Te Imre, itt valami ketyeg, avagy credo quia absurdumSzereplők
Történik a Lear király előadásán, egy vendégjáték során, más világrészben – sőt: a másvilág határán.
Mezei Andrásnak válaszolva
Kezdjük az élménnyel. Úgy rémlik, megtörtént, s nem álmodtam. Ültem egy zsúfolt színházi teremben, a legelső sorban. A terem hosszú volt, mint a régi moziké. De oldalsó vészkijáratok nélkül. Hátul, a bejárati ajtónál az ellenőrök kiabáltak, mert még sokan voltak, akik be akartak jönni. Mintha valami tévedés folytán dupla annyi jegyet adtak volna el, mint ahány hely volt. Azért lassan be is sodródott mindenki. Sok jó ember kis helyen is elfér. Egy tűzoltó adogatta be a pótszékeket. Igazi táblás ház volt. Ez volt életem legizgalmasabb színházi estéje. És még csak nem is egyszerűen azért, mert ilyen túlzsúfolódó helyen az embert elfoghatja a kósza szorongás. Hogy hogy fogok kijutni innen, ha valami történnék? Sőt, még csak nem is azért, mert fel voltam készülve rá, hogy valami történni fog. Felkészítettek rá. Már a szálló halljában. Oda jött értünk kitűnő barátunk, a mindig derűs, szinte kirobbanó kedvű színházi ember – igazi latin temperamentum –, de ezúttal komor volt és ünnepélyes. S feltűnt az is, hogy egyedül jött. Holott abban maradtunk, hogy a feleségét is hozza. Az érdeklődésre, hogy mi van az asszonykával, csak annyit mondott, tartózkodva: – Nem akarom őt feleslegesen életveszélynek kitenni. A taxiban mégis elmondta, hogy a színház igazgatója névtelen levelet kapott – ha tovább játssza ezt a darabot, fel fogják robbantani a színházát. Ez a mai előadás a válasz a levélre. Bátor igazgató. Hozzátette még, hogy pániktól azért ne féljünk. A színészek nem tudják. A közönség sem. S hogy nem babra megy a játék, mindjárt mutatott is a taxiból egy romba dőlt mozit. Friss rom volt. A hír, hogy hamarosan a levegőbe repülhetünk, minket, magyarokat felvillanyozott. Semmi tehetségünk nincs rá, hogy ilyenkor komorak legyünk és ünnepélyesek. Mindjárt viccelni is kezdtünk, mert Pestről jöttünk, s megszoktuk, hogy a közép-európai ember a történelem abszurdumaival szembetalálkozva: viccelni kezd. Pláne, ha egyebet csinálni úgy sem tud, szegény közép-erópai, mert máris karon fogva vezetik át a tömegen, a nézőtér első sorához, s még a széket is megfújják, ahová leül. Ki tudna ellenállni ennek a mindent lehengerlő, igazi latin-amerikai vendégszeretetnek. Még szerencsésnek is mondhatja magát a szegény közép-európai, hogy ilyen sikeres darabhoz egyáltalán jegyet kapott. Szinte az utolsó pillanatban. Alig pár perccel a robbantás előtt. Persze, azt jó lett volna tudni, hogy ki fog minket felrobbantani és miért. De kísérőnk suttogásából csak annyit értettünk, hogy ők… Ők!… Kik ezek az ők? Túl bonyolult itt a helyzet, hiába. Annyi világos volt, hogy ők nem szeretik ezt a színdarabot. A szerzőjét sem. Hiába rakták be a sok pótszéket. A bejáratnál egyre nagyobb volt a tömeg. Kikéredzkedni, kitörni – most már reménytelen. Le voltunk dugaszolva. – Ebbe belekerültünk, mint Pilátus a krédóba! – Hogy jövök én ahhoz, hogy egy idegen drámaíróért haljak hősi halált? – mondtam. – Vannak nekem saját darabjaim, azokért szívesen meghalok, ha kell… A kísérőnk, otthon hagyott kis feleségére gondolva, megbotránkoztatónak találhatta nevetgélésünket. Még komorabb lett és még ünnepélyesebb. Megpróbáltuk kifejteni előtte, hogy a közép-európai ember számára a vicc az önvédelemnek éppoly hatásos fegyvere, mint a sivatagi struccnak a homok, amelybe a fejét dughatja. Azt hiszem, ebben a magyarázatban is cinizmust gyanított. Pedig nem is voltunk cinikusok. Hogy magyarázzam meg? Nekem is minden sejtem tiltakozik az ellen a gondolat ellen, hogy tíz-húsz perc múlva egy színház romjai alatt heverjek, együtt ezzel a lelkes közönséggel, a jegyszedő nénikkel, a súgóval, az ügyeletes tűzoltóval és a három kínai istennel, akik most fent a színpadon épp az emberi jóságról vitatkoznak – s ugyanakkor pontosan tudom, hogy amikor a romba dőlt színház képe megjelenik majd odahaza a televízió képernyőjén, mindenki éppolyan természetesnek, hihetőnek (esedékesnek?) tartja ezt is, mint a többi természeti és történeti katasztrófát, amelyről esténként rendszeresen értesül. Ezek a katasztrófák mindig másokkal történnek, s legtöbbször a túlsó féltekén történnek. Ezért olyan hihetők. S hogy most én is a túlsó féltekén vagyok, s hogy az én bőröm van a vásáron? Ez az, ami viszont hihetetlen. Sorsunknak, esélyeinknek szemfájdító színjátszásával a logika mit is tudna kezdeni? Marad a vicc. Olyasmi, hogy na! ebbe aztán belekerültünk, mint Pilátus a Credo, quia absurdum-ba… Amikor a függöny felment, csend lett. Ez az ideális közönség: tolong, zajong, s aztán egy pissz nélkül figyel. Hogy mit is mond odafent a három kínai isten. Pár perc telhetett el, amikor a nézőtéren egy pótszék összerogyott. Biztosan ketten is ültek rajta vagy hárman. Forró hullám futott végig rajtam. S a kínai isteneken is. A sárga smink alatt elsápadtak, s amelyikük beszélt, annak elakadt a szava. Világos. Ők is tudják. De ettől kezdve minden szavuknak új távlatot adott a szorongás. Mélyebb lélegzeteket vettek. Néha indokolatlannak látszó nagy szünetet tartottak. Egy-egy mondatuk valami belső fájdalomtól hirtelen felfénylett, s erősebb áram csapott ki belőle… Hátuk mögött ott volt az óriás Jó Csönd-Herceg. Mit vett észre ebből a közönség? Semmit. Csak azt a feszültséget, amitől a légkör feltöltődött. Csak azt, hogy valami valószínűtlenül izgalmas előadást lát. Ezért mondhattam tehát, hogy ez volt – nekem is ez volt – életem legizgalmasabb színházi estéje. – És felrobbantatok? – Nem tudom. Szünetben eljöttünk a színházból. Nekem elég volt ebből egy felvonás. „Akinek ennyi kéj kevés…” – dúdoltam magamban a vészjósló édes dallamot. Ebből a szerájból jobb lesz megszökni. Persze, nem is történt semmi. Másnap elsétáltam arra, hogy megnézzem: helyén van-e a színház. – A színház a helyén volt… – Az igen. De az én lelkiismeretem kevésbé. – Csalódtál, hogy nem egy romhalmazt találsz a színház helyén. Ugye? – Röstellem bevallani, így van. S ennek a csalódásnak a tükrében megláthattam, hogy tulajdonképpen cinkosa vagyok a merénylőknek. Persze, csak ha nem az én bőrömről van szó, és ha nem nekem kell a bombát elhelyezni… De ez már átvezet a második kérdésedhez. – Hogy milyen célból írtál ebből színdarabot? – Világos, hogy milyen célból. Hogy akik a szünetben igyekszünk meglógni a „forró helyekről”, vagy akik a másik féltekén békén élünk, egy félórán át azért hallgassuk csak a pokolgépek ketyegését – mert vannak – a székünk alól vagy az elfojtott szorongásaink alól. (Figyeled-e, hogy a nukleáris fegyverekbe öltözött hatalmakról egy idő óta már nem is nagyon illik beszélni? A téma kiment a divatból – a H-bomba halmozása nem.) Hallgassuk csak a ketyegéseket tehát: bevallott félelemmel – és viccelődve, ha tetszik. Ezért különösen örülök, hogy a tévé a darabot közvetítette, s hogy megismételte. Egy olyan közöny feloldásáról van szó, amelyért a tévék jóvoltából kialakuló világraszóló információözön is felelős. A tömegkommunikáció, amilyen mértékben közel hozza az eseményeket – el is távolít tőlük. Itt csak a költő érzékenysége segíthet. Hogy a mai Sangháj és a mai Guernica is szívünkhöz oly közel legyen… De nemcsak a közöny ellen. Az elkeseredés ellen is írtam. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy a költő rokona a terroristának. Mindketten fel akarják rázni a világtörténelem közönyös kibiceit. – És a költő kiveszi a pokolgépből a gyújtószerkezetet? – Pontosan. A jó mű hozzájárul emberi érzékenységünk ébren tartásához. És ha a közvélemény igazán érzékeny, a legelkeseredettebb terrorista is kevésbé érzi majd szükségét, hogy bombát robbantva rázza fel a világot. Rábízza ezt a munkát a költőkre.
A színpadon egy 180º-kal elfordított Színpad van. Mintha hátulról, a horizontfüggöny felől látnánk be rá. A díszletnek – bár alig van díszlet – így a festetlen visszája fordul elénk. S e fonák díszletek között, a fordított Színpadon – ha jelenésük van – a színészek is nekünk háttal játszanak. A Színpad túlsó felén – úgy, hogy minket is szembevakít – van egy Rivalda lámpasora. Egy Ellen-Rivaldáé. S belelátunk természetesen egy Ellen-Súgólyukba, amelyben ott ül az Ellen-Súgó – élő vagy viaszfej, mindegy. Ha az Ellen-Függöny, amelynek szintén a visszáját látjuk – felmegy, e Fordított Színpadon túl elvben látnunk kéne egy Ellen-Nézőteret, Ellen-Páholyokkal és Ellen-Közönséggel. De mivel a fiktív Ellen-Nézőtér sötét, s az Ellen-Rivalda a szemünket kápráztatja – nem látunk semmit belőle. Valahogy úgy képzeljék el, hogy e játékban a színház és benne mi nézők mintha egy szembeállított tükörben folytatódnánk, duplázódnánk. De mit szaporítjuk a szót? Pontosan azt látjuk, amit Arany János ily röviden és világosan tudott leírni.
Itt elöl, a kulisszák mögött, ügyelői asztal, mikrofon, telefon. A másik sarokban egy öreg Tűzoltó, aki éppen olvas. Még a függöny nem ment fel, a nézőtér elsötétül, s halljuk az I. Színész – Lear király – második felvonásbeli végszavát, erősítőkön át, megrázóan.
ÜGYELŐ Megjelenik, s a mikrofonba súgja. Függöny! Függöny!
Függöny fel.
S ezzel párhuzamosan látjuk összecsapódni a Színpad túlsó felén a fonák Ellen-Függönyt. A Színpadon két színész marad. Lear király és a Bolond. Tompa taps hallatszik. Pontosabban: Ellen-Taps.
ÜGYELŐ A mikrofonba. Tapshoz… Tapshoz… II. SZÍNÉSZ – A BOLOND Feláll, felvesz egy papírból hajtogatott repcsit a földről, s felénk hátraszól. Úgy látszik, itt is középiskolásoknak adták el a házat. A legszebb jelenetek alatt ezek a kémrepülőgépek köröztek a fejünk körül. Kidobja a repcsit, felénk. Majd megy hátra ő is, ki az Ellen-Függönyön, meghajolni. Oldalról közben bejött két Színésznő – Regan és Goneril –, mentek ők is meghajolni. Az Ellen-Függöny elől visszaáramlanak a Színpadra, majd megint kimennek. Viszik magukkal az I. Színészt – a Lear királyt.
Eközben.
ÜGYELŐ A Tűzoltóhoz, aki egy vastag könyvben elmerülve ül. Maguknál a diákoknak nem kell Shakespeare? A TŰZOLTÓ Nem figyelt, vagy nagyothall. Mi? ÜGYELŐ Hangosabban. A diákoknak itt nem kell a klasszikus? TŰZOLTÓ Felnéz a könyvéből. Uram, mit vár maga az ifjúságtól, amikor a felnőttek rossz példával járnak elöl? Ebben a hónapban már volt nálunk két repülőgép-eltérítés, egy vonatrablás, három bankrablás, ugyancsak három nagykövetrablás; felrobbantottak… I. SZÍNÉSZ-LEAR Visszajött, megáll mögötte. Pszt! Várjunk ezzel! Mire kimondja, lehet, hogy már eggyel több robbantás lesz a statisztikában. I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN Amikor jöttünk, én folyton arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki eltéríteni a repülőgépet. II. SZÍNÉSZNŐ-GONERIL Hülyeség… De milyen érdekes lett volna! I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN Hülyeség. Persze… De látod, amikor Londonból elindultunk, valami lehetett, mert leszálltunk Dublinban, a menetrendtől eltérően. GONERIL Ugyan! Nem volt semmi. Kiderült. A BOLOND A gépen semmi. De Dublinban polgárháború volt. Az is semmi. GONERIL Amiről annyit beszélnek, az sohasem következik be… A BOLOND Csak azt szeretném tudni, hogy ezt te optimizmussal mondtad vagy pesszimizmussal. GONERIL …Lásd újabb világháború. A BOLOND Ellenérveimet egy váratlan atombombázás után majd odafönt mondom el. LEAR Muszáj addig várni? Esetleg hamarább is randevúzhattok ott – hatunk. Randevúz-hatunk.
Itt valahol elöl közben megszólalt egy telefon, de senki se törődik vele. Csörög.
DIREKTOR Be. A karzaton mindenki tökmagot rágott, és köpte le a héját! Szeretném tudni, hogy egyáltalán van-e itt ügyeletes rendőrtiszt… LEAR Hol van az én papír repülőgépem? Haza akarom vinni emlékbe… Babérkoszorú helyett. DIREKTOR Rutinból. Jó voltál… Jók voltatok… Nagyon jók voltatok! LEAR Kérlek, ne mondd ezt így! DIREKTOR De… Miért? Nagyon jól ment minden. LEAR De mi ma csakugyan nagyon jók voltunk! DIREKTOR Azt mondom én is. Jók voltatok. Te is! LEAR Te ezt úgy mondod, mint máskor. De mi másképp voltunk jók… Tegyük fel, hogy minden mindegy – mondtam magamban… Hogy ez az utolsó dobásunk… Az utolsó esélyünk… Hogy nincs tovább! Csend. Kitör. Mért nem veszi már föl valaki azt a rohadt telefont?
Nem veszik fel. Csörög tovább.
DIREKTOR Jó módszer. Hattyúdal-módszer. Hogy nincs tovább… Nagyon jó módszer. Mindenkinek meglehet a maga módszere. Schiller például rohadt almát szagolt. LEAR Nem értitek… Nem baj… GONERIL Finom döfésként. Ha Peter Brook vendégszerepelne itt a Lear királlyal, azért biztosan nem jutna senkinek se az eszébe, hogy papír repülőgépeket hajigáljon… A BOLOND Miért ne? Kész üzlet. Az ifjúság protestál, van miről írni. Nem tudtok világszinten gondolkozni. Féltitek a tökmagtól a színház művészi színvonalát. DIREKTOR Dühös. Mi már egy ilyen elmaradt színház vagyunk. Még ha egy ilyen fejlett országban vendégszereplünk is. Egy ilyen Szotyoláliában! LEAR Nem bírjátok megérteni? Ez itt egy kivételes, ünnepi előadás. A fiatalok, ők igen, ők értik. Megjelent előttük egy óriás… Mit csináljon ilyenkor egy kamasz? Hogy bizonyítsa be, hogy ő is valaki? A tanárait se bírja elviselni. És most egy Shakespeare hengerelje le? DIREKTOR Ne, ne!… A világért se! Majd lehengerli őt a rendőrség. Megy ki. Vegyétek már föl azt a telefont, könyörgök. El. A BOLOND Nem érdemes. A feleségem. Meg van hűlve, és a szállodában maradt. Stopperórával kezében várta a szünetet, hogy kiveszekedhesse magát velem. A Tűzoltóhoz, jó hangosan. Mondja, öregem, szállodát is robbantottak már maguknál? TŰZOLTÓ Fel se néz. Kettőt. A BOLOND Úgy látszik, itt tüdőgyulladással is egészségesebb lesz neki az utcán sétálgatni. Felveszi a kagylót. Halló… LEAR A Tűzoltóhoz, hangosan. És színházat? Eddig hányat… izéltek? TŰZOLTÓ Még nem, egyet se. Mozit igen… De azért fel vagyunk készülve rá. Nekem is vizsgáznom kell, tetszik látni, ROBBANTÁSTECHNIKA ÉS GYAKORLATI TŰZSZERÉSZET-ből. LEAR És tudja már az anyagot? TŰZOLTÓ Annyi felesleges dolog van benne! Vastag a könyv, hogy több pénzt kapjon az író… Tessék mondani, mért kell nekem tudni a plasztikbomba technológiáját – amikor nyugdíj előtt állok? A bevezető részt szeretem: a merényletek világtörténete. Ez szép! Rövid áttekintés. Herosztrátesztől Matuska Szilveszterig… Bizalmatlanul. De mért érdekli ez magát? Egyáltalán, miféle országból jöttek maguk? Felcsattan. Tessék eltenni azt a cigarettát! A BOLOND A telefonba. Nem értem!… Mit mond? A többiekhez. Gyerekek, csendesebben!… A beálló csöppnyi csendben a telefonba megint. Jó. Azonfelül kinyalhatod a… a jelenlevő hölgyekre tekintettel nem folytatom. Leteszi a kagylót. REGAN Hogy van a feleséged? A BOLOND Nem tudom. GONERIL Nem neki mondtad? A BOLOND Kivételesen nem. LEAR Kit kerestek? A BOLOND Mindegy. Engem. Téged, akárkit. Issza a kávéját. Kihűlt a kávém… Valami beugratás. Azt mondta, hogy hagyjuk abba az előadást… mert… hülyeség… Elhallgat. LEAR Mert bomba fog robbanni a színházban.
Kis csend, persze.
A BOLOND Ezt te honnan tudod? LEAR Amikor jöttem be, a kiskapuban állt egy gimnazista lány. Hogy autogramot akar, mutatja. Kitép egy papírt a noteszéből. Ideadja. Valami már van ráírva. Tessék! Odaadja a papírt. A lány közben eltűnt. A BOLOND …Ezen az van, hogy első figyelmeztetés. Nekem most azt mondták: második figyelmeztetés… A harmadikig talán megihatom a kávémat. REGAN Ez tényleg hülyeség… A BOLOND Hülyeség… Persze… GONERIL Árnyalati kérdőjellel. Hülyeség?… S hogy senki sem válaszol, Learhez, támadólag. Te mért nem mondtad? Zsebre vágsz egy ilyen figyelmeztetést, és játszol nyugodtan. LEAR Nyugodtan? Nem. A lehetőség, hogy esetleg a levegőbe röpülünk, megragadta a képzeletemet. Izgatottan játszottam. Most már talán elhiszitek, hogy úgy éreztem: egy kicsit jobban is, mint máskor. Ő is kávézni kezd. REGAN Te hiszel ebben?… Szerinted ez hihető? LEAR Nyugodtan, tűnődve. Ha hiszek benne, nem azért hiszek, mert hihető. Inkább azért, mert hihetetlen. GONERIL Egyre szebb! Kitör. Miért kellett ebbe a városba jönni? Éppen ebbe a városba jönni?… Hülyeség! Mérgesen el. A BOLOND Hát nem is lesz valami nagy dicsőség egy ilyen lehetetlen országban a levegőbe röpülni… Odahaza mindenki rajtunk fog röhögni. A viccek! A viccek! Képzeld el a vicceket, majd otthon, ebből az alkalomból. Röhögni kezd. Minél nagyobb egy nemzeti katasztrófa, annál több a vicc. LEAR Mohács után is mennyi vicc születhetett. De azok is elvesztek. Kár. A BOLOND Nem is kellenek viccek. Már maga a gyász lesz röhögséges. Fekete keretben a teljes színlap. REGAN Miután ezt a lehetőséget fölmérte. Az ember nem válogathatja meg a partnereit, tudom. De együtt szerepelni egy partecédulán – hát nem! van, akivel nem… Ugye, nem történik semmi? Mondd, hogy nem! A BOLOND Nézd, tudomásul kell vennünk, hogy mi egy pokolgépesített földgolyón élünk… LEAR Ez az! Nyugtasd meg… Pokolgép. Csak így tovább! Minél többet hallunk róla, pokolgép a bankban, pokolgép a postán, pokolgép a repülőgépen, annál kevésbé hisszük el, hogy egyszer csak mi is felrobbanhatunk. REGAN Ugye, hogy hihetetlen? Te is azt mondod, hogy ez hihetetlen. LEAR Hi-he-tet-len! És mitől is lehetne ilyen biztonságérzetem, ha nem attól a rengeteg rémségtől, ami másokkal történik? A világtörténelem mindennapi távoli rémségei – minél többet hallunk róluk, annál messzebb vannak tőlünk. A borzalmakról szóló információk özönében lassan visszanyerjük paradicsomi gyanútlanságunkat. Érzed? REGAN Nem. LEAR Dehogyisnem. Figyeld meg, hogy az esti híradókat csupa önfeledt Ádámok és Évák nézik… És tudod, mit szólnak, ha azt látják, hogy egy vendégszereplő társulatra rárobbantották a színházat?… „Velünk ilyen nem történhetik…” Ezt mondják. REGAN Ha valakit felrobbantanak, annak oka van. De hogy minket…? Miért? LEAR Ajjaj! Ezer oka is lehet! BOLOND Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még sehol sem robbantottak föl minket. REGAN Ne hülyéskedj! Azt kérdeztem, hogy miért. Minket – miért? LEAR Miért? Például azért, mert nem tetszik nekik az előadás. Volt, ahol rossz kritikát kaptunk? REGAN Volt. Volt. LEAR Itt pedig felrobbantanak. Ez is kritika. Abszolút, őszinte kritika. El kell viselni. REGAN Most siklik csak a hangja a felsőbb regiszterekbe. Elviselni?… Elviselni?… Azt, hogy felrobbantsanak?… Ezt elviselni? LEAR Az újságkritikát talán könnyű? REGAN Egyszerűen azért, mert művészileg nem tetszettünk nekik… LEAR Komolyan veszik a művészetet. Mi is. De lehet kisebb ok is. Mondjuk, eszmeileg nem tetszünk nekik. Vagy fajilag. A nemtetszésben nincsenek éles határok… Vagy vallásilag. Vagy nyelvileg. Vagy geopolitikailag… Milyen okokból is szokták még az emberek egymást kiirtani? REGAN Te is mondtad, hogy jók voltunk. LEAR Jók! De Shakespeare-t játszottunk… REGAN Shakespeare-re miért allergiásak? LEAR Inkább azt kérdeznéd, hogy miért ne? Ugyanazért, amiért Brechtre vagy Gorkijra vagy Madáchra vagy Szomoryra – te a főiskolán nem tanultál színháztörténetet? Shakespeare író volt. Nem elég? Most jut eszembe: kopasz is volt. Súgva. Szakálla volt. Fülbesúgva. Angolszász… Fehér bőrű… Körülnéz, majd. Titokban katolikus volt. Más hang, megrovással. Csak titokban volt katolikus. Már felháborodva. Négert hozott a színpadra. Fokoz. Rosszat írt Dániáról! Aztán amit Shylockról írt – az a rokonszenv! –, az az ellenszenv! És a szonettjei! Alapos gyanú van rá, hogy fiúhoz szóltak. Még alaposabb a gyanú, hogy mégis nőhöz szóltak. S ha még bír fokozni. És Csehországnak tengert adott!… Egy közismerten szárazföldi országnak… Nem folytatom… És mi ennek az óriási bűn… – Keresi a megfelelőbb szót, megvan. – botrány -halmazatnak a cinkosai vagyunk. Bűn- és botránytársak… Ne is reméljünk méltányosabb ítéletet: döntsék ránk a színházat! DIREKTOR Jön vissza. Nem lesz semmi baj, már telefonáltam a rendőrségre… LEAR Szotyolaügyben? DIREKTOR Hogy huligánok vannak a nézőtéren, és hogy a jegyszedőnők nem bírnak velük. Igen, szotyolaügyben. BOLOND Ide is telefonált valaki… DIREKTOR Szóval, semmi vész. A közönség jól fogadott. A sajtó mellettünk lesz… A BOLOND Ne mondjuk el neki? DIREKTOR Miről van szó? LEAR Semmi, semmi… Maradjon meglepetésnek. DIREKTOR …Beszélnek arról, hogy valami díjat kapunk. Aranynimfát – vagy ilyesmit. Én is hallottam. De maradjon meglepetésnek.
A többiek ellenállhatatlan röhögése olyan ambivalens, hogy a Direktor is velük nevet.
GONERIL Jön, szendvicset vagy banánt harapdál. Ő mit mond? Szerinte lehetséges, hogy felrobbantsák a színházat? A BOLOND Aranybomba… S röhög tovább. DIREKTOR … Bár már látnám. LEAR Gonerilhez. Meglepetésnek szántuk neki az előadás végére – és te most elárulod. A BOLOND Direktornak. Amikor majd robbantanak, tegyél úgy, mintha nem is sejtetted volna… Csodálkozz! GONERIL Jó, jó, de azért nem tudom, hogy nem kéne-e bejelenteni a közönségnek. Aki fél, menjen haza! DIREKTOR Közben eléggé felforrt a méreg benne, hogy most szinte szelíden szólaljon meg. Mindenki. A bátrak is. Menjenek haza… És mi is… GONERIL Gyors visszavonulás. Én személy szerint nem hiszem. Ha fel akartak volna robbantani, miért nem tegnap robbantottak föl? Tegnap volt a protokoll. REGAN Hogy te milyen jól tudod, hogy mikor kell minket felrobbantani! GONERIL Most ő sértődik meg. Úgy beszéltek velem, mint ha én akarnálak titeket felrobbantani. Amikor én éppen azt mondtam, hogy nem hiszem… De nekem teljesen mindegy. Maradjon csak itt a közönség. A pénzéért. DIREKTOR Nem kell pánikot kelteni. Mi az idegeinkkel dolgozunk. LEAR Igazad van. Maradjunk a szotyolánál. DIREKTOR Gúnyolódni se kell. LEAR Nem gúnyolódom. Tudom, hogy a szotyola elleni küzdelem csak taktika. És nem művészi hitvallás, nem világnézet… DIREKTOR Te megint csak azokat az eszményi huligánjaidat véded. A robbantókat nem védenéd, esetleg? LEAR Boldogan! Tudod te azt, hogy az a Gavril Princip, aki Ferenc Ferdinándot lelőtte, költő is volt? Ismerek egy öreg hölgyet, ifjúkorában hivatásos merénylő volt. Valahogy nem akasztották fel… Most nyolcvanévesen is sugárzik belőle a fiatalság, a szellem, a tisztaság. Nagy kár, hogy a merénylők legtöbbször illegalitásban élnek. Nehéz velük barátkozni. DIREKTOR Szóval, mit mondtak azok az angyali merénylők? A BOLOND Hogy felrobbantanak. DIREKTOR Minket. A BOLOND Ja. DIREKTOR Hülyeség. A BOLOND Mi is mondtuk: hülyeség. DIREKTOR És mit mondtak még? Hogy csak minket? A BOLOND Boldogabb volnál, ha a többi színházat is? Vagy úgy találod, hogy mi olyan elhanyagolható mennyiség vagyunk, hogy ha csak minket robbantanak föl, az semmi? DIREKTOR Ahhoz képest, hogy az egész világot is bármikor felrobbanthatják – ez tényleg semmi. A BOLOND Látjátok, ez a robbantás mindenkinek meghozza a humorát. DIREKTOR Egy kis turnézó együttes! A BOLOND Potomság! LEAR Bagatell! DIREKTOR Beszéljünk másról.
Csend.
GONERIL Gyerekek, én nem akarok pánikot kelteni, de itt valami ketyeg.
Pillanatnyi csend.
DIREKTOR Kitör. Én nem hallok semmit. És szeretném közölni veletek, hogy ha ez az előadás abbamarad, a biztosító nem fizet meg semmit. És nincs a világon akkora valutakeret, amelyből kitelne a pönálé… A többi város ezek után már nem is fog fogadni minket. Tapsol. Kezdjük a harmadik felvonást!
Megszólal a telefon.
A BOLOND A harmadik figyelmeztetés. DIREKTOR Nem vesszük föl!… Azt mondtuk, hogy beszéljünk másról.
Elhallgatnak. Csönd. Csak a telefon csörög.
REGAN Ha elgondolom, hogy mennyi sok kedves diák meg diáklány van ma a színházban… Az előadás előtt kinéztem a függönyön – olyan helyesek… Küldjük őket haza! DIREKTOR Azt mondtam, hogy beszéljünk másról!
A telefon csak csörög.
LEAR Emlékeztek Leslie Howardra? Ő is színész volt. Shakespeare-színész. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy a németek lelőtték a repülőgépét. Göring haragudott rá. DIREKTOR Ti csakugyan képtelenek vagytok másról beszélni?
Kis csend. A telefon csörög.
GONERIL Úgy szeretném hallani a hangjukat… LEAR Szerintem a végzetet nem illik ilyen sokáig várakoztatni. Vedd föl! DIREKTOR Majd én beszélek velük. A telefonhoz megy, fölveszi. Majd a II. Színészhez. Téged keresnek… A BOLOND Átveszi a kagylót.DIREKTOR A felesége… Látjátok, nem kell úgy beszarni. Megy. S közben. Ne húzzuk tovább a szünetet! Mért nem kezdünk?… A viharjelenethez ide mindig jön egy takarás! El. BOLOND A telefonba. …Jól… Jól… És te?… Nincs semmi…
Egy díszletmunkás közvetlenül elöl, szinte az orrunk elé, felállít egy díszletet. Hogy meglegyen a takarás. A visszáját látjuk. Rajta van a jelzés: LEAR III. S vörös festékkel egy friss fölirat.
UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS ELŐADÁST ABBAHAGYNI KÖZÖNSÉGET HAZAKÜLDENI MÉG HÁROM PERC
Az utolsó sor mintha be se volna fejezve, kicsit csorog is belőle a vörös festék.
GONERIL Integetni kezd a telefonáló II. Színésznek, mutatja, hogy három – hogy megvan a harmadik figyelmeztetés.A BOLOND Hangot vált. A búcsú szenvedélyével. Szívem! Szeretlek!… Nem, nem mondhatok semmit. Nem szabad pánikot kelteni… Nem – pé-vel… Pá-ni-kot… Akármi történik – szerettelek! Leteszi a kagylót. Képzeljétek el, ha itt marad idegenben, egyedül. A nyelvet se tudja… Szegénykém… REGAN Nagyon kérlek, most már ne vicceljetek! Elég volt! A BOLOND Én nem viccelek. Én most már komolyan hiszek benne… Telefonálás közben egyszerre csak rájöttem, hogy nincs édesebb dolog, mint hinni abban, hogy három perc múlva… REGAN Ne mondd ki! Befogja a fülét. A BOLOND Mért esik jól hinnem benne? Skandálva. Mért esik jól hinnem benne?… Mért esik jól hinnem benne?! A TŰZOLTÓ A könyvével. Van itt, kérem, a függelékben egy fejezet a pszichés faktorokról… Ha a művész urakat esetleg érdekli… Hogy miért élvezett Matuska Szilveszter, amikor vonatot robbantott… LEAR Pfuj, pfuj! nem ilyen merénylőkről álmodom én. Engem ilyenek ne robbantsanak föl. Pfuj, Matuska! A BOLOND Matuska!… Gyerekkoromban még meséltek róla. Milyen öreg lehet már! Hosszú fehér szakálla van, mint a Mikulásnak. Märklin-vasutat hoz a jó gyerekeknek, viadukttal és pokolgéppel… Matuska! Hol vagy, Matuska?!
Csend.
A BOLOND Te Imre, itt valami csakugyan ketyeg… Tisztán hallom, hogy valami ketyeg. A Tűzoltó körül hallgatózik. Maga nem hallja? A TŰZOLTÓ Tessék? A BOLOND Bízzátok rám! Kiabálva. Hány óra? A TŰZOLTÓ Elővesz egy ócska nikkel kronométert – s azt az időt mondja, ami éppen van.A BOLOND Felszabadultan. Kellemes hangja van az órájának. A TŰZOLTÓ Füléhez tartja, csodálkozva. Ennek? Vállat von, indul. De előbb a duzzadó ócska aktatáskáját felteszi a székre, amelyen ült. S aztán kisétál. Még visszaszól. Aztán nem cigarettázunk! El. ÜGYELŐ A mikrofonba, sietősen. A harmadik felvonás szereplőit a színpadra! LEAR Ez az igazi szorongás, ami ilyenkor elfogja az embert. És hiába reménykedem, nem fog történni semmiféle csoda – nem szakad le a csillár, nem robban föl a színház –, nincs menekvés, föl kell mennem a színpadra. Félek. És ettől a félelemtől, bárhogy is szeretném, nem szabadulok meg, tudom, mindhalálig… Ezért keresztényi alázattal elfogadom a félelmet. Nem tusakodom tovább ellene… Bevallom: félek… Félek a villámlástól, a földrengéstől. Félek egyedül. Félek a tömegben. A harmadik emelettől fölfelé félek, hogy leugrom. Ha a sor közepén ülök, félek, hogy rám jön a szükség. Félek a haláltól, a tetszhaláltól, a megsemmisüléstől. Ámen… De legfőképpen mindig ettől: kilépni a közönség elé. Kimegy a színpadra. ÜGYELŐ Mikrofonba. Függöny! DIREKTOR Gyorsan be. A függöny felmenetele előtt már elkezdődik a vihar… Mennydörgés!
Mennydörgés.
LEAR Befordul. Ne! Kérlek ne!… Én elmondom úgy a vihart, hogy nem lesz szükség mennydörgésre – csak könyörgök, ne mennydörögjetek… Ha mégis történnék valami… látni akarom a végzetet. Hallani akarom, ahogy jön – a halk lépéseit… DIREKTOR Izgatottan. Viharjelenetet, mennydörgés nélkül… LEAR Lehet, hogy felrobban a színház, és te tökéletes előadást akarsz? DIREKTOR Imponáló öntudattal. Köszönöm, hogy megfogalmaztad színigazgatói hitvallásomat. A BOLOND Én nem bánom, dörömböljetek, ha tetszik, de ha így dörömböltök, én a színpadon összecsinálom magam.
Egy intésre a mennydörgés elhallgat. Ettől kezdve zajtalan villámfények lobbanása világítja meg a színpadot…
DIREKTOR Függöny – most!
Az Ellen-Függöny felmegy.
A BOLOND Ketyeg… Esküszöm, hogy itt valami ketyeg. REGAN Gyerekek, menjünk haza! DIREKTOR Ne csinálj pánikot!… Valami ketyeg – na és? LEAR A Színpadon nekünk háttal.
LEAR Visszafordul felénk, és súgva. Én is hallom, ketyeg… – majd az Ellen-Közönség felé, folytatva a verset –.
LEAR Köpenyét fejére borítja, s megint visszasúgja. Ketyeg… Ketyeg… Némán kering a néma viharban. A BOLOND Nincs itt a tűzoltó, és ketyeg. DIREKTOR Hallucinálsz. REGAN Learre. Ő is hallja. Most már én is hallom. Te nem hallod? DIREKTOR De. Hát aztán? Én nem hallucinálhatok?… Tik-tak-tik-tak-tik-tak… REGAN Nem egészen… Ta-ak, ta-ak, ta-ak… A BOLOND Tuk-tuk-tuk-tuk-tuk… GONERIL Ti-ti-ti-ti-ti-ti…
Mindnyájan úgy járkálnak, tesznek-vesznek, hogy félszemük azon van: mi ketyeghet. Meg-megállnak, hallgatóznak.
Közben.
LEAR Folytatja.
GONERIL Én azért ilyen körülmények között nem átkozódnám ennyire. Mi ez az állandó tititititi? LEAR Leszól. Nem telt még le a három perc? S folytatja.
DIREKTOR Felsúg neki, lelkesen. Ne törődj semmivel! Gyönyörű, amit csinálsz… Folytasd… Tik-tak-tik-tak.
Éles pukkanás.
Itt mindenki behúzza a fejét, vagy a földre veti magát.
LEAR Feltartott két kézzel, mint egy áldozó főpap befordul felénk, és így mondja. Eldurrantottak egy tökmagos staniclit… Rohadt huligánok! S ebben a pozícióban maradva, égre kiáltóan folytatja.
ÜGYELŐ A II. Színésznek, súgva. Színpadra! A BOLOND Felfut a színpadra, s előremegy egészen az Ellen-Rivaldáig, rákezd a szövegére, de nem fontos, hogy mi értsük. „Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, és kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.”
Közben Lear neki háttal, velünk szemben a Direktorhoz beszél.
LEAR Mit csináljak? Félek… DIREKTOR Semmi baj! Dobd be a privát halálfélelmedet… Csodálatos leszel! Tik-tak-tik-tak! LEAR Súgva. A lábamon se tudok állni, úgy remegek. DIREKTOR Jó ötlet! Térdelj le! A BOLOND Felemelt hanggal ismétli a végszót. …„Sem a bolondon!” LEAR Továbbra is háttal a partnerének, velünk szemben, térdre esik, s megrendítő halkan mondani kezdi a legharsányabb Shakespeare-sorokat. Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!
S ezután négykézláb mászkálva a színpadon, folytatja.
NÁTHÁS FELESÉG Sietve megjelenik, s diszkréten int a II. Színész felé, jelezné, hogy itt van. Súgva mondja, eldugult orral. Angyalom… Úgy aggódtam… A BOLOND Lear további tirádája alatt, sziszegve. Ez hiányzott! A női előérzet! A finom ösztön – ő megsejti a veszélyt… Az isten akárhová tegyen, miért jöttél utánam? Hát nem tudod, hogy minket nem szabad komolyan venni? Eddig csak hülyéskedtünk – erre idejössz a te nagy próféta lelkeddel, s aztán megnézhetjük magunkat. Tudd meg, ha itt történik valami, azért te vagy a felelős… Mindig mindent elrontasz! Elkeseredetten leül. Nevet vagy sír – mindegy, úgyis minden belefér a szerepébe. NÁTHÁS FELESÉG Mindig haragszik, ha utánajövök. Sírni kezd. De két orrfúvás között. Mi ketyeg itt? Ettől kezdve ő is beáll keresni, hogy mi ketyeg. LEAR Közben folytatja.
A BOLOND Felugrik, s énekelni kezdi, szerepe szerint. Meg is ismétli a dalt egyszer-kétszer.
LEAR Közben megint felénk fordulva, a Direktorhoz. Te, én mélyen meghajolva bocsánatot kérek a közönségtől. Megmondom, hogy elnézésüket kérem, ha ez a mai előadás nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk… de nem mi tehetünk róla… DIREKTOR Nem csinálunk pánikot. A BOLOND Tuk-tuk-tuk… LEAR Fojtogat valami… szólni se tudok… DIREKTOR Fütyöréssz! Ebbe a jelenetbe minden belefér… Siker lesz! LEAR ÉS A BOLOND Összeölelkeznek, s a dalt fütyörészve sétálni kezdenek a színpadon.DIREKTOR Súgva. Így tovább! Óriási! Folytassátok… Ne törődjetek semmivel! A három perc régen letelt! A BOLOND A dal nótájára énekelni kezdi.
DIREKTOR Bedőltünk nekik!… Blöff volt az egész! Blöff!… Blöff!… Blöff! NÁTHÁS FELESÉG Megtalálta a Tűzoltó táskáját, s miután megbizonyosodott felőle, hogy az ketyeg, felmutatja. Ez ketyeg!
A többiek elugranak mellőle.
NÁTHÁS FELESÉG Mit csináljak vele? Férjének mutatja. LEAR Kikapja a kezéből. Nincsenek eszményi merénylők! Minket már egy ronda, öreg, nyugdíj előtt álló bürokrata fog felrobbantani… Minket és a világot… Befordul a színpadra, nevetve odadobja a táskát a Bolondnak.
A BOLOND Visszadobja neki. Nesze neked! A tűzoltónak álcázott planetáris atom-Matuska krisztkindlije-e! LEAR A táskával.
ÜGYELŐ Ez nem Shakespeare! DIREKTOR Shakespeare-i, az a lényeg. A BOLOND Már nála a táska.
LEAR Labdáznak.
A táska leesik. Egy ugyanolyan pukkanás, mint az előbb. Teljes sötétség. És teljes csend. Majd afféle ordenáré filmhíradózene. A színpad fölött kigyullad egy fényújság. Futnak rajta az épp aznapi hírek. De két hír között ez is: ISMERETLEN TETTESEK FELROBBANTOTTAK EGY SZÍNHÁZAT. AZ ÁLDOZATOK SZÁMA… A színház kivilágosodik. A villanyújság a fényben csak homályosan és olvashatatlanul fakón fut tovább. A rikító zene is lehalkul, alig hallhatóvá. A függöny előtt áll egy talpától a feje búbjáig gézbe pólyált alak, csak az egyik szemének és a szájának van némi nyílás hagyva.
ELLEN-SÚGÓ Shakespeare-előadás volt. S amint a régi vicc mondja: mindenki meghalt, csak a súgó maradt életben. Én vagyok a súgó… Ott ültem a súgólyukban. Súgólyuk! Hol van az már!… Nem is hittem, hogy ezúttal megúszom. Megúsztam a III. Richardot, a Gyilkosok a ködbent… Úgy látszik, a természet gondoskodni kíván róla, hogy egy tanúja azért maradjon minden rémségnek, minden csodának. S milyen jó, hogy ez a tanú én vagyok… Csodálatos előadás volt! A színészek a privát halálfélelmük sokkjai alatt, de a halál félelmét mégis legyőzve – rendkívülit produkáltak. Hogy mi lett velük? Elmondhatom. Hivatásuk teljesítése közben érte őket a halál, így mind a mennyországba jutottak. Együtt a színház többi dolgozójával… Sőt, együtt az egész közönséggel, mert a kivételes művészi élmény mindnyájukat a megszentelő kegyelem állapotába hozta. Ritka dolog, hogy egy egész színház üdvözüljön. Több száz ember – a vértanúság pálmaágával szálljon föl a mennyországba…
Most először – a mi fülünknek is hallhatóan! – csendes ketyegés kezdődik, ami a következőkben folyton erősödik.
Ketyegés. Ketyegés. Ketyegés.
SÚGÓ Idegesebben, hangot váltva. Kedves közönség – elnézést kérünk, ha ez a mai előadás, nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk. Nem mi vagyunk az okai… Hirtelen kiborulva. Itt valami megint… tak-tak-tak… Mindenki maradjon a helyén! Szinte fölénnyel. Majd én mindenről tanúskodom! Eltűnik.
Az erősítőkőn át egy metronóm lusta kattogása betölti a színházat.
Vége
NB. A tapshoz a színészek pálmaággal, angyalszárnnyal, a mennyei boldogságuk attribútumaival jelenhetnek meg. S a mise Credójának a dallamával intonálhatják a kora atomkori variánst:
A ketyegés befejezése képernyőn
Abból a színházból, hol a fenti darabot eljátszanák, a néző azzal az érzéssel távozhat, hogy ő is sorra kerülhet. Hiszen a darabbeli hallucinált ketyegés után végül egy igazit is hallott, esetleg épp a saját széke alól. Vagy a csillárból. A színdarab befejező effektusa éppen ez a nézők feneke alá vagy a feje fölé „kivetített” félelem volt. A nézőtéren hallható ketyegés. Televízióban az effektus elsikkad. A rivaldán át könnyű egy pokolgépet a közönség közé vágni. A képernyőn át ez lehetetlen. Az akvárium üvegfalán nem hatol át a félelem. Ezért a darabnak – amikor a tévében került előadásra – más befejezést írtam. Megkísértve majdnem a lehetetlent, hogy a mindennemű természeti és történeti csapás ellen magát tökéletesen bebiztosítottnak érző tévénéző is egy pillanatra hallani vélje azt a ketyegést – „sua res agitur”. Ebből a célból született meg a darab végének ez a másik változata.
Függöny |