Kalóz

Egy férfi fekszik a fűben, a dombon, hallgatja a madarakat – a hosszú légiúttól kissé zúgó füllel –, s bámulja a másfél percenként elhúzó óriásgépeket, hogy milyen lomhák, és hogy szemmel láthatólag hogy veszítik súlyukat, ahogy emelkednek… Olyan kényelmesen heverészik ott, mintha ajándékba kapta volna ezt a nyárvégi délutánt. Még a cipőfűzőjét is kioldotta.

Nem messze innét, alig száz méterre, lent a domb lábánál óriási üvegfalú csarnok. A nemzetközi repülőtér főépülete. A dombról jól be lehet látni a repülőtér életébe. Kirándulóhely lett ez a domb.

A közeli padon egy öregember újságot olvas. A hozzátartozó kisfiú, valamivel odébb, a földet piszkálja.

Madárhangok.

Valami ritkán hallható madár hangja is. Tiü-tiü-prrr-tiü-tiü…

Ezt aztán egy percre elborítja egy felszálló repülőgép robaja.

Majd ugyanolyan hirtelen csend lesz. S a csendben megint a madárhangok. Köztük az ismeretlen, ritkán hallható madárnak a hangja: Tiü-tiü-prrr-tiü-tiü.

Milyen madár? Mindegy. Hiszen azoknak az embereknek se tudjuk a nevét, akik a jelenetben majd beszélgetni fognak. Sem a fiatalemberét nem tudjuk, sem az öregemberét, sem a rendőrét (sőt, róla még azt se tudjuk, hogy igazi rendőr-e, vagy csak afféle ügybuzgó állampolgár, aki mindjárt fontoskodik és intézkedik, ha meglát egy idegent, levetett cipővel s madárfüttyöt hallgatva – pláne). A motozónak sincs neve. Persze, semmi se volna egyszerűbb, mint nevet adni a szereplőknek. De ettől meg felesleges fontosságot kapnának. Elnehezednének. Tegyük fel, hogy a padon most újságot olvasgató öreg nyugdíjasról megtudjuk, hogy Dr. Anton Stauffernak hívják. Ettől mindjárt olyan lenne, mintha egy húszkilós ólomdarabot tettünk volna a zsebébe. Vagy egy húszkilós sajtot.

Rövid a történet. A figurák is tünékenyek. Az egyikük el is száll. Ne hurcoljanak hát magukkal túlsúlyt. Maradjanak névtelenek. A figyelmes olvasó úgysem fog összetéveszteni egy rendőrt egy gyanús idegennel. (Rádióban meg úgyis világos: ki kicsoda, hiszen mindegyik figura más-más színész hangján beszél.) Csak az unokának van neve – Bobó. Így szólítja őt a nagyapja.

– Bobó!… Bobó! Ez milyen gép volt?… Na?… Bobó! Nem tudsz felelni, ha kérdezlek?… Bobó! Mit piszkálsz ott a földön? Téged a bogarak jobban érdekelnek, mint a legmodernebb repülőgépek?

Semmi válasz. A nevelési csőd nyilvánvaló.

Ilyen egyoldalú párbeszédbe nemigen illik beleszólni, de a fiatalember beleszól. S ráadásul olyan hangon, mint aki semmi felháborítót nem talál a gyerek viselkedésében. Mintha egy mintagyerekről volna szó, úgy kérdi:

– Az unokája?

– Az. – S az öreg a további beszélgetést elvágja azzal, hogy eltűnik nyitott újságja mögött. Így nem veszi észre, hogy a fiatalember feláll, és odajön melléje. Levetett cipőjét a kezében hozza. Persze hogy nem is lehetett hallani a lépteit.

– Szabad ez a pad?

Nem mindjárt jön a felelet, s nem is túl szívesen.

– Csak tessék!

– Nem zavarja, hogy levetettem a cipőmet?

– Ha úgy gondolja, hogy itt már kívül került a civilizáción…

Az újság hangos zörgetése zárja le a mondatot. De a fiatalember azért beszél tovább.

– Szörnyű, hogy bedagadt a lábam a cipőbe a hosszú úton! Érdekes, hogy a repülőgépen légkondicionálás van, de mégis megérezzük valahogy a kinti ritkább levegőt. A régi típusú töltőtollakból kibugyog a tinta, és a láb megdagad… Nem zavarja, ha a zoknit is leveszem?

– Ez a domb éppúgy a magáé, mint az enyém… Ön tehát valamelyik géppel érkezett?

– Igen… S azt hiszem, baj lehetett a légkondicionálással. A fogam is sajgott útközben. A fog gyökerén lapuló kis gennyzacskók kitágulnak a csökkenő légnyomásnál. Itt lent aztán elmúlt… Milyen isteni ez a fű! Mint a selyem… Szinte harmatos…

– A mi időnkben nagy reklámot csaptak a természetes gyógymódnak. Vizes fűben mezítláb járkálni. Doktor Kneipp módszere. Nem hallott róla? Sokan esküdtek rá. Mi azért mégse húztuk le a cipőnket. Ma lehet. Ezt is lehet. Mindent lehet. A múltkor is a Bahnhofstrassén láttam egy egész csomó mezítlábas hippit… Szan zsén… Lehet, hogy a legjobb családok fiai…

– Hogy megnyugtassam, én nem vagyok a legjobb családok fia…

Ennek a mondatnak nem volt megnyugtató hatása az öregre. Gyanakvóbb lett és kötekedőbb.

– Maga hogyhogy nem ment be a városba? Aki repülőgépen jár, annak sietős a dolga… Magának nincs semmi sietős dolga?

– Nincs… Illetve van… Van. Például, hogy kijöjjek napozni ide. Meg hogy lerúgjam a cipőm. Hogy hallgassam ezt a madarat… Milyen madár ez?

– Nem hallok semmiféle madarat.

Már nem is lehet hallani, mert megint felszállt egy gép. Fölöttük zúg.

Az öreg túlkiabálja.

– Ez milyen gép? Bobó! Ez milyen gép?… Kapsz egy frankot, ha megmondod, hogy ez milyen!… Na!

Hogy Bobó nem válaszol, s a gép zúgása elhal, a nagyapa szinte röstelkedve magyarázza.

– Tavaly még érdekelte őt minden, ami a repüléssel összefüggött… Biztosan a bogarakat nézi. Mostanában a bogarak érdeklik… Én emlékszem, amikor Blériot átrepülte a csatornát. És engem most is minden érdekel. Télben-nyárban kijövök ide. Én szemtanúja voltam annak is, uram, amikor hetven februárjában az a nagy gép a levegőben… pukk!… Ugyanolyan típusú gép volt, mint ez, amelyik most elment.

– Már alig látszik… Lehet, hogy épp ez volt az én gépem.

– Ez?

– Aha… Most már csakugyan nem látszik… Jó utat!

– Hogy ez volt az a gép, amelyikkel idejött?

– Amelyikkel tovább kellett volna mennem. Csak gondolom. Olyan nagy itt a forgalom…

– Hogy magának ezzel a géppel kellett volna továbbmennie?

– Nem tudom pontosan, de lehet… A menetrend szerint körülbelül most kéne indulnia… Mennyi az idő? Nincs órám.

– De hát hogy maradt le róla?

– Hogyhogy hogy? Ültem ott lent abban az üvegbarakkban… Vártam, hogy engem is szólítson a hangszóró. Engem – túlzás, szóval, hogy bemondják a járat nevét. Úgy éreztem, valami kábulat ül rá az agyamra – az agyakra, mert gondolom nem egyedül voltam ezzel az érzéssel. Elég volt végignézni az apatikus várakozók hosszú sorain… És akkor arra gondoltam, hogy milyen jó volna inkább a zöld fűben heverészni. Hallgatni a madarakat… Éppilyen madárcsicsergésre vágytam, mint ez… Figyeli? Megint rákezdett. Csakugyan, milyen madár ez? Azt mondja: tiü-tiü-prrr…

– Viccel!

– Persze. Miért ne viccelhetnék… Elindultam. Le a mozgólépcsőkön, önműködően szétnyíló üvegajtókon át, keresztül egy alagúton. A feljárónál volt egy tábla: egy sematikus atya kézen fogva vezet egy sematikus gyereket. Mellettük nyíl. Hogy merre menjek tovább… S ahogy kibújtam a föld alól, egyszerre csak itt várt ön – sematikusnak egyáltalán nem mondható unokájával… Nem beszélve a zöld fűről, meg ezekről a színes kis madarakról. Mintha nem is Közép-Európában volnánk, hanem valami egzotikus szigeten.

– Önnek akkor most kárba veszett a repülőjegye?

– Lehet… Vagy nem. Nem tudom. Lehet, hogy érvényesítik egy másik járatra.

– De mivel fogja megmagyarázni? Ez így egyszerűen nem hihető… Ezt magának senki se hiszi el…

– És az, ami odalent van, az hihető? Nézze, az üvegfalakon átlátszik, hogy hogy nyüzsög bent a sok ember. Várják, hogy szólítsák őket. „Róma, Kairó, Távol-Kelet felé a 14-es kijárat!” Erre szépen beállnak a sorba, és mennek… Ilyenek voltak régen a táborok. A végén már mindegy, hogy mi történik az emberrel. Csak álljon sorba!

– Uram! Ezen a repülőtéren egy évben hatmillió ember fordul meg. De sohasem szokott előfordulni, hogy valaki csak úgy lelépjen a sorból.

– Hát én leléptem. Egy délutánra.

– Ha nem tudná, ön benne van egy elektronikus nyilvántartásban. Ha bárhol a világon megnyomnak egy bizonyos gombot, ennek a járatnak az utaslistáján megjelenik az ön neve. Gondolt erre?

– Erre nem is gondoltam, de köszönöm, hogy emlékeztet rá…

– Nem tudom, miért találja ezt olyan mulatságosnak? Én nem találom ezt mulatságosnak… Különösnek találom. Sőt… Sőt… Több, mint különösnek.

– Aki kilép a rendszerből, az gyanús. Pláne egy ilyen rendszerető országban. Mondja meg kereken, hogy gyanúsnak talál.

Megint egy repülőgéprobaj…

A gyanú tényleg megérett az öregemberben. Amint beszélni tud, már kérdez is, izgatottan, mert érzi, hogy a kérdése elevenbe fog vágni.

– Maga hol hagyta a csomagját?… Ha szabad kérdeznem. Mert ha utas, akkor kellett lenni csomagjának… Hol a csomagja?

– Ebben az országban mindenkinek ilyen hotelportás-reflexei vannak?

– Micsoda beszéd ez? Maga elfelejti, hogy egy civilizált országban van, ahol nem szokás a sétatereken levetni a cipőt…

– És ahol nem szeretik az olyan utast, aki csomag nélkül érkezik.

– Pláne, aki isten tudja, miféle táborból jött! Azt emlegette… Mondta vagy nem mondta?

– Mondtam… Tulajdonképpen nem is értem, hogy a madarak is miért nem menekülnek el az ilyen környékről… Hogy ideérkezik a fertelmes olaj- meg gázszag!… És ez a zaj! Ha én madár volnék, máshová mennék fütyörészni.

– Mit mond? Nem értem, mit mond… Mondja hangosan!

– Azt, hogy függesszük fel a társalgást, amíg ez a gép elmegy.

A pokoli zajnak még nincs is vége, a gyerek kiabál.

– Nagypapa! Ugye, ez sündisznó?

– Mi bajod van?

– Gyere ide!… Nézd, milyen érdekes!

– Mit kiabál?… Rossz a hallásom.

– Úgy látszik, sündisznót talált.

Az öreget nem lelkesíti a sündisznó.

– Ne nyúlj hozzá, Bobó! Megszúr!… Bottal verd agyon!

– Nem fogja agyonverni… A gyerekek már tudják, hogy a szuperszonikus gépeknél mennyivel nagyobb ritkaság egy ilyen kedves eleven tűpárna, vagy egy szép szarvasbogár, vagy egy kedves, hosszú giliszta, ahogy a földből kíváncsian előtekerőzik…

– Tessék! Semmi akadálya! Talál itt férget maga is… Bobó! Van már egy játszótársad!

– Igaza van. Legyen valami értelme, hogy leléptem a menetrendről…

S mielőtt otthagyja az öreget:

– Hogy a gyanakvását némileg csökkentsem: van csomagom. Illetve volt… Azóta biztos átrakták egyik gépről a másikra. Most már valószínűleg útban van valamerre Távol-Kelet felé… Így annál inkább a sündisznóknak szentelhetem ezt a délutánt.

Nevetve megy el onnan, ugrándozva.

– …Azért, ha az ember talpa nem szokta meg, eléggé szúrós ez a fű.

A madárfütty. Egyszer. Kétszer.

 

– Téged nem szúr meg a sündisznó?

– Nem. Látod… Fogd meg!

– Nagypapa azt mondta, hogy ha megszúrom magam, tetanuszt kapok, és akkor le kell vágni a kezem, és meg is halhatok…

– Ide teszem a tenyeredre. Ne félj!

– Ő se fél?

– Nem fél. És ezért nem bánt.

Bobó nevet. De a nevetését elnyeli egy újabb gép robaja…

Ennek hirtelen van vége, mintha elvágták volna.

 

Egy idegen áll mellettük.

– Uram, megkérhetem, hogy igazolja magát?

Az ismeretlen férfi a nagypapával jött.

Amíg a fiatalember előveszi a papírjait, az öreg az unokáját szedi ráncba.

– Bobó! Tüstént eldobod azt az állatot!

– Nem!

Bobó még szívósan ellenáll. Ő igen.

Az utas papírjai már az idegennél vannak. Úgy lapozza, hogy látszik, ért hozzá. Biztosan rendőr, ha civilben van, akkor is.

– Tud valami magyarázatot rá, hogy miért szakította meg az utazását?

– Kinéztem a váróterem ablakán, és láttam ezt a kis zöld dombot. Gondoltam egyet…

– Ön ilyen szenvedélyes természetbarát?

– Köszönöm ezt a mentőkérdést, de nem mondhatom magam afféle természetbarátnak, aki szeret felmászni mindenféle hegycsúcsra. Nem, belőlem nem élne meg itt az idegenforgalom.

A fiatalember tárcája is sorra kerül. A fényképek benne.

– Ezek az ön gyerekei?

– Hasonlítanak. Nem?

– Élnek?

– Hála istennek, igen.

– Elnézést, hogy a legrosszabbat feltételezem…

– Kérem, kérem! Megértem. Ön arra kíváncsi, hogy vajon nincs-e okom haragban lenni az élettel. De látja, megvannak a szálak, amelyek az élethez fűznek: három élő gyerek… Azonkívül a vakondokok, a giliszták… Itt a tanú úr. Spontán rokonszenvet árultam el irántuk.

– A repülőtéri várócsarnokot elviselhetetlen hangyabolynak nevezte. Kivégzőtábornak.

– Úgy rémlik, csak azt mondtam, hogy tábor.

– Abban benne volt, ahogy mondta…

– Mi volt benne? Hogy a kivégzendők közt érzem magam? Vagy hogy nekem támad kedvem egy kis tömegkivégzéshez?

– Vegye fel a cipőjét! Jöjjön velem! Még el fogja érni a gépét. Sok az ellenőrzés. A maga gépe is biztos késve indul.

– És ha nincs kedvem továbbutazni… Tegyük fel.

A nagypapa szakértő.

– A merénylőknek az a trükkje, hogy feladják a pokolgépet csomagként, és maguk szépen lemaradnak…

Bobó közben sírdogált.

Még halljuk, hogy a nagyapja vígasztalja.

– Inkább örülnél, hogy nem szúrt meg!

Repülőgép robaja. Pár pillanatig…

 

A rendőr meg a fiatalember már az aluljáró folyosóin mennek.

– Az öregúrnak igaza volt, hogy odahívott engem. Magának is jobb. Képzelje csak el, ha a maga gépe útközben üzemhiba folytán a tengerbe esik, és maga lemaradt róla…

– Akkor szerencsém volt. Nem?

– Én nem mondanám. Az utasoknak általában egy pillanat alatt végük. Áldozatok lesznek. A család megkapja a nagy kártérítést. De magával itt elkezdődnék egy évekig taró bűnügyi história. Hogy milyen szervezetekkel állhatott összeköttetésben. A biztosító társaságok mindent elkövetnének, hogy a maga nyakába varrják az egészet… Az ügyvédje majd bizonyítani próbálja, hogy maga elmebeteg… Szóval jobb, ha felszáll.

– Elő szokott fordulni, hogy valaki így le akarjon maradni?… Hogy azt mondja, elég volt ebből…

– Vannak raplis milliomosok.

– Ha az volnék?

– Nézze, aki egy nagyobb bankbetétet elhelyez nálunk, az objektíve akkor is támogat minket, ha szubjektíve tagadja a mi civilizációnkat.

 

Beértek közben a csarnokba. Annak a forgalma, zaja hallatszik. Érthetetlen mondatok mindenfelől, élőbeszédben és megafonokon. Főként városok nevei.

– Itt menjen be a függöny mögé… Semmi. Csak megmotozzák. Addig én visszatartom a gépet… Nyugodtan. Megvárjuk.

A csarnokban minden szék foglalt. A várakozók szeme a kivilágított táblákon. Reménytelenül késik minden járat.

Egy hang a csarnokban:

– Odanézz! Eddig úgy volt, hogy harminc perccel indul később, most már negyvenöttel.

 

A motozófülkében. A fiatalember beszél.

– Hogy engem most így levetkőztet, azt tökéletesen megértem. Mezítláb járkáltam a parkban, kifejeztem undoromat a szennyezett levegő miatt, feltűnő volt az is, hogy nincs karórám, talán zálogba raktam… Az ingem is levegyem?

– Legyen szíves… Úgy… Forduljon meg!

– De ha én robbantani akarnék, én mindezt nem csinálom. Ellenkezőleg, igyekeznék olyan tipp-topp úriember lenni, mint ön…

Ez jólesik a motozónak, felnevet.

– Köszönöm a bókot.

– …Aztán vennék egy krokodilbőr aktatáskát, a csuklómon nekem is lenne egy ilyenfajta aranykarkötős, vízhatlan és ütésálló karóra, hogy ha a roncsokkal együtt kihalásszák a zürichi tó vizéből a törpeharcsák által gondosan letisztított csontvázamat, a karórám zavartalan ketyegése akkor is hirdesse a „Patek” márka dicsőségét…

A motozó közben fel-felröhög. Szereti, ha szórakoztatják. Ebben a sivár rutinmunkájában.

– Kezdek fázni… Röviden: logikus világban élünk, a repülőgép-robbantáshoz is logika kell, és a logika szerint ön sokkal inkább látszik repülőgép-robbantónak, mint én.

Ezen a motozó úgy nevetgél, mintha csiklandoznák.

– A nadrágját felveheti.

– A szigorú logika szerint helyesebb volna, ha felcserélnénk a szerepet, s ön hagyná magát megmotozni általam… Bár, esküszöm, semmi kedvem hozzá. Motozási szándékkal egy másik emberhez nyúlni – távol áll tőlem.

– Ez az elmélet érdekes, s nincs ellentétben a modern pszichológia eredményeivel… Amikor nálunk népszavazást rendeltek el, hogy az országunk belépjen-e az atomhatalmak közé, én igennel szavaztam. Ön nemmel szavazott volna… Lehet, hogy végső soron én robbantáspárti vagyok… Egy okkal több, hogy én ellenőrizzem önt, és ne ön engem… A zakóját is felveheti…

– Mondja, hány bombát talált eddig, így elmotozgatva?

– Bombát egyet se. De hogy ennek az aprólékos motozásnak mi az értelme? Nézze. A porcelánt úgy találták fel, hogy az aranycsinálás titkát kutatták. Mi merénylőket keresünk, és közben tetten érünk néhány hasiscsempészt. Így aztán az egész bolt kifizetődik. És a közvélemény látja: mindent bedobtunk a légikalózok ellen… Kérem a következőt!

 

A fülkén kívül megint erősebb a várócsarnok zaja.

 

A civil rendőr már várt rá.

– Ide, a tizennégyes kijárathoz megyünk… – Valakinek odaszól: – Mehet! – S búcsúzik. – Uram, jó utazást! Reméljük, máskor nemcsak tranzitutasként tiszteli meg országunkat. Ha szereti a természetet, szolgálhatunk havasokkal, gleccserekkel, tengerszemmel, állatritkaságaink között megszemlélheti a kényelmesen fényképezhető muflonjainkat…

A turbómotorok robbanásszerű zaja, közelről.

 

A domboldalon… Itt most van közeledőben ez a zaj.

Madarak pityegnek.

Bobó csendesen sírdogál.

Nagyapja biztatja.

– Ezt még megvárjuk, aztán megyünk szépen haza… Na mondd szépen, hány DC 8-at, hány DC 10-et, hány Boeinget láttál ma?

Most vonul el felettük a gép, mindent elborító zajjal.

Egy pillanat az egész.

– Most mit sírsz?… Mit sírsz?… Hogy elmászott az a nyomorult tüskésdisznó?… Nézd, ez a gép is hogy megy fölfelé… Már tűnik el a felhők közt… – Hirtelen. – Te, Bobó! Mi volt ez? Látod?… Micsoda villanás!… Nézd! Nézd!

– Nem nézem! Hova ment el a sündisznóm?

– …Bobó, itt megint valami óriási dolog történt… Bobó! Ne sírj! Értsd meg, felrobbant!… Pukk! Bobó!… Számolod? Holnap tele lesznek vele az újságok… Hallod?… Bobó! Na ugye, hogy érdemes volt ma is kijönni…

Bobó csak sír, vigasztalhatatlanul.

A fényt követően most ér ide, tompa hangon, egy robbanás lágy léglökése.