg pezsgőfröccsöt!
FELESÉG
Ez megitta a teát is.
HÁZMESTERNÉ
Az orosz tisztek isznak teát meg az angolok. A magyarok csak pezsgőfröccsöt.
FELESÉG
Biztosíthatom, hogy ez nem volt se orosz, se angol. Ide-oda rakosgatja a csészéket.
HÁZMESTERNÉ
Pedig sokat ledobnak most, ejtőernyővel. Nem tetszett olvasni?… Hát az újságban.
HÁZMESTERNÉ
Én elolvasom az utolsó betűig. Egyre vidámabban. Meg az utcán a
plakátokat. Indul. Akkor hát a viszontlátásra. Ezt pedig majd beírjuk a
házbérkönyvbe.
FELESÉG
Ne keressük tovább azt az egypengőst?
HÁZMESTERNÉ
Nem érek én arra rá. Mit tetszik képzelni? Van nekem épp elég dolgom. Majd becsapom az ajtót. El.
Odakint ajtócsapódás.
FELESÉG
Csak áll a szoba közepén.
SZÖKEVÉNY
Kilép a függöny mögül, az asszonyhoz lép.
FELESÉG
Arra érti, hogy belátnak. Vigyázzon!
SZÖKEVÉNY
Most már mindegy. Úgyis.
FELESÉG
És ha elmenekülne?
SZÖKEVÉNY
Ez már lent leselkedik.
SZÖKEVÉNY
De maguk miatt jobb. Mégis. Mozdul a szobája felé. Megáll. Semmi
csomagot nem viszek. Isten áldja meg.
FELESÉG
Nem láthatott semmit. Csak rosszak az idegeink.
SZÖKEVÉNY
Éreztem, hogy végigtapogatott.
FELESÉG
Ott se volt a függöny közelében.
SZÖKEVÉNY
Hosszú csápjai voltak. Arcomat, testemet… A ruhán keresztül. Még most is érzem. Idegesen jártatja magán a kezét. Itt…
FELESÉG
Elkapja a kezét, simogatja, megöleli. Közben. Nem igaz! Nem igaz…
SZÖKEVÉNY
Öleli. Egyetlenem.
Gramofonon vad szerelmi dal.
FELESÉG
Nem hagyhatsz el.
SZÖKEVÉNY
Mindig téged szerettelek.
Odakint dörömbölnek az ajtón. Összeölelkezve állnak, s ahogy csókolják egymást, talán csakugyan nem is hallanak semmit. A gramofon hirtelen elhallgat.
HÁZMESTERNÉ
Be. Kezében álkulcs. Ezzel mutat a Szökevényre. Nincs bejelentve!
KÉT TÁBORI CSENDŐR
Áll a küszöbön.
FELESÉG
Áll a férfi mellett. Mit akarnak itt?
HÁZMESTERNÉ
Minden férfira rákerül a sor. Körbe kerül egyet, és átmegy a bal oldali szobába,
hallatszik, hogy ajtókat nyit.
Az előszobából hangok.
1. KATONATISZT
Hangja. Mi az? Tárt ajtókkal fogadnak?
KÉT CSENDŐR
Hátranéz, félreáll, tiszteleg.
l., 2., 3. KATONATISZT
Be.
FÉRJ
Nyomukban be. Mi van itt?
FELESÉG
Valami félreértés. Ez az ember… ez… Elakad.
HÁZMESTERNÉ
A bal oldali ajtóban. Ez az ember itt lakik, és nincs bejelentve.
FÉRJ
Nem igaz. Csak most jöhetett fel. Döntött: megmenti a Szökevényt. Ahogy
így elnézem őket… Világos… Valószínűleg a feleségem szeretője.
TISZTEK
Kissé gyanakodva, kissé gúnyosan méregetik fel a helyzetet. Egy-egy szó. Ó… Rosszkor jöttünk?… Lám, lám.
FÉRJ
Kérlek, kezeljétek diszkrécióval. Ez csak mireánk tartozik. Szökevényhez. Ön pedig takarodjék innen!
SZÖKEVÉNY
Lassan elindul az ajtó felé.
HÁZMESTERNÉ
Be balról. Egy göngyöleg a kezében. Az ágy alatt volt. Szétrázza: katonaruha.
1. CSENDŐR
Már elállta a Szökevény útját. Elvigyük?
FÉRJ
Kérlek, megmagyarázom…
1. KATONATISZT
A rejtegetőt is!
Gramofonzene kintről.
FÉRJ
Némán megcsókolja a feleségét. El.
KATONATISZTEK
Biccentenek a feleségnek, el.
3. KATONATISZT
Megállt az ajtóban.
HÁZMESTERNÉ
A feleséghez lép, részvéttel. Ez az asszonyok sorsa, tetszik látni. Én is olyan
árva vagyok, mint az ujjam…
3. KATONATISZT
Előbbre lép. Elég volt, öreganyám... Int, hogy eltűnni.
HÁZMESTERNÉ
Cinkosan. Tudom én, hogy mit szeretnek az ilyen tiszt urak.
Pezsgőfröccsöt! Fölnevet. El.
3. KATONATISZT
Otthonosan behúzza a függönyt. Majd. Minden lehetőt megteszek, hogy
megvigasztalódjék. Számítson rám. A színpad előterébe húz egy széket, leül, szemben a
közönséggel. Cigarettát vesz elő. Remélem, ezt a cigarettát ezúttal végigszívhatom. Rágyújt.
FELESÉG
Eddig némán állt. Felzokog.
2. KATONATISZT
Én megértem magácskát. Kettőt elveszíteni egyszerre, sok. De tudja, ezek nem voltak igazi férfiak,
mert…
Odakint két lövés.
Csend.
3. KATONATISZT
Pardon, most már nem akarok semmi rosszat mondani róluk.
A gramofon valami végletes szenvedélyű zenét játszik.
FELESÉG
A két lövésre elhallgat. S mint aki alig van magánál, megfordul, és csendesen kimegy az
erkélyre. A függöny eltakarja.
3. KATONATISZT
Közben zavartalanul cseveg tovább. De látja, asszonyom, a háború: az háború. Vagy ahogy a franciák mondják, a tőlük megszokott szellemességgel. C’est la guerre! Ó, Párizs, Párizs! Milyen jó dolguk lehetett ott a német tiszteknek. Az a sok kis hadiözvegy! Nincs abban semmi, asszonyom: C’est le guerre…
A gramofonzene, mintha elrántották volna a tűt: hirtelen félbeszakad.
1. KATONATISZT
Felfigyel. Mi az? Hova lett? Felpattan. Szétrántja hátul a
függönyt.
A balkon üres.
3. KATONATISZT
Egy pillanatig áll. Látszik, nem akar lenézni a mélybe. Visszafordul. Félig elszívott
cigarettáját elnyomja. Pedig milyen szép válla volt. Ujjával csettint. Az istenit!
Függöny.
de a függöny előtt folytatódik a játék.
A VIZAVI
Ahogy a függöny összemegy, már robog is be a tolószéken. Marha! Marha!
Marha! Micsoda marha volt ez az őrnagy, látták?
A VIZAVI
Akkor is! Én is marha voltam. Nyugalmazott ezredes létemre Wagnert játszottam neki. Mi a fenének
kellett egy ilyen operai befejezés. Nekem rossz a szívem, nem bírom az ilyen véres tragédiákat. A Márikámat kellett volna játszani neki, trá-rá-rá vagy az Anyám szívét, hogy „rá is tapo-sott”! vagy a Fekete szem éjszakáját! Giccset az özvegyeknek! Az még hat. Hátranéz. Maga most persze boldog, mi? Három napig ez lesz a leghíresebb ház az utcában… De most munkára föl! Nézzük meg, mi van az V. emelet háromban. Lakik ott egy cukorbaba… Énekelni kezdi a Márikámat. Kitolják.
A bál után
| Csodálatos átvizsgálása ám |
| A gazda nélkül készült számvetésnek |
Madách
Az Ember Tragédiája vége felé Ádám, az első ember, találkozik az emberiség túlélőivel – túl a világtörténelem utolsó katasztrófáján, túl a természeti környezet pusztulásán, egy túlszaporodási hullámon is túl, amely már: a kihalás. A szembesítéstől Ádám megretten, és elmenekül. Riadalmát fokozza, hogy a Nő, a földön élő utolsó Éva, szerelmet akart tőle, a Férfi meg kerítőként működött. De Ádám idejekorán elmenekült, s az utolsó emberpár egyedül maradt… A függöny lemegy. A Tragédia más színen
folytatódik.
Az itt következő jelenetben szintén az utolsó emberpárt látjuk. Csakhogy a jelenet ott kezdődik,
ahol Madách abbahagyta.
A jelenet során néha be-behallatszik egy-egy mondat a Tragédia folytatásából. Csakugyan folytatódik-e valahol? Amikor az emberiség az utolsókat rúgja, vajon valahol magyarázatot ad-e csakugyan az Isten arra, ami történt? Vagy csupán a színházi emlékeink játszanak velünk? Ki tudja?
A világvége-szituáció eléggé rendkívüli ahhoz, hogy benne egyéb rendkívüli dolgok is
megtörténhessenek.
Az utolsó földi emberpárnak ez a kétszemélyes idillje figyelmeztetőnek készült.
Az eszkaláció a pusztulást a mindennapiság, a megszokottság színeiben lopja a közelünkbe. Ez
az idill figyelmeztetni akar, nehogy későn vegyük észre: csak egyetlen emberiség volt.
Díszletnek elég ama bizonyos veres, sugártalan golyó a szereplők feje fölött.
Oldalt víkendház. Előtte hozzávaló alumínium bútorok. Hátul függöny, amely éppen most csapódik lassan össze. A függöny fonákját látjuk, a színpad felől.
A hangok, amelyeket néha hallunk, teátrálisak, öblösek, visszhangosak. Egy másik térből hallatszanak ide.
ÁDÁM HANGJA
|
| |
|
Öleljem ezt, ki egy Aszpáziát |
| |
|
Segítség, Lucifer! el innen, el, |
| |
|
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza, |
| |
|
Ne lássam többé ádáz sorsomat… |
|
A hang elvész.
A Férfi és a Nő egymás mellett állnak, mintha valaki után néznének. Fiatalok, civilben vannak. Mellettük, ha tetszik, a szőrmés eszkimógúnya, ledobva a földre.
A FÉRFI
Ez meglépett innen. Jó neki.
A NŐ
Irigyled?… Olyan rémes vagyok? Csakugyan?
A FÉRFI
Vagyunk. Rémesek vagyunk. Mi vagyunk a legrémesebb emberpár a világon. De ha akarod: a
legszeretetreméltóbb emberpár a világon. És a legeslegszebb emberpár a világon. És a legeslegrondább
emberpár a világon… Egyetlen emberpár a világon. Most már mindenben mi vagyunk a felsőfok. Nincs
többé konkurrencia. Például nyugodtan elmondhatjuk, hogy te vagy a legelegánsabb asszony a világon.
Ezt is megértük.
A NŐ
Ez megijedt tőlünk. Amikor engem meglátott.
A FÉRFI
Ne izgulj, szívem, senki sem fog többé megijedni tőled. Ez volt az utolsó emberformájú látogatónk.
Tréfálkozni próbál. Ha még sokan volnának, akiket megijeszthetnénk, nem
is volnánk olyan ijesztőek. Tudod, mi az abszolút szörnyeteg? Madárijesztő – madár nélkül.
A NŐ
Mért ijedt meg tőlem ?
A FÉRFI
Mit tudom én? Az emberiség ősapja, aki eljött búcsúvizitbe az emberiség utolsó képviselőihez.
A NŐ
Hagyd már ezeket a vicceidet!
A FÉRFI
Ha pár hónappal ezelőtt azt mondtam volna neked az ágyban, amikor eloltottuk az éjjeliszekrényen a
lámpát: drágám, képzeld, mi leszünk az utolsó emberpár a világon… Az nem lett volna vicc?
A NŐ
Mindig ilyeneket mondtál. Rájár az eszed az ilyen nonszensz ötletekre.
A FÉRFI
Igyekeztem lépést tartani a világtörténelemmel. Sajnos, megelőzött… Emlékszel, mit mondtam, amikor
a televízióban láttuk, hogy a pápa imádkozik a békéért?
A NŐ
Akkor se érdekelt, akármit mondtál. Halálosan untam. Nekem semmi érzékem nincs az effajta
szellemességekhez… De ha szerinted most már minden képtelen dolog megtörténhetik, ez a látogatónk
mért ne jöhetne vissza?
A FÉRFI
Egy fokkal gyengédebben. Azért, mert ez csak egy emlék volt. Magához vonja a Nőt.
Valami zaj hallatszik. Mintha tapsolnának.
A FÉRFI
Gondolod? Az éjszaka meg, képzeld, villamoscsöngetésre ébredtem. Megnéztem az órám. Két óra volt.
Éjjel kettőkor még járnak a villamosok? furcsa – gondoltam.
A NŐ
Kár, hogy nem költöttél föl. Milyen jó lett volna egyszer megint villamoscsengetést hallani… Veled
együtt.
A FÉRFI
Lehet, hogy te nem is hallottad volna… Csak az én fülem csengett.
A NŐ
Mért? Ezt a tapsot is hallottuk mind a ketten. Együtt is tudunk hallucinálni. Vajon kinek tapsoltak?
A FÉRFI
Nem nekünk. Hidd el.
A NŐ
Neki tapsoltak. Hogy megszabadult innen. Őt ünneplik.
A FÉRFI
Tetszett neked?… A látogatónk?
A NŐ
Mosolyog, vállat von.
A NŐ
Bolond vagy. Te is mondtad, hogy csak egy emlék volt… Talán igaz se volt.
A NŐ
Nevet. Csak nem vagy féltékeny? Te is jókor kezded! Na, gyere,
táncoljunk!… Tedd fel a lemezt!
A NŐ
Semmihez sincs sohase kedved… Így nem lehet élni! Leül. Kiterít egy ócska újságot. Ceruzát vesz elő. Látnivalóan keresztrejtvényt fejt.
A FÉRFI
Amíg a rádióban még lehetett zenét fogni – nem mondom. De tekerni azt a vízözön előtti gramofont!
Azzal az ócska tűvel! Azzal az egyetlen recsegő lemezzel… Dühösen fújni kezdi. „A bál után merengve, visszaemlékezünk…”
A NŐ
Hallgass már!… Latin üdvözlés. Három betű.
A FÉRFI
Mondd! Hanyadszor fejted már ugyanazt a keresztrejtvényt?
A NŐ
Miért? Tudnál nekem esetleg új keresztrejtvényeket szerkeszteni?
ÁDÁM HANGJA
|
| |
|
Rettentő képek, oh, hová levétek? |
| |
|
Körültem minden úgy él, úgy mosolyg, |
|
Aztán csend.
A FÉRFI
Kissé száraz torokkal. Ave. A latin üdvözlés… Hallottad?… A hangot.
A FÉRFI
Nem tudom… Emlékek.
A NŐ
Olyan, mintha visszhang volna… Hogyha mi nem leszünk, mi is visszhangzunk majd tovább?
Csend.
A FÉRFI
Inkább olyan, mintha valahol folytatódnék tovább az előadás.
A FÉRFI
Nem valahol, hanem valamikor… Az időben. „Körültem minden úgy él, úgy mosolyg…” Ez is volt.
Emlékszel?… Egy másik időben.
A NŐ
Nem! És nem is akarok emlékezni! Az emlékek már a könyökömön jönnek ki. Beletemetkezik az újságba. Hogy mondtad? Ave?
A FÉRFI
A latin üdvözlés is emlék. A halálba induló gladiátorok üdvözlik a császárt. Ave!
A NŐ
De nincs közöm hozzá! Nem voltam császár és nem voltam gladiátor! Steril emlék! Ave.
A FÉRFI
Azért vagyunk mi is olyan halandók, mint a gladiátorok. Ha nem jobban… Utolsó üdvözletül felírjuk
egy keresztrejtvény kockáiba: Ave.
A NŐ
Összegyűri az újságot.
A FÉRFI
Holnap mivel fogsz szórakozni?
A NŐ
Odamegy hozzá. Veled.
A FÉRFI
Tudod, mit? Inkább etesd meg a svábbogarakat. Sokkal több fantázia van bennük, mint bennem. Napról
napra növekednek, és remekül szaporodnak. Jót tett nekik a sugárzás. Lehet, hogy egyszer az egész föld
az övéké lesz. Kíváncsi vagyok, hoznak-e létre majd olyasmit, mint Szent Tamás filozófiája?
A NŐ
Hiába. Már ott tartok, hogy ezek a vicceid se zavarnak. Bárhogy szeretném, nem zavarnak. Még nevetni
is tudok rajtuk. Azt hiszem, ez a szerelem jele.
A FÉRFI
Vigyázz! Lehet, hogy én se vagyok több egy emléknél. Nem szeretnélek becsapni. Hiszen valamikor
csakugyan szerettük egymást… Ránéz. Egy másik időben.
A NŐ
Próbáld meg… Most is.
A FÉRFI
Csakhogy én is egy steril emlék vagyok, drágám. Éppen neked való emlék.
A FÉRFI
Némán elkezd röhögni.
A FÉRFI
Hogy még csak bíróság sincs, hogy elválasszon minket. Az egész naprendszerben nincs egyetlen
válóperes ügyvéd sem. És nincs egy hű barátnő, akinek egy eszpresszóban kiönthetnéd a szíved…
A NŐ
Tehetetlenségében kirobban. Nem bírom! Nem bírom! Hová lett, aki itt
járt?… Jöjjön vissza! Hahó! Mért ment el innen? Mért hagyott itt?… Nem bírom tovább! Ezt nem lehet
tovább bírni… Ezt a közönyt! Nem lehet… Hallja meg mindenki!
A FÉRFI
Nem fog visszajönni senki.
A NŐ
De, de… Muszáj… Hát nincs senki, aki hallja? Csendesen sírni kezd.
A NŐ
Menj innen! A cinikus vicceiddel…
A FÉRFI
A legcinikusabb vicc az volt, hogy rábeszéltél, ne legyen több gyerekünk.
A NŐ
Most mit akarsz? Örülsz, hogy kínozhatsz?
A FÉRFI
Csak visszaadtam a pofont. Nem volt valami nagy öröm.
A NŐ
Én beszéltelek rá, jó. És engem?… Minden újság tele van képekkel, hogy a modern asszony nem szül
összevissza… Tele volt. Hogy milyen boldog az az anya, aki megtervezi a családját. Hogy rajtunk
múlik, hogy ne legyen népesedési robbanás… A túl sok gyerek… Hogy kétezerben túlzsúfolt lesz a
föld…
A FÉRFI
Ettől most már igazán nem kell tartanunk, drágám.
A NŐ
És kellett a prémium is.
A NŐ
Nem tudom. Kellett. Mereven ül.
A FÉRFI
A családot megterveztük. A sterilizálásért járó prémiumot elköltöttük. Az emberiség újratervezésében
rám most már ne számíts.
A NŐ
Hátha az a rengeteg sugárzás, ami azóta ért minket…
A FÉRFI
Gondolod, csodát tesz? Új pátriárka lesz belőlem?
A NŐ
Vedd elő a gyerekek fényképét. Mért dugdosod folyton?
A FÉRFI
Azt hiszed, majd megint ugyanolyan gyerekeink lennének?… Monstrumok lesznek! Ha lesznek! De
nem lesznek!
A FÉRFI
Idegességében kiabál. Esetleg nem lesz se kezük, se lábuk. Emlékszel a
Contergan-bébikre? Olyanok voltak, mint a fókák.
A FÉRFI
Hülyeség! Most ezzel is kínozni akarod magad?
A NŐ
Dehogyis! Beszélj róluk… Felnevet.
Csend.
A NŐ
Elképzeltem, hogy szoptatok egy ilyen picinyt.
Csend.
A FÉRFI
Leül. Maga elé beszél. Az emberiség egyszer úgyis elpusztul – mondtam
magamban. Ha most pusztul el, legalább látom a világtörténelem legnagyobb eseményét… Világvége.
Megszólalnak a harsonák… De ki gondolta volna, hogy ilyen lesz? Ilyen semmilyen. Csak mint egy
gyermektelen házaspár élete.
A NŐ
Csak áll, merően. Mondd, nagyon rossz itt velem?
A FÉRFI
Kuss! Fogd be a szád!… Annak mondtam. A szózatnak.
Csend.
A FÉRFI
A barátod is kezdi elveszíteni törhetetlen optimizmusát. Ennek igazán örülök… Már kezd gyanakodni:
hátha mégse ez a lehető legjobb világ. Figyelted?
A FÉRFI
Gyermekkoromban olvastam egy cikket a galapagoszi óriásteknősökről. Abból az alkalomból, hogy
éppen kipusztultak. Fénykép is volt róluk. Borzasztó szomorúan néztek ki. Látnivalóan minden
óriásteknős tudta, hogy ők most éppen kihalnak.
ÁDÁM HANGJA
|
| |
|
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad, |
| |
|
Kiérdemeltem azt nagyon magamnak, |
| |
|
Lemondtam érte a paradicsomról… |
|
A FÉRFI
Felugrik. Ez már több a soknál! Pofa be, odaát! mondtam.
Csend.
A FÉRFI
Minden rádióadó régen elhallgatott. És ez meg most kezdi. Hát már egy nyugodt világvégém se
lehessen?
A NŐ
Nagyon szellemes vagy… Szóval?
A FÉRFI
Szóval, mért akarod, hogy én vidámabb legyek, mint hasonló helyzetben az óriásteknőcök?… Mondd,
csakugyan, hát nem kár ezért a szegény emberiségért? Nem érdemelné meg, hogy egy kicsit
megsirassuk? „Megtört szívvel tudatjuk, hogy a mi egyetlen és még reményekre jogosító fajunk élte
virágjában váratlanul elhunyt.” Azt nem szokás kiírni, hogy öngyilkos lett. Azt lehet odaírni esetleg,
hogy „tragikus körülmények között”. És ez pontosan fedi is a tényeket.
A NŐ
Tulajdonképpen hogy történt?
A FÉRFI
Fokozatosan. Elébb csak bokáig voltunk benne… Közlekedési balesetek, időjárásjelentések,
haditudósítások. Féktávolságon belül az autóbusz elé szaladt. Ittasan vezetett. Betört a melegfront.
Minden eddiginél nagyobb arányú bombázást hajtott végre. Így jöttek a hírek. Éveken át. Mindennap
ugyanaz. Beleszoktunk. S aztán egyszer csak nyakig voltunk benne.
A NŐ
Mondd, szerinted, a gyerekek tudták?
A NŐ
Hogy ők már hiába születtek meg.
A FÉRFI
Lehet, hogy ezért voltak olyan neveletlenek. Ki-ki úgy tiltakozik, ahogy tud. A nő
mozdulatára, aki a kunyhó felé indult. Hová mégy?
A NŐ
Átöltözöm. El a kunyhóban.
A FÉRFI
Kiveszi a tárcáját, fényképet vesz elő, kiteszi maga elé. Nézi.
A NŐ
Hangja, bentről. Mit csinálsz?
A FÉRFI
Nézi a fényképet, merően. Mellékesen mondja közben. Befejezem a keresztrejtvényedet… Kislány, latinul. Többes szám. PUELLAE. Fiú, latinul. Egyes szám. PUER.
A NŐ
Hangja, bentről. Te igazán mindent tudsz!
A FÉRFI
Ahhoz képest, hogy mérnöki diplomám van… És hogy megbuktam latinból. Erőltetetten
nevet. De úgy látszik, most az emberiség minden tudása az én fejembe szállt. És persze
a tiedbe… Nem érzel olyasmit, hogy te is mindent tudsz?… A szerelem istene? Na?
A NŐ
Hangja, bentről. ÁMOR!
A NŐ
Hangja. Ki volt Aszpázia?
A FÉRFI
Nem igaz! Tudom! Periklesz felesége. És ki volt Periklesz?
A NŐ
Hangja. Aszpázia férje!
A FÉRFI
Halála előtt az ember visszaemlékezik az egész életére. Úgy látszik, az emberiség is… És pont a mi
fejünket bérelte ki erre a célra. Nem mondom! Lesz mivel szórakoznunk. Amíg lepergetjük ezt a
legutóbbi ötezer évet!… A hosszú téli estéken idézze fel Napóleon csatáit! Hirtelen. Mondd! emlékszel rá, amikor a kisfiunk a biciklijét kapta?
Csend.
A FÉRFI
A fényképet nézi. Szereltem rá neki egy harmadik kereket is, nehogy
felboruljon. Hogy féltettük!… Képzeld el, az autósztrádák megmaradtak, és mind üresek. Most minden
veszély nélkül végigbiciklizhetné akár az egész földet… Hogy élvezné a kis hülye!…
Bentről felhangzik egy ócska gramofonról egy ócska keringő: „A bál után merengve…”.
A NŐ
Kijön a víkendházból. Estélyi ruhában, ügyetlenül megcsinált frizurával, kifestve, kicsit kihívóan és ugyanakkor egy kis bocsánatkérő mosollyal.
A FÉRFI
Csakugyan te vagy a legelegánsabb asszony az egész naprendszerben! Le se törli az
előbbi könnyeit, úgy nevet.
A NŐ
Szabad egy fordulóra, uram? S hogy a férfi nem mozdul, egyedül kezd el keringőzni.
Énekel is hozzá, együtt a gramofonnal.
A gramofon valahol elakadt, és folyton ismétel.
A NŐ
Ének közben odaszól a Férfihoz. Igazítsd meg! Énekel tovább.
A FÉRFI
Felugrik, bemegy a víkendházba.
A gramofon elhallgat.
A NŐ
Dúdolva magában a dallamot, keringőzik tovább.
A FÉRFI
Kijön. Kezében egy régi típusú vastag gramofonlemez. Hozzácsapja egy kőhöz. Széttörik.
A NŐ
Megáll. Értetlenül, szótlan csodálkozással bámul a Férfira.
A FÉRFI
Valamit én is elpusztíthatok, nem? Leül.
A NŐ
Ma volt a házassági évfordulónk. Leül ő is. Fázósan. Az időjárás is hogy
megváltozott.
A FÉRFI
Lehet, hogy jön egy új jégkorszak is. Leveszi a zakóját. Ráadja a nőre.
Persze, nem most. Úgy a következő húszezer évben… Visszaül előbbi helyére. Figyeled? Azok a hangok is hogy elhallgattak.
A NŐ
Megsértődtek. Hogy rájuk kiabáltál.
A FÉRFI
Látod? Megöltem minden hangot körülöttünk. A világegyetem mozog tovább. De hang nélkül.
A NŐ
Mikor táncoltál velem utoljára?
A FÉRFI
Szilveszterkor. Hajnalig táncoltunk.
A NŐ
Láttam egyszer egy színdarabot. A nő rávette a férjét, hogy csináljon neki gyereket. Nem emlékszel
a részletekre?
A NŐ
Azt mondtad, te mindenre emlékszel.
A FÉRFI
A szellem alkotásaira. El tudom fütyülni a Kilencedik Szimfónia kórusát. A praktikus dolgokra nem
emlékszem. Biciklit, például, nem tudnék csinálni a gyerekünknek. Pedig van gépészmérnöki
diplomám. Igaz, hogy gyereket se…
A NŐ
Az utolsó felvonásban a nő bejelentette a gyereket. Most se emlékszel?
A FÉRFI
Akkor az egy Deus ex machina volt. Az nem számít. A cilinderből előhúznak egy csecsemőt. Itt a vége,
fuss el véle!… Hogy a nézők ne legyenek öngyilkosok a ruhatárban.
ÉVA HANGJA
|
| |
|
Tudom, fel fog mosolyogni arcod |
| |
|
Ha megsúgom. De jőj hát közelebb: |
| |
|
Anyának érzem, oh Ádám, magam. |
|
Csend.
A FÉRFI
Ez volt az? A színházban…?
A NŐ
Nem. Nem hiszem… Ez ki volt?
A FÉRFI
Az emberiségé. Szóval: a tied meg az enyém. Talán nem tudod, hogy rokonok vagyunk – kishúgom?
Amint látod, az ősszüleink remek formában vannak. Talán valami csillagon töltötték a legutóbbi
hónapokat.
A NŐ
Én is kiabálni fogok. Hogy nem érzem anyának magam. Nem igaz az egész!
A FÉRFI
Kinek akarsz kiabálni? Ki hallja meg?
AZ ÚR HANGJA
|
| |
|
Emelkedjél, Ádám, ne légy levert, |
| |
|
Midőn látod, kegyelmembe veszlek újra. |
|
A FÉRFI
Az Úristen. Persze, hisz ő is benne volt a pakliban.
A NŐ
Neki kiabáljunk vissza.
A FÉRFI
Hahó! Isten! Hol vagy?
Csend.
Csend.
Csend.
A FÉRFI
Megkukult. Vagy nincs is. Nem is volt. Vagy ha volt, szörnyethalt.
Csend.
A FÉRFI
De az is lehet, hogy csak visszaadja a kölcsönt.
A FÉRFI
Egy régi kölcsönt… Isten, hol vagy?!… Lapít valahol. Bújócskázik velünk. – Isten, hol vagy?! –
„Elbújtam, mert félek tőled!” – Ez az. Minden oka megvan rá… Üres a méhed. Üres az ég.
Csend.
A FÉRFI
Légy nyugodt. A tengerben biztosan maradtak cápák. Mielőtt megrepedne a szíved.
Nevet.
A NŐ
Hol van a gyerekekről a fénykép? Mért dugod el mindig?
A FÉRFI
Ott van az asztalon.
A NŐ
Lassan feláll, odamegy, felveszi a fényképet, nézi.
A FÉRFI
Ugye, milyen édesek?
A FÉRFI
Milyen édes volt az a kis légvédelmi árok is, amit a pici bölcsőjének ástunk. Emlékszel? Magát és a Nőt kínzó nevetéssel. Az árkocskára?
A NŐ
Összegyűri-tépi a fényképet.
A FÉRFI
Te is pusztítasz?
A NŐ
Folyton rájuk gondolsz, az a baj. Odamegy a férfihoz, lekuporodik melléje.
Ne törődj velük. Nincs senki, aki bejöjjön a hálószobába. Nincsenek ősapák, nincsenek ősanyák,
nincsenek gyerekek. Felejtsd el, ami volt. Nincs senki, senki… Ha volna Isten, ő láthatna minket,
meredt szemével valami háromszögből. De nincs. Te mondtad. Senki sincs, aki megláthasson minket.
Érted már? Nincs senki, aki kilesse a szerelmünket. Nincs senki, akitől ezentúl félni kelljen. Én is
becsukom a szemem, ha akarod. Azt csinálhatunk, amit akarsz… Nem lát meg többet senki, senki. Keze a férfi ölében.
A FÉRFI
Mondd, mire is kellett az a prémium, amit a családtervezésért kaptunk?
A NŐ
De drágám, hisz azon vetted a biciklit a fiunknak.
A NŐ
Suttog. Ne sírj. Ne izgasd magad. Próbálj felejteni.
A FÉRFI
Jó… Hogy hajszolta magát az emberiség! Most ennek vége. Lazíthatunk. Darwin többet nem érvényes.
Egy félmillió éven át érvényes volt. Küzdelem a létért.
A FÉRFI
Persze. Mint egykor a paradicsomban. Nevet, aztán füttyent egyet, mint a rigó.
A NŐ
Milyen ügyes vagy… Villamoscsengetést nem tudsz utánozni?
A NŐ
Emlékszel, milyen zsúfoltak voltak a villamosok? Én imádtam a zsúfolt villamosokat. Amelyik a
körúton járt! Micsoda édes, boldog, szédítő zsúfoltságban voltak benne az emberek! Hogy szerethették
egymást…
A FÉRFI
Kis malíciával. Gondolod, hogy az volt az emberiség aranykora? Ott, a
villamos lépcsőjén lógva?
A NŐ
Nem zavartatja magát. Honnan is volt annyi ember a világon?
A NŐ
És most ennek vége van?
A FÉRFI
Mert elfelejtkeztünk róla, mi hülyék, hogy csak egyetlen emberiség van.
Csend.
A vörösen izzó nap fénye egyre feketébb lett. Lassan sötétség borul a színpadra.
A NŐ
Élénken, és egyre élénkebben. Mondd, szívem – és mi történt az utolsó
emberpárral?
A FÉRFI
Nem mutatták. A látogatójuk otthagyta őket, és erre lement rájuk a függöny. Úgy látszik, ők nem
érdekelték a közönséget.
A NŐ
A függöny mögött csak csináltak valamit?
A FÉRFI
Lemosták a festéket, és hazamentek vacsorázni.
A NŐ
És ha csakugyan ők voltak az utolsó emberpár?
A FÉRFI
Akkor csak ültek ott hülyén a leeresztett függöny mögött. És várták, hogy mi lesz velük. Felül. Merően néz maga elé.
Kis csend.
A NŐ
Szintén felül. Mi lesz velünk?
A FÉRFI
Most már semmi… Elment az utolsó látogatónk.
A NŐ
Tulajdonképpen mindenünk megvolt, hogy boldogok legyünk…
Méltóságteljes teátrális öblögetéssel felhangzik a szózat. Egy csöppet ki is világosodhatik erre a szín.
AZ ÚR HANGJA
| |
|
Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál. |
Csend.
A FÉRFI
Nem… Miért? Hallottál valamit?
Csend.
A FÉRFI
Akkor menj, és etesd meg a svábbogarakat. Szeretném, ha túlélnének minket… Azért mégis más, ha lesz
valaki, aki emlékezik ránk… Tudja, hogy voltunk.
Függöny
|