Ők tudják, mi a szerelem

Első jelenet

A SZOBALÁNY

40–50 év közötti cseléd, elég sok helyen szolgált már ahhoz, hogy tudja, nem érdemes törnie magát, s csak annyira kell szolgálatkésznek lenni, amennyire muszáj. Jobbról jön, kis hordozható petróleumlámpával. Kicsit hangosabban beszél a kelleténél. Megágyaztam.

ESTELLA

Jó.

A SZOBALÁNY

Az ablakhoz megy, behúzza előtte a bársonyfüggönyt. Későre jár.

ESTELLA

Úgy látszik, soká tart a hangverseny.

A SZOBALÁNY

Azt a lámpát ne oltsuk el?

ESTELLA

Látja, hogy még olvasok.

A SZOBALÁNY

Tesz-vesz, de nem megy ki azért se. Máskor ilyenkor már itthon vannak.

ESTELLA

Biztos sok ráadást kértek, s nem akar vége lenni.

A SZOBALÁNY

Na tetszik látni, legjobb lesz lefeküdni.

ESTELLA

Mondja, miért kiabál maga mindig, ha velem beszél?

A SZOBALÁNY

Én kiabálok?

ESTELLA

Most is.

A SZOBALÁNY

Lehet. Az ember megszokja. Ahol szolgáltam, mindenütt volt öregasszony. És majdnem mind süket volt. Közben a kandallót piszkálja, de inkább csak azért, hogy maradjon.

ESTELLA

Ne oltsa el a tüzet.

A SZOBALÁNY

Ahogy guggol. Kipattan a szikra, kiég a szőnyeg, kigyullad a ház – az én béremből ne vonják le.

ESTELLA

Én majd vigyázok.

A SZOBALÁNY

Feláll. Éjfélig?

ESTELLA

Éjfélig vagy hajnalig. Amíg hazajönnek. Ha már nem mentem el a koncertre, legalább szeretném tudni, milyen volt.

A SZOBALÁNY

Tessék képzelni, az előző helyen is az egyik öregasszony olyan kíváncsi volt…

ESTELLA

Nem vagyok süket.

A SZOBALÁNY

Nem kiabálok… Hogyha feljött hozzám a vőlegényem, a kisöreg menten ott termett a konyhában, ott sertepertélt. Hátha meghall valamit.

ESTELLA

Elfordítja a fejét. Magához még most is járkálnak „vőlegények”?

SZOBALÁNY

Az még az előző helyen volt… Hát aztán? Nem vagyok én olyan öreg.

ESTELLA

Elmehet.

A SZOBALÁNY

Csak áll. Azért jöhetnének.

ESTELLA

Csendesen. Jönnek.

A SZOBALÁNY

Én nem hallom.

ESTELLA

Most csukták be a kaput. Feláll.

A SZOBALÁNY

Lejjebb csavarja a petróleumlámpát. Legalább ne mondja az ügyvéd úr, hogy sokat fogyasztunk.

Második jelenet

ADOLPHE

Lép be elsőnek. Estella veje, 40–50 év közötti vidéki ügyvéd, de útban afelé, hogy képviselő legyen Párizsban. Micsoda kivilágítás!… Jó estét, kedves mama.

LOULOU

Fut be, talán ez az első estélyi ruhája. Drága nagymama, gyönyörű volt! Nyakába ugrik. Olivér olyan aranyos fiú, egész idő alatt cukorkával tömött. A végén már ránk is pisszegtek. Nagyon köszönöm, hogy átadtad neki a jegyet… Angyal vagy!

ADOLPHE

A kandalló előtt áll, gallérját gombolja, kiabál kifelé. Charlotte! Charlotte! Tudod, ki volt az, aki felköszönt nekünk a második sorból?…

ESTELLA

Nagy siker volt?

LOULOU

Elterül egy fotelban. A szünetben legalább harmincan mutatkoztak be. Olivért már majdnem megütötte a guta, annyi fiatalember jött oda hozzánk. Bontja le a haját közben.

ADOLPHE

Letolja a lábáról előbb az egyik, majd a másik escarpinjét. Charlotte! A polgármesterék igazán kedvesek voltak, nem találod? Oly bájos asszonyka… Leül, a tűz felé tartja a lábát. Szobalányhoz. Miért hagyja kialudni a tüzet? Hangosan. Charlotte! Neked mi a benyomásod?

A SZOBALÁNY

A cipőket szedte össze, most ráfúj a tűzre, hogy kicsap a hamu.

CHARLOTTE

Szép asszony, 40 felé jár. Csodálatos toalettben, de már ő is kezében hozza a cipőit. Ezt a rongyot én még egyszer nem veszem fel! Jó estét, drága anyám – mért nem tetszik már lefeküdni? Szobalányhoz. Gombolja ki a derekamat! Könnyű a polgármesternének oly bájosnak lenni, amikor Párizsból hozatja minden toalettjét… Ne tépje le a gombokat! Hirtelen. Tépje le, tépje le!

ESTELLA

Elhárítja a Szobalányt. Hagyja csak… Maga gombolgatja ki a lányát. Pedig igazán csinos ez a ruha.

CHARLOTTE

Ugyan már, anyám, honnan tudja maga, mi most a divat?

ESTELLA

Ami szép, az mindig szép.

ADOLPHE

Ez az!… Köszönöm, drága anyósom.

CHARLOTTE

Magának jó, anyám, maga már túl van mindenen.

ADOLPHE

A Szobalányhoz, aki némán szórakozik rajtuk. Mért nem mozog? Ahol eddig szolgált, ott talán bent hagyták a levetett cipőt a szalonban?

A SZOBALÁNY

Valamit morog. Szedi össze a cipőket.

ESTELLA

Szelíden, hogy más témára terelje a szót. Nem mondtátok még, hogy hogy vezényelt Berlioz úr!

ADOLPHE

Prímán! Bele se nézett a kottába. Ez az igazi művészet. Én is így szoktam elmondani a védőbeszédeimet.

ESTELLA

És különben, milyen?

ADOLPHE

Ó, egész más, mint a mi vidéki karmestereink… Amikor kijött, végignézett rajtunk, gomblyukában a becsületrend, s nekem eszembe jutott, hogy íme, ő egyike ama negyven embernek, akit már életükben halhatatlannak nevezhetünk, aki külföldön is annyi dicsőséget szerzett e hazának, akkor én nem azt kiáltottam, hogy éljen Berlioz, hanem azt kiáltottam: éljen Franciaország!… Többen oda is néztek… ő is.

CHARLOTTE

Tévedsz. Arra nézett oda, hogy én a zsebkendőmet lobogtatni kezdtem.

LOULOU

Két lába a levegőben, hogy a Szobalány jöjjön oda, és húzza le a cipőit. Akkor nézett oda, amikor Olivér leejtette az egyik staniclit, és a cukrozott gesztenye lepotyogott a földszintre. Rengeteget nevettünk, mert épp az a bácsi ült alattunk, akinek a koponyája ezüstből van, hisz ismered, nagymama, az a tábornok… és Olivér azt súgta, hogy „kopog a bádogtető”.

ESTELLA

Kedves Loulou, amikor mi fiatalok voltunk…

LOULOU

Felugrik, s kedves viharzással nagyanyjához. Tudjuk, nagymama, akkor mi tiszteltük az öregeket, mindig illedelmesek voltunk, a fiatalemberekkel nem nevetgéltünk…

ESTELLA

Igenis, ez így volt.

LOULOU

Elkapja Estella derekát. De mi mások vagyunk, mi fiatalok vagyunk, mi szeretünk táncolni…

CHARLOTTE

Loulou!

LOULOU

Egyedül forog tovább, valami Offenbach-melódiát dúdolva.

ESTELLA

Ezt énekelték talán a hangversenyen?

LOULOU

Á… Olivértől tanultam.

A SZOBALÁNY

Dúdolja tovább az Offenbachot.

ADOLPHE

Inkább hozza be a papucsomat.

A SZOBALÁNY

El. Némán. De az Offenbach-ritmusra mozogva.

Harmadik jelenet

ESTELLA

De mondjátok már, hogy néz ki az a Berlioz úr? Valamikor ismertem a családját.

LOULOU

Ugratja. De az még a múlt században volt… Még a nagy forradalom előtt.

ESTELLA

Nem a múlt században, kislányom. Ennyit még te is tudhatsz számolni. Már Napóleon javában császár volt akkoriban.

LOULOU

Szinte meghatódik. Drága nagymama. De az még az a nagy Napóleon volt.

ESTELLA

Igenis, a nagy Napóleon. Nagyon jól emlékszem, amikor indult Moszkvába, a kertünk alatt ment el…

LOULOU

Hogy te mikre nem emlékszel?… Nagy Napóleon elment a kert alatt… És hol jött vissza?

ADOLPHE

Csend legyen! Először is nem kell annyit mondogatni, hogy I. Napóleon milyen nagy volt. Talán III. Napóleon kicsi? Nézze meg az ember… Folytassa csak, nagymama. Én nagyon örvendek, ha majd el tudjuk mesélni társaságban, hogy a mi családunk kiváló emberekkel állt összeköttetésben… Tessék!

ESTELLA

Nem voltam én összeköttetésben velük. Még mit nem?

ADOLPHE

Most mondta.

ESTELLA

Igen, igen… a Berlioz gyerekek. De én akkor már nagylány voltam. Bálozó. Nekem is voltak udvarlóim.

LOULOU

Nagymama…

ESTELLA

Voltak. Bizony! Tűnődik. Hektor? Rázza a fejét. Hiába, már nincs előttem. A neve igen. Szinte hallom, ahogy anyja kiabálja: Hektor! Nevet. Az anyjára emlékszem jól. Lehetetlen kalapokat viselt még kint a szőlőben is. Olyan furcsa hangja volt: Hektoor!

ADOLPHE

Na jól van, nagymama, ebből már nemigen születik családi hagyomány… Még az is lehet, hogy az a Hektor egy kutya volt. Nevet. Hektor!

ESTELLA

Komolyan. Nem. Hektor a Berlioz doktorék fiúgyermeke volt. Ez a híres.

CHARLOTTE

Menjen, anyám, lefeküdni. Szép álmokat… Megcsókolja a homlokát.

ADOLPHE

Aranyosak ezek az öregek… Elásítja a végét.

ESTELLA

Az ajtóban. Charlotte, nem tetszik nekem ez az új szobalányod.

CHARLOTTE

De hisz a mama mondta, hogy ez jó lesz, mert már nem fiatal.

ESTELLA

Udvarlói vannak. Még most is.

ADOLPHE

Elsőnek ocsúdik. Mi az?

LOULOU

Az ablakhoz szalad, félrebillenti a bársonyfüggönyt. Ó… fáklyászene!

ADOLPHE

Charlotte! Mondd, mi van ma? Tudtommal nekem nincs ma sem névnapom, se születésnapom. Mért kapok én ma fáklyászenét?

CHARLOTTE

Biztosan megtudták, hogy fel akarsz lépni képviselőnek, s most felkérnek, hogy lépjél föl.

ADOLPHE

Akkor beszédet kell mondanom… Hol a cipőm?

Negyedik jelenet

A SZOBALÁNY

Be papuccsal. Fáklyászene! Fáklyászene! Estella fülébe. Fáklyászene!

ADOLPHE

Adja már a cipőmet. Átveszi. Nem a papucsot! Ledobja.

A SZOBALÁNY

Húzza szét a bársonyfüggönyt. Fáklyászene! A fehér muszlinfüggönyön a kinti fáklyák fényei, muzsikusok és instrumentumaik óriás árnyékai, s fölöttük, mint egy viharmadár: a karmester árnyéka.

MIND

Felnéznek erre az árnyékra. Berlioz!

ADOLPHE

A cipőmet! Kiszalad.

Ötödik jelenet

CHARLOTTE

És hátha nem is neki szól, hanem nekem. Odanézett, amikor a zsebkendőm lengettem… A cipőmet! Kiszalad.

LOULOU

Éjjelizenét nem szoktak mamáknak adni. A mama nevetséges… Hol a cipőm? Kiszalad.

A SZOBALÁNY

Még eddig egyetlen helyemen se kaptunk fáklyászenét. Felkapja a kis petróleumlámpát, lengeti.

ESTELLA

Mit csinál?

A SZOBALÁNY

Jelt adok. Így szokás.

A SZOBALÁNY

Leteszi a földre a lámpát. Most jön a bukéta! Kiszalad.

ESTELLA

Maga is nagy árnyékká válik a lámpa előtt, szeme ott fönt, azon a másik árnyékon. Azért egész jól bírja még magát… Ez a híres.

Hatodik jelenet

A SZOBALÁNY

Egy levéllel és egy óriási virágcsokorral. Itt a bukéta. Meg egy levél. Özvegy Fornier-né, született Duboeuf Estella… Ehhez mit szól?

ESTELLA

Átveszi, közben. Választ várnak?

A SZOBALÁNY

Egy hordár volt. Elment… A virággal mit csináljak?

ESTELLA

Olvas. Tegye le. Összehajtja a levelet. Menjen ki az előszobába, s ha Berlioz úr becsenget, mondja neki, hogy nem fogadhatom, már lefeküdtem. Holnap válaszolok levelére.

ESTELLA

Itt van. Ne várakoztassa sokáig. Bizonyára neki is rosszak már a lábai.

A SZOBALÁNY

El.

ESTELLA

Milyen türelmetlen…

Hetedik jelenet

ADOLPHE, CHARLOTTE ÉS LOULOU

Be jobbról, még utolsó mozdulatok a nyakkendőn, frizurán, cipőkanállal. Összevissza beszéd. Csengettek!… Te csak maradj!… Csinálj rendet!… Hol az a lány?

CHARLOTTE

Jaj, mama, legalább maga mért nem megy lefeküdni?

ESTELLA

Megyek már. Indul.

A SZOBALÁNY

Balról, az ajtóban. Berlioz úr nem megy el, azt mondja, ha nem fogadják, beugrik a Rhône-ba.

ADOLPHE

Berlioz úr itt van? Ki mondta, hogy nem fogadjuk?

ESTELLA

Csendesen. Én… Berlioz úr olyan ajánlatot tett nekem levelében, amire csak ezt felelhettem.

ADOLPHE

Csendesen. Ajánlatot?

LOULOU

Ajánlatot? A nagymamának?

CHARLOTTE

Loulou, tessék kimenni.

Nyolcadik jelenet

ADOLPHE

Ez a fáklyászene eszerint önnek szól?

ESTELLA

Nekem.

CHARLOTTE

A mama sohasem beszélt erről a „liaison”-járól.

ESTELLA

Kihúzza magát. Lányom, nekem semmiféle liaisonom nem volt és nem is lesz.

A SZOBALÁNY

Szárazon. Berlioz úr azt mondja, hogy már a múltkori levelére sem kapott választ.

ADOLPHE

Némán leül.

MIND

A nagymamára bámulnak. Kintről valami robaj, aztán csend.

A SZOBALÁNY

Küldjem a Rhône-ba?

ADOLPHE

Felugrik. Egy halhatatlant? Az én küszöbömről? Abban a városban, amely ma őt királyian fogadta? Mit szólna hozzá a polgármester? A császár?… A kultúrvilágról nem is beszélve.

CHARLOTTE

Drágám, beszélned kell vele.

ADOLPHE

Miért nekem?

CHARLOTTE

Mert te vagy a férfi.

ADOLPHE

Igazad van. A Szobalányhoz. Küldje be!

ESTELLA

Várjon! Adolphe-hoz. Én erre az emberre alig emlékszem. Egyszer régen írt nekem, én nem válaszoltam. A koncertjére azért se mentem el. Felőlem lehet akármilyen híres ember, de ön se felejtse el, hogy ebben a házban az én lelkem békéje mindennél előbbrevaló. Szobalányhoz. Most már mehet. Indul ő is, ellenkező irányba.

ADOLPHE

A hölgyek csak vonuljanak vissza. Rakosgatni kezd. Egy-kettő!

CHARLOTTE

Indul. Visszanéz. Mit csinálsz?

ADOLPHE

Elpakolom a törékeny holmit.

A NŐK

Mind el.

Kilencedik jelenet

ADOLPHE

Még gyorsan eldug egy kristályvázát.

ADOLPHE

Felugrik. Némán próbálja az üdvözlőszavakat… Majd hangosan. Lehet.

HEKTOR

Most 61 éves, már csonttá égett. Alig van hús rajta. Feje: anatómiai leckén egy koponya, csak rajta felejtették a zilált őszülő üstököt. Csupa csont és szíjas ín, görcsös izom. Beharapott szája tökéletes önfegyelmet, zárkózottságot mutat. Hirtelen halálos elernyedései éppoly meglepőek, mint hirtelen és hosszan tartó lobogásai. Fekete frakk, nyakában laza máslira kötött selyemkendő. Gomblyukában a becsületrend.

ADOLPHE

Elébe siet. Uram, amikor én ma este a hangversenyterem egyik páholyában tapsoltam önnek, s nőm kendőjét lobogtatta, mi remélni sem mertük, hogy még ugyanazon estén mi leszünk ama szerencsések…

HEKTOR

Elhárítja. Bocsánat, uram, hol van Estella? Csak talán nem beteg?

ADOLPHE

Mindjárt rátérek… Mert valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az ön személyében a francia géniusz…

HEKTOR

Róla beszéljen, uram. Kétségbe vagyok esve, hogy mi van vele. Megkapta a levelemet?

ADOLPHE

Anyósom visszavonult, s engem kért meg, hogy…

HEKTOR

Megragadja. Rosszul lett? Éreztem.

ADOLPHE

Az ön látogatása egy kissé talán valóban hirtelen jött. S ezért, mint mondtam, engem kért meg…

HEKTOR

Hirtelen? Amikor negyvenhat éve készülök már erre a találkozóra? Hol van Estella?… Mondja meg az igazat: mást szeret?… Van valakije?

ADOLPHE

Uram, én nagyon sok mentséget találok rá, hogy ön félbeszakítja mondataimat. Ön kivételes lény, és zaklatott lelkiállapotban van, mindazonáltal…

HEKTOR

Egyszerűen. Én csupán egy sokat szenvedett ember vagyok, aki halála előtt még egy kísérletet tesz, hogy megtalálja a boldogságot.

ADOLPHE

Vállat von. Mit csináljak? Megint félbeszakított.

HEKTOR

Beszéljen, uram. Hallgatom.

ADOLPHE

Köszönöm. Épp azt óhajtottam megjegyezni, hogy engem a törvényszék elnöke sem szokott félbeszakítani… Berlioz mozdulatára. Kérem, ne szakítson félbe. Mindjárt rá fogok térni az anyósomra, akit ön gyermekkori ismeretségük jogán Estellának nevez… Újabb mozdulat. Kérem, ne türelmetlenkedjék. Ha negyvenhat évig várt, talán egy percet még kibírhat.

HEKTOR

Nem bírok ki. Már odakint az előszobában rosszul lettem. Éreztem, hogy eláll a szívverésem.

ADOLPHE

Ne ijesszen meg. Foglaljon helyet.

HEKTOR

Leül. Ne féljen, úgysem halhatok meg addig, amíg… Elhallgat.

ADOLPHE

Amíg?

HEKTOR

Amíg… Pont. Elmosolyodik. Látja, uram, önmagamat is félbeszakítom, ha felesleges dolgokat akartam volna kimondani. Ez szolgáljon vigasztalására félbemaradt körmondataiért.

ADOLPHE

Megengedi, hogy pár kérdést föltegyek?

HEKTOR

Mint, ha jól értettem, bírósági ember?

ADOLPHE

Nem, kérem, hanem mint ennek a családnak a feje.

HEKTOR

Estella, tudtommal, már nem kiskorú.

ADOLPHE

Nem. Ellenkezőleg. Abban a korban van, amelyben éppoly kevéssé tehetjük ki őt a szóbeszédnek, mint egy fiatal lányt.

HEKTOR

Hanyagul. Családom régi ösmeretségben van az ön anyósának családjával. Látogatásomban senki nem találhat semmilyen kivetnivalót.

ADOLPHE

De a városi zenekar élén? Fáklyászenével?! Gondolja meg, uram, hogy én közéleti ember vagyok. Nagymértékben bírom polgártársaim bizalmát, talán képviselőjük is leszek, ki tudja?

HEKTOR

Polgártársai majd azt fogják hinni, hogy a fáklyászenét ön kapta. Hogy eljöttem hódolni az ön politikai zsenijének.

ADOLPHE

Köszönöm.

HEKTOR

Várom a kérdéseit.

ADOLPHE

Bizalmasan. Mondja, volt önök között… valami?

HEKTOR

Én némán szerettem őt, s azóta emlékét őrzöm lelkem oltárán.

ADOLPHE

Mióta – azóta?

HEKTOR

Mondottam: negyvenhat éve.

ADOLPHE

Uram, ez a hűség megható, de már oly nagy, hogy – hogy is mondjam – nem normális.

HEKTOR

Nem normális? Feláll. Kinek van joga az én fájdalmaimra és reményeimre azt mondani, hogy nem normális? A franciákat én tanítottam meg rá, hogy merjenek őrültek lenni. Hány rozsdás láncot tépett le magáról az emberiség az én egetvívó muzsikám hallatára! Ó, nemcsak zenekart, kihúzott kardommal forradalmakat vezényeltem, hogy a királyok térdre estek a Tuilériák erkélyén, és a Rákóczi-indulómmal egy nemzetet, igen, egy nemzetet ráztam föl a Duna partjain. Ausztria beléreszketett. Én, én szedtem kottára Faust elkárhozását és Rómeó szerelmét… Ledöntöttem a koncerttermek falait, hogy semmi se válasszon el többé minket sem a pokoltól, sem a mennyországtól… Önök mindehhez tapsoltak, zsebkendőjüket lengették, sőt: páholyjegyet váltottak hozzá. Mert azt hitték, ez a bohóc a páholybérlők számára őrjöng, szenved és pusztítja magát. És ha egyszer, egyetlenegyszer elindulok egy gyermekkori álmom nyomában, hogy utolérjem, mielőtt még a koporsóba tesznek – amikor az örök hűség vallomásával akarom lezárni életemet: kinek van joga eltiltani engem a legszerényebb reménységtől, hogy szerethessem azt, akit szeretek? Kinek? Kinek van joga a romantika századában, itt Európában, amely az én zenémből tanulta a szabadságot, de csak játszani a szabadságot, mert lélekben rabszolga maradt, mint ön is, kinek van joga azt mondani nekem, aki lélekben szabad vagyok, hogy játsszam a normálist?… Tud erre felelni? Érti, hogy mit kérdezek öntől? Azt, hogy miért kell nekem egyedül a normálist játszanom?

ADOLPHE

Zavartan. Én úgy értettem, hogy… Elakad.

HEKTOR

Folytassa csak nyugodtan, nem szólok közbe. Nos?

ADOLPHE

Nem is úgy értettem. Hanem… Nem tudom folytatni.

HEKTOR

Ne erőltesse magát. Ezt én úgysem öntől kérdezem, hanem az utókortól. De azt a választ én már nem fogom meghallani… Adjon inkább egy pohár vizet.

ADOLPHE

Szétnéz, de a kancsót és a poharakat is elpakolta. Keresgél, bútorok mögött, fél szeme vendégén: észreveszi-e?.

HEKTOR

Magának mondja. Az utókor igazságot adhat, de már egy pohár vizet nem.

ADOLPHE

A sezlon alól elővarázsolta a vizeskészletet. Boldogan nyújtja. Kedves uram, no, felnőttek vagyunk, férfiak, nem vagyunk már gimnazisták, nézze meg az ember. Beszéljünk okosan.

HEKTOR

Megnedvesíti száját, iszik, majd. Én Estellával akarok beszélni.

ADOLPHE

Nem akarom kiábrándítani, de felette is eljárt az idő… Éppen önnek, aki, gondolom szabadon bejárhat az Operába, a kis hátsó kapun, bekopoghat – a női öltözőkbe, mindennap láthatja a kis balett-táncosnőket – csinosak, mi?

HEKTOR

Majd bemutatom önt nekik.

ADOLPHE

Igazán? Köszönöm. Szoktam Párizsba járni. Legutóbb is megnéztem a Kaméliás hölgyet. Mit szól hozzá? Kíváncsi vagyok a véleményére. Nemde remekmű?

HEKTOR

Nem láttam.

ADOLPHE

Nem látta? Művészember létére? Érdekes. Pedig az a nő ahogy ott haldoklik…

HEKTOR

Uram, telik az idő.

ADOLPHE

A témánál vagyunk, uram. A megoldásnál. A megoldás: Párizs.

HEKTOR

Nem értem.

ADOLPHE

Egy vidéki város mindig egy vidéki város. Rosszabb egy falunál. De ha, teszem azt, mi Párizsba költöznénk. A feleségem ott megnyitná szalonjait, bolondul a művészekért, híres írókért, ön felé is lengette zsebkendőjét, látta? az első emelet bal háromból, nálunk találkozhatna Párizs krémje, önt is mindennap szívesen látjuk, elhozhatja magával a kollégáit, a többi halhatatlant, elkísérheti feleségemet a színházba, még ő se látta a Kaméliás hölgyet…

HEKTOR

Bocsásson meg…

ADOLPHE

Leinti, s folytatja. Tudom, a nagymama… Mondok jobbat. Itt van a kislányom. Abban a korban van, mint Estella, mikor ön megismerte. Nézze meg a fényképét: szakasztott nagyanyja. De fiatal és üde. Ugyanakkor határozott zenei tehetség, amit a nagyanyjáról már nem lehet elmondani. Évek óta tanul zongorázni, mármint a kislányom, de ön ismeri ezeket a vidéki zongoratanárokat… Ha ön adna neki hetenként egy-két zongoraleckét, mint Liszt Ferenc ama genfi hölgynek, esetleg kiművelhetné a kislányom hangját, s ön ringathatná magát abban az illúzióban, hogy lám, negyvenhat esztendő óta semmi sem változott, itt van Estella, ifjonti bájában, csak éppen Lujzának hívják.

HEKTOR

Fejezze ki hódolatomat Lujzácskának…

ADOLPHE

A család barátai Loulou-nak becézik… Behívjam?

HEKTOR

Ne. Én a kis Loulou nagymamájával akarok beszélni.

ADOLPHE

Rendben van. Megpróbálom. Hány percet óhajt?

HEKTOR

Ha így kérdezi, csak azt válaszolhatom, hogy maradék életem minden percét szeretném az ő közelségében eltölteni.

ADOLPHE

Egy félóra elég lesz?

HEKTOR

Egy óra! Legalább egy óra!

ADOLPHE

Maradjunk háromnegyed órában… A kandallóórára mutat, s megnézi a magáét is. Önnél is ennyi van? Helyes. Amint látja, nem vagyok kőszívű. Indul az ajtó felé, majd megfordul. Hogy félreértés ne legyen, meg kell jegyeznem, hogy az anyósomnak bár van némi vagyona, de ebben a korban az már félig-meddig az örökösöké. Ezt nem mint jogász mondom, de ismerem az életet. Egy családban mindig zavart szokott okozni, ha partecédula helyett eljegyzési kártyát kapnak az örökhagyótól.

HEKTOR

Esküszöm, hogy nem érdekel Estella hozománya.

ADOLPHE

Csak úgy mondtam… Indul, majd hirtelen. Talán önnek van nagyobb személyes vagyona?

HEKTOR

Szárazon. Atyám után örököltem százezer frankot.

ADOLPHE

Igen… Ez minden?

HEKTOR

Eladtam egy vidéki házat.

ADOLPHE

Igen… Nem mozdul.

HEKTOR

Mint a Konzervatórium könyvtárosa rendszeres havi fizetést élvezek.

ADOLPHE

Az mennyi?

HEKTOR

Kétszáztizenhat frank.

ADOLPHE

És mint akadémikus?

HEKTOR

Úgy nem kapunk semmit.

ADOLPHE

Önök ingyért lettek halhatatlanok? Mit megtakarít ezen az állam!

HEKTOR

Szerzeményeim után kapom a megillető szerzői jogokat.

ADOLPHE

Körülbelül?

HEKTOR

Egy-kétezer frankot évente.

ADOLPHE

Mert a felét ellopják. Tudom. Miért nem bízza ezt egy jó ügyvédre? Én megdupláznám ezt magának. A címemet megmondhatja barátainak is.

HEKTOR

Aztán ha meghívnak mint karmestert. Most éppen Oroszországba készülök.

ADOLPHE

Állami megrendelések?

HEKTOR

Szerencsére nem vagyok kegyeltje a hatalomnak.

ADOLPHE

Ezen is lehetne segíteni…

HEKTOR

Uram, én a meggyőződésemet…! Az asztalra vág.

Tizedik jelenet

CHARLOTTE

Benyit. A nagy hangra. Mi történik itt?

ADOLPHE

Semmi, drágaságom. Már csak politizálunk… A feleségem. Mit szól hozzá?

HEKTOR

Meghajol.

CHARLOTTE

Nagyon örülök. Anyámat szíve mélyéig meghatotta az ön ragaszkodása. S reméli, letett gyászos gondolatairól.

ADOLPHE

Letett, letett. Mondd meg anyósomnak, hogy fáradjon be.

HEKTOR

Csak ha ő is akar.

CHARLOTTE

Berliozt nézi. De vigyázni fog rá, ugye? Ő már nem fiatal…

HEKTOR

Ha egy szentképet odaadnak egy hivő lélek elé, kell-e bizonygatni, hogy vigyázni fog rá…

CHARLOTTE

Elmosolyodik. Elhiszem, Berlioz úr. Kimegy.

Tizenegyedik jelenet

ADOLPHE

No látja, őt már meg is főzte. Ha egy nőnek azt mondják: szentkép…

HEKTOR

Nem neki mondtam.

ADOLPHE

Mindegy: családban marad. „Szentkép.” Nekem nem jutna eszembe ilyesmi. „Szentkép – hivő lélek”… Hol lehet az ilyesmit megtanulni?

HEKTOR

Ma már sehol.

ADOLPHE

Hja, persze, a romantika!

Tizenkettedik jelenet

HEKTOR

Jön?

CHARLOTTE

Kis titokzatos mosollyal bólint, s egy erre a célra szolgáló piszkafával meggyújtja a csillár gázlángjait… Anyám kérésére.

HEKTOR

Mint akit minden ereje elhagyni készül… Istenem.

ADOLPHE

Különben én is a romantika gyermeke vagyok. Kedves szüleim regényes nevet adtak nekem a keresztségben…

CHARLOTTE

Pszt! Adolphe… most tűnjünk el. Megy is ki jobbra.

ADOLPHE

Megnézi óráját, s az ajtóból vidáman. Nini, már le is telt egy negyedóra! El. Az ajtót nyitva hagyja.

HEKTOR

Magában. Gyilkos. Életemet megrövidítette egy harmadával. És merően nézi az ajtót, kicsit hátrálva, amíg –.

Tizenharmadik jelenet

ESTELLA

Megjelenik a nyitott ajtóban, ebben az árnyéktalan és könyörtelen klinikai fényben. Megáll. Jó estét, Berlioz úr.

HEKTOR

Megfogózkodik. Estella… Semmit se változott…

ESTELLA

Felnéz a csillárra, kicsit hunyorogva. Gondoltam, ez a fény elűzi innen a hamis illúziókat.

HEKTOR

…Ugyanaz a hideg megvetés, ugyanaz a közöny. Ugyanaz a részvétlen ragyogás.

ESTELLA

Foglaljon helyet, Berlioz úr.

HEKTOR

Lassan leereszkedik egy székbe. Csendesen. Estella… Kék csillag.

ESTELLA

Leül a kandalló mellé. Valóban, régi ismerősök vagyunk, Berlioz úr… Ön még serdülő fiúcska volt.

HEKTOR

Emlékszik?

ESTELLA

Őszintén bevallom, nem nagyon… Megengedi, hogy ezt a kézimunkát folytassam?

HEKTOR

Én mindenre emlékszem.

ESTELLA

Igazán? Pedig milyen régen volt. Mit csinált azóta, Berlioz úr?… Mit csinált az elmúlt fél században?

HEKTOR

Szenvedtem.

ESTELLA

Ó, pedig én azt hittem, hogy Párizsban az élet csupa vidámság. Ünneplés, siker…

HEKTOR

Párizs – egy temető. Engem is ott temettek el.

ESTELLA

Ugyan? Annyit olvasunk a hírlapokban az ön sikereiről. Most is bemutatták egy operáját, ha jól tudom.

HEKTOR

Örülnék, ha nem tévesztene össze sem Gounod-val, sem Meyerbeerrel. Az ő operáikat szokták bemutatni. Az enyéimet nem.

ESTELLA

A Faust? Tapogatózva kérdezte.

HEKTOR

Súgva. Azt Gounod írta. Én a Faust elkárhozását írtam. De azt nem játsszák.

ESTELLA

Pedig biztosan szép lehet… És hogy van a családja? Úgy emlékszem, voltak nővérei.

HEKTOR

A húgom meghalt.

ESTELLA

Ó…

HEKTOR

Hirtelen. És volt egy unokafivérem. Ő is ott nyaralgatott a nagyapa szőlőjében. Gaston. Az a jó táncos. Akkoriban már hadnagy volt…

ESTELLA

Én aztán elég hamar férjhez mentem. Aztán jöttek a gyerekek. Kettőt eltemettem. Kettőt fölneveltem. Már húsz éve özvegy vagyok. Nagy idő.

HEKTOR

Mért nem válaszolt a levelemre… Amit akkor írtam, húsz éve, amikor megtudtam, hogy meghalt a férje?

ESTELLA

Nagy gyászomban én csak a részvétlevelekre válaszoltam… Különben is, én olyan lusta levélíró vagyok, Berlioz úr, ha tudná!

HEKTOR

Esetleg feláll. Én abban a levélben már akkor feltártam szívemet… Akkor először. Most pedig…

ESTELLA

Pszt, a lányom itt van a szomszéd szobában.

HEKTOR

Hallgatózik?

ESTELLA

Én kértem meg, hogy maradjon itt a közelemben.

HEKTOR

Mondja meg akkor neki, hogy nincs szükség a jelenlétére.

ESTELLA

Eleve úgy rendelkeztem, hogy akkor is maradjon, ha esetleg szólnánk, hogy menjen el.

HEKTOR

Ennyire félt ettől a találkozástól?

ESTELLA

Ó, nem. Csupán meglepőnek találom az ön kitartását. S én nem szeretem a meglepetéseket. Mi itt vidéken nagyon nyugodtan élünk.

HEKTOR

De sokat mondogatja: vidék, nyugalom, család, férj, gyerekek…

ESTELLA

Mert ez az igazság. Mindig igyekeztem jó családanya lenni.

HEKTOR

Hiába igyekezett. Az igazság az, hogy közben ön mindvégig ott ragyogott az én életem sötét boltozatán.

ESTELLA

Felnevet. Ó, múzsa voltam? Múzsa?

HEKTOR

Ez nem nevetnivaló.

ESTELLA

Bocsásson meg, de ha ön látta volna az én napi foglalatosságaimat – mert a tyúkültetéstől a lekváreltevésig minden az én nyakamban volt, s csináltam is –, akkor bizonyára ön se mondaná ily lelkesen rólam, hogy múzsa vagyok, múzsa! mint azok a híres párizsi szépasszonyok, a Madame de Staël, a Madame Récamier, a Madame d’Agoult… Nevet.

HEKTOR

Nem olyan. Ezek a porban vannak. Hanem olyan, mint Dante Beatricéje.

ESTELLA

Minden nő boldog lehet, ha ilyesmit hall.

HEKTOR

Ilyesmit nem hallhatnak a nők. Csak a kiválasztottak. Ezer évben egyszer.

ESTELLA

De azért boldog vagyok, hogy ilyen illúziók miatt a gyerekeim nevelését nem hanyagoltam el.

HEKTOR

Önnek nem az volt a földi hivatása, hogy gyerekeket szüljön és érdektelen házaséletet éljen…

ESTELLA

Berlioz úr, megtiltom!

HEKTOR

Igaza van. Bocsásson meg. Adja a kezét… De ha tudná, hogy nincs nagyobb keserűség annál, mintha öregen látjuk, hol rontottuk el az életünket.

ESTELLA

Nem adja oda a kezét. Látja, kedves Berlioz úr, és mégis mindenáron azt akarja, hogy én is valami ilyen keserű felismerésre jussak. Mért nem akar meghagyni engem abban a szent tudatlanságban, hogy az életem úgy volt jó, ahogy volt. És legyen áldott érte az Úr neve.

HEKTOR

Adja ide a kezét. Bocsánata jeléül.

ESTELLA

Most odanyújtja. Berlioz úr, azt hittem, hogy ön szeret szenvedni.

HEKTOR

Őszintén. Higgye el, asszonyom, nekem a szenvedés sem okoz tiszta örömöt, mert tönkretesz mindent a reflexió. Az, hogy mindent olyan dermesztő világosan látok. Az értelmem csak kacagni tud azon, amit csinálok. Most is. Hogy szorongatom az ön kezét. Csakugyan, mint egy gimnazista.

ESTELLA

Akkor engedje el, és nem fog kacagni senki.

HEKTOR

Mióta vágytam rá, megérinteni a kezét. S nem engedi el.

ESTELLA

Pszt, a lányom… Elvonná.

HEKTOR

Egy szót se szólok. Némán csókolja a kezét.

ESTELLA

Hangosan. Azt hiszem, Berlioz úr, lassan kihűl a szoba.

HEKTOR

Halkan. Könyörüljön meg rajtam, mint apáca egy elesett emberen, mint egy jó nővér…

ESTELLA

Igyekezni fogok…

HEKTOR

Lázasabban, de még mindig halkan. Hisz azt a sebet, amelytől szenvedek, ön ütötte…

ESTELLA

Mit tehetnék önért?

HEKTOR

Felugrik. Egyszerű. Szökjünk meg! Kint vár a kocsim. Két nap múlva indulok Szentpétervárra. Mint egy nagyhercegnőt, úgy viszem magammal.

ESTELLA

Felállt. Alig jut szóhoz. Megőrült.

HEKTOR

Mért? Liszt Ferenc is szöktetett asszonyt. Neki lehetett?

ESTELLA

De nem engem.

Tizennegyedik jelenet

CHARLOTTE

A küszöbön. Nyilván a megbeszélés szerint. Parancsol, anyám…

ESTELLA

Oda se néz. Menj ki most. Vagy hozzál be fát… Egy kis beszédem van Berlioz úrhoz.

CHARLOTTE

Átmegy a szobán a bal oldali ajtóhoz.

ESTELLA

Ide hallgasson, uram… Megvárja, amíg Charlotte beteszi maga mögött az ajtót.

Tizenötödik jelenet

ESTELLA

…Most tanúk nélkül vagyunk… Ön joggal kérdezhette, hogy miért nem akartam fogadni önt. Egy öregasszonynak is meglehetnek a maga hiúságai. Én húszéves voltam, amikor utoljára látott. Vagy huszonegy. Ha már oly kegyelettel emlékszik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak. De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a szomorú és nevetséges valóságot. Jó! Akkor hát gyújtsuk meg a lámpákat, s ha ez sem elég, tessék: jöjjön közelebb, nézzen az arcomba. Felemeli az asztali lámpát.

HEKTOR

Is felragad egy lámpát. Nem! Ön nézzen rám! Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében. Néha minden ok nélkül leroskadok, és zokogok… Ötven év óta útban vagyok maga felé. Eddig tekintettel voltam a konvenciókra. A döntő lépéstől mindig visszarettentem. Most már elég! Úgy akarok meghalni, hogy az ön ölébe hajtsam fejem.

Tizenhatodik jelenet

CHARLOTTE

Be, egy hasáb fával. Elveszítettek valamit?

ESTELLA

Igen. Leteszi a lámpát.

CHARLOTTE

Nézi őket. Mi történt itt? Berlioz úr, ön visszaélt azzal, hogy én odakint voltam. Leteszi a fát. Pedig megígérte… Átöleli anyját. Hogy dobog a szíved.

HEKTOR

Semmi olyat nem mondtam, amit az ön jelenlétében is meg ne ismételhetnék.

CHARLOTTE

Tudom, képes rá. Hallottam azt is, hogy mikkel kezdte. Szégyellhetné magát.

ESTELLA

Csitt!… Látja, Berlioz úr, milyen szigorú bíráink a fiatalok.

HEKTOR

Majd egyszer ők is megtanulják…

CHARLOTTE

Mit tanulunk meg? Szeretném tudni.

HEKTOR

Hogy minden lemondás az életünkben egy-egy öngyilkosság volt. De akkor már verhetik fejüket a falba. A kandalló előtt. Rádobja a hasábfát.

ESTELLA

Azt hiszem, Charlotte, mégis jobb, ha kimégy.

CHARLOTTE

Hagyja anyám, az ilyen tanítások leperegnek rólam.

HEKTOR

…Minden érzésnek és minden gondolatnak egyszer be kell teljesednie. Dobálja a fát. Ebben a tekintetben tökéletes egyetértésben van a szívem, mely Shakespeare-től tanulta a szenvedélyt, az eszemmel, mely Descartes-tól tanulta a mindhalálig logikus gondolkozást.

ESTELLA

Túl magas ez már nekünk, Berlioz úr.

HEKTOR

Feláll. Minden tizenhat éves lány megértené: legyen a feleségem, Estella.

CHARLOTTE

Anyám, én ezt nem tűröm, én szólok a férjemnek.

ESTELLA

Hagyjad. Berlioz úr öregember, ne tegyük ki annak, hogy egy fiatalabb férfi megleckéztesse.

HEKTOR

Mit tartozik ez bárki másra? Szabadok vagyunk. Leróttuk adónkat a társadalomnak, én alkottam, ön szült… És leróttuk adónkat az istennek, mert mindketten sokat szenvedtünk.

ESTELLA

Először is, Berlioz úr, öregek vagyunk. Ezt már az előbb kölcsönösen megállapítottuk. Másodszor pedig: nem is egyformán öregek. Ön jó néhány évvel fiatalabb nálam.

HEKTOR

Nem számít!

ESTELLA

Harmadszor pedig: tegye le azt a piszkavasat, mert a végén csakugyan leüt vele valami vázát.

HEKTOR

Visszateszi a kandalló rostélyára, morogva. Nem számít, mondom.

ESTELLA

Engem az anyám – a te drága nagyanyád, Charlotte – mindig arra tanított, hogy nem jó, ha az az illető fiatalabb. És ő bölcs asszony volt. Ha nem is olyan bölcs, mint a maga bölcsei.

HEKTOR

Erre az ellenvetésre is felkészültem jó előre. Papírt vesz elő. Már húsz éve gyűjtöm az adatokat. A világtörténelem megcáfolja az ön bölcs mamáját. Esetlen szemüveget is tesz fel. Tessék: Kleopátra első férje tíz évvel volt fiatalabb a nőnél…

ESTELLA

Kleopátra! Nevet. Soha nem jutott eszembe, hogy Kleopátra nyomába lépjek.

HEKTOR

Ahogy tetszik. Vannak újabb példáim. Balzac istenítette Madame de Bornyt, aki éppen húsz évvel volt idősebb nála. Tovább megyek…

ESTELLA

Hagyja. Tegye el azt a papírt. És üljön le. Ezzel az ostrommal ön meghódíthatott volna bárkit. A világ legszebb asszonyait. A császárnét is. Azt mondják, nagyon édes asszony.

HEKTOR

Az. De a férje tökfejű. Ahogy az már lenni szokott.

ESTELLA

Lehet. Ezt még nem hallottam. A vőm tiszteli az uralkodót… No, üljön le, ha mondom. Úgy ni!

CHARLOTTE

Nem tudom, hogy nem kéne-e inkább megnézni az órát…

ESTELLA

Ülj csak le te is, Charlotte, ide mellém. Meglátod, Berlioz úr magától rá fog jönni, hogy rossz helyen csöngetett be. Hirtelen. Mondja csak, uram, milyen színű volt az én hajam?… Hiába nézi. Most már ősz teljesen. Akkor milyen volt?

HEKTOR

Az ön haja?

ESTELLA

Hm… no? Charlotte-hoz. Ne súgj.

HEKTOR

Azt hiszem… szőke. Lehunyja a szemét. Szőke! Esküszöm.

ESTELLA

Sajnálom, barna volt. Gesztenyebarna. Ugye, Charlotte?

CHARLOTTE

Csodálkozva nézi anyját, majd igent int.

HEKTOR

Lehetetlen.

ESTELLA

Bizony.

HEKTOR

Most is látom magam előtt, áll fent a sziklán, egy kék szalag a hajában, lobog a szélben gyönyörű szőke haja…

ESTELLA

Kék szalag? Újabb tévedés! Soha életemben nem viseltem kék szalagot. Utálom a kék színt. Ugye, Charlotte?

HEKTOR

Vigyázzon, kedves asszonyom, a hamis tanúzást az isten is bünteti. Benyúl a belső zsebébe.

CHARLOTTE

Hallgat.

HEKTOR

Azért. Üresen visszahúzza a kezét.

ESTELLA

Élénken. Attól félek, Berlioz úr, hogy ön a képzeletének rabja. Emlékezni vél olyan dolgokra, amelyek talán nem is voltak.

HEKTOR

Még a múltamból is ki akar forgatni? Hát az a szőlő sem volt igaz, ahová nyaralni eljártunk, ott Miolanban?

ESTELLA

Szinte tapsol. Újabb tévedés, Berlioz úr. Nem Miolan volt, hanem Meylan…

HEKTOR

A név nem számít.

ESTELLA

Ön mindenre rosszul emlékszik. Miolan, szőke haj, kék szalag… Berlioz úr, lehet, hogy mi nem is ismerjük egymást?

HEKTOR

Ön ott állott a sziklán. Kék szalaggal a hajában.

ESTELLA

A mi szőlőnkben nem is volt szikla.

HEKTOR

Mielőtt idejöttem volna, tegnap délután elzarándokoltam abba a szőlőbe. Elővesz egy darab követ, leteszi az asztalra. Ezt onnét törtem le, arról a szikláról. Újabb holmikat rakosgat ki. Ezt a fakérget arról a gesztenyefáról, amelyen a hinta lógott… Egy kis ág. Ez a sűrű szederbokor a présház ajtajában nőtt. Odafönt a hegyen. Emlékszik?

ESTELLA

Mondd Charlotte, beszéltem-e én nektek valaha is erről a szőlőről?

CHARLOTTE

Nem, anyám.

ESTELLA

Látja.

HEKTOR

Ne bolondítson már meg.

ESTELLA

És ami most a legfontosabb, ne haragudjék, de önre aztán egyáltalán nem emlékszem. Már játszik vele. Pedig az öregek memóriája, már ami a régi dolgokat illeti…

HEKTOR

Belső zsebéből előránt egy kék szalagot. És erre, erre sem emlékszik?… Az öné volt!

ESTELLA

Érdekes… Talán ezt is tegnap találta meg valahol?

HEKTOR

Ezt negyvenhat éve hordom itten a szívem fölött.

ESTELLA

Hajához teszi. Hogy kifakult ez is… Hogy jutott magához? Ellopta?

HEKTOR

Ön elveszítette. Én megtaláltam…

ESTELLA

Hol?

HEKTOR

Kedves kis Charlotte, engedje meg, hogy így szólítsam, hiszen az apja lehetnék – Elmosolyodik. –, ez persze csak olyan formula…

CHARLOTTE

Tessék?

HEKTOR

Nem hagyna most magunkra?

CHARLOTTE

Ha anyja mellett állt vagy ült, most átfogja anyja vállát. Most nem. Mert megint felizgatta az anyámat. Úgy dobog a szíve…

HEKTOR

Az a jó. Az azt jelenti, hogy most már kezd emlékezni. Nyomon vagyunk.

CHARLOTTE

Nagyra van azzal a kék szalaggal…

ESTELLA

Menj csak, kislányom. Nyugodtan.

CHARLOTTE

Homlokon csókolja anyját. De azért az ajtót nyitva hagyom. Indul. Ehhez tartsa magát. El jobbra.

Tizenhetedik jelenet

HEKTOR

Csitt, ne szóljon… Milyen illata van még ennek a kis töppedt, hamvaskék szedernek… Mért remeg úgy? Az asztalon rakosgat. Itt folyik az Isère. Itt volt a nagypapa háza. És a kanyargós Isère mögött, a távolban, ott tündökölt az örök hóval borított jeges szépség, a Mont Blanc…

ESTELLA

Nem is a Mont Blanc volt, hanem a Bella Donna.

HEKTOR

Ugye, emlékszik már maga is?

ESTELLA

De ön mindent túloz… Önnek minden hegy már a Mont Blanc.

HEKTOR

Miért? Én a Mont Blancot is meg akartam hódítani… S itt volt egy tó, a kert aljában…

ESTELLA

Csak tavacska.

HEKTOR

Esténként a békák brekegtek benne.

ESTELLA

Ez már igaz. A békák.

HEKTOR

Ugye? És a Bella Donna csúcsán még ott volt az alkonyi fény. Fölötte pedig ott ragyogott egy kék csillag. Stella Montis.

ESTELLA

A Kaszás-csillag.

HEKTOR

Ön este átjött hozzánk. Én elbújtam a sötét ebédlőben, és játszani kezdtem a kis flótámon Orfeusz búcsúdalát: „J’ai perdu mon Euridice… rien n’égale à mon malheur.” Már akkor is Gluck volt az eszményképem – ön mellett. Az unokabátyám átszólt: inkább zongorázzál, Hektor!… Önök aztán táncoltak. Akkor jött divatba a valcer.

ESTELLA

Szeméhez érinti kendőjét.

HEKTOR

Maga most másra gondol.

ESTELLA

Ó, nem, nem. Én csak arra gondoltam, hogy volt – nincs.

HEKTOR

Kicsoda?

ESTELLA

A fiatalságom.

HEKTOR

Itt volt. Nem érezte?

ESTELLA

Berlioz úr, hálás vagyok az érzésekért, amelyeket oly híven megőrzött irántam. Feláll.

HEKTOR

Felugrik. Azt hiszi, hogy egy könnycseppel, amit az Isten tudja, kiért ejtett, engem most már lerázhat?

ESTELLA

Megint kezdi? Hiába kezdi.

HEKTOR

Addig ismétlem, amíg igent fog mondani. Az ajtóhoz megy, behúzza.

ESTELLA

Unalmas lesz.

HEKTOR

A tenger is ismétli magát. És mi a tenger az én keserűségemhez képest.

ESTELLA

Ha ilyen mélakóros, menjen orvoshoz.

HEKTOR

Én boldogságra születtem. Örömhimnuszokat akartam írni. De amikor megtudtam, hogy ön férjhez ment, egy misémben megírtam a világ végét. Az olyan világvége volt, hogy amit majd az Isten fog csinálni, az már csak utánérzés lesz, plágium.

ESTELLA

Nem szeretem ezeket a rossz tréfáit.

HEKTOR

Helyes. Mondja azt, hogy Isten, és hinni fogok az Istenben. Mondja azt, hogy Hektor, és hinni fogok önmagamban. És meg fogom találni a harmóniát.

ESTELLA

Nem kezdek új illúziókat. Minden nappal rövidül az életem. Mi van már hátra nekem?

HEKTOR

Olyan boldogságot ígérek, hogy meg fogjuk állítani az idő futását. Fel fog kiáltani ön is az én Faustommal: oly szép vagy, pillanat!

ESTELLA

Az én életemet egyetlen férfi töltötte be. Az a férjem volt.

HEKTOR

Meghalt.

ESTELLA

Az ő emlékének élek. Egyedül.

HEKTOR

Nem igaz! Kimondta, s most már nem vonhatja vissza.

ESTELLA

Remeg a felindulástól. Halkan. Most pedig távozzék!

HEKTOR

Most már éppen nem. Most már tovább mondom… Tudja, hogy találtam én ezt a szalagot?

ESTELLA

Takarodjék! Megfogja a kis ezüstcsengőt…

HEKTOR

Már mellette. Fogja a kezét, hogy ne csengethessen. Suttogva. Én ott voltam a présházban, 1816. szeptember 15-én… Egy szerdai nap volt. Délután 3 óra. Megfigyeltem, hogy maga arra szokott sétálni. Ott rejtőztem a taposókádban.

ESTELLA

Hallgasson.

HEKTOR

Nem. Most már nem. Beszélni akartam magával. Vallani akartam. Akkor először… És maga jött, csakugyan. Megismertem a lépteit. Besurrant. Ott állt meg az ajtóban. Egy lépésnyire tőlem. Egy szederinda meg is vérezte a kezét. Hallottam lélegzetét, mint most. Ekkor újabb léptek…

ESTELLA

Nem igaz!

HEKTOR

De igaz. És jött Gaston, az unokabátyám. Skarlátpiros egyenruhában.

ESTELLA

Könyörüljön rajtam. Leroskad a székbe.

HEKTOR

Együtt vele térdre rogy, így mondja. Maguk se könyörültek rajtam. Arra ítéltettem, hogy lássak és halljak mindent. És amikor megint kisurrantak onnét, én előmásztam rejtekemből, és leborultam a földre, amely még forró volt, és haraptam a földet, ömlött a könnyem, csupa sár lett alattam a döngölt agyag, ennek az agyagos sárnak az íze itt van a számban, ezt érzem azóta is minden csókban… Ahogy kezét csókolja, hirtelen felnéz rá. Drágám, mi van magával? Rosszul van?… Szóljon!

ESTELLA

Nem. Nem vagyok rosszul. Pedig most meg kéne halnom…

HEKTOR

Jó. Haljunk meg együtt.

ESTELLA

Velem? Egy ilyen személlyel?

HEKTOR

Istennőm, múzsám, eszményképem, madonnám. Ottan a port nyelve, esküvel fogadtam, hogy másnap katonának állok, kapitány leszek, tábornok, egy új Bonaparte, meghódítom a világot, és eljövök önért, és elragadom ettől a hadnagytól…

ESTELLA

Gaston két nap múlva elutazott. Többé nem láttam. Nem is írt.

HEKTOR

A gyáva hadnagy! Tudom. Meg is akartam ölni őt ezért. Vívni tanultam egy szőlőkaróval…

ESTELLA

Megsimítja Hektor fejét.

HEKTOR

De Napóleon Szent Ilonára került. A katonaiskolákat mind bezárták. És én nem tudtam meghódítani a világot.

ESTELLA

Milyen drágán kell fizetnem érte, hogy elkövettem azt a ballépést.

HEKTOR

Elkövette – de glóriában! Én láttam. Az üdvözült lelkek sikolthatnak úgy, amikor Isten színe elé lépnek. Én hallottam. Ne szégyellje! A szenvedély az asszonyok egyetlen erénye. Minden egyéb kitalálás, hazugság. Ön ott szállott a mennybe, a szemem láttára. Az a sikoly olyan volt, mint a születő csillagok fénye. Szeplőtelen kék lobogás… Azóta én ezt a csillagot kergetem, sápadt holdként, hegedűszóval.

ESTELLA

Azt hittem, ötven év penitenciája elég. A mindennap megújuló robot és győzelem. Az a sok habfehér pelenka, fényes ingmell és megstoppolt zokni. Ezek alá akartam temetni múltamat. Meg a gyerekek jeles bizonyítványa. Még latinul is én tanultam velük. A lányomnak hozományt gyűjtöttem, és olyan stafírungot! Minden párnahéj egy madeira-remekmű…

HEKTOR

Így vesztegette drága idejét. Ujjait csókolja. Amikor tudta, hogy meghalunk, és vége.

ESTELLA

Volt egy férjem. Ki mit se sejtett. Érette csináltam.

HEKTOR

Feláll. Mégis meghalt. És meghaltak a gyerekei. És a többi is meg fog halni. Ha másokért élünk, senkinek nem marad semmije.

ESTELLA

Ez volt a sorsom.

HEKTOR

Nem igaz. Az a magasztos szenvedély, amellyel odaadta magát egy fajankónak…

ESTELLA

Ne bántsa őt. Az én fájdalmam is lehet szent. Feláll.

HEKTOR

Egy méltóbb partner oldalán ez a szent szenvedély tovább loboghatott volna.

ESTELLA

Kiről beszél?

HEKTOR

Magamról.

ESTELLA

Ön gyermek volt. Bocsánat: serdülő.

HEKTOR

Már nem vagyok az.

ESTELLA

Késő.

HEKTOR

Amikor a boldogság küszöbén állunk…

ESTELLA

Ó, fél lábbal a sírban.

HEKTOR

Épp ez a csodálatos.

ESTELLA

Nevetnének rajtunk. Minő ízléstelenség, mondanák. Két múmia, és most kezdik… Pfuj!

HEKTOR

Csodálni fognak. Olyan nászindulót írok, amelynek hangjára az emberiség letérdel, s könnyekkel szemében nézi, hogy mi ketten, éppoly halandók, mint bárki más e földön és éppolyan élnivágyók, igenis: két lelkes múmia, elindulunk kézen fogva, hogy legyőzzük a szerelem legnagyobb ellenségét.

ESTELLA

Mit? A halált?

HEKTOR

Nem. Az öregséget… Ezt várja tőlünk az emberiség. Minden előttünk járó nemzedék emiatt szenvedett, de nem mert megmukkanni sem, mert rászóltak, kuss, öreg vagy, te vénség, ne bogározz! De az én muzsikámat nem lehet elhallgattatni. Százezer generáció néma vágya fog feldörömbölni benne… Kétszáz vonós, kétszáz fúvós, ütősök. Énekkar. És eltörpül mellette Lohengrin nászindulója. Pám-pám-pá-pám! – ez is zene? Wagnert kifütyülik!

ESTELLA

Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Önt elkápráztatják a művészi ambíciók…

HEKTOR

Bocsásson meg. Igaza van. Egy hangjegyet nem írok le többé. Tűzbe dobom, amit eddig írtam. Minden percem az öné lesz.

ESTELLA

Jövőre hetvenéves leszek.

HEKTOR

Szeretem.

ESTELLA

Ez nem szerelem. Csak meglátott engem, ott. Nekem is voltak fiaim. Tudom, hogy min mennek keresztül a kamaszkorban…

HEKTOR

Annál jobb, ha tudja. Hogy nem rózsavíz a szerelem. Az ilyen titkok hozzátartoznak.

ESTELLA

Tartsa meg az ilyen titkait.

HEKTOR

És ha Gaston jelentkezett volna? Az ő titkaival?

ESTELLA

Most már neki is ugyanezt mondanám.

HEKTOR

Biztos?

ESTELLA

Biztos.

HEKTOR

Hála Istennek. Féltem, hogy még mindig őt szereti.

ESTELLA

Nagyon szerettem. Majdnem meghaltam utána. De nem haltam meg, csak eltemettem magam.

HEKTOR

Ezzel a szóval ne tréfáljunk. Mert hamarosan megtudjuk, mit jelent igazából.

ESTELLA

Öreg vagyok, gonosz vagyok. Kérdezze meg a cselédeket. Gyűlölöm a fiatalokat. Ami volt, elmúlt.

HEKTOR

Tegnap, hogy ott jártam Meylanban, ezt nem mondtam el, bementem a présházba is…

ESTELLA

Hagyjon már engem azzal a szörnyű présházzal, igazán megszenvedtem érte. Indulatosan járkál. Mit kezdi mindig?

HEKTOR

…Bementem a présházba, leborultam a földre, körülöttem dongtak a darazsak, és a föld éppolyan forró volt, mint akkor. És én éppúgy sírva fakadtam.

ESTELLA

Ez egy fixa idea, amelyhez nekem már semmi közöm nem lehet. Elfordul. Kérem, ne űzzön csúfot belőlem.

HEKTOR

Felejtse el, ami közben volt.

ESTELLA

Szavak!

HEKTOR

Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Megint leégett a fa. Megrakjam? Letérdel.

ESTELLA

Hagyja… Gaston is azt mondta, hogy szeret. A férjem is azt mondta, hogy szeret. Hazudtak.

HEKTOR

Esküszöm, hogy szeretem.

ESTELLA

Ők is esküdöztek… ojjé!

HEKTOR

De én megkérdezném tőlük, mint Hamlet, hogy krokodilust ennének-e önért? Kiveszi a piszkavasat. Megfogja a vas tüzes, izzó végét. Sápadtan áll. El fogja hinni nekem, hogy szeretem.

ESTELLA

Vállat von. Majd. – Harmadszorra nem rontom el az életemet. Visszafordul. Mi történt? Halottsápadt… Hektor!

HEKTOR

Csakhogy egyszer így szólt.

ESTELLA

Szent isten… füstöl a keze! Tegye le azonnal!

HEKTOR

Addig nem, amíg nem hiszi el, hogy szeretem.

ESTELLA

Elhiszem, el…

HEKTOR

Hogy az életemnél jobban szeretem.

ESTELLA

Elhiszem… jó…

HEKTOR

…hogy Hektor engem az életénél jobban szeret.

ESTELLA

Hogy Hektor engem jobban szeret az életénél. Már fogja is a vasat, hogy kivegye a kezéből. Bolond, jaj de bolond.

HEKTOR

Ne húzza, odasült a bőrömhöz… Leül. Végre leejti a piszkavasat.

ESTELLA

Mutassa a kezét. Megrázza a csengőt. Olajat rá… Letérdel elébe.

HEKTOR

Semmi, semmi. De tudja, én nem bírom a testi fájdalmat – csak a lelkieket.

ESTELLA

Hogy csinálhat ilyet?

Tizennyolcadik jelenet

CHARLOTTE

Jobbról. Valami baj van?

ESTELLA

Hozzál egy kis olajat.

HEKTOR

Véletlen… Csak egy kis baleset…

CHARLOTTE

El.

Tizenkilencedik jelenet

HEKTOR

Azt mondják majd: legénykedett, és nem bír ki egy kis fájdalmat…

ESTELLA

De hisz ön remeg…

HEKTOR

Az ajtó felé. Ne engedje be. Röstellem magam.

ESTELLA

Feláll. Megy az ajtóhoz. Ott megáll. Olyan tisztán emlékszem most már mindenre. Ott folyt az Isère… Az egyik szüreten szagos szőlőt hozott oda nekem.

HEKTOR

Igen… Sérült kezét simogatja.

ESTELLA

Csak hogy figyelmét elterelje, vidáman. És a szüretelő lányok, hogy mit énekeltek… Emlékszik?

HEKTOR

Nem is tudom én már.

ESTELLA

Jaj, dehogyisnem tudja…

HEKTOR

Fáj.

ESTELLA

Már be is vette az olajos üveget, s dalolva jön, halkan –.

HEKTOR

Sziszeg.

ESTELLA

Daloljon, kedvesem. Ápolja közben a kezét.

HEKTOR

Nem emlékszem már…

ESTELLA

Muzsikus létire kéreti magát. Na fújja csak, majd kijavítom „Derrière…”

HEKTOR

ESTELLA

Becsomagolta a kezét. Így ni! Még egy csókot is nyom rá. Feláll.

KETTEN

ESTELLA

Közben hátrakerült, és a kandallón megállította az órát, s énekelve jön vissza a dal végére. Hogy vége lett, nagyot nevetnek. Így ismétli.

HEKTOR

Látja, nem is kellett kijavítania. Úgy énekeltem, mint amikor kórista voltam az Operett Színházban. Nevet. Annak is van vagy negyven éve.

ESTELLA

És nevetni, mikor nevetett utoljára?

HEKTOR

Azt hiszem, most nevettem életemben először.

ESTELLA

Mégiscsak volt valami haszna ebből a találkozásból.

Huszadik jelenet

CHARLOTTE

A férjem azt mondja, hogy ugyancsak későre jár. Nézi az órát. Nem értem…

ESTELLA

Megállt az idő.

CHARLOTTE

Csak most állhatott meg.

ESTELLA

Igen, amikor Berlioz úrral olyan jót nevettünk… Isten vele, barátom, ígérem, ezentúl én is sokat fogok gondolni azokra a szép napokra, hogy is mondta? Miolanban… Jaj, ne fancsalodjék el megint. Szeretném megőrizni emlékben a mosolyát. Kezét nyújtja.

CHARLOTTE

Hátat fordít, ott hátul, ahol áll, ne legyen tanúja senki ennek a búcsúnak.

HEKTOR

Mosolyog. Homlokához érteti Estella kezét. Mikor látjuk egymást?

ESTELLA

Mához egy évre, ha önnek nem alkalmatlan.

HEKTOR

Mosolyogva. Boldogan – ha még nem haltam meg akkorra.

ESTELLA

Mosolyogva. Ha Genfben nem, majd a túlvilágon.

HEKTOR

Az ajtóban még meghajol mosolyogva. Irigylem Dantét, neki nemcsak Beatricéje volt, hanem hite is – efféle randevúkban. Mosolyogva meghajol. Még int egyet. El.

ESTELLA

A szoba másik végéből mosolyogva int utána.

Huszonegyedik jelenet

CHARLOTTE

Kezdi felhúzni az órát, aztán megindítja.

ESTELLA

Készítsd ki Adolphe talárját. Holnap tárgyalása van. Majd én átvasalom reggel.

CHARLOTTE

Kifordul erre, nézi az anyját, megindult kis mosollyal, részvéttel. Bólint. Jó…

ESTELLA

S mondd meg ennek a szobalánynak, hogy takarítson itt jobban. Amikor Berlioz úr letérdelt, poros lett a nadrágja. Azt hittem, kisül a szemem. Megfordul, indul. De azért nem kell elküldened ezt a szobalányt. Felőlem maradhat. Az ajtóban. Aludj jól. El.

Huszonkettedik jelenet

CHARLOTTE

Lassú, szórakozott mozdulatokkal helyre rak egy vázát, majd egy másikat, gépiesen…

ADOLPHE

Halkan be. Otthoni köntösben, égő szivarral. No? Mi volt?

CHARLOTTE

Nem felel. Gyorsabban rakosgat.

ADOLPHE

Kiturbékolták magukat?

CHARLOTTE

Már viharos gyorsasággal rakosgat, csak úgy csattannak keze alatt a tárgyak.

ADOLPHE

Megnéztem közben a szerzői jogra vonatkozó rendelkezéseket. A szerző halála után ötven évig kapja a család a százalékot. Kiszámítottam…

CHARLOTTE

Odacsapja az asztalhoz az egyik díszedényt. Mondd, miféle érzelmeket nyújtottál te nekem? Szembefordul vele.

ADOLPHE

Mi a baj?

CHARLOTTE

Megfognád te értem a tüzes vasat? Megállítanád az időt?… Hozzád beszélek!… Ennél krokodilhúst?… Mit kaptam én tőled? Miféle szerelmet? Felelj!… Tudod te egyáltalán, hogy mi a szerelem? Elkezd nevetni. Földhöz csap egy vázát. Én sem tudom – nem tudom meg soha! Váza. Soha! Váza. Soha… Megáll, kezében marad a váza, és csendes, meghatott elandalodással mondja. Ők, ők tudják, mi a szerelem.