Kalóz
Az igazságra szomjazók játékai
A Szfinx, avagy búcsú a kellékektől
Találkoznak. Miféle találkozás ez? Titok. |
Cocteau – Oidipusz és a Szfinx találkozójáról |
A találós kérdéseket feladó Szfinx maga is egy örök talány.
Talányos a félemberi-félállati lénye, talányos a mosolya, és a legtalányosabb a halála. Tudjuk, öngyilkos lett, amikor Oidipusz járt nála. A tiszte az volt, hogy egy négyszemközt lezajló dialógus végén megölje az eléje táruló idegent. Így is ábrázolják sokszor: lemészárolt fiatalemberek szétszórt csontjai között. Oidipuszt azonban nem ölte meg. Sőt, beszélgetésük végén a Szfinx maga lett öngyilkos.
Ezzel megnyitotta az utat Oidipusznak a trónra és az anyja ágyába.
Az Oidipusz-komplexumhoz hozzátartozik ez a Szfinx-komplexum is.
Mert semmiféle családi Labdakida-átok, és semmiféle alvilági végzet, semmiféle jóslatokkal játszó isteni szeszély, és semmiféle freudi mechanizmus nem felelős annyira Oidipusz bűnéért, mint amennyire felelős ez a Szfinx, aki feltartóztathatta volna Oidipuszt a végzetes úton, s ehelyett éppen szabaddá tette neki az utat. Holott a Szfinx mindent tudott. Egyrészt, mert mindentudó volt, vagy majdnem mindentudó. Másrészt, mert kivallatta a látogatóit. Oidipuszt is.
Minden öngyilkosság kérdőjelet ad fel, de különösen talányos, hogy miért lett öngyilkos a Szfinx, hogy egy rémes jövő küszöbéről miért ugrott a mélybe ez a tiszte szerint nagyon is házőrző-városőrző Szép Szörnyeteg…
Mert a Szfinx szép volt. Minden vázakép tanúskodik róla. Mint ahogy szép volt, még nem is olyan régen, az óriási gizehi Szfinx is. „Csupa szépség, csupa kellem, elragadóan mosolyog”, írták róla, amíg szét nem lőtték az orrát a mameluk tüzérek, akik céltáblának használták ezt a tíz méter átmérőjű bájos arcot.
És mégsem a szépségével vagy a csábos dalával vitte romlásba a Szfinx a látogatóit, hanem az intelligenciájával.
Ennek ugyan Heine ellentmondani látszik, amikor a Dalok Könyvé-hez szolgáló méltán híres Előszavában a Szfinxről úgy ír, mint akinek oroszlánkörmei közt szerelmi halált hal a látogatója. Tehát afféle XIX. századi szirént, végzetes nőt lát benne. De figyelmesebben olvasva a versét, a csalogány szavából megtudunk még valamit erről a szerelmi halálról. Azt, hogy ez innen is, de túl is van az érzékiség határain.
O, Liebe! was soll es bedeuten, |
Dass du vermischest mit Todesqual |
|
A vázaképek pillanatfelvételei is úgy mutatják a Szfinxet és férfilátogatóit, amint önfeledten társalognak, bizalmas-izgalmas beszélgetésbe merülve, magyarán: „lelkiznek”, vagy valami magasröptű filozófiai problémát szerválgatnak egymásnak.
Ki volt tehát ez a Szfinx, aki szellemi erejével lebilincselte a férfiakat? Nem volt parázna. A leírások hangsúlyozzák, hogy ércből való szűz keblei voltak. A barlangja sem volt kéjbarlang. Sokkal inkább egy kékharisnya szalonja, ahová a férfiak elmentek beszélgetni az élet értelméről, s otthagyták az életüket.
Ki volt ez a szörnyalak, akinek az arcát megszépítette a műveltsége és a szelleme? Ki volt ez a szép Csodapók, aki a metafizikai problémák hálójában ejtette meg az áldozatait?
Meg efféle egzisztencialista kérdésekkel:
– Reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon jár, mi az?
S a külseje!
Oroszlántest, griffmadárszárnyak, fémkeblek s a hatalmas egyiptomi fejdísz. Valami papi szemfényvesztést gyanít az ember. Hiszen ez a félelmetes és fura szörnyeteg funkciójára nézve nagyon fontos állami szerv volt, amolyan idegenellenőrző hatóság, aki keresztkérdéseknek veti alá a Thébába érkező turistákat. Vajon a thébai államrezon kit bújtatott be ebbe a prémből-tollból-aranyból szerkesztett tokba, miféle Okos Nőt, aki a biztonsági szempontok szerint ki tudta szűrni a politikailag gyanús idegeneket?
De menjünk csak tovább!
Ha ez volt a funkciója, miért mondta föl a szolgálatot Oidipusz jöttére? Miért nem pusztította el Oidipuszt, aki igazán eléggé gyanús és veszélyes idegennek látszott? Sőt, épp ellenkezőleg: miért nyitott neki szabad utat a királyi palotába? S miért tetézte meg mindezt a maga öngyilkosságával, egy merész ugrással a mélybe, megszüntetve Théba szenzációját: a Szfinx-kultuszt és a Szfinx-pánikot?
Oidipusz az első pillanattól fogva gyanús lehetett, amint betette a lábát Thébába. A királygyilkosság után érkezett, s éppen azon a delphii úton, amelyen Laiosz király nemrég elindult, s amelynek egy keresztezésénél egy ismeretlen fiatalkorú tettes a királyt agyonütötte. Oidipusz: sánta fiatalember. És épp annyi idős, mint az eltűnt trónörökös, akinek születése után átfúrták a bokáját. S a jövevény menten be is akar ülni Laiosz király üres trónjába, mert jelentkezik szellemi párviadalra a Szfinxnél, miután közhírré tették, hogy aki a Szfinxet legyőzi, megkapja a királyságot. Nagyon texasi rendőrségnek kellett lennie Thébában, hogy ez az ambiciózus kalandor ne szúrjon szemet. És a Szfinxszel folytatott négyszemközti beszélgetés során (szép vázaképek maradtak erről is) bizonyára elmondta, amit sohase titkolt, hogy egy jóslat elől szalad, nehogy apjának gyilkosa legyen – és szalad egy pletyka elől, miszerint nem az az apja, akit eddig annak hitt.
Ki hát az apja Oidipusznak?
Vagy ki volt az apja?
Thébában is ismerik a jóslatot: az agyonütött királynak azt üzente Apolló, hogy a fia kezétől fog meghalni.
Az Oidipusz-kulcs pontosan beleillett a thébai zárba.
S amennyire gyanús volt ez a fiatalember, annyira veszélyes is. A jóslat, amit a nyakában hozott, ha beteljesül, a városra is dögvész száll. Apagyilkosság, vérfertőzés…
A bűnhődés, effélékért, pláne, ha eltussolják, kollektív szokott lenni.
Miért nem ölte meg őt a Szfinx, akinek pedig ez volt a mestersége? Miért lett öngyilkos a Szfinx? A szakadékba miféle titkot vitt magával a Szfinx?
Ki volt a Szfinx?
Nem a híres találós kérdések voltak a legfogasabb kérdések. A Szfinx maga a titok.
Érdekes dialógus lehetett a halála előtti utolsó beszélgetése. Az Oidipusszal folytatott párjelenet.
A drámaíró, ha a maga műfajának detektívfogásaival kotorászni kezd a Szfinx ócska oroszlánbőrében, egy harminc-harmincöt év körüli asszonyt talál benne elbújva, belebújva, s ez az asszony: Iokaszte, a királyné.
Egyedül ő szerette Oidipuszt annyira, hogy mindenre hajlandó volt, csakhogy megmenthesse életét a fiúnak. A fiának.
Hajlandó volt a pokolba küldeni Théba városának polgárrémisztő és idegenellenőrző üres masinériáját.
Cselekednie kellett.
Hisz a fia életéről volt szó.
A Szfinx barlangja.
Tulajdonképpen inkább egy kapualjhoz hasonlít. Az egyik kapuján bejön az áldozat, s a másikon távozik a szakadékba. Ha a méretei meg a dekoratív cseppkődrapériák nem tévesztenének meg, nyugodtan kimondhatnánk: egy cső.
Ide húzza be a Szfinx az áldozatait.
A bejárati nyílásán ajtó van. Nehéz ajtó. Védeni kell a Szfinxet a rablóktól. Magányos hölgy, sok ékszerrel.
A másik nyílás a szabadba nyílik. Itt nem kell ajtó, se kerítés. Mély szakadék van alatta. Ennek peremén fogadja Szfinx a látogatóit. A háziasszony és a vendég a mélyből felnyúló két kőtű hegyében ül, mintegy bárszékeken. A kapuzat íve keretbe foglalja őket.
Mögöttük a nagy ég, a szomszéd hegyek csúcsai, s valahol lentebb Théba városa.
Ez a legendás hely, s mint a legendás helyek általában: szomorúan szegényes.
Éjszaka van.
A barlang hátsó nyílásában, sziklára kiülve, egy asszony sütteti magát a holdfényben. Iokaszte.
Mozdulatlanul ül. Egész teste be van tekerve fekete bársonyba. A felső végét átvetette a fején, a másik vége pedig lelóg valahova a semmibe. Eléggé önálló és excentrikus nő ahhoz, hogy ebben az archaikus, Homérosz előtti világban ilyen egyáltalán nem korhű ízléssel öltözködjék.
Csak az arca meg a két szabadon levő karja foszforeszkál fehéren.
Amikor ilyen csend van, mint most is, különös fémes hangokon hallhatóvá is lesz a csend.
Aztán ezek is elhallgatnak. A hangok.
A barlang bejáratának faajtaját nyitja valaki kívülről. Nehezen, nyikorogva nyílik, ritkán használhatják. Fáklyafénnyel jön be két alak. Elöl egy kamasz fiú, ő hozza a fáklyát. Mögötte egy öreg, szikár férfi, keze a fiú vállán. Tiréziász ő, a vak jós.
Tiréziász lélegzésén érezni, hogy meredek úton hágott fel ide.
Iokaszte, Tiréziász és a néma fiú
TIRÉZIÁSZ
Szedd elő, fiacskám, a Szfinxet. Az oroszlánbőrt, az aranykebleket, a diadémot. Mindjárt jön a királyné.
IOKASZTE
Anélkül, hogy megmozdulna. Már itt vagyok.
TIRÉZIÁSZ
Leszokott róla, hogy a hang felé forduljon. Olyan csendben ültél.
IOKASZTE
Bámultam a szakadékban az áldozataim csontját. Jó nekik.
TIRÉZIÁSZ
A Szfinx áldozatai hevernek odalent, királyné.
IOKASZTE
Feláll, s magányos sziklájáról ügyesen átlép a barlangnyílás szegélyére, s innen le a barlang kövére. Gyors léptekkel jár. Fiatal nő, nincs negyvenéves se. Finoman disztingválsz. De belebújok abba az oroszlánbőrbe, felrakom az aranykebleket, az ezüst álarcot, a fejdíszt… És velük a vállamra veszem a Szfinx minden bűnét. Ingerülten a fiúhoz. Hozod már?
TIRÉZIÁSZ
Ne ijesztgesd, nagyon félénk fiú.
IOKASZTE
A legbátrabb lehetne. Az egyetlen, akinek nem kell félnie a Szfinxtől… Ő látja, hogy hogy készül. Ledobja a fekete bársonyruháját. Siess már! Vak vagy te is? Nem látod, hogy egy szál ingben
állok itt?
TIRÉZIÁSZ
Ki kell porolni az oroszlánbőrt. Fertőtleníteni is kell. Régen viselted… Kár levenni még a ruhádat.
IOKASZTE
Utálom. Nehéz. Megfojt. Nem bírom megszokni a gyászruhát… Jó huzatos ez a barlang. Legalább lehűt egy kicsit
az éjszakai hegyi levegő, mielőtt belebújok abba a másik szörnyű tokba. Kiáll a barlang peremére,
háttal Tiréziásznak.
TIRÉZIÁSZ
Eddig szeretted.
IOKASZTE
Miért ne?… A jó királyné, aki éjszakánként vérivó szörnyeteg… A szűzi életet élő királyné, aki ismeretlen
férfiakat fogad egy elhagyott barlangban… Nevet. Befordul. Persze, csupán lelki
beszélgetésre.
TIRÉZIÁSZ
És csupán az állam érdekében.
IOKASZTE
Leül, továbbra is gúnyos jókedvében. Bizony. Elbeszélgetek velük az életről és a halálról, mert ilyenkor kotyogják ki legjobban a politikai meg üzleti titkokat.
TIRÉZIÁSZ
A városalapító Kadmosz király óta szolgál minket ez az oroszlánbőr. De soha olyan eredményesen, mint amióta te vagy benne a Szfinx.
IOKASZTE
Az érdemeim! Ecseteld csak őket… Három perzsa kémet lepleztem le. Egy nemzetközi szentélyfosztogatót. Egy szökésben levő egyiptomi adószedőt. És azokat a hettita összeesküvőket, akik utaztak volna haza, hogy átvegyék a hatalmat…
TIRÉZIÁSZ
Az egész ismert világ hálás neked, mint Szfinxnek. Te vagy a legjobb őre a nemzetközi rendnek.
IOKASZTE
Ez új! Eddig csak azt mondogattátok, hogy én vagyok Théba házőrző kutyája. Végre kezditek elismerni, hogy a jelentőségem már túlnőtt ezen a szar városon. Feláll. Hagyjuk! Elég volt! Vége!… Te gyerek, hagyd abba a porolást! Tekeri magára a bársonyruháját. Keressetek egy másik bolond királynét magatoknak, aki hajlandó belebújni abba a vedlett oroszlánbőrbe.
TIRÉZIÁSZ
Most, hogy meghalt a király, nagyobb szükség van a Szfinxre, mint valaha. Ki fog minket nyomára vezetni a király gyilkosának?
IOKASZTE
Belevág. Ezért utáltam meg! Mert ez is gyászruha lett. Miféle adósságot fizettettek velem Laiosz királyért? Nappal a sírjánál áldozok fekete bársonyban, éjszakánként meg a gyilkosa után nyomozok, egy egérpisiszagú oroszlánbőr bugyogóban… Most már sápadt a haragtól. És a végén a halotti ruhám lesz ez a maskara!
IOKASZTE
Mitől? Nem tudtam, hogy süket is vagy. Mintha nem hallottad volna a dobszót meg a hirdetményt, hogy aki megöli a Szfinxet, király lehet Thébában. Tudtom nélkül doboltatta ki Kreon. Nem te adtad neki ezt az ötletet?
TIRÉZIÁSZ
Ne félj, a Szfinx halhatatlan.
IOKASZTE
Halhatatlan. Mert ha egy ambiciózus fiatalember a hátamba döfi a tőrét ebben az elhagyott barlangban, holnap éjszaka Kreon felesége boldogan fog belebújni a véremtől párolgó oroszlánbőrbe. Paposan kántálva. A Szfinx halhatatlan… Hirtelen. De én még élni szeretnék. Mert én még nem éltem.
TIRÉZIÁSZ
Ne félj, a felsőtestedet az aranypáncél tökéletesen védi. S ha beülsz a sziklák közé, a derekadon alul is hozzáférhetetlen vagy.
IOKASZTE
…Már régóta. De: mint, aki nem akarja ilyen ironikus hangsúllyal sem taglalni női elhanyagoltságát, ilyenkor a fanyar panaszból gyorsan a politikai intrikába veti magát. Most is. Azért nem értem, hogy Kreonnak miért kellett kihirdetnie, hogy az én holttestemen át a trónra léphet akármilyen kalandor. Az emberek elkezdenek tippelni, mint egy sportversenyen, ki lesz a király? És elfelejtik, hogy Kreont is tippelhetnék… Mindig ilyen zseniális ötletei voltak!
TIRÉZIÁSZ
Egy futó mosolyával igazat adott Iokaszténak. Majd finoman, mintha nem is a saját koncepciója volna, amelyet előad. Fivéred bizonyára arra gondolt, hogy Thébában kezd nagyon népszerűtlen lenni a Szfinx, és ezzel a hajtóvadászattal növelheti a saját népszerűségét.
IOKASZTE
Ezt is tőlem lopta, ezt az ötletét! Én találtam ki a Szfinx-ellenes intézkedéseket. Mindig megjutalmaztam a fazekasokat, amikor ronda szörnypofával festették vázáikra a Szfinxet. Véres karmokkal ülök egy fiatalember hulláján… Ez az! mondtam. Ez az igazi művészet! És megvettem a vázát egy aranyért. A királyné hálája… rebegte a boldog fazekascsalád. A vázát éjszaka összetörtem, és a boldog fazekasra rágyújttattam a házát. Hadd égjen bent családostul. A Szfinx bosszúja… mondták aztán fazekas-körökben.
TIRÉZIÁSZ
Már hallotta ezt a történetet, de azért kivárja a végét, s folytatja a magáét. Fivéred bizonyára arra is gondolt, hogy hirdetése eredményeképp előbújnak a titkos trónkövetelők.
IOKASZTE
Hogy én kilövöm neki a gyönge bikákat. Hát nem!
TIRÉZIÁSZ
Férjed és fiad után Kreon a legközelebbi férfirokonod…
IOKASZTE
Azért se lesz király belőle!
TIRÉZIÁSZ
Kinek őrzöd így a trónt?
Csend. Majd –.
IOKASZTE
Amíg életben van, én visszavárom őt.
TIRÉZIÁSZ
És mi a jele annak, hogy életben van?
IOKASZTE
Az, hogy visszavárom őt.
Csend. Majd –.
IOKASZTE
Bárki jön ide, a Szfinx barlangjába, ha még nincs meglett férfikorban, az első kérdésem hozzá, amint kettesben maradunk: ki az anyád? ki az anyád? mondd! ki az anyád?… Istenem, ha azt mondaná: az anyám Iokaszte… Elhallgat. Nem bírja tovább mondani. Majd. – Aztán megölöm őket.
TIRÉZIÁSZ
A fiad meghalt.
IOKASZTE
Sikoltás helyett csak ennyit mond csendesen. Egyetlen kisfiam… Meglepő nyugalommal. Azt mondják, kivitték őt az erdőbe, és otthagyták. Az egyetlen fiamat.
TIRÉZIÁSZ
Ha több lett volna, a többi is meghalt volna.
IOKASZTE
…Igen. Azért is éltem úgy. Mint egy szűz. Tizenhat éve nem volt férfi az ágyamban… Mióta a fiamat kiloptátok a bölcsőből… Senkim sem volt. A királlyal is csak a trónon találkoztam. Egyszer-kétszer még, eleinte, beengedtem. De nekem nem kellett úgy a szerelem, hogy utána rám jöjjenek Théba tudós asszonyai, és az élet nyomait kutassák bennem a király parancsára. Én lettem az az őserdő, amelyben elpusztultak a többi gyerekeim… Az egyik után lázas betegen felkeltem, és megpofoztam a királyt. Megértette ő is, hogy minek szeretni annak, aki annyira fél.
TIRÉZIÁSZ
Királyné, nemsokára ideér az a fiatalember…
IOKASZTE
Engem már hiába kecsegtetsz bármiféle fiatalemberrel… A jó uralkodó az, aki tud uralkodni magán. Én tudok.
Úgy kellett elmennem minden nemzeti ünnepen a királyi gárda sorfala előtt, hogy egy pillanatra rá ne villanjon a
szemem egyik katonára sem. Pedig éreztem a tekintetüket. Mint aki egy rács előtt megy végig, és a rácson át rásüt
a nap. A félig lehunyt pilláimon vibrált a tekintetük. Beleszédültem. Fekete karikák ugráltak előttem… És nézni,
hogy a gyaloghintómat vivő óriásnak a bőre alatt hogy játszadoznak az izmok! Ha előrehajoltam volna, és a fülébe
súgom: én ne hordozzalak téged?
TIRÉZIÁSZ
Szfinxnek is, királynénak is te mindig tökéletes voltál.
IOKASZTE
Odamegy Tiréziászhoz, közel hozzá, s az arcába mondja, csendesen, számonkérően. Ki ítélhetne meg engem, hogyha nem volnék az?
IOKASZTE
És hogyha nem leszek az?
TIRÉZIÁSZ
Tizenhat éven át tudtál uralkodni magadon.
IOKASZTE
Vagy inkább: te rajtunk. A szörnyű jóslatoddal. A királyt rettegésben tartottad, engem meddőségben. Most, hogy
az uram meghalt, mondd, mi értelme volt ennek?
TIRÉZIÁSZ
Jóslat volt, hogy a fiad megöli az apját.
IOKASZTE
Jóslat volt? Te jósoltad. Miért jósoltad?
TIRÉZIÁSZ
Mert így volt megírva.
TIRÉZIÁSZ
Nem tudjuk, hogy történt.
IOKASZTE
Nézzék csak, milyen nemtudomka lesz, ha arról van szó, ami két hete történt. Úgy látszik, csak akkor vagy olyan biztos a dolgodban, ha arról van szó, ami majd évek múlva történhetik… Értsd meg, te hamis jós, tizenhat éven át feleslegesen szenvedtünk.
TIRÉZIÁSZ
Királyné, nem vagyunk egyedül.
IOKASZTE
Ez a gyerek? Hisz minden államtitkot tud. Ezt ne tudhassa? Különben is: néma… Ha én nem szégyellek levetkőzni előtte, te mit szemérmeskedsz?
TIRÉZIÁSZ
Ez a hely nem alkalmas erre a vitára.
IOKASZTE
És az én ágyam alkalmas volt? A fiam bölcsője alkalmas volt? Mert ott kezdődött. A méhem alkalmas volt? Mert ott folytatódott.
TIRÉZIÁSZ
Királyné! Emlékeztetlek, hogy egy gyanús idegen érkezett Thébába. Fogadkozik, hogy legyőzi a Szfinxet. Útban van errefelé…
IOKASZTE
A szokott váltással megint az államügyekkel magát tökéletesen elfoglaló politikusnő, vagy mondjuk inkább üzletasszony hangján. Persze! Alig várom, hogy a szemébe nézhessek… Na, gyere ide, fiam, hozd azt a bőrbugyogót. Ha jól kitakarítottad, talán nem kapok kiütéseket tőle, mint a múltkor… Várj, segíts már levenni előbb ezt a szörnyű gyászruhát.
A néma fiú odahordta közben a Szfinx alkatrészeit. Aranyos, zománcos, drágakövekkel kirakott darabokból áll a felső rész. Az alsó fele oroszlánbőr. A kezekre is oroszlánmancsok kerülnek kesztyűként.
TIRÉZIÁSZ
Kicsit ceremóniásan közben, hol mormogásba, hol kántálásba forduló hangon. Városunk egészségének hatékony védője, ó, Szfinx. Áthághatatlan márványküszöb, sarkaiból kifordíthatatlan kapu, messze tekintő torony a város fölött, biztos bástyánk… Miként a fehér vérsejtek őrt állnak az élő szervezetben, és felfalják az idegen betolakodót…
IOKASZTE
Ugye, mondtam, hogy egérpisiszaga van ennek az oroszlánbőrnek. Tessék, szagold meg!… Ha vendégem megérzi ennek a szagát, elmegy a kedve velem bájcsevegni.
TIRÉZIÁSZ
Állj úgy, hogy ne feléje fújja a szél.
IOKASZTE
A bőröm beissza azt a szagot. Utálom magam benne. Piros foltokat kapok az egész testemen.
TIRÉZIÁSZ
Permetezd be, fiacskám, egy kis pézsmaillattal.
IOKASZTE
Olyan drága volna egy új oroszlánbőr?
TIRÉZIÁSZ
Egy új oroszlánbőr még sokkal büdösebb.
IOKASZTE
Egészséges állatszag. De ez barlangi dohszag, keveredve a molyirtószerrel, a fertőtlenítővel… A néma fiúhoz. És itt is csinálj vele valamit, te gyerek, mert ez a rész mindig felhorzsolja a combomat… Felpróbálom. Fordulj el egy kicsit. Tiréziászhoz, miközben belebújik az oroszlánbőrbe. Hány éves a kísérőd?
TIRÉZIÁSZ
Kelletlenül. Nem tudom, mellettem hat éve szolgál.
IOKASZTE
A mellrészt!… A Szfinx aranyból kovácsolt szűzleánykebleit… Ezzel a két rubinpöttyel. Megcsókolja a két mellbimbót. Muszáj egy kicsit csókolgatni, hogy ne vakuljon meg a fényük. Ragyogjon a Szfinx melle!… Miközben felcsatolja. Tökéletesen illik rám ma is. Mintha rám öntötték volna.
TIRÉZIÁSZ
Fiam, állj ki a kapuba, nem látsz-e fáklyafényt az úton.
IOKASZTE
Eredj csak, a fejdíszt én is fel tudom tenni. Kötekedve Tiréziászhoz. Félted a kisfiút,
hogy elcsábítom? Ideje volna… Ne félj, csak élesítem rajta a körmeimet…
TIRÉZIÁSZ
A fiad lehetne.
Kis csend, majd –.
IOKASZTE
Nagyon nyugodt hangon. Te mered még a fiamat eszembe juttatni? Nem hallottad az előbb, hogy én a királyt is megpofoztam? Hát tudd meg, épp azért néztem őt meg magamnak, mert elgondoltam, hogy ekkora lehetne most a fiam… Rámosolyogtam. És szerettem volna összecsókolni.
IOKASZTE
Ingerülten. Dehogyisnem!
TIRÉZIÁSZ
…téged féltelek.
TIRÉZIÁSZ
Az államot. Könnyen veszélybe kerül, ha az uralkodó királyné fiatalemberek közt keresi a kegyenceit.
IOKASZTE
Pfuj, pfuj, pfuj! Dicsérgeti a tökéletes királynét, és közben miket képzel rólam!
TIRÉZIÁSZ
Nem zavartatva magát, folytatja. Szenvtelenül, oktatólag. Emlékezz Phaedrára.
Beleszeretett az ifjú Hippolitoszba. Mi lett belőle? Öngyilkos lett.
TIRÉZIÁSZ
Méreggel. Azt hiszem.
IOKASZTE
Túl szelíd halál. Ha az ember büntetni akarja magát, akkor büntesse. S hirtelen a jól felkészült vitatkozó szellemi fölényével. Csakhogy Hippolitosz Phaedra férjének fia volt. Neki magának mostohafia. Természetes, hogy bűnhődnie kellett. Ez már majdnem vérfertőzés. Messze zengő mély hangon ezentúl. Vérfertőzés… Figyeled? Ha ezt az álarcot felteszem, még a hangom is más… „Vér-fer-tő-zé-és!”
TIRÉZIÁSZ
Az álarcba be van építve egy rezonáló tölcsér. Próbálj énekelni!
IOKASZTE
Zengő, öblös hangon. Reszkessetek! Bűnösök, reszkessetek !… Saját hangján. Ha ez az álarc az arcomon van, nemcsak a hangom változik meg, hanem a gondolataim is. Csupa öblös gondolatom támad… „Halál az ellenségre”… „Erős vár a mi istenünk!”… „Az állam én vagyok”… „Kémek és felforgatók, reszkessetek!”… Hu-u-ú!
TIRÉZIÁSZ
Felszabadultan, elragadtatva. Ez az, ez az! Ez az, ami téged fölébe helyez minden más város uralkodójának… Ó, hogy szeretem ezt hallani, királyné, amint kiárad belőled a bosszúállás lelke. Még! Töltse be a völgyet az alvó város fölött! Riadjon fel Théba népe villámterhes szavaktól…
IOKASZTE
Mit mondjak még?
TIRÉZIÁSZ
Mondd azt, hogy halál a király gyilkosára. Körben a hegyek verjék vissza a szódat, hogy ne távozhasson az átok
a város felől… „Halál a király gyilkosára!”
IOKASZTE
„Halál…” Hirtelen. Jön a fiúd. Mit mutogat?
A NÉMA FIÚ
Néma beszéddel Iokasztéhoz.
IOKASZTE
Fáklyafény a hegy lábánál. Azt mondja.
TIRÉZIÁSZ
Tehát jön. Csakugyan.
Kis csend. Rekedt madárhangok.
TIRÉZIÁSZ
A keselyűk már észrevették. Felébredtek, és levegőben körözve várják, hogy lecsaphassanak majd a holttestére.
IOKASZTE
Théba lakói is észrevették. Kiülnek a városfalakra. A gyerekek lekváros kenyeret majszolnak…
TIRÉZIÁSZ
És te készen vagy, királyné?
IOKASZTE
Igen. Láttam őt este az ablakomból, a függöny mögül. Bámulta a palotát, és arra gondolt, milyen lenne királynak
lenni benne.
IOKASZTE
Én meg arra, hogy milyen lenne meghalni a kezétől… Azt hiszem, jó király is lenne belőle.
TIRÉZIÁSZ
Miért gondolod?
IOKASZTE
Itt a Szfinx arany fejdísze. Kérlek Tiréziász, tedd a fejemre… Várj, a kezedbe adom… A vak
ember kezét úgy irányítja, hogy megkoronázhassa őt.
TIRÉZIÁSZ
Meghatódva önnön fenségétől. Oroszlántestű Szfinx, íme, a Tudás koronája!
Egyesüljön benned Erő és Értelem, Mindenhatóság és Mindentudás, hogy Théba hét kapuján be ne jöjjön a rontás
a városba, hogy dögvész, kolera, pestis ne érjen minket bosszulatlan bűnökért…
IOKASZTE
Siess, mert csakugyan ideér!
TIRÉZIÁSZ
Röviden és robbanó intenzitással. Kutasd ki férjed gyilkosát! Az igazi gyász a
bosszú!…
IOKASZTE
Tizenhat éve gyászolok így a fiam után. Bosszúra szomjasan. Mindenkitől csak őt kérdezem.
TIRÉZIÁSZ
Kicsit meghökkent, de azért atyailag kérdi. És mit tudtál meg róla?
IOKASZTE
Sokat. Semmit. Mindent. Hogy átfúrták a bokáját, és úgy akasztották egy fára. Hogy Xouthosz volt a rabszolga
neve, aki az erdőbe vitte őt…
TIRÉZIÁSZ
Az emberek mindent beszéltek.
IOKASZTE
Magánkívül már. De hisz a saját fülemmel hallottam a kisfiam oá-oázó hangját…
TIRÉZIÁSZ
Az az erdő olyan messze van, királyné.
IOKASZTE
Nekem ne mondd, hallottam. Lángolt a mellem, szinte robbant a tejtől, nem tudtam aludni, egész éjjel az én picim
nyirvákolását hallottam. Oá-oá… És nappal is.
TIRÉZIÁSZ
A képzelet becsap minket, mint a visszhang.
IOKASZTE
De ha ott lógott a fán!
TIRÉZIÁSZ
Olyan régen volt az, királyné.
IOKASZTE
Régen? Te bolond vagy. A múlt éjjel is hallottam. Te nem tudod azt, hogy a csecsemők milyen szívósak? Száz
esztendeig akarnak élni, mind. Olyanok, mint a piciny magok. Hallottál te az egyiptomi fáraók sírjában a
búzaszemekről?
TIRÉZIÁSZ
A városból hallatszott fel egy újszülött hangja.
IOKASZTE
Hogy neked mindenre van valami szörnyen okos magyarázatod! Csakhogy én ezer gyerek között is megismerem
az ő hangját… Jó, hogy azt nem mondod, hogy a párzó macskák nyávogását hallom éjszakánként. Elneveti magát, majd mint a legnyilvánvalóbb dolgot mondja. Hogy téveszthetném össze a
hangját, amikor egyetlen nap se múlott el azóta, hogy ne hallottam volna?… Oá-oá, oá-oá!… Ezért vagyok én
olyan jó kutyája Théba városának, éber házőrző kutya, aki folyton hegyezi a fülét… Az ám! Tizenhat év óta. Fáradtan és kötelességtudóan. Erről a mai kliensemről mit kell tudnom?
TIRÉZIÁSZ
Azon az úton jött, amerre a férjedet utoljára látták.
IOKASZTE
Fáradt, rutinérveléssel. Az a legforgalmasabb út. Mindenki Delphiibe jár jóslatért.
TIRÉZIÁSZ
Indulatos, nagyravágyó fickó… Igen, Delphiiben járt ő is. Tudd meg, mit mondott neki Apolló. A delphii Sybillának sokkal jobb információi szoktak lenni, mint nekünk.
IOKASZTE
Felkuporodik egy kiálló sziklára. Ja, nagyobb a forgalma… Már jön! De nagyon lassan jön… Tűnjetek el!
TIRÉZIÁSZ
Ha megtudsz valamit Laiosz király haláláról…
IOKASZTE
Közbevág. Bízd rám, hogy én mit akarok megtudni!
TIRÉZIÁSZ
A rendreutasító hang megsértette. Ennyit mond. Úgy látszik, Thébában egy vén vak jósra hárul a feladat, hogy nyomozzon a felkent királynak büntetlenül grasszáló gyilkosa után.
IOKASZTE
Feltette az álarcot, öblösebb hangon. Nagyon helyes, legalább most megosztottuk
a feladatot.
TIRÉZIÁSZ
Gyere, fiacskám, vezess engem a magam útján.
IOKASZTE
Utánaszól. És hogy hívják azt a fiatalembert, aki talán a halálom lesz?
TIRÉZIÁSZ
A kapuból visszafordul, így mondja. Oidipusz.
IOKASZTE
Oidipusz… Furcsa név. Sohasem hallottam ezt a nevet.
TIRÉZIÁSZ
Kísérőjével el.
Sötét lesz, odakint holdfény.
Iokaszte egyedül
IOKASZTE
Itt hagytak megint!… Kiáltani kéne… És nem lehet kiáltanom utánuk. Itt hagytak megint, ahogy ott hagyják a halottat a temetőben. Az se kiálthat, és nekem se lehet kiáltanom. Ki jön el értem? Hátha senki se jön. Hátha senki se nyitja ki többé az én aranykoporsómat. Hátha itt hagynak örökre, mint a múmiát a festett nagybőgőtokban, itt hagynak, mint a szkafandert a csillagok között, mint a döglött hernyót a selyemgubóban… Ki lesz az én feltámasztóm? Hogy rágom ki magam ebből a… ebből a… Rázza, veti magát a Szfinx-tokban, már kétségbeesett sírások közt. Micsoda kínzóeszközt találtak ki nekem! Ha szögekkel volna belül kiverve, és úgy zárnák rám a koporsómat, akkor se szenvednék jobban, mint ahogy ennek az oroszlánnak az ölében szenved az én ölem, és ahogy ebben a rubinköves szűz mellvértezetben szenved a mellem… Vasszűz foglya vagyok, meddő asszony, aranyba foglalt sterilitás! Nem halljátok a borostyánkőbe fagyasztott féreg kiáltását…?
Kintről imbolygó fáklya fénye.
Iokaszte, Oidipusz
OIDIPUSZ
Hangja. Szfinx! Merre vagy?… Hé! Szólalj meg! Szfinx!
OIDIPUSZ
Égő fáklyával megjelenik az ajtóban. Ember. Okos, izmos fiú, alig túl a kamaszkoron. Szinte vidáman. Ha te vagy a Szfinx, az első kérdésedre már megfeleltem. Ezt kipipálhatjuk. Mennyi van még?
IOKASZTE
Már vártalak – Oidipusz.
OIDIPUSZ
Rosszkedvűen. Ha meg tudod, ki vagyok, mit kérdezed?
IOKASZTE
Azt hittem, már inadba szállt a bátorság.
OIDIPUSZ
A sajgás inkább. Ez a meredek hegy! A bokám megint megdagadt.
OIDIPUSZ
Nem ül le. Várom kérdésed.
OIDIPUSZ
Nehezebbet nem tudsz kérdezni?
IOKASZTE
Azt bízd rám, hogy én mit kérdezek. Anyád neve?
OIDIPUSZ
Nevet. Anyja neve, születési helye és ideje…
IOKASZTE
És ha én épp ezeket akarom tudni?
OIDIPUSZ
Egy kopár barlangban felveszik az ember adatait. Ez tehát a nagy találkozás a Szfinxszel!
OIDIPUSZ
Kicsit járkál, hátramegy. Izgalmasabbnak képzeltem.
IOKASZTE
A szent helyek mindig nagyon egyszerűek. Mire rájössz a varázsukra – idő kell.
OIDIPUSZ
Mire rájövök, már itt se vagyok. A párkányra ül. Odalent táplálom a madarakat. Mintha egy arra szálló keselyűt heccelne. Kui-kvi-i! Jó is volna! Hess! Várj sorodra!… A kilátás azért nagyon szép. A hétkapujú Théba… Mintha csak a kezem kéne kinyújtani érte.
IOKASZTE
A városból még szebb a kilátás. Onnan meg idelátni.
OIDIPUSZ
Páholyból nézhetik, hogy bukfenceznek a mélybe, akiknek túlságosan megtetszett Théba városa. Felugrik a szikláról, beljebb jön. Olyan ez, mint egy kocsma, pénzesebb turisták számára. Ki is
lógathatnál egy cégért: „A Szfinx barlangjához.”
IOKASZTE
Csakhogy ez csakugyan a Szfinx barlangja, Oidipusz.
Kis csend.
IOKASZTE
Ha el akarsz menni, most még elmehetsz, Oidipusz.
IOKASZTE
Miért jöttél ide?
OIDIPUSZ
Szeretnék király lenni Thébában. Tetszik nekem ez a város. A palota. Azt mondták, aki legyőzi a Szfinxet, az itt
király lehet.
IOKASZTE
És hogy akarod legyőzni a Szfinxet?
OIDIPUSZ
Úgy, hogy te találós kérdést mondasz, és én majd megfejtem.
OIDIPUSZ
Persze. Azért vagyok Oidipusz, hogy megfejtsem a rébuszaidat. Rajta! Kérdezz!
OIDIPUSZ
Azt hittem, olyasmit kérdezel, hogy mi az, ami reggel négylábon, délben háromlábon…
IOKASZTE
Még rákerülhet arra is a sor, most az anyád nevét kérdeztem.
OIDIPUSZ
Talán már akadt olyan látogatód, aki úgy megijedt tőled, hogy elfelejtette még az anyja nevét is?
IOKASZTE
De sokat kerülgeted. Szégyelled talán?
OIDIPUSZ
Hogy szégyellném? Egy királynét?
OIDIPUSZ
Hát Korinthoszban. Odavaló vagyok.
IOKASZTE
Most már szinte türelmetlenül. Akkor meg mit kockáztatod itt az életedet?
Korinthoszban úgyis király leszel.
OIDIPUSZ
Csakhogy Korinthosz nem tetszik nekem. Itt pedig minden tetszik… Te is tetszel nekem. Mondd, nem lehetnék
király úgy, hogy te életben maradj? Hozatnék neked Egyiptomból egy hím szfinxet. Aztán szülhetnél kis
szfinxeket… Biztos nagyon okos kis szfinxek lennének… Most mért sírsz? Laiosz király nem gondolt soha rá,
hogy neked párt szerezzen?
OIDIPUSZ
Mennyi idős vagy?
IOKASZTE
Ezeréves és szűz.
OIDIPUSZ
Én ismertem vénkisasszonyokat, azok azért nem ilyenek voltak. Kedvesen. Nem volt
ilyen hetykén álló mellük.
IOKASZTE
Ó, ez csak arany. Megkopogtatja, kong.
OIDIPUSZ
Üres. Úgy látszik, nincs szíved.
IOKASZTE
Tedd ide a kezed.
OIDIPUSZ
Á, attól olyan fényes, hogy mindenki odateszi a kezét.
OIDIPUSZ
Dehogyis… Egy ilyen kellemes pézsmaillatú oroszlántól csak nem ijedek meg? Különben is elhatároztam, hogy
kedves leszek hozzád, mert hátha akkor könnyebb kérdéseket fogsz feladni. Nem félek… Megfogja a Szfinx mellét. Jé, olyan forró itt ez az arany, mintha mindig sütné a nap.
Egy pillanat, majd –.
IOKASZTE
Most valakire gondoltál.
IOKASZTE
Azért nem kell elpirulni.
OIDIPUSZ
Nem azért pirultam el. És mért pirultam volna el?
IOKASZTE
Egy korinthoszi kislányra?
OIDIPUSZ
Ha mindenáron tudni akarod – a királynéra.
IOKASZTE
Hirtelen. Melyikre?
OIDIPUSZ
Iokasztéra. A thébai királynéra… Mondd, milyen asszony ez a Iokaszte? Csend.
Hogy nem tudsz erre felelni? Mindentudó vagy, és a legegyszerűbb kérdésre nem tudsz felelni… És nem megy
most férjhez?
OIDIPUSZ
Csak. Sokáig álltam a palota előtt. S egyszer csak a függöny mögött megláttam egy arcot. A királyné! Mondd,
mi volna, ha feleségül kérném?
IOKASZTE
De nagy gyakorlatod lehet az asszonyok lerohanásában! Idejössz Thébába, belesel a palota ablakán, és már azt
képzeled, tied a királyné. Nem mondom… Ki se nézné az ember belőled!
OIDIPUSZ
Á, ha az ember még nem volt nővel, épp akkor tudja a sikert a legkönnyebben elképzelni. Nekem muszáj nagyon
merésznek lenni, hogy ne vegyék észre, hogy még szűz vagyok.
IOKASZTE
Innentől pár replikában nagyon gyors a párbeszéd. Hány éves vagy?
OIDIPUSZ
Tizenhat. Mondd, kinek őrzi a királyné a trónt?
IOKASZTE
Eltűnt. S az anyja visszavárja.
OIDIPUSZ
Hogy hívták a fiát?
IOKASZTE
Nem érte meg a névadást.
OIDIPUSZ
Egy jó férfi kéne a házhoz, hogy megint gyereket csináljon a mamának. Ezt én mondom!
Csöppnyi csend, majd Iokaszte óvatosan.
OIDIPUSZ
Nem!… Nem mondhatni. Nem nagyon.
IOKASZTE
Iokaszte most sokkal kevésbé szabad, mint eddig.
OIDIPUSZ
Miért? Van valakije?
IOKASZTE
Nincs. Nem hiszem.
OIDIPUSZ
Hát akkor? Hamar letelik a gyászév. Mit gyászév? A gyász fél év. A gyászhónap.
IOKASZTE
Csakhogy Kreon nem fog neki engedélyt adni az új házasságra.
IOKASZTE
Ő a legközelebbi férfirokon – az elveszett fiún kívül.
OIDIPUSZ
Hol van az megírva, hogy Kreon legyen a király?
IOKASZTE
Az biztos, hogy a thébaiak örülhetnének egy új királynak. A Labdakida ház roskadozik a sok bűn alatt.
OIDIPUSZ
Te csakugyan egy nagyon erkölcsös vénkisasszony lehetsz. Már ne haragudj! Hogy lehet így beszélni a Labdakida
házról? És épp egy thébai nőnek! Mert azért te az vagy. A Labdakidáknál nagyszerűbb família nincs is a világon…
OIDIPUSZ
A bűneik is isteniek! Antiope bűne mi volt? Zeusz szerelme! Belőle támadtak az ikrek, a városfalak csodás építői.
Ha ráhajtom a fülem Théba köveire, ma is hallom a lantos Amphion muzsikáját benne. Micsoda zene van itt a
kövekben is!
IOKASZTE
Hogy te miket nem tudsz!
OIDIPUSZ
Thébáról mindent! Itt a bűnösök is mások. Kadmosz megölte Árész sárkányát, jó, ezt nem kellett volna, le is
szolgálta a büntetést, és aztán? Árész hozzáadta a lányát feleségül. Aphroditétől való lányát – még a neve is! –
megint zene – Harmónia! Drága ősszülők, akiknek lakodalmán minden isten megjelent – vagy ezt is elfelejtették
talán a thébaiak? –, s most az öreg házaspár két szelíd sárkányként éldegél az elíziumi mezőkön. A sárkányölő,
aki maga is sárkány lett! Érzed, hogy milyen lélekemelő ez? A sárkányölő és a sárkányfogakból egy népet
támasztó. Hirtelen. Azt tudod, hogy Kadmosz meg istennek lett a nagyapja…?
OIDIPUSZ
Hát Szemelé révén a Dionüszoszé. És így Zeusz apósa.
IOKASZTE
Igen, igen, ezek a családfák!
OIDIPUSZ
Amikor beléptem a keleti kapun – én ugyanis most Delphiből jövök –, behunytam a szemem, és úgy mentem tovább, mint egy vak, jobbra fordultam, balra fordultam, még száz lépés, mondtam magamban, és ott leszek Herkules templománál.
OIDIPUSZ
Pontosan! Legelőször ugyanis Herkulesnél akartam tisztelegni, mert ő Théba legnagyobb szülötte.
OIDIPUSZ
Herkulesre! Ha én is fia lehetnék ennek a városnak! Kadmosz király sárkányfog-veteményéből… Mit nem adnék érte!
OIDIPUSZ
Mit? A fél szememet… Nem! Mind a két szemem világát odaadnám érte.
IOKASZTE
Nevet. Hiszen te behunyt szemmel is úgy tudsz tájékozódni…
Jókedvűen, önkéntelenül összenevetnek.
OIDIPUSZ
Hogy még jobb kedvük legyen, behunyt szemmel, kinyújtott két kézzel tapogatózik maga elé. Így mondja. Théba város fia vagyok… utat a világtalannak…!
IOKASZTE
Tréfálkozva. Mondd meg nekem, ó, világtalan Oidipusz – na, most valami könnyű kérdést! –, mit jelent az, hogy Oidipusz?
OIDIPUSZ
Kihívóan előtte. Felgerjedő, lángra lobbanó, rámenős – ezt jelentem.
IOKASZTE
Nevet. Vettem észre.
OIDIPUSZ
És a te neved mit jelent?
Majd –.
IOKASZTE
De azt is jelenti, hogy ölelő.
OIDIPUSZ
Az én nevemnek is van egy másik jelentése. Még igazabb, mint az előző. Oidipusz – azaz Dagadtbokájú.
IOKASZTE
Oidipusz lábát nézi. Hallgat. Majd. Csakugyan. És mitől ilyen dagadtak?
OIDIPUSZ
Sokat ácsorogtam a palota előtt, meg hegyet másztam, ilyenkor megdagadnak.
IOKASZTE
Mondtam már, hogy ülj le, Oidipusz.
OIDIPUSZ
Nem ülök le. Várom a kérdésedet.
IOKASZTE
Mit kerestél Delphiben? Milyen jóslatot?
OIDIPUSZ
Én?… a múltamat.
IOKASZTE
Aki olyan fiatal…
OIDIPUSZ
Belevág. A születése mindenkinek olyan messze van, hogy senki sem emlékezik rá.
IOKASZTE
Azért nem kell a Sibyllához menni. Azt minden anya elmondja a fiának.
OIDIPUSZ
Anyja. Hisz én épp azt mentem el megtudni, hogy a korinthoszi asszony az anyám-e csakugyan?…
Csend.
OIDIPUSZ
A nagyobb fiúk mostanában azzal kezdtek el csúfolni, hogy mit keresek én ott Korinthoszban, a palotában, hiszen
engem az erdőben szedtek föl.
IOKASZTE
Az erdőben? Hol?
OIDIPUSZ
Ott voltam a lábamnál fogva felakasztva. Átszúrt bokákkal, mint egy nyúlfióka. Hol? Azt nem mondták.
Csend.
IOKASZTE
És ha most megint megkérdezném, ki az anyád?
OIDIPUSZ
Látod: nem tudom. A világ legkönnyebb kérdését adtad föl. Mindenki más tudna felelni rá… Dühös kamasznevetéssel. Ez aztán a potyakérdés! Hogy ki az anyád?
IOKASZTE
A Sibylla mit mondott? Hisz ezért mentél Delphibe.
OIDIPUSZ
Hogy kerüljem az apámat is meg az anyámat is. Ezt mondta. De hogy kik azok? Arról hallgatott. Csak kerüljem őket! Kiket?… Kiket?… Ki az anyám? Ki az apám? Te tudod?
OIDIPUSZ
Persze hogy tudod! Ti mindentudó ravasz vénasszonyok! De nem mondtok meg semmit kereken. Csak játszotok velünk. Behúztok az ilyen egérfogókba… Csend. Majdnem sír. Majd. Most megölsz?
IOKASZTE
Lehúzza nagy karmos kesztyűjét, egyiket is, másikat is.
OIDIPUSZ
…Mielőtt megölsz – mondd meg nekem, hogy ki az anyám… Ígérd meg! Ezt az egyet… Hogy amikor megfojtasz: a fülembe súgod a nevét. Hogy ha esetleg az alvilágban is megkérdik tőlem: ki volt az anyád, Oidipusz?
IOKASZTE
Eldobja a csigolyaroppintó kesztyűit. Felmutatja a két kezét. Ezektől félsz?… Ezektől?
Kis csend.
OIDIPUSZ
Fölényben van, már érzi. Nem is akarsz megölni engem?
OIDIPUSZ
Mi az? Csak nem sírsz? Odamegy hozzá, átöleli a nyakát. De nehéz egy ilyen
Szfinxen eligazodni… Mondd, az asszonyok mind ilyenek?
IOKASZTE
Jólesik a kezed érintése.
OIDIPUSZ
Az ember nem is hinné, hogy az aranypikkelyek alatt ilyen sima és lágy legyen a tested…
IOKASZTE
Amikor jöttél, itt ültem a kövön, és egyre csak arra gondoltam, hogy a legjobb volna csendesen lecsúszni innen a mélybe…
OIDIPUSZ
Azt mondják, a Szfinx halhatatlan.
IOKASZTE
Csak feleslegesen sokáig él… De most örülök, hogy nem haltam meg egy fél órával ezelőtt.
OIDIPUSZ
Ne beszélj már butaságokat. Hogy te csakugyan halandó vagy? Ki hiszi ezt el?
IOKASZTE
Annyiszor elképzeltem, hogy egyszer eljön ez a pillanat… A legnagyobb csodák olyan váratlanul történnek.
OIDIPUSZ
Mondd, te nem félsz annyi ékszerrel egyedül egy ilyen elhagyott helyen?
IOKASZTE
Még senki se mert ilyen közel jönni hozzám.
OIDIPUSZ
És ha te nem ölsz meg engem, attól nem félsz, hogy én megölhetlek?
IOKASZTE
Ne öljél meg engem, fiam. Én akarlak királlyá tenni téged Thébában.
OIDIPUSZ
Elhúzódik tőle. Majd. Mondd, ez megint nem lesz valami – csapda?
IOKASZTE
Ezért jöttél. Hogy király legyél Thébában.
OIDIPUSZ
És ha azt mondom, hogy most mégis inkább haza akarok menni?
IOKASZTE
Itt vagy otthon, Oidipusz.
Oidipusz hirtelen megfordul, hogy elrohanjon.
Váratlanul előtte áll Tiréziász.
TIRÉZIÁSZ
Hova siet, fiatalember?
OIDIPUSZ
Miután a ma éjszakai diskurzus után mindketten életben maradtunk, a Szfinx is, meg én is, gondolom, elmehetek.
TIRÉZIÁSZ
Ami eddig volt, az nem érvényes. Aki a Szfinx elé járul, az előbb megfürdik a szent Dirke forrásban. Ön ezt elmulasztotta.
OIDIPUSZ
Tudom, tudom! Dirke! Akit Amphion egy bika szarvára kötözött, és a testét egy forrás vizébe dobta…
TIRÉZIÁSZ
A katonák majd mutatják az utat…
IOKASZTE
Vigyázz, Oidipusz!
OIDIPUSZ
Érzi, hogy csapda, de mindegy. Imádok lubickolni a thébai mitológiában. El.
IOKASZTE
Siess vissza, Oidipusz! Iokaszte királyné reggel itt akar veled találkozni! Nevet. Segítsetek már kibújni ebből az oroszlánbőrből…
TIRÉZIÁSZ
Maradj csak benne! Még nincs itt a reggel.
IOKASZTE
Reggel örömünnep kezdődik Thébában!
TIRÉZIÁSZ
A város még gyászban van.
IOKASZTE
A halott királyért a gyászidő letelt. Hirdesd ki!
TIRÉZIÁSZ
A halott király vére még bosszúért kiált az égre.
IOKASZTE
Általános amnesztia. Ezt is hirdesd ki!
TIRÉZIÁSZ
Milyen alkalomból?
IOKASZTE
Új királyt koronázunk.
TIRÉZIÁSZ
Tudtam! Tudtam, hogy amint özvegy leszel, bele fogsz szeretni az első kalandorba, aki feltűnik Thébában…
Mondd, ugye, nem igaz? Nem szerettél bele?
IOKASZTE
Nevet, kacag. Hogy beleszerettem-e?… Jaj, szedjétek már le rólam ezt a fejdíszt,
te gyerek!… Hogy beleszerettem-e? Azt kérded? Drága Tiréziász!… Már tizenhat évvel ezelőtt beleszerettem,
amikor először a karomban tartottam őt… Tudod, milyen imádni való volt? Anyaszült meztelenül – ahogy
mondom. Csókoltam, ahol értem… Mit bámulsz úgy azokkal az üres szemeiddel? Nem érted? Túl talányosan
beszélek? Nem érted a Szfinx talányait? Ő a fiam!
TIRÉZIÁSZ
…Ó, az én jóslataim!
IOKASZTE
Most már megsütheted a jóslataidat!… Szétpattan rajtam ez a melltartó, fiacskám, ha nem fűzöd ki gyorsan… Látod, te nagy rémlátó, akkor került elő a fiam, amikor az apját már elveszítette.
TIRÉZIÁSZ
Persze hogy elveszítette, amikor megölte.
Pillanatnyi csend.
IOKASZTE
Ezt most azért találtad ki, hogy megpróbáld elpusztítani. Megint. Ha elsőre nem sikerült.
TIRÉZIÁSZ
Úgy látszik, tiszteletre méltó Szfinx, hogy ezúttal elmulasztottad feladni a látogatódnak a legalapvetőbb
rutinkérdéseket. Különben bizonyára bevallotta volna, hogy Delphiből Théba felé jövet szembetalálkozott egy
kocsival, hogy a kocsiban ült egy bácsi. Az valami megjegyzést tett rá. Mire ő leütötte a bácsit is meg a kocsist
is… A kocsis túlélte. Sajnos.
IOKASZTE
Nem igaz, az nem lehet igaz!
TIRÉZIÁSZ
Azt persze nem tudhatta, hogy az a bácsi – ráadásul – az apja volt. De úgy látszik, az apja volt. Ha te mondod.
IOKASZTE
Nekimegy. A férjem hullájával akarod most agyonverni a fiamat!
TIRÉZIÁSZ
Épp az, hogy a fiad! Ez a végső bizonyíték. Ez teszi fel a koronát az egész nyomozásra. Így szólt a jóslatom: a fiú
meg fogja gyil…
IOKASZTE
Fogd be a szád! Hallottam eleget… Hát nem! Nem fogok érveket szállítani ellene. Senkinek nem fogom elárulni,
hogy ő a fiam… Neki magának se… Nem lesz meg az örömöd, hogy beteljesült a jóslatod. És őt sem fogja
kínozni az a gondolat, hogy apagyilkos.
TIRÉZIÁSZ
A gyilkos fiatalember különös ismertetőjele: deformált bokák… Csakugyan, nem akarod, mint Szfinx, kihallgatni
a király kocsisát?
IOKASZTE
De! Hogy örökre elhallgasson. Kihúzza magát. Théba új királyának pedig olyan új
bíborköntöst csináltatok, hogy befedje a bokáit.
TIRÉZIÁSZ
Tegyél le erről a trónutódlási tervről, királyné. Dirke forrásánál reggel meg fogják találni egy dagadt bokájú
korinthosi fiatalember holttestét. Feltehetően azonos Laiosz király gyilkosával… A Szfinx elmulasztotta
végrehajtani rajta az ítéletet. Végrehajtják rajta Kreon katonái… De azért holnap reggel mindenki borzongva fogja
emlegetni a Szfinxet, az igazság őrét. Nem először végzi el a piszkos munkát a Szfinx helyett egy kivégző osztag.
IOKASZTE
Tépi le magáról az oroszlánbőrt. Ó, hogy ez a Szfinx nem tudott már hamarébb megdögleni! Hogy kiszabadul, fut az ajtóhoz. Fiam!… Fiam, vigyázz! Nyitni akarja, de furfangosan be van zárva. Mit csináltál ezzel az ajtóval?
TIRÉZIÁSZ
Bezártam. Biztonsági intézkedés.
IOKASZTE
Egyetlen – édes – fi-am! S hogy aztán összecsuklik az ajtó előtt, csendesen mondja. Menekülj… menj vissza Korinthoszba… Ott vár téged az egyetlen édesanyád.
TIRÉZIÁSZ
Ne biztasd! A hegyről levezető úton is állnak katonák, dorongokkal.
OIDIPUSZ
Véresen, tépett ruhában, de kívül a barlangon, mint aki a visszautat keresi. Szfinx! Szfinx! Te csaló Szfinx! Hová küldtetek engem? Miféle csapdába? Dirke forrása körül minden bokorban gyilkosok vannak… Gyilkosok jönnek a nyomomban! Dárdát hajigálnak felém… Az ajtóhoz szögeznek, mint egy denevért… Oá!… Jaj, oá…!
IOKASZTE
Nagyon halkan. Egyetlen… édes… fiam…
OIDIPUSZ
Átfúrják megint a bokámat vasakkal!… Mért zártad be a kapudat, te átkozott csaló?
TIRÉZIÁSZ
Most megátkozott téged.
IOKASZTE
Felugrik. Engem? Engem soha! Én tisztán élek az álmaiban…
OIDIPUSZ
…Átkozott szörnyeteg!
IOKASZTE
Ezt átkozza! Ezeket! Veri szét a Szfinx kellékeit.
OIDIPUSZ
Közben. Jaj! Fáj!… Tudom most már a választ minden kérdésedre! Kérdezz! Felelek! Most legyőzlek, te rémség. Azt kérdezted, hogy ki vagyok, megmondtam, hogy ember… Most már tudom, hogy minden kérdésedre csak egy válasz van, hogy: ember. Addig mondom, amíg megdöglesz belé: ember, ember, ember! Hallod? Agyonkövezlek ezzel a szóval: ember… Aki él: ember. Aki két lábon jár: ember. Aki három lábon: ember… Aki négy lábon: ember. Egyre lassabban, kimerülve, vérét vesztve. Aki már járni se tud: ember… Akit lábánál fogva a fára felakasztanak: ember… Csend. Majd. Akit a szülei az erdőbe kitesznek: ember…
IOKASZTE
Gépiesen tépte-szaggatta fia minden kiáltására a Szfinx darabjait. És most kiszakad belőle egy kérdés, a fájdalom emlékével. És akit megölnek, mielőtt megszületett?
OIDIPUSZ
Ember! És most megint élénken. Akit vasakkal üldöznek. Akit az ajtódhoz
szögeznek. Ember. A magam sorsával felelek neked, te dög! És minden testvérem sorsával. Minden titoknak
nyitja az ember… Na! Kérdezz akármit, hadd vághassam rá, hogy ember!… Amíg meg nem halok: em-ber…
em-ber… Elhalóan, akadozva, utána még sokáig. Ember… ember…
TIRÉZIÁSZ
Nyugtalanul. Mit csinálsz, királyné?
IOKASZTE
Rongyokat nyújt oda neki. Nézd, hogy minden szavával hogy gyilkolja a Szfinxet
Oidipusz! És a maradékot hajigálja szét, le a mélységbe. És már szinte diadalmasan kérdezi,
kiáltva. Ki az, aki minden szörnyeteget megöl?
OIDIPUSZ
Megint új erővel, harsányan. Ember! Akinek majd szárnyai lesznek, és felröpülhet
az égbe: ember!
IOKASZTE
Aki aranykort hoz Thébába?
OIDIPUSZ
Diadalmasan vágja rá. Ember!
TIRÉZIÁSZ
A jövő rémes előérzetével a két kezét rászorítja a maga világtalan két szemére. Felordít. És aki szégyenében a két szemét kivájja?!
OIDIPUSZ
Visszaordítja. Ember!
Csend lett.
IOKASZTE
Kisfiú, söpörd ki innen a Szfinxet. Meleg nap jön, és az ilyen kétéltűek húsa mindjárt megbüdösödik… Csak oda
le a mélybe!
Madarak rekedtes kiáltása.
IOKASZTE
Már felébredtek a dögmadarak. Gyertek, egyetek Szfinxet! Maga is kezdi hajigálni a szfinx
darabkáit. Keringőzzetek együtt a Szfinxszel, amíg a mélybe hull!… Itt vannak a gyilkos mancsai!
Egy szorítás, és a fiatal gerincek csigolyáit úgy roppantotta szét, mint a spanyol hóhérok garótája… Nesztek!
Most pusztult el végleg a szörnyeteg, a falánk, fagocita Szfinx!
TIRÉZIÁSZ
Na jó, elpusztult. És most mi lesz?
IOKASZTE
Vége annak a hosszú éjszakának. Kel fel a nap…
Csakugyan, világosodik.
TIRÉZIÁSZ
A fiúhoz. Nyisd ki a kaput, fiam. A boldogult Szfinx megígérte Oidipusznak, hogy
reggel itt fog találkozni a királynéval…
IOKASZTE
Várj! Tükröt!… Gyorsan rendbe szedi magát.
S amíg nyitják a kaput, feláll egy kőre, a napfénybe…
IOKASZTE
Én vagyok Iokaszte, az özvegy királyné, akit láttál tegnap a palota ablakában – megismersz-e engem, Oidipusz?
OIDIPUSZ
Még a földön. Sokkal, de sokkalta szebb vagy, mint tegnap…
IOKASZTE
Gratulálok neked, Oidipusz. Tanúja voltam annak a gyönyörű küzdelemnek, amelyet a Szfinxszel folytattál. Mióta
Théba áll, te voltál az első, aki felelni tudtál a kérdéseire.
OIDIPUSZ
Felkönyököl. Hova lett a Szfinxecske?
IOKASZTE
Szégyenében öngyilkos lett… Az egykori áldozatok csontjaival ott hevernek az ő csontjai is, lent a
szakadékban… Dicsőséges nap ez neked. Oidipusz király!
OIDIPUSZ
Felugrik. Csapda! Megint egy csapda, tudom.
IOKASZTE
Bemutatlak Théba népének. Induljunk a palotába.
OIDIPUSZ
A Szfinx barlangjából élve még nem jutott ki emberfia. Lent a bokrokban ott ülnek Kreon katonái, és kezdődik
megint…
IOKASZTE
Én nem engedem, hogy bántsanak.
OIDIPUSZ
Egytől félek csak, hogy a végén megint a lábamnál fogva akasztanak fel, mint a lőtt nyulat… Oá!
IOKASZTE
Én melletted leszek.
OIDIPUSZ
De akkor örökre! Ígérd meg!
OIDIPUSZ
Úgy menjünk le innen, mint király és királyné…
OIDIPUSZ
Az még nem elég. Mint férj és feleség.
OIDIPUSZ
Már pedig ebből a csapdából másként engem kihozni nem tudsz.
TIRÉZIÁSZ
Nyersen. Mit akarsz kérdezni tőlem?
IOKASZTE
Hogy mit csináljak?
TIRÉZIÁSZ
Mit faggatsz engem. Én már tizenhat évvel ezelőtt megmondtam, hogy mi lesz. Nevet, hosszan, keserűen.
IOKASZTE
De hisz ez lehetetlen!
OIDIPUSZ
Csak melletted érzem biztonságban magam… Félek egyedül. Szorosan öleli.
IOKASZTE
Az utolsó ítéleten ha kérdik, akkor is meglesz a mentségem erre… Lecsúszik Oidipusz lábához. Uram, királyom, engedd meg, hogy megkenjem olajjal a lábad.
TIRÉZIÁSZ
Elkínzottan, felkiált. Királyné!
IOKASZTE
Szelíden, ahogy a földön térdel. Mi az, Tiréziász, Phaedrát akarod talán idézni?
TIRÉZIÁSZ
Nem! Hiszen már úgyis döntöttél. És már minden úgyis öröktől el volt döntve. A fiúhoz. Adj neki olajat.
A királyné kúrálja a király beteg lábait. Közben.
OIDIPUSZ
Meglátod, Iokaszte, mégiscsak aranykort fogunk mi hozni Thébába. Az embereknek eszébe se fog jutni, hogy volt egyszer egy Szfinx-korszak… Nyomozás, kémkedés, üldözés, kivégzés. A sötétség korszaka. Brr!
TIRÉZIÁSZ
Miért gondolod, ó, király, hogy a napfénnyel kevesebb lesz a bűn, a gyilkosság, vérfertőzés, öngyilkosság és a többi, mint éjszaka volt.
OIDIPUSZ
Ti öregek, persze, ezt nem értitek. Az új rendszer alapja az, hogy ezentúl semmilyen bűnre nem lehet majd azt mondani, hogy államtitok. Mindent nyilvánosságra hozunk, közzéteszünk… Érted már? Mindenki tudni fog mindenkiről mindent.
TIRÉZIÁSZ
Mindent, de mindent?
OIDIPUSZ
Mindent, de mindent.
TIRÉZIÁSZ
Ez már azt jelenti, hogy mindennek az ellenkezőjét is…
OIDIPUSZ
Ez az aranykor, Tiréziász. Olyan szépen süt a nap, tartsd az arcodat te is a nap felé…
Valami távoli csengőszó.
OIDIPUSZ
Barikák ezüst csengője… jó jel!
TIRÉZIÁSZ
Valami rekedt diadallal. Tévedsz, ifjú király… Thébában így jelzik, ha valamelyik házban kitör a pestis vagy a lepra.
IOKASZTE
Felugrik. Nem, nem! Messze van még!
TIRÉZIÁSZ
…Hogy jön a minden eddiginél súlyosabb léptű végzet.
IOKASZTE
Öleli Oidipuszt, befogja a fülét. Ne hallgass rá! A város legszélső házai közt jár még csak a csengős ember… Még van időnk! Csókolja Oidipuszt.
TIRÉZIÁSZ
Tessék! Még öt perce sincs, hogy elkezdődött az aranykor… És már giling-giling! Giling-giling!
OIDIPUSZ
…Neked is milyen jó pézsmaszagod van. Csókolóznak tovább.
A NÉMA FIÚ
Előrejön, a közönségnek mondja. Itt most már csakugyan mindenkiről mindenki tud mindent… Pillanatok kérdése: Oidipusz is.
Függöny
Fiatal nők, kékben és pirosban
Történik Budapesten vagy bármilyen megszállt városban, a háború vége felé
Bútorozott szoba. A legszükségesebb bútorok mellé – ágy, asztal, szék, szekrény –, ide kerül be mindaz a legfeleslegesebb kacat, ami egy-egy polgári család lassú elszegényedése során a parton marad: egy-egy dísztárgy, amelyről ötven év után kiderül, hogy már új korában is divatjamúlt volt…
Egy ajtó az előszobába, egy kisebb a fürdőszobába, s egy az utcára.
A szobát egy fiatalember bérli. Jobban mondva: bérelte a mai napig. Épp elköltözőben van. Behívták katonának. Itt most mindent elborít a hirtelen csomagolás és a csomagolni nem tudás rendetlensége. A szoba közepén katonaláda. Nyári reggel. A nyitott ablakon át napfény, porolás zaja, villamosok csengője, rádiószó. A bevetett ágyon a fiú fekszik egy lánnyal. Alszanak. Úgy, ahogy elaludtak, miután szerelmük súlya alatt hajnaltájt leroskadtak az ágyra. Nem volt idejük, gyakorlatuk se, hogy a ruhát ledobják magukról. Ebben a harsány reggelben ők csak alszanak. Édesen, boldogan, önfeledten.
1944.
Megszólal valahol kint az előszobában a telefon. Sokáig szól. A fiú felébred rá. Eszmélkedik. A telefon elhallgat. Felvették a kagylót.
HÁZIASSZONY
Hangja, mint akit túl korán és feleslegesen zavartak. Nincs! Elutazott! Bevonult! Hallatszik, amint levágja a kagylót, s mindjárt utána csapódik egy ajtó.
Pedig nem vonult be. Itt ül az ágyon. Odakint nyár van, békés zsivajgás. És itt alszik mellette a szerelmese… A fiú lecsúszik az ágyról, letérdel, és úgy nézi a lányt. Kintről felharsan egy verkli, valami ósdi dallammal, amely épp attól válik elbűvölően eredeti és már-már művészi hatásúvá, hogy agyon van nyúzva ki tudja, mióta, és mégis él. „Egy kisasszony Pozsonyban, krinolinban…” Egy mozdulatával, amellyel lesimította a szoknyáját, a lány elárulja, hogy fent van ő is.
JÁNOS
Az ágy mellett térdelve. Látod, hogy nem volt ebben semmi bűn.
MÁRTA
Kinyitotta a szemét, nézi a mennyezetet, elmosolyodik.
JÁNOS
Látod… semmi, de semmi bűn.
MÁRTA
Anélkül, hogy megmozdulna. S mintha egy szentenciát mondana csengő hangon. Az attól függ, hogy kinek mi tilos.
JÁNOS
Várja, hogy Márta folytassa, de nem, elhallgatott. Így hát újra kezdi. Megérte… Nem?
MÁRTA
Erre nem felel. Azt hiszem, elaludtunk.
JÁNOS
Mit álmodtál? Mert aki először alszik valahol, hisz tudod…
MÁRTA
Tűnődve, majd. Szerencse, hogy nem vagyok babonás. Anélkül, hogy megmozdulna, nyúl a vekkeróráért. Felemeli a feje fölé, nézi. Nem csengetett…
JÁNOS
A kinti zenére mondja, amely most a dal végét cifrázza. Hát nem jobb reggeli ébresztő ez? Látod, érdemes nálam aludni.
MÁRTA
Már a telefont is hallottam az előbb. Az ébresztett.
JÁNOS
Akkor is érdemes itt aludni, nem?
MÁRTA
Most néz először a fiúra, kis kötekedő mosollyal. Elismerő oklevél kéne?
JÁNOS
Boldogan, hogy jókedvű a lány, áradóan folytatná. Mindnyájan azt várjuk. Az oklevelet. És meg is érdemelnénk. Én is, és az udvaron, ez a kintornás. És a reggel, ezért a napsugárért. És a lakás…
MÁRTA
Éppen! Jaj, ez a lakás… Nem is tudom, hogy lehetett ekkora rendetlenséget csinálni. Most néz először széjjel.
JÁNOS
Ezt most olyan szépen mondtad. Ezt már úgy mondtad, mint egy feleség… Na, hogy tetszik az otthonunk? Most
látod először napfénynél.
MÁRTA
Nézi, bólogat, de visszatér az órára. Mondd, te zártad el a vekkerórát?
JÁNOS
Mondd, hogy megérte.
MÁRTA
Ha valaki nem vonul be azért, mert gyűlöli a háborút…
JÁNOS
Belevág. És ha valaki nem vonul be azért, mert szereti az életet… Most tudom csak, mi az, szeretni az életet. Téged.
JÁNOS
Folytatjuk. Megtanuljuk még jobban szeretni az életet. Felveti magát az ágyra.
MÁRTA
Egy behívóval a zsebedben?
JÁNOS
Diadalmasan. Lejárt! Elaludtuk!
MÁRTA
Jó is volna, ha ezzel csak úgy lehetne viccelni.
JÁNOS
Honnan tudod, mennyit aludtunk? Hátha már vége… Pszt!… Hallottad? Most mondják a rádióhíreket. Lehet, hogy éppen most jelentik be: a mi végre-valahára beteljesedett szerelmünk örömére a népek befejezték a második világháborút… Miért ne? Igazán megtehetnék. Rendkívüli alkalom, és ők is csak jól járnának vele – a népek.
MÁRTA
Ha rajtuk múlna… Le akar szállni az ágyról.
JÁNOS
Maradj, meglehet, hogy van egy őrült japán, aki belebújt a torpedójába, és most százkilométeres sebességgel
száguld a tenger színe alatt… Gyere, állítsuk meg őt is. Szegényt.
MÁRTA
Kibontakozik. Nem, sietnem kell, borzasztóan sietnem kell.
JÁNOS
Felül.
Akkor gondolj arra az őrült magyarra, akinek a vonatja másfél óra óta döcög nélküle a front felé.
MÁRTA
Nem elég a baj?… Ő is felült. Elkéstem máris – nagyon.
JÁNOS
Úgy elkéstél, szívem, hogy most már nem érdemes haza se menni. Tudod mit? Házasodjunk össze.
JÁNOS
Most már igazán nem mondhatsz nemet. Tessék igent mondani. Játszik. Egy bűnös éjszaka után, kisasszonyom, én tudom a kötelességemet.
MÁRTA
Megenyhülve, megilletődve – mégis. Hogy lehet valaki ennyire, de ennyire bolond?
JÁNOS
Csak azért is. Csíkos nadrág! Zsakett! Cilinder… Cilinder? A cilinder túlzás, de hogy lásd szerelmem nagyságát, legyen cilinder is. „Ha felteszem, magasság, ha leteszem, mélység.” Pont. Ilyen az én szerelmem is. Fehér kesztyű! Ez mind kapható a kölcsönzőben. Úgy fogok kinézni, mint egy igazi úriember, illetve egy elmebeteg majom. „Kisasszony, engedje meg, hogy tiszteletemet tegyem nagyra becsült családjánál. Szándékaim komolyak.”
MÁRTA
Nevet. Ezt nem ágyban szokás mondani.
JÁNOS
Jobb későn, mint soha.
MÁRTA
Honnan tudod te, hogy milyen az én családom?
JÁNOS
Borzalmas. Biztos, hogy borzalmas. Sürgősen alapítsunk egy másikat. Jó?
Kint megszólal a telefon.
MÁRTA
Jó is volna… Hallgatnak, majd. Megint téged keresnek.
A csengetésre hirtelen elhallgat, viszont felcsattan a telefonba beszélő.
HÁZIASSZONY
Hangja. Nincs! Nincs! Mondtam már!… Majd.
Hogyhogy nem hiszi?
Tévedett. Nyílik az ajtó.
HEMMELERNÉ
Ő a háziasszony, hosszú fehér hálóingben, hajtincsei spulnikra tekerve, foga még a pohárban. Dermedten áll meg a küszöbön. Tulajdonképpen sikítani volna kedve. Óriásit sikítani, hogy szaladjon össze az utca. Azt hitte, üres a szoba, nincs bent senki. S ketten is vannak a szobában. Az ágyban! A lakója, nővel!… De mielőtt kieresztené a hangját, János ráköszön.
JÁNOS
Kezit csókolom – elforduljunk?
HEMMELERNÉ
Fennakad a hangja. Még ő szégyellje tán magát? Hogy itt áll hálóingben, melynek nyakán a pertlit elmulasztotta bekötni. Egy bizonyos, hogy ilyen szituációban ő szóba nem elegyedhet egy férfival. Természetesen a köszöntést sem viszonozhatja. Még egy biccentés erejéig sem. Úgy kell viselkednie, mintha az ágyban nem volna senki, és ő nem is jött volna be. Egy úriasszonnyal ugyanis meg nem történhetik az, ami most vele megtörténik. Döntött. Visszavonul. Azzal a méltósággal, amelyhez nem érhet fel ez a szenny… Keblét elfödi, fejét elfordítja, maga is elfordul, lassan kilép az ajtón, s beteszi maga után.
Csend.
MÁRTA
Nem is mondtad, hogy őrült.
JÁNOS
Egyszer a Csalogány utcában a fejére esett a háztetőről két párzó macska… Azóta nem bírja a szerelmeseket.
Hirtelen erélyes kopogtatás odakintről az ajtón, s egyre fokozódó erővel.
JÁNOS
Figyeled? Ő nem látott semmit, de azért mérhetetlenül fel van háborodva a látottakon.
MÁRTA
Tisztára a Sors-szimfóniát kopogja. Ti-ti-ti-tá! Ti-ti-ti-tá!
JÁNOS
Ujjával karmesterként beintene, de nem stimmel. Elrontotta.
HEMMELERNÉ
Hangja. Tóth úr!… Tóth úr!… Magát keresik… Telefon! És veri az ajtót, csontos bütykeivel, könyörtelenül.
MÁRTA
Nekem mindig azt mondtad, hogy egészen kedves öregasszony.
JÁNOS
Nem akartalak elijeszteni… De soha nem volt még ennyire boszorkány.
MÁRTA
Ez azt jelenti, hogy sohasem volt még nő nálad?
Összenevetnek.
HEMMELERNÉ
Két öklével veri az ajtót. Tele-fo-o-on!
JÁNOS
Azt hiszem, inkább azt nem tudja megbocsátani, hogy elaludtam a behívómat. Képzeld el, egy ezredes özvegye!
HEMMELERNÉ
Rúgja az ajtót. Telefon!… Telefon!… Telefon!
JÁNOS
Kiált. Hallottam! Nem érdekel! Tessék megmondani, hogy nem vagyok itthon… Bevonultam katonának! Ülök a vonaton! Tömegsírban vagyok eltemetve! A dörömbölés elhallgat.
HEMMELERNÉ
Hangja azzal válik metszővé, hogy váratlanul szelídebb lesz. Csakhogy az illető tudja, hogy Tóth úr nem vonult be. Az illető kint várta az állomáson. Az illető azt kérdezi, hogy mi van Tóth úrral.
JÁNOS
Mártához. Mi van velem? Hirtelen harsányan. Boldog vagyok! Ezt mondja meg mindenkinek: boldog vagyok!… Ez az igazság: itthon vagyok, boldog vagyok. Kis csend. Mártához, mint aki hirtelen meg akar magyarázni valamit, ami magától értetődik. Ha az életemmel kell fizetnem ezért az éjszakáért, hajnalért, ezért az ébredésért – megérte. Boldog vagyok. A csendre. Látod? Elhallgatott… Mondd, hogy neked is megérte.
MÁRTA
Az ajtóra, halkan. Vigyázz!
Résnyire nyílik az ajtó, lassan, nyikorogva.
HEMMELERNÉ
De csak a keze és a hangja – mindkettő remeg a felindulástól, miközben a telefonkészüléket benyújtja. Hogy kegyed boldognak érzi-e magát vagy sem, az a kegyed magánügye… Én egy ezredes özvegye vagyok, uram! Érti ezt? Egy feltörő zokogás elfojtja a hangját.
JÁNOS
Hallod? Most jön még az, hogy egy lelkipásztor anyja.
HEMMELERNÉ
És ön nem kötelezhet engem az amúgy is mérsékelt lakbér fejében, hogy pornográf üzeneteket mondasson be velem a telefonba. Mert hogy maga mitől boldog… Tóth úr! Elfullad a hangja.
MÁRTA
Te… nem szerelmes ez beléd?
JÁNOS
Fejét rázza, várjuk csak a folytatást.
HEMMELERNÉ
Maga elfeledkezett arról, hogy én egy lelkipásztor anyja vagyok…
HEMMELERNÉ
Engem kegyed nem vonhat be erkölcstelen üzelmeibe. Nálam még egyetlen szobaúr se vetemedett ilyesmire… Toporzékolva rázza a telefont.
JÁNOS
Kiugrik az ágyból, hogy végre átvegye tőle, mielőtt még a földhöz vágná.
HEMMELERNÉ
Ez nálam soha nem volt megengedve. Hogy idehozzanak egy… egy…
JÁNOS
Vigyázzon, Hemmeler néni, most ne mondjon csúnya szavakat. Itt van a… menyasszonyom.
HEMMELERNÉ
Erre nyilván elájult, mert szó nélkül, ernyedten kiengedi kezéből a telefont.
JÁNOS
Becsukja az ajtót, a kagylót elfödi, Mártához. Kimondtam. Ez volt az eljegyzésünk… Hemmelernére. Hála neki. Telefonba. Halló!… Na?… Szervusz! Elaludtam… Ellenkezőleg, boldog vagyok. Bol-dog va-gyok. Nagyon boldog… Elhallgat.
MÁRTA
Közben felugrott és most odasúgja neki – egy tapétaajtóra mutatva. Ez a fürdőszoba?
JÁNOS
Igent int. S odaszól. Van forró víz is.
MÁRTA
Gyorsan bemegy. Az ajtót félig nyitva hagyja.
JÁNOS
A telefonba. Jó, találj ki valamit. Angyal vagy, szervusz. Leteszi a kagylót. Borka volt. Évfolyamtárs az egyetemről. Azt mondja, ha nem vigyázok, főbe lőnek. Meg
akarja menteni az életemet. Valamikor szerelmes volt belém. Azt hiszem. De már vége. Jó kolléga – kollegina –
őrangyal… És az angyaloknak nincs nemük. Az ablaknál. Micsoda reggel! Nem
hiszem, hogy Ukrajnában ilyen szépek volnának a reggelek… Mondd, hol lehet most a front?
Lentről valaki fölkiabál.
JÁNOS
…Micsoda? …Mért menjek be? Becsukja az ablakot. Az egyik ablaktábla törött.
Úgy látszik, hiába szerettük egymást, mégse lett vége a háborúnak. Hangosan. De
azért megérte! Igaz, hogy megérte?
MÁRTA
A fürdőszobaajtóban megjelenik, fésülködés közben ingben. Mit akarsz most
csinálni?
JÁNOS
Örülni annak, hogy itt vagy. Örökre csak ezt. Bámulja, elragadtatva. Hogy mit
veszítettünk, te Márti! Hány száz, ezer ilyen pillanatot… Hogy állsz a fürdőszobaajtóban, levetett blúzzal,
fésülködöl, és szakasztott úgy nézel ki, mintha a feleségem volnál… Mit akarok? Sürgősen feleségül akarlak venni.
Világos. Mert ha elképzelem, hogy már egy év óta lehetnénk ilyen boldogok!… Hogy mit vesztettünk eddig…
Gyere! Hozzunk be valamit ebből a rengeteg veszteségből.
JÁNOS
Leveti magát az ágyra. Egy örökkévalóságon át hiányozni fog ez az egy év.
MÁRTA
Eddig is túl sokat kockáztattunk. Ne élj vissza azzal, hogy én úgyis nemet mondok… Mert hátha nem tudok nemet
mondani. Látod, ma éjszaka is – feljöttem.
MÁRTA
Nem, nem, nem bántam meg.
JÁNOS
Megtörtént. És nem dőlt össze a világ.
MÁRTA
Elmosolyodik. Pedig még bombáztak is ma éjszaka – úgy rémlik. Visszamegy a fürdőszobába.
JÁNOS
Ahogy fekszik az ágyon. Nem dőlt össze a világ, sem a bombázástól, sem attól, hogy
János és Márta együtt töltöttek egy éjszakát. Egyévi várakozás és vágyakozás után. Megtörtént. És nem sötétül
el a nap. Ellenkezőleg. Hiába! Te máris szaladsz. Megint szaladsz. Mindig szaladsz.
MÁRTA
Az ajtóban. „Megint”, „mindig”? Hisz most vagyok itt először.
JÁNOS
Felugrik, tényleg indulattal. Mert mindig annyira szaladtál, hogy még csak fel se
jöttél.
JÁNOS
Most már úgyis mindegy.
JÁNOS
Ha hazamégy, otthon agyonvágnak. Ugrik. Együtt megyünk, és vállalom a
felelősséget.
MÁRTA
Nagyon szeretlek, és éppen azért nem. Megcsókolja. Nagyon szeretlek, és éppen ezért. – Megcsókolja. Búcsúzunk. Nagyon szeretlek, és épp ezért – szervusz.
JÁNOS
Elkapja. Csakhogy én is nagyon szeretlek, és épp ezért – nem szervusz. Fogja a lány kezét, fojtottan mondja, sebesen. Azt hiszed, nem tudom talán, hogy mi van e mögött. Réges-rég rájöttem én.
JÁNOS
De megígérem, hogy én mindig tiszteletben fogom tartani a meggyőződésedet.
MÁRTA
Lassan. Ha meg tudod, akkor beláthatnád, hogy nem nagyon járhatok fel hozzád, és nem lehetünk egymáséi, egyelőre nem.
JÁNOS
Nyilvánvaló, hogy kölcsönösen lenéznénk egymást a családoddal.
MÁRTA
A családommal?… Szinte felszabadultan. Ó, az én családom…! Nevetni kezd.
JÁNOS
Ha te nem tudsz elszakadni attól az életformától, amelyben neveltek, rendben van, én mindent elkövetek majd,
hogy biztosítsam neked.
MÁRTA
Hirtelen, meghatottan összevissza csókolja a fiút. Hogy te milyen, de milyen nagylelkű vagy! És nevet, boldogan.
JÁNOS
Egyre határozottabban, egyre lovagiasabban. Én már eddig is sokat gondolkoztam ezen. De ma reggel döntöttem. Nem akarlak kiszakítani abból a környezetből…
MÁRTA
Jó, jó, jó… te! Csókolja.
JÁNOS
Örülök, hogy ilyen örömet szereztem. Nem is hittem… Igazán nem is hittem.
MÁRTA
Hogy boldogan kinevette magát. Jó itt, nálad, látod, az ember csakugyan
elfeledkezik mindenről… Mindenről.
Csengetnek.
JÁNOS
Ránéz Mártára, aki sápadtan áll. Ne félj, nem a családod… Úgy látszik, már értem
jönnek.
MÁRTA
Halkan, gyorsan. Ha a háziasszonyod nem nyitna ajtót?
JÁNOS
Egy ezredes özvegye? Leül, könyvet vesz elő, olvasni kezd.
JÁNOS
Némi fensőbbséggel. Várom a végzetet.
Csengetés.
MÁRTA
Félig kinyitja az ajtót, s halkan kiszól. Asszonyom, ha lehet, mondja azt, hogy János nincs itthon. Behajtja az ajtót. János széke mögé megy, megsimítja a fejét. Legalább szépet olvasol?
JÁNOS
Nem tudom. Beismerő mosoly, most fordítja meg kezében a könyvet, amit rosszul nyitott ki. Aztán le is dobja a földre, s megfogja a vállán Márta kezét.
Csengetés.
MÁRTA
Gyors, csendes szóval. Nem tudom, hogy a rádió mit mondott, de csak azt mondhatja, hogy most kezdődik igazán. Nagyon kell vigyáznunk.
Most nyitották ki a kinti ajtót.
HEMMELERNÉ
Hangja. Nincs itthon!
BORKA
Hangja. Most beszéltem vele telefonon…
JÁNOS
Kikiált. Borka! Már szökik is fel a székéből, az ajtóhoz, felcsapja. Borka!… S nyilván a háziasszonynak. Hogy tetszik olyat mondani, hogy nem vagyok itthon?
BORKA
Csinos fiatal lány, piros nyári ruhában. Megtorpan az ajtóban. …Nem tudtam, hogy vannak nálad. Mártához, szeretné kimagyarázni magát. Bocsásson meg, igazán csak azért jöttem, mert az apám katonaorvos, és felhívtam telefonon, és azt mondta, hogy János menjen hozzá el, megvizsgálja, és hátha tudna adni egy bizonyítványt, hogy közbejött valami idegdolog… és ezért nem vonult be.
JÁNOS
Bemutatásképpen. Mondtam – az őrangyal.
MÁRTA
Én igazán csak örülök, hogy Jánosnak ilyen jó barátai vannak. Vigyáznak rá. Hirtelen.
Jobban, mint én.
JÁNOS
Borka, te vagy az első, akinek megmondom: Márta a menyasszonyom.
MÁRTA
Hogy elhallgattassa. János…
BORKA
Mivel egyszer már elhatározta, hogy hős lesz, itt az alkalom, hogy most hős legyen, ezért a
legőszintébb lelkesedéssel mondja. Hát ez igazán nagyszerű, nagyon, de nagyon örülök! És mikor
volt az eljegyzés?
MÁRTA
Ebből láthatja, hogy ez még inkább csak tervezgetés… remény. Mindketten nagyon reméljük.
JÁNOS
A Márta családja ugyanis… Neked magyarázom? Tudhatod te is otthonról, mik azok az előítéletek!
MÁRTA
János, nekem mennem kell. Borkához. Bocsásson meg, épp indultam.
BORKA
Az ablakhoz megy, hogy ne kelljen tanúnak lenni a búcsúzásnál.
MÁRTA
Nem tudok időpontot mondani.
JÁNOS
Rekedten, halálosan megbántva már. Egy óra múlva?
MÁRTA
Fejét rázza. Majd felhívlak.
MÁRTA
Csend, majd. Búcsúzzunk.
JÁNOS
Felesleges. Ma még nem vonulok be… Este feljössz.
JÁNOS
Mondd, Borka, hány napig tudja az életemet meghosszabbítani az apád?
BORKA
Zavartan, hogy mindezt hallgatnia kellett. Hogy érted?
JÁNOS
Nyersen. Hány napig tud Pesten tartani? Mennyire tud őrültnek nyilvánítani?
BORKA
Nyersen. Nem tudom. A kórházból ő sem beszélhetett nyíltan. Azt mondta: aha,
szóval az a fiú, akinek már volt idegösszeroppanása… Ezt azért mondta, hogy te majd mondd ezt.
JÁNOS
Türelmetlen. És egy idegösszeroppanás mennyi? Három nap? Egy hét?
BORKA
Nem tudom. Talán. Az ilyesmit ellenőrzik.
JÁNOS
Mártához. Két nap múlva. Helyes? Itt nálam.
MÁRTA
Mire való ez? János!…
JÁNOS
És az akkor mire való volt – Tompán, de kimondja. – …feljönni?
JÁNOS
Kitör. Hát mikor máskor, ha ez az utolsó találkozásunk, ha se ma, se holnap… De
mire való volt ez a mai éjszaka? Irgalmasság?
MÁRTA
Ha nem hiszed el, hogy szeretlek…
JÁNOS
Belevág. Elhiszem… Mikor találkozunk?
MÁRTA
Ha randevú nélkül nem hiszed el, hogy szeretlek, vedd annak, aminek akarod. Irgalmasság volt.
JÁNOS
Nem úgy viselkedtél! Ez az ágy a tanú! Hazudsz!
BORKA
Akarata ellenére elvörösödött. János…
JÁNOS
Miért? Nem lehet nekem igazából is idegösszeroppanásom? A bolondok nem szemérmesek.
MÁRTA
Már majdnem sírva, de most már konokul. Irgalmasság volt! A bevonuló
katonáknak joguk van egy éjszakához.
JÁNOS
Megfogja a csuklóját. És a szökevényeknek?
BORKA
Hogy ne legyen tanúja tovább. Leszaladok, veszek cigarettát.
JÁNOS
Egyikünk se cigarettázik.
MÁRTA
Maradjon. Talán jobb is, ha így válunk el.
MÁRTA
Nekem is meglehet a magam behívója, és még csak dezertálni sem érdem előle.
JÁNOS
Atyai behívó. Márti, gyere haza, minden meg van bocsátva.
MÁRTA
Mért tartasz vissza, ha ennyire megvetsz?
JÁNOS
Mert még ez is ezerszer jobb, mint reménytelenül vágyódni utánad…
MÁRTA
Azt mondtad, hogy a háznak van egy másik kijárata is.
JÁNOS
Félsz, hogy a papa a kapu előtt vár? Kinyomoztatott?… Át az udvaron és a hátsó épületben. Van a házban
fogorvos, pedikűr és madártenyésztő – ha alibire van szükség. Elfordul, és csendesen folytatja,
amit megkezdett. Maradj, mert iszonyú lesz reménytelenül vágyódni utánad… Hol tanultátok ezt,
miféle zárdában, hogy csak egyszer adjátok oda magatokat, aztán zsupsz, ki az ágyból, mintha mi sem történt
volna… Mindezt a megdöbbent és megigézett Borka arcába mondja. Az
inasotokkal csináljátok? A kocsisotokkal? mert az nem ember? annak mindegy, ha beledöglik is, hogy felforrt a
vére, mert belétek szagolt… egy pillanatra… Üvöltve. Mit állsz itt? Nem érted?
Takaro-odj! Elfödi az arcát.
MÁRTA
Csakugyan, már jóval előbb csendesen kiment az ajtón.
JÁNOS
Visszafordul. Márta!… Leül az ágy szélére. Mintha az
ütőerem volna felnyitva… Ne haragudj, hogy mindezt itt, előtted… Borzalom!
BORKA
Dehogyis haragszom. Gondold azt, hogy a húgod vagyok, és kész.
BORKA
Az nagyon is szép, hogy ennyire szerethetik egymást az emberek.
JÁNOS
Ennyire? Mit tudhatod te, hogy mennyire. Jobban. Sokkal jobban. Mindennél jobban. Egy éve tart. Öt perc itt, öt perc ott… Van, amikor hetekig nem is látom. Kérdezd meg apádtól, kaphat-e ilyesmitől egy férfi
idegösszeroppanást. Én nem kaptam, csak megőrültem – meg-ő-rül-tem ér-te. Képzeld el, hogy istenigazából
meg se csókolhattam soha. Ma éjjel jött fel először, azzal, hogy segít csomagolni. Hát nem csomagoltunk.
Gondolhatod. Hirtelen. Bocsáss meg, mondd, te szűz vagy?
BORKA
Nem jut hirtelen válaszhoz.
JÁNOS
Mert én most neked a bátyád vagyok. Nekem megmondhatod.
BORKA
Élénken. Túl élénken. Ó, előttem nyugodtan beszélhetsz, akármit. Ajjaj!
JÁNOS
Akkor meg mit beszéljek! Úgyis tudod. Hirtelen felugrik, kinyitja az ablakot, kihajol, kinéz. Nem látom.
BORKA
Biztosan a másik kapun ment ki.
JÁNOS
Óvatos. Ha senki nem látja, nem bűn. Ilyenek ezek az úrilányok.
JÁNOS
Mert így nevelik őket. Te csak tudod, téged is így neveltek. Hogyhogy miért? Te talán vállalnád a világ előtt, hogy legénylakáson töltötted az éjszakát?
BORKA
Ne ülj ki úgy az ablakba.
JÁNOS
Ne félj, annyira nem vagyok oda. Pedig az ilyen nőkért szoktunk elpusztulni.
JÁNOS
Ilyen nőkért! Mennyivel jobb lett volna, menni el, hajnalban, a vonatommal. Most semmi sem bántana, legfeljebb az egészséges halálfélelem. Mint a többit, a vagonban. A marhavagonban. A jó, egészséges, állati halálfélelem. És nem ez a ronda, gyomorfacsaró kifosztottság – hogy legjobb volna meghalni. Meghalni, de mindjárt.
BORKA
Odaugrik, átöleli. János!
JÁNOS
Mondom, hogy ne félj. Elég borzalmat láttál már úgyis… Még mit nem!
Lentről kiabálás.
JÁNOS
Mi az? Ők is az életemet féltik?
BORKA
Ki van adva, hogy ezen az útvonalon be kell csukni minden ablakot. Bemondta reggel a rádió.
JÁNOS
Én meg azt hittem, hogy valami egészen mást mond be. Leszáll. Lekiált. Becsukom, na, ne féljen! Közben. Hogy megváltozott az utca is reggel óta! Nyitva voltak az ablakok, sütött a nap, szólt a verkli, és én azt hittem, érdemes élni. És most nézz oda, már a redőnyöket is leeresztették. Hogy meg tud változni minden… Egy fél óra alatt. Hirtelen. Mondd meg az apádnak, hogy köszönöm a szívességét, de szerintem nem érdemes élni.
BORKA
Mert én nem változtam meg. És ha elhatároztuk, hogy lesz…
JÁNOS
Ne mondd! Szegénykém. Idejössz lelkesen… Legyint.
JÁNOS
Idejössz, és találsz egy kuplerájt. Tudod, mi ez? Hallottad már ezt a szót egyáltalán? Nemcsak annyit jelent, hogy nagy rendetlenség.
JÁNOS
Nem akart mást, se viszontlátást, se házasságot… Csak azt.
BORKA
Lehetett valami nagyon fontos oka, hogy ilyen hirtelen elment. Biztos, hogy oka volt…
JÁNOS
Hogy már megkapta, az volt… Majd hirtelen. Mondd, lehet, hogy ennyire csalódott
bennem? Kipróbált, és így el tudott hagyni… Többet remélt.
BORKA
Hogy véget vessen ennek a témának, amely tényleg meghaladja az ő teherbíró képességét,
kezdi mondani a magáét gyorsan. Te, azt hiszem, itt volna az ideje, hogy felhívjuk az apámat. Itt
a címe. Ő most éjjel-nappal bent van a kórházban. Kitesz egy névjegyfélét.
JÁNOS
Nálatok ez hogy van? Apádat nagyon zavarná, ha megtudná, hogy feljössz hozzám?
BORKA
Mondtam neki, hogy feljövök.
JÁNOS
Délelőtt. Életmentés. Ja. De nem így…
BORKA
Én így jöttem fel. Telefonálni kezdene.
JÁNOS
Így. Barátságból, kollegialitásból…
JÁNOS
Irgalmasságból. De legalább szerelmet nem hazudva hozzá. És így tiszta ügy. Jó is, hogy feljöttél. A szerelemben
borzalmasan csalódtam. Ebben nem lehet csalódni. „Éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni…” Hogy van
tovább? Boldogtalan szerelmeseknek… mit tudom én – megsimogatni a homlokát. Ilyesmit…
Kis csend.
BORKA
Jó. Ha minden sikerül, megkérlek, búcsúzásul simítsd meg a homlokom. Viharosan elkezd
tárcsázni utána.
BORKA
Megrázza a fejét: nincs. Tárcsáz. Elrontottam. Tárcsáz.
JÁNOS
Volt olyan pillanat, amikor mi is találkozhattunk volna… Vagy majdnem volt…
BORKA
A telefonba. A főorvos urat keresem… a lánya…
JÁNOS
Megmondod neki, hogy tőlem telefonálsz?
BORKA
Megrázza a fejét: nem.
JÁNOS
Ugye?… Látod, te hős! Nevetnek.
Kint csengetnek.
BORKA
Már hívják… Apjára érti.
HEMMELERNÉ
Hangja – ahogy az ajtón kiszól. Kit keresnek?
BORKA
Befogja a kagylót. Bizakodással. Nekem is azt mondta, hogy nem vagy itthon.
HEMMELERNÉ
Hangja. Én már nem is tudom, hogy mit mondjak… Nézze meg maga!
JÁNOS
Menj be ide! Csak felesleges magyarázkodás volna, és még belekevernék az apádat… Kiveszi a
kezéből a kagylót, leteszi.
JÁNOS
Tuszkolja. De… de… Aztán ki az előszobán át! Gyorsan ráhajtja
a fürdőszobaajtót.
Kinyílik a bejárati ajtó.
HEMMELERNÉ
Az ajtóban. Úgy látszik, itthon van… Magát keresik, Tóth úr!
NYOMOZÓ
Megjelenik Hemmelerné mögött a nyitott ajtóban. De még az előszobában. Ezek
itt milyen ajtók?
HEMMELERNÉ
Fürdőszoba, konyha és az én hálószobám. Óhajtják azt is megtekinteni? Kacéran.
Bár az nem kiadó.
NYOMOZÓ
Még rákerülhet a sor, nagyságos asszonyom.
HEMMELERNÉ
Ó!… Különben ezredes volt a férjem.
NYOMOZÓ
Bocsánat – méltóságos asszonyom –, a lakásnak hány kijárata van?
HEMMELERNÉ
Ez az egy, amin bejöttek.
NYOMOZÓ
Hátraszól a társához. Te itt maradsz az előszobában. Senki sem távozhat. Most lép be. Jó napot… Remélem, nem zavarunk túlságosan.
JÁNOS
Kérem… Egy kis rendetlenség van.
NYOMOZÓ
Szétnéz. Annál jobb. Egy rendetlen szoba már majdnem olyan, mint egy töredelmes
vallomás. Valami igazolványt villant meg. Államrendőrség! Körbesétál. Tetszik nekem ez a szoba. Olyan meghitt…
HEMMELERNÉ
Huszonkét pengő. Ágyneművel és takarítással.
NYOMOZÓ
Tóth úr boldog lehet… Á, családi képek! Nézelődik.
JÁNOS
Nem az én családom.
NYOMOZÓ
Mindegy. Imádom az idegen családi képeket… Elképzelem, hogy örökbe fogadnak…
HEMMELERNÉ
Kegyed árva fiú?
NYOMOZÓ
Egyelőre még nem. De a természet rendje, ugyebár… És én számolok ezzel. Mondhatnám úgy, hogy lélekben már árva vagyok. És ezért a rokoni érzés nagyon könnyen fellobban bennem. Fogékony vagyok a családi kapcsolatokra. Szeretném mintegy magamhoz kötni az embereket, minél szorosabban. Fiatalokat, öregeket…
Álom!… Amikor modernizálták a rendőrséget, hoztak hozzánk egy pszichológust. Ő azt mondja, hogy nálam ez
egy komplexum.
HEMMELERNÉ
Ez egy olyan komplexum, amire kegyed büszke lehet.
NYOMOZÓ
Ápolom is… Nekem például nem volt szakállas nagyapám. Nem furcsa? Mindenkinek volt szakállas nagyapja, vagy Kossuth-szakállas, vagy császárszakállas nagyapja. De volt. Nekem nem.
HEMMELERNÉ
Diszkréten. Ott van egy.
NYOMOZÓ
Ó, észrevettem mindjárt.
HEMMELERNÉ
Meleg víz is van. Minden reggel befűtök a fürdőszobában.
NYOMOZÓ
Tóth úr elköltözik?
HEMMELERNÉ
Tóth úr ugyanis…
JÁNOS
Belevág. Én ugyanis bevonulóban voltam. Jobban mondva vagyok. És csak az
egészségi állapotom…
NYOMOZÓ
Gyanús részvéttel. Heveny vakbélgörcs… ugyebár? Avagy idegösszeroppanás?
NYOMOZÓ
Jobb. Sokkal jobb. Nem kell operálni. Viszont… Vállat von.
NYOMOZÓ
Vagy elhiszik, vagy nem.
HEMMELERNÉ
Ön komoly érdeklődő?
NYOMOZÓ
A szoba iránt – nem.
HEMMELERNÉ
Mert ne higgye, hogy nekem csak a pénz számít. Ha az érdeklődő rendes, szolid, rokonszenves… pláne ha állami
alkalmazott… Aki otthont keres, családot… Fokozódó szívességgel.
NYOMOZÓ
Tényleg zavarba jön. De méltóságos asszonyom!
HEMMELERNÉ
Én megszámítom húsz pengőben. A nagyapáról van egy szép olajfestményem is. Művészi munka.
Beakaszthatnánk ide, az ágyával szemben.
NYOMOZÓ
Én inkább a látogatók iránt érdeklődöm. Holmi hölgylátogatók iránt.
HEMMELERNÉ
Megfellebbezhetetlenül. Ide nőt nem lehet hozni!
NYOMOZÓ
Valami női holmit talált, s ebből az alkalomból, malíciával.Ezt minden lakója be is tartotta?
HEMMELERNÉ
Élesen. Akár betartotta, akár nem, ez önnek precedensül nem szolgálhat!
NYOMOZÓ
Elébe vág. Este tizenegy óra előtt három perccel ide feljött egy fiatal nő…
HEMMELERNÉ
Uram, nincs alku! Nekem elveim vannak. Tolná el az ajtóból.
NYOMOZÓ
Világoskék ruha, szandál. Sima barna haj… Mártára illő dolgokat mond.
HEMMELERNÉ
Nézze, fizessen harminc pengőt, és azt hozhat fel, akit akar!
Kimegy, becsapja az ajtót.
NYOMOZÓ
Jánoshoz. Hová tette?
JÁNOS
Lovagias elszántsággal. Miféle nőt?
NYOMOZÓ
Esetleg noteszből. Naplemente a rakparton, vacsora a sarki hentesnél, séta a ház előtt kapuzárásig. Ezt a nőt.
NYOMOZÓ
Némaságot nem érdemes szimulálni. Az még egyetlen katonaszökevénynek se tett jót. Nos?
JÁNOS
Mondja, maga a család megbízásából nyomoz?
NYOMOZÓ
Hülyeséget sem érdemes szimulálni.
JÁNOS
Ha bajuk van velem, tessék, rendelkezésükre állok. Én felelek magamért. Ha úgy tetszik, akár mehetünk is.
NYOMOZÓ
Nem megyünk. Az ablaknál. Pompás lőállás. Az egyik ablaktábla még hiányzik is. Előveszi revolverét. Célozgat. A sarkon befordult a menet. Lassít egy kicsit… Ezt jól kiválasztották… És itt ez a pompás erkély. Itt igazán páholyból lehet egy merényletet elkövetni. Kinyitotta az erkélyajtót, kiment.
Lentről kiabálás.
NYOMOZÓ
Én vagyok, marhák! Gyorsan bejön. De amint látja, mi sem alszunk.
JÁNOS
Nem tudom, miről beszél.
NYOMOZÓ
De azt csak tudja, hogy hová lett a vendége?
NYOMOZÓ
Nincs neki olyan szerencséje. Tudja, hogy eddig már hányszor kicsúszott a kezünkből? Röpcédulák az állomáson, amikor a katonavonatokat búcsúztatják. Gyári szabotázs. A személyleírást mindig megkaptuk. Későn.
JÁNOS
Összetévesztik valakivel.
NYOMOZÓ
Mert aki itt töltötte az éjszakát magával, az egy jól nevelt úrilány. Ugyebár?
NYOMOZÓ
Aki este tíz órakor már otthon alszik, fehér ágyában a selyempaplan alatt… Ne vicceljünk. Lehet, hogy magát
becsapta. Ezek mindig becsapják a legközelebbi hozzátartozóikat. Csakhogy mi nem vagyunk se a mamájuk, se
a vőlegényük. Minket nem lehet becsapni. Hol van?
NYOMOZÓ
Egy katonaszökevény ne legyen ilyen lakonikus.
NYOMOZÓ
Maga nem is tudja, hogy milyen rosszul áll a szénája. Nem kell sok rosszindulat hozzá, és magát főbe lövik. Hol
a barátnője?
JÁNOS
Mit adnék érte – ha tudnám. Az életemet. Szívesen. Ezért.
NYOMOZÓ
Ne legyen ilyen lírai. Majd ráér erre a búcsúlevélben. Maradjunk a tényeknél. Az illető gyanús személy ide bejött,
feljött. A házmester éjszaka nem engedte ki. A kaput figyeltetjük.
JÁNOS
Melyiket?… Az első vagy a hátsó kaput – hogy a tényeknél maradjunk.
Csend.
NYOMOZÓ
Egy félóra múlva itt fog elvonulni a menet. Ha hallgatta a rádiót, maga is tudja. Ezeket az utcákat két nap óta
figyeltetjük. A jelentések szerint tegnap este ebbe a házba bejött egy fiatalasszony. Kék ruha, szandál, barna haj
satöbbi, akinek a személyleírása nekünk nagyon gyanús. Mondhatnám, ismerős. Magával jött be. Elmenni nem
látták. Ki volt az?
NYOMOZÓ
Rákiált. Közelebbit!
NYOMOZÓ
A menyasszonyáról?
NYOMOZÓ
Jó, tegyük fel, hogy nem tud róla semmit. Tegyük fel, hogy kisétált a hátsó kapun, amit elmulasztottunk figyeltetni.
De azt talán meg tudná mondani, hogy hol és mikor fognak legközelebb találkozni.
NYOMOZÓ
A menyasszonyával?
NYOMOZÓ
Pont, mielőtt én jöttem.
NYOMOZÓ
Kár. Mert ha tíz perc alatt nem kerül elő, magát mint katonaszökevényt főbe lövik. Saját érdekében kérem, hogy
segítse a nyomozást. Adatokat kérek. Csend. Valamit csak tud. A szeme színét, a
bőre szagát, a mellét, ahogy áll, a bokáját, hogy vastag-e vagy vékony, ezt csak nem konspirálta el egy éjszakán
át, itt az ágyban? Előveszi a revolverét, az asztalra üt vele. Adatokat! Csend. Az exmenyasszonyáról csak lehet.
JÁNOS
Hálás vagyok magának, hogy halálom előtt eloszlatott bennem egy félreértést. Most értem meg a menyasszonyom
viselkedését irányomban. Megszabadított a kétségbeeséstől. Visszaadta a hitemet. A szerelmemet.
JÁNOS
Természetesen, ha tudnék, se mondanék.
NYOMOZÓ
Vigyázzon, én megmondtam…
JÁNOS
Könnyű szívvel halok meg.
Kis csend.
BORKA
Hangja a fürdőszobából. Já-ános!… Elment már az az ember?
NYOMOZÓ
Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ott van. Felrántja az ajtót. Kisasszony,
jöjjön csak elő!
JÁNOS
Téved, ez egy kollegina, aki most jött fel ide… Elhallgat.
BORKA
Bokáig fürdőlepedőbe burkolózva kilép a fürdőszobából. Bocsánat, de most már
szeretnék végre felöltözni… Hova lett a harisnyatartóm? Éjszaka te mindent úgy szétdobáltál. Beletúr az ágyba.
NYOMOZÓ
Bizony, siessen is, kisasszony, ne várakoztassa soká a rabkocsit.
NYOMOZÓ
Tudom, magánál nem volt senki, és az is régen elment.
JÁNOS
Borkához. Mire való ez?
BORKA
Szégyelled, hogy itt voltam nálad. Ó, te…
JÁNOS
Azt remélem, látja, hogy semmi köze ahhoz, akit maga keres? Ez a szőke haj nincsen benne semmilyen személyleírásban.
NYOMOZÓ
Borkához. Mikor jött be ide?
BORKA
Tegnap. Érdekes, egyáltalán nem vagyok álmos. De azért szívesen visszafeküdnék.
NYOMOZÓ
Jánoshoz. Maga miért tagadta le?
JÁNOS
Úrilány. Nem akartam kiszolgáltatni.
BORKA
Azt keresem. Nem látja? Jánoshoz. Hova tetted? Remélem, nem tépted össze
teljesen…
BORKA
Micsoda kupleráj van itt.
JÁNOS
Egy katonaorvos lánya.
NYOMOZÓ
Ezzel óhajtja indokolni talán a kisasszony erőteljesebb kifejezéseit?
BORKA
Ó, az a tiszti leányképző, ahová én jártam…!
Nevet.
JÁNOS
Egy katonaorvos lánya. Gondolom, most már eléggé nyilvánvaló, hogy nem azonos azzal, akit maga keres.
NYOMOZÓ
A kisasszony azt állítja, hogy még tegnap este feljött ide. Mi vitte erre az elhatározásra?
NYOMOZÓ
Igen, egy legénylakásra.
BORKA
Hirtelen odamegy hozzá, és a fülébe sugdos valamit, majd… Hát ezért. Aztán nevetni kezd, kihívóan.
NYOMOZÓ
Egy pillanatot vele nevet, majd elkomorodva. Én szolgáltam az erkölcsrendészeten, de úgy látszik, nem ismerem az életet.
BORKA
Nyomozó úr, olyan kevés az idő, amit Jancsival tölthetek. Ő megy a háborúba, nekem meg shoppingolni kell a Belvárosban – jaj, mit is?… Megérthetné…
BORKA
Jánosba karol. Igent int… Nagyon.
NYOMOZÓ
Nézi őket, majd lassan felveszi a telefon mellől a névjegyet. A kedves papa?
NYOMOZÓ
Feljött egy legénylakásra. Hirtelen. Miért jött fel? De most úgy feleljen, hogy a barátja
is hallja. Nézzen rá! A szemébe! Hangosan!
BORKA
Jánossal szemben. Nagyon régen vágytam erre. Kívántam… Kicsit
elfordul.
BORKA
Jánosnak. Kívántalak! Egyedül voltam otthon. Nem bírtam tovább.
NYOMOZÓ
És hogy mit szólnak hozzá?
BORKA
Nem érdekel! Miért?… Nincs ebben semmi. Eszébe jutott a lecke, ennek hangsúlyával. A bevonuló katonáknak joguk van egy éjszakához. Meg aztán… Lefegyverző őszinteséggel. Meg aztán szeretem. Nagyon szeretem. És nagyon régen.
NYOMOZÓ
Veszi a telefont. Tárcsázni kezd.
NYOMOZÓ
Mellékesen. Felhívom a papát. Maguk engem nem fognak becsapni… Én szolgáltam az erkölcsrendészeten. Vannak tapasztalataim. Itt valami nem stimmel. Az utolsó szám előtt megáll. Most vigyázzon, mert vagy kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát, vagy pedig az, és a papa kitagadja… Fenntartja, hogy tegnap este óta itt van?
BORKA
Mosolyogva. Isten és ember előtt.
NYOMOZÓ
Befejezi a tárcsázást. Meglátjuk… Revolverrel szívesebben fenyegetek valakit, mint így. Ha maguknak ez jó. Telefonba. A főorvos urat keresem. Államrendőrség. Hozzájuk. No, kisasszony.
BORKA
Ne félj, ezért még nem kell feleségül venned.
NYOMOZÓ
Telefonba. Igen. Az. Van itt egy fiatal hölgy, aki a főorvos őrnagy úr lányának mondja magát. Egy hónapos szobában találtunk rá. A fiatalember éppen szökésben van a katonaságtól… Csend. De mivel minden öltözete egy fürdőlepedő, és itt töltötte az éjszakát… Elhallgat, csend, majd. Rendben van, én viszont teljesíteni fogom a kötelességemet. Lecsapja a kagylót. Azt hiszem, a maga apja inkább doktor úr, mint katonatiszt. Jánoshoz. Azt állítja, hogy magát régóta kezeli, hogy magának idegösszeroppanása van, és hogy a lánya az ő tudtával tölti itt az éjszakát. Apai áldásával.
BORKA
Azért nem kell feleségül venni engem.
NYOMOZÓ
A kisasszony innen elmegy tisztiorvosi vizsgálatra. És erről írást is kap, postán. A kedves papa mehet civil orvosnak. Jánoshoz. Magát pedig katonai bíróság elé állítják.
BORKA
Miért? Megvan, akit keresett?
NYOMOZÓ
Én egy másik nőt keresek, akire a személyleírás stimmel. Ha az megkerült volna…
BORKA
Kék ruha, szandál?… Én vagyok az. A hajamat egy kicsit kiszőkítettem.
NYOMOZÓ
Maga?… Egy magyar katonatiszt lánya?
BORKA
Egy doktor úré… Beszélt vele. Majd. Miért ne? Bárcsak sok ilyen magyar katonatiszt volna.
NYOMOZÓ
Megáll előtte, közelről nézi. Tudtam, hogy most nem csúszik ki a kezünkből… Tudtam, hogy itt van valahol… Éreztem. Majd szinte vallomásnak ható őszinteséggel. Nem ilyennek képzeltem magát…
BORKA
Farkasszemet néz vele, mosolyog. Nem tudja elhinni rólam, hogy bátor vagyok?… Hogy van bátorságom röpcédulákat osztogatni a katonavonat előtt, a maga embereinek az orra előtt?… Ehhez is kell némi bátorság, ezt bevallani magának… Most már elhiszi?
NYOMOZÓ
Nem emlékszem, hogy láttam volna…
BORKA
Mosolygó biztonsággal belevág. Én igen!
NYOMOZÓ
Folytatja koncentrált tűnődéssel. Fénykép se volt magáról, fénykép se, csak
személyleírás. És én mégis azt hittem: ismerem. Hol láthattam? Hogy hol? Az álmaimban. A költők álmukban
tovább írják a verseiket, én pedig álmomban tovább nyomozok… maga is biztosan álmodott már velem. Ne
tagadja! A bűnözők mindig velünk álmodnak.
NYOMOZÓ
Akkor is! Hogy egyszer lebukik, elfogják… Álmodott velem. Hogy jön egy szörnyű pók maga felé. Menekülni
akar, nem tud, nincs felöltözve. Sikoltani akar… Na! Csend, majd hirtelen kétségekkel. Nem, nem, nem! Azért nekem is van némi emberismeretem. És nem is csak az erkölcsrendészetről.
Itt valami nem stimmel.
BORKA
Megnyugtathatom, hogy maga nekem nem okoz csalódást. Jön, jön, egy szörnyű pók… Itt van! Elbűvölő természetességgel. Sikoltsak?
NYOMOZÓ
A vőlegénye tudott a maga tevékenységéről?
BORKA
Ugyan! Csak nem kötöm az orrára? Még hogy bajba hozzam? Találkozni is alig mertem vele… Ezért aztán
folyton szakítani akart. És mindennek elmondott.
BORKA
Egyszer neked is meg kell tudnod az igazságot.
JÁNOS
Bocsáss meg azért, amit ma itt hallottál.
NYOMOZÓ
Eddig méregette. Most hirtelen. Hol a ruhája?
BORKA
Nem lehet, pucér vagyok.
NYOMOZÓ
Akkor hol a ruhája?
BORKA
Elégettem. Bent a fürdőszobában. Féltem, hogy nyomra vezet.
NYOMOZÓ
Be a fürdőszobába.
JÁNOS
Megőrültél? Tudod, miről van itt szó?
BORKA
Dehogyisnem. Nekem megérte.
JÁNOS
Azt mondod? Megérte?
BORKA
Olyan régen szerettem volna estétől reggelig veled lenni. Most ez is megvolt.
JÁNOS
De hisz nem volt meg!
BORKA
Ha szereted őt, mondd, hogy megvolt, hogy velem volt meg az éjszakád… Tegyél úgy! Látod, nekem egyáltalán nem esik nehezemre… Tőlem el se lehetne venni… Én többé oda se adnám senkinek ezt az éjszakát. Nem, nem!
NYOMOZÓ
Ki, kezében elszenesedett ruhadarabokkal. Ennyi maradt. Milyen színű volt?
BORKA
Világoskék. Mondom.
Csengetés.
NYOMOZÓ
Ne mozduljanak. Kinyitja az ajtót, kiszól, halkan. Állj félre!… Méltóságos asszony, tessék ajtót nyitni. Maga is az ajtó mögé húzódik.
HEMMELERNÉ
Előbb csak a hangja. Jöjjön csak, jöjjön!… Én szemet húnyok. Ilyen világban!…
Ha szeretik egymást… Vezeti be Mártát. Most meg nem akar bejönni…
MÁRTA
Kék ruha, szandál stb. Megáll az ajtóban. Meglátja a Nyomozót. Hátranéz. Látja, mögötte is állnak.
Csend.
NYOMOZÓ
Mi az? Mért nem üdvözlik egymást? Váratlan hangváltással. Felsőbíróságaink Elvi Határozatai ban olvastam egy érdekes kúriai döntvényt: „aki magát egy nő férjének színleli, és ezt arra használja föl, hogy vele özösüljön…” Csakhogy itt egy nő színlelte magát a férfi szeretőjének. Erről vajon mit döntene a királyi Kúria?
Csend.
MÁRTA
Azt hiszem, eltévesztettem az emeletet.
Odakintről rendkívül gyors, idegenszerű katonazene.
NYOMOZÓ
Igen, már a helye be van töltve. Ez a kisasszony vállalta a szerepet, hogy feljött ide, éppen ilyenféle kék ruhában, és itt töltötte az éjszakát. És természetesen vállalja ennek a szerepnek minden rendőri konzekvenciáját.
MÁRTA
Én voltam itt az éjjel.
NYOMOZÓ
Ahá! És nem bírja, hogy bitorolják a helyét. Ilyen féltékeny… Közel megy hozzá. Látja, maga már sokkal inkább hasonlít az én álmaim asszonyához… Még mindig túl szép nekem, de ez most már nem zavar. Érzem magában a született ellenfelet… Ez a kisasszony már majdnem megtévesztett. Én szolgáltam az erkölcsrendészeten, de hogy a szüzeknek is ilyen jó dumájuk legyen! Mártához. Hogy híjják magát!… Na! Jánoshoz. Mit tud róla?
Csend.
NYOMOZÓ
Micsoda maga? Zsidó isten talán, hogy nincs neve?
Csend.
NYOMOZÓ
Jánoshoz. Magának is jobb lesz, ha szépen elmesél mindent a menyasszonyáról, mielőtt még özvegy menyasszony lenne belőle.
Csend.
MÁRTA
Ő nem tud rólam semmit.
NYOMOZÓ
Persze, mert minek is hozta volna őt bajba. Ugye?… Nem kötött semmit az orrára. Már hallottam!… Nagy lelkek! Jánoshoz. Válasszon!… Igen, igen, a két nő között!… Válasszon!… Tudom, hogy nehéz. Kényes. De talán fordítsunk egyet a dolgon. Borítsunk fátyolt erre az éjszakára, és fogja kézen azt, akivel együtt akar élni… Garantálom, hogy elmehetnek… Hölgyeim, Páris almája nem volt olyan értékes, mint az a csók, amit ettől a fiatalembertől kaphatnak… Olyan nehéz a választás?
BORKA
Megnézem, mi ez a zene? Kinyitja az ajtót, kimegy az erkélyre.
NYOMOZÓ
Jöjjön vissza! Megőrült? Elugrik az ajtóból. Vigyázzanak! Lövések zaja.
Itt bent az ajtó egyik üvege betörik, a mennyezetről vakolat hull le.
JÁNOS
Ki akar rohanni az erkélyajtón.
NYOMOZÓ
Elkapja. Felesleges!
NYOMOZÓ
Nem. A legjobb mesterlövészeket állítottam fel az utcán. Ne reménykedjék, és ne aggódjék. Vége van.
JÁNOS
Hátrébb húzódik, Márta mellé.
MÁRTA
Mi volt ez? Nem értem.
JÁNOS
Miért jöttél vissza?
MÁRTA
Nem akartam, hogy haraggal válj el tőlem… Látni akartalak. Megmondani, hogy boldog vagyok, hogy megérte.
JÁNOS
Megfogja a kezét. Elmondta helyetted.
JÁNOS
Te voltál ő… Most mért hallgatsz? Te tartod azt a fészket, ahonnét egy madár átrepült az ő vállára. Nálad hallgatott, nála énekelt. Egy félórán át csudálatosan énekelt… Most mért hallgatsz? Mint az erdők fái, olyan elhatárolhatatlanok vagytok ti egymástól, asszonyok. Mért vagytok hát féltékenyek?
MÁRTA
Az ő őszinteségével akarlak szeretni… Átöleli.
NYOMOZÓ
Most már hiába kapaszkodnak egymásba. Most már nem gilt.
MÁRTA
Befejezi a mondatot. Egyszerűen. Most már talán nem is kell elválnunk többé.
NYOMOZÓ
Kiszól az ajtón. A körözött személy meg egy katonaszökevény!
JÁNOS
Amíg odavoltál, egy tükörben tovább néztelek téged… És végre megismertelek… Ezt is összetörték.
JÁNOS
Felkiált. Milyen kár, hogy nem voltál nagyobb bizalommal hozzám… Most lehetne
nekem is miért meghalnom!
Kimennek mindketten. Az ajtó becsapódik utánuk.
HEMMELERNÉ
Az én boldogult férjem a legszebben dekorált tisztek közé tartozott. Az volt a specialitása, hogy komitácsikra vadászott. Tudja, kik voltak azok a komitácsik?
NYOMOZÓ
Eljön az ablaktól. Terítse le! Az ágytakaróra int. Azzal. Leül, tárcsázni kezd.
HEMMELERNÉ
Amíg leveszi az ágytakarót… Képesek voltak rálőni a mieinkre. A házakból. Nők is voltak köztük. Megáll az ajtóban.
NYOMOZÓ
A telefon mellől. Elvonultak. Már nem lőnek.
HEMMELERNÉ
Jó, jó… Meghajolva kimegy.
NYOMOZÓ
Telefonba. Á, főorvos úr? A lányával baj történt. Amikor a vendégek bevonultak, egy ház erkélyéről merényletet akart elkövetni… Én nem akarok rosszat magának, de én a maga helyében egy golyót röpítenék a fejembe. Leteszi a kagylót.
HEMMELERNÉ
Ahogy bejön. Az én Mihályom mindig azt mondta, hogy a háború az öregeknek jó. A háborúban az öregek megszabadulnak azoktól az undok fiataloktól, akik mindig csak előléptetést akarnak, meg lébecolni akarnak…
NYOMOZÓ
Tetszik nekem ez a szoba.
A falakon az a rengeteg szakállas vénség, öregasszony, roskatag aggastyán mintha mind minket nézne, és mintha megszaporodtak volna, annyian vannak már…
HEMMELERNÉ
Amikor leterítettem, láttam. Tényleg teljesen pucér volt. Pucér, mint egy fehér féreg. Miért? Lébecolni akart?
NYOMOZÓ
Feláll, megrázza a fejét. Nem, hogy jobban higgyünk neki, azért.
Függöny
Lélegzetvisszafojtva
Történik egy nyári éjszaka
Emeletes családi ház nappali szobája. Kellemes, puha, vonzó berendezés.
Alacsony, széles ablak nyílik a kertre. Ez az ablak a fiatalok számára bejáratul fog szolgálni ma éjszaka.
A szoba igazi bejárata az a nagy, kétszárnyú ajtó, amely feltehetően az előszobába vagy kisebb hallba nyílik, ahonnét belső falépcső vezet fel az emeletre, a hálószobák felé. Ez a falépcső rézsútosan beépítve vonul a szoba hátsó felén. Aki felmegy rajta, nem látszik, de a lépése zaja itt bent a szobában hallatszik.
A szülők, a család fent alszanak. Feltehetően fent alszanak.
Hirtelen támadt zápor zaja, barátságos mennydörgéssel. Néha egy-egy villám fénye is, de ez sem fenyegetően.
A kertre néző ablakon végigcsurog a nagy szemű eső.
Az ablak előtt feltűnik a két fiatal árnyéka. A lány nevetése is hallatszik, így nevetnek azok, akiknek sikerül eső elől eresz alá szaladni.
A fiú kaparászni kezd az ablakon, benyitja, egy pillanatig tájékozódik – szerencséje van, nincs itt senki –, s máris átlépett az alacsony ablakpárkányon. Elővesz egy kis zseblámpát, ennek ugráló fényénél még egy gyors környezetszemle. De mint aki nagyon jól meg akarja jegyezni, hogy mi hol is van. S közben kiszól, így beszélget a lánnyal.
Amíg a lány bejön a szobába
FIÚ
Kinézett az előszobába is. Elég gyorsan tájékozódik. Vissza az ablakhoz.Semmi gáz. Gyere be… Na!
LÁNY
Ki lakik itt? Azt kérdeztem.
FIÚ
Ki lakna?… Mondtam már. Mi!
FIÚ
Attól félsz, hogy egy galerit bújtattam el itt a sötétben?… Ki lakna itt? A családom. Nem tetszik?
LÁNY
Kapukulcsod nincs a házhoz?
FIÚ
Van. Csak a bejárati ajtó túl nagy zajt csap. Ne ébresszük fel az ősöket, ha nem muszáj.
LÁNY
Te már páholyból nézed, de én agyonázom. Egyre jobban esik.
FIÚ
Átlépsz az ablakpárkányon, és te is páholyból nézed… Gyere!
LÁNY
Csakhogy én nem lépek át az ablakpárkányon.
FIÚ
Egészen alacsony… Segítek.
LÁNY
Ha nálatok ilyen könnyű betörni, mért nem raktok rácsot a földszinti ablakokra?
FIÚ
Volt. Csak tavaly leszerelték.
FIÚ
Hogy ha éjszaka erre sétálok egy lánnyal, és elkap a zápor, akadálytalanul behozhassam. Felvilágosult szüleim
vannak.
LÁNY
Erre kellek én is neked. Beráncigálsz az ablakon, lefekszünk, kész.
FIÚ
Már mérges. Odakint a vasúti töltésen igen? Itt a díványon nem?
LÁNY
Azt mondtam, adj egy ernyőt!
FIÚ
Leül a díványra, meghintázza magát, mintha most próbálná ki először. Nagyon jó dívány.
LÁNY
Nem szoktam idegen helyre bemászni.
FIÚ
Látod, megmagyarázni nem tudod.
LÁNY
És te mit mondasz az anyádnak, ha itt talál?
FIÚ
Ahogy a díványon hintázza magát. Ó, az én anyám! Semmi más óhajtása nincs, csak
az, hogy engem boldognak lásson… Hogy örülne…
LÁNY
Épp ez hiányzik. Ernyőt kérek!
FIÚ
Feláll, az ablakhoz megy. Bizalmasan. Alszanak.
FIÚ
Valahová felmutat. Ott.
FIÚ
Itt megy a lépcső. Megy fel az emeletre… Fent van a hálószobájuk. A középen széles családi ágy. Körülbelül ott.
A falon fényképek. Az én gyerekkori fényképeim.
LÁNY
Sokszor hozol nőt ide?
FIÚ
Most először… Gyere be! Már fogja a lány könyökét, hogy besegítse. Az
országúton olyan forgalom van, és a reflektorok mind idevilágítanak…
LÁNY
Nana! Nagyon ki volt ez csinálva, hogy pont itt sétálunk, pont a ti családi házatok előtt, amikor megered az eső…
FIÚ
Mi volt kicsinálva? A családi ház vagy az eső?
LÁNY
Nem haragosan. Minden… Egy rövid csók. Minden, minden, minden! Amíg ültünk a töltésen, addig is folyton az eget nézted.
LÁNY
Feküdtünk. De az eget nézted.
FIÚ
Te is az eget nézted.
LÁNY
Én nem is tudhattam mást nézni. Néztem, hogy mennek a felhők. De te azt nézted, hogy jönnek. A jó kiadós viharfelhők.
LÁNY
Mondom, hogy az egész egy cső volt. Ki volt csinálva. Hogy azt mondhasd: másszunk be ennek a háznak az ablakán.
LÁNY
Épp az! Hogy aztán holnap már mesélhesse az anyád a barátnőinek, hogy az ő fiához az ablakon másznak be éjszaka a lányok.
FIÚ
Nem szoktam mesélni neki.
FIÚ
Nagyon jóba vagyunk. Mindent elmondunk egymásnak.
LÁNY
Pedig ez érdekli a legjobban.
LÁNY
És ha kérdezi, hogy mért van leverve a festék az ablakpárkányról?
LÁNY
Aztán talál egy gombot a díványon. „Miféle gomb ez?”
LÁNY
„Itt valaki az éjszaka belelépett a virágágyakba!”
FIÚ
Nem tudom, ki lehetett, mama.
LÁNY
Hirtelen, méreggel. Azért is letaposom a virágait… Mit képzel, hogy bemászok hozzád?… Nem mászom be!… Milyen virág volt itt?
FIÚ
Mondj egy színt! Piros. Gyümölcsöt, na!
FIÚ
Látod. A virág meg mindig rózsa. De ha nem szúrta össze a lábad, akkor lehet más is: ibolya, árvácska, liliom… írisz…
LÁNY
Azálea… Ilyen is van. Olvastam.
FIÚ
Ez nagyon szép, maradjunk ennél… Hirtelen valami fényre. Te! Valaki idevilágított. Egyenest ránk!
FIÚ
Milyen gyönyörű vagy így, villámfényben, ahogy rád tapad a ruha.
LÁNY
Páholyból! Lennél csak ebben a vizes… Tüsszenteni akartam… Ebben a vizes ruhában!
Mennydörgés.
FIÚ
Szinte természettudományos objektivitással kezdi. A nyári viharok néha rettenetesek tudnak lenni… Van, amikor tyúktojás nagyságú jég esik. A csirkéket is egyből agyonüti. Gyermekkoromban én nagyon féltem, amikor villámlott és mennydörgött. Elhallgat, majd hirtelen. Gyere be! Szeretném, ha bejönnél. Kis csend. Száraz torokkal. Ha hozok neked egy esernyőt, bejössz?
LÁNY
Ezen elneveti magát. Hozzál!
FIÚ
Átmegy gyorsan a szobán, ki a nagy nyitott ajtón az előszobába… A szín egy pillanatig üres.
LÁNY
Közben szó nélkül bemászik az ablakon. S már veti le magáról vizes ruháját.
Amíg gyerekük lesz, közben elmegy az első vonat
FIÚ
Be. Nem veszi észre a lányt. Az ablakhoz megy, kihajol. Hol vagy? Hova lettél?
LÁNY
Mondd! Hol csavarhatnám ki a blúzomat?
FIÚ
Megfordul, felfedezi. Nem találtam esernyőt… Végigcsúsztatja kezét a lány testén. Te drága…
LÁNY
Azért vettem le, mert nagyon vizes volt.
FIÚ
Ezt az esőt az Isten küldte.
LÁNY
És a náthát is az Isten küldi, amit kapni fogok. Nincs valami villanykályhátok?
FIÚ
Nincs… De mellettem is megmelegedhetsz. Ahogy átfogja. Ugye, milyen jó páholyból nézni az esőt… Az anyám mindig azt mondja, májusi eső aranyat ér.
LÁNY
Hagyd már ezeket a hülye őskori bölcsességeket. És honnan veszed, hogy most május van? Június van. Különben is már alig esik. Kibontakozik. Megszáradok. Hazakísérsz?
LÁNY
Miért? Mitől kéne félni?… Tőled? Tőlük?
LÁNY
Valahogy olyan furcsa itt nálatok. Egész más, mint amilyennek képzeltem.
FIÚ
Szétszagol. Hogyhogy más? Milyen?
LÁNY
Más… Mióta laktok itt?
LÁNY
Pedig egész modern háznak látszik.
FIÚ
No és? A szüleim is nagyon modernek. Ilyenek vagyunk.
LÁNY
Nálatok mindig ilyen csend van?
FIÚ
Valamit hümmög, hogy még nagyobb.
LÁNY
Nálunk mindig van valami zaj vagy kiabálás, vagy húzogatják a bútorokat, becsapják az ajtót…
FIÚ
A te szüleid sohasem alszanak?
LÁNY
Néha. De akkor meg horkolnak… Figyeled? Itt olyan csend van, hogy a lélegzet se hallatszik.
LÁNY
Te!… Ezek ébren vannak.
FIÚ
Megrezzen. Csend. Nem hallok semmit.
LÁNY
Épp az. Visszafojtják a lélegzetüket… Ne mozogj! Most… hallod?
FIÚ
Azt igen… Abszolút csend…
Némán, hosszan csókolóznak. Hirtelen távoli vonatsípolás.
FIÚ
Nincs abszolút csend. Hallod? Három kilométerre van egy híd. A vonat mindig sípol előtte… Ilyen messziről idehallatszik. Csodálatos éjszaka ez a mai.
LÁNY
Kitépi magát. Nem tudom, hogy mi lelkesedni való van ezen? Mintha három kilométeres körzetben mindenki visszafojtaná a lélegzetét, és minket figyelne, ugrásra készen. A mama, a papa, fent a családi ágyban…
LÁNY
Még hangosabban. Mondtam, hogy cső ez az egész! Kelepce, kelepce! Az előbb ez a zuhé, hogy behurcolj ide. Most meg ez a csend, hogy mozdulni se tudjak… Add ide a ruhám!
LÁNY
Nem érdekel. Megyek haza. Otthon kiabálhatok.
FIÚ
Fojtottan, de keményen, ahogy a karjában tartja. Még mit nem! Mit képzelsz?… Itt vagyunk. Most már maradunk!
LÁNY
Ugyanúgy. Azt se tudom, hova hoztál! Azt se tudom, ki vagy!… Engedj! Haza akarok menni!
A közeledő vonat hirtelen erősödő zaja.
LÁNY
A fiú karjaiban egyszer csak elkezd nevetni, ellenállhatatlanul. Azt mondod, hogy a vonatot is…
Ledőlnek a díványra.
LÁNY
…Hogy ezt a vonatot is az Isten küldte most nekünk…
Felszabadult nevetésüket is elfödi a csattogó vonatzaj. Ez hirtelen úgy erősödik, hogy szinte meghaladja, amit a fül elviselni tud. De azután még gyorsabban, mint jött, elhalkul. Teljes csend.
Csend. Mozdulatlanul fekszenek.
LÁNY
Nem!… Valami megreccsent!
LÁNY
De… biztos felébredtek a vonatra.
FIÚ
Megszokták. Annál jobban alszanak.
Csakugyan hallatszik egy halk pattanás, utórezgéssel, mintha egy húr pattant volna.
LÁNY
Megint… Mondtam, hogy ne mozogj!
FIÚ
Nem tudom kivárni, amíg megint jön egy vonat.
LÁNY
Menetrendetek nincs?
FIÚ
Erre elkezd röhögni, a nevetés átragad a lányra, s visszafojtva, pukkadozva nevetnek.
A rázkódástól a dívány megzendül. Egyetlen rugó, de a többi rárezonál.
LÁNY
Ne röhögj!… A rugók!
FIÚ
Felül. Mi van a rugókkal?
LÁNY
Süket vagy? Elmehetnél fajdkakasnak. Az se hall semmit, amikor dürrög.
FIÚ
Csendesen hintázni kezdi magát a díványon.
A rugók megszólalnak. Most már több is.
FIÚ
Nem dürrögök. Hallom.
LÁNY
Felül ő is. Minden rugó külön muzsikál. Fel vannak hangolva. Egy egész zenekar.
FIÚ
Te is! Egyszerre!… Ha eltaláljuk a kellő ritmust – e-egy, ket-tő, há-rom!… – kijön egy nászinduló… Rajta!
LÁNY
És lejön az anyád az emeletről, a nászinduló hangjaira, bokáig érő fehér hálóingben.
LÁNY
Ebből az ünnepi alkalomból elővesz egy régi hálóinget. Az jobban illik a lángpalloshoz… „Egy nő! A házamban! Kislányom, maga mit keres itt?”… Mondd! Nem lehetne azt az ajtót bezárni?
FIÚ
De… Dehogynem! Felugrik, indul.
FIÚ
Ja? Nyikorog? Óvatosan próbál lépni.
Most halljuk először: a parkettkocka átható nyikordulását. De ezt is szinte a zenei szférában.
FIÚ
Megmerevedik. Egyik lába a levegőben. Eddig soha nem nyávogott… Lehet, hogy az egyik parketta rossz… Várj, keresek egy másikat, amelyik nem nyávog. Próbálja.
A második parkettkocka is nyikorog. De másként.
LÁNY
Felkiált. Nyávog. Diadalmasan. Nyávog!
LÁNY
Ne nekem mondd, hanem annak a hülye padlónak!
FIÚ
Várj, talán ez itt… Indulni akar, de megint megdermed. Az istenit!
A parketta újabb konkrét zenei effektusa.
LÁNY
Végre egy egészséges káromkodás! Már azt hittem, ezt a nyávogó padlót is lelkesedve fogod ünnepelni.
FIÚ
Próbáld meg te! Irány az ajtó!
LÁNY
Gondolod? Óvatosan feláll. Lépni akar.
LÁNY
Próbálgatja, de ő is fél lábon állva marad. Ezek a parkettkockák el vannak aknásítva. Nekem is nyávog. Most mit csináljunk?
FIÚ
Túl mohók voltunk. Próbáljunk úgy mozogni, mint az űrhajósok. Ússzál felém!
A lány még nem is moccan, a parketta már idegesen reccsen.
OLDALSÓ PARKETTA
Szinte ultrahangon válaszol: nyikorogni fog.
LÁNY
Mire várjak? Szeretnék továbblépni.
PARKETTKOCKÁK
Innen is, onnan is felelgetnek egymásnak.
FIÚ
Lépni próbál. Nekem is recseg. Egyre jobban.
LÁNY
Rossz a hallásod. Nem recseg, nyávog.
LÁNY
Ti laktok itt. Neked kéne ismerned az aknamezőtök tervrajzát.
FIÚ
Próbálja. Egyre több parketta recseg.
LÁNY
Ebből nekem elég!… Legalább az ablakhoz jussak el. El akarok menni!
Félbemaradt mozdulataik: balett, a parkettkockák koncertjére.
LÁNY
Igenis mozdulok, megyek!
FIÚ
Az egy sziget, ahol állasz. Nem lehet lelépni róla. Gondold, hogy hajótöröttek vagyunk.
LÁNY
Már a sziget is nyávog.
FIÚ
Lehet, hogy vulkáni sziget, és süllyedünk. Vagy jön a dagály, és elborítja a szigetet. Vagy a tengerár, a
tengerrengés… Lehet, hogy nem is sziget, hanem egy cethal háta… Ha szerencsénk van, elúszik velünk az
ajtóhoz.
LÁNY
Te csak ne irányítsd a cethalat az ajtóhoz! El akarok menni. Ússzon az ablakhoz.
FIÚ
Soha! Inkább lemerül velünk a tenger fenekére. És ott nincs többé nyávogás. Nincs recsegés. Csend lesz.
Abszolút csend.
Egy pillanatig csakugyan szinte megfogható, abszolút csend.
LÁNY
Mondom, hogy kelepce ez az egész. Mások lekötözik a nőt, leitatják, altatót adnak be neki, te meg ide szegezel
engem erre az egyetlen parkettkockára, amelyik pontosan úgy nyávog már, mint a többi. Próbálja,
csakugyan. Ez rosszabb, mint az elvarázsolt kastély! Úgy nevet, hogy már majdnem
sír.
A lány nevetéséhez a parkett szolgál halk xilofonkísérettel.
FIÚ
Mondd, hallottál Nizsinszkijről?
LÁNY
Nem érdekel. Nem hallottam. Ki az?
FIÚ
Orosz táncos. Tánc közben elveszítette a súlyát. Tudott repülni.
LÁNY
Majd legközelebb vele randevúzzál. Én sajnos nem tudok repülni.
FIÚ
Megtanítalak. De ígérd meg, hogy nem repülsz el.
FIÚ
Csakhogy előbb be kell csukni az ajtót.
LÁNY
Akkor most fogd be a füled. Indulna. Lépni akarok.
FIÚ
Várj! Sakkozni tudsz?
FIÚ
Próbáljuk meg lóugrás szerint.
Lábukkal kirajzolják a levegőben az utat, egyszerre lépnének.
Parkettzene. Duplán. Fellépett a kétszólamúság.
LÁNY
Befogja a fülét. Erre felébredtek!
Csend.
Fél lábon, félig-meddig a levegőben állnak, csakugyan, mint holmi lovacskák vagy megijedt tengericsikók.
FIÚ
Én az E 3-ra, te az E 5-re. Rajta!
Ugyanaz a játék.
Parkettzene. Zenemű. Kezd kirajzolódni a kompozíció. Mereven megállnak megint. Csend.
LÁNY
Te, én most rábízom magam az aknaszedők ihletére. Búcsúzzunk!
FIÚ
Vezéreljen a jóisten!
LÁNY
Odanyújtja csókra a homlokát. Az ajtónál találkozunk…
FIÚ
S ha nem: emléked örökké fogom őrizni.
LÁNY
Int neki: majd mint aki tojástáncot jár, az ajtóhoz szökdécsel. Nem nyávogott!
LÁNY
Egyszer. Egy egész picit.
FIÚ
Egy aknából ennyi már halálos.
LÁNY
Már azt hittem, magamtól is tudok röpülni.
FIÚ
Első szárnypróbálgatásnak nem volt rossz… Csukd be az ajtót, és gyere! Zárd kulcsra!
LÁNY
Jó, masszív ajtó. Ezen nem fog áthallatszani a nászindulónk… Csukni akarja.
Az ajtó velőtrázó nyikorgása. Ezzel átléptünk az akusztikának egy másik tartományába.
LÁNY
Az ajtó… Mért nincs megkenve?
FIÚ
Nincs megkenve, mert nem szoktuk becsukni.
LÁNY
Akkor hogy csukjam be?
LÁNY
Lassan próbálja megmozdítani.
Az ajtó fájdalmasan feldalol. Érzelmekben gazdagon.
LÁNY
Megtorpan. Még rosszabb. Ez hiányzott még a zenekarhoz: egy éneklő fűrész.
FIÚ
Emeld meg egy kicsit.
Az ajtó, kissé más hangon, de még idegtépőbben nyikorog.
FIÚ
Jobban!… Jobban emeld!
Az ajtó, sarkaiból kiemelve, lengedezik, majd dőlni kezd.
FIÚ
Felugrik, odafut, elkapja. Ezt jól megcsináltad!
LÁNY
Én? Elengedi az ajtót.
FIÚ
Talán én? De legalább ne engedd el!
LÁNY
De elengedem. Felöltözöm. Elmegyek.
FIÚ
Egyedül nem tudom visszatenni.
LÁNY
Akkor úgy hagyod. Hol a ruhám?… Megyek! Szervusz. Nekem ebből elég volt. Nem hallgatom a szemrehányásaidat. Öltözik, némán.
FIÚ
Most, hogy megvan a baj, elhagysz… Hát szervusz!
LÁNY
Megáll. Tisztára úgy beszélsz, mintha gyereket csináltam volna neked.
FIÚ
Erre elkezd röhögni, úgy röhög, hogy nem bírja tartani az ajtót, lefekteti a földre.
LÁNY
Ő is elkezd nevetni, állnak az ajtó két végénél, nevetnek.
FIÚ
Az ajtóra. Mit gondolsz, fiú vagy lány?
FIÚ
Meg kéne keresztelni.
FIÚ
Felőlem maradhat pogány… De valami nevet azért adjunk neki.
LÁNY
Nem tudom. Már olvastam…
FIÚ
Nem rossz… Éjszaka énekel a philoméla.
FIÚ
Csattog. A philoméla csattog.
LÁNY
Vegyük fel a picikét… Philoméla, Philoméla…
Felemeli az ajtót.
LÁNY
Mondd, hány kilóval született?
FIÚ
Ó, én nem panaszkodom… De a sarkai, meg ezek a zsanérok… Három zsanér!
LÁNY
Ne nevettess, mert elejtem.
FIÚ
Tegyük vissza a helyére. Tudod, milyen nehéz három zsanért visszadugni?
LÁNY
Te, ez egyre nehezebb.
FIÚ
Úgy is kell… Szépen gyarapodunk a súlyunkban… Philoméla rohamosan fejlődik. Na, hó-rukk!… Tartod?
FIÚ
Várj – te fogd itt, én fogom ott. Helyet cserélnek. Így jobb?
FIÚ
Akkor vissza az egész. Megint helyet cserélnek. A három lyukba egyszerre kell
beletalálni…
FIÚ
Csakis úgy érvényes… Rajta… Lassan…
LÁNY
Elsőre nem rossz eredmény.
FIÚ
Muszáj… Addig kell próbálni, amíg sikerül.
LÁNY
Gyorsan vagy lassan?
FIÚ
Most csináljuk gyorsan. Egyetlen mozdulattal… Hó-rukk! Bent van?
LÁNY
Félig… Légy szíves, és ne vigyorogj, olyan szemtelenül.
FIÚ
Te csak visszafojtod a nevetést. De te is nevetsz. Azt hiszed, nem érzem? Attól rázkódik az ajtó.
LÁNY
Kipukkan belőle a nevetés. Ne nevettess, mert kijön.
FIÚ
Is nevet. Hátha épp ettől rázódik bele.
LÁNY
Hajlandó vagy komolyan venni?
Csend.
Kis csend.
LÁNY
Mondd… Nem kéne megkenni?
FIÚ
Gondolod, hogy költsem föl az anyámat? „Mama, nincs egy kis krémje?”
FIÚ
Balta? Minek? Játsszunk indiánosdit? Vagy verjük szét Philomélát szilánkokra?
LÁNY
A baltát az ajtó alá kell dugni, s akkor jól lehet emelni.
FIÚ
Az emelés már megtörtént. Kiemelted.
LÁNY
Konyha, kamra, sufni?
LÁNY
Add ide a zseblámpát. Átveszi, kimegy.
FIÚ
Az ajtót tartja, csendesen beszél hozzá. Látod, Philoméla, mennyi baj van veled! Te is olyan vagy már, mint a nemzetközi helyzet. Itt bedugják, ott kijön. Pedig milyen jó volna, ha hagynád magad helyrerakni. Szépen megolajoznánk. Öröm volna veled együtt élni… Hangosan suttogva. Jössz már? Huhu!
LÁNY
Baltával be. A konyhaasztalon volt.
FIÚ
Az anyámnak olyan ösztönei vannak. Látod. Mindenre gondol. Kikészítette.
LÁNY
Elég rendetlen a konyhátok. Nem tudom, hány napja állhat az edény mosatlanul.
FIÚ
Beteg a takarítóasszony pár napja. Különben olyan rend van nálunk…
FIÚ
A nemzetközi helyzetet egy baltával megoldani?… Add ide! Én alul megemelem, te felül tartod. Gondolj arra, hogy Közel-Keletet tartod a kezedben.
FIÚ
Szinte hasal a földön, ahogy a baltával bajlódik. Akkor gondolj arra, hogy milyen jó lesz e mögött a baromi vastag ajtó mögött végigfeküdni a díványon. Szólhat a nászinduló… Te, én bevallom: nekem kell a szerelemhez a családi fészek melege, de kell az a biztonság is, hogy nem törnek ránk az…
Egész közelről egy erre jövő vonat robaja…
FIÚ
Vonat! Felugrik. A bölcsőbe Philomélával! Gyorsan földre ejtik az ajtót. Elkapja a lányt, és belehullnak a fotelba.
A vonat, amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik. Csend.
A fiatalok mozdulatlanul maradnak a fotelban.
LÁNY
Ez a vonat nem sípolt…
LÁNY
Ne törődj semmivel!… Még!
Megszólal a fotelnak eddig nem hallott rugózenéje. Már el is hallgat. Csend.
LÁNY
Fojtottan, dühvel, gyorsan. Gyáva, gyáva, gyáva!
LÁNY
Gyorsan. Egyszer. Gyáva!
LÁNY
Elkezd nevetni. Suttogni lehet, ugye?… Csak hangosan ne mondjam… Hangosan. Jaj, de gyáva, gyáva anyámasszony katonája!
FIÚ
Nem akarom, hogy felébredjenek.
LÁNY
Fent vannak. Réges-rég fent vannak.
LÁNY
De. De ők is gyávák.
FIÚ
Azt akarod, hogy lejöjjenek?
LÁNY
Te meg ne fojtogass!
LÁNY
Azért se! Most már azt akarom, hogy jöjjenek be. Kiáltva. Jöjjenek le!
FIÚ
Mit akarsz? Mit akarsz?
LÁNY
Jöjjenek le! Látni akarlak, hogy állsz előttük. Mit mondasz nekik… Megmondod-e, hogy a menyasszonyod
vagyok. Hogy feleségül akarsz venni… Hirtelen, elnyújtott kiáltással. Jóes-té-ét!
Csend.
FIÚ
Majdnem zokogva. Tudod, mit csináltál? Tudod, mit csináltál?
LÁNY
Most már konokul. Itt vagyok a házatokban. Mit tesznek úgy, mintha aludnának. Még egyszer, még hangosabban. Jóes-tét!
Csend.
LÁNY
Mit ijedezel? Ők is gyávák! Egyformák vagytok. Képmutatók vagytok.
LÁNY
Gúnyosan, nevetve. Szemet hunynak!… Hogy milyen aljasok – szemet hunynak,
nehogy kénytelen legyél feleségül venni. Mert ők ezt úgy tudják a maguk kispolgári, villatulajdonos fejükkel, ők
ezt megtanulták, hogy ha rajtakapnak egy fiút meg egy lányt, annak következményei vannak.
LÁNY
Azért is nevet, ezzel kínozza magát és a fiút. Megbeszéltétek, hogy ha zajt hallanak,
ne is törődjenek vele… Az anyád a kerítőd!
FIÚ
A lány fölé hajol, az arcába csap.
Csend. S a csendben távolról vonatsípolás. Meghallották.
FIÚ
Halkan. Dobd le ezt magadról.
LÁNY
Mert gyávák vagytok. Gyávák vagytok mind. Mozdulatlanul, mereven tartja magát.
A gyorsvonat közeledő zaja.
FIÚ
Ha nem volnának itthon?… Ha egyedül volnánk?… Ha senkim se volna?… Akkor igen?
A vonat zaja berobban a szobába.
LÁNY
Hangosan. Hova mégy?
FIÚ
Átkiabálva a zajt. Megnézem, hogy csakugyan alszanak-e?
LÁNY
Rávilágít a Fiúra a zseblámpával. Vigyázz, drágám, borzasztóan csikorog a lépcső.
FIÚ
Felnevet. Vigyázzak? Csak arra vigyázzak? Egy mozdulat. Most látjuk, hogy a kezében ott a balta. Indul.
FIÚ
Az ajtóból. Visszafordul. Nem ismered? Megszületett a második gyerekünk. Nagyon agresszív a kölyök… El.
A vonat zaja, csattogása most erősebben és hosszabban, mint bármikor eddig. De ezen át is halljuk, hogy a falépcsőn dobogva megy fel a Fiú. Ezek a zajok elektronikus zenébe átfogalmazva: azt az indulatot fejezik ki, amely a Fiút úgy hajtja fel a lépcsőn, hogy most már mindegy: legyen ő a Végzet.
LÁNY
Felkel, megkeresi egy kislámpa kapcsolóját, felgyújtja. Viselkedése ellentétes a tomboló zajjal. Otthonos érdeklődéssel szétnéz, birtokba veszi a szobát. Megtalálja a lámpa mellett a tranzisztoros rádiót. Felkattintja. Megnéz pár fényképet a falon, az asztalon.
Lágy zene. S a vonatrobogásnak közben lassan vége… Így aztán csak a zene.
LÁNY
Áll a szoba közepén. Felfigyel. S közben önfeledten dúdolja, amit a rádió játszik. Ledobott blúzát felteszi egy szék támlájára, hogy ne gyűrődjék. A szoknyáján valami pecsétet talál, azt kapargatja.
FIÚ
Harsány röhögéssel, dübörögve jön le a lépcsőn.
LÁNY
Felfigyel. Mi ez? Visszakuporodik a fotelba. Minden eshetőségre készen, feszülten figyel. Kicsit alattomosan és ugrásra készen.
A negyedik vonat elmegy, értelmetlenül
FIÚ
Be. S csak nevet. A balta nincs nála. Jó zene… A rádióhoz megy. Megerősíti. Rázza is magát hozzá.
LÁNY
Te! Rólad egyetlen fénykép sincs itt.
FIÚ
Csúnya gyerek voltam! Engem nem fényképeztek! Táncol.
FIÚ
Leveti magát egy másik fotelba, és nevet, nevet, görcsösen.
FIÚ
A szüleim… A kedves szüleim!… Az angyalok!
LÁNY
Felül. Mi lett velük? Nagyon kedvesen és csendesen. Gyere ide hozzám… Ne törődj velük… Bújj ide, na!
FIÚ
Feltápászkodik, még mindig egy-egy görcsös nevetéssel, odamegy a lány mellé, megáll… Kimaradtak!… Nincsenek is itthon…
FIÚ
Mit tudom én! Moziba mentek… Kirepültek. Huss!
FIÚ
Lakodalomba mentek… Elutaztak. Kivándoroltak.
LÁNY
És te nem tudtad?… Nem tudtad, hogy nincsenek itthon?
FIÚ
Ránéz. Csönd. Vállat von. Elfelejtettem.
LÁNY
Feláll. És mi meg itt járkáltunk lábujjhegyen. Mint a hülyék… Ha valaki látott volna minket…
FIÚ
Mímeli túlzottan. Mi voltunk Marcel Marceau egy űrutazási pantomimban… Mi voltunk az aknamezőre tévedt tiltott határátlépők…
LÁNY
De most nem recseg! Ide-oda lépked, szinte tánc ez is. Most nem nyikorog!… Most nem nyávog!… Most nincs nászinduló! Felugrik a díványra, azon táncol. A zenekar, amelyik befészkelte magát a rugók közé: nyugalomba ment! Szinte röpdös a díványon, mint egy labda.
FIÚ
És nem volt senki, de senki, akit felébreszthettünk volna.
LÁNY
Mozdulatlanul áll a díványon. Te! Hogy milyen hülye, értelmetlen volt…
FIÚ
Legalább kiderült… Most már azt csináljuk, ami tetszik. Odamegy a lányhoz, átfogja a lábát.
LÁNY
Egy mozdulattal elrúgja. Hagyj békén!
FIÚ
Mi bajod?… Csalódtál valamiben?
Csend.
LÁNY
Leszáll a díványról, körbejár a szobában, eloltja a rádiót, a kislámpát. S közben.
Philoméla testvérkéjét hol hagytad, drágám?
FIÚ
Fönt… Hirtelen. Mondd, ugye, te is tudtad, hogy nincsenek itthon… Amikor
hagytad, hogy fölmenjek. Mondd, hogy tudtad.
LÁNY
Nevet, vállat von. Nem mondom.
FIÚ
Örüljünk neki, hogy így történt. Meg akarja ölelni.
LÁNY
Elhárítja. Nem veszed észre, hogy most már az egésznek semmi értelme sincs?
FIÚ
Ha fent találtam volna őket – akkor volna értelme?
LÁNY
Mit csináltál volna?
FIÚ
Nem tudom… Nem tudom, mi történt volna.
LÁNY
Semmit se tudtál? Semmit se akartál?
FIÚ
Csendesen. Azt hiszem, amit a törvény előre megfontolt tettnek nevez, az is mindig
csak rögtönzés.
Vonatsípolás.
LÁNY
Látod, a vonatnak sincs most már semmi értelme.
Mozdulatlanul állnak egymással szemben. Így hallgatják az elrobogó vonat zaját is.
FIÚ
Ez az erkölcs. Amíg volt Isten, nem engedett csókolózni. Most nincs Isten, és most sem enged.
LÁNY
Szó nélkül öltözködni kezd.
Csend. S valami zaj.
FIÚ
Az ablak felé mozdul. A szűkölő állat félelme vett erőt rajta.
FIÚ
Megáll. Felemeli a földről az ajtót. Gyere! Mögéje állnak.
Az előszobában villany gyúl ki.
NŐI HANG
Azt ne mondd… Egy félórája integettem neked, hogy induljunk már.
FÉRFI HANG
Ahogy unottan, ásítozva megy fel a lépcsőn. Nem lehet elsőnek eljönni. Dúdol valami diákdalt. Visszaszól. Én nem tudom, minek kell a nőknek is érettségi találkozó!… Olts el odalent!
NŐI HANG
Ugye, hogy milyen öregek voltak mind?
A Fiú meg a Lány az ajtó alól tekintetükkel követik, a dobogás nyomán, a fejük fölött felmenő Szülőket. Közben az előszobában sötét lett.
LÁNY
Súgva. Nem tudtad, hogy érettségi bankettra mentek?
FIÚ
Fejét rázza. Elfelejtettem.
LÁNY
Kijön az ajtó alól. Jól eltoltuk ezt az éjszakát.
FIÚ
Biztos?… Próbálj csak visszaemlékezni rá… Emlékszel, egy nyári este együtt sétáltunk a töltésen. Néztük a felhőket, hogy mennek, hogy jönnek…
FIÚ
Itthon vagyunk. Ez a mi házunk.
LÁNY
Ezt csak úgy mondod.
FIÚ
Nem hiszed? Gyere be!
LÁNY
Kapukulcsod nincs a házhoz?… Te jössz, hogy talán egy galeri van bent, attól félek… Adj egy ernyőt.
LÁNY
A rádióra is azt mondtad, hogy nincs.
FIÚ
Mert nem akartam, hogy kinyisd.
LÁNY
De azt mondtad, hogy a fal tele van a gyerekkori fényképeiddel.
LÁNY
Odafönt szép gyerek voltál?
FIÚ
Gondolod, hogy minden ki van csinálva? A családi ház? Meg az eső?… Látod, igazi szüleim vannak… Fürdik az anyám. Énekel az apám.
Hallatszik is odaföntről.
LÁNY
A fürdőszobában eresztették a vizet, és valaki azt énekelte, hogy ez út hazámba visszavisz… Igazad van, ez is mintha csak most lett volna. Mondd, és mi lett a kislányunkkal?
FIÚ
Nagyon nehezen nevelhető gyerek volt. Folyton nyikorgott. Azt hiszem, féltékeny volt a szerelmünkre. Nem akarta, hogy kistestvérkéje legyen. Csak ő, csak ő! Azt akarta, hogy csak ő legyen a személyi kultuszunk kizárólagos tárgya… Ezért aztán felakasztottuk az ajtófélfára.
LÁNY
Ilyen szörnyű szülők!
FIÚ
Te csak ne beszélj! Az azáleát ki taposta le?
LÁNY
Egy csöppet elneveti magát.
FIÚ
Odamegy hozzá, megrendülten. Milyen gyönyörű voltál, ott villámfényben, ahogy rád tapadt a ruha.
FIÚ
Most próbáljuk meg, hogy tudunk-e repülni? Ugye álmodtad már azt, hogy röpülsz álmodban?… Micsoda boldogság! Nem is a repülés, hanem a bizonyosság, hogy tudok repülni. Hiszen én mindig tudtam, hogy tudok repülni, csak nem hitték volna el… Csak akarni kell, és máris suhansz te is a föld fölött, egy arasznyira… Eljutottunk a súlytalanság állapotába… Abszolút csend van, és nem recseg a padló. Felemeli, viszi. Olyan könnyűek vagyunk, mintha a Holdon lennénk.
LÁNY
Suttogva. Tegyél le!
FIÚ
Majd a díványra. Ott fogunk majd igazán repülni. Tudod, hol van bennünk a repülőközpont? Ahogy ölben tartja, a lány fenekére üt. Valahol itt. Ahol a madárnak a farktollai vannak. A szárnyakkal csak csapkodni lehet. Nem az igazi!… A mozdulatlan lebegés fent az égben. A súlytalanság. Az itt lakott bennünk… Lassan leteszi a lányt a díványra, lefekteti, éppen ráejti magát…
Szeretsz?
FIÚ
Dehogy nincs! S már kezdi is fújni Mendelssohn nászindulóját.
Csend.
LÁNY
Telefonálnak… Odafönt. Most tárcsázott.
FIÚ
Hirtelen rátörő félelme súlya alatt, kapkodó magabiztossággal. Megkérdi a pontos időt. Elállt az órája. Megkérdi a pontos időt… Fáj a vakbele. Mentők… Korán akar felkelni… Tűzoltókat hív. Az elektromos hősugárzó tüzet csinált…
LÁNY
Ne beszélj! Hallgass!
Csend. S a csendben hallatszik, hogy jönnek le a lépcsőn.
FIÚ
Felugrik, valami állati kétségbeesés uralkodik rajta. Az is baj volt, hogy te mindig gyűlölted az anyámat…
Vonatsípolás. Majd csend.
FIÚ
Szinte nyugodtan. Meglátod, hogy semmi okod nem volt a gyűlöletre. Kiugrik az ablakon. Elszalad az éjszakába.
A FÉRFI HANGJA
Ki van odabent?
Kis csend.
A VILLA TULAJDONOSA ÉS FELESÉGE
Be. Fiatalok még, 30–40 között. Az asszonyon hosszú hálóing, s ezen fésülködőköpeny.
A FÉRFI
Akárki van itt, figyelmeztetem, ellenállás felesleges, a rendőrség útban van. Felgyújtja a villanyt.
Most először: erős, szinte vakító fény.
FELESÉG
Na!… Csak korán kezdi. Határozottan. Mondja, mit keres maga itt?
LÁNY
Én se képzeltem ilyen fiatalnak magukat…
FÉRFI
Hogy jött be ide? Erre feleljen?! A bejárati ajtó zárva volt.
LÁNY
Nagyon esett az eső. Azért jöttünk be.
FÉRFI
A társa hol van? Hallottam a hangját. Férfihangot hallottam.
LÁNY
Hol van? Nem tudom. Jobban félt maguktól, mint én. Int az ablak felé.
FÉRFI
Az ablakon át megpróbál kitekinteni. …Túl sötét van.
A közeledő vonat zaja.
FELESÉG
Azt nézd meg, mi hiányzik!
LÁNY
Itt vagyok. Motozzanak meg!
FELESÉG
És a fiúja? Mondja, nem ebből a szomszédos javítóintézetből látogatott át hozzánk?
FÉRFI
A kérdés teljesen akadémikus. Egy ilyen magánlaksértés után, na hallod, úgyis odakerül.
LÁNY
Kiről beszél? Engem a maguk fia hozott ide.
Idebent csend. Kintről egy közeledő tehervonat erősödő csattogása.
LÁNY
Egyre hangosabban, hogy a vonat zaját túlkiáltsa. A maguk fia! A maguk imádott fiacskája! Aki becipelt ide engem, az ablakon. Aki egész éjszaka egyébről se tudott beszélni csak az anyukájáról, aki… Ahogy nézi őket, látja, hogy valami nem stimmel. Elhallgat.
Némán állnak. Vonatrobaj.
FELESÉG
Elég csendesen. De hisz nekünk soha nem volt gyerekünk.
LÁNY
Inkább csak szájmozgással… Egy fiú.
FÉRFI
Fejét ingatja. …Soha.
LÁNY
Az ablakra néz. Mintha kérdezné: hová menekülhetett szegény…
A vonat zaja mindent elföd. De hirtelen egy még erősebb sikoltása a fékeknek. A vonat
nagy csikorgással lassít, majd megáll.
Egymásra néznek: mi ez?
FELESÉG
Talán valaki meghúzta a vészféket…
FÉRFI
Órájára pillant. Tehervonaton?
FELESÉG
Hirtelen élénken. Nekünk nincs fiunk. És most adok csak hálát az istennek, hogy
nincs.
LÁNY
Én szívesen hozzámentem volna.
Csend.
FÉRFI
Valamit kezdett mondani. Hogy egész éjszaka miről beszélt?
LÁNY
Majdnem sírásba forduló görccsel. Magukról… Magukról… Értik ezt? Magukról!
Csend. A töltés felől valami zaj.
FÉRFI
Majd a rendőrség kideríti, ki volt…
FELESÉG
Már itt lehetnének.
FÉRFI
Az ablaknál. Valami történt a töltésen. Lehet, hogy ott álltak meg.
LÁNY
Most jön ki belőle a sírás.
FELESÉG
Nem értem… Nem értem…
FÉRFI
Idegességében, már csak azért is, hogy beszéljen. Az az ajtó? Miért van ott az az ajtó?… A hálószobánk előtt egy fejszét találok. Itt meg az ajtó…
LÁNY
Könnyein át, elmosolyodik. Ők voltak a mi gyerekeink… Az ott Philoméla.
Csend.
FÉRFI
Philoméla!… Feleségéhez. Hallod? Philoméla…
FELESÉG
Tulajdonképpen nekünk is lehetne egy akkora fiunk. Az érettségi találkozóra sokan elhozták a fiukat…
FÉRFI
Lányhoz. Ha utánamenne, és találkoznék vele…
FELESÉG
Igen, igen! Mondja meg neki, hogy egyáltalán nem haragszunk.
FÉRFI
Nem vagyunk olyan emberevők! Kedélyes hanggal próbálkozik. Még mit nem!
LÁNY
Azt ő tudja! Mondta, hogy milyen kedvesek lesznek hozzám is.
FÉRFI
Feleségére néz. És mondja meg neki, hogy szeretnénk megismerni.
FÉRFI
Hozza vissza!… Igen, igen! Ha egyszer máskor erre járnak, csengessenek be!
LÁNY
Lehet, hogy odakint vár! Ahogy szalad ki. Visszahozom.
FÉRFI
A napokban olvastam a filozófus Alain egyik könyvében egy szép passzust…
FELESÉG
Gyorsan rendezget. Tegyük inkább helyre ezt az ajtót… Ha csakugyan visszajönnének…
Felemelik.
FÉRFI
Idéz. „Amikor a feltételezett tolvajt meghallottam az ajtó mögött…”
FELESÉG
Most képzeld el, hogy valóban nekünk is lehetne már egy nagy fiunk.
FÉRFI
És egy ilyen unokánk! Nevet.
FELESÉG
Valamit kezdtél mondani: hogy a tolvaj, a feltételezett tolvaj…
FÉRFI
Igen, igen… „Hogy a kulcslyukon át hallgatom a visszafojtott lélegzetét, és az ő lélegzete az én lélegzetem volt.”
LÁNY
Bejön. Némán megáll. Csend. …Késő.
A villa tulajdonosai mozdulatlanul, kezükben az ajtóval.
Függöny
Mennyből egy angyal
Egy lakótelepi toronyháznak valamelyik nem tudom, hányadik emeleti lakásában. Forró nyári este, vasárnap, mindenütt minden ablak nyitva. Az ablakokon és a falakon ki- át- és behallatszik a különböző televízió- és rádióadók késő esti műsora. Szórakoztató zeneszámok, filmdialógusok stb.
Lakószoba. Az ágyon egy nő zokog. Nem szól senki másnak a sírása – egyedül van a lakásban. Most csapták rá, most zárták rá az ajtót. Megszégyenülés, tehetetlenség és reménytelenség van ebben a zokogásban.
Hirtelen indulattal felpattan, és kifut a csöpp előszobába, és nyitni akarja a bejárati ajtót. Rázza.
AZ ASSZONY
Itt vagy még? Ne zárd rám az ajtót!… Azt hiszed, nem tudom, hogy kint lapulsz az ajtó előtt? Hova tetted az én kulcsomat?… Addig verem az ajtót, amíg kijönnek a szomszédok… Veri az ajtót. Abbahagyja. Úgy látszik, elment… Csendesen visszajön a szobába. A sírásnak az utóhüppögése még megrázza. Az ablakhoz megy. Milyen egyszerű volna most… De hirtelen kiabálni kezd annak, aki most léphetett ki a kapun. Gyere vissza!… Tessék visszajönni! Akihez kiabál, nem reagál erre. Úgy látszik, megy tovább vagy beült az autójába. Az asszony elnyújtottan hajítja utána a végső kétségbeesés sikolyát. Mire visszajössz, már nem találsz!… Engem már nem találsz!
EGY HANG
Valamelyik ablakból. Ab-la-ak! Hagyják már abba ezt a cirkuszt!… Hogy nem tudják csukott ablaknál elintézni?
AZ ASSZONY
Jó, jó, jó… Nem hangosan, de mégis annak, aki rendre utasította. De nagyra vannak, akik azt hiszik, hogy náluk minden rendben van. Becsapja az ablakot.
Ettől kezdve a kinti zajok sokkal tompábban hallatszanak.
AZ ASSZONY
Kitör belőle megint a sírás, az ágyra veti magát, és a párnába fúrja a fejét. Az így elfullasztott hangján. Nem… Nem… Én ezt nem bírom tovább… Aztán gyorsan kifújja az orrát, és tárcsázni kezd egy számot. Jaj, ne haragudj!… Nem tudtam, hogy ennyire késő van… Jó neked! Ilyen kánikulában én nem bírnék aludni… A rutin panasza, ki tudja, hányadszor. Anyám, én ezt nem bírom tovább!… Az anyjával szólva régi hangsúlyok is visszajárnak, gyereklogikátlanság és gyerekbánat. Annál inkább, mert az anyja, feltehetően unja a megszokott panaszokat, aludni szeretne. Ezért is lesz – gyerekesen – akaratoskodóbb, nyűgösebb az asszony panasza. Most kell rájönnie, hogy csakugyan menthetetlenül és teljesen egyedül van. Addig nem nyugszik, amíg meg nem öl! Ő is szenved, tudom… Féltékeny…
Rövid, éles csengetés az ajtón.
AZ ASSZONY
Valaki becsengetett… Nem nyitok ajtót. Még ha akarnék, se tudnék. A szomszédból szokott ilyenkor átjönni az az asszony, szívcsöppeket hoz. Valériánát. És cserébe meséljem el neki a lelkemet… Miért, te egyáltalán nem vagy kíváncsi rá, hogy mi van a lányoddal?… Botrány volt. A szokásos hétvégi műsor. Túl hosszú a vasárnap neki. Nem bírja ki. Eddig én azt hittem, fél a botránytól. Már ezt se. Neki ez is mindegy. Mire majd előkerül, leissza magát. Ha előkerül. Ilyen állapotban lehet, hogy karambolozni fog… Mert addig nem nyugszik, amíg valami nem történik… Várj, kinyitom a rádiót.
Rádió. Totóeredmények.
AZ ASSZONY
Dehogyis totózunk! Szerintem, úgyis az a baja, hogy túl jól megy neki. Ő meg azt mondja, hogy nekem túl jó a dolgom… Muszáj kinyitni, mert itt a falakon is áthallatszik minden… Hát ha altatót vettél be,
akkor aludj, anyám! Majd én is keresek itthon altatót, beveszem, és én is aludni fogok, szépen. Megmondtam neki, hogy nem fog viszontlátni… Arra megy ki minden, hogy végezzek magammal… Jó, elzárom, majd megpróbálok szordinóval beszélni.
A rádiót elhallgattatja.
AZ ASSZONY
Egyáltalán nem szordinóval. Szerintem nem véletlen, hogy ilyenkor a
pálinkát is kint hagyja nekem az asztalon. Hogy legyen miből erőt merítenem… Nevet. Nem, nem iszom, jaj, dehogyis… Pedig iszik. Miért, ha azt
mondanám, hogy öngyilkos leszek, most idejönnél, anyám?… Na? Mondom… Te engem nem is arról
akarsz lebeszélni, hogy öngyilkos legyek, hanem csak arról, hogy neked ne jelentsem be előre… Már játszik, ugratja az anyját. Hogy neked ne lehessen
lelkiismeret-furdalásod a temetésen… Nem esküszöm meg!… Édes anyukám, ne sírj, na!… Látod,
neked is kéne egy szomszéd, aki ilyenkor bevinne neked valériánát…
Mióta a rádiót elhallgattatta, valamelyik közeli ablakból áthatóan szól Csajkovszkij
I. vonósnégyesének szívszorongatóan szomorú lassú tétele. Magnóról vagy hanglemezről szól, mert amikor vége lesz, más nem jön utána. Hamar kiderül, hogy ahonnét hallatszik, ott jóformán mindig csak ezt hallgatják, mániásan meg-megújrázva, a megittasodásig.
Egy erőteljes koppantás az ablaküvegen. Egy árnyék az ablakban.
AZ ASSZONY
Mindig a telefonba. Szent isten! Valaki áll az ablakban, és engem néz…
Honnan beszélnék? Hazulról! Igen, itt a tizenegyedik emeleten…
Valaki türelmetlenül ütögeti az ablakot, és most benyomta. A kinti zaj és Csajkovszkij most hangosan.
A FIÚ
Ne tessék megijedni!… Már felnőtt vagyok!…
AZ ASSZONY
Telefonba. Leteszem! Mondom, hogy nem vagyok részeg! Lecsapja a kagylót.
A FIÚ
Csakugyan ne tessék most inni… Nem tesz jót.
Kis csend.
AZ ASSZONY
Hogy mászott ide fel?
A FIÚ
Csak átmásztam. Ugyanezen az emeleten lakunk… Itt lakom… Meg akartam kérdezni, hogy nincs-e
valamire szüksége a néninek… Annyira tetszett sírni…
AZ ASSZONY
Nem fél, hogy leesik?
A FIÚ
Azért kellett benyomni az ablakot, hogy kapaszkodni tudjak. Amikor csukva volt, megijedtem. Még
szerencse, hogy nem tetszett kilincsre zárni. Kicsit liheg.
AZ ASSZONY
És a lába alatt van valami?
A FIÚ
Persze, ez a párkány. Az a fontos, hogy ne csússzon meg az ember lába. Ezért jöttem mezítláb.
AZ ASSZONY
Azt hiszem, azért jobb volna, ha bemászna.
A FIÚ
Persze, ha meg tetszik engedni…
A FIÚ
Megy egyedül… Gyerekjáték… Behuppan a szobába. Nevet. Akkor hát
itt vagyok!… Olyan sokáig visszatartottam a lélegzetemet, hogy most muszáj ilyen nagyokat lélegezni.
AZ ASSZONY
Ha a szülei megtudják! Nagyon ki fog kapni… De azt hiszem, még én is.
Kis csend: a bizonyosság. Az asszony kérdései a hulló kő gyorsulásával érnek a tényhez.
A FIÚ
Tíz éve. Már tíz éve…
AZ ASSZONY
Mibe halt meg?
AZ ASSZONY
Nagy lélegzetet vesz hirtelen, hiszen sejtette, tudta: ezt várta. És elkezd sírni. Csendes, tiszta sírással. Nem magáért sír. Egy másik szegény, ismeretlen asszony sorsa ütötte szíven, azt siratja. Meg aztán siratja úgy általában az asszonyok sorsát.
A FIÚ
Ne tessék sírni… Én éppen ezért jöttem, hogy megkérjem, ne tessék úgy kétségbeesni. Nem érdemes.
Én tudom… Tessék elhinni nekem.
AZ ASSZONY
Elhallgat. Megtörölgeti a szemét. S csendesen mondja, mert belátja az összefüggéseket. Hát… ezért jöttél át, ilyen nyaktörő úton?
A FIÚ
Ezért… Hirtelen élénkebben, magyarázóan. Csengettem én előbb. S hogy
nem tetszett ajtót nyitni, kicsit megijedtem.
AZ ASSZONY
Nagyon derék fiú vagy.
A FIÚ
Nem akarja, hogy dicsérjék. A Csajkovszkijra. Tetszik ezt hallani? Dúdolja is. Rá-rá-rá-rá… A vége, itt! ez a legszebb! Hat és fél perc ez a
tétel. Akkor tettem föl, amikor kimásztam. Hogy tudjam, mennyi idő telik el… Vége!
A zene elhallgatott.
A FIÚ
Élénken folytatja. Ugyanis rendkívüli körülmények közt az ember elveszíti
az időérzékét. Sarkadinál olvastam egy fiúról, aki egy kútban töltött egy álló napot, és közben azt hitte,
hogy az egész nem tartott csak egy-két órát.
AZ ASSZONY
Én azt hittem, hogy az idő ilyenkor hosszabbnak látszik.
A FIÚ
Én is! De tetszik látni, épp ellenkezőleg, rövidebbnek… Nevet. Azért
nekem épp elég hosszú volt, amíg átmásztam.
AZ ASSZONY
Nyelt egyet. Öt perc?
A FIÚ
Lehet. Annyi lehetett, kábé. Az órámat levettem, hogy ha leesek, azt azért mégse törjem össze. Az apám küldte, nagyon jó óra. Automata. Attól jár, hogy én élek.
AZ ASSZONY
Mért mindig ezt a szomorú lemezt hallgatod?
A FIÚ
Nagyon tetszenek már unni?
AZ ASSZONY
„Na, megint szól a búval bélelt muzsika!” – szokta mondani a férjem… De nekem tetszik.
A FIÚ
Halkan fütyüli. Kicsit búvalbélelt. Nevet.
A FIÚ
Ha annyit hallom. Az őslemezt még anyuka kapta a névnapjára egy ismerősétől. Kint volt ösztöndíjas, és ezt hozta neki. Kint nagyon olcsó a lemez. Az apám ezért is féltékeny volt. De azért hagyta, hogy hallgassuk… S fütyöli megint tovább.
AZ ASSZONY
Mondd! Itt történt?
A FIÚ
Anyukával? Dehogyis. Hisz talán ez a lakónegyed még meg se volt akkor.
Csend.
A FIÚ
…Az apám aztán nem akart tovább abban a faluban maradni. Aztán azt mondta, hogy nem bír abban az országban sem maradni. Kiment dolgozni Algériába.
AZ ASSZONY
Nekünk is van ott ismerősünk.
A FIÚ
Az apám olajat fúr.
A FIÚ
Nincsenek. Egy se. Jó volna… Tulajdonképpen nem. Jobb, hogy nincs.
AZ ASSZONY
Nagymamáddal élsz?
A FIÚ
Nem. Egyedül. Én már felnőtt vagyok.
AZ ASSZONY
Folyton kérdezősködöm. De látod, én semmit, de semmit se tudok rólad. Te pedig mindent tudsz
rólunk.
A FIÚ
Itt csakugyan vékonyak a falak. Minden áthallatszik, de minden.
AZ ASSZONY
Nem is csak az, ha veszekszünk?
A FIÚ
Kitér, de határozott. Minden.
AZ ASSZONY
…Ha jóba vagyunk? Kicsit nevet, úgy kérdi.
A FIÚ
Az is. Nincs abban semmi.
AZ ASSZONY
A te szüleid szerették egymást?
AZ ASSZONY
Akkor miért kellett az édesanyádnak meghalnia?
A FIÚ
Ezen én is nagyon sokat gondolkozom azóta. Maga mit gondol?
AZ ASSZONY
Féltékeny volt az apád?
A FIÚ
Hevesen. Nem ez a lényeg!
AZ ASSZONY
…Hát igen. Én is azt hiszem. Nem ez a lényeg. De ezt nem mondja ki senki. Te borzasztóan okos fiú
lettél ebben a sok gondolkozásban.
A FIÚ
Később aztán sok mindent elolvastam, ami az öngyilkosságról szól. Kiderült, hogy nyáron felszökik
a statisztika. Vasárnap pláne.
AZ ASSZONY
És most kiszámítottad, hogy féltékenység, nyár, szomorú vasárnap! Még fel is nevet ezen.
A FIÚ
Nem kellett nagyon számítgatnom.
AZ ASSZONY
Anyukád is – nyáron?
AZ ASSZONY
Hirtelen. Mondd, ugye, megcsókolhatlak?
AZ ASSZONY
Megcsókolja. És köszönöm… Tulajdonképpen nekem is lehetne már egy ilyen nagy fiam. Vagy majdnem. Nem?
A FIÚ
Á!… Még biztosan nem.
A FIÚ
Ha megint meg akar csókolni, ne mondja azt, hogy a fia lehetnék.
AZ ASSZONY
Bemászik egy kisfiú. És nézzenek oda! Miket tud mondani! Voltál már szerelmes? Hogy nem válaszol, ugratja. Na. Kiderül, hogy még nem is voltál.
AZ ASSZONY
Talán bizony verseket is írsz?
A FIÚ
Írok. Mit szól hozzá.
AZ ASSZONY
Mondj el egyet!
A FIÚ
Nem kell kéretni. Mondja, szavalja, skandálja ellenállhatatlanul. „Sötétben mozdul a kamasz, számlálja toronyóra ütését. Habos holdfény s az ablakkeret vörhenyes árnya borul az ágyra. – Sóhajt: Lányok, mért kerültök el? ma tudnék szeretni, lányok…”
AZ ASSZONY
Nagyon szép! És igaz is?
A FIÚ
Így igaz… Tetszett?
A FIÚ
Akkor bevallom: nem is én írtam.
A FIÚ
Én magamtól még soha nem tudtam így kifejezni magam. Nincs tehetségem… Csend, majd. Amikor átjöttem ide, nem akartam lepillantani, nehogy szédülni kezdjek. Kiválasztottam egy csillagot, a Nagy-Göncöl hátsó kerekét – azt néztem, végig.
AZ ASSZONY
Nem is tudtam, hogy innét lehet látni csillagot.
A FIÚ
A lakásból nemigen lehet. Az utcáról se. Otthon lehetett. Én gyerekkoromban úgy ismertem már az eget, akár a tenyeremet… Tessék csak eloltani a villanyt!… Nézze!
AZ ASSZONY
Tulajdonképpen miért nem tegezel vissza? Ha már csakugyan felnőtt vagy…
Ettől kezdve a Fiú kerüli a megszólítást.
A FIÚ
Az embernek az az érzése, hogy ilyen magasból nagyobbnak látja a csillagokat. Az apám mondta, hogy
Afrikában amikor repültek, öklömnyi nagyoknak látszottak a csillagok.
AZ ASSZONY
Szép lehetett.
A FIÚ
És alattuk meg a rengeteg olajkút csúcsán a lobogó lángok…
AZ ASSZONY
Mi minden évben utazunk valahova. De ilyesmit még sohase láttunk… Mesélj!
A FIÚ
Ugye, nem baj, hogy átjöttem?
AZ ASSZONY
Ó, remélem, uram, hogy majd máskor is megtisztel kedves látogatásával.
A FIÚ
Ez azt jelenti, hogy most menjek el?
AZ ASSZONY
Nem… Csak felgyújtom a villanyt.
A FIÚ
Én szívesen maradok.
AZ ASSZONY
Tulajdonképpen nem is tudnálak kiereszteni. Valahol elhánytam a kulcsot.
A FIÚ
Be vagyok fizetve. Vendéglőben.
AZ ASSZONY
És vasárnap? Melegítsek neked vacsorát? De meg kell mondanom, hogy én nem vagyok valami híres
háziasszony.
A FIÚ
Az anyám se szeretett főzni. Mindig mirelitet melegített. Most persze visszasírja az apám, amikor a szárított tevehúst eszi.
Nevetnek.
AZ ASSZONY
Azért felfogadnál engem házvezetőasszonynak?
A FIÚ
Persze. Csend. Ez komoly. Az apám akart is keresni valakit, mielőtt elment. Hogy lakásért főzzenek rám. De aztán nem volt már ideje foglalkozni ezzel is.
AZ ASSZONY
Valami kis rosszízű nevetéssel, amely a férjének szól. Úgyis azt mondják rám, hogy az a bajom, hogy nem dolgozom semmit. Egy pillanatnyi csend. Jön fel a lift.
A FIÚ
Megértette, hogy valószínűleg most jön meg a férj. Nyugodtan mondja, mintegy a vizit summázataként. Ha stopperórával mértük volna az időt: kiderülne, hogy alig vagyok itt tíz perce… Hirtelen. Ugyanúgy nem lehet mérni ezt az időt idebent, mint kint a párkányon, ahol szédül az ember… Én azt már sokszor elképzeltem, hogy átjön… átjössz…
Nyitják az előszobaajtót.
A FIÚ
Elhúzza a száját. Agyonüt?
AZ ASSZONY
Talán nem… Egy lelkes háziasszony hangján kezd kiabálni. Gyere, gyere! Nézd már!… Milyen kedves vendégünk van!
A FÉRFI
Bejött. Egy pillanatnyi csend. A kedves vendégnek már nem volt ideje
felöltözni. Húzza csak fel nyugodtan a cipőjét, fiatalember.
A FIÚ
Nincs cipőm. Így jöttem…
A FÉRFI
Azt hittem, hogy már csak a Váci utcán lehet mezítlábas cigánygyerekeket látni. Mert az a magyar Piccadilly. Írják…
AZ ASSZONY
Itt lakik a házban.
AZ ASSZONY
Tudod jól, hogy milyen állapotban hagytál itt!
A FÉRFI
De jött ez a mezítlábas, és megvigasztalt.
AZ ASSZONY
Megmentett… Ő mentett meg attól…
A FÉRFI
Mitől? Kimondani sincs bátorságod, hát még megcsinálni.
AZ ASSZONY
Volt! El voltam szánva! El voltam szánva mindenre!
A FÉRFI
De jött az angyal. Az őrzőangyal. Mentőangyal.
AZ ASSZONY
Nincs jogod gúnyolódni!
A FÉRFI
Megadtam a tiszteletet. Angyal! Hirtelen. Ki adott neked kulcsot ehhez a lakáshoz?
A FÉRFI
Kulcs nélkül jöttél be? A kulcslyukon? Én amikor elmentem, kétszer ráfordítottam a kulcsot. És most is rá volt fordítva kétszer… Hogy jöttél be?
A FÉRFI
Az ablakhoz megy, kinéz. Hülyének néztek?
AZ ASSZONY
Ne hajolj ki úgy az ablakon.
A FÉRFI
Én nem fogok kiesni… Azt mondod, hogy ezen a párkányon másztál át ide?
A FIÚ
Próbáltam az ajtón bejönni. Csöngettem. De nem nyitottak ajtót.
A FÉRFI
És miért volt olyan ellenállhatatlanul fontos neked ide bejönni? Átintegetett neked az ablakból a néni?
AZ ASSZONY
Szégyelld magad!
A FÉRFI
Nem először találok itt szomszédokat. Egyszer egy nyugdíjas bácsi konyakozott itten. Húsvétkor egy
szabadságos kiskatonát találtam itt.
AZ ASSZONY
Ne higgyen neki! Ez nem igaz! Egy szó se igaz!
A FÉRFI
Lehet, hogy a katona is angyal volt. Nevet. Mindenki angyal!… Csak én
vagyok ördög, ugye? A részeg emberek filozofálgatásával. Jó, hát akkor
ördög vagyok. Mert annak is kell lenni. Angyal is van. Ördög is van. Elvégre az ördög is isten
teremtménye. Meg a farkas is. Meg a sakál is… Mondj még ilyen állatot!
A FÉRFI
Róka! Jó, jó!… Róka. Én is mondani akartam. És kettőnk közül melyikünk a róka? Te vagy a róka, aki tyúkot lopni jársz… Vagy én vagyok a róka? Aki elharapom egy kiskakas nyakát… Öreg nyugdíjas már volt. Szabadságos katona már volt. Kiskakas még nem volt… Tudsz-e már kukurikulni?
A FÉRFI
Árva? Szegény fiú! Ki fog akkor téged megsiratni?
AZ ASSZONY
Nem engedem, hogy hozzányúlj!
A FÉRFI
Egy ujjal se fogok hozzányúlni… Felőlem: elmehet… Elmehet!
AZ ASSZONY
Hát akkor köszönöm, hogy átjött. Örülök, hogy megismertem. Jó éjszakát. Egy anyai csók a homlokára…
A FÉRFI
El is fordulhatok.
AZ ASSZONY
Nem szükséges… És most: tűnés! Tűnés!
A FÉRFI
Úgy látszik, mégiscsak illendő volna elfordulnom. Nehezen tud megválni tőled, az árva…
Indulna, de a férfi elébe áll.
AZ ASSZONY
Mért állod el az útját?
AZ ASSZONY
Engedd, hogy kimenjen!
A FÉRFI
Az ajtón? Miért kell egy angyalnak ajtó?
AZ ASSZONY
Engedd ki! Azt mondtad, mehet…
A FÉRFI
Én engedem… Mehet… Isten hírével… Ott, ahol bejött.
Csend.
A FIÚ
Nem… Nem!… nem merek…
Csend.
A FÉRFI
Há! Gondoltam én mindjárt, hogy ennek a fiúdnak is csináltattál egy kulcsot a lakáshoz… Még hogy a párkányon mászott át! Mert mit el nem lehet hitetni azzal a hülye férjjel!… Kifelé!
A FIÚ
Ha lenézek, szédülök. Most sokkal magasabb, mint volt.
A FÉRFI
Ott jött, vagy nem ott jött?
AZ ASSZONY
Ott jött. De még egyszer nem engedem!
A FÉRFI
Persze, kifogyott a szusz. Most kivan a gyerek. Hát reszkető térdekkel nem is nagyon biztonságos.
A FIÚ
…Az autók odalent most csak akkorák, mint a bogarak.
A FÉRFI
Úgy látszik, az erejével együtt elhagyta a bátorsága is.
A fiú felugrott az ablakpárkányra.
AZ ASSZONY
Ne! Nem bírom nézni!
A FIÚ
A csillagok sokkalta nagyobbak lettek…
A fiú a párkányon áll.
A FÉRFI
Ne nézz oda! Forduljunk el!
AZ ASSZONY
Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos!
A FÉRFI
Ne kiabálj! A cirkuszban is csend van, amikor elkezdődik a nagy szám fent a kupolában… Rágyújtasz?
AZ ASSZONY
Halkan. Gyilkos…
A csendben, valamelyik távolibb nyitott ablakból egy ócska operett slágere hallatszik valami egykori, múzeumi felvételről.
A FÉRFI
Megmondtam, ugye hogy megmondtam: ha legközelebb rajtakaplak valakivel, az megjárja.
AZ ASSZONY
Ennek a fiúnak az anyja… Elhallgat.
A FÉRFI
Beszélhetsz nyugodtan. Már kimászott. Mi van az anyjával?
AZ ASSZONY
Öngyilkos lett.
A FÉRFI
Szegény. Családi terheltség. Így mindjárt érthetőbb lesz az ő öngyilkossága is… Nem kell befogni a füled. Nem hallod?
AZ ASSZONY
Ne nyúlj hozzám!
A FÉRFI
…Jól nevelt fiú. Nem fog sikítani. Diszkrét szerető… Hogy földet ér, az meg nem is hallatszik föl ilyen magasra… Vékony csontú kis kakas volt.
AZ ASSZONY
Kínozol… Úgy beszélsz róla, mintha már vége volna. Élvezed… Engedd el a kezem!
A FÉRFI
…Régen volt, amikor utoljára így fogtuk egymás kezét.
AZ ASSZONY
Gyilkos… Hóhér…
A FÉRFI
És ha igen? Féltékenység: enyhítő körülmény. Te pláne megbocsáthatod.
AZ ASSZONY
Normális vagy te?
A FÉRFI
Nem tudom… Tőle is megkérdezted, amikor bemászott? Nem vagyunk azok.
AZ ASSZONY
Öt percig tartott, amíg átjött.
A FÉRFI
Akkor még nincs a feleúton se… Ne nézz ki! maradj… Imádkozni, azt lehet. Őt most úgyis csak az imádság tartja – így mondják.
AZ ASSZONY
Verseket is írt…
A FÉRFI
Az ábrába ez belefér. Versek! És ez a felhergelt kamaszképzelet… Így imádod? Le is térdelsz?
AZ ASSZONY
Nézd! Nézd, hogy remegett tőled! Itt állt, amikor bejöttél… Megizzadt a talpa… Itt a két lábnyoma….
A FÉRFI
Rossz jel. Az izzadt láb csúszik.
Az asszony leborult a földre. Veri öklével a padlót.
A FÉRFI
Összetöröd magad…
AZ ASSZONY
Ne nyúlj hozzám!
A FÉRFI
Csitt, csitt! Felteszlek az ágyra.
AZ ASSZONY
Egyetlen lépést se tett soha senki se értem… Egyetlen lépést se!
AZ ASSZONY
Mindenki tudja meg!…
A férfi felkattintott valami kis rádiót. A műsort záró időjárásjelentés egy forró augusztusi napról.
AZ ASSZONY
Ne fogd be a szám! Hallják meg! Elfullad a hangja.
A férfi felteszi a nőt az ágyra. Birkóznak, ölelkeznek.
HANGOK
Ablak! Ablak! Ilyen későn ne tessék rádiózni!
Kint ablakcsapódások.
Megszólal valahonnan a Csajkovszkij-vonósnégyes.
A FÉRFI
Hallod? Ez a búvalbélelt muzsika! Megint.
AZ ASSZONY
Hazaérkezett… Hazaérkezett! Ti-rá-rá-rá, ti-rá… Dúdolja a fájdalmas dallamot, most mégis diadalmasan.
A FÉRFI
Látod, nem vagyok gyilkos. Na, mit szólsz?
AZ ASSZONY
Csendesen, nem ellenségesen, de cáfolhatatlan érvénnyel. De. Akkor is. Az vagy. Gyilkos.
Ölelkeznek.
Egy pillanatig hallatszik még a Csajkovszkij-vonósnégyes, szívet szorító fájdalommal…
Függöny
Kalóz
Egy férfi fekszik a fűben, a dombon, hallgatja a madarakat – a hosszú légiúttól kissé zúgó füllel –, s bámulja a másfél percenként elhúzó óriásgépeket, hogy milyen lomhák, és hogy szemmel láthatólag hogy veszítik súlyukat, ahogy emelkednek… Olyan kényelmesen heverészik ott, mintha ajándékba kapta volna ezt a nyárvégi délutánt. Még a cipőfűzőjét is kioldotta.
Nem messze innét, alig száz méterre, lent a domb lábánál óriási üvegfalú csarnok. A nemzetközi repülőtér főépülete. A dombról jól be lehet látni a repülőtér életébe. Kirándulóhely lett ez a domb.
A közeli padon egy öregember újságot olvas. A hozzátartozó kisfiú, valamivel odébb, a földet piszkálja.
Madárhangok.
Valami ritkán hallható madár hangja is. Tiü-tiü-prrr-tiü-tiü…
Ezt aztán egy percre elborítja egy felszálló repülőgép robaja.
Majd ugyanolyan hirtelen csend lesz. S a csendben megint a madárhangok. Köztük az ismeretlen, ritkán hallható madárnak a hangja: Tiü-tiü-prrr-tiü-tiü.
Milyen madár? Mindegy. Hiszen azoknak az embereknek se tudjuk a nevét, akik a jelenetben majd beszélgetni fognak. Sem a fiatalemberét nem tudjuk, sem az öregemberét, sem a rendőrét (sőt, róla még azt se tudjuk, hogy igazi rendőr-e, vagy csak afféle ügybuzgó állampolgár, aki mindjárt fontoskodik és intézkedik, ha meglát egy idegent, levetett cipővel s madárfüttyöt hallgatva – pláne). A motozónak sincs neve. Persze, semmi se volna egyszerűbb, mint nevet adni a szereplőknek. De ettől meg felesleges fontosságot kapnának. Elnehezednének. Tegyük fel, hogy a padon most újságot olvasgató öreg nyugdíjasról megtudjuk, hogy Dr. Anton Stauffernak hívják. Ettől mindjárt olyan lenne, mintha egy húszkilós ólomdarabot tettünk volna a zsebébe. Vagy egy húszkilós sajtot.
Rövid a történet. A figurák is tünékenyek. Az egyikük el is száll. Ne hurcoljanak hát magukkal túlsúlyt. Maradjanak névtelenek. A figyelmes olvasó úgysem fog összetéveszteni egy rendőrt egy gyanús idegennel. (Rádióban meg úgyis világos: ki kicsoda, hiszen mindegyik figura más-más színész hangján beszél.) Csak az unokának van neve – Bobó. Így szólítja őt a nagyapja.
– Bobó!… Bobó! Ez milyen gép volt?… Na?… Bobó! Nem tudsz felelni, ha kérdezlek?… Bobó! Mit piszkálsz ott a földön? Téged a bogarak jobban érdekelnek, mint a legmodernebb repülőgépek?
Semmi válasz. A nevelési csőd nyilvánvaló.
Ilyen egyoldalú párbeszédbe nemigen illik beleszólni, de a fiatalember beleszól. S ráadásul olyan hangon, mint aki semmi felháborítót nem talál a gyerek viselkedésében. Mintha egy mintagyerekről volna szó, úgy kérdi:
– Az unokája?
– Az. – S az öreg a további beszélgetést elvágja azzal, hogy eltűnik nyitott újságja mögött. Így nem veszi észre, hogy a fiatalember feláll, és odajön melléje. Levetett cipőjét a kezében hozza. Persze hogy nem is lehetett hallani a lépteit.
– Szabad ez a pad?
Nem mindjárt jön a felelet, s nem is túl szívesen.
– Csak tessék!
– Nem zavarja, hogy levetettem a cipőmet?
– Ha úgy gondolja, hogy itt már kívül került a civilizáción…
Az újság hangos zörgetése zárja le a mondatot. De a fiatalember azért beszél tovább.
– Szörnyű, hogy bedagadt a lábam a cipőbe a hosszú úton! Érdekes, hogy a repülőgépen légkondicionálás van, de mégis megérezzük valahogy a kinti ritkább levegőt. A régi típusú töltőtollakból kibugyog a tinta, és a láb megdagad… Nem zavarja, ha a zoknit is leveszem?
– Ez a domb éppúgy a magáé, mint az enyém… Ön tehát valamelyik géppel érkezett?
– Igen… S azt hiszem, baj lehetett a légkondicionálással. A fogam is sajgott útközben. A fog gyökerén lapuló kis gennyzacskók kitágulnak a csökkenő légnyomásnál. Itt lent aztán elmúlt… Milyen isteni ez a fű! Mint a selyem… Szinte harmatos…
– A mi időnkben nagy reklámot csaptak a természetes gyógymódnak. Vizes fűben mezítláb járkálni. Doktor Kneipp módszere. Nem hallott róla? Sokan esküdtek rá. Mi azért mégse húztuk le a cipőnket. Ma lehet. Ezt is lehet. Mindent lehet. A múltkor is a Bahnhofstrassén láttam egy egész csomó mezítlábas hippit… Szan zsén… Lehet, hogy a legjobb családok fiai…
– Hogy megnyugtassam, én nem vagyok a legjobb családok fia…
Ennek a mondatnak nem volt megnyugtató hatása az öregre. Gyanakvóbb lett és kötekedőbb.
– Maga hogyhogy nem ment be a városba? Aki repülőgépen jár, annak sietős a dolga… Magának nincs semmi sietős dolga?
– Nincs… Illetve van… Van. Például, hogy kijöjjek napozni ide. Meg hogy lerúgjam a cipőm. Hogy hallgassam ezt a madarat… Milyen madár ez?
– Nem hallok semmiféle madarat.
Már nem is lehet hallani, mert megint felszállt egy gép. Fölöttük zúg.
Az öreg túlkiabálja.
– Ez milyen gép? Bobó! Ez milyen gép?… Kapsz egy frankot, ha megmondod, hogy ez milyen!… Na!
Hogy Bobó nem válaszol, s a gép zúgása elhal, a nagyapa szinte röstelkedve magyarázza.
– Tavaly még érdekelte őt minden, ami a repüléssel összefüggött… Biztosan a bogarakat nézi. Mostanában a bogarak érdeklik… Én emlékszem, amikor Blériot átrepülte a csatornát. És engem most is minden érdekel. Télben-nyárban kijövök ide. Én szemtanúja voltam annak is, uram, amikor hetven februárjában az a nagy gép a levegőben… pukk!… Ugyanolyan típusú gép volt, mint ez, amelyik most elment.
– Már alig látszik… Lehet, hogy épp ez volt az én gépem.
– Ez?
– Aha… Most már csakugyan nem látszik… Jó utat!
– Hogy ez volt az a gép, amelyikkel idejött?
– Amelyikkel tovább kellett volna mennem. Csak gondolom. Olyan nagy itt a forgalom…
– Hogy magának ezzel a géppel kellett volna továbbmennie?
– Nem tudom pontosan, de lehet… A menetrend szerint körülbelül most kéne indulnia… Mennyi az idő? Nincs órám.
– De hát hogy maradt le róla?
– Hogyhogy hogy? Ültem ott lent abban az üvegbarakkban… Vártam, hogy engem is szólítson a hangszóró. Engem – túlzás, szóval, hogy bemondják a járat nevét. Úgy éreztem, valami kábulat ül rá az agyamra – az agyakra, mert gondolom nem egyedül voltam ezzel az érzéssel. Elég volt végignézni az apatikus várakozók hosszú sorain… És akkor arra gondoltam, hogy milyen jó volna inkább a zöld fűben heverészni. Hallgatni a madarakat… Éppilyen madárcsicsergésre vágytam, mint ez… Figyeli? Megint rákezdett. Csakugyan, milyen madár ez? Azt mondja: tiü-tiü-prrr…
– Viccel!
– Persze. Miért ne viccelhetnék… Elindultam. Le a mozgólépcsőkön, önműködően szétnyíló üvegajtókon át, keresztül egy alagúton. A feljárónál volt egy tábla: egy sematikus atya kézen fogva vezet egy sematikus gyereket. Mellettük nyíl. Hogy merre menjek tovább… S ahogy kibújtam a föld alól, egyszerre csak itt várt ön – sematikusnak egyáltalán nem mondható unokájával… Nem beszélve a zöld fűről, meg ezekről a színes kis madarakról. Mintha nem is Közép-Európában volnánk, hanem valami egzotikus szigeten.
– Önnek akkor most kárba veszett a repülőjegye?
– Lehet… Vagy nem. Nem tudom. Lehet, hogy érvényesítik egy másik járatra.
– De mivel fogja megmagyarázni? Ez így egyszerűen nem hihető… Ezt magának senki se hiszi el…
– És az, ami odalent van, az hihető? Nézze, az üvegfalakon átlátszik, hogy hogy nyüzsög bent a sok ember. Várják, hogy szólítsák őket. „Róma, Kairó, Távol-Kelet felé a 14-es kijárat!” Erre szépen beállnak a sorba, és mennek… Ilyenek voltak régen a táborok. A végén már mindegy, hogy mi történik az emberrel. Csak álljon sorba!
– Uram! Ezen a repülőtéren egy évben hatmillió ember fordul meg. De sohasem szokott előfordulni, hogy valaki csak úgy lelépjen a sorból.
– Hát én leléptem. Egy délutánra.
– Ha nem tudná, ön benne van egy elektronikus nyilvántartásban. Ha bárhol a világon megnyomnak egy bizonyos gombot, ennek a járatnak az utaslistáján megjelenik az ön neve. Gondolt erre?
– Erre nem is gondoltam, de köszönöm, hogy emlékeztet rá…
– Nem tudom, miért találja ezt olyan mulatságosnak? Én nem találom ezt mulatságosnak… Különösnek találom. Sőt… Sőt… Több, mint különösnek.
– Aki kilép a rendszerből, az gyanús. Pláne egy ilyen rendszerető országban. Mondja meg kereken, hogy gyanúsnak talál.
Megint egy repülőgéprobaj…
A gyanú tényleg megérett az öregemberben. Amint beszélni tud, már kérdez is, izgatottan, mert érzi, hogy a kérdése elevenbe fog vágni.
– Maga hol hagyta a csomagját?… Ha szabad kérdeznem. Mert ha utas, akkor kellett lenni csomagjának… Hol a csomagja?
– Ebben az országban mindenkinek ilyen hotelportás-reflexei vannak?
– Micsoda beszéd ez? Maga elfelejti, hogy egy civilizált országban van, ahol nem szokás a sétatereken levetni a cipőt…
– És ahol nem szeretik az olyan utast, aki csomag nélkül érkezik.
– Pláne, aki isten tudja, miféle táborból jött! Azt emlegette… Mondta vagy nem mondta?
– Mondtam… Tulajdonképpen nem is értem, hogy a madarak is miért nem menekülnek el az ilyen környékről… Hogy ideérkezik a fertelmes olaj- meg gázszag!… És ez a zaj! Ha én madár volnék, máshová mennék fütyörészni.
– Mit mond? Nem értem, mit mond… Mondja hangosan!
– Azt, hogy függesszük fel a társalgást, amíg ez a gép elmegy.
A pokoli zajnak még nincs is vége, a gyerek kiabál.
– Nagypapa! Ugye, ez sündisznó?
– Mi bajod van?
– Gyere ide!… Nézd, milyen érdekes!
– Mit kiabál?… Rossz a hallásom.
– Úgy látszik, sündisznót talált.
Az öreget nem lelkesíti a sündisznó.
– Ne nyúlj hozzá, Bobó! Megszúr!… Bottal verd agyon!
– Nem fogja agyonverni… A gyerekek már tudják, hogy a szuperszonikus gépeknél mennyivel nagyobb ritkaság egy ilyen kedves eleven tűpárna, vagy egy szép szarvasbogár, vagy egy kedves, hosszú giliszta, ahogy a földből kíváncsian előtekerőzik…
– Tessék! Semmi akadálya! Talál itt férget maga is… Bobó! Van már egy játszótársad!
– Igaza van. Legyen valami értelme, hogy leléptem a menetrendről…
S mielőtt otthagyja az öreget:
– Hogy a gyanakvását némileg csökkentsem: van csomagom. Illetve volt… Azóta biztos átrakták egyik gépről a másikra. Most már valószínűleg útban van valamerre Távol-Kelet felé… Így annál inkább a sündisznóknak szentelhetem ezt a délutánt.
Nevetve megy el onnan, ugrándozva.
– …Azért, ha az ember talpa nem szokta meg, eléggé szúrós ez a fű.
A madárfütty. Egyszer. Kétszer.
– Téged nem szúr meg a sündisznó?
– Nem. Látod… Fogd meg!
– Nagypapa azt mondta, hogy ha megszúrom magam, tetanuszt kapok, és akkor le kell vágni a kezem, és meg is halhatok…
– Ide teszem a tenyeredre. Ne félj!
– Ő se fél?
– Nem fél. És ezért nem bánt.
Bobó nevet. De a nevetését elnyeli egy újabb gép robaja…
Ennek hirtelen van vége, mintha elvágták volna.
Egy idegen áll mellettük.
– Uram, megkérhetem, hogy igazolja magát?
Az ismeretlen férfi a nagypapával jött.
Amíg a fiatalember előveszi a papírjait, az öreg az unokáját szedi ráncba.
– Bobó! Tüstént eldobod azt az állatot!
– Nem!
Bobó még szívósan ellenáll. Ő igen.
Az utas papírjai már az idegennél vannak. Úgy lapozza, hogy látszik, ért hozzá. Biztosan rendőr, ha civilben van, akkor is.
– Tud valami magyarázatot rá, hogy miért szakította meg az utazását?
– Kinéztem a váróterem ablakán, és láttam ezt a kis zöld dombot. Gondoltam egyet…
– Ön ilyen szenvedélyes természetbarát?
– Köszönöm ezt a mentőkérdést, de nem mondhatom magam afféle természetbarátnak, aki szeret felmászni mindenféle hegycsúcsra. Nem, belőlem nem élne meg itt az idegenforgalom.
A fiatalember tárcája is sorra kerül. A fényképek benne.
– Ezek az ön gyerekei?
– Hasonlítanak. Nem?
– Élnek?
– Hála istennek, igen.
– Elnézést, hogy a legrosszabbat feltételezem…
– Kérem, kérem! Megértem. Ön arra kíváncsi, hogy vajon nincs-e okom haragban lenni az élettel. De látja, megvannak a szálak, amelyek az élethez fűznek: három élő gyerek… Azonkívül a vakondokok, a giliszták… Itt a tanú úr. Spontán rokonszenvet árultam el irántuk.
– A repülőtéri várócsarnokot elviselhetetlen hangyabolynak nevezte. Kivégzőtábornak.
– Úgy rémlik, csak azt mondtam, hogy tábor.
– Abban benne volt, ahogy mondta…
– Mi volt benne? Hogy a kivégzendők közt érzem magam? Vagy hogy nekem támad kedvem egy kis tömegkivégzéshez?
– Vegye fel a cipőjét! Jöjjön velem! Még el fogja érni a gépét. Sok az ellenőrzés. A maga gépe is biztos késve indul.
– És ha nincs kedvem továbbutazni… Tegyük fel.
A nagypapa szakértő.
– A merénylőknek az a trükkje, hogy feladják a pokolgépet csomagként, és maguk szépen lemaradnak…
Bobó közben sírdogált.
Még halljuk, hogy a nagyapja vígasztalja.
– Inkább örülnél, hogy nem szúrt meg!
Repülőgép robaja. Pár pillanatig…
A rendőr meg a fiatalember már az aluljáró folyosóin mennek.
– Az öregúrnak igaza volt, hogy odahívott engem. Magának is jobb. Képzelje csak el, ha a maga gépe útközben üzemhiba folytán a tengerbe esik, és maga lemaradt róla…
– Akkor szerencsém volt. Nem?
– Én nem mondanám. Az utasoknak általában egy pillanat alatt végük. Áldozatok lesznek. A család megkapja a nagy kártérítést. De magával itt elkezdődnék egy évekig taró bűnügyi história. Hogy milyen szervezetekkel állhatott összeköttetésben. A biztosító társaságok mindent elkövetnének, hogy a maga nyakába varrják az egészet… Az ügyvédje majd bizonyítani próbálja, hogy maga elmebeteg… Szóval jobb, ha felszáll.
– Elő szokott fordulni, hogy valaki így le akarjon maradni?… Hogy azt mondja, elég volt ebből…
– Vannak raplis milliomosok.
– Ha az volnék?
– Nézze, aki egy nagyobb bankbetétet elhelyez nálunk, az objektíve akkor is támogat minket, ha szubjektíve tagadja a mi civilizációnkat.
Beértek közben a csarnokba. Annak a forgalma, zaja hallatszik. Érthetetlen mondatok mindenfelől, élőbeszédben és megafonokon. Főként városok nevei.
– Itt menjen be a függöny mögé… Semmi. Csak megmotozzák. Addig én visszatartom a gépet… Nyugodtan. Megvárjuk.
A csarnokban minden szék foglalt. A várakozók szeme a kivilágított táblákon. Reménytelenül késik minden járat.
Egy hang a csarnokban:
– Odanézz! Eddig úgy volt, hogy harminc perccel indul később, most már negyvenöttel.
A motozófülkében. A fiatalember beszél.
– Hogy engem most így levetkőztet, azt tökéletesen megértem. Mezítláb járkáltam a parkban, kifejeztem undoromat a szennyezett levegő miatt, feltűnő volt az is, hogy nincs karórám, talán zálogba raktam… Az ingem is levegyem?
– Legyen szíves… Úgy… Forduljon meg!
– De ha én robbantani akarnék, én mindezt nem csinálom. Ellenkezőleg, igyekeznék olyan tipp-topp úriember lenni, mint ön…
Ez jólesik a motozónak, felnevet.
– Köszönöm a bókot.
– …Aztán vennék egy krokodilbőr aktatáskát, a csuklómon nekem is lenne egy ilyenfajta aranykarkötős, vízhatlan és ütésálló karóra, hogy ha a roncsokkal együtt kihalásszák a zürichi tó vizéből a törpeharcsák által gondosan letisztított csontvázamat, a karórám zavartalan ketyegése akkor is hirdesse a „Patek” márka dicsőségét…
A motozó közben fel-felröhög. Szereti, ha szórakoztatják. Ebben a sivár rutinmunkájában.
– Kezdek fázni… Röviden: logikus világban élünk, a repülőgép-robbantáshoz is logika kell, és a logika szerint ön sokkal inkább látszik repülőgép-robbantónak, mint én.
Ezen a motozó úgy nevetgél, mintha csiklandoznák.
– A nadrágját felveheti.
– A szigorú logika szerint helyesebb volna, ha felcserélnénk a szerepet, s ön hagyná magát megmotozni általam… Bár, esküszöm, semmi kedvem hozzá. Motozási szándékkal egy másik emberhez nyúlni – távol áll tőlem.
– Ez az elmélet érdekes, s nincs ellentétben a modern pszichológia eredményeivel… Amikor nálunk népszavazást rendeltek el, hogy az országunk belépjen-e az atomhatalmak közé, én igennel szavaztam. Ön nemmel szavazott volna… Lehet, hogy végső soron én robbantáspárti vagyok… Egy okkal több, hogy én ellenőrizzem önt, és ne ön engem… A zakóját is felveheti…
– Mondja, hány bombát talált eddig, így elmotozgatva?
– Bombát egyet se. De hogy ennek az aprólékos motozásnak mi az értelme? Nézze. A porcelánt úgy találták fel, hogy az aranycsinálás titkát kutatták. Mi merénylőket keresünk, és közben tetten érünk néhány hasiscsempészt. Így aztán az egész bolt kifizetődik. És a közvélemény látja: mindent bedobtunk a légikalózok ellen… Kérem a következőt!
A fülkén kívül megint erősebb a várócsarnok zaja.
A civil rendőr már várt rá.
– Ide, a tizennégyes kijárathoz megyünk… – Valakinek odaszól: – Mehet! – S búcsúzik. – Uram, jó utazást! Reméljük, máskor nemcsak tranzitutasként tiszteli meg országunkat. Ha szereti a természetet, szolgálhatunk havasokkal, gleccserekkel, tengerszemmel, állatritkaságaink között megszemlélheti a kényelmesen fényképezhető muflonjainkat…
A turbómotorok robbanásszerű zaja, közelről.
A domboldalon… Itt most van közeledőben ez a zaj.
Madarak pityegnek.
Bobó csendesen sírdogál.
Nagyapja biztatja.
– Ezt még megvárjuk, aztán megyünk szépen haza… Na mondd szépen, hány DC 8-at, hány DC 10-et, hány Boeinget láttál ma?
Most vonul el felettük a gép, mindent elborító zajjal.
Egy pillanat az egész.
– Most mit sírsz?… Mit sírsz?… Hogy elmászott az a nyomorult tüskésdisznó?… Nézd, ez a gép is hogy megy fölfelé… Már tűnik el a felhők közt… – Hirtelen. – Te, Bobó! Mi volt ez? Látod?… Micsoda villanás!… Nézd! Nézd!
– Nem nézem! Hova ment el a sündisznóm?
– …Bobó, itt megint valami óriási dolog történt… Bobó! Ne sírj! Értsd meg, felrobbant!… Pukk! Bobó!… Számolod? Holnap tele lesznek vele az újságok… Hallod?… Bobó! Na ugye, hogy érdemes volt ma is kijönni…
Bobó csak sír, vigasztalhatatlanul.
A fényt követően most ér ide, tompa hangon, egy robbanás lágy léglökése.
|