A zsenik iskolája
|
| Becsvágyó eszmék képtelen csodákra |
| sarkallják elmém: hogy lehetne gyarló |
| körmömmel utat vájni e kemény |
| világon, börtönöm gránitfalán, |
| s mert nem lehet, önnön gőgjükbe fúlnak. |
Shakespeare: II. Richard
(Somlyó György ford.)
Börtöncella.
Nincs szükség pittoreszk részletezésekre. A díszlet tehát ne igyekezzék valamilyen ország büntetés-végrehajtási intézményét rekonstruálni. Inkább jelzés legyen, a teljes elzártság jelzése. És ennek fokozottabb hangsúlyozására: egy ajtó. Jól bezárva, megvasalva. Ez vezethetne ki innen a szabadságba.
De az ajtó nem nyílik ki. Csak a kémlelőablak rajta, ha kívülről kinyitják, nagy csattanással.
Kopár, fehér falak.
Egy villanykörte lóg a mennyezetről, az világít.
Két ágy.
Az egyik ágy üres. Ennek a gazdája, a Rab, most éppen a földön hasal, s gyűjti az erejét, ki tudja, hányadik fekvőtámaszához. Eltökélten igyekszik jó kondícióban tartani a testét meg a szellemét is. Célja van. Ki akar szabadulni.
A tökéletesedés útja nehéz, de az apró győzelmek meg-megújuló örömmel járnak. Így Rabunk is szinte állandó eufóriában van. Abban a boldogságban úszik, amely a szentekre és a sikeres dilettánsokra jellemző. Nem beszélve most a kétségnek elkerülhetetlen pillanatairól, amelyek persze annál keservesebbek. Hiszen csak a testet kell legyőzni, csak akarni kell, és akkor minden ajtó megnyílik. A mennyországé, a kiadóé, a börtöné…
Ekkora reménytelenségben ekkora önbizalommal élni csak folytonos doppingolással lehet. Megfigyelhettük, hogy az optimizmushoz feltétlenül szükséges az optimizmus szünet nélküli propagandája is. Ezért olyan beszédes a Rabunk is. Minden pillanatban meg kell győznie magát róla, hogy egy lépéssel közelebb van a szabadsághoz. S ez nem kis feladat. Hisz az egész látható világmindenség arról akar meggyőzni, hogy a szabadság lehetetlen. A betonfalak, a vasak az ajtón, a cellatársa testi-lelki tohonyasága, az őrök lépései odakint… Az autoszuggesztiónak, couéista bebeszélésnek minden forszára és lendületére szükség van, hogy a börtönapparátussal szemben fel lehessen venni a küzdelmet, s méghozzá az egyenrangúság érzetével. A Rab tehát nemcsak a testi kondíciójára ügyel, és nemcsak az eszét jártatja, hanem folyton beszél is.
Hajtja a magáét.
Beszél most is, miközben végzi az izomfejlesztő gyakorlatait.
Van, kinek beszéljen.
A másik ágyon fekszik a Másik Rab. Mozdulatlanul, szótlanul, közönyösen. Bámulja a mennyezetet. Ki tudja, mióta? Talán már évek óta. S feltehetően ezt fogja csinálni, amíg csak itt van. Az élete fogytáig.
Ő tehát csak néma szereplő.
A RAB
Hason fekve a földön. Ez volna a legegyszerűbb. Feküdni, és várni, hogy mindennek vége legyen… De nem, azért sem! Már öt fekvőtámasszal megint többet csináltam, mint tegnap. Számolod?… Hát csak számold!… Kinyomja magát. Tessék! Még egyszer! Tudod, milyen izmok erősödnek ezzel?… Semmit se tudsz… Leereszkedik. Hogy lehet valaki olyan hülye marha?… Gyors fekvőtámaszok, s ennek ütemére mondja. Hülye-marha! Hülye-marha! Leül a földre. Számoltad? Szusszan egyet. Látod… Ha nem volnál olyan érzéketlen lajhár, olyan vastag bőrű rinocérosz, most bocsánatot kérnék tőled a hülye-marháért. De neked úgyis mindegy, nekem pedig jólesik mondani. Guggolásból fel s vissza. Hülye… marha… Hülye… marha… Jógi ülésben marad. Hogy milyen izmok? Na? Lélegzésgyakorlatok közben folytatja. A szárnyizmok… Amelyekkel kirepülök innét. Hosszú lélegzés, amellyel az emelkedettség állapotába kerül. Majd. A szabadmadár-izmok… Ilyen izmok dolgoznak a mellkasomban, a karomon, a lábamon. Minden tagomon szárnyak nőnek. Mint Hermész bokáin… Mellékesen, tanítólag. Hermész: görög isten. De hirtelen átéléssel. Istenszárnyak… Behunyt szemmel, mozdulatlanul ül. Szárnyak – emelnek… Érzem, hogy emelnek. Hirtelen felcsattanó jókedvvel. Isteni szárnyas bokáim… Szárnyas tüdőm… Megfogja a két fülét. Szárnyas fejem… Nem is beszélve arról a szárnyas kis faltörő kosomról, amely legjobban szeretne már kitörni innét… Türelem, na! Meglesz az is! Elveti magát a padlón, végighengeredik, s közben. Türe-le-em!… Én ki fogok repülni innét! Én paplanos ágyban fogok aludni, vánkosok, matracok, dunnák bányájában. Szinte énekel. Minden este megyek majd a tol-las bál-ba! Felkönyököl, s szinte elámulva. A tollas bálba… bizony. Az édesmama mondogatta így, amikor aludni küldött… Hirtelen felugrik, és gyors, fárasztó tornába kezd. Én va-gyok-a hülye-marha! Hülye-marha! Nem-sza-bad-a ma-má ra-gon-dol-ni, kettőt, gyöngí-ti-az aka-rate-rőt! Nem-sza bad-a mamá-ra-gon-dolni! Egy határozott dobbantással vége a tornának. Maga elé néz, merően, koncentrálva. Nőkre kell gondolni! Nőkre! Friss, fiatal nőkre… Nem azokra, akik már voltak. Na! Újakra! Eddig még sohase látott nőkre… Muszáj! Az emlékek mindig csak lehúznak. Nem kellenek emléknők. Új nők kellenek. Akik még csak most serdülnek, és nem is sejtik, a buták, hogy én leszek majd az isteni férfi az életükben. Várjatok a szerelemmel, szívecskéim, sietek!… Gondoljatok rám erősen, amikor nem tudtok aludni… Új nők, új nők! Szép, fejlett fiatal asszonykák, mit is tudjátok ti még a mézeshetek boldogságában, hogy velem fogjátok megcsalni a férjeteket. Én már tudom! Há… Felnevet. Mint a szaloncukrot a selyempapírból, úgy bontogatlak titeket… rózsaszín cukorfalatok… Hunyt szemmel. Olyan nehéz titeket ide passzírozni, át ezen a sok vastag betonfalon. Nem is csoda, ha az arcotok mindig lemarad. Elmosódik. Mintha egy fehér fátyol volna rajta… Egy atomsugár is beledöglene ennyi betonfalba!… Ti lesztek mégis az én szabadító angyalaim. Hozzátok röpülök ki innét, a ti puha ágyatokba… Várjatok rám! Pá, pá! Kinyitja a szemét. Értük nem alszom éjszakákon át. Vannak, akik nem alszanak, mert félnek, hogy álmukban meghalnak. Én sem alhatok, nehogy elaludjam a szabadító ötletet. A nagy pillanatot, amikor éppen eszembe jutna a legzseniálisabb gondolatom. Élénken. Mert azt nem tagadhatod, hogy a gondolataim egyre zseniálisabbak. Úgy jelennek meg az eszemben, mint az üstökösök… Ahogy felragyognak! Leül a Másik Rab ágya szélére. Képzeld el, ha egy üstököst elszalasztanék. Mint aki elaludt a váróteremben. „Kalauz úr, hol az én üstökösöm?” – „Most ment el, már csak a farka látszik.” Hirtelen rossz érzéssel. Mondd, nem kellett volna meglenni már az őrök váltásának?… Az időérzékem szerint most esedékes… Pszt. Feláll. Semmi…
Csend. S a csendben hirtelen felhangzik kívülről valami ütemes lábdobogás.
A RAB
Felujjong. Ez az! Figyelted? Másodpercnyi pontossággal dolgozik az időérzékem. Kezdek olyan tökéletes lenni, mint egy svájci óra. Visszaül, de feszültebb, fölajzottabb. Na, akkor egy perc, és bekopog a barátunk. Hosszú is volna neki ez a huszonnégy órás szolgálat, ha én nem volnék. Szegény! Már nem is tud meglenni nélkülem. Én vagyok neki a morfium. Az ember nem is hinné, hogy egy börtönőr ilyen nehezen bírja a börtönt. Igaz, nem egy Othellónak való foglalkozás az övé. Minden második nap otthagyni a feleségét, és huszonnégy órán keresztül azon töprengeni itt a fogház folyosóin, hogy ki bújik be otthon a felesége ágyába. A fogházlelkész úr vagy a hóhér, vagy a gondnok úr?… Szegény ember! Néha megesik rajta a szívem. Mellékesen, gyorsan magának. Csak semmi részvét!… Teremtettem egy börtönőrt, aki ki fogja nyitni a börtönöm ajtaját… Hogy mikor? Egy hét múlva? Egy év múlva? Mindegy! Ki fogja nyitni… Hangosan. Ki fogja nyitni. Én már tulajdonképpen nem is vagyok rab… Hirtelen elhallgat. Csend. Majd szorongva kérdi. Mondd! Mért nem kopogtatott még be? Máskor, ahogy kezdi a szolgálatát, a legelső az, hogy idejön. Mert láthatatlan szálakon idehúzom. Mert a hálómban van. Mert nem tud nem idejönni. Na, gyere már…! A féltékenység kibírhatatlan. Hadd kínozzalak meg egy kicsit…
Csend.
A RAB
Idegesen. Hány perce annak, hogy a váltás volt?… Kettő? Öt? Felugrik. Több?… Elromlott az időérzékem. Mennyi lehet az idő? Hiába mélyedek magamba, nem mondja bennem semmi az időt. Az ilyen túl precíz szerkezeteknek ez a nagy hibájuk szokott lenni: a túlérzékenység. De ha csak három perc telt is el… Annyi eltelt, nem? Mondjuk, kettő. Kettő biztosan. Kettő is nagyon sok… Érzem, most jön, most fog bekopogni. Meglátod.
Csend.
A RAB
Te! Nekem már az intuícióm sem működik. Nem kopog! Csak nem történt vele valami? Vagy a feleségével?!… Nyugalom! Na, nyugalom! Tegyük fel, hogy semmi idő nem telt el. Most van az őrök váltása. Nulla percről indulunk… Nagyon lassan számlálni kezd. E-e-egy… ke-et-tő-ö… há-á-á-r… Hirtelen felordít. Csak nem ölte meg a feleségét ez a vadbarom? A féltékenység kiszámíthatatlan. Te, miket mondtam én neki tegnapelőtt? Nem mondtam valami túl erőset?… Én azért nem lehetek felelős, bármit csinált. A gyilkosságot az ember mindig szabad akaratából követi el. Na nem?… Szerinted? Kis csend, majd jóleső játékos átéléssel. Hazamenet megiszik az ember egy deci pálinkát, az utcán egy sofőr majdnem elüt, és még ő kiabál, hogy hülye-marha, nem tud vigyázni? Odahaza a konyha földjén megint mászik egy nagy svábbogár, és a hokedlin ott hever a balta. Ilyenkor szokott svungba jönni az a szabad akarat, és persze az ember kicsinálja a feleségét. Persze, az ilyen gyilkos aztán vagy felmegy a padlásra, és felköti magát, vagy pedig jelentkezik a rendőrségen. Megteheti. Megvan neki a szabad akarata. Az övé… Én meg kereshetek egy másik foglárt magamnak… Mondd, mi volna, ha kikopognék az ajtón? Csak kell tudnom, hogy mi történt… Szólalj meg már! Látod, hogy a kritikai érzékem se működik. Ha most kidörömbölök, és nem gyilkolt, akkor kiszolgáltattam magam. Óriási presztízsveszteség. De ha nem dörömbölök: megőrülök. Megy az ajtó felé felemelt ököllel. Meg-őrülö-ök!
Csattan az ajtón a kukucskáló cirkli vaslapja. Valaki kívülről kinyitotta.
A RAB
Megáll. Kezét leereszti. Elfordul. Magában morogja. Így megvárakoztatni… S úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a zajt.
A cirklin át halk pisszegés.
A RAB
Háttal áll az ajtónak. Unottan. Na?… Mi van? Hogy telt otthon az idő, foglár úr? Az ajtóhoz ballag, közben. Hogy viselkedett az asszonyka? A lyuknál, gyorsan, suttogva. Gyanús jelek? Az asszony táskájában, az ágyban vagy a szemétben? Kis csend, s máris suttogja tovább szuggesztíven. Foglár úr, ne hagyja megtéveszteni magát a látszattól. Higgyen egy sokat tapasztalt férfinak. A nők hűtlensége nem abban szokott megnyilatkozni, hogy lanyhábbak a szokottnál. Ellenkezőleg, foglár úr, forróbbak lesznek a hitvesi ágyban. És ez több szempontból is érthető…
Csattanás. A cirklit kívülről bezárták. Kis csend.
A RAB
Na ja! Ez is érthető… Egy forró pillanat emlékét piszkáltam meg a foglár úr lelkében. Drasztikus voltam? Muszáj volt. Othello helyett egy kielégített papucsférjet kaptam vissza. Biztos kedvenc ételét főzte neki az asszony. Jegyezd meg, öregem, ezt az aranymondásomat: nehezünkre esik kételkedni egy olyan asszony hűségében, aki remekül főz… Családirtásról persze szó se volt. Ellenkezőleg. Szerelem volt, mézeshetek-intenzitással… Persze! Telehold van, tavasz, virágoznak az orgonák. Idebent mi könnyen elfeledkezünk az időjárási tényezőkről. A foglár úr hazamenet nem ivott meg csupán egy féldecit. A nyitott ablakon kiáradt a friss hagymás rostélyos illata és a rádió hangja. Valami szentimentális nápolyi dal. És a foglár úr lelkében már a kapu előtt elválaszthatatlanul összekapcsolódott a hagyma és a szerelem, a rostélyos képzete, Nápoly és a felesége feneke. Az életörömök eme nagy koalíciójával szemben az én eddigi taktikám gyengének bizonyult. Hiába győztem meg őt a felesége bűnéről. A foglár úr lélekben letérdelt a hitvese előtt, és lélekben zokogva megbocsátott neki… Ez persze nekem ezerszer jobb, mintha idő előtt agyonütötte volna… Újabb aranymondás: egy szerelmes férjet még mindig sokkal könnyebb féltékennyé tenni, mint egy özvegy férjet. Bár az utóbbira is van példa… Azt be kell ismernem, hogy az asszony pillanatnyi győzelmet aratott. Hja, olyan előnyökkel rendelkezik, amikkel nekem nehéz versenyezni: asztal, ágy… Asszonyom, éppen ezért bejelentem, hogy kénytelen leszek erősebb módszerekhez folyamodni. Már eddig is nagyon sok rosszat mondtam önről. Ezentúl kíméletlen leszek. Csakis az ön becsületén, sőt lehet, hogy csakis az ön hulláján át tudok innen kilépni. Van ebben valami jelképes: egy asszony méhéből jöttem a világra, s egyszer majd – meglátod! – hasonló kapun fogok kilépni a szabadságra…
Halk kopogás az ajtón.
A RAB
Figyeled, milyen illedelmes. Az ajtó felé. Nem szabad! Rabtársához. Most megtöröm. Megkérdem tőle, hogy milyen a felesége köldöke. Ettől megőrül… Szabad!
A cirkli kinyílik.
A RAB
Ha a foglár úr könnyíteni akar a lelkén, én meghallgatom. Csak semmi álszemérem! Egy életfogytiglanos rab diszkréciója felér egy gyóntató papéval. Nem szólva a szerelmi tapasztalatokról… Részleteket! A válla, a combja, a szája – minden számít –, a köldöke… Mintha idézne valamit. „Aranytálban gyöngyszem köldöke…” Mellékesen a Másik Rabnak. Most letegezem. Kifelé. No, beszélj fiam!
Kívülről már rázza az ajtót az Őr.
A RAB
Csak nyugodtan… Egy-két részletet… Fülét odahajtja a cirkli lyukához. Közben az elragadtatott csodálkozás szisszenéseit hallatja. …Cöcö!… Á-á!… Na jól van, jól van! Maradjunk csak a köldökénél, és azért nem kell sírni… Ó-ó! A tenyerével befogja a lyukat, mint a telefonkagylót szoktuk, ha valaki feltartóztathatatlanul beszél. Befordul. Most aztán belevész a részletekbe. Nagyon szórakoztató ez az anatómiai lecke. De az ő felesége nekem nem cél, csak eszköz. Ebből a passzív féltékenységből át kell vezetnem őt az aktív féltékenységbe. A cselekvésbe. Igazán nem csodálnám, ha a felesége egyszer csakugyan megcsalná ezt a siránkozó hülyét. Mit tudhat ezen szeretni? Belehallgat a lyukba. …Aha… aha…! Na jól van. De inkább azon gondolkoznál, hogy valamit tenni kéne. Nem, fiam! Itt már nem prevencióra van szükség, hanem tettenérésre. Ennek módozatain gondolkozzék, testvérem, szabad óráiban… Helyes. Eljön az ajtóból.
A cirkli vasa lassan bezárult.
A RAB
Gondolkozni fog. Azt mondja. Téved. Nem ő fog gondolkozni. Én fogok gondolkozni helyette. Én fogok beleprogramozni a fejébe. Nincs akarata. Én akarok. Nincs őr. Én vagyok… Sikerült felébresztenem a féltékenységét a főfoglárra, a börtönigazgatóra… Lélektanilag nekem nagyon fontos, hogy a feletteseit halálosan gyűlölje. Fel az igazságügy-miniszterig. Már gyűlöli… Te, az Isten érezhette magát így, amikor rájött, hogy egész jól tud teremteni. Hogy milyen jól megy neki a teremtés: kitalálja a világosságot, és lőn világosság, kitalálja a poloskát, és csíp… Te igazán hálás lehetsz, öregem, az igazságszolgáltatásnak. Mózes csak hasból írta meg a teremtés hat napját, és te páholyból végignézheted. Én vagyok a te égő csipkebokrod. Megkövetelhetném, hogy vedd le a saruidat a jelenlétemben… Tulajdonképpen nem is tudom, hogyhogy nem szerettél belém? Hogy a csodálat, amelyet érezned kell irántam, hogy nem változott imádattá… Ez is megjön. Lefekszik a Másik Rab mellé az ágya szélére. Kevés embernek adatott meg, hogy életfogytiglan együtt lehessen egy életfogytiglanos lángelmével. És ráadásul egy szimpatikus lángelmével. Nem tudom, hogy Einsteinnel hogy jöttél volna ki. És látod, mennyi műveltség is ragad itt rád mellettem. Einstein: a relativitás atyja… A peched csak az, hogy én innen egyszer csak kirepülök. Ezért vagy te ilyen szomorú – ugye? Hogy elveszítesz… De azt hiszem, emléknek is nagyszerű leszek majd. A kedvességem, a fizikumom, az aranymondásaim… És amikor majd a rabkórházban haldokolsz, rá fogsz jönni, hogy nem éltél hiába. És ott, immár a halottas ágyadon ellenállhatatlan vágyat fogsz érezni, hogy beszélj rólam. Láttál egy géniuszt, alkotás közben… Ígérd meg, hogy beszélni fogsz rólam! Ne vigyél a sírba magaddal! Az emberiségnek joga van hallani rólam. Nem foszthatod meg ettől a jogától… Képzeld el, ha a négy evangélista nem tudott volna írni…
A Másik Rab átfordul az ágyon, hátat fordít.
A RAB
Most mért teszel úgy, mintha aludnál? Igaz, neked lehet. Még aludni is. Téged nem ítélt az Isten arra, hogy zseniális legyél. Nekem ez a mellékbüntetésem. Zseniális vagyok, és egyre zseniálisabb… Nevet. Emlékszel, kezdetben még milyen hülye terveket szövögettünk? Hülye-marha terveket. Akkor még te is benne voltál! Akkor még lelkesedtél te is, bizony… Hogy majd szerzünk egy vasdorongot, és azzal fogjuk leütni az őrt… Mint két Monte Cristó!… Istenem, hogy az ember mindig milyen alul kezdi. Mint az ősember. Hol van az már? A vasdorong… Nevet. Győzött a szellem!
A Másik Rab dob egyet magán, átfordul, s olyan erővel, hogy a mi rabunk leesik az ágyról.
A RAB
A földön, négykézláb. Pedig így van. Én már magasan fölötted lebegek, öregem. Mert én az élet fejlődésének a feltartóztathatatlanságával török föl, és egyre följebb. Ahogy a majomból ember lett, úgy lett belőlem zseniális ember, és úgy lesz belőlem szabad ember, és rengeteg kis zsenit fogok majd nemzeni… Ül a földön, sajgó fenekét tapogatja. … Én ugyanis bele vagyok kalkulálva az emberiség fejlődésébe… én egy nélkülözhetetlen láncszem vagyok… Feltápászkodik. Te egy hülye orangután vagy, én pedig egy missing-link. Most legalább tudod, mi a különbség köztünk. Me-e! Mit bámulsz? Te vagy a mocsár, és te vagy a bivaly a mocsárban, te vagy a mocsári teknőc, az őshüllő… Hozzád beszélek! Hogy lehet valaki ilyen tehetetlen, érzéketlen, lusta, tohonya massza? Élő hulla. Ilyen salak, ilyen selejt, ilyen selek! Elnézi mozdulatlan rabtársát. És nem is tudom, hogy lehet ezen a rabkoszton ilyen rondán meghízni… Gyorsan elkezd tornázni, pillekönnyedséggel. Mindig frissen, egyet-kettőt! mindig fitten! Megáll. Szusszan egyet. Látod, én megőriztem magam. A derekam nem szélesebb, mint érettségiző diák koromban volt. Folytatja a tornát. É-épp testben é-épp lélek! É-épp testben…
A cirkli kinyílik.
A RAB
Tornázik tovább. Maga az, porkoláb úr? Mondja, nem tűnt fel magának, hogy amikor maga szolgálatban van, mások mindig szabadságon vannak?
Pisszegés.
A RAB
Én most tornázom és gondolkozom. Fejére áll. Ez elősegíti az agy vérellátását. Azt mondják, a fogházigazgató úr ma megint megtalálhatatlan. Vajon hol lehet? Csak nem randevúzik valahol? Talpra ugrik. És hogy a fogházlelkész úr tegnapelőtt elkésve futott be a kivégzésre, alig tudták magához pofozni az elítéltet, hogy megkapja az utolsó vigasztalást. Odamegy a lyukhoz. Bizalmasan. Ha esetleg egy reverendagombot találna otthon a kanapén… Egy pillanatra a lyukhoz hajolt, de már folytatja is. Egy angyal, egy madonna… persze. Ilyenek miatt vannak tele a börtönök, foglár úr. Elsétál az ajtóból. Jegyezze talán föl ezt az aranymondásomat: ha egy angyal házasságot tör, egyúttal összetöri a hitünket az ártatlanságban… És ez több, mint szomorú, foglár úr. Ez… ez… A Másik Rabhoz mintegy mellékesen. Most fogok rátérni a lényegre… A lyukhoz megy. Ez az, ami vért kíván, foglár úr. Maga ezt még nem tudhatja, foglár úr, hogy mi ez. Maga még nem gyilkolt. Bár ne is kéne. Nem jó az. Hej, mért is nem vagyok én most szabad ember! Nem kéne a foglár úrnak így gyötörnie magát… Odahajtja a fülét a cirkli lyukához. Madonnaarc, persze… Befogja tenyerével a lyukat, s így mondja a Másik Rabnak. Ez egyelőre elég. Nem szabad elsietni. Van időnk! Elkapja tenyerét a lyuktól. Valamit beletettek kívülről. Egy fényképet. Mi ez?
A cirkli födele lecsapódott. A fogházőr elment.
A RAB
Kezében a fényképpel, mint aki világosságot keres. A madonna! Gúnyos részvéttel elneveti magát, és nézni kezdi a képet. Hátha ez az angyalarc meggyőz engem is… Hogy azért mégse olyan nagy kurva a feleségünk… Te, mennyi rosszat mondtam én már erről az asszonyról. Olyan bánatosan néz, mintha tudná. Hirtelen. Semmi részvét! Inkább egy kis testgyakorlás… Frissen-fitten… De nem tornászik, csak nézi a képet. Szórakozottan mondja közben. Erotika ellen legjobb a sport. Többen mondták… Majd hirtelen. Te, milyen régen nem láttam én női arcot. Inkább a többi részletre koncentráltam. Ahogy nézi merően a képet, mellékesen mondja. Semmi sem egyszerűbb, mint elképzelni egy nő fenekét, köldökét, az erogén zónákat… én például mindig pont olyan mellet tudtam elképzelni, amilyenre éppen kedvem volt… S ami eddig annyira hiányzott: itt van az arc is. Mennyi mindent tudtam már róla! Az édes arany lencsét a bal melle alatt… Hogy nem hajlandó borotváltatni a hónalját. Hogy milyen a bőre szaga, a hajának az íze, ha beleharapsz, és herseg a fogaid közt… A hőmérsékletét, hogy milyen hűvös, hogy milyen forró… És látod, most kezd csak igazán tetszeni nekem, hogy az arcát is látom. Úgy látszik, engem a nőkben is a szellemi részük tud igazán megejteni… Csakugyan van benne valami angyali… Odamegy a Másik Rab ágyához. Nem találod? Mi az, talán nem tetszik? A szemét nézd… Csakugyan: mint egy Madonna. És most képzeld hozzá azt az arany lencsét a melle alatt… Elkapja a képet. Hogy nézel te rá? Elkezdted a szád nyalogatni… Jó is volna, mi? Azt hittem már, ez a brómos fogházkoszt kiölte belőled a férfiasság utolsó szikráját is. És nézd a kövér disznót! Ez kéne neki… Magához szorítja a képet. Hogy én rosszat beszéltem róla, az más. Taktikából csináltam. És különben is: nem ismertem. Tudtam róla, hogy milyen az ágyban. De nem tudtam, hogy milyen a lelke… Előveszi a képet, megnézi, elteszi. Aztán leül az ágya szélére. Vége! Nem csinálom tovább. Neked volt igazad. Nem kell a szabadság. Elég ez a négy fal. Nem kell nő. Elég vagyok én magamnak.
A Másik Rab megmozdul, felkönyököl.
A RAB
Persze, te azt szeretnéd, hogy én csak strapáljam magam tovább. Szó sincs róla! Nekem nem kell a szabadság! Ilyen áron nem kell! Azért majdnem megindul önnön sorsa fölött. Legföljebb itt fogok megrohadni én is, mint te. De én nem fogom tovább rágalmazni… Megint előveszi a képet. És ha megkörnyékezne a kétségbeesés, majd fel fog emelni az a gondolat, hogy egy tiszta nő becsületének az oltárán áldoztam föl a szabadságomat. Féltve nézi a képet. És ő nem fogja megtudni soha, de soha… Mostantól kezdve én is a mennyezetet fogom nézni. Hátradől. Csakhogy nekem nehezebb lesz. Egy ilyen nyughatatlan szellemnek… Sakkozhatnánk fejben… Nem tudsz sakkozni? Kár. Ide hallgass! Mivi vovol nava hava mava davár nyevel veven beve szévél gevet névénk? Hülyeség! Túl könnyű. Ki tud több híres embert mondani? Végigmegyünk az ábécé betűin… Ki kell találni, amire a másik gondolt. Barkochba. Ez meg túl nehéz? Csacsi-pacsi! Számfeletti heregolyómat fogyasztottam el reggelire. Kissé népiesen. Ef-ef. Na? Fölöstököm fölös tököm. Térjünk át a kettős számrendszerre. Nem érdekelne? És ha filmeket mesélnénk egymásnak? Remekül elszórakoznánk. Ide figyelj: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek” – mondd meg, hány betű volt ebben a sorban… Mondj akármennyit, tíz betű, száz betű, csak mondj valamit! Értsd már meg, muszáj lesz valamivel agyonütni a hátralevő életemet. Tanuljunk nyelveket! Találjunk ki nyelveket! Bizonyítsuk be egymásnak Isten létét… Csend, majd. Igazad van. Semmi sem pótolhatja azt, hogy szabad akartam lenni. Felnéz. Mit bámulsz? Mit akarsz tőlem? Rosszabb vagy, mint egy hóhér. Nem, öregem, te nagyon tévedsz! Én nem leszek visszaeső. Azt hiszed talán, hogy én nem tudom elfogadni ezt a börtönt? Dehogyisnem… Ez az a hely, amely legjobban beleillik ebbe a kopár világmindenségbe. A virág, a szerelem, a madárfészek: csupa nonszensz, stíluszavar. Egyes-egyedül a börtön az, ami tökéletes harmóniában van a Hold krátereivel, a kihűlt Napokkal. Fütyülök arra a zöldövezetre a börtön és a Tejút-rendszer között. Én be fogom csapni magam előtt a szabadulás ajtaját. Az ajtóhoz megy, megveri, s kikiált. Foglár úr! A Másik Rabhoz. Mindent bevallok neki. Éljenek boldogul. Veri az ajtót. Foglár úr!… Nehogy még isten őrizz, agyonüsse ezt az édes kis nőt a vadbarom. Veri az ajtót. Foglár úr!… Bár ez a tahó paraszt igazán nem érdemli meg. Micsoda lelke van ennek a bugrisnak? Mellette él, és kételkedni mer az angyal tisztaságában. Egy koppantás az ajtón. Majd hirtelen. Milyen boldogtalan lehet mellette a felesége! Szerencsétlen asszony!… Hogy egy ilyen hülye, hiszékeny férj mellett élje le az életét? Nem!… Börtönbe vele! Én megmentem tőle az angyalt!…
Csattanás. A cirklit kívülről kinyitották.
A RAB
A lyukhoz hajol, s lázasan suttogja kifelé. Foglár úr, nincs semmi kétség, megnéztem a fényképet: a maga felesége egy nagy ká. Kiles a lyukon. Foglár úr, legyen erős, férfiak vagyunk… Befordul. Elrohant. Féltékenységi roham.
A cirkli ajtaja nyitva marad.
A RAB
Felveszi az ágyáról a fényképet. Bocsásd meg, szívem, hogy megint megrágalmaztalak, de nem bírom el, hogy egy méltatlan emberé legyél. Te arra vagy hivatva, hogy übermencseket hozz a világra… Majd igyekszünk… Azt hiszem, génjeim megtalálták a nekik való nőt. Minden sejtem őt kívánja. Most fognak csak igazából szárnyaim nőni… Nincs többé előttem akadály! Egy konkrét nő lett az életcélom… Elég a lírából! Nincs időm. Ma éjszaka én ezt az angyalt meg akarom tanítani rá, hogy mi is az igazi szerelem. Konkrét nő! Konkrét aktus! Veri az ajtót. Foglár úr!… Ja, itt van? Foglár úr, maga mindig olyan jó volt hozzám. És tudja, nekem nincs sok kockáztatni valóm. Egy-két gyilkossággal több vagy kevesebb a lelkemen. Foglár úr, rajtakapom én magának az asszonyt. A többit meg csak bízza rám…
Kívülről erélyesen rácsapják a lyukra a fedőt.
A RAB
Visszahőköl. Elszámítottam magam? Az ilyen állami alkalmazottak, úgy látszik, csakugyan hisznek a fegyintézetek javító hatásában. És most csalódott bennem… Akkor is: visszajön. Öt percet adok neki, hogy belenyugodjon a felesége elvesztésébe. Még senkinek se kellett erre öt percnél több… Jobb kezével megfogja a bal keze csuklóját, s az egész jelenet során így tartja, de feltűnés nélkül. Öt perc múlva bekopog, és akkor rátérhetünk a konkrétumokra. Számlálgatja is magában. Mindenekelőtt kell egy civil ruha. Ezt szerezze be. Az ajtót hagyja nyitva. Csináljon rövidzárlatot… Ez három… Aztán nyugodtan eltűnhet a folyosóról, hogy minél kevésbé gyanakodjanak rá. A fegyőröket nagyon megbüntetik, ha kiderül, hogy elősegítettek egy szökést. Én megértem a törvény szigorát. Hogy épp egy fegyőr, a törvényesség őre, megszöktessen egy rabot!… Meg fog szöktetni. A Másik Rabhoz. Szólj közbe! Annyit igazán mondhatsz: jó, nem jó. Mindegy hogy mire mondod. Ha a jóra mondod, hogy nem jó, az sem baj. Csak halljam – na! Hangsúllyal, kihívóan ismétli. Meg fog szöktetni. Csend. Te sem tagadod, hogy meg fog szöktetni. Ő még talán nem is tudja. Ő azt hiszi, hogy még nem döntött. Járkál a folyosón. Mit érez?… Szerelmet? Á… Részvétet? Ugyan! Csak az az egy jár az eszében, hogy mi lesz, ha rájönnek, és őt lecsukják. Na és aztán, foglár úr! Cseréljünk helyet! A Másik Rabhoz. Átéltem őt a szíve mélyéig. Meg fog szöktetni. Én átadom neki a priccsemet, ő pedig nekem a helyét a felesége ágyában. A Másik Rabhoz. Most se mondasz ellent? Olyan biztos, hogy a felesége beenged? Egy ilyen tiszta nő?… Próbáljuk őt is átélni… Az se utolsó érzés: szép fiatal nőnek lenni. Fekszem az ágyban, és arra gondolok, milyen hosszú is ez a huszonnégy óra, amíg a férjem odavan. Az ablak alatt valaki fütyülni kezdi a kedvenc dalomat. Azt a szép nápolyi szerenádot, amit úgy imádok! A férjem is mindig ezt szokta fütyülni… Álmodom? De hisz már nyitja a kaput!… Hangváltás. Majd elfelejtettem. El kell kérnem a férjtől a kapukulcsot is. Ezek zavarnak, ezek a konkrétumok… Kapukulcs! Én megértem Michelangelót, aki félig benne hagyta szobrait a márványban. Akit nagyon érdekel, vegyen egy vésőt, és faragja tovább. Ami eztán jön, már olyan unalmas. Ordenáré. Banális… Átmászni a falakon. Átöltözni civilbe. Futni az éjszakában. Felfütyülni egy nőnek. Kapukulcs! S aztán idill. Leül. Muszáj ezt végigcsinálni?
A MÁSIK RAB
Krákog egyet.
A RAB
Na, azért nem kell izgulni. Csak leülhetek?… Az Isten is megpihent a teremtésben. Egy kicsit gyönyörködök én is a művemben. Hiszen lényegében készen van… Szép munka… Nagyon szép munka… Hirtelen. Ez a gőg, a gőg, a művészgőg: ez az én nagy hibám. Hogy erről nem tudok leszokni! Alázat kéne, egy kis alázat. De mit csináljak, ha nem megy. Nem bírok alázatos lenni. Képmutatás volna. Milyen igaza van Goethének: „Nur Lumpen sind bescheiden.” Goethe: német költő – a Michelangelo viszont olasz szobrász volt… Te is büszke lehetsz egy kicsit. Neked is részed van a művemben. Mint ahogy a világ teremtésében része van a Sátánnak. Nevetgél. Akaratlanul is munkatársam voltál. Túlságosan is megszerettem volna itt, ha kedvesebb vagy, vagy okosabb… Mit tudom én, még az is lehet, hogy szenvedélyes barátságra gyúlok irántad. Na és? Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. A börtön természetellenes életforma. Meg aztán egy ilyen magamfajta alkotó nem korlátozhatja a szenvedélyeit az emberiségnek csak az egyik felére… De légy nyugodt, olyan undorító vagy, hogy már csak ezért is menekülni akartam innen. A te lustaságod büdösebb, mint a sarokban a kübli. A te lustaságod büdösebb, mint – mit mondjak? –, mint te vagy. Valamikor még reménykedtem, hátha sikerül téged besugároznom, hogy az én zsenialitásom azért hatni fog rád. Hogy te leszel az én izotópom. Hiába! Az Isten mindenhatóságának is megvannak a korlátai. Például nem tud teremteni egy magához hasonló másik Istent. Én se tudtam. Így hát maradtál küblinek… Odamegy hozzá. Van a nyugalmadban valami bosszantó. Mondd, ha életveszedelemben volnék, kinyújtanád értem a kisujjadat? Megrázza a vállánál, aztán lihegve nézi. Sokat elnéztem az arcodat, amikor aludtál. Ezt a kifejezéstelen, közönyös, brutális arcot. Soha nem tudtalak átélni. Elfordul. Valószínűleg azért, mert nincs mit. A küblit se tudom átélni ott a sarokban… téged se! A maga ágyához megy. Most azért meghallgatom a te füleddel – hogy is hangzott ez? Hátradől. Megismétli, idézve. „A küblit se tudom átélni ott a sarokban… téged se.” Hirtelen felül. Mondd, lehet, hogy te gyűlölsz engem?… Ez egészen valószínűtlen. Feláll. Bármilyen érdekes volna, nem mélyedhetek el benned. Sajnálom. Az angyal még megérezné rajtam a mocsárszagot. Nevetséges! Hogy gyűlölnél? Idegesek vagyunk, annyi az egész. Négy fal között… Nem csoda. Láttad ezt a börtönt kívülről is? Micsoda falak, micsoda kapuk, rácsok, láncok! És belül hány ember, hány lázas fő, epedő szív… Ennyi kielégítetlen férfivágy, lefojtva. Ó, ha egy ilyen atombombában én lehetnék a gyújtószerkezet! Nem csoda, ha itt mindnyájan megőrülünk. Én a mániás, te a depressziós – haha, ez a munkamegosztás! két agyvelő: egy betegség. Én, te, ő – ő is őrült, az őr. Elmebeteg foglár, már rab is volt. Ő – ő. Mi az? Őrült őr ült… Ó, mennyivel egyszerűbb volna, ha olyasmiről beszélgetnénk – mondja, a gólyahír virágzik-e előbb vagy a kankalin? Emlékszik még, uram, a körömpörkölt ízére? Mint két nyugdíjas, mint két rab – mint két ember –, akik belenyugodtak, hogy most már életfogytiglan emberek maradnak…
Az ajtón zaj.
A RAB
Elvigyorodik. Visszajött. Őrült őr ülni fog.
Nyílik az ajtó. Bedobnak egy csomag összegöngyölt civil ruhát. Az ajtó nyitva marad.
A RAB
Nem igaz! Az ütőeremen számoltam az időt. Az öt perc réges-rég letelt. Még ha figyelembe veszem, hogy az izgalomtól gyorsabban vert a pulzusom… Akkor is. Már semmi, de semmi reményem nem volt. Lihegve leroskad az ágya szélére. Öt perc? Mondd, nem őrülsz bele? Egy örökkévalóság volt… Borzasztó, hogy az embert milyen hamar el tudja fogni a kétség. Na! Mondd, hogy nyugodjam már meg! Persze hogy késett, ha közben már beszerezte a civil ruhát is. S már át is rohant a túlsó szárnyra. Ezt az őrt tényleg besugároztam. Feláll. A foglár úr intelligenciája ugrásszerűen fejlődik. A csomagot szétteríti, valami koppan a földön, a Rab felveszi. A kapukulcs. Bravó!… A zsebben fésű, tükör. Mintha tudná, hogy szerelmi légyottra készülök. Tornázni kezd. Frissen-fitten! Szinte táncol. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek ebből a börtönből. Fújni kezdi a szentimentális nápolyi dallamot. Ezt fütyülöm majd az ablak alatt. „Beereszthetsz, drágám, ne félj, nem ütlek én agyon…” Megáll. Szinte meghatódva. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul teljesülnek! Ledobja a csíkos zubbonyát. Engem megszöktet a férj, én pedig megszöktetem a feleségét. Vendéglőt fogok nyitni. Imádom szórakoztatni az embereket és kizsákmányolni… Elfelejtettem megkérdezni a férjtől: hogy főz a felesége?… Vendéglő a Szép Porkolábnéhoz… Ez nem jó! Ne emlékeztessen semmi a börtönre. Egy nyitott terasz valahol a pálmafák alatt. Vendéglő a Szabad Madárhoz! Fújja a dalt. De hirtelen. Búcsúzzunk! A Másik Rabhoz megy. Nem! Nem! Semmi börtön-szentimentalizmus… De utoljára bevallom: titokban mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Én, sajnos, leragadtam az intellektuális bűnözésben. Fölébe hajol. Ó, ez a csodálatra méltó, állati, blőd brutalitás! A szellem szikrája nélkül. Hidd el, én is tudom, csak az igazi műremek, amin van valami vérnyom.
A lámpa egyet villan.
A RAB
Felugrik. Mindjárt elalszik! Gyorsan a zsebtükörbe néz, megnyálazza a haját. Rámosolyog magára. Nemcsak okos vagyok, hanem szép és boldog is…
Sötét lesz.
A RAB
Hangja. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot?! Felnevet. S fütyülni kezdi az előbbi nápolyi dallamot. Épp csak elkezdi.
Kis csend. Majd megint felhallatszik a füttyszó. Diadalmasan, de egyre távolabbról, a folyosóról.
Csend.
A villany kigyúl.
Az ajtó tárva.
A RAB
Mint a játék elején, hason fekszik a földön. A feje véres. Mellette egy vasdorong. Az is véres.
A Másik Rab ágya üres.
A ruháscsomag nincs sehol.
A RAB
Végtelenül lassan fekvőtámaszban felemelkedik, és hosszan úgy marad, aztán végleg visszacsuklik a földre.
Függöny.
Elképzelhető, hogy egy figyelmes rendező udvariatlanságnak fogja tartani a közönséggel szemben, hogy a dráma csúcsjelenete teljes sötétségben, és méghozzá párbeszéd nélkül zajlik le. Az is valószínű, hogy a színészek, szokásuk szerint, meg fogják kérdezni: hogy is ütötte le a rabot a Másik Rab? elölről? hátulról? s két kézzel fogta-e a vasdorongot vagy csak eggyel?.
Ezért közlöm tehát a drámának ezt a jelenetét is.
Feltételezve, hogy a sötétben látunk, s hogy a ki nem mondott gondolatokat halljuk.
Tehát, hogy a színházban mondani szokás:.
– Visszamegyünk!.
Először is visszajön a Másik Rab a ruháscsomaggal meg egy törülközővel. A ruhát visszadobja a földre, ahol volt. A törülközővel letörölgeti a vasdorongot, s a törülközőt odaadja a Rabnak, törülközzék meg ő is a vértől. Közben a vasdorongot visszadugja rejtekébe, az ágya alá. Visszafekszik az ágyára.
A RAB
Letörli magáról a vért, a törülközőt kidobja, s behajtja az ajtót, hogy az is úgy álljon, ahogy volt… Aztán ahogy próbákon szokás egy jeleneten végigfutni. Tornázom… Markíroz egy tornamozdulatot, mellékesen mondja. Frissen-fitten! Táncmozdulat, közben sebesen idézi. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek ebből a börtönből… A folytatást keresve. …Börtönből. Eszébe jut: fütyülnie kell, tehát rövid füttyel intonálja a nápolyi dallamot, s harsányan felkiált. „Beereszthetsz, drágám, ne félj, nem ütlek én agyon!” Nincs rajta már a zubbony, tehát csak mondja. Most vetem le a zubbonyt… S folytatja a szöveget. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul teljesülnek… Sommázva. Jön a vendéglő, szórakoztatás, kizsákmányolás – „hogy főz a felesége?” – a Szép Porkolábnéhoz… Egy nyitott terasz valahol a pálmafák alatt… Ez az első mondat, amely a memorizált szövegben hirtelen szíven ütötte. Fanyarul elmosolyodik. S csendesen megismétli… Valahol a pálmafák alatt. Majdnem megindultan. A Szabad Madárhoz!… És fütyörésztem. A motívumot fütyüli. A Másik Rab ágyához megy. Nyel egyet. S újra mondja a búcsúszavakat, de észrevehetően más hangsúlyokkal, mint az elébb. A naiv vallomást most inkább iróniával, s a sértéseket kirobbanó dühvel. Búcsúzzunk! Nem, nem, semmi börtön-szentimentalizmus… Bevallom: mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Fölébe hajol, de úgy, hogy majdnem fojtogatni kezdi. Ó, ez az állati, blőd brutalitás!… Hidd el, én is tudom, csak az az igazi műremek, amin vér van… vér…
A lámpa egyet villan.
A RAB
Felnéz. Ne aludj el! A zsebtükörbe néz, közben csendesen. Nemcsak okos voltam, hanem szép és boldog is…
A lámpa fénye vörösen izzóvá lesz.
A RAB
Kedves rosszallással. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot… S még nevettem is. Nézi magát a tükörben, illetve nézi a tükörben a mögötte megmozduló Másik Rabot. És fütyörésztem… Hamisan, ügyetlenül belekezd, de hirtelen iszonyattal eltátja a száját, mint aki kiáltani akar…
A MÁSIK RAB
Megmozdult, leszállt az ágyáról, elővette a vasbunkót, s ő fütyüli tovább a dalt. Kitűnő hallása van. Egy füttyművész.
A RAB
Dermedten nézi a tükörből a kényelmes lassúsággal feléje közelítő fütyörésző Halált. A torkához nyúl. Hiába. Amit mond – csak szeretné mondani. Kiáltani kéne, és nem jön ki hang a torkomon. Nem bírok szembefordulni vele. Nem engedelmeskedik a térdem. Várj, egy gombóc van a torkomban. Meg akarom mondani, hogy hány betű is volt: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek…”
A MÁSIK RAB
Valószínűtlenül zajtalan és puha ütéssel most üti agyon a Rabot. A jelenet hasonlít egy némafilm lassított jelenetéhez. Közben szépen cifrázva fütyüli tovább a nápolyi szerenádot.
A RAB
Elterül a földön, a fejéből ömleni kezd a vér, de zavartalanul folytatja tovább a megkezdett mondatot. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője…” Mit csinálsz te velem? Csak nem akarsz megölni? Figyelj rám, hirdetni fogom, hogy milyen nagy ember vagy, hogy megöltél, csak ne ölj meg, most már úgyis te vagy a zseni…
A MÁSIK RAB
Közben földre dobta a véres dorongot – zajtalanul –, s most felkapja a ruháscsomagot, és kimegy vele a cellából. Az ajtó nyitva marad. A füttyét tovább halljuk, de nem úgy, mint az imént, elhalóan, hanem – megafonokkal felerősítve – egyre erősebben. Ahogy a Rab kába fejében zeng tovább a füttyszó, a végső hangrobbanásig…
A RAB
Görcsösen ránduló szívének végső aritmiás ritmusára. Hülye-marha… Fekvőtámaszba nyomja ki magát. Gyilkos-Isten… Végleg összecsuklik, és elterül a földön, mozdulatlanul.
Másodszor függöny